VI. rész A Magyar Állami Népi Együttes alapító tagjai
Folytatjuk a régi magyar táncegyütteseket bemutató sorozatunkat, amelyben végre elérkeztünk az idén 70. évfordulóját ünneplő Állami Népi Együtteshez. (Tulajdonképpen ennek az évfordulónak a kapcsán kezdtük el az egész sorozatot.)
Az Állami Népi Együttest 1950-ben kezdték szervezni. A gondolatban, hogy a katonai profi együttes (a Honvéd Művészegyüttes) mellett legyen még egy másik, általános állami reprezentatív banda is, szerepet játszott a szovjet minta. Más szóval úgy gondolták, hogy ha Magyarországon van egy megfelelője az Alekszandrov Együttesnek, akkor legyen egy a Mojszejev Együttesnek is.
Ennek ellenére azért a legtöbben ma már visszautasítják azt a vádat, hogy az Állami Népi Együttes szovjet mintákat követett volna. Mármint azt elismerik, hogy hasonló szerepre szánták Magyarország számára, mint Mojszejevéket a Szovjetunióban, de azt hogy a népzenét és néptáncot olyan kifacsarva, olyan hiteltelenül használta volna fel, mint a Mojszejev Együttes, nem tartják igaznak. És tényleg. Az Állami Népi Együttes tényleg mindig sokkal jobban törekedett az eredeti formákhoz visszanyúlni zeneileg is, táncban is. Nem feltétlenül akarták „balettesíteni” a néptáncot. Persze úgy dolgoztak, amennyire és ahogyan a kor viszonyai lehetővé tették, mikor még nem állt rendelkezésre mindenki számára ennyiféle néprajzi gyűjtés ilyen minőségben.
Az Együttes (ugyanúgy, mint a Honvéd ME is) három részből állt: egy tánckar, egy zenekar és egy énekkar.
Természetesen mindig a tánckar volt a legkiemeltebb helyen, hiszen az gyártotta a leglátványosabb számokat. Ennek a vezetője lett
Rábai Miklós, aki sok tanítványát magával hozta a korábbi együtteséből,
ből.
A zenekarvezető
Gulyás László „Csulak” lett. Ő már a MEFESz Együttesének is gyakran írt zenéket, szóval régről ismerte Rábai Miklóst. A visszaemlékezések szerint kifejezetten bohém művész volt, aki mindig szerette meglepni valamivel a táncosokat is, ami néha furcsa vicceket jelentett, néha csak az aktuális darab szokatlan, extravagáns hangszerelését. Az Állami Népi Együttesbe a megszokott Zeneakadémiát végzett társain kívül főleg híres cigányzenészeket gyűjtött össze.
Az énekkar némileg önálló státuszt élvezett az együttesen belül, mivel ők magukban is fel tudtak lépni, nem feltétlenül mindig a táncos számokhoz kellett a hanganyagot szolgáltatniuk. (Viszont az önálló számaik nyilván hasznosak voltak, amikor a táncosoknak éppen átöltözniük kellett.) A karnagy
Csenki Imre lett, aki ekkor némileg már egy ismertebb, befutottabb zeneszerző volt, mint Csulak; korábban a Debreceni Református Kollégium ének- és zenetanára volt.Sok kórusművet vett be a műsorba Bartók Bélától és Kodály Zoltántól, de írt saját műveket is az énekkarnak is, de zenekari műveket is komponált a tánckarnak. Szóval kellőképpen használhatta ő is a kreatív energiáit.
Az Együttes első nagyműsora 1951. május 14-én volt az Erkel Színházban. Ennek a bemutatónak az évfordulóját ünnepli idén az Együttes.
Egyébként annak a bemutatónak az egyik nagyon látványos, nagyon nevezetes száma volt az Ecseri lakodalmas,
amely (a későbbi tánckarvezető, Kökény Richárd szerint) akkorát szólhatott a maga idejében, mint később a Riverdance.
Sokak szerint a maga szép líraisága miatt, amivel Miklós tényleg a menyasszonyt és a vőlegényt, két szerelmes embert állított a középpontba. Egyébként a DISz Együttes egyik számának a továbbfejlesztése volt.
Az együttes történetének első időszakában főleg önálló
néptánc-számokat adott elő a tánckar, később aztán ők is elkezdtek újra táncszínházi előadásokkal is kísérletezni. Ezek közül a legérdekesebb talán
a
Kisbojtár című mesejáték, amely 1956 tavaszán került először színre.
Ami a tánckar vezetését illeti…
Sokan gondolták úgy, hogy ha lesz valaha egy olyan néptáncegyüttes, ami az egész magyar államot egyben képviseli, akkor annak Molnár István kell, hogy legyen a vezetője. Az öreg erre minden szempontból rászolgált: ő kezdett utat törni a néptáncnak, mint színpadi műfajnak, a maga korában ő készítette a legtöbb gyűjtést, ezenkívül az egész országban mindenfelé szervezett már együtteseket. Szóval a táncokat és az ilyen válogatásra szóbajöhető táncosokat egyaránt ő ismerte a legjobban. Ezenkívül tekintélytparancsoló alkotói pálya állt mögötte, és volt egy kidolgozott tánctanítói módszere. Hogy akkor miért mégis Rábai Miklós lett, aki szintén egy eléggé elismert és népszerű koreográfus volt akkor már, de valójában inkább csak az Alföld táncairól rendelkezett igazán mély ismeretekkel?
Nehéz pontosan meghatározni, hogy pontosan hogyan dőlt ez el. (Annyit mindenesetre sejtünk, hogy nem táncpárbajjal döntötték el...)
Rábai Miklóst feltehetően a Táncszövetség vezetősége választotta ki. De hogy ezt megelőzően ki, miért és hogyan döntött arról, hogy Molnár Istvánt átmenetileg háttérbe kell szorítani, és egy időre eltiltani a koreografálástól, az rejtély. A Táncszövetség vezetői azért többségében nyitott, barátságos és kollegiális emberek voltak, akik kevéssé voltak hajlamosak a pártintrikákra. Ezért én nem igazán tudom hinni, hogy ők lehettek, akik Molnár Istvánt elgáncsolták. Viszont mivel az Állami Népi Együttes szervezése körüli időkben István mester éppen száműzve volt a könyvtári magányba (rendezgethette és katalogizálhatta a táncos gyűjtéseket, de nem vezethetett saját együttest, ami tényleg elég megalázó volt), ezért az elérhető legjobb ember akkor tényleg Rábai Miklós maradt.
Sajnos ez a helyzet megteremtett egy másik tévhitet: a Rábai-Molnár-ellentét tévhitét. Borbély Jolán erről azt mondta: ilyen ellentét nem volt, de voltak mindkét koreográfusnak „párthívei”, illetve rajongói. De ez természetes is két ilyen kiemelkedő koreográfus-egyéniség esetén.
Ez már az 1948-as Országos Nagy Táncversenyen is előjött Gyulán, mikor a Batsányi Táncegyüttes (a Rábai-tanítványok) megszerezték az első helyet a Ruggyanta Táncegyüttes (a Molnár-tanítványok) előtt. De ebből még nem kellett volna, hogy életre szóló sértődés legyen. Ami egy évvel később történt, vagyis István mester méltatlan félreállítása már nyilván jogosan váltott ki felháborodást a Molnár-hívekből. Erről azonban nem Miklós tehetett. Igaz, hogy ő maga sem nagyon sietett kiállni a kolléga és példakép mellett 1949-ben. Ez azonban egy kialakuló diktatúra kora volt, amikor még Rábai Miklósnál bátrabb és konfliktuskeresőbb emberek sem nagyon mertek megszólalni nagyobb ügyekben sem. (Ne feledjük: ebben az időben zajlott a Rajk-per, amely megmutatta, hogy még a rendszer leghívebb híveit is ki lehet csinálni, akár minden észszerű indok nélkül is. És ez azért elég sokakat hosszú időre megbénított.) Az nem valószínű, hogy maga Rábai intrikált volna a saját érdekében Molnár ellen. A felkérés az Állami Népi Együttes vezetésére ugyanis elég váratlanul érte magát Rábai Miklóst is. De ha már felkínálták neki, élt a lehetőséggel.
Azt sem látom, hogy a két nagy legendás koreográfus két teljesen eltérő irányzatot képviselt volna a táncművészetben, tehát ilyen értelemben beszélhetnénk „ellentétről”. Nem lehet azt mondani, hogy egyikük csak l’art pour l’art táncban, a másikuk pedig csak táncszínházban gondolkodott volna. Sem azt, hogy egyikük komor, másikuk könnyed, vagy hogy egyikük elgondolkoztató, másikuk meg felszínes lett volna. Az pedig végképp hülyeség, hogy itt valami politikai ellentétről lenne szó, vagy hogy egyikük lenne az igazmagyar, másikuk meg a „mojszejevista”, szóval szovjet mintát követő.
Amiben mégis eléggé különböztek, az az emberi vérmérsékletük és az alkotói folyamatuk volt.
Molnár István egy magát prófétának tekintő magányos zseni volt, aki nem nagyon tűrt ellenvéleményt.
Rábai Miklós viszont egy mindenkivel kedves, közvetlen, udvarias, és mindenkit partnernek tekintő ember, aki szeretett másokkal beszélgetve inspirálódni. Így a műsorait is szerette műhelymunkában készíteni, több ötletes táncost is bevonva, és néha több helyet hagyva a tanítványainak a kísérletezgetésre. Emiatt pedig kifelé, mások felé is tárgyalóképesebb lehetett. És utólag persze lehet ezt úgy magyarázni, hogy ő volt az alkalmazkodóbb, „hajlékonyabb” ember, míg Molnár a „rendíthetetlen”, az elvhű, az állhatatos. De a visszaemlékezések alapján a tanítványok hálásak voltak Miklósnak ezért a hozzáállásáért, és ez sokat segített az együttes első éveiben.
Molnár Istvánnal egyébként folyamatosan szeszélyeskedett a hatalom. Hol a mennyekbe emelték, hol elgáncsolták. 1949-ben eltiltották a koreografálástól. 1951-ben újra nagy együttest alapíthatott, aztán 1955-ben sok szép siker után azt is szétugrasztották, hogy aztán a következő évben mégis megint hagyják újraszerveződni, és olyan külföldi turnékra menni, amiről más nem is álmodhatott. Természetes, hogy ez a kiszámíthatatlan packázás kissé gyanakvóvá is tette az Öreget. És emiatt sosem bocsátotta meg Rábainak, azt hogy Miklós végig változatlanul a felszínen és szép dicsőségben tudott maradni. És ezért Molnár többnyire el is zárkózott minden együttműködéstől. Miklósra ugyanez nem volt jellemző. Ő igyekezett mindenkihez nyitott barátságossággal viszonyulni, így Molnár Istvánhoz is. Szívesen dolgozott volna együtt is vele, ha lehetett volna.
A „Rábai-Molnár-ellentét” tehát, ha emberi (és nem művészi) értelemben létezett is, valójában egyoldalú ellentét volt. Nagy kár, hogy a két mester sohasem tudta megbeszélni a dolgot. (Ami hosszútávon azért inkább Molnáron múlt, mint Rábain.)
A tanítványaikat viszont ez nem feltétlenül állította szembe. Mármint: ahogy már volt szó róla, voltak a két mesternek „párthívei”, de azért a profi együtteseik, név szerint az Állami Népi Együttes és a SzOT Táncegyüttese között, ha volt is némi szakmai rivalizálás, de az egyes tagok eléggé baráti, haveri viszonyban voltak egymással. (És nem is volt lehetetlen az átjárás a két banda között.)
Viszont: engem szokás szerint nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszer majd egy vicces műsorszámban meg lehetne idézni a két nagy koreográfus alakját valahogy úgy, hogy ötvözzük majd ezt és ezt. Érdekes lenne, mi?
Nade: ugye azt ígértem eredetileg, folytatjuk a Táncegyüttesek Tablóját, úgyhogy akkor következzen most
Az Állami Népi Együttes néhány alapító tagja
(Az összeállításnál nagyban támaszkodtam a visszaemlékezésekre, leginkább Maácz László korábban idézett művére, ebből néha most is idézgetni is fogok.)
Rábai Miklós tanítványai az Állami Népi Együttesben:
Ripka Ilona (szül.: 1930)
Győrből jött, a Testnevelési Főiskolán tanult, a MEFESz Táncegyüttes tagjaként lett Rábai Miklós egyik leghűségesebb tanítványa. Mosolygós, szelíd, mindenkivel kedves lánynak ismerték. Az Állami Népi Együttesnek is oszlopos tagja lett, nem csak táncosként, hanem egész a korai időktől Miklós egyik asszisztenseként is.
(Tánctanítás Rábai Miklóssal)
Remekül átlátta a színpadot, és jó ötleteket tudott adni a mesternek, így mindvégig a belső alkotóműhely tagja maradt. Az asszisztensi pozícióját a MÁNE-ben viszont később is megtartotta, ott volt Létai Dezső és Timár Sándor mellett is, egészen 1985-ig. Így tehát az Állami Népi Együttesnek egyik legstabilabb tagja volt évtizedeken át.
Váradi Gyula (szül.: 1929)
Az együttes másik legstabilabb tagja, szintén a belső alkotóműhely egyik embere. Eredetileg építészmérnöknek tanult, és közben lett a MEFESz Táncegyüttes, majd a DISz Táncegyüttes tagja. Már a DISz TE-ben is fontos feladatokat kapott, részt vett az ecseri táncok gyűjtésében, amiből aztán a híres Ecseri lakodalmas első változatát állították össze Miklóssal. (Ez a MÁNE egyik legnagyobb sikerszáma lett, de az első változata már a DISz TE-ben elkészült.)
A későbbiekben Gyuszi, hasonlóan Ripka Ilihez megmaradt asszisztensként a későbbi vezetők mellett is egészen a ’80-as évekig, talán még tovább is mint Ilike. Maaczi Maácz Laci azt írta róla:
„Főleg táncbeli elemzőkészsége miatt vált nélkülözhetetlenné, s nem kevésbé azért, mert az egyszer kialakított formákat akár húsz év múlva is tökéletes precizitással adta vissza. Memóriája fenyegetően működött, ezen a téren is.”
Talán az sem véletlen, hogy az Állami Népi Együttes alapító tagjai közül róla találtam a legtöbb (táncos) képet,
ami meg persze hogy megint erősíti azt a képzetet, hogy ő lehetett az együttes egyik legaktívabb tagja.
Náfrádi László „Naszi” (szül.: 1928)
Szintén a belső műhely tagja, Miklósnak sokáig egy stabil munkatársa. Becenevét onnan kapta, hogy sokan „Naszreddinnek” szólították. Állítólag tényleg olyan ötletes és jókedvű is volt sokszor, mint a régi Naszreddin. Egyébként Csanádapácáról jött. Budapestre kerülve először ő is Molnár István tanítványa volt, tagja a Csokonai Táncegyüttesnek és a Ruggyanta Táncegyüttesnek. Aztán végül mégis a MEFESz Táncegyüttesben állapodott meg. Folytatta a DISz TE-ben is, így ő is egyike volt azoknak, akiket Miklós meghívott az Állami Népi Együttesbe is. És Naszi ment.
Szintén Miklós fontos asszisztensei közé tartozott, de hamar lehetőséget kapott önálló koreografálásra is. 1957-ben a Duna Művészegyüttesbe ment át, most már vezetőként és fő koreográfusként, és ott is szép sikereket ért el.
Lengyelfi D. Miklós „Döme” (szül.: 1930)
Ő a másik, aki Molnár István tanítványai közül jött. Sopronban született, de Csurgón nőtt fel. Budapesten néprajz szakon kezdett tanulni, közben a családja Siófokra költözött, így ő már gyakran oda járt haza. Tehát több helyet is otthonának mondhatott. A táncot még Molnár István cserkész-tanítványaként kezdte, és valószínűleg a néprajz is emiatt kezdte érdekelni. Egy darabig tagja volt a Ruggyanta TE-nek is, itt lett a legjobb barátja Náfrádi Lászlónak „Naszinak”, akivel aztán együtt mentek át a MEFESz Együttesébe. Naszi, Döme és Maaczkó Maácz Lackó egy időben lakótársak is voltak, miután politikai intrikákkal mindegyiküket kitúrták a népi kollégiumokból.
Döme fontos tagja lett a MÁNE-nek is, de ő sem maradt olyan sokáig ott, mint Gyuszi vagy Ili, de még Naszinál is viszonylag korábban távozott. A néprajz szakot az egyetemen nem fejezte be, ehelyett végül színházi dramaturg végzettséget szerzett a Színművészeti Főiskolán, és táncos karrierje vége után ezen a területen is helyezkedett el. Majd később a létrejövő Magyar Televízió egyik szerkesztőségi munkatársa lett. Sok zenés műsor létrejöttében is szerepe volt, és állítólag ő volt az egyik, aki kitalálta a Röpülj Páva! vetélkedőt, a későbbi Felszállott a Páva! elődjét.
Sík Ferenc (1931-1995)
Egyike Rábai Miklós legrégebbi tanítványainak azok közül, akik az Állami Népi Együttesbe kerültek. Ott volt ugyanis már a Batsányi Táncegyüttesben is Békéscsabán. 1949-ben érettségizett, ekkor követte mesterét Budapestre a MEFESz Táncegyüttesbe, amiből nem sokkal később DISz Táncegyüttes lett.
(Ripka Ilonával már az Állami Népi Együttesben)
Az egyetemen történelem-francia szakon tanult. Viszont mikor Miklós felajánlotta neki, hogy tartson vele a MÁNE-be is, ő örömmel élt a lehetőséggel.
(Sík Ferenc (jobbra) Léka Gézával a Sarkantyús c. számban)
Ő is hamar a belső alkotó kör tagjává nőtte ki magát, habár az ebben betöltött szerepe kicsit fura volt. Adjuk át a szót megint Maácz Lászlónak; nézzük, hogyan emlékezett ő Ferire:
„Pontosan azért lett asszisztens, mert a lába mellett az agyát és a nyelvét is jól tudta forgatni. (…) Akár korlátlanul ontotta a szuperlatívuszokat, ily módon elevenen tartva az Öregben a lobogást. Az ezerfülű Miklós (…) tökéletesen tudta, hogy Feri esetleg ugyanarról a feldicsért dologról öt perc múlva az öltözőben már vad destrukciókat rendezett. Ám mégis elviselte. (…) Rá volt utalva az együttlelkesedésre.”
A későbbiekben állítólag őt is a hatalomnak (a pártállamnak) való valamilyen beszólásai miatt távolította el az együttesből a felsőbb vezetés, már valamikor az 1950-es évek második felében. Nem hiszem, hogy ebben Rábai Miklós lett volna elsősorban a hibás. Feri mindenesetre az együttesből távozva először is befejezte az egyetemi tanulmányait, és töritanári diplomát szerzett az ELTE-n. Viszont, ahogyan ez lenni szokott nem szakadt el a színpadtól sem. Elkezdte tanulni a színházi rendezést is, és végül erről is sikerült papírt szereznie. Az évek során eléggé elismert színházi rendező lett, akit az egész országban sok helyre hívtak. Különösen ismert lett a Gyulai Várszínház vezetőjeként. Vagyis többek között éppen azon a helyen dolgozott, ahol annak idején a Batsányi Táncegyüttes az egyik legnagyobb országos sikerét aratta, elindítva ezzel Rábai Miklóst az Állami Népi Együttes vezetése felé vivő dicsőséges úton.
Varga Erzsébet („Böbe”) (1929-2011)
A MÁNE egyik igen karakteres, örökifjú tagja Ózdról érkezett. Különös szépségével, nagy tehetségével és erős hangjával is nagy sikereket aratott, így mindig az Együttes legfontosabb tagjai között volt.
(Erdélyi Tiborral egy cigány számban)
Az együttesben összejött Sík Ferivel, majd össze is házasodtak. Később elváltak, és nem tudni, hogy ebben nem volt-e része annak, hogy Ferinek távoznia kellett az együttesből, Böbe viszont még nagyon sokáig szólótáncos és énekes tag maradt
egészen 1978-ig. Szóval egy páratlanul hosszú és sikeres karriert mondhatott magának ő is.
Szigeti Károly (1930-1986)
Egy másik táncos, aki később színházi rendezőként vált ismertté, bár az ő esetében ez azért egy kicsit több hányattatás után valósult meg, és nem mindig kapott a munkájáért méltó elismerést. Pécsről jött, a táncot ő is cserkészként kezdte még a szülővárosában, a Pécsi Balladacsoportban (amelynek például Éri István, a későbbi néprajzkutató is tagja volt). Ők is Molnár Istvántól tanultak kezdetben. 1948-ban ők is ott voltak Gyulán az Országos Táncversenyen, és ők lettek a harmadik helyezett csapat a Rábai Miklós-féle Batsányi TE és a Molnár István-féle Ruggyanta TE után. Az érettségi után Karesz egy darabig építőmunkásként dolgozott, és közben a MÁV Együttesében táncolt Pécsen, majd 1950-ben jelentkezett az akkor alakuló Állami Népi Együttesbe, ahová Rábai Miklós fel is vette. Sajnos Karesz csak pár hónapig lehetett aktív tag, utána behívták katonának. Ilyen esetekben az együttes vezetése megpróbált mentesítést kiharcolni a tagoknak, vagy ha ezt nem lehetett, akkor legalább azt, hogy lerövidítsék a szolgálati idejüket. Karesz esetében valami miatt minden próbálkozás ellenére egyiket sem sikerült elérni, így kénytelen volt leszolgálni három évet harckocsizóként nagyrészt Hajdúhadházán. (Ennek az egyik oka az lehetett, hogy még jóval azelőtt, hogy az Állami Népi Együttesbe jelentkezett volna, volt egy tiltott határátlépési kísérlete, amiért jópár hónapot lehúzott egy internálótáborban is. A rendszer szempontjából tehát rovott múltúnak és „megbízhatatlannak” számított.) Katonaideje letelte után visszavették ugyan a MÁNE-be, de utána sem olyan sokáig maradhatott, mert 1954-ben pénzügyi megszorítás címén létszámleépítésre kötelezték Rábaiékat, és végül is Karesz volt az egyik, akitől kénytelenek voltak megválni.
Ezek után Karesz a Népművészeti Intézetben dolgozott, segítette a néprajzi gyűjtéseket és amatőr táncegyüttesek szervezését. (Lehet, hogy Martin Györgyöt is ő vette fel oda, miután a SzOT Együttese 1955-ben megszűnt.) Innen 1956-ban távolították el a forradalom melletti kiállása miatt. Ekkor Novák Ferenc „Tata” segített rajta, aki maga mellé vette a Bihari Együttesbe asszisztensnek. Mint kiderült, hasonló volt a szemléletük, és jó hatással voltak egymásra. A ’60-as években Karesz aztán a Vasas Táncegyüttes vezetője lett, és itt készített újszerű, rendkívül erős táncszínházi műveket. Elég gyakran hívták koreografálni színházi darabokhoz is. Az ennek során megismert barátaival végül 1970-ben saját félig amatőr, félig profi társulatot alapítottak. Ez lett a legendás Huszonötödik Színház. Itt aztán Karesz megvalósíthatta régi álmát és önálló színházi rendezőként is kipróbálhatta magát. És tovább is fejleszthette azt a fajta vizuális történetmesélést, amit a Bihari Együttesnél és a Vasas Együttesnél elkezdett. És olyan alkotótársakkal dolgozhatott együtt, mint Gyurkó László, Berek Kati, Jordán Tamás, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula. (Jancsó Miklós például a múltkor emlegetett két néptáncos filmjét, a Fényes szeleket és a Még kér a népet a Huszonötödik Színházban színpadra is átdolgozta, és ahogy sejthető ezekben megint benne volt Szigeti Károly keze is.) A Huszonötödik Színház megszűnte után a kecskeméti Katona József Színház rendezője lett Szigeti Károly, majd egy rövid ideig szabadúszó is volt.
Második felesége
Györgyfalvay Katalin volt, aki egészen fiatalon lett a Honvéd Együttes táncosa, majd később a Népművészeti Intézetben is dolgozott (itt ismerkedett meg Karesszel), és szintén egy egyéni hangú koreográfusként lett híres a későbbiekben. Úgy látszik, ők ketten megintcsak nagyon ösztönzően hatottak egymásra, művészi szempontból is.
Szigeti Károly egyébként egészen ügyes költő is volt, de a verseit máig nem adták ki, én legalábbis hiába kerestem eddig. Az életrajzírója, Majoros József ezt írta róla:
„Koreográfusként és színházi rendezőként egyaránt jelentős életművet alkotott. (…) Az ő útja, robbanékonyan kreatív művészi alkatánál fogva (…) törvényszerűen vezetett a színházhoz, hiszen néptánckoreográfusként is igazában színházban gondolkodott.”
(Majoros József: Szigeti Károly boldogságos pokoljárása)
Kacsóh Klára (1933-2006)
Egy rendszer üldözöttjéből lett ugyanazon rendszer művészeti elitjének a tagja. Előkelő családból származott. Az apja, Kacsóh Bálint belügyminisztériumi tisztviselő, egy időben államtitkár is volt a Horthy-rendszer alatt. Klára családjának a Rákosi-rendszer alatt üldöztetést kellett elszenvedni, pedig sosem tartoztak a népnyúzó hivatalnokok közé. A szülőket kitelepítették. Szóval eléggé hátrányos helyzetben voltak. Mindez mégsem akadályozta meg sem azt, hogy Miklós felvegye Klárát az Állami Népi Együttesbe, sem azt, hogy Klára ott hosszú éveken át szép sikereket arasson, és ezzel rokonain is gyakran tudjon segíteni. Az együttesben egyébként a legvidámabb, mindig mosolygó emberek között ismerték. Jókedvét mindig megőrizte.
Léka Géza (1928-2003)
Az együttes egy másik nagyon karakteres alakja, akire nehéz volt nem odafigyelni. Egyrészt hatalmas, medveszerű termetével is egy fejjel kimagaslott a tánckarból, másrészt fülig érő nagy bajsza és fülig érő huncut mosolya is könnyen felismerhető, jellegzetes alakká tették.
A profi néptáncossá lett „autentikus” parasztfiú egyik példája. Bánrévéről érkezett, ősei parasztok, csizmadiák és vasutasok voltak. Gyerekkorában Géza is tanult Molnár Istvántól is, a háború után megfordult a mester által működtetett Balatoni Népfőiskolán is Siófokon. Emellett otthon, Bánrévén, még tizenéves fiatalként a Nemzeti Parasztpárt szervezésében is részt vállalt. Az Állami Népi Együttesben az egyik fő mókamester lett, aki mindig elő tudott állni valami jó poénnal. Maácz László így emlékezik róla:
„Ízes történetei – (…) gyakran maga gyártott jellemtörténeteket az együttesi tagokról – az első pillanattól lebilincselték a hallgatót; a táncosok egyszerűen csüggtek Géza előadásain. (…) Igaz, (…) egy poénért mindent feláldozott. Ám a színpadon rajta maradt a néző szeme, s ebből a szempontból Rábai választása mesterinek bizonyult, mikor fölvette az együttesbe. Mert Géza bármilyen egyszerű mozgással is (…) egyéniség volt és maradt. (…) Valami ösztönös képességgel fejlődött ki nála a legnagyobb színészek skizofrén adottsága, hogy egyszerre tudott a szereppel azonosulni, valamint egészen más dolgokat művelni a színpadon.”
Az együttesben találta meg párját is, Kacsóh Klára személyében. Miután befejezte a profi táncot, amatőr színjátszócsoportok szervezőjeként is ismertté vált. Néha, mellékszereplőként filmekben is megfordult.
Kacsóh Klára és Léka Géza történetét a fiuk, ifj. Léka Géza, az ismert költő írta meg egy érdekes kötetben. Ebben a szülei levelezését adta közre (egymással és másokkal is), és nagyrészt az ezekhez a levelekhez fűzött kommentekből, magyarázatokból áll össze a család története. Lehet tehát mondani, hogy a könyvet tulajdonképpen hárman írták: a szülők és a gyerek (amellett, hogy sok más ismerős, barát levelei, üzenetei is benne vannak). Kiderül belőle, hogy az ifjabb Gézának sem mindig volt könnyű így, hogy szülei az együttessel folyamatosan a világot járták. Nagyszülei azonban sokat segítettek abban, hogy mégis szép gyerekkora legyen.
Osváth László
Róla eddig viszonylag kevesebbet sikerült megtudnom, de amit megtudtam, azalapján egy elég izgalmas figura lehetett. (Még egy rendes képet sem találtam róla olyat, amelyiken legalább az arca is rendesen látszana, ezért megint kérem, hogy akinek van, küldjön róla képet.) Az ELTE-n tanult angol-orosz szakon, kiváló fordítóvá és tolmáccsá képezte magát. Felajánlották neki, hogy menjen a Honvédelmi Minisztériumba tolmácsnak hadnagyi ranggal. Ő ehelyett az Állami Népi Együttesbe ment kevesebb fizetésért profi táncosnak. (Mondjuk nem biztos, hogy ebben csak a kalandvágy játszott szerepet. Azért a Honvédelmi Minisztérium nem biztos, hogy egy túl vidám munkahely lehetett az undok, félművelt, hatalmaskodó L. Farkas Mihály „Bástya” honvédelmi minisztersége alatt.) De nála is elsősorban arra figyeltem fel, amit Maácz László írt róla:
„Egyénisége és viselt dolgai miatt (…) külön könyvet érdemelne. (…) az öltözői életben műveltsége és riposztozó szelleme azonnal és mindenkor megtöltötte a levegőt. (…) Egyénisége és adottsága akkor kamatozott igazán, amikor játékfeladatokhoz jutott. (…) A játékokban bizonyult felülmúlhatatlannak, – de mintha egy kicsit az életét is játéknak tekintette volna. Mindig akadt valami vicce, vagy anekdotája, amellyel az adott együttesi vagy társadalmi helyzetet megvilágította, ám közben mintha nem tudott volna mit kezdeni önmagával. Elhivatottságáról kerek évtizedig, ha nem tovább, teljes bizonytalanságban élt. Táncos, színész, újságíró, tanár – mindenhez volt tehetsége és képzettsége is, ám nagyon korán jutott el a cselekvésképtelenségig. (…) Mindamellett szelleme ragyogott.”
Nem titok, hogy ezek miatt kicsit rokon személyiséget látok benne. Mármint azt nem tudom, hogy az én szellemem tud-e így ragyogni, főleg az öltözőkben, de a szerteágazó érdeklődésben végül szétforgácsolódó ember képe – ez abszolút jellemző rám is. Engem azért szerencsére még nem fenyeget az a veszély, hogy emiatt teljesen összeroppanjak. Laci sajnos egy idő után nem bírta az egészet, és piálni kezdett. (Maácz László könyvében erről nincs szó.) Egyik jó barátja, Galambos Tibi (a SzOT Együttesből) próbált segíteni Lacinak, hogy mégse csússzon ki a lába alól a talaj. Így 1958-ban, miután a MÁNE-ből távoznia kellett, Laci is Tibi mellett, Molnár István együttesében, a Budapest Táncegyüttesben (a SzOT TE utódjában) folytatta a pályafutását. Egy idő után mégis visszaesett az alkoholizálásba és egyszer részegen egy vonat elé lépett. A balesetet túlélte, de a táncra alkalmatlanná vált. Hogy ezután viszont hogyan alakult az élete, az nem derült ki Galambos Tibor visszaemlékezéséből sem.
Bige József
Régészhallgatóként volt a MEFESz Táncegyüttesének a tagja. Fellépett táncosként is, de elég sokszor furulyán kísérte a többieket. Akkoriban a népi kollégisták együtteseit még kisebb (így mondhatjuk: mai szemmel nézve autentikusabb) zenekarok kísérték, de a zenekar még nem mindig a mai standard vonós banda volt, nagy szerep jutott a tánckíséretnél a fúvós hangszereknek és a citerának is. (Maga Rábai Miklós is kísérte a saját együtteseit klarinéton.) Mivel Jóska volt a legjobb furulyás, ezért elég sokszor ő lett a zenei kíséret fő alapja. Emellett a hangszerkészítést is kitanulta. Ezért aztán később Rábai Miklós őt is magával hívta az Állami Népi Együttesbe, most már elsősorban zenészként. És Bige Jóska ment. Hadd idézzem erről megint Maácz Lászlót:
„Nem akármit hagyott ott. (…) Nagy tekintélyű professzorok siratták (…) mint a hazai régészet egyik legnagyobb, s immár elveszett ígéretét.”
De úgy látszik ez volt az ő útja. A későbbiekben is híres hangszerkészítő volt, aki gondos kutatások után régi hangszereket is rekonstruált (a régész tárgyi érdeklődését és alaposságát megőrizve), és akinek így a Táncházmozgalom első zenészei is sokat köszönhettek.
Béres János (szül.: 1930)
Az Állami Népi Együttes egy másik fontos szólózenésze. Ő méghozzá adatközlő parasztzenészből vált profi előadóművésszé és tanárrá. Gagybátorból jött. A bátyjával, Béres Ferenccel együtt (akiről a Honvéd Együttesnél, Szabó Iván tanítványai között volt szó) mindketten nagyon ügyes furulyások és táncosok voltak. Feri aztán később elsősorban mint énekes lett híres, János pedig mint furulyás. Egy darabig Miskolcon volt népi kollégista, de ő is benézett a Muharay Együttesbe is, mint zenész. A népi kollégisták között nevezetes embernek számított.
Így 1950-ben az ő útja is az Állami Népi Együttesbe vezetett, ahol aztán hasonló szerepet töltött be, mint Bige Jóska. A későbbiek során ő is mint hangszerkészítő vált ismertté, de lerakta az önálló népzenész oktatás alapjait is az Óbudai Népzenei Iskola megalapításával, sok híres furulyás kinevelésével, illetve a Furulyaiskola című könyvével. Később gyakran léptek fel együtt a bátyjával, Ferivel is.
Tarczi László (1931-1996)
Aszófőről jött, eredetileg lakatosnak tanult, de ő is korán elkezdett néptánccal is foglalkozni, így 19 éves korában ő is bekerült az Állami Népi Együttesbe. Hírnevet leginkább azzal szerzett, hogy az együttes első nagy sikerszámában az Ecseri lakodalmasban ő táncolta a vőlegény szerepét először, és aztán legtovább is. Az Ecseri lakodalmas ugyanis elképesztően népszerű szám lett, amit az együttes időről időre újra színpadra állított (máig is előszedik néha).
Az együttes első 19 évében pedig mindig Tarczi Laci volt a vőlegény. Ezalatt az idő alatt a menyasszony szerepét összesen 11 lány táncolta. Persze aztán egyikükkel, Somos Ibolyával aztán tényleg összeházasodott. Vele aztán később a Duna Művészegyüttesnek is koreografáltak még együtt.
Az együttesnek tagja volt még Laci öccse,
Tarczi Zoli is,
akit szintén elég ügyes táncosként ismertek.
Drávucz Margit (szül.: 1933)
Ő pedig az együttes női alapító tagjai közül pedig ő az, akiről a legtöbb képet találtam (talán csak Ripka Ilonáról találtam nála is többet), de ehhez képest róla sem sikerült nagyon sokat megtudnom. Jászladányból jött, és elég ügyes lehetett, mert elég sok szóló szerepet kapott.
(Váradi Gyulával az egyik műsorban)
Nem ő volt az első ecseri menyasszony, de talán ő játszotta legtöbbször ezt a szerepet (noha közel sem annyiszor, mint amennyiszer Tarczi Laci vőlegény volt.) 1962-ben a MÁNE-ből Molnár István együttesébe, a Budapest Táncegyüttesbe ment át.
Erdélyi Tibor (szül.: 1932)
Ő talán nem az Együttes alapító tagja, mert csak egy évvel később csatlakozott, de úgy döntöttem, róla is írok, mert nagyon érdemes. Csengerben született, Uszkán nőtt fel. Az asztalos szakmát kezdte tanulni, és egészen fiatalon az Iparművészeti Múzeum restaurátora lett. Közben táncolt és citerázott is. Rábai Miklós felfigyelt a tehetségére, és felvette őt is az Állami Népi Együttesbe. Ami megint egy jó döntés volt.
Tibor is egy jellegzetes szólóegyéniségévé vált a csapatnak. Róla is hamar kiderült, hogy koreográfusként is megállja a helyét. Miután befejezte a táncot az Állami Népi Együttesben, sokáig vezette az Építők Vadrózsák Táncegyüttesét, aztán Szolnokon a Tisza, majd ismét Budapesten a Duna Együttest. Ebben segítségére volt a felesége,
Semperger Ilona is, aki szintén az Állami Népi Együttes táncosa volt.
Viszont Tibor eközben a famunkát sem hagyta abba. Szabad idejében gyakran faragott szobrokat, és mikor már több ideje lett erre is, az ország egyik legelismertebb faszobrászává vált.
A népművészet mestere címet is szobrászként szerezte meg.
Az Állami Népi Együttest természetesen a mostani felállásában is nyomon követem, amikor lehet. Így biztosak lehettek benne, hogy lesznek még róluk bejegyzések. Meglátjuk, mi mindennel készülnek a mostani nevezetes jubileumi évre. Igyekszem majd megnézni tőlük, amit lehet, és itt is írni az előadásaikról.
Tristan Johnson kanadai történész és kulturális antropológus. A korábbi történészcsatornákhoz képest, amiket itt bemutattam, nála sokkal hangsúlyosabbak a jelenig érő folyamatok és a kapitalizmuskritika.
Az ilyen csatornákra is nagy szükség van manapság, mert muszáj emlékeztetni mindenkit, hogy milyen súlyos katasztrófa fenyegethet minket, mindannyiunkat.
És hogy felhívja figyelmet az összefüggésre, amely a korlátlan vagyonfelhalmozás és a fék nélküli természetpusztítás között áll. Illetve ezzel egyúttal arra is, hogy a környezet regenerációjának biztosítása milyen irányokban lenne lehetséges.
Néhány ajánlott videó:
És még több Solarpunk, csak hogy egy kis reményt is hagyjunk magunknak így az új évre.
