Idézőjel (TGM köszöntésére)

„Valaki az ellenállást nem emberfölötti, tehát a legtöbb ember számára elérhetetlen példázat és áldozat formájában élte meg, hanem a türelemből, a szorgalomból, a konokságból, a meg nem alkuvó kompromisszumkeresésből, a szelíd józanságból, a frázis utálatából és ezer idioszinkráziából és gondolati furcsaságból alkotott emlékművet. (...) Talán annak, hogy élt köztünk egy szabad ember, utánozhatatlan, egyedi, sorozatgyártásra alkalmatlan változata annak, amivé talán mégis lehetünk.”
(Tamás Gáspár Miklós: A félreértett Bibó István)

Boldog szülinapot Gazsi bátyánknak! Talán nem csak élt, de él is még közöttünk egy szabad ember, olyan, akivé mi is lenni szeretnénk, és egyszer talán majd lehetünk. Reméljük még sok ilyen okos és gondolatébresztő írást kapunk tőle. Köszönjük és hajrá!
Ezt pedig ajánlom mindenki figyelmébe:
https://merce.hu/tgm70/?fbclid=IwAR2ReCEDu0C7ytIe2sSIXki2Du3rgtiTcEuXxDupJQVO6sj1ZvOPg9kxVt8

A Citadella rabjai II. rész

A (nem csak) szocialista mártírok

Akik a legtöbben adták életüket a lengyel szabadságért és függetlenségért ebben az épületben, azok minden bizonnyal a lengyel szocialisták, különösen a PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) tagjai voltak. Róluk is írtam már a blogon. Remélem, azt nem kell megismételnem, hogy ők nem keverendők össze a kommunistákkal. A mostani, történelemhamisító Kaczyński-rezsim igyekszik az emléküket kiradírozni a nemzeti emlékezetből, a PPS azonban túl nagy áldozatot hozott a hazáért ahhoz, hogy ez valaha is sikerülhessen. Túl sok mártírt adtak a nemzetnek, akik közül nem egynek ma is kultusza van, és ennek fenntartásához a Cytadela, mint emlékhely is hozzájárul.

Az első szocialista jellegű szervezkedés, párt a Kongresszusi Királyság területén a PSRP „Proletariat” volt, amelyet még 1882-ben alapítottak a lengyel szocialista hazafiak. (Polska Socjlano-Rewolucyjna Partia, a Proletariat pedig az újságjuk címe volt).

Mint a nevükből látható, valamennyire kapcsolódni próbáltak az orosz szociálforradalmárokhoz, az „eszerekhez”, de mégiscsak hangsúlyozni akarták, hogy ez külön lengyel párt, ezért tették a nevük után mindig következetesen oda az újságjuk nevét is, hogy az orosz ПСР-től megkülönböztessék magukat.)
A PSRP „Proletariat” még sem olyan harcias sem olyan népszerű nem tudott lenni, mint később a PPS, de már rámutatott, hogy lengyel területeken a szocialista eszmékre lehet fogékonyság, és nem csak az ipari munkások körében. Már a PSRP „Proletariatban” is sok olyan ember tevékenykedett, akiknek később fontos szerepük volt egy hazafiasabb szocialista mozgalom létrehozásában, pl. a már emlegetett Feliks Perl és Edward Abramowski. A PSRP „Proletariatot” azonban az 1880-as évek végére gyakorlatilag felszámolták a cári hatóságok.

A szervezet maradványai darabokra estek szét, mígnem 1892-ben Párizsban a tagok újra egymásra találtak, és megalapították a PPS-t, amely a korábbiaknál sokkal jobban hangsúlyozta lengyel nemzeti jellegét.


A PSRP „Proletariat” fő alapító-ideológusa

Ludwik Waryński volt. Ő már 1883-ban orosz fogságba esett, és több évet töltött a Citadella X. pavilonjában, tulajdonképpen vizsgálati fogságban, ítélet nélkül. Végül kényszermunkára ítélték, és a Szentpétervárhoz közeli börtönszigetre, Schlisselburgra küldték. Ludwik ott halt meg, 1889-ben, 32 éves korában.

Egyebek mellett arról is híres lett, hogy fogsága alatt egy verset kezdett írni a reményről, amit később az itt maradó rabtársai is kiegészítettek, így a költemény kollektív alkotásként egyre nőve, közszájon forgott akkoriban. Ez volt a Mazur kajdaniarski, szabad fordításban a Mazurka bilincsben. Ha megtalálom, lehet, hogy majd készítek hozzá egy magyar fordítást.

A PSRP „Proletariat” egy másik jeles tagja

Marcin Kasprzak volt. Ő Wielkopolskából (Nagy-Lengyelországból, amin Nyugat-Lengyelországot értik) származott, azaz a német uralom alatt álló területekről. Folyamatosan átjárkált a Német Császárság és az Orosz Birodalom határán, hogy kapcsolatot teremtsen a német szocdemek valamint a németországi és oroszországi lengyel szocialisták között. Ugyanezt folytatta akkor is, amikor a PSRP „Proletariat” már megszűnt és a PPS lett a lengyel szocialisták fő ereje. Egy titkos nyomdát is működtetett Warszawában, amelyet 1904 áprilisában találtak meg a cári hatóságok. Marcin a letartóztatás ellen fegyverrel védekezett, egy cári zsandárt lelőtt, egyet megsebesített, mire el tudták fogni. Őt is a Citadella X. pavilonjában őrizték, és itt a közelben akasztották fel 1905 őszén.

Ludwikra és Marcinra ma már kevesen emlékeznek, mert az ő emlékezetüket főleg az államszocialista hatalom karolta fel, így sokan inkább látják bennük a nemzetközi szocialista mozgalmárokat, mint lengyel hazafiakat.

Pedig a kettő számukra is összefügött, bár nem fektettek még akkora hangsúlyt a nemzeti elvek hangsúlyozására, mint később a PPS vezetői. Az, hogy ők maguk nem határolták el magukat egyértelműen a kommunistáktól egyszerűen azért volt, mert egy jóval korábbi időszakban tevékenykedtek, mint amikor ez egyáltalán kérdés lehetett.


Más a helyzet a PPS Harci Szervezetének terroristáival, akiknek az alakja már viszont megkerülhetetlennek számít a lengyel függetlenségi mozgalom szempontjából is. A PPS történetéről már itt írtam korábban (számunkra fontos ideológusairól pedig itt.) Ezt most nem is ismétlem meg, akit érdekel (vagy aki még nem érti, hogy miért és hogyan különböznek ők a kommunistáktól, de szeretné megérteni), olvassa el ott. Most elsősorban a PPS legharciasabb tagjairól akartam írni a Citadella kapcsán.

A PPS Harci Szervezetének megszervezése még 1904-ben kezdődött az orosz-japán háborúba való kényszersorozások elleni tiltakozások idején. Mivel többször előfordult, hogy a cári hatóságok kérdés nélkül a tüntetők közé lőttek, a PPS több vezetőjében kialakult a meggyőződés, hogy az egyetlen, amit ezellen tenni lehet, ha visszalőnek.

Így a szakszervezeti pénzből kis kézi revolvereket vásároltak, és a legbátrabb és legmegbízhatóbb híveik közül önkénteseket toboroztak, akik a tüntetésekre ezekkel a revolverekkel a kabátjaik belső zsebeiben érkeztek. Ha a hatóságok a vonulókra sortüzet adtak le, a Harci Szervezet emberei visszalőttek.

Ennek sokszor már a pszichikai hatása is óriási volt: annak megtapasztalása, hogy a rettegett fegyveresek sem sérthetetlenek, hogy egy tüntetésen ők is meghalhatnak, a tüntetőknek sokszor önbizalmat adott, a cári katonákat pedig elbizonytalanította.
Az ilyen kis önkéntes harci egységek fő szervezője

Tomasz Arciszewski lakatos volt, akinek nevével még többször találkozunk a lengyel történelemben.

Az 1905-ben kezdődő oroszországi forradalom során, mikor a sztrájkok és tüntetések állandósultak a Lengyel Kongresszusi Királyság területén is,

Józef Piłsudski („Ziuk”) az eredetileg a tüntetőket védő harcosokból aktív támadó egységeket szervezett, akik készek voltak merényleteket is elkövetni rettegett cári tisztviselők és besúgók ellen, vagy akár pénzszállítmányokat kirabolni, hogy azokból a mozgalmat támogassák. Ziuk az oroszországi forradalomban egy új lengyel nemzeti felkelés lehetőségét látta meg. Természetesen a PPS-ban sem mindenkinek tetszett, hogy a lengyel munkások jólétéért eddig békésen küzdő párt sokak tudatában egyre inkább egy terrorszervezetté válik.

Ez több vitát és szakadást is előidézett a párton belül. Ziuknak (vagy ahogyan akkor álnevén nevezték: „Wiktor elvtársnak”) azonban ez egy legendát teremtett. Főleg azután, hogy az 1905-ös forradalom minden eredménye ellenére nem tudta megdönteni a cárizmust, és egy átmeneti lazulás után a lengyel hazafiak (különösen a szocialisták) üldözése is folytatódott. Ekkor egyre többen jutottak arra a meggyőződésre, hogy az egyetlen kiút a fegyveres harc.

Lényeg a lényeg: a PPS-nak is sok tagja került a Citadella X. pavilonjába, és a Harci Szervezet tagjainak gyakran jó esélyük volt, hogy itt fejezzék be kalandos életüket, ha elkapták őket. Utólag visszanézve lehet vitatkozni azon, hogy a cári hatóságok erőszakossága mennyire tette jogossá és szükségessé a terrorizmust, hogy a PPS-n belül kiknek volt igaza: azoknak, akik békés módon, klasszikus szakszervezeti munkával és oktatással akarták a céljaikat elérni, vagy azoknak, akik azt mondták: muszáj visszaütni. Én sem szeretnék most ebben a vitában dönteni. (Bár sejthetitek, hogy eszmetörténészként és társadalomtudósként szívesebben foglalkozom a PPS ideológusainak gondolataival, azzal, hogy mit lehet belőlük a mai korra átmenteni.)

Egyvalamit azonban el kell ismerni: ezek a lengyel terroristák igazán bátor és önfeláldozó fickók voltak, még ha néha őrültek is. És többnyire vigyáztak arra, hogy merényleteiknek ne legyenek civil áldozatai. (Egyébként éppen ez az, ami megkülönbözteti a XIX. század végi és XX. század eleji európai terrorizmust a jelenkori vallási fanatikusok terrorizmusától.)

Nem véletlen tehát, hogy a szabadságharcos szocialista terroristák közül sokaknak ma is kultusza van.
Az egyik leghíresebb ilyen merénylő

Stefan Okrzeja, akinek a képét nemrég egy pólón is láttam felbukkanni. Ő azért lehet kultikus figura, mert valószínűleg ő volt a PPS Harci Szervezetének legfiatalabb tagja. 1904 októberében egy háborúellenes tüntetésen Leszno-ban megmentette a PPS helyi szervezetének zászlóját a nagy rendőrroham közepette. Később ott volt a Harci Szervezet legelső fegyveresei között, például az 1904. november 13-ai varsói Grzybowski téri tüntetésen, az első alkalmon, amikor a PPS visszalőtt.
1905 márciusában több társával merényletet követtek el az egyik varsói rendőrkapitányság ellen. Elsősorban annak vezetőjét, a gyűlölt cári rendőrfőnököt, a balti német származású Karl Nolckent akarták megölni. Az akció nem sikerült, bár több rendőr meghalt, és Nolcken is megsebesült, de túlélte. Stefan viszont megsüketült az egyik közelében felrobbanó bombától, majd elkapta a rendőrség. 1905 júliusában akasztották fel itt, a Citadellában. Még 20 éves sem volt.

Az épület külső falán találtam ezt a különös, nagyméretű emléktáblát. „Kedveseim” megszólítással kezdődik, és „Stefan” aláírással ér véget, ezért joggal gyanítom, hogy ez Stefan Okrzeja utolsó levele lehet a családjának. Mármint annak kőbe vésett másolata.

Stefannál ma már kevésbé ismert hős, pedig a PPS Harci Szervezetének egy sokkal fontosabb kulcsfigurája

Józef Mirecki vagy a harcostársai által emlegetett becenevén „Montwiłł”. Ő volt Józef Piłsudski mellett a legfőbb szervezője a PPS Harci Szervezetének. Viszont míg Ziuk elsősorban szervező, stratégiai tervező és propagandista volt, Montwiłł ténylegesen harcos is: valószínűleg jóval több konkrét fegyveres akcióban vett részt, mint Ziuk. Nemesi származású, de fizikai munkás, lakatos volt, és szocialistaként valószínűleg a cárhoz hű apjával is szembekerült. A Harci Szervezet tagjaként több sikeres pénzrabló akciót vezetett és hajtott végre. 1905 augusztusában lecsapott rá az Ohrana. Montwiłł a tetőn át próbált elmenekülni, majd nem látva más kiutat, úgy döntött, hogy főbelövi magát. De megcsúszott, és a saját álkapcsát lőtte át. Így esett fogságba. A Citadellából átvitték a Páva utcai börtönbe (a „Pawiakba”), ami a város közepén volt, így könnyebb volt belőle megszökni. És Montwiłł meg is szökött, mihelyt az állkapcsát helyretették. Még évekig folytatta sikeres akcióit, míg végül 1907 novemberében újra a hatóságok kezébe esett. Ezúttal nem volt menekvés: 1908 októberében őt is a Citadellában akasztották fel. Ki tudja, ha életben marad, miféle sikeres hadvezér, légiószervező, elismert katonatiszt lehetett volna belőle. Így azonban az alakja eléggé elhomályosult az életben maradt másik legenda, Józef Piłsudski mellett.

Ha már megint eljutottunk Ziuk Piłsudskihoz: róla több helyen is megemlékeznek a kiállításon. Természetesen egyik nevezetes tette, hogy azon kevesek között volt, akiknek sikerült a Citadella börtönéből megszökniük.

Pontosabban nem is megszöknie sikerült, mert innen az elég reménytelen vállalkozás lett volna, csak elérnie, hogy átvigyék egy másik helyre, ahonnan könnyebb volt meglógni.
Ziuk egyébként még 1900-ban esett az Ohrana fogságába, mikor még nem a PPS Harci Szervezetét vezette (nem is volt akkor még ilyen), hanem a párt nyomdáját, a Robotnik (’Munkás’) című újság kiadását. Szóval még közel sem volt annyira veszélyes figura, mint amilyenné később vált. (Ha akkor fogták volna el, nem biztos, hogy ilyen egyszerű dolga lett volna.) Azt, hogy a Citadellából elszállítsák, úgy érte el, hogy elmebetegséget szimulált. Egyesek szerint ennyire jó színész volt, mások szerint az őt vizsgáló orvos is szimpatizált vele. Mindenesetre valahogyan egy pétervári elmegyógyintézetbe került, ahonnan aztán az éppen ott tevékenykedő lengyel barátai kicsempészték, és felrakták egy londoni hajóra. (Évekkel később aztán Marcin Kasprzak is megpróbált ugyanehhez a módszerhez folyamodni, hogy őrültnek tettette magát, de neki akkor már nem sikerült az őreit átverni.)
Az egyik cellában meghallgathatjuk Piłsudskinak a szökéséről készült visszaemlékezését (sajnos nem az ő saját hangján), és az egészet egy Hubert Czajkowski rajzaiból készült animáció kíséri).
Ziuk csak évek múlva tért vissza lengyel területre, de akkor már nem a Kongresszusi Királyságban, hanem Krakówban telepedett le. Az Osztrák-Magyar Monarchia hatóságai elnézték, hogy egy „terroristavezér” náluk keres menedéket, cserébe Piłsudski bizonyára számos információt szolgáltatott arról, amit az orosz hadseregről és rendőrségről az akciókhoz szükséges adatgyűjtések során megtudott.
Ziukot gyakran érte az a vád, hogy másokat küld a halálba és az esélytelen harcba maga helyett, de a valóság az, hogy néha ő maga is átment az orosz területre, és személyesen résztvett a Harci Szervezet akcióiban. Az egyik leghíresebb ilyen vállalkozása a nagy vonatrablás Bezdanyban (Bezdonysban, a mai Litvánia területén). Egy külön kiállítóteremben (cellában) erről az akcióról is megemlékeznek.
(Én is külön megemlékeztem róla most tavasszal, mikor egy vidéki magyar múzeum felkérésére kiállítást készítettem a lengyel függetlenségi harcokról, mert ez egy extraérdekes szelete a történelemnek. Viszont ott történt meg az a csúfság, hogy a múzeum vezetősége nem akarta kitenni még kiállítási tárgyként sem a PPS jelvényét. Beijedtek a vörös kalapácstól, mint állítólagos „kommunista” jelvénytől. Most komentáljam ezt?)

Az akció lényege az volt, hogy a bezdonysi vasútállomáson a PPS Harci szervezetének egy 30 fős csoportja megrohant egy orosz katonákkal megrakott pénzszállító vonatot. Az őröket szállító vagonokat megszórták bombákkal, jónéhány katonát tűzharcban lelőttek, aztán felmarkoltak pár százezer rubelt és az őrség fegyvereit, kitűztek egy „PPS” feliratú vörös zászlót a vasútállomásra, majd olajra léptek. A lengyel hazafiak közül mindenki élve került ki az akcióból, pedig az oroszok nem adták könnyen magukat, kemény tűzharc kellett a vonat elfoglalásához.
Ez a vonatrablás azért vált annyira nevezetessé, mert nem sok rablótámadást lehet mondani a történelemben, amiben négy későbbi miniszterelnök vett részt.
Ziuk Piłsudskin kívül ugyanis ott volt még

Tomasz Arciszewski, Walery Sławek („Soplica”) és Aleksander Prystor („Katajama”) is.

Későbbi sorsuk is érdekes. Mikor Piłsudski később Lengyelország diktátora lett, Soplica és Katajama a legfőbb híveinek számítottak, mindkettőjükből ő csinált miniszterelnököt különböző időkben.

(Az öreg Piłsudski és az öreg Prystor, aki hű maradt a régi mesterhez, de elárulta az eszmét...)
Tomasz Arciszewski ellenben nem a régi haver személyéhez kívánt hű maradni, hanem az eszményhez, amiért együtt küzdöttek: ellenzékben maradt, és továbbra is a PPS színeiben tevékenykedett a társadalmi igazságosságért. Ő már a II. világháború alatt lett miniszterelnök a londoni emigráns lengyel kormány élén.

A bezdonysi vonatrablásról is Piłsudski emlékiratainak részletét lehetett meghallgatni, és ehhez is készült egy animáció-vetítés, de az nem volt túl szép, inkább olyan öncélúan művészkedő, kifejezetten elmosódott alakokkal.

Pedig ez a történet (mint ahogy általában a PPS Harci Szervezetének története) egy izgalmas történelmi akciófilmért vagy legalábbis egy eastern-westernért kiált. Reméljük majd valaki megcsinálja. (Eddig egy próbálkozás volt: egy Piłsudski életéről szóló TV-sorozatban. De erre ne pazaroljátok az időtöket, elképesztően dögunalmas.)

Még két ember van, akiket a Citadella szocialista rabjai közül mindenképpen érdemes megemlíteni kétes világhírük okán. Már csak azért is, hogy lássuk, hogy afelől a hazafias-forradalmár alapállás felől, amiből a PSRP „Proletariat” és aztán Piłsudskiék kindultak hányfelé vezetett, vezethetett út.
A PPS mellett ugyanis létezett egy kisebb, és jóval dogmatikusabb irányba elmenő párt is az orosz-lengyel területeken, SDKPiL (SocjaldemokracjaKrólestwa Polskiego i Litwy – a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártja) néven. Ők a PPS tagjaival ellentétben úgy gondolták, fontosabb az orosz szocdemekkel, akár a bolsevikokkal is együttműködni egy eljövendő nagy forradalom érdekében, még akkor is, fontosabb, mint a lengyel területek Orosz Birodalomtól való függetlenségének kivívása. Emellett ez a csapat egy jóval elméletibb párt volt nagy gondolkodókkal. Érdekes, hogy adott pillanatban ők látszottak békésebbeknek a PPS-nál, a jövőjük mégis nekik alakult sötétebben. (Legtöbbjük ugyanis az orosz bolsevikok szövetségese, majd a Lengyel Kommunista Párt alapítója lett. Ők általában nem vették észre milyen mocskos játszmák eszközei lettek a szovjet vezetők körében. Csak későn ébredhettek erre rá, mikor Sztálin a legtöbbjüket főbelövette.) A SDKPiL két leghíresebb tagja pedig (akik szintén a Citadella rabjai voltak egy időben) Rosa Luxemburg és Feliks Dzierżyński voltak.

Rosa Luxemburg Zamośćból jött, jiddis anyanyelvű zsidó családból, ennélfogva jóval kevésbé kötődött a lengyel államiságot helyreállítani igyekvő romantikus szabadságharcos hagyományhoz, ami a PPS tagjaira olyannyira jellemző volt. Az persze, hogy igyekezett a lengyel szocdem-mozgalmat beilleszteni egy nemzetközi keretbe, hogy szövetségeseket keresett más országokban, érthető. Azt viszont nem vette észre, hogy a lengyel területek egyáltalán nincsenek annyira beágyazva az Orosz Birodalom gazdasági rendszerébe, mint ő elsőre gondolta. Ezzel kapcsolatban két emberrel is nagy (de azért korrekt, és utólag szemlélve: rendkívül érdekes) elméleti vitába keveredett. Az egyik Kazimierz Kelles-Krauz volt, a PPS ideológusa, közgazdásza, elméleti írója. Kazik gazdasági alapon mutatta ki, hogy az orosz cári rendszer a maga gyarmati szemléletével mennyire visszahúzó módon hat a lengyel gazdaságra is. Ettől megszabadulni tehát indokolt lehet még szocialista szempontból is. A másik, aki vitába szállt Rosával, nem volt más, mint Vlagyimir Lenin, az orosz bolsevikok vezére, aki egyszerűen a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozott a vitában, vagyis arra: nem lehet erőltetni, hogy polákok és oroszok együtt vívják meg a maguk forradalmi harcait. (Ez a vita még a XX. század első éveiben zajlott. Az más kérdés, hogy Lenin aztán az I. világháború után nem ebben a szellemben cselekedett: támogatta Lengyelország orosz-bolsevik meghódítását valami világforradalmi ideológia jegyében, nem véve észre, hogy a maga felszabadító ideológiája már itt ugyanannak a hódító imperializmusnak az eszközévé válhat, amit a cári rendszer is képviselt.)
Maga Rosa még az 1906-ban, az akkori oroszországi forradalom idején került a X. pavilon börtönébe. De igazából nem sokáig ült ott, mert akkoriban a cári hatóságok az ilyen elméleti tudósoknál sokkal veszedelmesebb ellenfélnek tekintett PPS-harcosokra vadásztak inkább. Ha pedig Rosa későbbi életét nézzük, láthatjuk, hogy sokkal inkább a német és a nemzetközi munkásmozgalomhoz kötődött, mint a lengyelhez, és végül nem a lengyel ügynek, hanem a német forradalomnak vált a mártírjává 1919-ben.

(Lehetne még hosszan vitatkozni a személyéről, hogy szocdemnek vagy kommunistának tekintendő-e ő, vagy valamiféle átmenetnek a kettő között, de most nem ez volt a célom. Inkább az, hogy a Citadella kapcsán a lengyel mozgalomban való helyéről beszéljek. Magáról a gondolatairól majd vitázunk máskor. Szerintem egyébként sok van bennük, ami ma is megfontolandó lehet.)

Feliks Dzierżyński, álnevén a „Vascsillagász” (Żelazny Astronom) egy kicsit más eset. Ő litvániai lengyel nemes volt, mint Piłsudskiék, tehát ugyanabból az erősen romantikus színezetű szabadságharcos-függetlenségi hagyományból merítette az első inspirációit, mint Ziuk és köre. Hogy hogyan lett belőle mégis bolsevik, majd pedig a világ egyik legkegyetlenebb politikai rendőrségének létrehozója?

Talán úgy, hogy belőle a hosszú börtönévek, a X. pavilon kegyetlen cellái, a hosszú száműzetés (a Citadellában összesen két évet ült, és további három évet más, nem kevésbé kemény börtönökben), szóval a világjobbító szándékáért kapott sok megaláztatás és szenvedés egész mást hoztak ki, mint azokból, akikről eddig az előző és a mostani bejegyzésben olvastatok.

Nem is annyira a nacionalizmust, mint ideológiát ölhették ki belőle, hanem az emberekbe vetett hitet, azt hogy a Világot másképpen is meg lehet tisztítani a mocsoktól, mint tűzzel és vérrel. Nem biztos, hogy csak a cinikus bosszúvágy maradt benne, de abban nem hitt, hogy akár az ellenfelekkel, akár a barátokkal érdemes kíméletesnek maradni, hogy az eszközök is számítanak a célhoz, amit elérni akarunk. Én legalábbis így látom, azalapján, amit eddig tudok róla.

Mindenesetre érdekes, hogy az öccse,

Władysław Dzierżyński viszont megmaradt amellett a romantikus lengyel hazafiasság mellett, amit otthonról hozott, és a lengyel hadsereg tisztje (katonaorvosa) lett az új Köztársaságban. Végül a GeStaPo áldozata lett a II. világháború alatt. Nem tud nem eszembe jutni a kérdés: vajon mi lett volna vele, ha a szovjetek kezébe jut? De ezt a kérdést persze értelmetlen feltenni.

Még sokmindent tudnék mesélni a Citadelláról és rabjairól, de itt most befejezem. Hogy ajánlanám-e nektek megtekintésre ezt a múzeumot, ha Warszawában jártok? Nem tudom. Nem tudom, ez a múzeum kinek mennyire lehet érdekes kívülről. De mint látjátok, nekem nem csak azért volt egy érdekes tapasztalat ezt bejárni, mert megismertem egy újabb, a lengyel kultúra szempontjából fontos nemzeti emlékhelyet, hanem azért is, mert ennek kapcsán beszélhettem nektek egy csomó fontos témáról, amik engem foglalkoztatnak. Talán már ezért is megérte ide elsétálni.

A Citadella rabjai I. rész

Tegnap megint felkerestem egy olyan helyet Warszawában, ahol eddig még nem jártam. A rettegett Citadellát. Ez Warszawa déli Żoliborz városrészén fekszik, egy hatalmas erődítmény, amelyhez meglehetősen nyomasztó emlékek kötődnek.

(A Citadella makettje keleti irányból. Mármint: a Wisła keletre folyik az erődtől. A X. pavilon az északi épület)
Ahogyan Budán az 1850-es években, úgy Warszawában is az elnyomó idegen (orosz cári) hatalom emeltette az itteni Citadellát az 1830-as években azért, hogy szemmel tarthassa és szükség esetén akár innen lövethesse is a lázongó tartomány fővárosát. A Varsói Citadella azonban sokkal nagyobb, mint a budai épület.

Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy Budán jó magasra került a fellegvár, ahonnan könnyedén el lehetett látni és be lehetett lőni a fővárost. Warszawa maga laposabb helyen fekszik, ezért egy jóval nagyobb alapterületen húzták fel ezt az építményt.

(A falakat körbesétálni beletelik vagy háromnegyed órába.) A cél nem is csak az egyes városrészek belátása volt, hanem az is, hogy az erődből a Wisłán elhaladó hajókat is lehessen látni.
Az épületnek egy része ma is katonai használatban van, más része azonban múzeumként látogatható. Az egyik részében például Katyń-emlékmúzeumot rendeztek be.

Ide is szeretnék majd ellátogatni egyszer, de nem most. Most máshová tartottam.

(A bejárat, amit olyan nehezen találtam meg. Rosszfelé indultam, így majdnem a teljes épületet megkerültem, mire ideértem. De legalább fogalmat alkothattam ennek a szörnyetegnek a méreteiről)
A Citadella leghíresebb részéhez, ahhoz az épülethez, amelyik elsőre beugrik a legtöbb varsóinak, sőt a legtöbb poláknak, ha a „Cytadela” szót hallja.

A hírhedt X. pavilonhoz, az erőd északi oldalán.

(A X. és XI. pavilon makettje. Utóbbi a kisebb raktárépület)
Itt működött a cári rendszer legrettegettebb börtöne politikai foglyoknak.

A lengyel függetlenségért orosz területen tevékenykedő politikusok jelentős része ült itt hosszabb-rövidebb ideig.

Azokat is itt helyezték el átmenetileg, akiket szibériai száműzetésre vagy kényszermunkára ítéltek. Innen szállították őket aztán a kijelölt helyükre.

(Rabszállító)
Így aztán magától értetődik, hogy a hely fontos nemzeti emlékhely, a hazájukért szenvedő polákok helye. Az itt berendezett múzeum elég érdekes (bár lehetne még érdekesebb is), számos tiszteletre méltó ember élettörténetét lehet itt megismerni. Igaz, a kiállítás sokszor nem időrendben, hanem témák szerint halad (pl. illegális sajtó, szabadságharcok, száműzetés, kényszermunka, kivégzések, szabadságharcok, 1905-ös forradalom, PPS, stb.), ezért a lengyel történelemben kevésbé járatos látogató bizonyos pontokon elveszítheti a fonalat. Sok cellánál igyekeztek rekonstruálni az eredeti berendezést.

Hogy annak idején melyik helyen ki raboskodhatott, utólag néha nehéz kinyomozni, de a kiállítás összeállítói sok cellára kiírták egy-egy híres rab nevét, tehát mondhatjuk, hogy egy-egy cella egy-egy híres rab emlékszobája lett. Még az olyan rossz emlékezetű történelmi személyeknek is van ilyen emlékcellája, mint Feliks Dzierżyński, akiről majd még szólok, a maga helyén.

(Konkrétan ez Dzierżyński cellája)
Némelyik cellában pedig érdekes művészi animációk vannak a polákok szenvedéseinek és hősiességének illusztrálására.

Külön emlékhely van az udvaron, aminek nagy jelentősége van, mert ez egy olyan „nemzeti Golgota” a polákoknak, mint nekünk, magyaroknak az aradi vár udvara.
Ugyanis itt akasztották fel 1864. augusztus 5-én a titkos lengyel szabadságharcos kormány öt tagját.

A szobraik ott állnak az udvaron, lehet, hogy pontosan azon a helyen, ahol az akasztófáik is álltak. (Bár ebben nem vagyok teljesen biztos, mert a Citadella egyik másik részén van egy Vesztőhely-kapu nevű hely.

És logikus is lett volna, ha a kivégzéseket nem a többi rab szeme láttára végzik el. Na mindegy.) Ezek a nemzeti mártírok a következők:

Romuald Traugutt, aki a felkelés utolsó főparancsnoka és a titkos kormány miniszterelnöke, más szóval a szabadságharc dictatora volt. (Itt természetesen a ’dictator’ szót római értelemben kell érteni, mint ideiglenes teljhatalmú főparancsnokot, és nem modern értelemben, mint zsarnokot.)

Rafał Krajewski, a titkos kormány belügyminisztere,

Jan Jeziorański, a közlekedési miniszter,

Roman Żuliński, a titkos külügyminiszter és

Józef Toczyski, a titkos pénzügyminiszter.


Közülük az emlékezet mindmáig Romuald Trauguttot tartja a legnagyobb hősnek. Róla, itt, a blogon is volt már szó. Élettörténete rendkívül érdekes. Mint szegény nemes család sarja a katonai karrierben látott jó lehetőséget, így az orosz cári hadsereg aknásztisztje lett. Szerencsétlenségére éppen a lengyelek jó barátai, a magyarok ellen vetették be 1849-ben. Ennek bizonyára nem örült, de teljesítette katonai kötelességét. (Aknászként bizonyára nem tapadt sok vér a kezéhez egyébként.) Később még a krími háborúban is szolgált, majd leszerelt, és az örökölt birtokain gazdálkodott. 1863-ban aztán ő is újra hadbaszállt, de már nem orosz egyenruhában, hanem a titkos lengyel partizánsereg egyik egységének vezetőjeként. 1863 októberében kérték fel a szabadságharc fő vezetőjének (addig több titkos kormány váltotta egymást a felkelők élén változó eredményességgel). És Romuald igazán tehetséges szervezőnek bizonyult: ügyesen szedte ráncba a harcoló alakulatokat (amennyire lehetett), de még inkább a földalatti titkos irányítást. Természetesen a lengyel felkelők segítségére érkező magyarokkal is örömmel működött együtt. 1864. márciusában esett orosz fogságba.

Utolsó hónapjait itt, a Citadella X. pavilonjában töltötte.

Rafał Krajewskiről találtam még nemrég egy érdekes adatot, amiből kiderül, hogy egyrészt mennyire széles látókörű ember volt, másrészt, hogy mennyire fontos volt neki népe ügye. (És ezen a ponton kapcsolódik ahhoz az eszmeiséghez is, amit blogunk is képvisel.) A jó Rafał ugyanis börtönében azt még megtudta, hogy a cár, miközben a lengyelek szabadságharcát, felkelését legtöbb helyen már leverték, már a megtorlás mellett elkezdett óvatosan engedményeket is tenni a polákoknak: engedélyezte a helyi, falusi önkormányzatok (gminák) jogkörének kibővítését. És Rafał örült: felismerte, hogy ez részben a teljesülése annak, amiért harcolt: egy nagyobb társadalmi szabadságnak, ami jelentősen javítani fog a lengyel parasztok helyzetén, és majdan segíteni fog, hogy a polákok egykor majd a cári igát is lerázzák magukról. Rafał megértette a társadalmi (népi) és a nemzeti szabadság összefüggését. Abban a biztos tudatban ment az akasztófa alá, hogy áldozata nem volt hiábavaló. A börtönből kicsempészett utolsó levelében ezt írta:

„Nevezhetik ezt (…) akár szocializmusnak is; számomra ez annak az alkotmányosságnak a jele, amely mindig felülről jött, de nálunk alulról kezdődik. (…) Ez lesz a legeredményesebb mód Lengyelország számára, ahol a paraszti népesség olyan fontos szerepet játszik: itt már nem zárhatják az eszményt egy kasztba. (…) Ami most megvalósult, csak a kezdete annak, amit még meg kell valósítani. A kezdőlökés megadatott, és most már nem lehet majd ennek a milliós tömegnek a lendületét visszafogni. A nemesség nem akarta feláldozni előjogait a Lengyel Köztársaságért, de most majd mindenki nemes lesz, persze nem úgy, mint a régi nemesek.”
(Fordítás: Tőlem. Idézi: Bolesław Limanowski: Historia demokracji polskiej)

Ezért én Romuald mellett Rafał előtt is külön tisztelegtem.

Külön érdekes a kiállításnak az a része, amelyik a száműzöttekről szól. Itt őrzik például Aleksander Sochaczewski (eredeti nevén Lejb Sonder) híres festményének, a Búcsú Európától-nak az eredetijét is.

Ez talán a leghíresebb kép, amit a Szibériába száműzött polákokkal kapcsolatban mindig elő szoktak szedni. Internetről már ismertem, de azt nem tudtam például, hogy ezen a képen majdnem mindenkiről név szerint lehet tudni, hogy ki kicsoda. A festmény története ugyanis az, hogy a festő, akit szintén 1864-ben száműztek, szibériai tartózkodása alatt számos rajzot készített rabtársairól és őreiről. Ez a nagy festmény tulajdonképpen ezeknek a kis portréképeknek az egy helyre gyűjtése, összeállítása egy nagy, jelképes erejű festménnyé. Élőben tényleg még nagyobb ereje van.


Számos más híres és érdekes ember van, aki ebben a börtönben raboskodott, és a kiállításon sok újat lehet róluk megtudni. Itt van például a négy száműzött jó barát, akik elhatározták, hogy az elsőre olyan sivárnak tűnő Szibériában is a lehető leghasznosabban és legtartalmasabban fogják tölteni az idejüket, és tudományos kutatásokat kezdtek. Ha már nem lehettek egy szabadságharc mártírjai, lettek a tudomány elkötelezett szolgái. (Ők az én hőseim):


Benedykt Dybowski, Wiktor Godlewski és Aleksander Czekanowski mindhárman a harmincas éveikben jártak az 1863-1864-es szabadságharc idején. Romuald Traugutt különleges helyi megbízottai voltak, ezért a szabadságharc leverése után a cári bíróság mindegyiküket hosszú száműzetésre ítélte. (Benedykt esetében csak kicsin múlt, hogy fel nem akasztották a felkelés vezetőivel együtt.) Szibériai tartózkodásuk alatt főleg a Bajkál-tó környékének állatvilágát kutatták, sok fajt figyeltek meg, írtak le, és rengeteget publikáltak orosz lapokban is. Benedykt volt közöttük a legképzettebb biológus, így ő irányította a munkát. De a biológiai kutatások mellett néprajzi leírásokat is készítettek főleg a burjátokról, a mongolok szibériai rokonairól. Közben csatlakozott hozzájuk még fiatalabb társuk, Jan Czerski is, aki a geológia és a paleontológia területén is nagy érdemeket szerzett. Mindegyikük számos elismerést kapott az Orosz Geográfiai Társaságtól.

Benedykt Dybowski 19 év kutatás után (mely során a Bajkál környéke mellett Kamcsatkát is bejárta), 1883-ban térhetett haza, illetve léphetett ismét lengyel földre. Igaz, akkor nem az orosz uralom alatt álló Kongresszusi Királyságba tért vissza, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiába: a Lwówi Egyetem Zoológia tanára lett. Megérte Polákország függetlenségét, és még utána is hosszú ideig aktív maradt. A Néprajzi Társaságnak is tagja volt.

Wiktor Godlewski (akiről több általa felfedezett fajt is elneveztek) 13 év után, 1877-ben tért haza. Családi birtokain gazdálkodott, és számos lengyel társadalmi szervezetben is aktív maradt haláláig (1900-ig).

Aleksander Czekanowski már nem tért vissza lengyel területre. Száműzetéséből 12 év után, 1876-ban szabadult, ekkor Petyerburgba ment, magával hozva hatalmas geológiai és paleontológiai gyűjteményét. Bizonyára még sok tudományos és oktatási terve lett volna, akár Petyerburgban (ahol szintén nagy lengyel közösség élt ebben az időben), akár Kongresszusi Királyságban, de még ebben az évben meghalt.

Jan Czerski 20 év után 1885-ben kapott amnesztiát. Ekkor átmenetileg ő is Petyerburgba ment, de aztán úgy döntött: folytatja a megkezdett tudományos kutatásait. Még évekig járta Szibériát, végül 1892-ben, a távoli Kolimában halt meg.

Egészen hasonló figura volt még

Bronisław Piłsudski is. Ha a név ismerős, az nem véletlen: egyrészt igen, ő Józef Piłsudski bátyja, másrészt igen, róla is volt már szó itt. Őt már az 1880-as években száműzte a cári hatalom Szibériába egy cár elleni összeesküvés vádjával (ugyanabban a perben, amiben halálra ítélték és felakasztották Alekszandr Uljanovot, a későbbi Lenin, azaz Vlagyimir Uljanov bátyját.) Bronek Szibéria legtávolabbi pontjára, Kamcsatkára került, ahonnan azonban megszökött. Japánba hajózott. Itt neves néprajzkutató lett; az ajnu népről készített részletes leírásokat. Sőt, összejött egy ajnu lánnyal, és még ma is élnek leszármazottai Japánban.

Bizonyára része volt abban, hogy az orosz-japán háború idején az öccse is Japánba jöhetett, hogy egy Japánnal szövetséges Lengyel Légió létrehozásáról tárgyaljon. A dolgok azonban másképpen alakultak. 1906-ban Ziukkal (Józeffel) együtt Bronek is visszatért Európába. Krakówban lakott (ahol Ziuk is), de ellentétben az öccsével, inkább a néprajzi munkáját folytatta, nem a politikait. (Hogy Ziuk közben mit csinált, arról mindjárt részletesen szó lesz.) Később Bronek Svájcba, majd Franciaországba távozott. 1918-ban, még azelőtt, hogy az öccse nemzetmentő hőssé vált volna, Bronisław Piłsudski öngyilkos lett: a Szajnába ugrott. Ennek pontos okát ma sem tudni, de állítólag már régóta depressziós volt. Az ajnukról írt munkáit máig is számontartja a néprajztudomány.
A száműzetés belőle egészen mást hozott ki, mint az öccséből. De mára ennyi elég. A Citadelláról való mesélést Ziuk és harcostársai történetével majd holnap folytatom.