Interaktív idézőjel

Kovrig Béla teljes kérdőívének idemásolására nem vállalkozom. Egyébként is: olvassátok el a könyvet, abból majd minden kiderül. De: egyvalamit mégiscsak ideteszek még belőle. Méghozzá az utolsó kérdést. Ez a ma embere számára is érdekes lehet. Örök kérdés ugyanis: milyen mértékben legyen jelen az állam a gazdasági életben? Milyen mértékben avatkozzon bele, szabályozza azt? (Ez volt a kérdés az 1989-es rendszerváltáskor is, és ez lesz a kérdés a következő rendszerváltáskor is, amelynek előbb-utóbb (reméljük a legjobbakat) be kell majd következnie.) Bár nem állítom, hogy csak az alábbi lehetőségek léteznének...
Gondolkodj el: az alábbi öt lehetőség közül melyik áll a legközelebb a te véleményedhez!
(Megjegyzés: a vastagon kiemelt rész a lényeg. Az odáig eljutó gondolatmenet is érdekes lehet, de nem szüksészerű, hogy te ugyanazon gondolatmenet alapján jussál el ugyanoda.)


A) „Az életviszonyok alakulása hazánkban és külföldön egyaránt bebizonyította, hogy a termelőeszközök kizárólagos állami tulajdonán alapuló központosított tervgazdálkodás szükségképpen kevesek túlhatalmához, a tömegek szolgaságához, egy élősdi, kizsákmányoló, szolgalelkű állami és pártbürokrácia elburjánzásához, viszont a széles néptömegek elszegényedéséhez, állapotszerű nyomorához vezet. Ezzel szemben a nép emelkedő és általánosuló jólétben él ott, ahol a magántulajdon intézménye az egyik legfőbb támasza családok milliói társadalmi biztonságának, és egyben ösztönzője a kiadós és elegendő munkaalkalmat és megélhetést adó tőkeképződésnek. Egyre bővülő jólétben a nép ott él, ahol az emberek élvezhetik és családjuk számára magántulajdonban megtarthatják kezdeményezésük és erőfeszítéseik hasznát, és a közöttük folyó verseny serkentője és éltetője a közgazdaság fejlődésének.Vissza tehát a népjólét általános feltételeihez, a magántulajdonhoz, a magánhaszon elvéhez, vissza egy egészséges versenygazdálkodáshoz, a piaci gazdálkodáshoz!”

VAGY

B) „Ne essünk a szocializmus és kommunizmus elvetésével az ellenkező végletbe: a nyakló nélküli verseny és a magántulajdon feletti korlátlan rendelkezési jog dicsőítésébe! A gazdasági liberalizmus egykoron nagy szolgálatot tett az emberiségnek, de elfajult, elkorcsosult, levitézlett. Miként aranykora, a XIX. század idejétmúlt gazdasági életformája sem támasztható fel poriaból. Ami jó, egészséges, hasznos volt benne, azt helyre kell állítanunk és át kell mentenünk a jövő nemzedék számára, de a magánosok önkényét, a bírvágyat és a kizsákmányolásra való törekvéseket, magát a versenyt meg kell zabolázni, keretek közé kell szorítani. Az államnak fegyelmeznie, irányítania kell a gazdasági életet, éspedig a gazdasági csoportok autonómiájának állandó és intézményes közreműködésével. Szilárdítania kell a közgazdálkodáshoz nélkülözhetetlen erkölcsi és jogi alapjait. Egy valóban demokratikus, államtól ellenőrzött és mértéktartással irányított piaci versenygazdálkodásban látjuk a népesség közérdeke és a családok magánérdekei összeegyeztetésének lehetséges és korszerű formáját.”

VAGY

C) „Én fokozottabb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a gazdálkodás állandó szakszerű szabályozás alá essék. Mi jól látjuk, hogy az egyre gyorsuló és minden területen érvényesülő társadalmi átalakulás (reméljük, inkább haladás, mint visszaesés) erőteljes és gyakori beavatkozást tesz nagyon is szükségessé a közérdek, a nép jóléte és a társadalmi együvé tartozás megőrzése érdekében. Ha mindezeket a gyakori és erőteljes beavatkozásokat közvetlenül maga a kormányhatalom gyakorolja, ez előbb-utóbb szocializmushoz, éspedig ennek „államszocializmus” válfajához vezet. A demokrácia lényege és feltétele a politikai hatalom minél szélesebb megosztása a népességben. A politikai demokráciának olyan társadalmi gazdálkodás felel meg, amelynek ellenőrzése és irányítása megoszlik számos gazdálkodó csoport önkormányzatai között. Mi ilyen módon irányított gazdálkodást kívánunk, természetesen lényegileg a társadalmi igazságosságnak alárendelt magántulajdon elve alapján. Egyben meghajolunk annak igazsága előtt, hogy a társadalmi változások áradatában viaskodó gazdasági önkormányzatok sokszerűségében (pluralizmusában) végső sorban csak az államhatalom őrizheti meg a viszonylagos társadalmi rendet a társadalmi káosznak nemritkán fenyegető rémével szemben.”

VAGY

D) „Az előbbi két alpontban (B és C) jelzett felfogások képviselői (...) becsületesen végiggondolják, és következetesen megvalósítanák, kísérletük szükségképpen társadalmi káoszhoz vezetne a „gazdasági önkormányzatok” szüntelen harca nyomán. Ha pedig ennek megelőzése, vagy ha már bekövetkezett, a megszüntetése végett a gazdasági csoportok küzdelmeit és ezeknek formáit államilag szabályozzák, elérik az állam egyre sűrűbb és erőteljesebb beavatkozását. A korporacionizmusnak indult gazdasági-társadalmi formából előbb-utóbb államszocializmus válik, ami ellen a korporacionisták elvben váltig hadakoztak. (...) Mi szocializmust akarunk, de nem állami szocializmust. Ugyan ki áltathatja magát azzal, hogy Magyarországon a drágább termelő eszközök, gyáripari berendezések, melyek 1945-1948 között társadalmi tulajdonná váltak, újra magánkézbe kerülhetnek. A magyar munkásság az utóbbi tízegynéhány esztendős megszakítás után nem lesz hajlandó gyárait magánkapitalistáknak átengedni, még kevésbé magánkapitalistáknak dolgozni. Ahogy a föld azé legyen, aki azt valóban megdolgozza, akként a gyárak azoké legyenek, akik benne dolgoznak, az üzemi munkásságé (az összes alkalmazottak tulajdonává). Ahogy a részvényesek társaságát az igazgatóság képviselte, úgy az üzemi munkásságot, tehát az üzem új tulajdonosainak társaságát a tőkül választott munkástanács képviselje. Szindikalizmusnak mondják ezt? Igen, mi egy valóban demokratikus nemztei szindikalizmus álláspontján vagyunk. Ilyen értelemben kiáltjuk: ’Minden a tanácsoké!’ ’Minden az üzemek munkásainak tanácsaié!’ Ezek egyben a demokratikus (nem pedig kényszer-) szövetkezetekbe tömörült parasztsággal adják majd a lényegét egy valóban demokratikus szocializmusnak. Ennek súlypontja nem az államban, hanem az üzemek és a paraszti szövetkezetek önkormányzataiban lesz.”

VAGY

E) „Ha a korporációk küzdelmei káoszba döntenék a népet, ugyan mi egyébbe torkollnék több száz üzemi munkástanácsnak egymással és a paraszti szövetkezetekkel való küzdelme a nemzeti jövedelem és hatalom megosztása körül? A munkástanácsok harmonikus együttműködése csak a tanácsok hatalomrajutásáig tartana, amíg egy közös külellenséggel szemben egységesek. (…) Voltaképpen minden üzem egy választókerületté válnék és minden üzemi munkástanács legfőképpen egy csoport önzését lenne kénytelen kiszolgálni, nem pedig az egész társadalom érdekét. (…) Nemzeti tervgazdálkodást, a társadalmi termelés és fogyasztás tartós összeegyeztetését és a munkanélküliség száműzését az átmeneti gazdálkodás mai korszakában csak az állam valósíthatja meg a maga túlhatalmával, éspedig az ugyancsak hatalmas csoportérdekek ellenállásának leküzdésével. Az orosz bolsevizmus megtagadásával ne tagadjuk meg a szocializmusnak korszakunkban egyetlen megvalósítható formáját, a költséges termelőeszközök köztulajdonán alapuló és a társadalmi észszerű fogyasztás irányában tájékozódó központosított állami tervgazdálkodást.”

(Kovrig Béla: Kérdőív az 1956-os magyar forradalom szociológiai tanulmányozásához)

Idézőjel (Kovrig Béla 1956-ról)

(Részletek a Kovrig-féle kérdőívek válaszaiból levont következtetésekből:

„A nép-orientációkba már végleg bekerült egy egyetemes elem: pozitív orientáció azon emberek iránt, akik a gonosz hatalmától (…) szenvednek. E humanista orientáció mindazok iránt, akik a szenvedő emberiséget alkotják, alapvetően egyetemes. Viszont partikuláris elem is található benne: a nyilatkozó azonosulása az emberiségnek azzal a részével, amely hozzá, a felkelőhöz leginkább hasonló, legközelebb álló, akivel osztozik ugyanazon történelmi helyzet, szenvedés megnyomorító aspektusaiban, a hatalom ugyanazon birtokosainak szorításában. (…)
Bármekkora hévvel utasították el gyakorlatilag valamennyien a ’bolsevizmust’ vagy az ’orosz kommunizmust’, nem csekély részük továbbra is megmaradt kommunistának. Ezek kommunista humanistának nevezték magukat. (…) Viszont nem kétséges, hogy a felkelők nagy többsége letett a kommunizmusról. (…)
Egymásnak ellentmondó ideológiai befolyásoknak voltak kitéve. (…) A marxizmus-leninizmus, a hivatalos ideológia, amelynek fő fogalmait meg kellett tanulniuk – akár tetszettek nekik, akár nem –, számukra fokozatosan annak elragadó humanisztikus magjára zsugorodott. (…)
A felkelők ifjúi idealizmusukban – amely a háború előttről datálódó erőteljes antikapitalizmusból táplálkozott – nem szűntek meg vágyakozni egy valóban humánus társadalom után, amelyben mindenki minden helyzetben kölcsönösen elismeri egymást, amely mentes az ember ember vagy csoport általi kizsákmányolásának minden fajtájától. (…)
A nélkülözés és akadályoztatás során szerzett tapasztalataik nem tudták eloszlatni a szocializmusba vetett hitüket és csökkenteni vágyukat egy valódi humanizmusnak még az ő életükben történő megvalósulása után. (…)
A szóban forgó felkelők Marx humanisztikus felhívásának megfelelően látták és bírálták a magyar társadalmi valóságot, mégpedig az értékelés és normák egyetlen olyan rendszere szerint, amelyet tanulniuk nemcsak lehetett, de 1947 után Magyarországon kellett is. (…)
A legtöbb felkelő elvetette az uralkodó status quo mereven és mechanisztikusan értelmezett, elsősorban a tulajdonjogra összpontosító szocializmusát, ehelyett olyan szocializmust részesítettek előnyben, amely közvetlenül az emberi személy integritására és méltóságára törekszik. Antropocentrikus, kifejezetten világi szocializmust akartak. És választásuknak kifejezetten univerzalista jellege volt. (…)
E tömegmozgalom (…) így megállapított hazafias jellege egybevág a már igazolt társadalmi reformmozgalom jelleggel, és ugyanennek a kollektív viselkedésnek mind morális, mind kulturális újjászületési aspektusaival. Azaz a magyar felkelés hazafias és népi felszabadító mozgalom volt, demokratikus társadalomreformáló, továbbá morális és kulturális újjászületési jelleggel. Az egész emberre irányult, törődött vele, szolgálta és dinamizálta különböző társadalmi létformáiban. (…) Alapvetően humanista mozgalom volt. (…) szorgalmazta az emberiség ama merész reményének megvalósulását, hogy nyugalomban és igazságosságban élhessen emberhez méltó életet.”
(Kovrig Béla: A nemzeti kommunizmus és Magyarország. Egy eszme története)

Újabb értékelés a forradalomról (könyvajánló) II. rész

Egy fejlődési vonal
A könyvében Kovrig Béla, mint mondtam, nem csak a beadott kérdőíveket értékeli, hanem felvázol egy történelmi folyamatot is: valamiféle alternatív szocialista hagyomány képét, ami független a mainstream államszocializmustól, de népi és nemzeti gyökere, patriotizmusa (helyi viszonyokhoz alkalmazhatósága, helyi hagyományokkal való összefonódottsága) mégis van, lehet. Érdekes, de nyilván szubjektív, hogy a történelem milyen pillanatait ragadja ki ennek a hagyománynak a történetében.

1. A XIX. század nemzeti felszabadító mozgalmai, amelyek össze voltak kötve a társadalmi felszabadítás gondolatával. Érdekes, hogy itt kiemelt helyen Giuseppe Garibaldit és néhány harcostársát, például

Carlo Pisacanét említi, és azon elmélkedik, hogy nekik milyen hatásuk lehetett a velük szövetséges illetve mellettük harcoló magyarokra (nyilván az olyan lelkes idealistákra elsősorban, mint

Éber Nándor (balra) vagy Teleki Sándor (jobbra) és nem az olyan merev és szigorúan „szakmai” alapon álló katonatisztekre, mint Türr István vagy Mogyoródy Adolf). Csodálkozom, hogy a szerző itt nem ír a már jóval korábban tevékenykedő Márciusi Ifjakról és Táncsics Mihályról. Pedig a Karl Marxxal levelező Táncsics Mihály vagy Petőfi Sándor és Vasvári Pál már maguktól is jóval tovább mentek a szocialista eszmékben, mint Giuseppe Mazzini és társai, anélkül, hogy akár egyszer is találkoztak volna Giuseppe Garibaldival vagy Carlo Pisacanéval.

2. A Commune de Paris küzdelme: Ha valóban a Commune de Paris-t nézzük és nem azt a célzottan vonalas képet, amit nekünk róla az államszocialista rendszerek próbáltak sugallni, akkor a Commune de Paris maga az alternatív szocializmus: a helyi önigazgatás megvalósítása a nemzet érdekében, úgy, hogy (a nemzeti vagy többnemzetiségű) állam helyi kisközösségek hálózatává válik. Tulajdonképpen ezt fogalmazta újra Abdullah Öcalan is, ezt próbálják ma megvalósítani Rojava közösségei is (ezekről persze Kovrig Béla még nem tudhatott). Különbség persze, hogy Rojava egy pusztító külső hatalom ellen védekezik, míg a Commune de Paris-t a saját (francia) állam hadserege verte le. Igaz, hogy az államhatalom aljassága ezesetben rögtön le is lepleződjön: az állami hadsereg ezt egy idegen betolakodó hadsereggel (a poroszokkal) szövetségben tette, miközben azt hangsúlyozta, hogy erre a tömegmészárlásra éppen az idegen betolakodók elleni védekezés miatt van szükség. Lényeg a lényeg: a Commune de Paris abban az értelemben nem volt kommunista, hogy esetében szó nem volt arról, hogy az egész kommuna-önkormányzati rendszernek egy kommunista párt uralomra jutását kellene megvalósítania, és fordítva sem: senki nem állította a Commune-ben, hogy a kommuna-önkormányzati rendszer csak a távoli jövőben lenne megvalósítható, úgy, ha előbb minden haladó szellemű ember feltétel nélkül aláveti magát egy kommunista párt vezetőségének. Nem, a Commune maga a tiszta önkormányzatiság volt.

3. Frankel Leó: a Commune de Paris magyar harcosáról is ejt pár szót Kovrig Béla, bár nem egészen világos, hogy a bátor Leó miért képviselne önálló irányzatot a magyar szocialista hagyományokon belül. Mikor sikerült a Commune leverése után elmenekülnie, hűséges munkatársa lett Karl Marxnak, és segített neki a másik nagyszakállú öreget, Mihail Bakunyint kitúrni az Internacionálé vezetőségéből. (Ami így utólag nem volt szép, mert ez jelentette a hatalmaskodó frakciózás kezdetét az elvileg az emberi szabadságjogokért harcoló szervezeten belül.) Hazaérve aztán résztvett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSzDP) megalapításában, amely később aztán nem kommunista, de egy elég merev, dogmatikus irányba ment el. Talán Béla bátyánk arra gondolt, hogy amikor Leó volt a MSzDP vezetője, akkor még megvolt a lehetőség, hogy a MSzDP nem az a begyöpösödött formáció lesz, amivé Garami Ernő alatt vált, hanem valami dinamikusabb, tökösebb, menőbb, harcosabb szervezet, olyasmi, mint a lengyel PPS. De ezen utólag kár töprengeni. Ha már alternatív magyar szocialista gondolkodót keresünk, én sokkal inkább Szabó Ervinre szavaznék, akinek az írásait egészen biztosan olvasta Kovrig Béla is. Na meg mint alternatív magyar népi szocialista irányzat, itt vannak a magyar agrárszocialisták is, akik ugyan nem sok agyas tudományos művet hagytak az utókorra, de bátor akciókban annál inkább bővelkedtek, és ezekkel olyan dolgokra hívták fel a figyelmet, amiket a MSzDP magától ignorált volna.

4. A Magyar Tanácsköztársaság: izgalmas téma a Tanácsköztársaság patriotizmusa illetve lehetséges patrióta hagyománya. (Én is írtam már róla.) Amellett, hogy az egész prolidiki azzal az igénnyel lépett fel, hogy radikális módon (értsd: néha egészen durva módszerekkel) igazságot szolgáltat addig elnyomott, lenézett és alulértékelt embereknek, legfőbb vonzerejét mégis az adhatta, hogy vezetői levezényeltek egy honvédő háborút is (ami az ellenük intrikáló Horthyról és „vitézlő” hadseregéről nem volt elmondható, ők a sunyi lapításban jeleskedtek azidőtájt). A Táncsköztársaság szimbolikus vezetőjévé váló (kérdés nevezhetjük-e őt diktátornak) Kun Béla számára (aki egy világforradalom kitörésére alapozta reményeit) talán nem jelentett sokat a „hazaszeretet” fogalma, de a többi vezető között igenis voltak, lehettek olyanok, akiknek igen. Nekem határozottan úgy tűnik, hogy például
 
Karikás Frigyes és Jász Dezső olyan tisztek voltak, akiket ugyan kommunista párttagságuk juttatott adott esetben magas pozícióba, de a fronton harcolva azonosultak katonáik hazaszeretetével, tökéletesen át tudták érezni a honvédelem (és vele a nemzeti érzés) és a szociális indulat összefüggését. És szerintem minél lejjebb megyünk a katonai hierarchiában, annál nagyobb eséllyel fogjuk megtalálni a két szempont együttes érvényesülését a „Magyar Vörös Hadsereg” katonáinak motivációi között. Kár, hogy Kovrig Bélának nem jutott eszébe még előbb, hogy az 1956-oshoz hasonló kérdőívet dolgozzon ki a MVH veteránjai részére. Azóta meg már nemigen maradt ilyen volt magyar „vörös” katona, akit megkérdezhetnénk.
(Igen, nem tévedés, ez a MKP 1945-ös választási plakátja)
5. 1945 és 1948 között a Magyar Kommunista Párt egy kifejezetten patrióta retorikával fellépő párt volt. És a korszak részletes tanulmányozása után bizton állítom: kizárt dolog, hogy ezt a MKP minden egyes tagja csak ravasz taktikai húzásnak gondolta volna az ellenfelek megtévesztésére. Volt egy ilyen kör, amelyik ezt így gondolta: sajnos ez a kör éppen a párt legfelsőbb vezetése volt, az ún. „Rákosi-Gerő-klikk”. De szerintem, ha a MKP 1947-ben feloszlik, és a vezetői eltűnnek (mondjuk Sztálin hirtelen ötletből Moszkvába hívja és főbelöveti őket), akkor még kifejezetten pozitív személyiségekként is bevonulhattak volna a magyar történelembe. Ez persze megint egy spekuláció. (De gondolj bele: ha Orbán Viktor 1997-ben meghalt volna, ő is a magyar történelemnek egy kifejezetten pozitív figurája lenne utólag, függetlenül attól, tervezte-e közben az ország orbánizálását már akkor is vagy nem.) De erről ne többet! (Félre a "mi-lett-volna-ha"-kérdéssel, mielőtt az összes egyetemi professzorom ideges lesz!) Az 1949-es fordulat, a pártállami diktatúra mindezt szétbarmolja, ami sok kommunistának is életre szóló, sőt halálos traumát jelent. („Halálosat”, mert a Párt ekkor kezdi saját tagjait is ártatlanul legyilkolni, egy beteg paranoia nevében.) Szomorú szimbóluma a váltásnak az állami címer lecserélése: a címer és az egyenruha szovjetizálása is jelzi, hogy az egészséges patriotizmus helyett itt most valami beteg idegenimádat következik, aminek következményeit ma is nyögjük.

6. Ott van aztán az olyan magyar "alternatív szociáldemokraták" hagyománya, (most hirtelen nem tudtam nekik jobb nevet kitalálni) akik nem illeszkednek a szocdem-komcsi „fejlődési” sémába, mert kezdettől fogva más utakon jártak, talán nem is feltétlenül a „szocialista” vagy „szocdem” a legjobb elnevezés rájuk.

A népi írókra (és például egyik legnagyobb vállalkozásukra, a Nemzeti Parasztpártra) gondol Béla bátyánk elsősorban ebben az esetben, akiket hosszan elemez. (Nem szól viszont előzményeikről, az agrárszocialistákról, és tanítványaikról a népi kollégistákról, pedig ez utóbbiak esetében (mint már leírtam egy párszor) még nyilvánvalóbban tettenérhető az a társadalomátalakítási modell, amiről a Commune de Paris és Rojava kapcsán beszéltem: autonóm kisközösségek szintje, egy erre felépített tágabb patriotizmus, és legtágabb szinten egy barátságos érdeklődés, kiváncsiság más kultúrák iránt, a saját tradíciók őrzése mellett. A népi kollégistáknál ez már konkrétan megfogalmazott cél, a népi íróknál ez még csak távoli ködös ráérzés.) Amit a népi írókról megállapít Béla bátya: az ő eszméjük valamiféle rugalmas, humanista szocializmus vagy inkább szocialisztikus-demokratikus humanizmus volt. Akárhogy forgatjuk is a szavakat: a népi szempontok alatt minél több ember elégedetté tételét, békés együttélésük biztosítását látták.

7. 1956-ban aztán ez, a népi írók patrióta humanizmusa találkozik a korábbi demokratikus munkásmozgalmi hagyománnyal, és kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Vagy inkább mondjuk így kiegészítik egymást. Vagy még inkább így: összeolvadnak. A népi mozgalomból jön a humanizmus és a hazaszeretet, a munkásmozgalmi hagyományból a harcias akcionizmus, a tettrekészség az önfeláldozó cselekvőkészség, az „egységben az erő” érzése. És ez nagyon szerencsés együttállás: megszülethet belőle a munkásmozgalomnak egy új modellje, és a magyar hazafiságnak egy új mintája is. Szóval az a világszemlélet, amit Béla bátyánk „magyar szocialista népiség” címszóval jelölt meg. (De ezt leverték, és akik ezt feltámasztani akarjuk, azokat éppen ti, saját kortársaink köptök le a legnagyobb ügybuzgalommal egyszerre két oldalról… De ez egy másik történet.) Hozzáteszem, hogy ennek azért lehetett máshol is hatása, azaz nem csak magyar szocialista népiség volt: a ’60-as években a fiatal lengyel elégedetlenkedők, Jacek Kuroń és Karol Modzelewski hivatkoztak rá, aztán ezt a lengyel demokratikus ellenzék is átvehette. De ez megint egy másik történet.

A legfőbb értékek, amik a felkelők motivációiként kiolvashatók Kovrig Béla kérdőívének eredményeiből:
- a „nép” mint értékorientáció (hogy ez mit jelent, és milyen jelentősége van annak, hogy ez a válasz erősebb lett, mint a „nemzet” vagy a „haza”, arról már írtam fent)
- a nemzeti szuverenitás védelme: itt azért végre előjön a felkelés szabadságharc-jellege is: hiszen Magyarország mégis egy idegen hatalom ellen védekezett. Látnunk kell azonban, hogy a nemzeti szuverenitás elsődleges (de nem elégséges) feltétele egy demokrácia létrehozásának.
- akiket a válaszadók az események legnagyobb hőseiként jelöltek meg: Nagy Imre és Maléter Pál

Nagy Imréről azt írja a szerző, összegezve a kérdőíveket:
„Két legfőbb érték volt az övé: a magyar nép és a Kommunista Párt. De ilyen szélsőséges helyzetben, ilyen rettenetes többirányú nyomás alatt dönteni, választani kell. Nem lehet egyidejűleg és egyformán jól szolgálni két csúcsérték érvényesülését, ha ezeket egymással szemben álló társadalmi erők képviselik. (…) Nagy Imre választott: egyetlen legfőbb értéke (…) a nép. (…) Amihez az ő népisége közelített, az valamiféle népre orientált hazafiság.”

Maléter Pálról pedig ezt írja:
„Gyermek- és ifjúkori élményein alapuló meggyökerezett hazafiság az övé. (…) Megtestesíti a (…) magyar állam szolgálatában mozgósított katonai erényeket. (…) A felkelésben történtek nyilvánvalóvá tették, hogy elsősorban az ország iránt volt lojális. (…) Kategorikusan elutasította, hogy hazája ellen felhasználhassák. Kevésbé lehettek gyötrő problémái, amikor úgy határozott, hogy a felkelés mellé áll. (…) Maléter Pál hazafisága államközpontú volt, s ez nem kérdőjelezi meg ama szeretet őszinteségét, amelyet egy valódi katonatiszt érez fiatal, bátor harcosok iránt, vagy egy jó tanár (…) az igazságért akár kézigránátokkal, barikádokkal harcoló diákok iránt.”

Én azért hozzátenném, hogy Maléter Pál esetében nagyban hozzájárult legendává válásához az, hogy ő lett az új rendszer bűnbakja, akinek Nagy Imrével együtt mint katonai fővádlottnak kellett meghalnia a koncepció részeként. Ha azonban közelebbről megnézzük az eseményeket, találunk olyan szereplőt, aki nála tudatosabb katonai vezető volt, stabilabban állt a forradalom mellett, és határozottabban cselekedett: ez Király Béla.

Király Béla volt a Nemzetőrség parancsnoka, és mint ilyen ő vezette azt a fegyveres testületet, amely sikerrel békítette ki a fegyveres civil felkelőket és a rendes egyenruhás katonaságot. Maga ez a kiegyezés a hatalom és a mozgalom között és a nemzetőrök jelenléte az utcákon jelentette a garanciát a stabilizációra, arra, hogy az élet visszatér a normális kerékvágásba. Hiszen a nemzetőrök dolga volt az is, hogy leszereljék mind a volt ÁVH-katonákat, mind azokat, akik esetleg a Horthy-rezsimet akarták volna visszahozni vagy aránytalan bosszúra készültek volna. (És erre a nemzetőrök a jelek szerint képesek is lettek volna, ha a szovjetek „rendteremtő” támadása közbe nem jött volna). Tehát Király tábornok kezében volt egy politikailag is sokat jelentő pozíció, míg Maléter csak egy szakszerű katonai vezető akart lenni. Azonkívül Király Béla még egy kisebb ütközetet is megvívott a szovjetekkel, harcolva jutott el csapatával a határig. Maléter Pálról ez nem volt elmondható; az, hogy ő áll a fegyveres harc élére vágyálom maradt csupán. Mégis az életét áldozó Maléter Pál magasodott nagyobb jelképpé, mint az eseményeket mégiscsak élve megúszó Király Béla.

Már maga a tény, hogy sikerült Kovrig Béla könyvéről ilyen hosszú ismertetőt írnom, jelzi, hogy egy fontos és rendkívül inspiráló műről van szó. Biztosan én is sokat fogok még idézni belőle. Ha gondoljátok, olvassátok el. Néhány megjegyzést azért még hozzátennék:
- A fenti ismertető elolvasása nem helyettesíti az eredeti könyv elolvasását. Egyrészt nem is volt célom egy az egyben az eredeti szerző véleményét leírnom saját szavaimmal…
- Másrészt, éppen mert a könyv inspiratív, a fentiekbe rengeteg helyen keveredtek bele a saját szempontjaim. De ilyen ismertetőt, mondom, elsősorban jó, gondolatébresztő könyvről lehet írni.
- Előre szólok viszont: Kovrig Béla mondatai jóval hosszabbak és bonyolultabbak, mint az enyéim (bár azokban nincs ennyi zárójel). De ha már eddig eljutottatok az olvasásban, talán ennél nagyobb kalandra is vállalkoztok.

Újabb értékelés a forradalomról (könyvajánló)

Megjelent tavaly egy nagyon érdekes könyv 1956-tal kapcsolatban, igaz, a megírásához képest jókora késéssel. Íme ez az:

Címe alapján azt hihetnénk, hogy az 1956-os Intézet valamelyik munkatársa írta, de nem. A szerző,

Kovrig Béla egy keresztényszocialista politikai gondolkodó. A két világháború között elismert szociológus volt, ötvözni próbálta az egyház szolgálatát a szegényeken való segítéssel, a szociális gondolattal, és ily módon meglepően nagy empátiát mutatott minden nem-keresztény szocialista mozgalom felé is. (Bizony, a „szociális egyház” gondolatának, amit ma sokan csak a forrongó Dél-Amerikához tudnak kötni, akkor még voltak képviselői Magyarországon is). Teleki Pál közeli munkatársa volt, és ez sokat elárul róla. Az ő halála után a Kolozsváron a Ferenc József Egyetemen tanított. 1945 után tagja volt a Barankovics István-féle Demokrata Néppártnak (DNP), aminek semmi köze a mai embertelen KDNP-hoz. A DNP egy eredeti értelemben vett kereszténydemokrata, szociálisan érzékeny párt volt, amely segíteni igyekezett az emberek nyomorúságán, és bátran kritizálta a keményfejű Mindszenty érseket.

Kovrig Béla a kialakuló Rákosi-diktatúra elől menekült Amerikába, és a Milwaukee-i Egyetemen folytatta tovább tudományos tevékenységét. Az 1956-os forradalom leverése után elhatározta, hogy megpróbálja feltérképezni, hogy volt-e valamilyen közös eszmei-ideológiai alapja ennek az egész fegyveres és fegyvertelen népmozgalomnak, forradalomnak, felkelésnek, ami 1956-ban Magyarországon lezajlott. Ehhez kidolgozott egy kérdőívet, amit a legkülönbözőbb országokba 1956-ban és utána elmenekült magyaroknak küldött szét. A kérdőív a szociológiai háttér és a forradalomban játszott szerep mellett a kitöltő véleményére is rákérdezett sokféle szempontból, hogy hogyan értékeli az eseményeket. Az eredményt Kovrig Béla nemcsak statisztikai adatok szintjén foglalta össze, hanem írt hozzá egy hosszú tanulmányt is, amelyben történetileg is igyekezett nyomon követni, hogy a válaszok többségéből kirajzolódó eszmerendszer hogyan alakulhatott ki történetileg, és hogyan formálódhatott egészen a forradalmi eseményekig. Ezt a tanulmányt (és az eredeti kérdőívet) adta most közre a Gondolat Kiadó. (A szerzőnek ugyanis már nem maradt ideje arra, hogy kutatása és elmélkedése eredményeit így kötet formájában közkinccsé tegye: 1962-ben meghalt. Kéziratai azóta kallódnak.)

A kötet címe némileg megtévesztő lehet. Ugyanis a tanulmány nem azt akarja kihozni végeredménynek, hogy az 1956-os felkelők közül mindenki kommunista (nemzeti kommunista) volt, inkább azt, hogy a felkelőknek volt egy ilyen irányzata is. Viszont amit az egésszel kapcsolatban kimutat az éppen az, hogy akik nem vallották magukat kommunistának, azok között is létezett egyfajta munkás(mozgalmi) ethosz, a céljaikat, hogy miért harcoltak sokszor nagyon tudatosan fogalmazták meg, és ezek a célok egyáltalán nem merültek ki olyanokban, hogy „menjenek ki az oroszok”. Más szóval: nem fékevesztett alvilági bandák, gengszterek fosztogatása volt ez, nem is horthysta puccskísérlet, nem is nacionalista hőbörgés, hanem szociális azaz társadalmi célokért jobb életkörülményekért, emberhez méltó életért folyó népmozgalom. Viszont irredentizmus (területi követelések) és antiszemitizmus (ami régen gyakran felbukkanó vád volt a felkelők ellen) nagyon elenyésző számban volt csak felfedezhető a válaszokban. A válaszadók, amikor egy szóban kellett számukra legfőbb értéket jelentő csoportot megnevezniük, sokkal inkább mondták a népet, mint akár a nemzetet akár az országot (az államot).

Mindez elég erős egyezést mutat azzal a képpel, ami az emberben kialakulhat, ha az 1956-os Intézet utóbbi évtizedekben kiadott kiadványait áttanulmányozza. Ezt azért mondom, mert voltak és még lehetnek is sokan (és nyilván ti is sokszor találkoztok azzal a véleménnyel), hogy az 1956-os Intézetet végül is Nagy Imre közvetlen hívei, többek között a „nemzeti kommunisták” (de szerintem inkább „népi kommunistáknak” lehetne hívni őket) valamint a SzDSz alapítói hozták létre, és ők a saját szempontjaik igazolását keresték minden kutatásukban. Szerintem egyébként ez a vád nemigen áll meg azért sem, mert az 1956-os Intézet munkatársai azért mindig törekedtek arra, hogy átfogó képet adjanak a forradalomról és arról, ami hozzá kapcsolódott. De most látjátok, a képet, amit ők kialakítottak, más is igazolja, olyan valaki, akinek volt szociális érzékenysége és empátiája, de semmi oka nem volt, hogy elfogult legyen a kommunisták felé, és nem valószínű, hogy akár „libsik”, akár „komcsik” lefizették volna. Kérdés lehet persze, hogy az őáltala összegyűjtött kérdőívek mennyire reprezentálják a többség véleményét (mert azért a kiküldött kérdőívek számához képest azért kevés választ kapott a professzor úr), de ettől függetlenül azt hiszem ennyi konkrét (egymástól független forrásból származó) adat után megkockáztathatjuk a kijelentést: az a kép, amit mondjuk Pongrácz Gergely és Wittner Mária utólagos agresszivitása sugallhat az 1956-os magyar felkelők hozzáállásáról, szintén nem feltétlenül reprezentatív. Sőt valószínűleg az a kevésbé reprezentatívabb. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy el lehetne tekinteni az olyan felháborító eseményektől, mint a Köztársaság téri lincselés vagy bármelyik másik lincselés, vagy hogy ne lettek volna a magyar felkelők között olyan agresszív vadbarmok és köztörvényes bűnözők, mint Tuskólábú vagy hasonlók.)

Kovrig különbséget tesz az elején patriotizmus és nacionalizmus között. A nacionalizmus alatt érti az államközpontú (így területközpontú) bezárkózó, ugyanakkor agresszív, terjeszkedő nemzetszemléletet, amely a saját nemzetet értékesebbnek tartja, mint másokat. (Bevallom számomra a nacionalizmus szónak alapból nincs ilyen negatív tartalma, nálam a nemzeti szemlélet nem kettő, hanem többfokozatú (patriotizmus, nacionalizmus, sovinizmus), de azt hiszem értem, hogy miért volt szükség erre a megkülönböztetésre.) Patriotizmusnak pedig a hazához, szülőföldhöz és a hagyományokhoz való kötődésnek azt a formáját, amelyben a „haza” fogalma nincs „ideológiailag meghatározva”, amely nem agresszív, terjeszkedő, hanem nyitott más eszmék iránt, és tisztában van más patriotizmusok létjogosultságával, egyenrangúságával és értékességével is, amely „az univerzálissal összeegyeztethető nemzeti örökség” megőrzésén dolgozik. Ahogy már sejtitek, az 1956-os mozgalomról azt hozta ki, hogy inkább patrióta volt, mint nacionalista.
(Jellemző: én összesen egy olyan esetet találtam eddig 1956-ban, amikor egy egyetemi gyűlésen valaki „trianonozni” kezdett. Az illetőt hamar lehurrogták, és a többség azt szavazta meg, hogy a követeléseik közé inkább a szomszéd népekkel való jó viszonyt, és ha lehet valamiféle új Dunai Konföderáció megvalósítását vegyék be.)

Mindezt azért akartam leírni megint, mert ma magam körül megint látom a tendenciát, hogy a forradalom nacionalista hőbörgésként való értelmezésében két irányzat véleménye ér össze. Azoké, akik szerint ez nacionalista hőbörgés volt, tehát a szovjetek jól tették, hogy elárasztották a tankjaikkal az országot, és a magyar vérbíróságok is jogosan hoztak több száz halálos ítéletet. És azoké, akik szerint a forradalom egy nacionalista hőbörgés volt, és ez jó, mert ma is ilyen nacionalista hőbörgésekre, lövöldözésekre és lincselésekre lenne szükség. Vegyük észre, hogy mindkét irányzatban közös, hogy egy olyan szociális népmozgalmat, amely a tömegek valódi jólétéért alulról indul, elutasít és veszélyesnek tart ma is. Tökmindegy, hogy az ilyen álrendpárti diktatúra-hívő „jobboldalinak” vagy „baloldalinak” mondja magát, és hogy ennek megfelelően pozitívan vagy negatívan értékeli az eseményeket. Mert akár pozitívan, akár negatívan értékeli az eseményeket, tévedése ugyanabból fakad. És ez nem a múlt miatt fontos, hanem amiatt, hogy ha ma valami hasonló (nem feltétlenül fegyveres) népmozgalom indulna, lehet, hogy mindkét csoport tagjai azok között lennének, akik azt követelnék, hogy lehetőleg megint tankokkal gázolják le a saját jogaiért fellépő népet. Hogy ezek idegen vagy nemzeti színűre, esetleg szép kalocsai mintásra festett tankok lennének, az meg a felkelt nép szempontjából már megint tökmindegy.

Az mindenesetre biztos, hogy így is maradtak a felkelők között is kommunisták. Ez sem véletlen, hiszen a Rákosi-rendszerrel ők is elégedetlenek voltak. Akkoriban szinte közhelyszámba ment az az állítás, hogy a Rákosi-korszakban sokkal több kommunista került börtönbe, mint a Horthy-korban, és sokkal embertelenebb bánásmódban is volt részük. Így nem meglepő, hogy a kérdőívre válaszolókról azt írja Béla bátya:
„Bármekkora hévvel utasították el gyakorlatilag valamennyien a ’bolsevizmust’ vagy az ’orosz kommunizmust’, nem csekély részük továbbra is megmaradt kommunistának. Ezek kommunista humanistának nevezték magukat. (…) Viszont nem kétséges, hogy a felkelők nagy többsége letett a kommunizmusról.”

A felkelők többségének hozzáállására, eszmeiségére Kovrig Béla a „magyar szocialista népiség” kifejezést javasolja. Ennek domináns típusát így ábrázolja, illetve modellezi:
- vezérelv: szabadság, igazságosság
- pozitív alapérték: az ember és a nép (amelynek legközelebbi elérhető konkrét megvalósulása a saját nép, nemzet)
- pozitív következő érték: a nemzeten belül az emberek szabadsága
- nemzetközi szinten: nemzeti szuverenitás, függetlenség őrzése
- tulajdonviszonyokban: bizonyos mennyiségű köztulajdon a köz szolgálatában, az igazságosabb elosztás érdekében (szocializmus szocialista szektora)
- magántulajdon (személyi tulajdon) és egyéni kezdeményezés lehetősége (szocializmus magánszektora)
- kistermelők szabad szövetkezési lehetősége (szocializmus szövetkezeti szektora)
- vallásszabadság

A nemzeti szuverenitásról (vagyis 1956 szabadságharcos részéről) azt írja a szerző:
„A demokrácia csak akkor válhat valósággá, ha az állam tényleg szuverén, azaz nem kívülről irányítják. Ha a nép a saját kormányának ellenőrzésében egy idegen kormánnyal kell, hogy osztozzon, az minden, csak nem demokrácia. (…) Másképpen szólva: csak szuverén állam lehet demokrácia és csak egy demokrácia képes ténylegesen humanizálni egy társadalmi-gazdasági rendszert (tehát bármilyen szocializmust) és sikere esetén megőrizni ezt a humanizált jellegét.”

(Ez nyilván azoknak is üzenet, akik abban az időben elhitték azt a hazugságot, hogy a demokráciát csak úgy lehet biztosítani a nép számára, ha előbb az egész országot legázoltatják a szovjet tankokkal.)

(Folytatjuk)

Zumbi, énekek hőse

Majdnem egy éve foglalkozom capoeirával, azzal a mozgásművészettel, „harcművészeti tánccal”, amelyet a Brazíliába hurcolt fekete rabszolgák találtak ki részben azért, hogy szükség esetén meg tudják védeni magukat, részben mert a kecses, szökellő mozdulatok és az azokat kísérő zene és az ének szabadságvágyuknak is kifejezői is voltak.
Az idei nyáron különösen intenzíven gyakoroltam, hogy hamarosan megszerezhessem az első övfokozatomat (a sárga-fehér övet), és közben igyekeztem ennek a mozgásformának a hátteréről is minél többet megtudni. De valójában nem csak a capoeira, hanem egész Brazília történetébe próbáltam beleásni magam.

A capoeira hatását, ahogyan észrevettem, három szinten lehetne megfogalmazni. Az egyik: a capoeira mint mozgásforma az egyéni fejlődést, alakulást szolgálja, azt hogy az egyén egyre jobbá képezze magát. A másik: a capoeira a közösségről is szól. Két ember közösségéről, akik játszanak egymással, akik egymás mozdulataira reagálva mozognak. Harcot imitálnak, mégis vigyázniuk kell egymásra. Ezáltal egymással kerülnek közösségbe. És ott van a nagyobb közösség is, amelynek a tagjai közül kikerülnek a játékosok. A játék ugyanis mindig körben történik, ahol az éppen nem játszó résztvevők zenével és énekkel kísérik a két játékost. (És a két játékos személye folyamatosan cserélődik.) Ezáltal a két játékoson túlmutató közösségről is szól a játék, amelyben sok ember kerül harmóniába egymással. Ez óriási élmény egyébként. A harmadik szint: egy adott közösségen is túlmutató szint. Nem is csak a capoeirát művelők közösségéről van szó, hanem egy bizonyos hozzáállásról az élethez. (Nem akarom mondani az „ideológia” szót, annak rossz íze miatt, de talán valami ilyesmiről van szó.) A capoeira ugyanis (legalábbis számomra) már csak eredetét tekintve is szól valamiféle igazságérzet és igazságvágy kitöréséről, az elnyomás elleni küzdelemről, a tágan értelmezett rabszolgaság és a rasszizmus elleni küzdelemről is. Bár jómagam még nem olyan régen gyakorlom az egészet, hogy ilyen bölcsnek tűnő és összefoglaló univerzális kijelentéseket tehessek, de érzésem szerint ez is benne van. Éppen erről akartam most írni.

A capoeirát kísérő dalok sokfélék, de vannak közöttük nagyon jellegzetes hősi énekek, amelyeknek leggyakoribb hősei mind az elnyomás ellen küzdő, a rabszolgaságból kitörni akaró ember mintaképei. Az egyikükről, Besouro Mangangáról már írtam itt egyszer. (A róla szóló filmet nem sokkal azután láttam, hogy elkezdtem capoeirával foglalkozni.) A másik, talán még gyakrabban megjelenő hős egy bizonyos Zumbi. És most, hogy első fokozatom megszerzésére készülök tulajdonképpen róla akartam megemlékezni azzal, hogy történetét nektek is elmesélem.

Hogy az ő történetét megértsük, két szót mindenképpen érdemes megjegyezni: mocambo és quilombo.

A portugál gyarmatosítók által Brazíliába hurcolt fekete rabszolgák igen sokszor nem nyugodtak bele elnyomott helyzetükbe. Sokan közülük megszöktek az ültetvényekről, amelyeken dolgoztak, és bevették magukat az őserdőbe. A sok szökött rabszolga hamar kialakította a maga közösségeit: valódi alternatív településeket hoztak létre, saját szabályokkal, saját társadalommal. Ezeket nevezték mocambóknak. Idővel (ahogyan egyre többen szöktek meg az ültetvényekről) a különböző mocambók összeálltak egy-egy nagyobb (már-már városnyi méretű) településsé. Ezeket a nagyobb szabad telepeket hívták quilombóknak.

A quilombóknak megvolt a maga előnye és hátránya is. A nagyobb méret nyilván megkönnyítette a védekezést, de adott esetben megnehezítette a menekülést is. A mocambók esetében ugyanis a feketék egykori gazdáik felbukkanása esetén inkább továbbállni igyekeztek, mint felvenni a harcot, ami érthető és az adott esetben teljesen indokolt taktika is volt: az őserdő nagy volt, és számos veszélye mellett számos remek búvóhelyet kínált. A fehérek azonban egy idő után elkezdtek ugyanahhoz a taktikához folyamodni mint Afrikában a rabszolgák begyűjtésénél: ahogyan ott a különböző törzseket, Dél-Amerikában már a különböző mocambókat igyekeztek kijátszani egymás ellen, esetleg egyeseknek fizetni azért, hogy másokat feladjanak. Aztán persze ezeket az aljas megállapodásokat sem mindig tartották be. Így a feketék is rájöttek, hogy a „divide et impera” politikája ellen is az a legjobb védekezés, ha összefognak, és nem engedik magukat megosztani. Így jöttek létre a mocambókból a quilombók.

Külön érdekes dolog lehet a quilombolók (vagyis a quilombo-lakók) és az őslakos indián törzsek viszonya. Valószínűleg ez is sokféle, illetve változó lehetett, a portugáloknak egyes törzseket sikerülhetett ráuszítaniuk a feketék quilombóira (nyilván olyasféle érvekkel, mint ma, hogy ezek az ide betolakodott, messziről jött másbőrszínűek veszik el a (vadász)területet és szívják el a levegőt az őslakosok elől), míg más törzsek belátták, hogy a feketék ugyanúgy a gyarmatosítók áldozatai, mint ők maguk, ezért igyekeztek békében élni a quilombolókkal.

A legnagyobbra növő quilombo a mai Brazil Szövetségi Köztársaság északkeleti régiójában valahol Algoas, Pernambuco és Bahia államok határvidékén jött létre, és Quilombo dos Palmaresnek hívták. Hogy ezen a területen a feketék önálló településeket alkotnak, arról már a XVII. század elejéről származnak jelentések, de hogy ezek mikor álltak össze egy nagy quilombóvá, azt nem tudni biztosan. Mindenesetre egy ilyen nagy telep kialakulását megkönnyítette az a tény, hogy az idehurcolt rabszolgák nagy tömegben egy helyről, főleg a mai Angola területéről kerültek Brazíliába, azonos vagy legalábbis hasonló nyelvet beszéltek, így jól megértették egymást. (Lehet, hogy a későbbi évszázadokban már ezért törekedtek a gyarmatosítók tudatosan is arra, hogy különböző törzsek rabszolgáit házasítsák egymással össze, hogy azok csak portugálul tudjanak egymással is beszélni.) egyébként magában a capoeirában is sok olyan elnevezés van a különböző mozgások megnevezésére, ami Angola vagy Kongó valamelyik tájára, helyére utal.

1630-ban kitört egy portugál-holland gyarmati háború, ami főleg Pernambuco állam területéért folyt. Az így kialakult káosz szintén a feketék gyakori szökésére teremtett jó alkalmakat. Másképpen azt is mondhatnánk: a „divide et impera”-elvet ezúttal a feketék fordították a javukra a gyarmatosítók ellen. Bár nem ők hergelték egymás ellen a portugálokat és a hollandokat, de jól elvoltak, amíg a gyarmatosítók egymást gyilkolászták. A hollandok (akik jó darabig a kezükben tartották Recifét, Pernambuco fővárosát) nem nagyon tudták, mit kezdjenek a quilombókkal: próbálják őket a portugálok ellen felhasználni, vagy inkább felszámolni.
Az időnként alábbhagyó, majd újra meg újra kiújuló háború 1654-ben portugál győzelemmel ért véget, a hollandok ekkor végleg kivonultak Pernambucóból. Palmares addigra egy virágzó teleppé (várossá?) vált. De hogy pontosan hányan élhettek ott, nem tudni.
(A mai Quilombo dos Palmares emlékpark)
Saját uralkodója, királya is volt Palmaresnek. Az 1670-es években ezt a királyt úgy hívták:

Ganga Zumba. A hagyomány szerint ő maga is királyi vérből származott, a portugálok által 1665-ben kivégzett Nvita kongói király fia vagy valamilyen távolabbi rokona volt. Ganga Zumba kiváló szervezőnek bizonyult, és többször is eredményesen sikerült megvédenie Quilombo dos Palmarest a portugálok támadásaitól. Azonban látva, hogy a gyarmatosítók egyre nagyobb erőket vetnek be, egyre jobban elbizonytalanodott, hogy Palmares meddig tudhatja eredményesen védeni magát. Ezért 1678-ban úgy döntött, a diplomácia eszközéhez nyúl és béketárgyalásokat kezd.
(Vegyük észre, hogy ez egy roppant nehéz műfaj lehetett abban a helyzetben: a feketék egyáltalán nem tudhatták, hogy a Portugál Birodalom mekkora és mekkora erőforrásokkal, hány katonával rendelkezik, hány embert tudhatnak ellenük mozgósítani, és így milyen alapon lehet velük tárgyalni, mennyi engedményt lehet tenni velük szemben, stb. Nagyon nehéz volt ezt felmérni, egész más volt még a korban az információszerzés, mint manapság.)

A portugálok azt szerették volna elérni, ha a feketék kiadják maguk közül azokat, akik már nem a quilombo területén születtek. Ganga Zumba erre csak részben mutatkozott hajlandónak, de már ez is kiválthatta hívei ellenkezését, hiszen ez azt jelentette, hogy a Palmaresért nemrég még együtt küzdő bajtársak most elárulják egymást. (Mindemellett nem kizárt, hogy létezett, létezhetett valamiféle hierarchia Quilombo dos Palmaresben is a született palmaresiek és a később érkezők között.)
Szóval megindult egy elégedetlenkedés, aminek az élére a király unokaöccse Zumbi, a bátor harcos állt.

Zumbi fellázadt Ganga Zumba ellen, és megdöntötte az uralmát. Egyesek szerint maguk a lázadók ölték meg Ganga Zumbát, mások szerint Ganga Zumba végül belátta hibáját, és önként ivott mérget, hogy élete feláldozásával engesztelje ki azokat, akiket kész lett volna eladni. Az új király az öccse, Ganga Zona lett, azonban természetesen Zumbinak is hatalmas tekintélye lett a közösség előtt. Zumbi és testvére Andalaquituche, valamint Zumbi felesége,

Dandara lettek Quilombo dos Palmares legfőbb harcosai.
Zumbiról egyébként azt tartja a hagyomány, hogy szabad emberként született a quilombo területén, de gyerekkorában a portugálok elrabolták. Egy jószívű jezsuitától nemcsak portugálul, hanem latinul is megtanult, mielőtt visszaszökött volna az övéihez. Így tehát a feketék harcának élére megint egy olyan ember állt, aki jól ismerte az ellenséget is, hiszen valamikor közöttük is élt, tudott az ő fejükkel is gondolkodni. (Ez sem egyedi eset a történelemben, ha belegondolunk, a mi Rákóczi Ferencünk is ilyesféle vezér volt.)

Quilombo dos Palmares még majdnem két évtizedig védte magát eredményesen. Az utolsó években Zumbi végül már formálisan is átvette a királyi címet (hogy pontosan mikor, nem tudni). 1694-ben aztán egy minden addiginál nagyobb portugál támadás következett,

Domingos Jorge Velho vezetésével, amelyben állítólag még tüzérségi erőt is bevetettek Quilombo dos Palmares ellen. Zumbi keményen védekezett, de végül fel kellett adnia a quilombót. (A harcban a felesége, Dandara is elesett.) Ő maga még majdnem egy évig bujkált sebesülten az őserdőben, míg végül a portugálok elfogták, és 1695 novemberében lefejezték. Ezzel lezárult Quilombo dos Palmares története, de quilombók természetesen később is léteztek, és valószínű, hogy a palmaresiek sem mind jutottak a gyarmatosítók kezére: sokan lehettek közülük, akik valahol máshol találtak menedéket, esetleg új telepet alapítottak valahol.

Zumbi történetét pedig soha nem feledték el a rabszolgaságba kényszerített, majd abból kitörő feketék. Idővel a brazil kormány is nemzeti hősnek ismerte el Zumbit, akinek emlékét ma is dalok, szobrok és filmek őrzik, Dandarával, Besouro-val és Ganga Zumbával együtt.
(Szinte jelképes, hogy a Ganga Zumbáról 1964-ben elkészült filmet az akkori puccs után vagy 20 évig nem lehetett bemutatni, utána viszont, mikor 1984-ben véget ért a katonai diktatúra, gyorsan leforgatták a Zumbiról szóló Quilombo című filmet is. (Jó ki misztikus hangulatú, szimbolista film lett, talán néhol vontatott, de erős atmoszférájú.))

Ezen kívül Brazíliában minden évben november 20-án, Zumbi halálának évfordulóján ünneplik a "Fekete Öntudat Napját". Érthető, miért fontos ez? Választhatták volna a rabszolgaság eltörlésének napját is, mint ünnepet (ha jól tudom, ez május 13-a lenne). De nem: a brazil feketék nem akarták, hogy szabadságukat felülről kapott kegyként  kelljen ünnepelniük, inkább egy olyan napot választottak, amikor egy legendás hősük életét adta értük, mindannyiukért.

Zumbit egyébként a híres brazil metálzenekar, a Sepultura és annak utóda a Soulfly is több alkalommal megénekelte, de talán a leghíresebb róla szóló dalt Jorge Ben alkotta.
(Aline Valek rajzai)
De Dandara is népszerű alakja a brazil kultúrának és a capoeira hősi énekeinek is.

Dicsőség tehát Zumbinak és Dandarának, az emberi szabadság harcosainak, és dicsőség minden quilombolónak, akik az emberi felszabadulásért küzdöttek!