Augusztus 8. péntek
(folytatás)
Az esti koncert megint két részből állt. Az elején Janusz Prusinowski és felesége Karolina adtak koncertet a gyerekeknek,
Pra pra sen címmel. Hogy milyen volt? Mesés. Érdekes, színes fülbemászó, kedves. Amilyennek egy gyerekelőadásnak lennie kell(ene): sok zenével, mesével, játékkal.
Na meg aztán nem is tudtam eddig Januszról, hogy tekerőn és cimbalmon is ilyen jól játszik.
S aztán kezdődött a második koncert, ami az ukrán énekesekről és az ukrán énekkeről szólt. Fellépett mindhárom ukrán barátunk, akik most itt vannak a táborban; előadtak egyszerű népdalokat, vallási énekeket és hősi kozák balladákat is.
Elsőként Szerhij Petrîcsenko lépett színpadra. Szerhij nagyon jól beszél lengyelül, Szymon szerint alig lehet észrevenni, hogy nem ez az anyanyelve, míg Tarasznak van egy kis akcentusa. Szerhij évek óta Lengyelországban él (felesége, Monika is lengyel). Mikor a Rzeczpospolitába jött, alapító tagja volt a Węgajty Színháznak, amely leginkább a középkori misztériumjátékok előadására szakosodott. Ha belegondolunk a hagyományőrzésnek ez a formája sem sokban különbözik attól, mint amikor régi fegyvereket rekonstruálunk, és bemutatjuk, hogy kell velük bánni. Ők is különböző források alapján mutatják be, hogy nézhetett ki a középkorban egy-egy ilyen „színházi” előadás, milyen technikai feltételek mellett oldották meg ezeket a feladatokat, stb. Érdekes, izgalmas vállalkozás. Egyszer megnézném egy előadásukat. Mindemellett Serhij továbbra is játssza szülőföldje népzenéjét (ahogyan Tarasz is). Most ő is tekerővel lépett fel, először egy-két kozák balladát énekelt.
Utána Tarasz következett, aztán többen együtt. Mint már említettem mindkettejüknek van egy pár lelkes tanítványa, meg feleségeik is csatlakoztak hozzájuk.
Az együttes neve egyébként: Muzyka z Drogi (Útonjáró Muzsika).
a következő fellépő természetesen Jaroszlav Krîsko volt.
Jaroszlav megintcsak egy elég érdekes figura. Ő nemigen tud, vagyishát csak nehezen beszél lengyelül, de ez nem gond, mert a lengyelek és az ukránok viszonylag jól megértik egymást. Jaroszlav azért különös, mert (bár egy szép, jóképű férfi) a mindennapi életben meglehetősen félénknek tűnik. Néha egy kicsit dadog beszéd közben. De ha énekelni és/vagy zenélni kezd, akkor teljesen megváltozik. Szinte megszűnik körülötte a külső világ, szemét behunyva átadja magát a zenének, kiereszti csodálatos, gyönyörűszép hangját, és mindenkit ámulatba ejt. Benne is valami ismeretlen varázs rejlik. Ha Taraszt fesztelen és egyszerű természetességéért lehet szeretni, akkor Jaroszlavot meg pont ezért a titokzatos tehetségéért.
A hangszert, amin játszik bandurának hívják, egy speciálisan ukrán hangszer. Többféle változata van, a legnagyobb huszonnégyhúros. A tábori ismertetőben nem írtak róla, ezért most segítségül hívom a népszerű történészt és thriller-írót, Jacek Komudát, aki
Bohun című, kozák témájú történelmi regényében is megemlékezik erről a hangszerről, a jegyzetekben pedig az alábbi adatokat közli róla:
„Bandura - ukrán hangszer. (...) A klasszikus bandura húsz- vagy huszunnégyhúros, a hangszertest egyetlen darab fából van kifaragva. (...) A bandura már valószínűleg a Krisztus utáni VI. században megjelent Görögországban, az ukrajnai bandurásokról pedig a XVI. század nyolcvanas éveiből vannak az első források. A közhiedelemmel ellentétben a hangszer előbb jelent meg a nemesi udvarházakban, és csak utána a parasztok és a kozákok körében, de ott hamar kiszorította a sokkal régebbi kobozt.”
(Fordítás: tőlem)
A bandura az ukrán énekmondók, dziadok másik hangszere volt a tekerőlant mellett. Azt mondják viszont, hogy ezeket a vándor bandurásokat a cári majd később a szovjet hatalom is üldözte. Nyilván túl sokat tudtak. És amit láttak, hallottak és tapasztaltak, azt dalba is foglalták. Ezt tarthatták egyesek veszélyesnek, lelki fegyverténynek. Az ukránok viszont a mai napig büszkék erre a hangszerre, erre a hagyományra, nem csoda hát, ha az reneszánszát éli.
És fellépett még a Dzicka nevű énekegyüttes is. Ez Varsóban szerveződött, lengyel lányokból, mondhatnám Taras tanítványaiból és „rajongóiból”, akik lelkesednek az ukrán éneklés iránt.
De, mint azt egyiküktől, Maniuchától (jobbról a második) megtudtam, némelyikük litván dalokkal is foglalkozik. És még a magyarok is érdekelnék őket alkalomadtán.
Az ukrán népdalok tényleg csodálatosak, de a csajok már olyannyira elhúzták a műsort, hogy kezdtem kókadozni az álmosságtól, és nem csak én voltam így ezzel. Már kicsit sok volt az egészből. Így hát mikor táncház előtt még visszamentem a szállásra a sörömért, úgy éreztem, muszáj ledőlnöm egy kicsit. Gondoltam, egy órát alszom, aztán visszamegyek a Jurtába. De tévedtem. Csak másnap reggel ébredtem fel. Mint kiderült, ez kár volt. Fontos dolgokról maradtam le.
Először is: vlach barátaink ma voltak itt utoljára, és a táborlakók egy nagyon szép búcsúestet szerveztek nekik.
(B-j: Slobodan, Petar és Novica)
Volt itt minden, ami kellett: ének zene, tánc. De még milyen! Megköszöntötték őket, és aztán még ők, Slobodan, Petar és Novica is beálltak táncolni.
Méghozzá ilyen pólókban, amiket itt láttok. Nem tudom, hogy ezt ajándékként kapták-e a lengyel barátaiktól, vagy ők maguk szerezték be valahonnan, és most, erre az alkalomra felvették, de mindenesetre frappáns.
A táncház másik nagy attrakciója volt, hogy az itt lévő lányok kórust alkottak, és megénekelték a táborban lévő fiúkat. Jellegzetes alakok nevét foglalták dalba, egy ismert népdal dallamára, ami a lóháton érkező legényről szól, akit nagyon vár egy leány.
Megénekelték Jaceket, a fő zenészt, a Jurta gazdáját,
Megénekelték Remeket az egész tábor, az egész Dom Tańca főszervezőjét, akinek mindannyian hálásak lehetünk,
Megénekelték vlach barátainkat,
Megénekelték Mateuszt, aki annak idején Gałkiban volt a tábor főszervezője,
(és akinek idén volt az esküvője, Agnieszkával)
megénekelték Grzesieket,
Régi jó haveromat Marcint,
Legjobb haveromat és kollégámat, Szymont,
végül engem is; a magyar fiút, „akinek a lova csárdást táncol” Köszi lányok!
