Források 1956-ból

A mostani történelemhamisító időkben talán megint az a legjobb, ha néha visszamegyünk az eredeti forrásokhoz. Főleg 1956-tal kapcsolatban. Érdemes minél több korabeli dokumentumot és visszaemlékezést olvasni. Az alábbi dokumentumok Heves megyei falvakból valók, az ottani helyi munkástanácsok követeléseit tartalmazzák. Direkt választottam egy olyat is közéjük, amelyik már novemberben, a fegyveres ellenállás leverése után keletkezett. Ezzel megint azt akartam szemléltetni, hogy 1956-ban a fegyveres harc végével egyáltalán nem volt még vége az eseményeknek, és ami ebből is következik: egy hatalomnak nem csak fegyveresen lehet ellenállni, nem mindig ez az egyetlen lehetőség.

(A dokumentumokat az alábbi kiadványból szedtem:
Az 1956-os forradalom és megtorlás Heves megyei dokumentumai. Szerk.: Cseh Zita. Heves Megyei Levéltár, Eger, 2006.)

Eger Város Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanácsának kiáltványa
Politikai állásfoglalás!

Tekintettel arra, hogy jelenleg elismert és cselekvő kormány nincs, amíg szabad, titkos választáson alapuló, elismert nemzeti kormány nem alakul, Eger város ügyeinek vezetését f. hó 28-tól kezdve az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács vette át.

A Nagy Imre vezetése alatt alakult kormányt nem ismerjük el a magyar nép törvényes képviselőjének, mert a szovjet fegyveres erők támogatják, s nem a magyar nép. A magyar nemzet félreérthetetlenül nemzeti kormányt akar.

Tudomására hozzuk Eger város lakosságának a következőket:

1. Csatlakozunk a miskolci munkástanács nemzeti programjához, és velük egyetértésben kérjük a Biztonsági Tanács azonnali intézkedését.

2. Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonulását.

3. Szabad, titkos választást követelünk, több demokratikus párt részvételével.

BEJELENTJÜK:

4. Eger város honvédségi alakulatai és a rendőrség nagy része csatlakozott a nép követeléséhez, és velük együtt a Forradalmi Nemzeti Tanács irányításával harcol azok megvalósításáért. A nem csatlakozókat a Forradalmi Nemzeti Tanács biztonsági szervei felügyelete alá helyeztük.

5. Az Államvédelmi Hatóságot és az arra támaszkodó szerveket feloszlattuk.

6. Minden dolgozónak sztrájkjoga van. Ezért felhívjuk Eger város dolgozóit, éljenek jogos követeléseik teljesítéséig sztrájkjogukkal. Kivéve: a víz, villany, élelmiszeripar és kereskedelem, valamint a nyomdaipar és az egészségügy, mivel életfontosságúak.

7. Az egri és vidéki termelőket kérjük, hogy terményeiket szabadon vigyék piacra és szabadon árusítsák, minél nagyobb mennyiségben. Megnyugtatásul közöljük, hogy nagy készleteink vannak, lisztből például 2 évi van raktáron.

8. Felhívjuk a lakosságot a rend és nyugalom fenntartására, és kérjük azonnali bejelentését mindennemű rendzavarásnak és jogtalan fegyvertartásnak.

9. Fegyvertartásra csak a Forradalmi Nemzeti Tanács által kiadott igazolvánnyal rendelkező személyek jogosultak. Felszólítjuk mindazokat, akiknél igazolvány nélkül fegyver van, azt 24 órán belül adják át a Forradalmi Nemzeti Tanács védelmi bizottságának.

10. A megalakult munkástanácsokat a dolgozók követeléseinek megfelelően kell alakítani. Felhívjuk Heves megye városait és falvait, hogy csatlakozzanak kiáltványunkhoz és azok küldjék el munkásküldötteiket.

1956. X. 28. este 6 óra. A ma ülésező:

EGRI FORRADALMI NEMZETI TANÁCS

[Később persze az EVFoNTa is elismerte a Nagy-kormányt is...]

Az Egri Pedagógusok Forradalmi Tanácsának 21 pontos követelése

Az Egri Pedagógusok Forradalmi Tanácsának követelései

1. Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását az ország egész területéről.

2. Követeljük a Varsói Szerződés azonnali felmondását.

3. Az új ideiglenes kormányban elsősorban kapjanak helyet a felkelők vezetői.

4. Az újonnan felállított karhatalmi és rendészeti szervekben elsődleges helyet a forradalmi erők fegyveres alakulatai kapjanak.

5. Azonnali amnesztiát valamennyi politikai fogoly számára.

6. Altalános, titkos választást és többpártrendszert követelünk.

7. Követeljük a magyar békeszerződésben és az ENSZ alapokmányában lerögzített emberi jogok azonnali érvényesítését, a gondolkodási, véleménynyilvánítási, sajtó- és lelkiismereti szabadságot.

8. Földet, bányát, gyárat, nagyüzemet, bankokat a nagybirtokosoknak és kapitalistáknak vissza nem adunk, hanem azokkal a dolgozó nép rendelkezzen.

9. Követeljük az ország természeti kincseivel való rablógazdálkodás azonnali megszüntetését, valamint a kincseknek kizárólag a népgazdaság és az ország javára fordítását.

10. Az egész nemzetet érintő nemzeti és nemzetközi kérdéseinkben népszavazás döntsön.

11. Szabad, független és demokratikus hazánk építésében követeljük a sajátos magyar utat.

12. Új, ideiglenes parlamentet követelünk, amelyben csak a forradalmi munkástanácsok küldöttei vehetnek részt.

13. Követeljük a Szovjetunióban élő valamennyi hadifogoly hazaengedését.

14. Követeljük a hírközlés szabadságát és az összes zavaró rádióállomások azonnali megszüntetését.

15. Követeljük a pártoktól és államtól független szakszervezetet.

16. Követeljük az általános sztrájkjogot.

17. Követeljük az embertelen normák és a beszolgáltatás azonnali megszüntetését.

18. Olyan bérezést követelünk, hogy minden dolgozó munkája után családjával emberhez méltóan meg tudjon élni.

19. Követeljük az elvett nyugdíjak visszaadását és a nyugdíjak általános rendezését a szolgálati évek alapján.

20. Követeljük a szövetkezeti mozgalomnak az önkéntesség legszigorúbb alapjaira való helyezését.

21. Követeljük a magántulajdonon nyugvó kisipart és kiskereskedelmet.

Felhívjuk Heves megye és az ország valamennyi pedagógusát, hogy alakítsák meg mindenütt a Pedagógusok Forradalmi Tanácsát és csatlakozzanak követeléseinkhez.

Eger, 1956. október 29.

Egri Pedagógusok Forradalmi Tanácsa

Felnémet község lakosságának követelései

1. A szovjet csapatok azonnali kivonása az ország minden részéről.

2. A Szovjetunióban lévő összes hadifoglyok és politikai foglyok azonnali hazabocsátása.

3. Szabad pártok szerinti választást, titkos szavazást.

4. Az ország teljes szuverenitását minden külföldi állammal szemben.

5. A külkereskedelmi szerződéseink felülvizsgálását, különös tekintettel az uránium és a bauxitércre, és mindenben az ország érdekeinek megfelelően.

6. A jogtalanul betagosított földek, ingatlanok és ingóságok visszaadását jogos tulajdonosainak és részükre méltányos kártalanítást.

7. Követeljük a szabad vallás gyakorlását és Mindszenty József hercegprímás visszahelyezését a prímási székbe.

8. A begyűjtési rendszer teljes megszüntetését.

9. A szőlőtermesztés fejlesztése érdekében rendezni a borfogyasztási adót.

10. Azoknak a nemzeti hősöknek, akik a mostani szabadságharcban megsebesültek, rokkantsági díjat, az elesettek özvegyeinek és árváiknak nyugdíj folyósítását követeljük.

11. A szabadságharcban résztvevőknek teljes, feltétel nélküli amnesztiát.

12. Kisipar és kiskereskedelem életképes biztosítása és állami támogatása.

Felnémet, 1956. október 29.

a Felnémeti Községi Munkástanács

Jakab Ágoston s. k.

a községi munkástanács elnöke

A Szarvaskői Ideiglenes Munkástanács gyűlésének jegyzőkönyve

Mészáros György volt [VB-]titkárt továbbra is elfogadta a munkástanács elnökének.

Az alakuló járási munkástanács [választására] küldöttei a következők: Punyi Ernő és Cseh Jenő polgártársak, Mészáros György titkár. A falu követelése:

1. A szovjet csapatok hagyják el az ország területét.

2. Beszolgáltatás eltörlése. Szabad piac.

3. Az adók felülvizsgálása és helyesbítése.

4. Független bíróság és sajtó-, szólásszabadság. Teljes amnesztia a szabadságért és függetlenségért harcolóknak.

5. Az elesettek családjainak segélyezése.

6. A munkásság zavartalan élelmiszerellátása.

7. Normák eltörlése, munkabérek rendezése. Az agrár- és ipari termékek összhangba hozása. Nyugdíjügyek rendezése.

8. A borforgalmi adó mérséklése.

9. Önálló kisipart.

10. Szabad kereskedelem.

11. Hadifoglyok hazaszállítása.

12. A falvak villamosítása.

13. Független szabad Magyarország.

Szarvaskő, 1956. október 29.

Barta Zoltán s. k.

Nagy János s. k.

Szarvaskő Községi Tanácsa

Felhívás az Egri járás minden tanácsához

Honfitársak!

Szarvaskő Község Tanácsa Forradalmi Bizottmánya szükségesnek tartja, hogy Szarvaskő község dolgozóinak követeléseit pontokban rögzítse és azt megküldve a járás minden községének, a járási tanács munkástanácsának is azzal: csatlakozzanak a programunkhoz, a magyar nép programjához, és azt a járási tanács munkástanácsa juttassa el a parlamentbe, hozza a Kádár-féle kormány tudomására.

1. Felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy Szarvaskő népe nem akar sem kapitalista, sem rákosista-gerőista restaurációt, s ha kell, ezt életünk árán is megvédelmezzük.

2. A sok véráldozat után nem tartjuk megfelelőnek a Kádár-kormányt. Annak ellenére, hogy programjának néhány pontjával egyetértünk. A Kádár-kormány nem teljesítette és nem fogja teljesíteni a magyar nép legfontosabb követeléseit: a szovjet csapatok azonnal hagyják abba véres hadjáratukat, amit november 4-én a fegyverszünet, a tárgyalások éjszakáján megkezdtek és azóta folytatnak a legbrutálisabb módon.

3. Szarvaskő népe biztosítékokat követel arra vonatkozóan, hogy a múlt diktatúrára felépített politikája soha ne térhessen vissza.

Szarvaskő népe a biztosítékokat a következőkben látja teljesítettnek:

a) Nagy Imre álljon a kormány élére olyan személyekkel, akik semmilyen vonatkozásban nem kompromittálták magukat a Horthy-, Rákosi- és Gerő-éra alatt, és személyükkel biztosítékot jelentenek népünk számára.

b) A Kádár-kormány, mely a szovjet fegyveres erőkre támaszkodva jött létre, mondjon le és adja át helyét a törvényes, az egész magyar nép által elismert Nagy Imre kormányának.

c) Utasításokat és rendeleteket csak a dolgozó nép által demokratikusan választott szervek adjanak ki országos, megyei, járási szinten.

d) Szarvaskő népe követeli a már egyszer törvényesen kijelentett semlegesség gyakorlati biztosítékát, a Varsói Szerződésben részt vett országokkal való tárgyalást annak felszámolásáról.

e) Több demokratikus és szabad pártot akarunk, s oly régen óhajtott titkos választások útján választott magyar, független, semleges kormányt.

f) A megyei és járási tanácsoknál azonnal mondjanak fel azoknak az egyéneknek, akik személyüket valamilyen vonatkozásban azonosították a rákosi-gerőista bandával, például: Paparó, Csirmaz, dr. Nagy János.

g) Szarvaskő népe az ilyen vezetők utasításait felelőssége teljes tudatában megtagadja, és csak a demokratikusan megválasztott vezetők utasításait hajlandó végrehajtani és támogatni.

4. Elítéljük a Kossuth Rádió hazudozásait, amely szégyenletesen fel merte venni Kossuth nevét. Elítéljük azokat a rágalmakat, amit a magyar szabadságharcosokra szórnak. Fasiszták, horthysták stb. Szarvaskő népe elismeri, hogy voltak és vannak közöttük ilyenek. De kérdezzük! Lehetséges lenne-e az, hogy csak ezek a reakciós erők immáron tizedik napja harcoljanak 15-20 hadosztállyal korszerűen felfegyverzett hadsereg ellen?

Kérdezzük! Fasiszták harcoltak Csepelen, Győrött, Budapesten és Komlón, az ipari munkásságunk fellegváraiban? Fasiszták sztrájkolnak Ózdon, Borsodon? Mi hisszük és tudjuk, hogy népünk nem a szovjet csapatok ellen, de Kádárék ellen harcol.

5. Tiltakozunk az ellen, hogy a szovjet csapatok a szabadságharcosok ellen nemzetközileg betiltott fegyverekkel harcoljanak (gáz stb.).

Szarvaskő népe meg van győződve arról, hogy országunk sorsáért igazán aggódó felelős vezetők megértik követeléseinket, és előbb vagy utóbb teljesítik azokat.

Honfitársak! Magyarok! Községi Munkástanácsok!

Csatlakozzatok felhívásunkhoz és nyújtsátok be írásban a járási tanács munkástanácsának. Elvárjuk tőletek, mert ezt kívánja a szabadság, ezt kívánja évszázadokon át hiába hullatott vérünk. Meg vagyunk győződve arról, hogy szívetek mellettünk van, s ti is megőszült lélekkel bámultok bele a magyar nemzet megásott sírjába, de ez nem elég. Szavakkal, sztrájkkal, kiállással kell harcolni érte. Bízunk abban, hogy ez a sokat szenvedett magyar nép, mely (…) vágyát, töretlen kívánságát évszázadokon keresztül vérrel pecsételte meg, végre a hősök véréből kinyílott szabadság örök tulajdonosa lesz. Ne higgyetek a Kádár rádiónak, a Heves megyei Népújságnak.

Követeléseinket 5 pontban foglaltuk össze, de még hozzátesszük:
1. Vonják felelősségre azokat, akik hazug, becstelen módon félrevezették a népet: rádió, Népújság stb., akik újra elkezdték a hazudozást. Értsék meg végre ezek a becstelen hazaárulók: a magyar népnek elege volt a hazugságból; irtózik és gyűlöli.

2. Kezdjenek tárgyalásokat a szovjet vezetőkkel a csapatok kivonásáról, elég volt abból a meséből, hogy csak a rend helyreállítása után. Értsék meg végre: ne féljenek, hogy ellenforradalmi erők kerülnek fölénybe. Erre mi magunk is megadjuk a választ. Részletes és igaz tájékoztatást kérünk minden eseményről.

Testvérek!

Csatlakozzatok felhívásunkhoz. Szarvaskő népe ezt kéri. Ezt kérjétek ti is.

Egyetértéseteket írásban nyújtsátok be a járási munkástanács elnökének, Egerben.

Szarvaskő, 1956. november 15.

Szarvaskő Tanácsa Forradalmi Bizottmánya nevében:

Mészáros György titkár s. k.

Nagy János elnök s. k.

Amit még én is hozzátennék: ha szeretnétek még online forrásokat és visszaemlékezéseket is olvasni 1956-ból, itt van a legjobb hely hozzá:
http://www.rev.hu/hu/node/36#
Nem lehetünk elég hálásak az 1956-os Intézet munkatársainak, hogy ezeket összegyűjtötték, és létrehozták ezt a hatalmas adatbázist. Az 1956-os Intézetet ugyan megszüntette egy őrült romboló kultúraromboló hatalom, de a műveket, amiket létrehoztak, már nem lehet tőlünk elvenni. Forgassuk hát őket, és dolgozzunk egy szebb és jobb országon, amiben talán újra lesz majd helye az 1956-os Intézetnek is.

A végvári romantika vége (egyesek számára)

Szeretnék az előző poszt kapcsán még egy fontos dolgot megjegyezni: a Rojava melletti mostani kiállásunk semmilyen módon nem akar törökellenes tüntetés lenni. Bárki, aki ilyet mond, hazudik.
Magam is jónéhányszor megtapasztaltam, mennyire létező dolog a török-magyar barátság, mennyire fontos a két kultúra közötti kapcsolat. Warszawában kutatásaim alatt még régebben volt jópár török cimborám is, akikkel nagyon jól kijöttünk egymással. Továbbra is nagyon szeretem a török zenét, hatalmas rajongója vagyok Guessous-Majda Mária „Mesi” zenéjének. Biztos vagyok abban is, hogy Süleyman szultán megérdemli az emlékművet Szigetváron, mert ellenség volt ugyan, mivel az a háború, amiben ő volt az ellenség már rég véget ért, és mint egy egykori nagy ellenfélnek, a világtörténelem egyik nagy hadvezérének, miért ne lehetne neki is megadni a tiszteletet? Ez csak nemeslelkűségünket bizonyítja.

De van egy jelenség, amit most élesen látok, illetve inkább valami, aminek a hiánya, most nagyon szembeötlő.
Az Amazóniáról szóló írásomban írtam a jelenségről, hogy a neogörénykurzus talpnyalóiból milyen látványosan veszett ki hirtelen az indián-romantika. (Leggyorsabban persze azokból, akiknek amúgy az indián-romantika eredetileg sem a „természetközeli”, „ősi kultúrájú” népek szeretetéről szólt, csak arról, hogy szidhassák az Amerikai Egyesült Államokat. Akik az indián népek iránt komolyan érdeklődtek azoknak nehezebb lehetett átállítani az agyukat az ellenkező szemléletre. Minden tiszteletem azoké, akik ezt az átállítást nem is végezték el, holmi talpnyalás érdekében.) Most ugyanilyen hirtelen tűnik el a végvári romantika és végvári vitézeink felemlegetése bizonyos körökből.
Természetesen legelőször azok köreiből, akiknek a végvári romantika, és az Egri csillagok felemlegetése is csak egy eszköz volt a menekült-hisztéria idején a további gyűlölködésre, hadd idézzem fel, amit erről akkor írtam:
„Az Egri csillagok többek között azért jó, mert elég jól megmutatja, hogy mi a különbség egy fegyverrrel a kézben támadó fanatikus janicsár és egy segítségre szoruló, senkinek sem ártó, elárvult török kisgyerek között. Azonkívül az egyik utolsó jelenete a regénynek éppen az, hogy a gyerekére rálelő keresztény és muzulmán anya kezet nyújtanak egymásnak.”

A neogörénykurzus talpnyalói éppen akkor hivatkoztak a törökellenes harcra, amikor ilyen segítségre szoruló kis muszlim gyerekekkel álltak szemben.

Most, amikor tényleg janicsárok masíroznak be egy másik országba, valahogy ez nem jut eszükbe. Sem az, hogy a mostani, legutóbbi időkben ki is volt kényszerűségből "Európa védőbástyája".

Ennek kapcsán viszont nagyon fontos: felhívhatjuk az ilyen ellentmondásokra a figyelmet. De arra nagyon vigyázzunk, hogy ne menjünk el mi is ebbe az irányba, az etnikai vagy vallási gyűlölködés irányába. Tegyük egyértelművé, hogy semmi bajunk a törökökkel általában, nem ellenük tüntetünk. Eleve nem valami ellen tüntetünk, hanem valami mellett: Rojava mellett. Ha mégis valami ellen, akkor rabló, pusztító, másokat leigázó és megalázó birodalmi politika ellen. És azellen az autokratizmus ellen, amit az Erdoğan-rezsim megvalósít, nemcsak a Rojava elleni támadással, hanem azzal is, ahogyan vele békés módon tárgyalni kész kurd vezetőket csukat le, minden valódi ok nélkül.
De ne adjunk birodalomellenességünknek és imperializmusellenességünknek vallási színezetet. Már csak azért sem, mert a kurdok nagy része is muszlim. Rojavában éppen az az előremutató, hogy meg tudták valósítani a muszlimok és más vallásúak együttélését. És ne adjunk imperializmusellenességünknek etnikai színezetet sem. Már csak azért sem, mert a hódító Süleyman szultán sokszínű seregében annak idején ugyanúgy ott harcoltak a kurdok is, mint az Oszmán Török Birodalom katonái.
Ha viszont azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a YPG harcosai ugyanazzal a hősies hozzáállással védelmezik szülőföldjüket, mint annak idején a magyar végvári harcosok,
és a YPJ hozzáállásában sem különbözik sokban a legendássá lett egri nőktől

(talán csak abban, hogy szervezettebb), akkor azt hiszem, nem tévedünk.

Rojava zászlóját lobogtatva

Írtam már egy cikksorozatot egyszer arról, hogy micsoda Rojava (Rozsava), azaz Nyugat-Kurdisztán (Rojavayê Kurdistanê), a minimum államhatalmú többnemzetiségű állam, és miért tartom fontosnak: itt, itt és itt olvasható. Hogy megértsétek, amit most mondani akarok, ahhoz érdemes elolvasni ezeket a korábbi cikkeket is.

Rojava jelenleg veszélyben van. Török támadás érte.

(Carlos Latuff rajza)
Pontosabban az egyre diktatórikusabbá váló Erdoğan-rezsim támadta meg a terrorveszélyre hivatkozva.

A helyzet Kurdisztánban
Az, hogy a szíriai kurdok pártja,

a PYD (Partiya Yekîtiya Demokrat - Demokratikus Konföderáció Pártja) és a törökországi kurdok betiltott pártja, a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê azaz Kurdisztán Munkáspártja) szervezetei között van kapcsolat, eléggé valószínű. Azonban: a PKK az utóbbi időben éppenséggel kerülni igyekezett a terrorcselekményeket, a fegyveres harcot a törökökkel, és éppen a békés legális eszközökkel való jogvédelmet tekintette céljának. A PKK maradéka jelenleg

a HDP-PDG (Halkların Demokratik Partisi-Partiya Demokratîk a Gelan - Népi Demokrata Párt) nevű legális pártban tevékenykedik. Mind a PYD, mind a HDP-PDG elfogadta a PKK egykori bebörtönzött vezérének,

Abdullah Öcalannak („Apónak”) azokat a téziseit, amelyek a békés együttélésre és az autonómia kivívására vonatkoznak. Tehát kinyilvánították: nem akarják elszakítani a kurd területeket Törökországtól. Még úgy sem, hogy az önálló Kurdisztán már gyakorlatilag létrejött Irak területén, igaz, eddig el nem ismert államként. A szíriai és törökországi kurdok azonban eddig egyelőre ehhez a Kurdisztánhoz sem akarnak csatlakozni az ottani vezetőkkel meglévő politikai különbségek miatt.
Tehát: az Erdoğan-rezsimnek az az érve, hogy Rojavát megtámadva preventíven lép fel a „kurd szeparatizmus” ellen, nem állja meg a helyét. Az Erdoğan-rezsim ezzel a lépésével csak tönkreteheti a békés párbeszédet, és kiprovokálhatja a fegyveres harc és a terrorizmus kiújulását. Most arról talán nem is kell külön beszélnem, hogy ha nem akarunk egy újabb menekültválságot, akkor nem lenne célravezető egy újabb közel-keleti háború diplomáciai igenlése.

Menet Rojaváért

Több barátommal és harcostársammal tegnap tüntetést szerveztünk Budapesten átvonulva Rojaváért különböző zászlókat lobogtatva és elénekelve, hogy Awazek tê ji Rojava, hogy Şervano és hogy Rîzgariyê soza me, valamint hogy Bijî berxwedana YPG! és hogy Lêde û Lêde és kiáltozva:
„Bijî Rojava! Bijî YPG! Bijî YPJ! Bijî Kurdistan!”
Budapest városházához érve láttuk, hogy annak egyik ablakába Karácsony Gergely főpolgármester kitűzte Rojava zászlóját. Ezt külön is megéljeneztük. A híradásokban az szerepelt, hogy Karácsony Gergely a kurd zászlót tűzte ki a városházára. Ez nem igaz. Bár a kurd zászló is piros-fehér-zöld, de ilyen:

Amit Karácsony Gergely kitűzött az Rojava zászlója:

Rojava pedig nem csak a kurdoké, mint már erről szó volt. (Noha az talán jogos kritika lehet, hogy egész Rojavát eléggé a kurdok szemszögén keresztül látjuk. De az is látszik jelenleg, hogy a mostani támadás is éppen arról szól, hogy a kurdok elleni gyanakvást mások is megszívják.)

A tüntetésen én magam is Rojava sárga-piros-zöld (arany-vörös-zöld) zászlóját lobogtattam.

Tudatosan választottam ezt. Azért mert Rojava eszméje, a demokratikus konföderalizmus eszméje miatt jöttem én ma ide.
Amelynek csak egy eleme a nemzetiségi és vallási megbékélés. Emellett: több szinten felépülő emberek közötti együttműködés. Alapszinten: szövetkezet: emberek közötti, alulról szerveződő szabad együttműködés, közös munkán alapuló kisközösség. Eggyel magasabb szinten: autonóm közösségek hálózati együttműködése. A másik véleményének, értékeinek tiszteletben tartása saját közösségi értékeink és hagyományaink fenntartása mellett. Egyben a tanulás, fejlődés, a kreativitás kibontakoztatásának képessége, lehetősége, illetve e lehetőség megadása magunk és mások számára is. Ebben ér össze a népi írók és a népi kollégiumok szellemisége az 1956-os munkás-önigazgatás szellemiségével, egyben a saját emberi méltóságukért küzdő kis népek szellemiségével mindenhol a világon. (Ez nem "internacionalizmus". Nem multikulti. Ez új kooperatizmus: ez az egymást ismerő tagokból álló, saját ügyeiket helyben maguk intéző kis közösségek tiszteletben tartása. Ez nem új világrend: ez egymást tisztelő helyi rendek rendszere. Ez nem anarchia: ez pánarchia. Ez nem "világideológia". Ez nem ideológia úgy általában, nem dogma. Ez az önkormányzatiság szellemisége, illetve most még csak annak reménye.) Rojava mellett nem csupán azért állok ki, mert egy megtámadott nép mellé szeretnék állni, amely ugyanazt szenvedi most el, mint az én népem 1956-ban. Nem is egy európai posztkoloniális bűntudatot kompenzáló kiállás. (Nekem személy szerint nincsen bűntudatom más országok gyarmatosítása miatt, miért kellene, hogy legyen?) A Rojava melletti kiállás egy társadalmi kísérlet melletti kiállás is, egy olyan kísérleté, amelyen (ha élni hagyják) talán felépülhet egy igazságosabb, emberibb, barátibb és ökologikusabb társadalom is. Ezzel a szellemiséggel szeretném megtölteni a magam piros-fehér-zöldjét is. Pontosabban, mivel szerintem eredetileg is benne volt: szeretném felszínre hozni, láthatóvá tenni.

Vagy ahogyan maga Apo Öcalan írta:

„A demokratikus konföderalizmus nem egy államellenes, de nem is egy állami ellnőrzésnek alávetett paradigma. A demokratikus konföderalizmus ugyanakkor egy nemzet szervezeti és kulturális alapja.”
(Abdullah Öcalan: Democratic Confederalism. Fordítás: Tőlem)


Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így végiggondolta. Mindezt azért mondom el, mert látom, hogy az egyik érv mai demonstrációnk ellen (most mindegy is, hogy éppen rosszindulatból, gyáva megalkuvásból és félelemből vagy a jelenlegi narancsos rezsim, a neogörénykurzus iránti vakhitből hangoztatják ezt, akik ezt hangoztatják), hogy mi ilyen magukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok vagyunk, aki nem tudjuk miért és mi ellen lázadozzunk, csak úgy lázadozni akarunk, mert az menő. Ezért választottunk magunknak egy éppen aktuális háborút, kiválasztottunk egy megtámadott népet, akik mellett most kiállhatunk. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy egy eszme mellett állunk ki, amit Apo Öcalan szavaival nevezhetünk demokratikus konföderalizmusnak is. A kisközösségi autonómia, a helyi önkormányzatiság mellett a közösségi cselekvés mellett és ezzel egy autonóm közösségek hálózatán alapuló demokratikus nemzeteszme mellett is.
Meglehet, hogy vannak olyanok, akik tényleg olyanok, amint mondtátok: nyugtalan és nyughatatlan lázongó fiatalok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. Na és? Ez ok arra, hogy feloszlassuk az egészet? Nem, éppen ellenkezőleg! Amit ebben az esetben látni kell, hogy ezekben a fiatalokban, akik szerintetek „nem tudnak mit kezdeni magukkal” hatalmas jószándék és segíteniakarás van és egy hatalmas aggodalom közös jövőnk miatt. Az hogy Rojava kapcsán összegyűlünk és találkozunk velük, éppen arra alkalom, hogy beszélgessünk egy kicsit a társadalmi felelősségvállalásról és minden szempontból a tudatosabb cselekvés felé tudjuk terelni egymást helyi ügyekben is. Szóval éppen az a cél, hogy aki „nem tud mit kezdeni”, az megtalálja a megfelelő terepet a cselekvésre, ahol segíthet másokon.

Lehet, hogy tévedünk Rojavával kapcsolatban? Hogy nem is az a szép, romantikus harcos hely, aminek elképzeltük, nem is egy új társadalmi modell kísérleti terepe, hanem egy új Szovjetunió kicsiben? Igen, az lehet, hogy a Rojaváról alkotott képünk, többé-kevésbé torz. Lehet, hogy ott sem akkora az önkormányzatiság, mint azt gondoljuk. Az viszont egyelőre nem látszik, hogy ez a kis ország-szerűség egy mindenkit megtámadó és bekebelező világbirodalommá akarna válni. Amit eddig tudunk róla, az szimpatikus. És Rojava sokfelé fejlődhet még tovább. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy új Szovjetunió legyen belőle a jövőben, már csak azért sem, mert Apo apó szavaiból éppen az tűnik ki, hogy a kurd vezetők tanultak abból, amit a Szovjetunióban végletesen elszúrtak, és mindezeket nem akarják újra megismételni. Ha most ezt az egész egyelőre békés társadalmi kísérletet porig rombolják azzal, hogy egyszer talán valami szörnyűség is lehet belőle, akkor sosem derül majd ki, hogy mi minden lehet belőle.
Az eddigiek alapján valami olyan pozitív kísérletet látok Rojavában, mint a már emlegetett brazil parasztszervezetben, a MTRST-ban.

Brazíliában a MTRST is megpróbált egy másfajta választ adni arra, hogy jelenleg mit tudunk kezdeni globális problémáink kezelésére.

Ha elismerjük, hogy a klímaváltozás probléma (márpedig azt hiszem, ezt a legtöbben már elismerjük), akkor arra ki kellene találni valami választ.

Ellenérvek és kétségek
Úgy általában azt látom, hogy akik ellenzik a Rojava melletti kiállást, azoknak az egyetlen, amit ajánlani tudnak ehelyett, az nem más, mint a teljes passzivitás. Az a bajuk, hogy egyáltalán foglalkozunk a Világ különböző helyein (nálunk is) felbukkanó problémákkal.
Sajnos túl mélyen verték bele ennek az országnak a népébe, hogy 1990-nel véget ért a történelem. Hogy ezután már semmi probléma nem merülhet fel, ami mégis az vagy csak illúzió, vagy abból ered, hogy a múlt (mármint a veszélyes kommunista múlt) vissza akar térni. Nagyon sokan kétségbeesetten kapálóznak minden olyasmi ellen, ami ezt a világképet megbontja. Ezért nem akarnak a fiatalok aggodalmaival mit kezdeni, és ezért akarják a szovjet veszélyt vagy a „kommunista veszélyt” rávetíteni az égvilágon mindenre, és mindenkire, aki és ami felveti, hogy a társadalmi rendszerünkben némi változások szükségesek, ha nem akarjuk, hogy mindenki megdögöljön a saját hulladékában. És mindenkit arra biztatnak, hogy inkább tökéletesen passzív legyen, mert különben megvan a kockázata, hogy egy Sztálin, egy Beria vagy ilyesmi váljon belőle. A mai fiatalokban a beszennyeződéstől való rettegést akarják elültetni a cselekvéstől való rettegéssel. ("Inkább ne csinálj semmit, mint hogy rosszul csináld." -az egész oktatás ezt sugallja.) Pedig a nem-cselekvéssel az ember ugyanúgy beszennyeződhet, leginkább gyilkosok néma cinkosa lehet.
De hát egy ilyen álszent kettős mércés társadalomban élünk, amely látja Che Guevara véres kezét és Pinochet tankjainak véres lánctalpait is, mégis valahogy csak Che Guevarán jut eszébe számon kérni, hogy hogyan tapadt vér a kezéhez, Pinochet előtt szemérmesen lesüti a szemét...

Látszólag más, de lényegileg ugyanez a reakció az, amelyik azt mondja, hogy minek tüntetünk egy ennyire távoli ország fiaiért és leányaiért, hiszen annak a mi életünkre nézve nincs jelentősége. Inkább a magunk környezetében kellene tennünk az élet jobbításáért.
És hát hazudnék, ha az mondanám, hogy nekünk nincsenek ilyenfajta kétségeink.
Azt a kérdést mi is feltettük magunknak: segítünk ezzel Rojavának?
A tehetetlenség érzése rossz, nem csak a szolidaritás miatt, amit a YPG és a YPJ harcosaiért érzünk, hanem azért is mert saját helyzetünk visszatükröződik az egészen: ahogyan nekik a földrajzi távolság miatt nem tudunk konkrétan segíteni, néha mintha ugyanilyen hatalmas távolságban lennénk a saját életünktől is: a saját zsarnokainkkal szembeni cselekvésben megbénít minket valami.

Mindenesetre, amikor mindezeket a kétségeinket félretesszük, és mégis kimegyünk az utcára

a YPG, a YPJ és Rojava zászlóit lobogtatva a mi nemzeti zászlóink mellett, akkor éppen ebben reménykedünk, amit már mondtam: hogy ennek kapcsán talán el tudunk kezdeni egy beszélgetést másokkal olyan dolgokról, mint a közösségi felelősségvállalás és a közvetlen cselekvés közvetlen környezetünkben. De ha el sem kezdjük, biztosan nem fog sikerülni, biztosan nem indul el semmi.

Rojava messze van?
Igen, messze van.

De ha nem vesszük észre, hogy a YPG fiatal harcosai ugyanolyan fiatalok mint mi vagyunk ugyanazokkal a vágyakkal mint mi a jobb életre, akkor megette a fene a mi egész életünket is, nem csak az övéket.
A mostani rendszer éppen azt igyekszik kiölni az emberekből, hogy merjék megtalálni az analógiákat, hogy merjék észrevenni a különböző formák mögött a mindenhol emberi mivoltunkból fakadó hasonló mozgatórugókat. A rendszer igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy Rojava forradalmának semmi köze az 1956-os magyar forradalomhoz, rendszerének a magyar munkástanácsokhoz, stb.

(Lehet egyébként, hogy tényleg kevesebb köze van mint mi hisszük, de abban biztos vagyok, hogy több köze van annál, mint amit a rendszer propagandája sugall.)

Miközben sokan felismerik, hogy globális problémákról van szó (maga a „globalizáció” szitokszóként való használata már elismerése ennek a problémának), mégis engednek magukban annak a gondolatnak, hogy a világ darabjaira, sőt atomjaira esett szét, hogy semminek semmi köze semmihez, semmilyen jelenség nem függ össze semmivel. Tehát hagyjuk békén egymást, magunkat védjük, másokat meg hagyjunk szabadon pusztítani, garázdálkodni és kegyetlenkedni. Hogy ne is próbáljunk másokkal, a pusztítások, garázdálkodások és kegyetlenkedések áldozataival és kárvallottjaival összefogni a pusztítók, garázdálkodók és kegyetlenkedők ellen. Hogy cselekedjünk csak egyénileg, és hárítsunk is minden bajért minden felelősséget az egyénekre.

Hogy most sokan összejöttünk a Rojava melletti demonstrációra, az azt a reményt élteti, hogy vannak, lehetnek olyan közösségek, amelyek láthatják még az összefüggéseket és az együtt-cselekvések értelmét. Megértik a sárga-piros-zöld zászló üzenetét. És talán egyszer megértik a piros-fehér-zöldét is.

Idézőjel az önkormányzatiságról (Lajos)

„Gondolkodó fők arra törekszenek nemes lokálpatriotizmussal, hogy városaiknak visszaszerezzék az egykori szerepeket és jelentőséget. (…) Mintha reájönnének, hogy egy nép nem élhet úgy, hogy létformájában csak az állam sugározza szét a bátorságot és a biztonságot, hanem sugároznia kell azt a társadalomnak is. Mintha látnák újra teljes fényében azt a régi kisebbségi helyzetben fogant igazságot is, hogy a népi fennmaradás csak úgy képzelhető el, ha a bátorlét egyformán sajátja minden rétegnek.”
(Jócsik Lajos: Hazatérés, tájékozódás)

Nemzeti történelem, népi realizmus (filmajánló)

Régóta szeretnék egy ajánlót írni a 80 huszár című filmhez. Az azért persze szomorú, hogy ennek a posztnak a végleges elkészüléséhez az alkotó-rendező, Sára Sándor halála adja az apropót. Így azonban ez a bejegyzés tulajdonképpen az ő emléke előtti tisztelgés lesz.

Sára Sándorról és persze állandó alkotótársairól, Kósa Ferencről és Csoóri Sándorról elmondható, hogy a filmművészetben egy nagyon jellegzetes műfaj vagy korszak vagy irányzat vagy valami ilyesmi képviselői voltak, és a 80 huszár ennek az irányzatnak a tipikus példája, tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt az irányzatot bemutassuk.
Nevezhetnénk ezt az irányzatot akár népi realista irányzatnak is, mert eléggé olyan, mintha a két világháború közötti népi írók szellemisége költözött volna át a filmvászonra az 1970-es, 1980-as években. Valójában az irodalomban is volt akkoriban egy reneszánsza ezeknek a népi íróknak, és jöttek új tanítványaik is ekkor, olyanok, akik úgymond „alulnézetből” akarták ábrázolni Magyarországot. Illetve nem is csak az országot, a vidéket, hanem az embert, a magyar parasztot akarták igazán ábrázolni, ahogy mondani szokás a történelem sodrában, vagy éppen a jelenben, az átalakuló életmód útvesztőiben, minél nagyobb megértéssel, sőt aggodalommal.
A filmművészeti népi-történeti irányzatról is írtam már a blogon Szomjas György és az ő két betyárfilmje, valamint Kósa Ferenc A másik ember című kétrészes alkotása kapcsán. De akár ide sorolható, ezen irányzat kései megnyilvánulásai közé a Klapka-légió is, illetve kicsit mintha Szomjas György a Vagabonddal is ezt a nézőpontot próbálta volna feltámasztani a 2000-es években, talán ezért is fogadta értetlenkedés azt a filmet akkor. (Bár ez utóbbi nyilván nem a történeti-naturalista vonalhoz tartozott, hanem a jelenre reflektáló, szociologizáló irányhoz, ilyen értelemben volt népi.)
Hogy megkönnyítsem saját dolgomat, előszedem, mit írtam az irányzatról, annak lényegéről annak idején:
„Csináljunk olyan filmet, ami valahogyan valami nagy történelmi eseményünkhöz (például az 1848-as szabadságharchoz) kapcsolódik, de vessük el belőle az emelkedettséget és a pátoszt, ábrázoljuk a kisember szemszögéből („alulnézetből”) és lehetőleg minél naturalistábban, szenvedéssel, vérrel, csúnya halállal, hogy megtudja a néző: harcolni és hősi halált halni nem is olyan romantikus dolog, mint hinni lehetne.”
Nézzük akkor, ezek a jellegzetességek, hogyan érvényesülnek ebben a filmben.

A huszár, mint hazafi
Van-e olyan esemény, ami annyira beleégett a magyarság kollektív tudatába, amit olyannyira szeretünk és magyarságtudatunk olyan esszenciális kifejezőjének tartunk legtöbben, mint az 1848-as forradalom és attól nem különválasztva az 1848-1849-es szabadságharc? (Még ha újabban néha divatos is álnemzeti-vulgárkonzervatív-ultrareakciós-monarchista-labanc aknamunkával elvitatni ennek az eseménynek a jelentőségét, legalábbis kísérletet tenni rá.) És van-e az 1848-1849-es eseményeknek esszenciálisabb kifejezője a legtöbb ember tudatában, mint a magyar huszár?

(Olyannyira, hogy egyesek még az 1848-as gyalogos honvédeket és a nemzetőröket is „lehuszározzák”, talán azt gondolva, hogy mindenki huszár, akinek zsinóros az egyenruhája, vagy esetleg azt, hogy mindenki huszár, aki 1848-1849-ben a Magyar Honvédségben harcolt.)

(Fent: nemhuszár (honvéd gyalogos), lent: huszár)
Na ezzel a romantikával kezd el dolgozni a 80 huszár film, ezt járja körül kicsit realistább, árnyaltabb alapon. Részben lebontja ezt a romantikát, de nem úgy, hogy ne legyen okunk büszkének lenni egykori huszárjainkra, csak úgy, hogy lássuk, hogy a világunk sohasem volt mindig fekete-fehér.

A magyar huszár kultuszát nem a szabadságharc teremtette (nem is Petőfi Sándor János vitéze, az inkább csak meglovagolta ezt a huszár-kultuszt. Éééééértitek, meglovagolta…) De a magyar lovas katona, mint a magyar nemzeti hűség jelképe 1848-ban új értelmezést kapott. 1848-ban a magyar kormány nekilátott megteremteni Magyarország önálló nemzeti hadseregét. Ehhez a Habsburg Birodalom más részein állomásozó magyar katonaságot igyekezett hazahívni. A császári kormányzat persze mindezt nem nézte jó szemmel. A magyar katonák azonban sokszor, idegen vagy magyar feletteseik parancsa, tiltása ellenére is igyekeztek hazatérni. A legnagyobb számban pedig a huszárok tértek vissza a hazába. Egyszerűen azért, mert ők voltak a hadsereg legmozgékonyabb alakulatai, akik képesek voltak viszonylag rövid idő alatt viszonylag nagyobb távolságokat megtenni. Egy gyalogosnak azért jóval nehezebb lett volna ugyanilyen menetteljesítményt produkálni, anélkül, hogy feltartóztatnák, hogy az ágyúkat vontató tüzérekről már ne is beszéljünk.

A leghíresebb ilyen huszáralakulat, ami hazatért, Lenkey János százada volt, a 6. (Württemberg) huszárezredből.

Ennek a századnak a történetét vették alapul az alkotók a filmhez. Mégis több ponton eltértek az eredetitől. Olyannyira, hogy a századot hazavezető tisztek nevét is megváltoztatták: a filmben nem szerepel sem Lenkey János kapitány, sem Fiáth Pompejus főhadnagy, sem Harsányi Bálint őrmester. Minden szereplő fiktív alak. Hogy miért? Vigyázat, SPOILER következik.

Jó kérdés, hogy miért mégsem a Lenkey-század történetéről szól a film. Ez a rejtély bennem (és biztos sok más nézőben is) konkrétan úgy vetődött fel, hogy ha az eredeti történet úgymond „happy enddel végződött”, azaz Lenkeyéknek sikerült hazatérni, akkor Paál-század 80 huszárjának miért nem? Ha a vállalkozás a valóságban nem volt reménytelen, akkor miért sugall mégis ilyeneket a film? Miért fájdítják az alkotók bús magyar szívünket egy újabb katonai vereséggel, már megint azt sugallva, hogy nekünk, magyaroknak semmi sem sikerül, hogy mindent elvesztünk? Miért egy kudarccal mesélnek egy olyan eseményről, ami a valóságban siker volt? (Ha tragikumot akarnának belevinni, akkor filmvégi epilógusként vagy akár kerettörténetként utalhatnának arra, hogy milyen szerencsétlenül végezte szegény Lenkey János: az aradi várbörtönben halt meg elborult elmével, úgy, hogy még azt sem tudni, megfagyott, éhenhalt vagy valami fertőzés végzett vele. És ami azt illeti a neve, emléke így eléggé el is homályosult a többi, főbelőtt vagy felakasztott aradi vértanú neve mellett, pedig nem kevésbé fontos alakja volt a szabadságharcnak.) Sokat gondolkoztam ezen, de nem tudtam eddig magamnak én sem megmagyarázni. Talán azért, mert az alkotók végső soron mégsem a nemzeti ügyről, a szabadságharcról akartak valamit mondani, hanem a háborúról, annak kegyetlenségéről a történelem bármelyik korában.
Az persze tény, hogy nehezen lehetett volna ennél hatásosabb lezárást kitalálni a filmnek: az osztrák tiszt (Reviczky Gábor) vérfagyasztó monológja és a közhuszárok filmvégi tekintete mélyen beleég a néző emlékezetébe.
SPOILER VÉGE.


Ha úgy vesszük, volt a filmnek egy előképe, amellyel ha összevetjük az alkotást, rögtön látni fogjuk, merrefelé léptek a magyar történelmi témájú filmek az 1970-es évek második felében az eggyel korábbi évtizedhez képest.
A kőszívű ember fiaira gondolok. Abban is szerepel egy huszárszázad, ami úttalan utakon igyekszik haza a szeretett szülőföld megvédésére: Baradlay Richárd százada a 4. (Sándor) huszárezredből.

Érdekes, hogy az eredeti regényben Jókai Mór ebben a jelenetben úgy mutatja be a huszárok utazását, mint egy elképesztően embertpróbáló és idegkikészítő erőfeszítést. (Igaz, a huszárok, az első magyar faluba érkezésük után ott sem dőlnek el mint a zsák, hanem nekiállnak bulizni, hogy valahogyan levezessék azt a hatalmas stresszt és idegfeszültséget, ami felgyülemlett bennük.)
Ehhez képest a filmváltozat inkább egy izgalmas kalandnak mutatta be az egészet: a huszárok ravaszul túljárnak az ellenség eszén, de azért nem ússzák meg harc nélkül, hogy Várkonyi Zoltán még egy remek csatajelenetet rendezhessen a sok másik mellé ebbe a nemzeti eposzba, mert miért ne? Aztán, amikor a Baradlay-század lakott területre ér, több száz kilométer lovaglás után egyből be is kapcsolódnak egy kavargó csatába, és el is döntik azt.
(A magam részéről ismerem azt a lelkiállapotot, amikor egy nagy erőfeszítés után az ember nem a pihenésre, hanem a feszültséglevezetésre gondol először, és emiatt néha még az eredeti erőfeszítésnél is elképesztőbb mutatványokra képes. De hogy egy több száz kilométeres út után még csatába menni? Na, ezt már nehezen tudom elképzelni. De nincs ezzel semmi baj, egy ilyen kalandfilm szerkezetébe belefér. Az is hozzátehető, hogy a Württemberg-huszárok útja jóval hosszabb és nehezebb volt, mint az Ausztriából jövő Sándor-huszároké: a lengyel Tátrán átjutni lovakkal, úgy, hogy az ember direkt elkerüli a kitaposott utakat, elég kegyetlen vállalkozás.)
A 80 huszár visszatér ahhoz, hogy az egészet tényleg egy elképesztően hosszú és fárasztó utazásként mutassa be, úttalan utakon, úgy, hogy a szereplők azt sem tudják, hová, mire fognak hazaérni, lesz-e még egyáltalán mit védeniük. (Ezt a néző sem tudhatja pontosan, mert a film nem árulja el, hogy 1848 márciusa és 1849 augusztusa között pontosan mikor játszódik a történet.)

A szereplők
A film főszereplői két csoportra oszthatók: a közhuszárokra és a tisztekre, akik mintha teljesen másként állnának ugyanazokhoz a problémákhoz. Hadd idézzem fel megint a Klapka-légiót, ahol tulajdonképpen két külön történet fut egymás mellett: a sereg tisztikaráé (valós személyeké) és két katonacimboráé: Balázsé és Gáspáré, az „ismeretlen katonáké”, akik „alulról” kommentálják végig a történelmi eseményt, amiben éppen résztvesznek. Míg a Klapka-légióban ez a két szál szinte végig nem akar összeérni, a 80 huszárnak mintha éppen ez lenne a lényege: annak története, hogy hogyan alakul ki a két elrabolt tiszt és katonáik között egy mindennél szorosabb, elszakíthatatlan bajtársi kötelék.

A két huszártiszt alakja mintha a néző történelmi látóterét akarná bővíteni. Vitáik, dilemmáik azt mutatják be, hogy egy császárra és királyra felesküdött tisztnek egyáltalán nem volt olyan egyértelmű hirtelen a magyar haza oldalára állni a kialakult konfliktusban, mint azt utólag hisszük, illetve látni szeretnénk. Egy ilyen döntés meghozásához egy embernek sokszor az egész addigi fogalomrendszerét át kellett írnia, mondhatnánk úgyis: át kellett fogalmaznia hűsége tárgyát. Ez pedig komoly önvizsgálatot követelt sokaktól. Hálás írói és filmes téma, hálás színészi feladat.
Kettejük közül

Bódogh Szilveszter főhadnagy (Tordy Géza) a merevebb, mondhatni katonásabb, szabályosabb császári tiszt, neki okoz nagyobb dilemmát a fenti konfliktus, világképének teljes átrajzolása. De olyan helyzetbe kerül, amelyben egy idő után nincs lehetősége a hosszas mérlegelésre. Döntenie kell, és dönt, de nem egy eszmény mellett, hanem az embereivel való szolidaritás, a bajtársiasság mellett. Rosszabb hazafi ő, mint a huszárjai vagy mint a kapitánya? De hát mi más lenne a hazafiság is, mint a honfitársainkkal vállalt szolidaritás, bajtársiasság? A szerepet pedig egy olyan színésszel játszatták el, aki egy időben szinte kötelező elem volt az 1848-ról szóló színdarabokban és filmekben. Úgy látszik, sok rendező látta benne a délceg katonásságot. Igaz, hogy A kőszívű ember fiaiban még a visszahúzódó, passzivitásba vonuló Baradlay Jenőt játszotta, később viszont eljátszotta Görgei Artúrt, Klapka Györgyöt és ki tudja még hány más létező és fiktív honvédtisztet.

Paál Farkas kapitány (Dózsa László) egy más alapállásból jut el oda ahová az alárendeltjei. Az hogy az idők szavát is jobban értené, csak feltételezés, ami azon alapszik, hogy a testvére mint reformhazafi szenvedett bötönbüntetést, és végig nem derül ki, hogy ez a tény befolyásolja-e valamennyire a kapitány cselekedeteit, vagy csak az osztrák felettesei paráznak attól, hogy ez majd befolyásolni fogja, és a dolog végül önbeteljesítő jóslattá válik. Egy biztos: Paál Farkasban nagyobb a humanista empátia, mint Bódogh Szilveszterben, a szolidaritás vállalása az alárendeltekkel, nála nem egy hirtelen döntéshelyzet eredménye, hanem olyan valami, ami hosszan érlelődött. Emellett a kapitány egy mindenkinél durvább döntési helyzetbe kerül a filmben.

A Bíró Mózessel (Polgár Géza) való konfliktusra gondolok. Az a filmnek talán a legerősebb jelenete, ami történik, ami a két konfliktusban álló emberben lejátszódik, és ahogyan a többiek ezt lereagálják, az annyira meghökkentő, hogy nem is spoilerezem el. Nézzétek meg, hogy majd jól előkészítve, megfelelő helyen érjen el benneteket. Paál Farkas szerepére pedig a rendező egy olyan Dózsa Lászlót választott, aki tényleg Dózsa László.

A közhuszárok csapata egy kollektív főszereplő. Közöttük is vannak belső konfliktusok, de abban, hogy helyes, amit együtt vállaltak, hogy hazatérnek a haza védelmére, egy pillanatig sem kételkednek. Ám ha két tisztben az alkotók a Történelmet akarják megmutatni (mármint az adott történelmi idő kérdéseit, konfliktusait, döntési helyzeteit), akkor a közhuszárokban az Embert. (Részben történelemtől függetlenül, bár egy történelmi film esetében talán félreérthető, ha ezt mondom. Talán értitek, mire gondolok.) A film naturalizmusa nem csak abban nyilvánul meg, hogy a 80 huszár hősei valószerűbben halnak meg a csatajelenetekben, mint mondjuk A kőszívű ember fiaiban, hanem abban is, ahogyan viselkednek. Egyszerre nagyon nyersek és nagyon bajtársiasak, kemények és nagyon emberiek, mint minden katona. Itt megint eljutottunk a huszár-romantika részbeni lebontásához: a film azt mutatja, meg, hogy lehet bár, hogy az egyéni hősiességnek tényleg a lovasságnál van a legnagyobb szerepe, de ezt leszámítva a huszár is ugyanolyan katona, mint bárki más. A katonaélet pedig szívás, ha az ember közkatona, még akkor is ha egy büszke huszár.

Ezt a szívást pedig tényleg csak a bajtársiasság, az egymásba vetett bizalom képes enyhíteni.

Érdekes egyébként, hogy a huszárok nevei (pl. Pásztor Balázsé és Jeles Andrásé biztosan, de azt hiszem Csuha Mártoné és Csordás Istváné is) felbukkannak Sára Sándor, Kósa Ferenc és Csoóri Sándor más filmjeiben is, például a Feldobott kőben és a Tízezer napban. Lehet, hogy valóban létező ismerőseikről nevezték el őket.

Két jó barát?
Még egy érdekes dolog van, amivel a film eljátszik egy kicsit: a magyar-lengyel barátság hagyománya, romantikája. 1848-ban a Württemberg-huszárezred nagy része Galíciában, tehát a Habsburg Monarchia lengyel területein állomásozott. A Lenkey-század Stanisławówból tért haza. (A várost ma Ivano-Frankivszknak hívják, és Ukrajnában van.) A filmben a század állomáshelye nincs megnevezve, de a forgatás helyszíne Tarnów, Józef Bem szülőhelye, a Magyar-Lengyel Barátság Városa volt. (Talán azért, mert az alkotók úgy érezték, hogy egy lengyel hazafias tüntetést mégis hitelesebb lesz lengyel statisztákkal eljátszatni.)

(Korsós András (Madaras József) vesszőfutása Tarnów főterén)
Ehhez képest a filmben semmi utalás nincs sem Bemre, sem a barátságra, a nagy szabadságharcos szolidaritásra. (Tudjuk, hogy Sára Sándor fontosnak gondolta ezt, például a Duna TV vezetőjeként, de ennek a filmnek nem ez a témája). Ellenben egy másik kellemetlen tényt bemutat: azt hogy magyarok és lengyelek a Habsburg Monarchia két népeként adott esetben egymás elnyomásához is asszisztálhattak a Dinasztiának, ha kellett. Vannak azért utalások az egymással szembeni szimpátiára (már az is, hogy Paál Farkas és Bódogh Szilveszter a helyiekkel nem németül, hanem lengyelül beszélnek), de erősebben meg van mutatva az is, hogy a magyar huszárok tulajdonképpen megszállók a lengyel területen, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne ott. Parancsra szét is verik a lengyel hazafiak tüntetését, igaz, hogy éppen ezen saját tettüktől való undor az egyik, ami végül a szökésre késztet legtöbbeket. De a gurál falut végigsarcolják: bár kényszerből teszik, de elég keményen viselkednek a lengyel civilekkel (igaz, fegyelmezettek, nyakló nélkül fosztogatni nem kezdenek). Szóval a film minden tendenciózusságot nélkülöz ebben is, nem akar szép dolgokat mondani magyar nemzetről és lengyel nemzetről. A magyar huszárok és a lengyel civilek viszonya olyan, mint bármely ország bármely megszálló katonaságának lenne egy másik ország civil lakosságával.
(És vajon milyen nemzetiségűek a katonák, akikkel huszárjainknak össze kell csapniuk?

A gyalogosok persze a Harbsburg Birodalom bármelyik nemzetiségéből kikerülhettek,

de az ulánusok, akik a végén bukkanak fel, szinte biztosan lengyelek. És nem a magyar oldalra állt Lengyel Légió ulánusai, ez elég hamar kiderül. Nem is viselkednek túl barátságosan huszárjainkkal.)

Ehhez egy meglehetősen furcsa, némileg meglepő adalék, hogy amennyire tudni lehet, a forgatás sem éppen a lengyel-magyar barátság jegyében zajlott ott, a Barátság Városában. A magyar színészek és kaszkadőrök állítólag botrányosan viselkedtek, durván berúgva hangoskodtak, kötözködtek a helyiekkel, állítólag verekedés is előfordult, és a milíciának (rendőrségnek) is közbe kellett lépnie. Szóval ott is inkább a szabadjára engedett idegen katonához voltak hasonlatosak. Nem hiszem, hogy erről a rendező tehetett, de ez akkor is meglepő.

Összegzés
A 80 huszár egy olyan magyar filmes hagyomány, nézőpont vagy hozzáállás példája, amiből sajnos eléggé kiveszett mára a magyar filmgyártásból. Talán elmondható, hogy a három nagy, egymást kiegészítő, egymás munkáját segítő alkotó művész, Sára Sándor, Kósa Ferenc és Csoóri Sándor távoztával, halálával lezárult egy fontos korszak. (Bár talán Szomjas György őriz még valamit.) Hogy feltámadhat-e valaha vagy lesz-e folytatása? Azt mindenesetre látom, hogy ha nem is a filmművészetben, de vannak jópáran, akik keresik ezt a szellemiséget: a történelmet az ember (és nem az elvont eszmények) szempontjából keresni a magyar népet pedig mint valós létező embereket vizsgálni valós igényekkel, valós vágyakkal problémáikra érzékenyen. Ha vissza nem is tér a ’70-es évek filmművészete, de talán kinő ebből az új érzékenységből és mondanivalóból valami új forma.