Sporttársak kérték, hogy készítsek egy összeállítást a filmekről, amelyek a capoeiráról szólnak, vagy látványosan megjelenik bennük a capoeira, vagy egyszerűen csak capoeiristaként érdemes megnézni őket. Ehhez a korábban már ajánlott filmeket is összeszedtem, de kiegészítettem néhány másikkal is. A lista természetesen szabadon kiegészíthető, ha valami még eszetekbe jut.
Besouro
(2009; rendező: João
Tikhomiroff)
A blogon itt olvashattatok róla. Sok szempontból ez a legfontosabb film a capoeiráról (bár
az utóbbi időben több olyan sporttárssal találkoztam, akiknek nem tetszett).
Egyrészt: ez az, ami leginkább a capoeira szellemiségéről is szól: arról a
szabadságvágyról, amit a capoeira kifejezett, arról a küzdelemről, amit
jelképezett és arról a szabadságélményről, amit nyújtott az alávetett feketék
számára. Másrészt az összes ajánlott film közül ez a legművészibb, ennek van
legtöbb rétege és a legsajátosabb hangulata, mindezek miatt egyáltalán nem csak
capoeiristák számára lehet érdekes.
A történet 1924-ben
játszódik Bahiában, Brazíliának abban az államában, amelyet a capoeira egykori
bölcsőjeként szoktak említeni a legtöbb énekben. A rabszolgaság hivatalosan már
több mint három évtizede megszűnt Brazíliában, de mivel a feketék nincstelenként
szabadultak fel, nem sokra mennek a személyi szabadsággal: nagyrészt
alulfizetett bérmunkásként végzik a leglenézettebb munkákat, a fehér népesség
továbbra is megveti, agyondolgoztatja és agresszívan elnyomja őket. Ezellen a
helyzet ellen lázad fel a történet főhőse, Manoel Pereira (Aílton Carmo), aki
capoeirában szokásos harci álnévként (apelidóként) a Besouro, azaz Bogár nevet
kapja. Besouro (vagy ahogyan a capoeira énekei nevezik: Besouro Mangangá) valós
személy volt, a gazdag fehérek számára bűnöző, de a szegény feketék szemében
egy hős, aki a szabadság ígéretét jelképezte Santo Amaro lakói számára. A film
nagyon érdekesen beszéli el, hogy Besouroból, hogyan lesz fokozatosan legenda:
bujdosása során az ősi afrikai Orisha-istenek veszik gondjukba, akiknek
segítsége révén a capoeiristából egy különleges képességekkel rendelkező
szuperharcos lesz. A realistának induló film egyik izgalmas jellegzetessége
pont ez: ahogyan egyre szürreálisabb dolgok történnek benne, azzal az alkotók
azt érzékeltetik, hogyan lesz a történelmi személyből az a nép emlékezetében
élő legenda, akit Besouro Mangangáként ismerünk, és hogy utólag mennyire nehéz
kibogozni, mi lehet az, ami valós egy személlyel kapcsolatban, és mi az amit
utólag költöttünk hozzá. De ebben az esetben talán nem is annyira fontos
mindezt kibogozni. Hiszen Besouro története túlnő saját magán és jelkép lesz:
az elnyomás elleni küzdelem örök érvényű jelképe.
Ezek mellett nekem még
nagyon fontos volt a filmben (ezt a korábbi kritikában is leírtam) a két gonosz
szereplő, az „Ezredes”/ Coronel (Flávio Rocha) és Noca (Irandhir Santos), a két
egészen kiváló színész alakításában. Jóval többek ők mint a szokásos „főgonosz
és testőre/segédtisztje”, mert rajtuk keresztül mutatta meg a rendező, milyen
rafinált módon is tud működni az elnyomó hatalom. Miközben Noca, a hajcsár egy
nyilvánvaló szemétláda, aki erőszakosságával minden dolgozó ellenszenvét
kivívja, a Coronel bár öntelt de közben egy nyugodtan viselkedő, néha már
atyáskodó főnök, aki inkább a háttérből irányít. A munkamegosztás tökéletes:
amíg Noca mások közvetlen csesztetésében élheti ki hatalmaskodó hajlamát, a
Coronel eljátszhatja a „barátságos főnököt”, amivel eléri, hogy sok feketében
nem is tudatosul az elnyomatása ténye. Amikor először láttam a filmet, én magam
is egy olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nagyjából így működött a vezetés, de
ez most, más helyzetben nézve és általánosabban is fontos üzenet ma, a
kapitalizmus korában a 2020-as évek Magyarországán.
Csak az erős győzhet (Only The Strong)
(1993; rendező: Sheldon
Lettich)
Sok szempontból az előző
film ellenpontja. Amennyire a Besouro egy brazil film
braziloknak, de univerzális jelentéssel és szép művészi eszközökkel, mindenkit
megtaláló üzenetekkel, úgy ez a film egy nagyon amerikai, a szónak inkább a
rosszalló értelmében. Kissé szájbarágósan próbálja a capoeirát népszerűsíteni,
eléggé felszínes karakterekkel, az 1980-as és 1990-es évek „B-kategóriás”
(főként akció)filmes közhelyeivel. Úgy tűnik, a film másik célja az lehetett,
hogy Mark Dacascos, a hawaii harcművész-koreográfus és kaszkadőr, aki addig (és
még utána is) főleg Jean-Claude Van Damme filmjeiben alakított gonosz
ellenfeleket, végre kapjon egy saját filmfőszerepet is.
A történet főszereplője
Louis Stevens (Mark Dacascos), aki amerikai katonaként évekig teljesített
szolgálatot Brazíliában, és közben elég jól a kitanulta a capoeira művészetét
is. Leszerelése után visszatér a szülővárosába, Miamiba, és tesitanárnak jelentkezik
egykori iskolájába. Bár teljes állást eleinte nem kap, régi osztályfőnökének, Kerrigan
tanár úrnak (Geoffrey Lewis (szintén számtalan amerikai B-kategóriás film
visszatérő mellékszereplője)) köszönhetően lehetősége lesz, hogy capoeirát
oktasson az iskola tanulóinak. Ezek a tanulók olyan tizenévesek, amilyen egykor
maga Louis is volt: gettóban felnőtt, reménytelen helyzetű, maguk előtt nem sok
perspektívát látó szegény fiatalok. De a capoeira majd színt visz az életükbe,
megismerteti őket a mozgás örömével és a közösség erejével, kihúzza őket a
cinikus apátiából, amibe egyébként beleragadtak volna, stb., stb. Azonban a
srácokra egy veszedelmes bűnöző banda is ki akarja vetni a hálóját, így
Louis-nak a capoeira-tudását nem csak az edzéseken, hanem hamarosan éles küzdelmekben
is fel kell használnia.
Az ötlet egyébként
teljesen jó. Ami a megvalósítást illeti: háááát… Az egész filmet áthatja az az amerikai filmekben szokásos felszínes hurráoptimizmus, ami néha/valamennyire
motiváló, de sokszor inkább irritáló tud lenni. Ami szerint a fiatalok nevelésében
elég, ha megóvjuk őket a drogozástól, és valami motiváló cselekedetre (pl.
sportra) ösztönözzük őket, és ezzel már megoldottuk a problémájukat, kiemeltük
őket a szegénységből, mert ezután ugye, ha már leküzdöttük a
motiválatlanságunkat, minden sikerülhet, csak eléggé akarni kell, ugye? A
másik, ami ennél is zavaróbb a filmben, az a szokásos „fehér megmentő”-motívum
harcművész-változata, ami szintén elég gyakori az 1980-as és 1990-es évek
amerikai akciófilmjeiben. (Igen, tudom, hogy Mark Dacascos a maga polinéz
vonásaival a mai szóhasználat szerint nem számít „fehér” (europid) amerikainak,
de a koncepció ugyanaz.) Mikor egy amerikai (általában: jellegzetesen europid
kinézetű) hős olyan szinten elsajátítja egy idegen nép harcművészetét, hogy a
végén ő oktatja ki az adott nép fiait eme harcművészet eredeti szellemiségéről,
a lovagiasságról és a becsületes küzdelemről, miközben mindenkit péppé ver a
filmvégi Végső Nagy Összecsapás során. Sajnos ez a motívum ebből a filmből sem
hiányzik, a főgonosz ugyanis egy brazil maffiavezér, Silverio (Paco Prieto),
aki maga is a capoeira aktív gyakorlója, így a vele való leszámolásnak akarva
vagy nem akarva is lesz egy ilyen éle.
Nagyon azért nem
szeretném lehúzni a filmet, mert Mark Dacascost alapvetően nagyon tisztelem,
azonkívül értem és méltányolom az alkotók szándékát mind a capoeira
népszerűsítésére, mind a szociális érzékenység szélesítésére, mind arra, hogy
megmutassák, milyen lehet(ne) egy igazán jó, motiváló és rugalmas pedagógus.
Összességében senkit nem beszélnék le a megnézéséről, végül is a maga módján
szórakoztató, és ha valaki nem ismeri a Besouro-t, úgyis ez lesz az első film,
ami a „capoeira-film” kifejezésről beugrik neki, szóval már csak ezért is
érdemes ismerni.
Quilombo
(1984; rendező: Carlos
Diegues)
Erről a filmről is volt már szó a blogon. Nem a capoeiráról magáról szól, és (ez talán nagyobb csalódás
néhányaknak) a harci jeleneteit sem capoeiristák koreografálták. Mégis fontos
ebből a szempontból is, mert a capoeira kulturális hátterének egyik nagyon
lényeges elemét mutatja be. A capoeira művelői ugyanis a maguk elődeit
általában a qilombolákban látják, azokban a feketékben, akik (a majdani)
Brazília területén a rabszolgaságból megszökve saját településeket hoztak létre
az őserdők mélyén. Ezek a szabad közösségek voltak a mocambók és a quilombók. A
legnagyobb ilyen település Quilombo dos Palmares volt, ennek hőseiről különösen
sok ének szól a capoeirában. A film pedig Quilombo dos Palmares utolsó két
(egyben a leghíresebb két) királya, Ganga Zumba és Zumbi történetét mutatja be.
Gyanítom, hogy Carlos Diegues eredetileg is egy kétrészes filmet tervezett: egyet Ganga Zumbának, egyet pedig Zumbinak szentelve. Ez kicsit furcsán sikerült. A Ganga Zumbáról szóló filmet még fekete-fehérben az 1960-as években forgatta le, de aztán ezt a Brazíliára szakadó katonai diktatúra miatt nem tudta bemutatni. Ezért mikor több mint 20 évvel később (a diktatúra bukása után) végre lehetősége lett a folytatás elkészítésére, nem ott folytatta a történetet, ahol a Ganga Zumba film végetért, hanem elölről kezdte az egészet,
vagyis a Quilombóban benne van Ganga Zumba (Antônio „Tornado” Gomes) (a képen jobbról a második) története is kicsit rövidebben.
De a központi szereplő Zumbi (Antônio Pompêo) és az ő harca
Quilombo dos Palmares megmaradásáért.
A filmnek van egy érdekes
misztikus hangulata, ami hol jót tesz neki, hol nem. A zene és a játék a
világításokkal egyes jelenetekben egy nagyon különleges atmoszférát teremtenek,
amit izgalmas figyelni. Nagy szerep jut a táncnak és a Quilombo dos Palmaresben
végzett szertartásoknak. Viszont, mivel alapvetően mégiscsak egy történeti
eseményt beszél el a film, nem ártana, ha a realisztikusabb(nak szánt)
jelenetek tényleg realisztikusabbak lennének. De sokszor úgy érezhetjük, mintha
ezek is egy kicsit stilizáltak lennének. Konkrétabban: a színészek szinte
minden jelenetben teljesen úgy beszélnek és mozognak, mintha színházban, a
színpadon lennének, és teljesen elfelejtenék, hogy amiben játszanak, az egy
film. (Lehet, hogy tényleg egy színpadi darab lett egy az egyben átültetve a
vászonra?)
Ha most ez nagyon
bonyolultan hangzott, csak még egy ok, hogy megnézzétek a filmet. Lehet, hogy
érdemes előtte megismerkedni Zumbi történetével valamilyen más formában is,
hogy a Quilombo filmre úgy tudjunk tekinteni, mint érdekes
kísérletre, nem pedig egy történelmi igényű ábrázolásra.
És talán azt is érdemes
figyelembevenni, hogy a film egy húsz éves diktatúra utáni hirtelen alkotói
szabadság első megnyilvánulása, olyan, mint egy felszabadult sóhaj, amikor az
ember egy bezártság után újra friss levegőhöz jut. Talán ez is magyarázza a kísérletező
kedvét.
A Zero Gravity Csoport filmjei
A Zero Gravity egy
rendkívül tehetséges akrobatacsoport volt, amelynek tagjai különböző
harcművészeteket űző fiatalok voltak. A banda első változata még 1998-ban
alakult egy középiskolás baráti társaságból valahol az USA California államában
(érdekes módon arról sehol nem találni információt, hogy melyik városban, talán
Oaklandben vagy San Joséban). A tagok javarészt első generációs ázsiai bevándorlók vagy bevándorlók második generációs gyermekei voltak, akiknek a gyökereik őrzését is jelentette
a különböző harcművészetekkel való foglalkozás. Eredetileg főleg színpadon
léptek fel különböző harcművészeti stílusokat ötvöző performanszokkal, de
2000-től saját rövidfilmeket is készítettek, részben a fellépéseik
promotálására, részben valószínűleg már akkor is azzal a céllal, hogy kaszkadőrként
utat törjenek maguknak a nagyobb filmekbe is. Ez többeknek egészen jól is
sikerült, mint erről később még szó lesz.
Ezek a 2000-es évtizedben készült amatőr filmjeik, amelyekkel a „YouTube előtti” Internet sztárjai lettek, igazán eredeti alkotások, rengeteg humorral, szívvel és lélekkel, amelyeken érződik, hogy egy remek csapatmunka eredményei. (Éppen ezért sok szempontból ezek még nagyobb élményt is nyújtanak, mint az egyes tagok későbbi, nagyobb költségvetésű, profi filmekben készült jelenetei.)
A csapat brazil tagja
Lateef Crowder, és valószínűleg ő az, aki a legnagyobb karriert valósította meg
és leghíresebbé vált azok közül a harcművész-koreográfusok közül, akik Zero
Gravityből indultak.
A capoeirát azonban nem egyedül ő hozta be a csoport tevékenységébe. Ott volt még mellette
Jamel Lindsay „Xango” és
Ricky Lawson „Malandro”, a két fekete amerikai fiatal, akik
azóta profi capoeira-edzők lettek,
és Larry Leong („Esco”),
aki a maga kreativitásával az idők során a Zero Gravity Kaszkadőrcsapat
rövidfilmjeinek fő motorja lett. Főként ő szorgalmazta, hogy a filmek ne csak a
harci koreográfiákból álljanak, hanem legyen valami vicces kerettörténetük is,
amiről emlékezni lehet rájuk, és amivel a csapat tagjai megmutathatják, hogy
színészként is érdemes őket keresni.
Így azok az emlékezetes
rövidfilmek, amik miatt annyira szeretjük a Zero Gravityt, valószínűleg főleg
Larry hozzáállásának köszönhetőek.
Larry volt az is, aki ezeket a filmeket utólag egy helyre gyűjtötte. Itt lehet megtekinteni őket.
Az azonos című filmek (Title Pending 1-2 és Damn 1-2-3-4) nem jelentik azt, hogy ezek egy történet folytatásai lennének, inkább arra utalnak, hogy hasonló stílusban készültek.
Title Pending 1.
A Zero Gravity Csapat első filmje. 2000-ben forgatták. A történet itt még viszonylag egyszerű: Egy keményfiúkból álló banda egy nyertes lottószelvényt akar elrabolni két havertől, akik azonban meglehetősen képzett harcművészeknek bizonyulnak. A harci jelenetek egy játszótéren és egy elhagyott gyárépületben játszódnak, és egészen jól néznek ki.
Title Pending 2.
2001-ben készült. Ebben a
filmben már hallatszik a szereplők hangja is, de a hangsúly itt is a harci
koreográfiákon van. Itt is egy alvilági bandától kell megvédenie magát néhány
régi havernek. A jelenetek itt már nagyon komplexek, mert legtöbbször több szereplő
harcol több szereplővel. A korábbiaknál is fontosabb lett a vágások szerepe, és
az, hogy a vágások tényleg szervesen összeillesszék az egyes jeleneteket, ne
maradjanak következetlenségek a történetben. A Title Pending két részét
látva nagyon jól látszik, hogy a Zero Gravity mennyire szabad kísérletként
indult, és hogy menet közben tanulva, mindenre odafigyelve, mennyire ügyesen
építették be a tapasztalataikat a soron következő projektjeikbe, amik így
tényleg egyre profibbak lettek. A véletlenül, a kiválasztott helyszíneken talált eszközök felhasználása is még ötletesebb lett ebben a második részben.
Damn 1.
Itt is egy fontos tárgy megszerzése körül bonyolódik a cselekmény, amelyben a három capoeirista,
Esco, Malandro és Xango kapták a főszerepet. A humor is egyre fontosabb lesz,
de ez majd a következő kisfilmekben lép igazán szórakoztató szintre. A
Damn-sorozat filmjei között az összekötő kapocs szinte csak annyi, hogy
mindegyik végén valaki elkáromkodja magát, hogy „Damn!”
(Damn 2.
Ezt csak zárójelben említem meg, mert ebben
nincs capoeira, de azért eléggé szórakoztató. Bár Ricky és Jamel ebben is
szerepelnek, de a fő hangsúly itt azon van, hogy Darion Brown (a
villanyóraleolvasó-behajtó szerepében) bemutathassa a kung-fu tudását.
Szerintem ezt is érdemes megnézni, ötletes, önfeledt, ugyanakkor jól
kivitelezett hülyéskedés az egész. Ez is 2001-ben készült.)
Damn 4.
Szintén 2001-ben
készültek el ezzel a filmmel is. (Nem tudni, miért a 4. rész következett a 2.
után, talán azért, mert már készen volt a 3. forgatókönyve, de ezt a kevésbé összetett történetű, kevesebb szereplős
projektet gyorsabban le lehetett forgatni közben.) Ez a Zero Gravity filmjei
közül az, ami a leginkább a capoeira mozdulatain alapul elejétől a végéig. A
bunyó itt egy állásinterjún tör ki, Esco, Xango és Malandro egy viszonylag szűk
térben verekednek, mégis megtalálják a helyet a capoeira szép mozdulatainak
alkalmazására.
Sajnos Malandro és Xango
a további filmekben már nem szerepeltek.
Damn 3.
A Zero Gravity szerintem legviccesebb filmje. Itt már minden szereplőnek van szöveges szerepe és
kidolgozott karaktere is, és mindenki elég szépen teljesít színészként is. A
történet: egy ingatlanügynöknek álcázott maffiózó, Lance (Ken Quitugua) meg
akarja szerezni egyik ismerőse, Mike (Larry Leong) házát, amit Mike sehogy sem
akar eladni. Lance végül úgy dönt, hogy drasztikus eszközökkel takaríttatja el
Mike-ot és testvérét, Liant (Lianne Lin) az útból. A munkára több vállalkozó is
akadna, mint például a brazil Leonardo (Lateef Crowder) és a kínai Cang (Tony
Chu), csakhogy, mint időközben kiderül, egyikük sem egy észkombájn.
A harci jelenetek
ötletesek, látványosak és viccesek, különösen az utolsó, ahol hárman harcolnak
egymás ellen.
Érdekesség még, hogy a
főszereplő testvérpárnak az alkotók, úgy látszik, jó ötletnek tartották a
„Magyarorszag” vezetéknevet adni.
Ennek egyébként olyan
nagy jelentősége nincs, mert a szereplők vezetéknevei egyszer sem hangzanak el
a filmben, csak a stáblistán vannak kiírva.
Ennek fényében
valószínűleg csak az történt, hogy kerestek valami kellően hosszú és nehezen
kimondhatónak tűnő szót, hogy a nevek ilyen jópofán egzotikusak legyenek.
A 2000-es évtized második
felére a Zero Gravity Kaszkadőrcsoport elkezdett szétszéledni. Voltak, akik
tényleg be tudtak törni a mainstream hollywoodi filmiparba kaszkadőrként,
voltak, akik máshol találtak munkát. A baráti kapcsolatok megmaradtak, ezért
úgy alakult, hogy mégsem a Damn 3 lett az utolsó közös munkájuk.
Inmate 451 (A 451-es fegyenc)
Ez Lateef Crowder és Sam
Looc közös promóciós videója volt 2006-ban. Mindketten Zero Gravity-tagok és profi
kaszkadőrök lettek. A történetet nem írom le, mert tovább tartana elolvasnotok,
mint megnézni magát a filmet. Lényeg, hogy plusz ötlet ebben is van, és érdemes
megnézni capoeirista szemmel is. Csak ezt Larry Leong, mivel az ő keze nem volt
benne, nem tartotta fontosnak feltenni a Zero Gravity-filmek gyűjtőhelyére. De
YouTube-on könnyen elérhető ez is.
Yeah, Sure, OK
Hosszú szünet után a Zero
Gravity tagjai még 2008-ban álltak össze egy utolsó közös filmes projektre. Ez
méltó lezárása lett egy szép sorozatnak, és, ahogy már
jeleztem, a korábbiaknál is nyomon követhető egy profivá válási folyamat, így
itt is igaz, hogy filmes szempontból ez, az utolsó darab a legkiforrottabb
munka.
Larry Leong időközben
összebarátkozott Andrew Suleimannal, aki szintén kaszkadőrként kezdte a
pályafutását, de közben filmrendezői tanulmányokat is végzett. Így Larry is
közreműködött Andrew vizsgafilmjének az elkészítésében. Ennek a címe Cha Cha Chinaman volt és két kínai férfi vetélkedéséről szólt egy amerikai nő
kegyeiért. Persze Andrew és Larry, ha már volt ilyen képzettségük is, ebbe is
készítettek egy látványos harci jelenetet is, de ebben leginkább a kung fu
elemeit használták.
A Yeah, Sure, OK
című film sok szempontból a Cha Cha Chinaman továbbgondolása volt.
Andrew és Larry itt is két egymással vetélkedő férfit alakítottak, és
jelmezeikkel is visszautaltak az előző filmre.
Ebben a történetben két
lakótárs-haver, Mr. Kék Ing (Larry Leong) és Mr. Piros Ing (Andrew Suleiman)
szintén ugyanabba a nőbe lesznek szerelmesek. Csakhogy, mint kiderül az imádott
hölgynek (akinek az arcát sohasem látjuk, így mindenki odaképzelheti élete nagy
szerelmét) számos más hasonló férfi is csapja a szelet különböző élénk színű
ingekben, és mindegyikük kész a hölgyért meg is verekedni.
A történetben nincs
szöveg, így egy kicsit börleszk-szerű is lesz, de az egyszerre abszurd és
szimbolista történet valószínűleg mindenki számára érthető, átérezhető és
szórakoztató.
A harci jelenetek közül
szerintem itt is Lateef Crowderé a legjobb, kiváló példa arra, hogyan lehet a
capoeirát jól felhasználni egy filmes koreográfiában. Emellett Lateef karaktere
(Mr. Sárga Ing) az egyik legszimpatikusabb az egész filmben: sokáig ő az
egyetlen, aki észreveszi, milyen szerencsétlen és hülye egy helyzet ez, hogy
felnőtt emberek szarvasbikák módjára verekszenek egy nőért.
A film megnézése után
érdemes meghallgatni Larry audiókommentárját is, legalábbis annak az utolsó 6
percét, ami már a stáblista lefutása után jön. Itt Larry arról beszél, mennyire
megviselte őt, hogy a csapat feloszlása után nem tudott célokat találni az
életében, aminek következtében aztán sokáig kétségbevonta azt is, volt-e
értelme mindazt létrehoznia, amit eddig alkotott. De beszél arról is, hogyan
tudott túllépni ezen, és bár nagyon hosszú idő alatt, de kilábalni a
depresszióból. Azt hiszem, vagyunk páran így, akiknek az életében bekövetkezik
egy-egy ilyen nagy elbizonytalanodás, ezért hasznos róla meghallgatni valaki
véleményét, aki már végigment ezen.
Lateef Crowder koreográfiái
Lateef Crowder dos Santost lehet szeretni és nem szeretni. De mindenképpen el kell ismerni a kemény munkát, amit végzett, hogy ilyen sikeres legyen, és azt, hogy a tevékenysége és az ismertsége azért sokat segített a capoeira népszerűsítésében világszerte.
Tulajdonképpen előnyére
vált, hogy nem erőltette, hogy főszereplő színész legyen; mindig is megmaradt kaszkadőrnek
és harcművész-koreográfusnak. Így nem lett belőle az új Jean-Claude Van Damme
vagy Steven Seagal. Viszont így akármilyen rossz filmekben szerepelt is, az
adott filmnek az a része, amiben ő van, mindig a minőséget jelenti.
Ezért aztán tőle nem is
filmeket, hanem jeleneteket ajánlunk megtekintésre.
Lateef Crowder vs. Tony Jaa
Lateef Crowder talán
leghíresebb és legjobban kinéző harci jelenete a 2005-ös ต้มยำกุ้ง
(Tom-Jam-Kung/ Tom-Yum-Goong, a magyar mozikban A sárkány bosszúja)
című thai filmből. Itt az egész filmet érdemes megnézni egyébként. Thatcsakon
Jiram, azaz művésznevén Tony Jaa, a híres thai harcművész egy Kham nevű elefántpásztort
alakít benne, aki elrabolt elefántját próbálja visszaszerezni. A tolvajok útja
Ausztráliába vezet, így Kham utánuk ered, azonban Sydneyben mindenféle
nemzetiségű maffiózókkal és utcai harcosokkal találja magát szemben. Többek
között egy capoeiristával egy égő templomban. Ez a videó, azt hiszem, kiválóan
alkalmas a capoeira promotálására is, mert Lateef gyönyörűszép mozdulatokkal,
nagyon művészien rugdossa meg Tonyt/Khamot. Ezen kívül egyébként a film legjobb
jelenetei azok, amikor Kham az üldözői elől menekül elképesztő
akrobatamutatványokkal, átugorva mindent, ami az útjába kerül, kerítéseket, autókat,
drótokat, meg sokmindent.
Lateef Crowder vs. Darrin Dewitt Henson
A 2009-es Tekken
című filmben. A film egy a sok ócska videójáték-adaptáció közül, a történetre
kár a szót vesztegetni. A lényeg úgyis mindenki számára az volt, hogy szépen
koreografált harci jelenetek legyenek benne, és azok legtöbbje tényleg elég jól
néz ki. És szerencsére azért van a YouTube, hogy ha meg akarjuk nézni ezeket a
szépen koreografált harci jeleneteket, ne kelljen az egész kétórás agyfárasztó
marhaságot végignéznünk. Lateef Crowder mint Eddy Gordo és Darrin Dewitt Henson
mint Raven jelenete tényleg jól néz ki, érdemes megnézni.
Lateef Crowder vs. Scott Adkins
A 2010-es Vitathatatlan
3. című filmben. Mivel Michael Jai White nem vállalta a harmadik részt,
ezért a Vitathatatlan 3-ban a második rész főellenségét / ellenfelét
Jurij Bojkát (Scott Adkins) előléptették főszereplővé. Ezúttal neki kell szurkolni,
hogy az illegális börtönbajnokságon sikeresen végigverekedje magát. Az egyik
legerősebb ellenfele pedig Andriago Silva, a brazil harcos, őt alakítja Lateef.
A koreográfia itt is nagyon szép, akár ez is alkalmas lehet, hogy kedvet
csináljon a capoeirához a nézőknek.
Lateef Crowder vs. Radoszlav Parvanov
Egy másik, kicsit rövidebb, de még mindig kellően látványos jelenet ugyanabból a filmből. Lateef ellenfele egy bolgár harcművész és kaszkadőr, aki itteni szerepe szerint görög boxoló (a stáblista szerint Petrosz Sztavrosz volt a neve).
Fedőneve: Sólyom (Falcon Rising)
A végére egy negatív példát
is hoztam, de ha Lateefról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni ezt a filmet
is. Ez a 2014-es mozi volt az első olyan hollywoodi film, amiben Lateef nem csak egy ellenfél
volt, akivel a főhősnek gyorsan meg kell verekednie, hanem egy komolyabb,
komplexebb szöveges szerepe is volt. Egy brazil rendőrt alakít, aki harci
tudásával komoly tiszteletet vív ki magának állandó ellenfelei, a favella
nehézfiúi között is.
A film főszereplője azonban nem ő, hanem egy másik híres harcművész-koreográfusból lett színész,
Michael Jai White (az ő fedőneve a Falcon a filmben), akit viszont hajtott az
ambíció, hogy akciófilmekben ne csak epizódszereplő, hanem néha főszereplő is
lehessen. Ennek lettek jól és kevésbé jól sikerült eredményei is, mindenesetre
a harcművészeti tudását Michaelnak is mindenképpen el kell ismerni.
A Fedőneve: Sólyom
azonban összességében egy eléggé rossz film lett, ami a történetet illeti. A
legidegesítőbb benne itt is az „amerikai-főszereplő-megmutatja-a-barbár-braziloknak-mi-a-tisztesség-és-hogyan-kell-megfelelően-bánni-a-civil-lakossággal”-motívum,
sokkal sértőbben, sokkal nagyobb gyarmati gőggel, mint ahogyan azt az Only The
Strongban láthattuk. És még csak a szokásos kárpótlás sincsen meg érte,
hogy legalább Lateef lenyűgözzön minket, itt ugyanis még a harci jelenetei sem
olyan látványosak, mint az előző példákban. A film utolsó harci jelenete, a
végső „boss fight” azért nem néz ki rosszul; nekem főleg az tetszett, ahogyan
Michael két fémcsővel vív egy katana ellen. (Ha valakinek ennek fényében elég ez a jelenet is a film többi része nélkül: íme.) Hogy ebben a jelenetben Lateefnak
milyen szerepe van, azt nem írhatom le, mert azzal az egész film egyik poénját
lelőném, és hátha mégis lesz olyan, aki megnézné. (Amiről senkit nem beszélek
le, csak szólok, hogy az látvánnyal kapcsolatban ne legyenek olyan magasak az
elvárásaitok, mint az előzőekből következne, a történettel kapcsolatban pedig
ajánlott a megfelelően kritikus szemlélet.)
Ti milyen filmeket
tennétek még a listába? Melyik filmekben jelenik meg szerintetek legjobban és
leglátványosabban a capoeira, mint mozgásművészet? És melyik fejezi ki
szerintetek legjobban a capoeira szellemiségét?
Kommentben írjátok meg,
ha van kedvetek!