Akasztófavirágok

Két évvel a Talpuk alatt fütyül a szél után, 1978-ban Szomjas György forgatott egy másik betyárfilmet is. Nem tudni, az volt-e a célja, hogy ezzel iskolát teremtsen, mármint, hogy az általa elindított és mások által easternnek elnevezett filmes vonalat önálló műfajjá tegye a magyar filmgyártásban. Ha igen, akkor ez a kísérlet nem sikerült. Talán azért mert ez a Rosszemberek címet viselő alkotás (amelynek eredeti címe Se szó, se törvény lett volna) közel sem lett akkora kultuszfilm, mint az elődje. Ennek megvannak a maga okai, de ezek közül a fő ok biztosan nem az, hogy a film nem annyira jó, mint a Talpuk alatt fütyül a szél. Tényleg nem annyira jó, de ami ennél fontosabb volt: sokkal kevésbé közönségbarát.
A Rosszemberek nem a Talpuk alatt fütyül a szél folytatása olyan értelemben, hogy az ottani történet itt folytatódna. (Mert hiszen a Talpuk alatt fütyül a szél kerek, egész, lezárt történet. Bár nem tagadom, jól nézne ki, ha Farkos Csapó Gyurkáról kiderülne, hogy alföldi rablóból dunántúli pandúr lett. De nem erről van szó, Đoko Rosić nem ezért van benne ebben a filmben.)
?
Ha viszont a koncepciót nézzük, akkor azt mondhatjuk: valamennyire folytatja, de át is alakítja, tovább is fejleszti az előző „easternt”. Ha a Talpuk alatt fütyül a szél félig számolt le a betyárromantikával, a Rosszemberek már teljesen. Ebben a történetben és a megvalósításban már semmi líraiság nincs, csak vér, erőszak és naturalizmus. Ilyen értelemben tehát ez már teljesen beleilleszkedik abba a trendbe, amit az előző bejegyzésben volt szerencsém felvázolni, erőszakosságában Móricz Zsigmond Barbárokjától továbblépett egy lépést, és lassan, de biztosan közelít a korábbiakban szintén bemutatott überbrutális filmhez, A trombitáshoz.

Akinek pozitív illúziói vannak a betyárvilágról, az, ha ezt a filmet nézi meg először, sokkot fog kapni. (Ha a Talpuk alatt fütyül a szelet már látta, akkor talán kevésbé.) Ha úgy tudja, hogy a betyárok mindig ártatlanul üldözött, szegényeken segítő, jólelkű, lovagias, rendes népség voltak, próbáljuk ki rajta, hogy ezt a filmet nézve meddig gondolja úgy, hogy a betyárbandának kell drukkolni, hogy a „rosszemberek” a jó fiúk. Talán ez a mítoszromboló jellege tette, hogy a film egyáltalán nem lett olyan népszerű, mint a Talpuk alatt fütyül a szél, mint azt az elején előrebocsátottam.
Amúgy a történet időpontja és helyszíne is más, mint a Talpuk alatt fütyül a szélben. Az az Alföldön játszódott a reformkorban, itt pedig már 1864-ben járunk egy emberöltővel Farkos Csapó Gyurka és Mérges Balázs után. Van azonban egy közös pont, ami talán fel sem tűnik elsőre: a betyárok mindkettőben a modernizáció hátráltatói, miközben persze régi értékek őrzői is (illetve lehet, hogy csak annak hiszik magukat). A Talpuk alatt fütyül a szélben Farkos Csapó Gyurka nem akarja hagyni a békés földművelőknek, hogy feltörjék a legelőket, sem a vármegyének, hogy a földműveseket csatornázással segítse. A Rosszemberekben a Gelencsér-banda a vasútépítést veszélyezteti, pedig az segítene fellendíteni a megye gazdaságát.

A történet egyébként itt is egy megtörtént eseten, és az azt leíró levéltári forrásokon alapult. Állítólag tényleg volt egy Gelencsér Jóska nevű betyár, akit egyik társa (felesége erős rábeszélésére) elárult, hogy ő maga kegyelmet kaphasson. Hogy hogyan végződik a történet a film szerint, azt megint nem spoilerezem el, de annyit elárulhatok, én végig azt éreztem a film hangulatán, hogy mintha egy klasszikus görög sorstragédiát néznék: minden szereplő elég erőteljesen (bár általában akaratlanul) a saját vesztén munkálkodik. Az első perctől nyilvánvaló, hogy itt aztán senkinek nem lesz semmiféle happy end.

A ritmus is teljesen más, mint a Talpuk alatt fütyül a szélnél: ott sok volt a lassú, szép, hangulatteremtő rész, ahhoz képest a Rosszemberek egy nagyon pörgős mozi. Mindig, minden jelenetben történik valami. Mexican standoff nincs, akciófilmeket idéző heves tűzharc viszont annál több akad. Sokan halnak meg, és halálukban semmi pátosz nincs.

Mint mondtam, a fő hangsúly azon van, hogy a betyárok itt nem nemeslelkű hősök, hanem féktelen, vad, senkit és semmit nem tisztelő bűnözők. Egyetlen értékük a bajtársiasság lehetne, de sokszor még ez sem működik, az elszabaduló, gátlástalan indulatok ezt is gyakran felülírják: akik egyik pillanatban még együtt isznak és hátbaveregetik egymást, egy pillanattal később már képesek a legpitibb apróságok miatt lelőni vagy leszúrni egymást. Egyvalaki pedig az összes társát képes elárulni, hogy saját irháját mentse. (Igaz, mondhatjuk, hogy mindezt a családja védelmében teszi, de akkor is…)

De az is kiderül a filmből, hogy ezekből a veszedelmes bűnözőkből miért lett a nép szemében hős, miért tisztelték őket annyira, miért foglalták nótákba és mesékbe a nevüket. Nem feltétlenül csak azért, mert ezek a fickók néha valóban olyanokkal is kegyetlenül elbántak, akik megérdemelték, akik igazságtalanul bántották a szegényeket, gyengébbeket. Hanem azért is mert a betyárok ezen kívül is olyat tettek, amit az egyszerű szegény emberek nem nagyon mertek: kiléptek a saját társadalmi státuszukból, kötöttségeikből, mertek otthagyni mindent, a korábbi rossz életüket, és merték ezért még az életüket is kockára tenni. És valljuk be: mind szeretnénk néha illegális dolgokat tenni. Szeretnénk másokat indulatból fejbeverni, megszerezni, ami nem a miénk, egyszerre több párral is keverni, fegyverrel menőzni stb. De nem tesszük. Sokszor nem csak morális megfontolásokból, hanem félelemből. Aki viszont megteszi, arra nem feltétlenül csak deviánsként tekintünk, hanem sokszor titokban irigyeljük is. Minél korlátozottabbak a lehetőségeink, annál inkább irigykedünk arra, aki ott mer hagyni mindent, és kockára teszi az életét is, hogy egy kicsit intenzívebben élhessen.

A betyárok pedig ilyenek voltak. Gátlástalanul megtettek mindent, amit mások nem mertek. Ezért volt, hogy betyárnak lenni, lőfegyverrel vagánykodni meg ilyenek, szupermenőnek tűnt, és tűnik ma is. A filmben kiderül, hogy még a rájuk küldött pandúrok is ezért néztek (félelemmel vegyes) tisztelettel a betyárokra.

A szereplők:

Hegyessy főszolgabíró (Đoko Rosić): érdekes, hogy a karakter keresztneve nem is derül ki a filmből. A Talpuk alatt fütyül a szélben Đoko Rosić volt a betyár, és Bujtor István a csendbiztos. Úgy látszik, Szomjas György úgy döntött, hogy a két szereplőt összevonja: Đoko Rosić lesz a csendbiztos, de Bujtor István hangján szólal meg (ami sokkal inkább passzol ehhez a karakterhez, mint Bessenyei Ferencé). Amúgy nagyon érdekes szereplő. Az előbb azt mondtam, az a kérdés, van-e olyan néző, aki képes végig a betyárokkal szimpatizálni, de az igazi kérdés talán nem is ez, hanem az, hogy mit gondolsz nézőként a főszolgabíróról. Tudsz-e vele azonosulni, pozitív szereplőnek tartod-e. Volt ez a rádióműsor, ahol áttekintették a filmes hőstípusokat a műsorvezetők. Tulajdonképpen Hegyessy főszolgabíró is köztük van. (kb. 50 percnél) Ugyanis az ő karaktere nem más, mint Piszkos Harry figurája, azaz Batmané azaz az összes Steven Seagal-film főszereplőjéé, stb. (Ha pedig már westerneknél tartottunk: a valóságban is létező Wyatt Earp sheriffé.)

Azaz azé a zsarué, aki mocskos, illegális illetve amorális eszközökkel száll szembe a bűnözőkkel, a törvény, a közbiztonság, a nyugalom érdekében, a békés polgárok védelmében. Pontosan azért, mert tudja, hogy az ellenfelei nem ismernek gátlásokat és szabályokat, így ő sem küzdhet mindig tiszta eszközökkel. De lehet-e ilyen nemes célokért ilyen mocskos eszközöket használni? –vetődik fel ilyenkor mindig a nagy kérdés. Ebben a konkrét esetben: köthet-e szövetséget a törvény embere azzal a bűnözővel, aki az összes közül a leghitványabbnak bizonyul, mert még a zsiványbecsületet, a bajtársiasságot, az egyetlen megmaradt értéket is elárulja, és feladja a társait? Érdekes probléma. (Ezért is lenne érdekes eljátszadozni a gondolattal, hogy lehet, hogy sokkal inkább Hegyessy főszolgabíró a folytatása a lovagias Farkos Csapó Gyurka alakjának, mint a gátlástalan Gelencsér Jóska.) A néző szimpátiáját igyekszik növelni az is, hogy sokszor meg van említve, hogy ez a Hegyessy egy szabadságharcos veterán. Amit viszont a betyárok – persze fiatal koruknál fogva – nem mondhatnak el magukról. Tehát Hegyessyről tudjuk, hogy tud önfeláldozóan küzdeni egy ügyért, míg a betyárokon ezt nem látjuk sosem.

Gelencsér Jóska (Derzsi János): Már az elején kiderül, hogy Gelencsér nem az a fajta megfontolt, okos és higgadt bűnöző, mint Csapó Gyurka volt. Gelencsér egy ösztönlény, aki csak jól akarja érezni magát, akár röviden, de intenzíven akar élni. Nagy szíve van: úgy látszik, bajtársait őszintén szereti. De egyébként telibe lesz*r mindent. Míg a többi betyár között vannak, akik tervezgetik, hogy dél felé elhagyják az országot, nehogy elkapják őket, vagy esetleg önként beállnak a "Mexi Maxi-huszárok" közé, Gelencsér nem tervez ilyesmit: ő azt sem bánja, ha holnap felkötik vagy főbelövik, neki az a lényeg, hogy jót piálhasson, meg ilyenek. Van egy olyan érzésem, hogy úgy általában a betyárok többsége ilyen ember lehetett, így állt hozzá a dolgokhoz. Valószínűleg másképp nem is lehetett ezt az életet élni, mert aki a holnapon kezdett gondolkodni, könnyen ott köthetett ki, ahol Soromfai Jóska.

Soromfai Jóska (Dörner György): valószínűleg az volt a koncepció, hogy egy minél jobban kinéző férfi játssza el az áruló Soromfai szerepét. Meg van vonva, ki is van mondva a párhuzam közte és Júdás apostol között, talán ennek ellenpontozására is kell hogy a színésznek meg minél inkább ártatlan, Krisztus-i arca legyen. Eszembe jutott most egy másik film, ami szlovák-lengyel koprodukcióban készült a híres tátrai betyárról, Jurko Jánošíkról. A főszereplő abban nem volt igazán karakteres, de a banda gyáva árulóját ott is egy különösen jóképű, férfi-szépségként ismert színésszel, Michał Żebrowskival játszatták el, hogy nagyobb legyen a kontraszt. Egy elhivatott színész általában örülni szokott az ilyen kihívást jelentő, nem beskatulyázó szerepnek. Lefogadom, hogy Dörner György is örült neki.

Soromfai Kató (Kiss Mari): egy női karakter, aki a háttérből mozgatja a szálakat, a maga eszközeivel, a maga ügyes módján. Volt ilyesmi a Talpuk alatt fütyül a szélben is, csak most jobban meg van írva, és több szerep jut neki. Ő az, aki árulásra biztatja a férjét, hogy visszakaphassa. Míg Soromfai Jóska sokáig tipródik, Kató végig tudja mit akar. Ezzel azonban már le is nyomta a férjét, fölébe kerekedett, és ez láthatóan őt is zavarja. Remekül van ez kitalálva, remekül eljátszva is. Hogy hova fejlődik ez a végén? Majd fogjátok látni. Még valami. Egy régi jó barátom, akivel együtt néztük meg a filmet, azt mondta: Gelencsér valószínűleg azért is akarja végig becserkészni Katót, mert fél tőle. Érzi, hogy ez a nő ravaszabb nála, és akár fölébe is tud kerekedni, ha nem vigyáz. De nincs eszköze rá, hogy ezt megakadályozza. Érdekes gondolat, és valószínűleg lehet benne valami.

A többi betyár közül csak egyet emelnék ki:

Tilinkóst (Szilágyi István „Pityi”): úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy bizonyos szerepek a Talpuk alatt fütyül a szélhez képest megcserélődtek. Ott Đoko Rosić volt a betyár, és Szilágyi Pityi a pandúr, itt meg fordítva: Đoko Rosić a csendbiztos és Szilágyi Pityi a betyár. Ebben a filmben egyébként keveset beszél, inkább furulyázik és lő. A kettőt megfelelő ritmusban váltogatja, illetve néha ravaszul és hatékonyan kombinálja, mint arról egyszer már volt szó.

A film lezárásában pedig az a jó, hogy a Végső Nagy Lövöldözés egyáltalán nem azonos a Végső Nagy Leszámolással. A Végső Nagy Leszámolás, azaz a film tetőpontja sokkal drámaibb annál, hogy csak annyival intézzék el, hogy valakit lepuffantanak...

A Rosszemberek elég meghökkentő élmény, de mindenképpen érdemes megnézni. A magyar betyárfilmben pedig voltak nagy lehetőségek azalapján, ahogy ekkor, a ’70-es évek végén, a Talpuk alatt fütyül a szél és a Rosszemberek után állt. Egy későbbi bejegyzésben majd még foglalkozunk vele, hogy ez miért nem folytatódott, illetve amikor megjelent egy újabb betyárfilm, az miért nem ilyen lett, és ha nem ilyen, akkor milyen lett mégis. Tanulságos lesz azt is megvizsgálni.

Ballada pusztai sárban (Filmajánló)

Egy újabb filmet szeretnék a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlani. Sok helyen kultfilmnek számít de biztos vannak, akik még nem ismerik, nekem viszont egyik nagy kedvencem. Ez Szomjas György első betyárfilmje, a Talpuk alatt fütyül a szél 1976-ból.

A film forrásvidékét több helyen is lehet keresni. Egyrészt ha valaki megkérdezné, hatottak-e a népi írók a magyar filmművészetre, akkor Kósa Ferenc mellett Szomjas Györgyöt tudnám említeni igenlő válaszom igazolására. A Talpuk alatt fütyül a szél a nagy magyar Alföldet akarja bemutatni, csikósokkal, gulyásokkal és gémeskutakkal, de némileg azért elszakadva a külfödieknek feltálalt betyárromantikától, jóval „földszagúbban” és életszerűbben, mint azt a pesti Váci utca kirakatai teszik. (A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a fajta idilli-romantikus eelképzelés nagyon sokszor megtéveszti magukat a magyarokat is, tehát egy ilyen film nagyon-nagyon hasznos nekünk is.) A hangulatról eszünkbe juthatnak a pásztorköltő, Sinka István novellái és versei, de még inkább Móricz Zsigmond: Barbárok című elbeszélése. Az is egy erősen népballadaszerű történet, de olyan, ami mentes a stilizáltságtól, nagyon kemény már-már naturalista valószerűségre törekszik. Tulajdonképpen a Talpuk alatt fütyül a szél is egy ballada, egy ének, aminek a története kevés mondattal összefoglalható, de igazi íze, zamata a hangulatteremtésben van.
Nem mellékes, hogy az 1970-es években megindult a Táncházmozgalom, amelynek szintén volt ilyesmi célja: a szirupos mű-folktól térjünk vissza az eredeti falusi paraszti zenéhez és tánchoz. Nyilván maga ez a törekvés is meghozta az érdeklődést a paraszti és pásztori élet más aspektusai iránt is. Ez az érdeklődés is segíthette a film létrejöttét. És hát az sem véletlen, hogy a film zenéjét eredeti népdalokból maga a Táncházmozgalom atyja, Sebő Ferenc állította össze.

A Talpuk alatt fütyül a szél illeszkedik ugyanakkor az 1970-es évek második felének egy jellegzetes magyar filmművészeti trendjébe. Ez is egyfajta romantikus illúziókkal leszámoló trend volt a maga idején, valamilyen szinten ez is kapcsolódik a Móricz Zsigmond-féle kőkemény realizmusigényhez. Lényege röviden összefoglalható: csináljunk olyan filmet, ami valahogyan valami nagy történelmi eseményünkhöz (például az 1848-as szabadságharchoz) kapcsolódik, de vessük el belőle az emelkedettséget és a pátoszt, ábrázoljuk a kisember szemszögéből („alulnézetből”) és lehetőleg minél naturalistábban, szenvedéssel, vérrel, csúnya halállal, hogy megtudja a néző: harcolni és hősi halált halni nem is olyan romantikus dolog, mint hinni lehetne.

Mielőtt rátérnék a mostani elemzésünk tárgyául szolgáló filmre, mondok néhány példát, a teljesség igénye nélkül.

Sára Sándor: 80 huszár. Ez talán a legismertebb ilyen darabja ennek a trendnek. Egy külön bejegyzésben majd részletesebben szólok róla.

Rényi Tamás: Élve vagy halva. Az 1849 utáni évek ellenállási kísérleteiről szól. A főszereplő, a valóban létezett Noszlopy Gáspár (Balázsovits Lajos) szabadcsapatot szervez, és ahol lehet, fegyveres partizánakciókkal próbál bosszút állni az osztrákokon. A film az első magyar akciófilmek egyike is lehetne tele lövöldözéssel és robbantgatásokkal, néhol már-már öncélúan. Lehet, hogy erről is írok majd egy külön bejegyzést, és ha be tudom szerezni a felvételt, készítek hozzá egy „kill-countert” is. (Ilyesmit.)

Rózsa János: A trombitás. Ez talán a lebrutálisabb, legerőszakosabb magyar film, amit valaha láttam. Ez a kuruc-romantikával számol le. Kibelezés, karóbahúzás, ilyesmik is vannak benne, de nem öncélúan. Magáról az emberi brutalitásról és annak önigazolásáról, szóval az elaljasodásról mondanak el egy történetet. (Amúgy zseniális benne az ifjú Koltai Róbert mint ártatlan arcú rablógyilkos haramia és Szörényi Levente filmzenéje is egészen rendkívüli, kicsittalán Ennio Morricone-utánérzés, de ez senkit nem zavar.)


Szóval a Talpuk alatt fütyül a szél illeszkedik is ebbe a trendbe, de azért kicsit még visszatér a romanticizáláshoz (vagy mihez) is. Nem akar még annyira fejbevágóan mítoszromboló lenni, mint amennyire Szomjas György másik, későbbi betyárfilmje, amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó. Például: a betyár itt még sokkal közelebb áll a népmesék igazságtevő hősének alakjához, és csak részben veszélyes bűnöző. Majd látni fogjuk, hogy ez hogyan változik később.

És van egy harmadik forrása is a Talpuk alatt fütyül a szélnek, az eddigiekkel egyébként szoros összefüggésben: ez tulajdonképpen egy western-film, magyar környezetre átültetve. (Nem véletlenül nevezték el a kritikusok azonnal easternnek.) Az általános hangulat és a történetvezetés mellett a klasszikus westernfilmek egy-két tipikus eleme konkrétan is benne van. Pl.: a kocsmaajtón kizuhanó ember vagy az ún. Mexican standoff.

(Mexican standoff: (egyeseknél szó szerinti fordításban, „mexikói felállásként” is előfordul): minden olyan feszültségteremtő jelenet, aminél a fő kérdés (és a feszültség forrása): ki fog először lőni, és mikor?)

A történet maga a Sergio Leone-filmekre annyiban is utal, hogy sokszor emlegetik a szereplők, hogy bizony más világ van már, mint régen volt, nem olyan vad, szabad, kezdünk elfogyni mi régivágású fickók stb. (Ugyanaz a hangulat, mint ami a Volt egyszer egy Vadnyugatból árad…) Pedig a történet szerint még csak 1837-ben járunk, korántsem a végén, hanem éppenséggel a kellős közepén a magyarországi betyárvilágnak. Amúgy állítólag ennek a filmnek az alakjai is állítólag legalább részben léteztek, mert a forgatókönyv alapját a néprajzi gyűjtések mellett levéltári kutatások is képezték, ott találták az alkotók a betyárok és csendbiztos neveit. És akkor végre rátérve a történetre:

Karcag környékén megszökik a börtönből a rettegett betyárvezér, Farkos Csapó Gyurka (Đoko Rosić), akinek célja, hogy bosszút álljon azokon, akik annak idején a törvény kezére adták, másrészt, hogy újra átvegye az uralmat a pusztán. A pásztorok örülnek Gyurka visszatértének, de a földet nyugiban művelni akaró parasztok nem igazán. És persze a vármegye sem, ezért megbízzák az elfogásával Mérges Balázs csendbiztost (Bujtor István). A csendbiztos pedig őrlődik két malomkő között: szeretne is eleget tenni kötelességének, de valahogy mégsem akarja komolyan elkapni az általa nagyon tisztelt Gyurkát. Kettejük ellentmondásos viszonya egy igen érdekes (vicces) üldözési jelenetben jut kifejezésre, aminek poénját/ kimenetelét most nem lövöm le árulom el, nézzétek meg inkább.


A szereplők: a Szomjas György-filmek jellegzetessége (ezt mindig elmondom) sosem a bonyolult/ kifinomult színészi játék, hanem a hiteles arcok felvillantásának igénye. Ez itt is igaz. A színészek mély tekintetükkel maguk is hozzájárulnak a film atmoszférateremtéséhez. (Nem, nem olyan semmintmondó, hosszú közelikre kell gondolni, mint Koltay Gábor Honfoglalásában. Itt minden tekintetnek (mint ahogy minden szónak is) súlya, mondanivalója van.)

Đoko Rosić mint Farkos Csapó Gyurka: a félig szerb, félig bolgár színész nagyon keresett volt a magyar filmesek körében, különösen a ’70-es és ’80-as években. Minden rendező bele akarta tenni a filmjébe, különösen, ha történelmi filmről volt szó. Ő volt a kemény, hiteles magyar arc, pedig nem is tudott magyarul. (Később azért megtanult.) Itt, erre a szerepre telitalálat volt. A hangja Bessenyei Ferenc, aki egészen biztosan nem tudott volna saját személyében ekkorát alakítani, de szinkronhangnak tök oké. (Amúgy Gyurka elég keveset beszél a film során, így sok rontanivaló nem volt.)

Bujtor István mint Mérges Balázs csendbiztos: hát ő azért szerintem vehette volna egy kicsit kevésbé merevebbre a figurát. Mint mondtam, a karakterek túlbonyolítása helyett a hitelesség volt a cél, de Bujtor színészi játéka néha már-már túl minimalistára sikeredett. Azért a csendbiztos vívódása, belső küzdelme így is remekül átjön a vászonról.

Vladan Holec mint Jeles Matyi: egy másik szerb színész. Az ő esetében kevésbé világos, hogy a Gyurka helyére törő ambiciózus ifjú betyár szerepére miért kellett egy külföldi színművész. Tök jól eljátszhatta volna akár Cserhalmi György is (aki a hangját kölcsönözte hozzá). De azért nem rossz, bár ő is lehetne egy fokkal karakteresebb.

Bordán Irén mint Parti Bözse (csaplárosné): az egyetlen komolyabb női szereplő. Intrikus, veszedelmes végzet asszonya, de lehetne még több szerepe.

Szilágyi István „Pityi” mint pandúr: mivel Szilágyi István valamikor zsoké volt, korábban gyakran kapott lovas szerepeket. Mint itt is. De neki is juthatna kicsit több szerep is. Ha lenne ebben a filmben comic relief, akkor azt rá lehetne bízni. De nincs. És nem tudom, hogy szándékosan nincs-e vagy akartak bele tenni, csak aztán nem sikerült viccesre. Mindenesetre Pityi bácsinál mindig az volt az érzésem, hogy nagyon ügyes színész, csak a filmesek sosem hagyják az ügyességét kibontakoztatni, mindig csak egy kicsivel bíznak kevesebb szerepet rá, mint amivel kellőképpen felvillanhatna. (Kivéve A rab ember fiai című filmet). Na de ez másik téma.

Reviczky Gábor mint Babák Ferkó: ez egy nagyon rövid, és igazából nem is túl fontos szerep. Csak gondoltam, megmutatom, hogy Reviczky Gábor ilyen is volt valamikor. Nem mondtátok volna meg, hogy ez ő, igaz-e?

Összességében a Talpuk alatt fütyül a szél egy kellemes kis film. Vannak, akik szerint megöregedett, túlságosan a ’70-es években gyökerezik, de szerintem ez nem akadály. (Főleg mert a ’70-es évek nem volt egy rossz kor, ami a magyar szellemi életet illeti. Sőt szerintem egy kifejezetten pezsgő kor lehetett.) Úgy tud meríteni a western-műfajból, hogy nem válik erőltetetté, gagyi utánérzéssé. Nagyon magyar film, méghozzá a lehető legjobb értelemben vett nagyon magyar. Egy haverom szerint: ezt a filmet minden „népi arcnak” (értsd: népzenésznek és néptáncosnak) látnia kellene, hogy fogalma legyen az „autentika”, hitelesség mibenlétéről.