2017. október 14., szombat
Zumbi, énekek hőse
Majdnem egy éve foglalkozom capoeirával, azzal a mozgásművészettel, „harcművészeti tánccal”, amelyet a Brazíliába hurcolt fekete rabszolgák találtak ki részben azért, hogy szükség esetén meg tudják védeni magukat, részben mert a kecses, szökellő mozdulatok és az azokat kísérő zene és az ének szabadságvágyuknak is kifejezői is voltak.
Az idei nyáron különösen intenzíven gyakoroltam, hogy hamarosan megszerezhessem az első övfokozatomat (a sárga-fehér övet), és közben igyekeztem ennek a mozgásformának a hátteréről is minél többet megtudni. De valójában nem csak a capoeira, hanem egész Brazília történetébe próbáltam beleásni magam.
A capoeira hatását, ahogyan észrevettem, három szinten lehetne megfogalmazni. Az egyik: a capoeira mint mozgásforma az egyéni fejlődést, alakulást szolgálja, azt hogy az egyén egyre jobbá képezze magát. A másik: a capoeira a közösségről is szól. Két ember közösségéről, akik játszanak egymással, akik egymás mozdulataira reagálva mozognak. Harcot imitálnak, mégis vigyázniuk kell egymásra. Ezáltal egymással kerülnek közösségbe. És ott van a nagyobb közösség is, amelynek a tagjai közül kikerülnek a játékosok. A játék ugyanis mindig körben történik, ahol az éppen nem játszó résztvevők zenével és énekkel kísérik a két játékost. (És a két játékos személye folyamatosan cserélődik.) Ezáltal a két játékoson túlmutató közösségről is szól a játék, amelyben sok ember kerül harmóniába egymással. Ez óriási élmény egyébként. A harmadik szint: egy adott közösségen is túlmutató szint. Nem is csak a capoeirát művelők közösségéről van szó, hanem egy bizonyos hozzáállásról az élethez. (Nem akarom mondani az „ideológia” szót, annak rossz íze miatt, de talán valami ilyesmiről van szó.) A capoeira ugyanis (legalábbis számomra) már csak eredetét tekintve is szól valamiféle igazságérzet és igazságvágy kitöréséről, az elnyomás elleni küzdelemről, a tágan értelmezett rabszolgaság és a rasszizmus elleni küzdelemről is. Bár jómagam még nem olyan régen gyakorlom az egészet, hogy ilyen bölcsnek tűnő és összefoglaló univerzális kijelentéseket tehessek, de érzésem szerint ez is benne van. Éppen erről akartam most írni.
A capoeirát kísérő dalok sokfélék, de vannak közöttük nagyon jellegzetes hősi énekek, amelyeknek leggyakoribb hősei mind az elnyomás ellen küzdő, a rabszolgaságból kitörni akaró ember mintaképei. Az egyikükről, Besouro Mangangáról már írtam itt egyszer. (A róla szóló filmet nem sokkal azután láttam, hogy elkezdtem capoeirával foglalkozni.) A másik, talán még gyakrabban megjelenő hős egy bizonyos Zumbi. És most, hogy első fokozatom megszerzésére készülök tulajdonképpen róla akartam megemlékezni azzal, hogy történetét nektek is elmesélem.
Hogy az ő történetét megértsük, két szót mindenképpen érdemes megjegyezni: mocambo és quilombo.
A portugál gyarmatosítók által Brazíliába hurcolt fekete rabszolgák igen sokszor nem nyugodtak bele elnyomott helyzetükbe. Sokan közülük megszöktek az ültetvényekről, amelyeken dolgoztak, és bevették magukat az őserdőbe. A sok szökött rabszolga hamar kialakította a maga közösségeit: valódi alternatív településeket hoztak létre, saját szabályokkal, saját társadalommal. Ezeket nevezték mocambóknak. Idővel (ahogyan egyre többen szöktek meg az ültetvényekről) a különböző mocambók összeálltak egy-egy nagyobb (már-már városnyi méretű) településsé. Ezeket a nagyobb szabad telepeket hívták quilombóknak.
A quilombóknak megvolt a maga előnye és hátránya is. A nagyobb méret nyilván megkönnyítette a védekezést, de adott esetben megnehezítette a menekülést is. A mocambók esetében ugyanis a feketék egykori gazdáik felbukkanása esetén inkább továbbállni igyekeztek, mint felvenni a harcot, ami érthető és az adott esetben teljesen indokolt taktika is volt: az őserdő nagy volt, és számos veszélye mellett számos remek búvóhelyet kínált. A fehérek azonban egy idő után elkezdtek ugyanahhoz a taktikához folyamodni mint Afrikában a rabszolgák begyűjtésénél: ahogyan ott a különböző törzseket, Dél-Amerikában már a különböző mocambókat igyekeztek kijátszani egymás ellen, esetleg egyeseknek fizetni azért, hogy másokat feladjanak. Aztán persze ezeket az aljas megállapodásokat sem mindig tartották be. Így a feketék is rájöttek, hogy a „divide et impera” politikája ellen is az a legjobb védekezés, ha összefognak, és nem engedik magukat megosztani. Így jöttek létre a mocambókból a quilombók.
Külön érdekes dolog lehet a quilombolók (vagyis a quilombo-lakók) és az őslakos indián törzsek viszonya. Valószínűleg ez is sokféle, illetve változó lehetett, a portugáloknak egyes törzseket sikerülhetett ráuszítaniuk a feketék quilombóira (nyilván olyasféle érvekkel, mint ma, hogy ezek az ide betolakodott, messziről jött másbőrszínűek veszik el a (vadász)területet és szívják el a levegőt az őslakosok elől), míg más törzsek belátták, hogy a feketék ugyanúgy a gyarmatosítók áldozatai, mint ők maguk, ezért igyekeztek békében élni a quilombolókkal.
A legnagyobbra növő quilombo a mai Brazil Szövetségi Köztársaság északkeleti régiójában valahol Algoas, Pernambuco és Bahia államok határvidékén jött létre, és Quilombo dos Palmaresnek hívták. Hogy ezen a területen a feketék önálló településeket alkotnak, arról már a XVII. század elejéről származnak jelentések, de hogy ezek mikor álltak össze egy nagy quilombóvá, azt nem tudni biztosan. Mindenesetre egy ilyen nagy telep kialakulását megkönnyítette az a tény, hogy az idehurcolt rabszolgák nagy tömegben egy helyről, főleg a mai Angola területéről kerültek Brazíliába, azonos vagy legalábbis hasonló nyelvet beszéltek, így jól megértették egymást. (Lehet, hogy a későbbi évszázadokban már ezért törekedtek a gyarmatosítók tudatosan is arra, hogy különböző törzsek rabszolgáit házasítsák egymással össze, hogy azok csak portugálul tudjanak egymással is beszélni.) egyébként magában a capoeirában is sok olyan elnevezés van a különböző mozgások megnevezésére, ami Angola vagy Kongó valamelyik tájára, helyére utal.
1630-ban kitört egy portugál-holland gyarmati háború, ami főleg Pernambuco állam területéért folyt. Az így kialakult káosz szintén a feketék gyakori szökésére teremtett jó alkalmakat. Másképpen azt is mondhatnánk: a „divide et impera”-elvet ezúttal a feketék fordították a javukra a gyarmatosítók ellen. Bár nem ők hergelték egymás ellen a portugálokat és a hollandokat, de jól elvoltak, amíg a gyarmatosítók egymást gyilkolászták. A hollandok (akik jó darabig a kezükben tartották Recifét, Pernambuco fővárosát) nem nagyon tudták, mit kezdjenek a quilombókkal: próbálják őket a portugálok ellen felhasználni, vagy inkább felszámolni.
Az időnként alábbhagyó, majd újra meg újra kiújuló háború 1654-ben portugál győzelemmel ért véget, a hollandok ekkor végleg kivonultak Pernambucóból. Palmares addigra egy virágzó teleppé (várossá?) vált. De hogy pontosan hányan élhettek ott, nem tudni.
(A mai Quilombo dos Palmares emlékpark)
Saját uralkodója, királya is volt Palmaresnek. Az 1670-es években ezt a királyt úgy hívták:
Ganga Zumba. A hagyomány szerint ő maga is királyi vérből származott, a portugálok által 1665-ben kivégzett Nvita kongói király fia vagy valamilyen távolabbi rokona volt. Ganga Zumba kiváló szervezőnek bizonyult, és többször is eredményesen sikerült megvédenie Quilombo dos Palmarest a portugálok támadásaitól. Azonban látva, hogy a gyarmatosítók egyre nagyobb erőket vetnek be, egyre jobban elbizonytalanodott, hogy Palmares meddig tudhatja eredményesen védeni magát. Ezért 1678-ban úgy döntött, a diplomácia eszközéhez nyúl és béketárgyalásokat kezd.
(Vegyük észre, hogy ez egy roppant nehéz műfaj lehetett abban a helyzetben: a feketék egyáltalán nem tudhatták, hogy a Portugál Birodalom mekkora és mekkora erőforrásokkal, hány katonával rendelkezik, hány embert tudhatnak ellenük mozgósítani, és így milyen alapon lehet velük tárgyalni, mennyi engedményt lehet tenni velük szemben, stb. Nagyon nehéz volt ezt felmérni, egész más volt még a korban az információszerzés, mint manapság.)
A portugálok azt szerették volna elérni, ha a feketék kiadják maguk közül azokat, akik már nem a quilombo területén születtek. Ganga Zumba erre csak részben mutatkozott hajlandónak, de már ez is kiválthatta hívei ellenkezését, hiszen ez azt jelentette, hogy a Palmaresért nemrég még együtt küzdő bajtársak most elárulják egymást. (Mindemellett nem kizárt, hogy létezett, létezhetett valamiféle hierarchia Quilombo dos Palmaresben is a született palmaresiek és a később érkezők között.)
Szóval megindult egy elégedetlenkedés, aminek az élére a király unokaöccse Zumbi, a bátor harcos állt.
Zumbi fellázadt Ganga Zumba ellen, és megdöntötte az uralmát. Egyesek szerint maguk a lázadók ölték meg Ganga Zumbát, mások szerint Ganga Zumba végül belátta hibáját, és önként ivott mérget, hogy élete feláldozásával engesztelje ki azokat, akiket kész lett volna eladni. Az új király az öccse, Ganga Zona lett, azonban természetesen Zumbinak is hatalmas tekintélye lett a közösség előtt. Zumbi és testvére Andalaquituche, valamint Zumbi felesége,
Dandara lettek Quilombo dos Palmares legfőbb harcosai.
Zumbiról egyébként azt tartja a hagyomány, hogy szabad emberként született a quilombo területén, de gyerekkorában a portugálok elrabolták. Egy jószívű jezsuitától nemcsak portugálul, hanem latinul is megtanult, mielőtt visszaszökött volna az övéihez. Így tehát a feketék harcának élére megint egy olyan ember állt, aki jól ismerte az ellenséget is, hiszen valamikor közöttük is élt, tudott az ő fejükkel is gondolkodni. (Ez sem egyedi eset a történelemben, ha belegondolunk, a mi Rákóczi Ferencünk is ilyesféle vezér volt.)
Quilombo dos Palmares még majdnem két évtizedig védte magát eredményesen. Az utolsó években Zumbi végül már formálisan is átvette a királyi címet (hogy pontosan mikor, nem tudni). 1694-ben aztán egy minden addiginál nagyobb portugál támadás következett,
Domingos Jorge Velho vezetésével, amelyben állítólag még tüzérségi erőt is bevetettek Quilombo dos Palmares ellen. Zumbi keményen védekezett, de végül fel kellett adnia a quilombót. (A harcban a felesége, Dandara is elesett.) Ő maga még majdnem egy évig bujkált sebesülten az őserdőben, míg végül a portugálok elfogták, és 1695 novemberében lefejezték. Ezzel lezárult Quilombo dos Palmares története, de quilombók természetesen később is léteztek, és valószínű, hogy a palmaresiek sem mind jutottak a gyarmatosítók kezére: sokan lehettek közülük, akik valahol máshol találtak menedéket, esetleg új telepet alapítottak valahol.
Zumbi történetét pedig soha nem feledték el a rabszolgaságba kényszerített, majd abból kitörő feketék. Idővel a brazil kormány is nemzeti hősnek ismerte el Zumbit, akinek emlékét ma is dalok, szobrok és filmek őrzik, Dandarával, Besouro-val és Ganga Zumbával együtt.
(Szinte jelképes, hogy a Ganga Zumbáról 1964-ben elkészült filmet az akkori puccs után vagy 20 évig nem lehetett bemutatni, utána viszont, mikor 1984-ben véget ért a katonai diktatúra, gyorsan leforgatták a Zumbiról szóló Quilombo című filmet is. (Jó ki misztikus hangulatú, szimbolista film lett, talán néhol vontatott, de erős atmoszférájú.))
Ezen kívül Brazíliában minden évben november 20-án, Zumbi halálának évfordulóján ünneplik a "Fekete Öntudat Napját". Érthető, miért fontos ez? Választhatták volna a rabszolgaság eltörlésének napját is, mint ünnepet (ha jól tudom, ez május 13-a lenne). De nem: a brazil feketék nem akarták, hogy szabadságukat felülről kapott kegyként kelljen ünnepelniük, inkább egy olyan napot választottak, amikor egy legendás hősük életét adta értük, mindannyiukért.
Zumbit egyébként a híres brazil metálzenekar, a Sepultura és annak utóda a Soulfly is több alkalommal megénekelte, de talán a leghíresebb róla szóló dalt Jorge Ben alkotta.
(Aline Valek rajzai)
De Dandara is népszerű alakja a brazil kultúrának és a capoeira hősi énekeinek is.
Dicsőség tehát Zumbinak és Dandarának, az emberi szabadság harcosainak, és dicsőség minden quilombolónak, akik az emberi felszabadulásért küzdöttek!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése