Videóblog-szemle 2023

 

Az idei évre is készítek egy YouTube-szemlét, mert ezeknek az elmúlt években is volt talán némi sikere. Idén szerencsére kevesebbet időztem a YouTube-on, ezért viszont kevésbé fedeztem fel új csatornákat, illetve, amiket találtam, azokról kevésbé tudok átfogó képet adni, mint az elmúlt években. Ezért gondoltam, inkább kifejezetten egy-egy YouTube-videóra, műsorra, esszére fogom felhívni a figyelmet, amelyek az idei évben készültek, és számomra fontosak, érdekesek, sokatmondóak voltak. Ettől függetlenül továbbra is biztatok mindenkit, hogy az ajánlott csatornák többi videóját is tekintsétek meg, és ha bejönnek ezek a tartalmak, akkor akár iratkozzatok is fel hozzájuk, vagy akár támogassátok is őket. (Ez most megint nem toplista, szóval nem versenyt hirdettem a tartalmak között, de lehet, hogy nem teljesen véletlen, hogy pont ilyen sorrendben jutottak eszembe.)

 

 

Some More News: Are Rich People Okay?

A Some More News nevű amerikai csatorna úgy összességében is elég figyelemreméltó. Bár a háttér olyan, mintha egy híradó lenne, valójában itt nem hírek, hanem esszék hangzanak el különböző közéleti témákról, társadalmi kérdésekről. Cody (a „híradós” srác) mellett időnként megjelenik a műsorban Kate is, mintegy „kiküldött tudósítóként”. A csatornát nem követtem olyan szisztematikusan, mint a korábbiakat, amiket ajánlottam, aminek az az oka, hogy ők is nagyrészt „reakcióvideókat” készítenek valamilyen másik szereplő hülyeségeire válaszolva. Ami egyáltalán nem haszontalan, de nekem már kicsit sok volt ebből a műfajból. Jobban szeretem, amikor egy tartalomgyártó inkább proaktív, mint reaktív, azaz inkább saját ötleteit valósítja meg és saját gondolatait mondja el, mint hogy mindig csak másoknak válaszolgasson. (Főleg, hogy az ilyen reaktív videók általában mindenféle tévhitek és rágalmak cáfolatai, én pedig eleget küzdök a magam mindennapi életében, hogy megcáfoljak mindenféle százszor, ezerszer hallott „konzervatív”, reakciós, neoliberális, meg mit tudom én milyen alapú tévhiteket és szándékos rágalmakat mindenféle beszélgetésekben. Ebben most már jobban segít, ha valakitől saját, építő, konstruktív és kreatív gondolatokat hallok.) Szerencsére a Some More News azért nem csak reagál és kommentál, hanem eléggé alaposan és nagy gonddal elemez is fontos kérdéseket. Meglepően széles ismereteik vannak például a Narancsos Főnökről és az ő rendszeréről is, és a róla készült videóhoz eléggé jól utánanéztek Magyarország történetének is. Idén viszont volt jópár olyan esszéjük is, amelyben Elon Musk vagy Jordan Peterson cikizése helyett (amelyek visszatérő témák) körbejártak néhány fontos társadalmi kérdést is. Például, hogy tényleg kell-e ennyi autó a városokba. Vagy hogy milyen szerepe van (lehet) a szakszervezeteknek a munkavállalók életében. Vagy a lakhatás problémáiról.

A címben ajánlott videó pedig arról szól, hogyan hat az aránytalanul nagy vagyon (és hatalom) az emberi pszichére. Mert hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy (a társadalmi egyenlőtlenségek évszázadokon át szabályozott rendjének megfelelően) van rendszer arra, hogy akinek nagy vagyona és hatalma van, az átérezze az ezzel járó felelősséget is. Azonban, mint a videóesszéből kiderül, a pszichológiai tanulmányok nem ezt mutatják. Sőt az általános tendencia ezzel ellentétes. Aki nagyon magasra emelkedik (még ha nem is önerőből) az az esetek elég nagy részében hajlamos megfeledkezni az empátiáról azok iránt, akik lent maradtak (még ha nem is saját hibájukból). Úgyhogy felmerül a szokásos szónoki kérdés: nem volna-e célravezetőbb valami olyan rendszert kidolgozni a mindennapi életünknek, ahol a tudás, a hatalom, a vagyon és a felelősség is egyenlőbben oszlik meg közöttünk, emberek között? Nem segítené ez jobban az együttműködésünket egymással, a külvilággal és saját magunkkal, a pszichénkkel, a lelkiismeretünkkel is?

(Az én válaszomat erre persze már tudjátok…)

 

David Bradley: The Dark Truth of Peanuts

Ami engem illet, gyerekként szerettem a Snoopy-képregényeket, de már akkor is érzékeltem, hogy van bennük bizonyos melankólia is, hogy sokat megmutatnak a bennünk gyerekként is élő szorongásokból, nehézségekből, sötét dolgokból. (Egyszer majd lehet, hogy én is készítek egy esszét arról, milyen képregények voltak népszerűek a gyerekek között az én gyerekkoromban, és ezek milyen változatos hangulatokat közvetítettek a világról. Ott voltak a svéd Bobo- és Góliát-történetek a maguk optimizmusával; a Rózsaszín Párduc egy nehézségek közepette is megőrzött gentleman-hozzáállásról szolgáltatott mintát; a Snoopy a gyerekkor nehézségét és vidámságát egyaránt felvillantotta, a Garfield csak simán vicces akart lenni; és ott volt a Kázmér és Huba a maga néha kegyetlen cinizmusával.) David Bradley esszéje a Peanuts képregényekről szól. (A szó Mogyorókat jelent, itt Apróságok értelemben értendő.) És erről is szó van benne, mennyire jellemző, hogy a külföldi fordításokban a képregényt általában Snoopy nevével adják el, mert Snoopyt mindenki szereti. Miközben azért a képregény Charlie Brown figuráján keresztül arról is szól, milyen az, amikor valaki úgy érzi, senki sem szereti, és ha azt érzi, az élete folyamatos kudarc, szóval ha valaki depresszív tüneteket mutat. És a többi gyerekszereplőn keresztül is olyan gondokat mutat meg, amelyek nyomasztóak lehetnek gyerekként, de még felnőttként is. Snoopy gondtalan jókedve és játékossága pont arra van, hogy ellenpontozza ezeket a nyomasztó érzéseket és a szereplőket és az olvasókat egyaránt jókedvre derítse, megmutassa, hogy az élet szép, és hogy saját kreativitásunkkal még szebbé tehetjük. A videóesszé egyébként lassan indul be, de aztán kifejezetten érdekes lesz, csak ki kell bírni, hogy ne szakítsuk félbe, mert az elején, mikor a történet következetlenségeit sorolja, az még kifejezetten öncélú kekeckedésnek hathat. De amit aztán felvet, érdekes. És a végén kicsit kritikával illeti saját nézőpontját is, vagyis kritikailag elemzi azt az attitűdöt, amely különböző gyerekeknek szóló tartalmakat akar felnőtt szempontok szerint elemezni, általában olyan címekkel, mint … sötét titka vagy A sötét igazság …-ról vagy Nyugtalanító dolgok, amiket gyerekkorodban nem vettél észre a …-ban. Külön érdekes történet persze, hogy ennek a fajta elemzői attitűdnek miért van ilyen nagy divatja ma. Mindezzel együtt a végén David Bradley arra jut (és ezzel csak egyetérteni tudok), hogy a Peanuts képregényektől nem kell félteni a gyerekeket, de egyben kellőképpen mélyek és összetettek ahhoz, hogy felnőttként is néha elővegyük őket. (És semmi szükség arra, hogy ezekből még nyomasztóbb, már erőltetetten sötét felnőttszereplős verziókat készítsünk. Ezzel is csak egyet tudok érteni.) Jó hogy van egy ilyen érett gondolkodású mesénk, ami már gyerekként is sokmindenről elgondolkoztathat.

 

Atun Shei Films: Martin Delaney, A Black Abolitionist

A csatornát már bemutattam korábban. Andy az utóbbi időben talán kevesebb YouTube-tartalmat gyártott, de sok érdekes dologgal foglalkozott. Továbbra is mesél mindenféle érdekes történelmi témákról. Leforgatott egy történelmi mozifilmet, amelyet szintén promotál a YouTube-csatornáján is. Érdekes kritikáját adja mai virtuális világunknak az 1950-es években lefagyasztott, és a 2020-as években felébredő FBI-ügynökről szóló sorozata. (Néha azért túlzásokba esik vele, nem minden vicces benne, ami annak van szánva, néhány poén erőltetett és elég öncélúan gusztustalan, különösen a legutóbbi részben, de az ötlet jó.) És a két polgárháborús katona (Billy Yank és Johnny Reb) folytatásos vitáján kívül is (de nyilván annak nyomán továbbindulva) beleásta magát a rasszizmus történetébe, amiből néha hátborzongató részleteket mutat be. Az ajánlott videóesszé azonban éppen azért érdekes, mert egy olyan sorozat első része lesz, amely Andy ígérete szerint a történelem ismeretlen lázadóit mutatja be, a társadalmi felszabadítás harcosait. Persze nem kritikátlanul, mert nem elsősorban új szobrokat akar felállítani, hanem példát állítani arra is, hogy ha lelkesedünk egy nemes ügy iránt, mire érdemes figyelni, hogy ne veszítsük el az önreflexiót, ne essünk túlzásokba és észrevegyük meddig használunk az Ügynek ténylegesen, és mikor kezdünk valami más szolgálatába állni. Az első, akit bemutat Martin Delaney, egy XIX. századi, eléggé széles érdeklődésű autodidakta gondolkodó, aki az amerikai polgárháborúban mellesleg az USA hadseregének legelső fekete bőrű tisztje lett. Amit Andy az elején ígért, nagyrészt meg is valósítja: az esszé nem csap át a főhős kritikátlan dicséretébe, de megmutatja, hogy a példája miben lehet inspiráló, és hogy a története milyen történelmi sztereotípiákon segíthet felülemelkedni. (Például, hogy nem igaz, hogy egy fekete, ha lehetőséget kapott, ne tudott volna ugyanolyan komplexen gondolkodó publicista lenni, mint egy fehér bőrű lázadó.)

 

Bölcsészklub: Beszéljünk ki gondokat a pártalálásról!

Szirmai Gergely filmkritikus tavaly indította el új csatornáját (a Hollywood Hírügynökség és az AFK Légió mellett), amelyben az eddigieknél sokkal nagyobb szerepet kap az interaktivitás, a nézőkkel való (akár élő) párbeszéd. Az ilyen élő streamek közül azt hiszem ez, a címben jelzett volt a legérdekesebb. Belenéztem, és nagyon tetszett, mert Gergő elég okos dolgokat mond nem csak a pártalálással, hanem az önismereti munkával kapcsolatban is, méghozzá túllépve sok szokásos, sok más helyen ismételt közhelyen (pl. a „tanuld-meg-szeretni-magad”-típusú mondatokon). Néha a harsánysága és a nagyon határozott véleménye miatt egy kissé beképzeltnek tűnhet, de ha odafigyelünk arra is, amit mond, akkor észrevehetjük, hogy a (néha talán túl) hangosan kimondott mondatai mögött nagyon átgondolt véleményformálás és sok saját szenvedés tapasztalata van, nem csak a pillanatnyi indulat, és az „influencer”-pozíció. Szerintem ő is látja, hogy egy-egy közhely pillanatnyilag megnyugtató lehet valakinek, de törekszik rá, hogy ennél komplexebb legyen és elindítson további gondolatokat abban, akinek válaszol.

 

Magyar Jeti: Valótlanul

Nagyon fontos dokumentumfilm, egy elembertelenedő rendszer embertelen működéséről a 444.hu, azon belül pedig a Magyar Jeti munkatársaitól, Plankó Gergőtől és Ács Dánieltől. Ha valakinek még esetleg illúziói lennének arról, hogy a hatalom képviselői „jót akarnak, csak rosszul kommunikálják”, vagy „csak a jó ügy érdekében, a mi védelmünkben kénytelenek kegyetlenül elbánni mindenkivel”, akkor ajánlom ezt figyelmébe. Ha a lelki egészséggel való foglalkozás elfogadottabb lenne a világnak ezen a felén, akkor valószínűleg most nekem is kevésbé kellene magyaráznom, hogy egy zsarnoki elnyomás eszköze nem csak a lelövés, a börtön és a kínzás lehet, hanem a lelki tönkretétel is. Ennek eszközei a lejáratókampányok is. (Mentális tönkretételei annak, aki ellen folynak, és annak is, akinek szólnak, mert benne is a frusztrációt növelik, amitől, akár elhisszük az állítást, akár nem, tényleg meg lehet őrülni.) Elképesztő, hogy a lejáratókampányok mekkora méreteket képesek ölteni, és milyen mocskos eszközökkel tudnak folyni. Tapasztalatom szerint egyébként a rendszer alapvetően kétféle lejáratási stratégiát használ: az egyéni lejáratást egy-egy személy, intézmény ellen; és a kollektív lejáratást, az ellenségeskedés szítását sokszor pontosan meg sem határozott csoportok ellen. A dokumentumfilm csak az első típusról szól. Ezt talán könnyebb megfogni, mert tisztább a helyzet: hazugságokat terjesztenek valakiről, olyan dolgokat, amelyek tényszerűen nem igazak. Az illető pedig tényszerűen meg tudja cáfolni az igaztalan vádakat, csakhogy ennek közlésére nem feltétlenül vannak meg az azonnal elérhető eszközei. Mire egyértelműen (bírósági úton, perrel) tisztázza magát, és kiharcolja a helyreigazítást elrendelő ítéletet, a rágalmat már olyan széles körben elhintették, és annyian elhitték, hogy a helyreigazítás úgysem fog eljutni mindenki tudatáig. Közben az áldozatnak megroppanhat az anyagi helyzete és a mentális egészsége is. Hosszú távon, történelmi távlatban valószínűleg már egyértelmű lesz az ártatlansága, de akkor már kit fog érdekelni az ügye. (pl. Ma már többé-kevésbé jól feltárt, hogy hogyan működött a Rajk-per 1949-ben. De ma már a korszakkal foglalkozó történészeken kívül kit érdekel, hogy ki volt Rajk László, Pálffy György vagy Marschall László?) A másik lejárató stratégia, amiről nehezebb ilyen átfogó dokumentumfilmet készíteni, azért veszélyes, mert nehezebb tettenérni a hazugságot, ugyanakkor a tévhiteket hosszú időre elhinti a közvéleményben. Ez a kollektív lejáratási stratégia, ami legtöbbször az „Azt mondják a balliberálisok…” -kezdetű mondatokban valósul meg. (A mondat folytatása általában valami képtelen hülyeség, amit senki sem állít, egy gonosz cél, amit senki sem akar, egy rosszhiszemű cselekvés, amit senki sem csinál, vagy éppenséggel az akarja csinálni, aki mást vádol vele.) Ilyenkor nincs, aki a helyreigazításért pereljen, mert általában az alany vagy kellően tág értelmű, úgy, hogy még egy jogi személy sem veheti magára (pl. „a balosok”, ami bármilyen szervezet vagy párt jelzője lehet), vagy egyenesen egy nemlétező csoport a vádlott. (Pl.: „a balliberálisok”. Magyarországon senki sem nevezi így magát. Vagy: „az Antifa”. Ilyen nevű szervezet nincs.) Lényeg viszont, hogy az olvasó tudni vélje, hogy kikről van szó, ki mindenki érthető bele az „inkriminált” körbe, és mindenkit megutáljon, aki beleérthető. Ez utóbbi stratégia minden szempontból hatékonyabb lehet, hiszen nincs aki megállítsa (nincs, aki helyreigazítást kérjen, ezért nem is lesz helyreigazítás), és olcsóbb is (nem kell csillagászati összegű pénzeket fizetni kártérítésként az áldozatnak). Volt egy pár év, amikor nekem úgy tűnt, a pártállami-állampárti szennymédia teljesen átállt ez utóbbi, alattomos, de olcsóbb stratégiára. Az utóbbi másfél évben szembesültem vele, hogy ez nem így van, a személyes lejáratás újból egy magasabb fokozatba kapcsolt. Ami azért ijesztő, mert azt jelenti, hogy a hatalom kellőképpen nyeregben érzi magát: úgy látja, nem fogja megrendíteni, ha kiderül, hogy hazudtak, és ezt be is vallják. (Hányezer „őszödi beszéde” volt ennek a pártállami hatalomnak?) És úgy látják tényleg korlátlan pénz áll rendelkezésükre, bármennyi kártérítést ki tudnak fizetni bárkinek.

Mármost ezután nem tudom világos-e, hogy miért mondom gyakran, hogy akik ezt az egész lejárató gépezetet működtetik, azoknak NINCS BOCSÁNAT…

(Lehet, hogy eljön majd egy jobb kor, amiben sokkal többet fogunk tudni a mentális egészségről, illetve amit ma is tudunk, az már konszenzuális tudás lesz a társadalom széles rétegeiben. De abban az időben is lesznek majd egyesek, akik ezeket a mai lélektelen terminátorokat azzal fogják mentegetni, amivel ma a régi civilek elleni sortüzek és egyéb tömegmészárlások levezénylőit: „De hát akkoriban ilyen volt a korszellem, ez volt az elfogadott módszer…”)

 

Step Back History: Disturbing History Behind the „Anti-Woke” Crackdown

Tristan Johnson kanadai anarchista történész az utóbbi időben sokat foglalkozik a fasiszta eszmék előretörésével az Amerikai Egyesült Államokban. Ez a videója arról szól, hogyan függ ez össze a „woke-hisztériával”. Ez a hisztéria már hozzánk is begyűrűzött, anélkül, hogy a jelenség, amire reflektál, jelen lenne Magyarországon. Mint kiderül, Amerikában sem feltétlenül volt olyan szinten jelen, ahogyan azt az emiatt hisztizők állították. Az tény, hogy a Hollywoodban és különösen a Disney Stúdióban röhejes méreteket öltött a korábbi szexista és rasszista (vagy csak annak bélyegzett) tendenciák túlkompenzálása. De érdemes lenne észrevenni, hogy ez a túlkompenzálás szintén a felhalmozott tőke harácsoló urainak kísérlete arra, hogy az ellenük felgyűlt elégedetlenséget átvezessék valami más területre. Viszont a jelenség miatti felháborodás sem egyéb, mint egy másik tőkefrakció kísérlete ugyanerre. A baj az, hogy mindazokat, akik készek mindegyik, egymással is harcoló tőkefrakciót is kritizálni, egyáltalán a rendszert kritizálni, amelyik ilyen felhalmozásokat tesz lehetővé, szóval ezeket a rendszerkritikusokat is woke-nak minősítik azok, akik más munkájából halmoznak fel nagy vagyonokat. És ezzel felkiáltással, ezzel az egy szóval aztán bármit össze lehet mosni bármivel, lehet hazudozni bármit, hogy a rendszer kritikusai valójában mit akarnak, és hogy egyik kritikus csoport milyen kapcsolatban áll a másikkal, és valójában mind egy jól szervezett világösszeesküvés résztvevői. Ezért nem árt, ha látjuk, amit Tristan is leleplez, hogy valójában a woke-ság vagy mi elleni kampány (illetve az azzal leplezett mindenellenes kampány) az, ami egy elég jól szervezett rendszerként, összeesküvésként működik, a fent már leírt kollektív lejáratás módszerével. És azt sem árt, ha látjuk, hogy mikor mindez a hisztéria Magyarországra elért, már megvolt ennek a kidolgozott módszertana, retorikája, szavai, fordulatai, csak le kellett azokat fordítani. (Vagy le se kellett fordítani: a „woke” szónak nem találtak ki magyar megfelelőt, nem lustaságból, hanem pont azért, hogy hangsúlyozzák, milyen idegen dolog ez nálunk.) Nem igaz tehát az, hogy a „woke-ság” valami idegenből hozzánk betolakodott, tájidegen invazív szellemi jelenség, ami ellen harcolni kell igaz magyar emberként. Valójában pontosan a woke-ellenesség az, ami egy idegenből hozzánk betolakodott, tájidegen invazív szellemi jelenség. Én, igaz magyarként igyekszem harcolni ellene, mert ez a hiszti a legfőbb akadálya annak, hogy foglalkozhassunk már végre magyar emberek kegyetlen és méltatlan helyzetének jobbra fordításával.

(Akik bedőlnek ennek a hiszti-kampánynak, azok néha maguk is elismerik, hogy woke-ság, abban az értelemben, ahogyan ők utálják, mondjuk „hollywoodi értelemben”, Magyarországon valójában nem létezik. „De – teszik hozzá – bármikor létrejöhet, mert minden világdivat Amerikából jön.” Jó lenne, hogy észrevennék, hogy a pánik, amibe ők is beleálltak maga az Amerikából jövő világdivat. És ennek fényében nem lenne hülyeség a (még) nem létező problémák helyett valóban létező problémákkal foglalkozni, amilyen a szegénység, a lakhatási válság, az alacsony bérek, az egészségtelen munkakörülmények, a magas munkahelyi stressz, stb.)

 

Shanspeare: The War on Woke (I. rész és II. rész)

A fenti témáról talán nem árt, ha meghallgatjuk egy fekete tartalomgyártó véleményét is, aki arról is tud részletesebben beszélni, mit jelentett régen az az afroamerikaiak által használt szleng szó, hogy „woke”. Hogyan kapcsolódott ez az ő kultúrájukhoz és társadalmi öntudatosodásukhoz. Így talán jobban megértjük, hogyan forgatta azt ki előbb a neoliberalizmus (mint hamis célt), majd a Grand Old Republican Party (a hamis célból hamis ellenségképet gyártva). Meg aztán Shaniya tényleg az USA-ban él, tehát feltételezhetően közvetlenebbül befolyásolja az életét az egész jelenség, mint Tristanét Canadában.

 

Bíró P. Bence – Vankó Tünde (Fullfilled.hu): Rejtett pszichológiai probléma (Az eltávolodott védelmező)

A videóban két pszichológus beszélget egy jelenségről, amit én saját magamon is megtapasztaltam, és mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül. Több pszichológusnál is azért maradt eredménytelen a terápiám, mert az ülések idején mindig eltávolítottam magamtól a saját problémáimat, amikről éppen beszéltem, mintha azokkal valaki más küzdene. Ezt persze kezdetben azért tettem, mert úgy éreztem, így felvehetek egy objektívebb, racionálisabb nézőpontot, amiből a probléma is jobban, nagyobb perspektívában látható. De a vége az egésznek valahogy mindig az lett, hogy nem igazán tudtam bevonódni a probléma megoldásába sem. Már nem láttam az egészet sajátomként, nem tudtam igazi elköteleződéssel dolgozni rajta. Csak látszólag dolgoztam rajta, valójában inkább szőnyeg alá söpörtem az egészet. Éreztem, hogy ez valahol nincs rendben, de nem tudtam, hogyan lehet ebből az állapotból továbblépni. Sajnos több pszichológus is volt, akik ezzel a jelenséggel nem tudtak mit kezdeni. Ehhez képest némileg megnyugtató volt hallani ezt a beszélgetést Bíró Bence és Vankó Tünde között, mert ebből kiderült, hogy a jelenséggel már maguk a pszichológusok is foglalkoznak, és próbálják kitalálni, hogyan lehetne a klienst ebből az állapotból kizökkenteni. Ez roppant biztató a jövőre nézve. Úgyhogy aki esetleg valami ilyesmi miatt abbahagyta a terápiát, de érzi, hogy sok problémája még megoldatlanul maradt, annak talán érdemes lehet ezt a beszélgetést meghallgatni.

 

Partizán Chill

Itt most nem csak egy videót ajánlok a figyelmetekbe, hanem egy egész videósorozatot: a Partizán csatorna Chill című műsorát. A Partizánon sok érdekes és fontos tartalom van, és mivel jelenleg a részben a közszolgálati média feladatait is kénytelen ellátni, igazán érthető, hogy megpróbál egy médiatörténeti képet is adni, és megmutatni, milyen volt az közszolgálatiság régen. Például a gyerekkoromban, ami egyben Gulyás Marci gyerekkora is volt, szóval érthető, hogy a nosztalgia is benne van az ilyen műsorok felidézésében mindkettőnk számára. Az azonban kifejezetten fontos, hogy a nosztalgia itt is (mint David Bradleynek a Peanutsról szóló műsora esetén is) egy kritikai hozzáállással is társuljon, tehát nem csak a régi műsorok feltétlen dicséretéről szóljon. Hanem arról is, amit átvenni és arról is, amit elhagyni érdemes egy mai műsorkészítőnek az egykori módszerekből, hozzáállásokból.

A műsorok, amelyekről idén szó volt:

A Gang, mint kulturális műsor

Ennek a műsornak eddig én a létezéséről sem tudtam, de szimpatikus a koncepció, ami alapján készült, hogy ilyen, akkor még vagánynak számító figurákkal készítenek kulturális ajánlókat és beszélgetéseket a kultúráról. Mint kiderült, a műsor mostani felidézésének az egyik hozadéka volt az is, hogy Puzsér Róbert, akire annyian hallgatnak, de aki 2017 óta mereven elzárkózott a Gulyás Marcival, vagy bármiféle demokratikus szocialista-szociáldemokrata meggyőződésű emberrel való párbeszédtől, most hirtelen újra hajlandó lett szóbaállni Gulyás Marcival is. (Igaz, a műsor második felét széttrollkodta „a liberális kulturális elitről” szóló paranoid összeesküvéselméletével, amelyet a többiek látványosan, és valószínűleg megérdemelt módon kiröhögtek.) Így megjelent a remény, hátha hajlandó lesz felülemelkedni azon a mérgező szemléletén, miszerint az országban csak két politikai oldal van, amelyeknek egyetlen alternatívája az ő harsány, de passzív (illetve passzív-agresszív) kívülállása.

A Kölyökidő, mint gyerekműsor

Az eredeti műsor annak a példája, milyen az, amikor engedik, hogy gyerekek készítsenek műsort gyerekeknek, hogy tényleg maguk a kiskorúak beszélhessenek kiskorúak problémáiról, úgy, hogy az ő saját ötleteikre is nyitottak a felnőtt műsorkészítők is. Annak fényében, hogy ez a koncepció ma mennyire eltűnt (amit Gaskó Balázs nagyon keserűen ki is mondott a műsor során), mindenképpen fontos volt az egészet felidézni. Ami furcsa volt az egészben, az számomra inkább az volt, ahogyan a műsorvezető (Gulyás Marci) és az egykori szereplők leültek: azt gondolnám, viszonylag kényelmetlen lehet ilyen távolságból beszélgetni, úgy, hogy a vendégek több sorba vannak ültetve, mint az iskolapadokban. De hát nem tudom, zavarta-e ez őket valamennyire, vagy ők maguk kérték ezt.

A Legyen ön is milliomos, és ezen keresztül a televíziós kvízműsorok

Ez kicsit furcsa volt számomra, hogy a műsor rögtön a Legyen ön is milliomos! felidézésével kezd, és a korábbi, közszolgálatibb kvízműsorokkal nem annyira foglalkozik. Nem hiszem amúgy, hogy ez ne lett volna tervbe véve a Partizán stábjában, és hogy ne hívták volna (vagy nem akarták volna hívni) pl. Egri Jánost és Rózsa Györgyöt egy ilyen adáshoz. Nem tudhatjuk, mi lett ennek végül az akadálya. Azt mindenesetre látni kell, hogy a Legyen ön is milliomos! a korábbiakhoz képest egy új korszakot nyitott a kvízműsorok történetében Magyarországon. Pont ez volt az, ami miatt nem szerettem sosem. Ahelyett, hogy a játéknak a játék voltát emelte volna ki, és bevonta volna a nézőt is (azzal, hogy a néző maga is gondolkozhatott a kérdéseken) feszültséget és erőltetetten drámai hatást akart kelteni. Nem azt akarta hangsúlyozni, hogy most játszunk egy jót, hanem azt, hogy a játék pénzre megy, és ezért végtelenül komolyan kell venni, hogy ez egy kegyetlen verseny, mint maga az élet. Az egész egyrészt erőltetett volt, másrészt végtelenül vontatott így, hogy a néző egy csomó választ tudhatott, de műsor ahelyett, hogy megmutatta volna, helyesen válaszoltunk-e, és a következő kérdésre lépett volna, mindenféle drámainak szánt hatással (pl. drámai zenével) húzta az időt. Ezért mondom, hogy tett egy lépést a közszolgálatiság felől a „kereskedelmiség” felé, illetve a gyermeki játékosság felől a kegyetlen, törtető, másokat eltaposó, kapitalista versenyszellem sulykolása felé. A Partizán adása meglepő módon önmagához képest most kevésbé reflektált erre, mint az várható lett volna. Bár az kiderült belőle, hogy maga Vágó István is érzékelte, hogy őt a korábbiakhoz képest mennyire egy számára idegen szerepbe kényszerítették bele a Legyen ön is milliomos!-ban, de úgy látszik, ebbe ő is beletörődött, valami miatt nem érezte úgy, hogy ellenkezhet a műsor főnökeivel. Gundel Takács Gábor talán kevésbé hagyta magát a maga természetességéből kibillenteni.

A Kontroll, mint a 2000-es évtized egyik legkreatívabb filmje

Idevenném a közszolgálati műsorok felidézéséhez a Kontroll filmről készült emlékadást is. Hiszen a film a generációnk egyik nagy élménye volt, bár akkor úgy éreztem, kifejezetten azért, mert nem csak dokumentálni akarta a szomorú, lehangoló „mai magyar valóságot”, hanem azon belül egy történetet is el akart mondani. Így nem kizárólag a kilátástalanság nyomasztó érzését hagyta maga után. De most utólag visszatekintve meg mintha pont az is fontos lenne, hogy egy szociális nézőpontot is behozott a misztikus történetbe (mint Csányi Sándor is megjegyezte) a szerencsétlen, szó szerint a föld alá szorult figurák bemutatásával. Ez egy olyan csatornának, mint a Partizán, kifejezetten fontos lehet. Bár az „ültetési rend” ennél a beszélgetésnél is furcsára sikeredett, a színészeket ez nem zavarta, eléggé önfeledten beszélgettek a régi emlékekről.

Az Égből pottyant mesék, mint a saját ötletből kis költségvetéssel megvalósított esti mese példája

Az adás a Partizán legszívmelengetőbb adása volt ebben az évben. Megmutatta azt is, hogy a Partizán „közszolgálatiságon” nem csak a társadalmi problémák bemutatását és a tudás átadását érti, hanem azt is, hogy a nézőnek (elsősorban a gyerek nézőnek) egy kellemesen, hitelesen szórakoztató élményt adjon. Külön szép volt, hogy a mostani műsor felidézte a régi műsor interaktivitását is, azzal, hogy a díszlethez felhasználták a mai gyerekek által beküldött rajzokat is. És az is szép volt, hogy megmutatták a műsor egyik régi gyerekszereplőjét, Szert-Szabó Dorottyát is, akit az egész élmény nagyban inspirálhatott abban, hogy végül maga is festő, grafikus, animációtervező és mesekönyv-illusztrátor legyen. (Az ő rajzai is gyönyörűszépek, színesek, szintén szívderítő élmény rájuk nézni.) Jó látni azt is, hogy a munka, amit szeret, a gyerekekkel való foglalkozás Levente Pétert is megtartotta ennyire fiatalosnak a mai napig is. Ugyanakkor számomra azt is jó volt hallani, hogy Levente Péter felidézte a műsorban mint példaképét, Karácsony Sándor alakját, akinek emberségét, empátiáját, jóindulatát, eredetei gondolatait én is az egyik meghatározó hatásnak tartom a magam életében.

A műsorban elhangzik az egyik mese is (természetesen az, amelyiknek az alapja Dorottya és Franciska, a két későbbi festőművész rajzai voltak), az eredeti képpel és szöveggel, de új szinkronnal. Mint láttam, ezt külön is kitették, ezért most én is belinkelem ezt külön: íme!

 

A Szomszédok, mint a média napi sorozata a mindennapi emberről a mindennapi embernek

Az utóbbi években a Szomszédokra már én is inkább mint egy megmosolyogtatóan modoros történetre gondoltam vissza, de azt nem tudtam nem észrevenni, hogy néha mennyire jó érzés látni, hogy egy sokkal optimistább, kedvesebb és átláthatóbb rendben élő kor üzenetét közvetíti. A Partizán adásában itt is jelen volt a kritikai nézőpont, és a jószándék értékelése is. Például nem hagyták szó nélkül azt, hogy a sorozat eléggé hiteltelenül mutatta be az akkori fiatalokat, és hogy ebben a rendező-forgatókönyvíró-kreatív producer (Horváth Ádám) mennyire nem fogadott el tanácsot senkitől (és emiatt pl. Ábel Anita mennyire küszködik még mindig, ma is azzal, hogy ezt a hiteltelen ábrázolást sok néző a mai napig összeköti az ő alakjával). Ugyanakkor az adás végkicsengése mégis az, hogy a Szomszédok jószándéka a mindennapi ember bemutatására vitathatatlan, és a nézők visszajelzései alapján ezt a szándékot azért számos alkalommal sikerült sokak számára hitelesen megvalósítani. Olyan szakmák képviselői szerepeltek a történetben, amelyek nagyon fontosak, de amelyeket manapság alig-alig látunk reprezentálni a sokak által követett sorozatokban.

 

Az ún. „Puzsér-Gulyás-vita”

Nem állítom, hogy ezt a videót nagyon kellemes lett volna nézni/hallgatni, de mindenképpen egy fontos tartalma volt az idei évnek. Erről már írtam egy részletes elemzést annak idején, úgyhogy akit érdekel, olvassa el azt. Most csak annyit: továbbra is hasznosnak tartom, hogy ebben kijöhetett, mi a különbség a konstruktív szociáldemokrata ellenzék (Gulyás) és a destruktív, vadcentrista álellenzék (Puzsér) között, hogyan viszonyul mindkettő a liberális ellenzékhez (Momentum, DeKoa, stb.). Szóval az álláspontok tisztázódásához járul hozzá. Bár máig nem tudom eldönteni, hogy Puzsér Róbert itt saját véleményét mondta, vagy egy felvett szerepet játszott. Lehet, hogy neki lételeme a harc, ezért, ha nem a saját műsorában van, mindig kiválasztja azt a hozzáállást, amivel leginkább ellentmondhat a másik embernek. (Ami néha azért hasznos is tud lenni.)

Csak egy dologra hívnám fel mindemellett a figyelmet: Puzsér Róbert folyamatosan azzal kritizálja Gulyás Marcit, hogy a beszélgetései rosszindulatúan „számonkérőek”. Mindezek alapján érdemes összevetni a Partizán Chill adásait azzal, ahogy Puzsér Róbert nyilatkozott és nyilatkozik akár a Kölyökidőről („hiteltelen”, „elitista”), akár az Égből pottyant mesékről („igénytelen”), akár a Szomszédokról (itt fel sem idézem a rengeteg gyalázkodó jelzőt) a maga műsoraiban. Nála mennyire van meg a jóindulatú megközelítés és a többszempontú, részletes kritikai elemzés igénye? (A kérdés szónoki.)

 

+1 ajánló: mégiscsak lesz ebben a bejegyzésben egy YouTube-csatorna-ajánló is:

 

Cinzia DuBois

Neki ugyanis az összes videóját (és nem is csak az idén készülteket) tudom ajánlani mindenkinek, különösen azoknak, akik tudományos kutatással is foglalkoznak. A csatornán egy doktori hallgató osztja meg tapasztalatait a magányról és a mentális egészségmegőrzésről, mindezt kifejezetten abból a szempontból, hogy ezeket hogyan befolyásolhatja a tudományos munka, milyen hatással lehet az emberre. Ez nagyon fontos volt számomra. Mindig úgy gondoltam, hogy a tudományos munka a legkirályabb dolog a világon, hiszen az ember azzal foglalkozhat, ami a leginkább érdekli. De már látom, hogy ennek is megvannak, meglehetnek a veszélyei, ha az ember emellett nem figyel oda a mentális egészségére. El lehet magányosodni, és aztán emiatt ki is lehet égni közben. (Különösen, ha az ember azt hiszi, az érdekes munka majd valamiféle gyógyszer lesz az egyébként meglévő magányosságára.) Ezt tapasztalatból is tudom. Cinzia is a maga keserű tapasztalatából tudja. Az, hogy minderről beszél is a szélesebb közönségnek is, nyilván szintén a terápiája része.

Néhány ajánlott videó:

A magány érzése a doktori tanulmányok alatt

A párkapcsolat hiányáról

A stressz kezelésének nehézségeiről

Cinziának egyébként van egy másik csatornája is, akit érdekel, valószínűleg arra is érdemes lehet ránézni.

Kellemes további ünnepeket Mindenkinek, hamarosan (az új évben) találkozunk!

Egy régi filmötlet Erdély múltjáról

Szóval ahogy említettem, nekem is volt egy filmötletem Báthory Gábor és Bethlen Gábor történetének elmesélésére. Sajnos a teljes forgatókönyv nem készült el, inkább csak egyes jelenetek vázlatai. A terv alapja azonban nem elsősorban Móricz Zsigmond Tündérkert regénye volt, hanem sokkal inkább

Nagy László: Tündérkert fejedelme című könyve.

Keresztesi Nagy László kiváló hadtörténész volt, a XVI-XVII. századi hadviselés egyik szakértője, emellett egyik legjobb példája annak, hogyan lehet a történelemről nemcsak közérthetően, hanem kifejezetten olvasmányosan is írni. Megkockáztatom, hogy a könyvei sokkal szórakoztatóbbak, mint Móricz Zsigmond bármelyik regénye (nem elvitatva Móricz Zsigmond irodalomtörténeti jelentőségét és irodalomszervezői érdemeit). Néha azért az lehet az érzésünk, hogy benne egy bulvárújságíró veszett el, csak ő mai sztárok helyett történelmi figurák magánéletét teregette ki a nyilvánosság elé. Ezzel azonban legalább felhívta a figyelmet arra, hogy történelmi hőseink is érző emberek voltak, másrészt, hogy mennyi filmes téma hever kihasználatlanul a régi forrásokban.

A könyvében Nagy László azért arra is felhívta a figyelmet, hogy azt a képet, amit Móricz Zsigmond alkotott Báthory Gáborról, nagyban befolyásolta tudatosan is az utód, Bethlen Gábor, akinek nyilván az volt az érdeke, hogy Báthoryt egy felelőtlen ifjúnak állítsa be, a saját hatalomátvételét pedig kegyetlen szükségszerűségnek. Azonban még a kortársai sem mind így látták a felállást a két fejedelem között. Báthory Gábor a maga vagányságával sokáig és sokfelé eléggé népszerű tudott lenni, Bethlen Gábort pedig sokan ennek fényében egy ravaszkodó, áskálódó, ügyeskedő, ellenszenves alaknak látták. El kellett telnie pár évnek, mire mindenki bizalmát megnyerte a maga ügyes politikájával, amely tényleg józanabb, tervszerűbb és megértőbb volt Báthory Gábor kiszámíthatatlan indulatos csapongásainál.

 

A másik, ami abban az időben nagy hatással volt rám, az az angol Rrrrettentő Töri (Horrible Histories) és a Rémhíresek könyvsorozat volt a maga angolos könnyedségével és nem kevésbé sajátosan angol vaskos fekete humorával.

Olyasmi humorra kell gondolni, mint a Monty Python nagyjátékfilmjeiben vagy a Fekete Vipera sorozatban.

Különösen kedvencem volt a sorozatnak ez a darabja, és mint látható, ez is a XVII. században játszódott.

Biztos voltam benne, hogy valami ilyesmi stílus lehetne a nyerő ennél a magyar történetnél is, vagyis, hogy legjobban úgy működhetne az egész, ha tényleg poénra vesszük, de úgy, hogy a szatíra mellett mégis maradjon valami ismeretterjesztés-jellege is a dolognak. És hogy azért minden hülyéskedés mellett tényleg legyen az egész korhű is, ami a tárgyakat, a környezetet, az egész hangulatot illeti. Ezért aztán kezdettől biztos voltam benne, hogy a forgatásba be kell majd vonni a korszakkal foglalkozó katonai hagyományőrző csoportokat is.

Megint csak azt mondom: érdemes megnézni az előbb említett brit komédiákat. Jóleső, önfeledt hülyéskedés mindegyik, de ilyen szempontból, a tárgyi hitelesség szempontjából nagyon igényesek voltak a készítők minden esetben. Ezért mondom, hogy a szemléletük példa lehet

(A Horrible Histories könyvsorozatot azóta egyébként mozgóképes formában, történelmi kabaréként is feldolgozta a BBC. Ezek is kifejezetten szórakoztatóak lettek, kár, hogy sem a fordításukra, sem a magyar változat elkészítésére nem történt kísérlet. (Az eredeti könyvek esetében, ugye, készült fordítás is, és

voltak kísérletek a magyar változatra is, lásd fent.) De a Báthory-film tervezgetésénél én a Horrible Histories tévéműsorról még nem tudtam.)

 

Mindezek mellett Móricz Zsigmond Tündérkertje csak egy sokadik iránymutató lett volna, nem a forgatókönyv legfontosabb alapja. Amiben elsődlegesen használtam volna, az egyes mellékszereplők (Géczy András, Kornis Boldizsár, Imreffi János) alakjának megtervezése, hogy milyen szerepük legyen a történetben és milyen viszonyban állnak a fejedelemmel. De az ő alakjukat is inkább egy karikatúra irányába vittem volna el, inkább, minthogy afféle biodíszletek legyenek a főszereplők mellett.

 

Összességében tehát, bár akkor még nem volt előttem a minta, de stílusában valami olyasmi filmet képzeltem el, mint amilyen a Sztálin halála film.

Ehhez Báthory Gábor és Bethlen Gábor története azért is tűnt jó alapanyagnak, mert ha abból csinálunk szatírát, azon talán még kevesebben fognak megsértődni, mintha valami olyan jóval kultikusabb alakot állítunk a középpontba, amilyen mondjuk Kossuth Lajos vagy Nagy Imre. Szóval egy ilyen film akár úttörőnek, műfajteremtőnek is jó lehet a későbbiekre.

 

Dokumentumfilm?

Ami az ismeretterjesztést illeti: nem mondtam le annak a direkt formájáról sem, és ehhez megint a Rrrrettentő Töri és a Rémhíresek sorozat szolgáltatta a példát. Ezek egyébként is gazdagon voltak illusztrálva, de az eredeti történeti forrásszövegek közlését is jópofán, képregényszerűen oldották meg.

Ennek mintájára képzeltem én el ugyanezt filmes eszközökkel.

Konkrétan úgy, hogy miközben menne a maga útján a játékfilm cselekménye, időnként olyan áldokumentumfilmes elemeket is be lehetne szúrni, mintha az éppen történt eseményekről interjút készítenénk valakivel, akinek a nevét is kiírjuk. És itt az adott szereplő idézhetné szó szerint a korabeli forrásokat. Még viccesebb lenne a dolog, ha a forrásmondók, vagyis a régi emlékiratírók szerepében híres történészek kapnának cameo-szerepeket.

Hogy kik lehetnének ezek az emlékiratírók, abban az Erdélyi Fejedelemség fontos forrásaiból részleteket közlő Erdély öröksége sorozat szolgált számomra iránymutatóul.

Vannak persze ebben olyanok, akik amúgy is főszereplői az eseményeknek, mint

Michael Weiss, Brassó (Kruhnen) főbírája, (itt nyilván ő fordulna ki a kamera felé, és mondaná az eredeti szövegét),

és olyanok is, akik csak az „interjú” idejére jelennének meg, tehát mintegy „alulról”, az „utca embereként” kommentálják az eseményeket.

(Rajzom egy régi jegyzetfüzetemből két ilyen figuráról, ahogyan én elképzeltem őket: Nagy Szabó Ferenc és Borsos Tamás. Mindketten székely vitézek Marosvásárhelyről, és egészen lendületes stílusban írtak, így visszatekintve is. Egyébként rokonok; az utóbbi az előbbi nagybátyja. Mindkettejük emlékiratából részleteket közölt az Erdély öröksége sorozat. Nyomtatásban egyikük emlékirata sem jelent még meg teljes egészében, ami nagy hiány. (Hogy a címer kettejük között kié vagy mié, arra már nem emlékszem, és egyelőre nem is tudtam kinyomozni, de a Nap és a Hold miatt nyilván egy székely címer.))

Úgy néz ki, hasonlóval (áldokumentumfilmes kikacsintós formával, bár nem korabeli források idézgetésével) kísérletezik most a Netflix legújabb lengyel történelmi szatírája, az 1670 is.

(Alig várom, hogy lássam, mi lett ebből.)

 

A szereplők

Mint már említettem, Báthory Gábornak nem elsősorban a fiatalságát akartam volna kiemelni, hanem az energikusságát, a bizonyítási vágyát, azt, mivel tudhatott mégis sokakat vonzani és elvarázsolni, mint férfi, mint harcos, mint motiváló vezető. Ezért a szerepére valaki olyat képzeltem el, akit kellően vagánynak, lendületesnek és férfiasnak ismerünk eddigi szerepei alapján.

Leginkább Novák Pétert, akinek impulzív személyiségét filmekben sajnos nem igazán használták ki (színpadon sokkal inkább). Sajnos ő azóta kiöregedett a szerepből, de valaki mást így is játszhatna egy új filmben.

A mostani színészek közül még

Molnár Áron jut eszembe, mint aki talán jó főszereplő lenne egy ilyen filmben.

De az is lehet, hogy azt a gyakorlatot érdemes lenne átvenni az általam keményen szétkritizált Tündérkert sorozattól, hogy a főszerepben egy még kevéssé befutott, ismeretlen tehetségnek adunk lehetőséget.

Ha csak a külsőt nézem,

akkor az általam ledorongolt Tündérkert sorozatból át lehetne emelni Báthory Gábor szerepére például

Lukács Dánielt, aki abban a sorozatban Kamuthy Farkast, Báthory Gábor egyik bizalmas hívét és kapitányát játszotta, de ez ott inkább csak afféle biodíszlet-szerepet jelentett.

(Egy új filmben lehetne pl. Kamuthy Farkasnak is nagyobb szerepe. (Játszhatná akár őt is a mostani Novák Péter?) Ő egyébként a sorozattal ellentétben nem lázadt fel Báthory Gábor ellen, de a fejedelem halála után Bethlen Gábort is híven szolgálta.)

 

Bethlen Gábort nem akarnám idealizálni, hiszen az unalmas is lenne. Az igazi Bethlen Gábor egy izgalmas és színes személyiség volt, tele érdeklődéssel és ravaszsággal. Mesteri diplomata, aki bárkivel el tudott társalogni. Mikor tárgyalt, tudta azt mondani, amit a másik hallani akart, de mikor nagyon nyeregben vagy előnyben érezte magát, szeretett meglepő, zavarbaejtő, csattanó szellemességeket elsütni. (Legalábbis K. Nagy László leírásaiból főleg ez jön ki.) Szóval elég sajátos és jó humora lehetett. Ezért a szerepére mindenképpen olyasvalakit szeretnék, aki sokoldalú színész, akinek fürkésző tekintetéből a kíváncsiságot, a ravaszságot és a szellemességet egyaránt ki lehet olvasni. Az sem baj, ha valaki olyan jön a szerepre, akit korábban elsősorban komikusként ismertünk.

Volt egy olyan ötletem is, hogy Báthory Gábort és Bethlen Gábort játssza két olyan színész, akik korábban a színpadon már játszották együtt Istvánt és Koppányt az István a királyban (és természetesen most a másik legyen a megfontolt erő, és a másik győzzön a végén, mint abban a felállásban),

például Feke Pál és Vadkerti Imre, de aztán ezt az ötletet szerencsére elvetettem. Azt hiszem, a két főszereplő személyisége tényleg fontosabb lenne, mint egy ilyen, meglehetősen öncélú poén.

 

És, mint már mondtam, mindenképpen szerettem volna katonai hagyományőrzőket is a filmbe, közülük pedig, akinek csak lehet, adnék nevesített szöveges szerepet is, és nem csak statisztaszerepet. Sokan vannak közöttük, akik egészen jó színészek (vagy legalábbis hitelesek), és az általuk kitalált korhű jelenetekben egészen szórakoztatóan tudnak csillogni, illetve jól tudnak előadni rendhagyó töriórákon, ha kell. Persze, ha már ott vannak, akkor harcoljanak is, sőt, főleg harcoljanak, hiszen mégis ehhez értenek a legjobban.

Biztos, hogy kiemelt szerepet kapott volna/kapna

Hidán Csaba, a végvári (és a honfoglaláskori) szálfegyverek legnagyobb szakértője, akinek az előadásait is mindig élvezetes volt hallgatni, és a vívásoktatásai is a legnagyobb élményszámba mentek. (Emellett valamikor a Bethlen Gábor Hagyományőrségnek is tagja volt.) Neki valószínűleg valamilyen székely főembert kellene játszania.

És itt van Csepin Péter is, aki elsősorban távlovagló teljesítményeivel lett híres, de amúgy szintén jól elő tudja magát adni. Ő például egészen érdekes lenne Nagy András hajdúkapitány szerepére.

És az Egri Vitézlő Oskolából is szívesen adtam volna szerepet pl.

Berecz Mátyásnak vagy

a kifejezetten jó dumájú Kós Péternek.

Emellett a katonai statiszta-szerepek nagy részét biztosan a Bethlen Gábor Hagyományőrség legényei kapták volna, mert mégiscsak ők az Erdélyi Fejedelemség vitézei szerepük szerint. De hasonló felszerelésük okán, miért ne jöhettek volna

az Egri Vitézlő Oskola tagjai is.

És akkor már pár régi havert nyilván meghívnék egyéb helyekről is,

csak úgy a móka kedvéért.

Volt olyan ötletem is, hogy meghívok pár lengyel szereplőt is a filmbe, akár lengyel követek cameo-szerepében, akár komoly szerepben is, mert ez, hogy a Visegrádi Országok filmrendezői meghívják a filmjeikbe szerepelni a szomszéd-haverok egyes színészeit is, olyan hagyomány, amit érdemes lenne feleleveníteni. A legkézenfekvőbb ebben az esetben

Michał Żebrowski szerepeltetése lett volna. Egy időben ő, ez a szívdöglesztően jóképű és mélyen búgó hangú színész szinte kötelező szereplő volt minden lengyel történelmi filmben, főleg, amiben lovagolni és vívni kellett.

Ő volt Jan Skrzetuski a Tűzzel-vassalban, ő volt Tadeusz Soplica a Pan Tadeuszban és ő volt Ziemowit vitéz a Régi regében, sőt Geraltot is ő játszotta a Vaják legelső filmes változatában (ami egyébként nagyon rossz lett, de nem miatta).

De a legnagyobb feltűnést azzal keltette, mikor eljátszotta a lengyel főgonoszt az 1612 című orosz filmben.

Mintha a nemes lelkű Jan Skrzetuskinak egy lehetséges másik oldalát mutatta volna meg. Gonosznak gonosz volt, de elegáns, stílusos és férfias itt is, ezért szívesen csinálta. (Amellett remekül beszélt oroszul is.) Hát akkor meg miért ne jönne szívesen egy barátibb országba, egy még árnyaltabb szerepre, mondjuk Imreffi Jánoséra vagy Kamuthy Farkaséra? – gondoltam.

Hogy milyen szerepet adtam volna magamnak? Nyilván nem hagytam volna ki egy ilyen lehetőséget a szereplésre és arra, hogy beöltözzek XVII. századi vitézi viseletbe. Nyilván telhetetlen vagyok, ezért valami olyan szerepet szeretnék, amiben a beöltözésen kívül lenne szöveges szerepem, lehetőleg cselekvő, és nem csak narratív szerep, akár még idegen nyelven (nyilván lengyelül) is, és emellett legyen benne vívó és táncos jelenet is. De azért előbb-utóbb be kellett volna látnom, hogy bármennyire is magam felé hajlik a kezem, nem lehet mindent egyszerre.

Mindenesetre valami kardforgató székely deák szerepét képzeltem el magamnak, szóval akár lehettem volna én is Nagy Szabó Ferenc. De akár valaki más, fiktív szereplő is.

Film, sorozat, franchise?

Bethlen Gábor és Báthory Gábor történetét elbeszélő szatírát nem filmsorozat, hanem önálló mozifilm formájában képzeltem el. De úgy, hogy ha sikeres lesz, akkor lehetne további ilyeneket készíteni, és tényleg főleg az Erdélyi Fejedelemség történetéről, például az előzményekben egyet Báthory Istvánról és Bekes Gáspárról (hogyan lettek erdélyi ellenfelekből jó barátok a lengyel szolgálatban), egyet a keménynek látszani próbáló, de nem túl határozott Báthory Zsigmondról és a mellőle kihátráló Bocskai Istvánról, egyet Bethlen Gábor idősebb koráról, fejedelemségének utolsó szakaszából.

Főleg ez utóbbi lett volna érdekes. Ebben megint Nagy László egyik írását használtam volna fel, a Kard és szerelem című gyűjteményes kötetéből. Ebben a kötetben Nagy László XVII. századi bulvárhistóriákat gyűjtött össze, és az egyik írás

az öreg Bethlen Gábor és a fiatal Katharina von Brandenburg hercegnő különös házasságáról szólt. Ehhez pedig felhasználta egy bizonyos Diego Estrada nevű spanyol kalandor emlékiratait, akit Bethlen Gábor azért hívott meg a maga udvarába, hogy ott táncokat és a spanyol etikett szabályait tanítsa az udvari embereknek. Katharina hercegnő a jelek szerint próbált flörtölni Diegóval, de nem teljesen egyértelmű, hogy ennek mi lett a vége. Mindenesetre egy fiktív szatírában don Diegóból úgy lehetne egy érdekes és sokoldalú hőst csinálni

(ha már don Diego, utalhatnánk az alakjával Diego de la Vegára, azaz Zorróra is), hogy az egészből egy klasszikus vívós, lovaglós, falmászós kalandfilm (az ún. "swashbuckler" műfaj) paródiáját kerekítjük ki, egyben görbe tükröt tartunk magunk, magyarok elé is, megmutatva, hogy mit találhatnak bennünk furcsának például a spanyolok vagy a németek.

Mindezt persze nem bántóan, csak ironikusan, megértéssel, egyben a spanyolok és a németek elé is görbe tükröt tartva.

 

És mi lesz ezzel a tervvel?

Hogy megvalósulhat-e valaha ez a filmterv, vagy belátható időn belül az én bármelyik filmtervem, ki tudja? Sajnos régen sem mozogtam olyan körökben, hogy az ötleteimre bárki hallgatott volna (főleg akinek befolyása is volt készülő színházi és filmes projektekre), de most meg aztán főleg olyan időket élünk, amikor mindez egyre távolabb kerül. Még örülhetek, hogy csak azok közé tartozom, akiket nem direkt, csak indirekt próbálnak a hazámból elüldözni. Mindenesetre gondoltam, megosztom ezt az ötletemet, hátha egyszer másokat is inspirálni fog.

Ne szűnjünk meg remélni a sötét idők utáni jobb holnapot.

És ha már itt tartunk, lehet, hogy még több ilyent is ideteszek, hátha egyszer valamelyik majd szárba szökken.