Paraszociális kapcsolatok és búcsú egy színésztől I.

Oliver Thorn emlékére

I. rész. A szociális para

 

Szívünk bánata

Hosszú hónapok óta élünk bezárva a falak közé és elzárva egymástól. Tavasszal még lehetett egy olyan véleményt hallani, hogy ennek nem is biztos, hogy csak negatív hatása lesz. Valahogy így:„Most az elmélyedés ideje van. Bezárt magányodban majd átgondolhatod az életedet, meditálgathatsz magadban, és rájöhetsz, mik az igazán fontos, és mik a nem fontos dolgok számodra.” stb.

 

Én ezzel kapcsolatban már akkor is szkeptikus voltam. Meg vagyok győződve róla, hogy az ember életében helye (és fontos helye) van az elvonulásnak, a magányos elmélkedésnek és a meditációnak. De hogy minden embert egyszerre erre kényszeríteni – ez nagyon nem hangzott jól. A hangsúly itt egyrészt azon van: „kényszeríteni”. Nem azért kellett elvonulni, mert sokan úgy érezték, ennek belső okokból itt van az ideje, hanem mert kívülről erre kényszerítettek minket. Hányan tudnak közületek parancsra meditálni? Másrészt nem tudhattuk, milyen mértékben, de az azért valamennyire látszott, hogy egy Nagy Bezárás gazdasági válságot is fog okozni, tehát sok embernek azon kell majd gondolkodnia, miből vesz élelmet magának és a családjának, azaz nőni fognak az egzisztenciális félelmek. Így akartok majd elmélkedni és meditálgatni?

 

Ezen kívül azért ezt megelőzően is igyekeztem tájékozódni (munkámból adódóan is) globális és egzisztenciális folyamatokról, és a kép, amit a Világ általános helyzetéről láttam, nem volt biztató. Utólag visszatekintve sokmindent mondhatunk arról, hogy mennyire rossz volt 2020,

és ennek fényében akár némi nosztalgiával tekinteni vissza 2019-re, de ha visszaemlékszünk, hogy mit gondoltunk 2019 decemberében az elmúlt évről, rájöhetünk, hogy akkor is azt mondtuk sokan, hogy borzalmas éven vagyunk túl.

A klímaválság, és ahogyan ezt a hatalom kezelte, természeti katasztrófák (főleg tűzvészek, leglátványosabban Brazíliában és Ausztráliában), és ahogyan ezeket a különböző hatalmak kezelték, eszetlenül nagy társadalmi különbségek, a szegénység, kizsákmányolás, elnyomás növekedése, szélhámosok egyre nagyobb szerephez jutása, trollok a politikában és az ő fanatikus imádatuk sokak részéről, egymás meg nem értése, nyelvünk, fogalmaink kiüresedése, bántalmazás és családon belüli erőszak, fanatizmus és gyűlölet mindenhol. Én ezt láttam. Na jó, nem kizárólag csak ezt, de a globális összkép lesújtó volt.

Amik nekem ebben a helyzetben vigaszt és reményt nyújtottak, azok ismét a kis közösségek voltak. És ahogy ezt már sokszor elmondtam a blogon is, ezeknek a kis közösségeknek az erősítésétől, esetleges élénkebb mozgolódásuktól várom a pozitív irányú elmozdulást globális szinten is. (Nem pedig az egyéni magánéletbe való bezárkózástól, illetve a b***sh*t-munka és a boldog magánélet szigorú különválasztásától.) Így hát úgy láttam, már 2020 tavaszán is, nem fog jót tenni az emberek tömegének, ha a meglévő kisközösségeket sem engedik majd találkozni, és összetartani.

 

És amit azóta látok, az csak megerősített ebben. A járvány okozta válság csak felerősített minden aggasztó és kétségbeejtő folyamatot, amit már 2019-ben is sokan láttunk és húztuk a vészharangot miattuk. A klímaszennyezés talán gyengült, de minden más? Jött a gazdasági válság, növekedett a szegénység és a kizsákmányolhatóság, így a kizsákmányolás is.

(Terry LaBan rajza) 

Az egzisztenciális félelmek pedig ráerősítettek a bűnbakkeresés, a fanatizmus, az irracionális gyűlölet terjedésére, ezzel persze egymás meg nem hallgatására, a párbeszéd és vita helyetti trollkodásra, és így nyelvünk, fogalmaink kiüresedésére is. És a családon belüli erőszakra is. És a kivonulás az online-térbe, ami persze sok szempontból praktikus is lehet egy csomó területen, de túl nagy mértékben csak az elidegenedettséget növeli. (Bár szerintem, sokak hiedelmeivel ellentétben, az elidegenedésnek ez a kivonulás alapvetően nem az oka, hanem a következménye, egyfajta menekülés.) Nem mondom, hogy mindent előre láttam (már csak azért sem, mert 2020 elején még erősen reménykedtem is a dolgok jobbra fordulásában), de néhány ilyen lehetséges hatást talán sejthettem, és ennek fényében nem tűnt jól hangzónak a fent idézett, a karantén-időszak kezdetén hangoztatott mondat. Olyanfajta hárító, hamis  „kincstári optimizmusnak” tűnt az egész, amit éppen a kapitalisták szoktak hangoztatni, hogy a munkavállalóik öntudatosodását, tisztánlátását és szervezkedését akadályozzák. (Pont mint azok a mondatok amik azt sugallják, hogy ebben a rendszerben az egyénnek minden sikerülhet, csak eléggé kell akarni, ha pedig nem sikerül, biztosan hülye, alkalmatlan vagy lusta vagy.)

 

Tanuljunk új szavakat!

De mit tehettem ebben a helyzetben? Én is visszahúzódtam a falak közé és az online-térbe. (Bár lehet, hogy ez nálam is csak felerősített olyan dolgokat, amikre amúgy is volt hajlamom, nem tudom.) Azért többnyire, ha nem is mindig sikerrel, de igyekeztem kihasználni az időt önképzésre, művelődésre is. Arra, hogy a saját látóteremet bővítsem, és másokét is próbáljam. Írni, olvasni, vitatkozni tájékozódni, hogy bezártságunkban is tisztában legyünk a körülöttünk zajló globális és lokális folyamatokkal, és ha majd egyszer kiszabadulunk, tudjuk, hol keressük a barátokat és az ellenfeleket, ne pedig csak elsődleges indulatok alapján álljunk neki ütni vágni mindenkit, akit érünk. (Hogy ez mennyire sikerült? Az idő mutatja majd meg, de nem vagyok optimista ebben a tekintetben sem. Nehéz mindezt, amiről írtam ekkora árral szemben úszva végezni, miközben mindenhonnan az az üzenet harsog egyfelől:

„Ne légy tájékozott! A tájékozottság csak szomorúvá tesz. Felejts el mindent! Ne gondolj végig semmit! A tudatlanság áldásos. Hallgass az első indulataidra! És az első indulatot természetesen mi, a hatalom fogjuk diktálni neked!” 

Másfelől pedig (észrevétlenül következve az előzőből) ez:„Gyűlöld, akit erre kijelöltünk!”)

 

(Egyszer majd arról is írok, hogy eközben mi mindenre jöttem rá érzelmek és gondolkodás, illetve ráció és lelkiismeret kapcsolatáról, hogy mennyire nem ellentétesek ezek, és hogy a tudomány és a racionális gondolkodás kiirtásával mennyire nem érzékennyé és érzelmessé, hanem éppenhogy érzéketlenné, szociopatává vagy pszichopatává tesz a hatalom. De most nem erről akartam beszélni.)

 Szóval sokat olvastam, írtam, vitatkoztam, és néztem és hallgattam. Mert ma már az elmélyült gondolkodás eszköze nemcsak a leírt, hanem újra a kimondott szó is lehet. Ha nem személyesen, akkor online. Az esszék, cikkek mellé bejöttek a gondolkodást inspiráló tényezők közé a videó-esszék. Amiket szintén lehet jól és rosszul csinálni, és lehet jól és rosszul, kritikusan és kritikátlanul hozzájuk állni, mint erről alább szó lesz.

Sokat néztem és hallgattam idegen nyelven is, hogy ilyen téren is képezzen magam. Tanultam is új kifejezéseket. Például ezt: solitary confinement (magánzárka). (Ezt a fogalmat persze eddig is ismertem, csak nem tudtam, hogy van angolul.) És egy ilyet is: parasocial relationships. Ez viszont, mint kifejezés is új volt.

 

Képzelt barátok, valódi vezérek

A paraszociális kapcsolatokat nevezhetnénk úgy is, mint: álszemélyes kapcsolatok. Vagy: egyoldalú kapcsolatok. Ide tartozik, minden olyasmi, amikor a kommunikáció egyoldalú, amikor valaki üzenetet küld neked, de te nem tudsz a számára visszajelezni. És mégis, sok ilyen üzenet hatására egyre személyesebbnek fogod érezni a kapcsolatot a feladóval.

A Wikipédián magyar szócikke még nincs a jelenségnek. Az angol Parasocial interaction szócikk alatt ezt olvashatjuk: „A paraszociális interakció egyfajta pszichológiai kapcsolat, melyet a közönség egy média (leginkább a tömegmédia, például a televízió) által közvetített előadóval illetve alkotóval szemben tapasztal meg. A nézők és hallgatók személyes barátnak is tekinthetik a médiaszemélyiségeket, annak ellenére, hogy közöttük az interakció lehetősége erősen korlátozott.” (Fordítás: Tőlem)

Nem gondolom, hogy ez mai jelenség lenne, sem azt, hogy ez minden esetben veszélyes lenne. A veszély mindig a kezelhetetlenné váló túlzásokban van. Csakhát vannak olyan történelmi helyzetek, amelyek kedveznek a kezelhetetlenné váló túlzásoknak.

Paraszociális kapcsolatai valójában mindegyikünknek vannak, és nincs is ezen mit szégyellni (talán), és az alapjelenséget talán még csak nem is a modern média okozza. A történetmesélés egyidős az emberiséggel, márpedig ha így van, akkor a történeteink hőseihez mégiscsak kötődünk is valamilyen formában(„Hajrá Hektór!”) 

A kérdés az, hogy milyen formában. Vagyis: paraszociális kapcsolataink tanulságait át tudjuk-e vinni, transzformálni valós kapcsolatainkra is. Ez lenne a történetmesélés funkciója, ez tehát emberi szempontból fontos. A probléma ott van, amikor a paraszociális kapcsolatok önmaguk funkciójának akadályává válnak, vagyis ahelyett, hogy tanulságaikat transzformálnánk át a valós kapcsolatainkra, magát az egész paraszociális kapcsolatot fontosabb helyre helyezzük az életünkben a valós kapcsolatnál. Ez nem csak abban nyilvánulhat meg, hogy álmodozol valakiről, szinte reménytelenül szerelmes vagy egy távoli idealizált emberbe, vagy hogy egy író a gondolatai kapcsán rokon léleknek tűnik. Hanem például bizonyos szempontból ide tartozik a személyi kultusz is. A 2019-es év nagy filmsikere a Jojo nyuszi pontosan erről szólt:a Harmadik Birodalomban, ahol a csapból is Hitler folyik, egy magányos kisfiú a maga képzeletbeli barátjának kezdi látni Hitlert. Ez a filmben groteszkül vicces, mert hiszen Jojóhoz nem az igazi Hitler beszél, hanem az a jóságos bácsi amilyennek az ő elméje a Vezért újraalkotta. A szerző azonban ezzel pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogyan működik, min alapul a vezérkultusz a gyakorlatban. És láttuk, mi mindenhez vezethet az, ha egy Vezérhez való kötődés és a gondolatainak való megfelelni akarás fontosabbá válik, mint a közvetlen környezeteddel, az ismerőseiddel való barátságos, együttműködő, figyelmes interakció. Illetve ha ez utóbbi is csak a Vezér személyének alávetett alattvalók összetartásaként tud értelmeződni. Valamilyen szinten minden totalitárius rendszer azon alapul, hogy az emberi kapcsolatokat a valódi szociális kapcsolatok irányából a paraszociális kapcsolatok irányába tolja.(„Imádd, bárki legyen is!”)

(Vagy legalábbis túlértékelteti az állampolgárokkal a paraszociális kapcsolatokat.) És jelenleg a világjárvány-helyzet egyik hatása is pontosan ez: mindenkit eltávolít a valódi szociális kapcsolataitól, és ezt kénytelenek leszünk valahogyan paraszociális kapcsolatokkal pótolni. Ez alól a hatás alól mostanában senki nem tudja kivonni magát. Én sem. Te sem. Nem véletlenül értékelődött fel a videó-esszék, az „influenszerek”, a „véleményvezérek” szerepe. (Végül is te, aki most ezt olvasod, szintén valamilyen formájú paraszociális kapcsolatban állsz velem.) De nagyon úgy is tűnik, hogy ez az eltolódás meg is erősítette az emberekben a fogékonyságot a totalitárius eszmék iránt. Legalábbis én azt tapasztalom, hogy az internetes viták és a trollkodási készség a 2019-es szinthez képest is eldurvult. (Objektív mérőszámom persze nincs erre.) De totalitárius eszmék alatt most nem csak a fasizmust, nácizmust és sztálinizmust értem, hanem azt is, hogy nő a fogékonyság amúgy nem feltétlenül gyilkos eszmék szélsőséges, fundamentalista, totalitárius értelmezésére is. Létezik, és már 2019-ben is létezett egyfajta kereszténytotalitarizmus. Nincs még ilyen rendszerű diktatúra, mint A szolgálólány meséjében Gileád, de nagyon úgy tűnik, néhányaknak lenne rá igénye.Nevezzük ezt gileadizmusnak? A legrosszabb úton haladunk afelé, hogy ha nem vigyázunk, akkor ennek a jelenségnek rövid időn belül halálos áldozatai legyenek nálunk is (mint Christchurchben és Utøya szigetén már voltak).A jelenség ellen leginkább a keresztények emelhetnék fel a szavukat ha ők is egyértelművé tennék: a gileádizmus vagy kereszténytotalitarizmus nem maga a kereszténység, csak annak egy irányzata, amivel viszont ők, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, stb. nem azonosulnak.

Szóval ezért mondtam régóta, hogy az emberi kapcsolatok elvágása nem fog jót tenni. Persze nem tudom, mi lett volna a megoldás. Nyilván az, ha azok akiknek a kezében a hatalom van, ha már be kell zárni az embereket, legalább nem hozták volna őket olyan helyzetbe, hogy még az egzisztenciális rettegés is hatalmába kerítse őket. Akkor talán működött volna ez a kényelmes középosztályi elképzelés, hogy majd meditálgatunk az életünkön. Jön az oltás, és ilyen szempontból reménykedhetünk, hogy most már belátható időn belül vége lesz az egész járványhelyzetnek. De amit újjá kell majd építenünk ezután, az nem csupán az egészségügy és a gazdaság. Hanem emberi kapcsolatok, interakciók, a valódi és egymásra odafigyelő szociális kommunikáció is. Ha nem akarunk újabb, ezúttal erőszakos haláleseteket. Ehhez az egész társadalmi felépítésünket radikálisan újra kell majd gondolnunk.

(Folytatása következik...)