„-Már találkoztunk, ugye Zaphod Beeblebrox… Vagy szólítsam inkább Philnek?
(…)
-Jobb, ha emlékeztetsz még – mondta Zaphod – fajok tekintetében szörnyen rossz a memóriám.
-Egy bulin találkoztunk – szögezte le Arthur.
-Hogyne, persze. Én mindenesetre kétlem. –mondta Zaphod.
(…)
-London – makacskodott Arthur – Islington.
-Ja – felelte Zaphod (…) – Az a buli.
(…)
-Mit kerestél ott?
-Csak körülnéztem erre-arra.
-Beállított a bulira, pedig senki sem hívta! – Arthur hangja remegett a méregtől. (…) – Ott volt egy lány. Jó, persze ma már mindegy. Úgyis elfüstölt az egész…
(…)
-Ki volt a hölgy?
-Valaki. Igaz nem vittem nála túl sokra. Egész este próbálkoztam.Azért az a lány nem volt akárki. Gyönyörű, elbűvölő, elsöprően intelligens… végre odáig jutok, hogy beszélgethetek vele, nyomom neki vadul a sódert, amikor ez a te barátod odafurakodik, és azt mondja: >>Hej kislány nem untat ez a pasas? Miért nem velem beszélgetsz inkább? Egy másik bolygóról jöttem.<< Sose láttam többé a lányt.”
(Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak. Molnár István fordítása)
2012. július 27., péntek
Beszélgetés egy színielőadásról
-Merre jártál Meder? Nem nagyon láttunk mostanában. –mondta Szelidecske.
Egymás mellett ültünk az asztalnál Feketerigócska és Tölgyfakopja lakodalmán. Jó hangulat, jó barátok között, jó borokkal.
-Képzeld, egy színdarabot próbáltam néhány haverral. Színházat csináltunk a Tó mellett.
-Milyen színház volt?
-Afféle alternatív. Új utak keresésének szánva. Egy hely a véleménynyilvánításra. Tudod, az oktatásról akartunk egy darabot készíteni. Valahogy az elégedetlenségünknek, a dühünknek. Egyben az ember formálódásáról is mondani akartunk valamit. Na és persze egy közösség formálódásáról, összetartásáról és széthúzásáról is.
(Miközben ezt mondtam, kicsit távolinak is tűnt nekem az egész. Dühömről, elégedetlenségemről mesélek. Végül is miért? Itt vagyok jó barátokkal és jó borokkal, körülvéve, és itt ül mellettem Szelidecske. Mi kellene több ennél?)
-Milyen közösség? Osztály?
-Igen, most ez esetben egy osztály. (Az embernek végül is később is szüksége van közösségre, barátokra. Ha nem osztályra, akkor valami másra, de valami mindig kell. „Kell egy csapat”, igaz?) Ez az osztály most egy repülő osztály volt. Merthogy a szárnyalásról is szólt egy kicsit a darab. A szárnyalásról, mint a szabadságról. És arról is milyen abszurddá válik ez a szárnyalás, a repülés, ha egy központilag szabályozott, lelketlen rutinná válik. Amit lélektelenül is oktatnak, anélkül, hogy hinnének benne.
-Érdekes lehetett mindezt így, egyetlen darabba sűrítve előadni. Legalább volt sikeretek? Hányan nézték ezt meg?
-Fogalmam sincs hányan lehettek. Egyébként vegyes visszajelzéseket kaptunk. A legtöbb pozitív volt, aztán voltak nagyon igaz és frappáns kritikák is, arról, hogy az eredeti mondanivaló, az üzenni akarás elveszett a z egészből, legalábbis kisebbségbe szorult. Mármint kisebbségbe szorult az a része az egésznek, amivel arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy baj van. Most, itt, jelenleg, közöttünk. Közöttünk jár a baj. Tenni is kellene valamit. Megmozdulni. Ehelyett maradt az a része, hogy milyen nehéz felnőni, és milyen genyók tudnak lenni a tanárok, milyen dolgokat tanulunk, stb.. Szóval kicsit ilyen szokásos kesergés. De szerintem mindkét szintből volt belőle, csak a nézőknek nem jött le az egész… Nem tudom. Tudod, kicsit sebtében raktuk össze az egész darabot. Sokáig toporogtunk vele egyhelyben, sokat improvizálgattunk, aztán szinte az utolsó pillanatban (meg az után) véglegesítettük a pontos forgatókönyvet. Az volt az eredeti terv, hogy őszre készülünk el vele, aztán majd visszük ide-oda, főleg iskolákat akartunk járni vele, hogy lehessen majd beszélgetni róla a diákokkal. Ehelyett megcsináltuk kicsit gyorsabban, a nyárra, és elvittük egy fesztiválra ebben az állapotban. Lett, amilyen lett, szerintem mondjuk nem rossz, bár voltak a többiek között is, akik elégedetlenkedtek vele. Viszont a próbafolyamat például nagyon nagy élményt jelentett. Olyan érdekes embereket ismertem meg ott, akikért már érdemes volt odamenni.
-Miért ez nem a régi társulat volt, a kolis társakkal, akikkel már rég együtt játszol?
-Nem de onnan is voltak ott emberek, illetve én is annak révén kerültem oda. Az író-rendezők ismerték Füstködöt, aki az egyik legelkötelezettebb színházi ember, akit én ismerek, és a kolis színjátszócsapatunk vezetője. Aztán engem Füstköd hívott a darabba, tudván, hogy feszít engem szét, hogy elmondhassam, hogy tenni kéne valamit. Aztán hívtuk Körtéfát is, aki szintén hasonló helyzetben van, mint én. A többiekkel én is ott találkoztam először. De tudod, a nyugtalanság az új emberi és művészi utak keresése nagyon össze tudja hozni az embereket.
-Persze. Ez végül is ránk is igaz volt.
-Mármint az együttesben?
-Igen. De mi volt olyan érdekes a próbákban.
-Hát az, hogy közös alkotófolyamat volt, és sokmindent mi állítottunk össze az egészből. Ez állati nehéz volt néha. Kezdődött azzal, hogy én azt hittem az elején kapunk egy kész rendezői koncepciót, aztán arra kell majd ráépítenünk magunkat, vagy magunkból amit hozzá lehet adni. De eleinte nem volt egységes koncepció. Csomót beszélgettünk az elején, jöttek a jobbnál jobb ötletek, de valahogy nem álltak össze egésszé. Mintha kevés puzzle-darabunk lett volna egy nagy táblán. Aztán elkezdtünk improvizálgatni, megadott témákra. De ez sem volt könnyű. Csak kisebb rész az, hogy nem tudtuk, mi mire lesz jó majd a későbbiek szempontjából. De improvizálgatni olyanokkal tudsz jól, és olyanokkal mersz, akiket jól ismersz, akikre rá mered bízni magad, akiket meg is mersz tréfálni. De ezt megint te is tudod…
-Igen, emlékszem mi volt, amikor az együttesben improvizálgattunk a táncok szünetében.
-Arra én is szívesen emlékszem. De ez nem volt olyan gördülékeny, mint az, éppen mert kevésbé ismertük egymást. Néha, egy-egy pillanatra persze az is az agyamba villant, hogy itt mindenki ilyen-olyan szinten profi színházi ember, csak én vagyok egy egyszerű amatőr színjátszó. (Dehogy volt ez így!) Ezt a gondolatot mindig sikerült legyőznöm. Ha mégis újra előjött, annyira hajtott előre a másokról való kíváncsiság, hogy az ilyesfajta balsejtelmek hirtelen egyáltalán nem tűntek fontosnak. Egyébként később kiderült, másnak is voltak ilyen félelmei. Nem tudom, ki hogy birkózott meg velük. De szerintem valahogyan mindenkinek sikerült.
Aztán meg sokat játszottunk és kísérletezgettünk is, hogy a gátlásainkat oldjuk. A játék persze mindig kellemes, de a határok feszegetése… az néha sokat kivesz az emberből. Nagyon megragadt bannem, amit Füstköd egyszer megállapított: sokszor nem elég eljátszani azt, amire szükség van. (Sőt! Többnyire nem elég, talán így mondta.) Át kell élni. Ott volt például egy gyakorlat. Semmi más feladat nem volt, mint egymást pofon csapdosni. Ilyet azért én egy színjátszókörben sem csináltam eddig. Pofont kiállni semmi. De pofont adni, főleg, mikor egy adott pillanatban feismered, hogy most túlzásba estél, de már késő… Az ijesztő. Vagy ott a másik gyakorlat. Sértegetni kellett egymást. Elképzeltem valakit, akire haragszom, és hozzá beszéltem, de az aktuális partneremen keresztül. Aztán, amikor úgy gondoltam, most megpróbálkozom valami személyre szabott sértéssel is, akkor leblokkoltam. Mondom érdekes emberek voltak ott, akikre nagyon kíváncsi voltam. Az ilyen embereket nehéz sértegetni. Én viszont kaptam személyre szabott sértéseket. Tudtam, mi az ami tényleg nekem, szól de sajnos rögtön gondolkozni kezdtem, hogy vajon az illetőt tényleg idegesíti ez bennem, vagy csak a szerep kedvéért mondja. Ezt is meg kell tanulni kezelni.
-És mikorra állt össze az előadás?
-Szinte az utolsó héten. Az egy nagyon intenzív hét volt, tele olyan érzelmi löketekkel, amikre már nagyon szükségem volt. Pedig ezek sokszor nagy vitákhoz kapcsolódtak. De kellet ez az intenzivitás ahhoz, hogy érezzem, hogy zajlik az élet körülöttem. Egyébként külső szemmel úgy tűnhetett, néha tényleg súlyos viták zajlottak. És többnyire sajnos én voltam a keményfejű, lázadozó, lehetetlen alak, aki mindenben szembe megy a rendezővel, mindennel vitába száll. Ettől nem éreztem mindig jól magam, de akkor felfokozott állapotban úgy éreztem, igenis síkra kell szállnom egy-egy fontos dologért. Lehet, hogy később másként fogom látni, miben volt igazam, miben nem. (Már most kicsit másként látom, mint mondjuk egy vagy két nappal az előadás előtt.) Volt egy nagy vita, amikor szinte egyedül álltam mindenki ellen (na jó, talán kivéve most is Füstködöt és Körtéfát, akik ugye jobban ismernek), arról, hogy mit lehet megtenni a színpadon és mit nem. (Lehetnek ugyanis helyzetek, amikor azt hiszed formabontó vagy, de aztán azt gondolod, ebből biztos balhé lesz, és elgondolkozol, hogy vajon balhét akarsz-e kelteni a balhéért vagy elgondolkoztatni akarod a nézőket. Na mindegy.) De milyen az emberi hiúság: mégsem ez volt, amin leginkább felhúztam magam (bár a többiek nyilván ezt hiszik, mert ez volt a leglátványosabb konfliktus). Hanem azon, mikor a rendező ki akarta hagyni az egyik jelenetemet. Hozzá tartozik, hogy nagyon sokat agyaltam ezen a jeleneten, százszor átgondoltam magamban. Aztán úgy tűnt, hogy idő hiányában nem lesz benne a darabban. De aztán kiharcoltam, hogy benne lehessen. Itt szerintem jogos erőfeszítést tettem.
-És akkor ezek után mi lesz most ezzel a csoporttal? Együtt marad?
-Remélem. Mondom, olyan emberek vannak itt, akikkel nagyon szeretnék még együtt dolgozni, és többet megtudni róluk. Ott van Szellő. Egy lenyűgöző színésznő (na jó, ő végül is már profinak mondható, egy társulatnak is tagja). Eljátszott egy lassan felőrlődő, idegbeteg tanárnőt, akiben saját általános iskolai tanáromra ismertem. Berek is egy nagyszerű színész és egy afféle titokzatos ember. Nyugtalan, intellektuális és rejtélyes. Na és akkor az, amikor ez a két ember, Szellő és Berek, pontosabban a karaktereik a színpadon összecsapnak… az az egyik legerősebb jelenete volt az előadásnak. Valahogy a kedvenc jelenetem sem az volt, amiért annyira megharcoltam, hanem az, amikor Szellő a vállamra áll, és több emberrel egy szobrot alkotunk. De hogy miért ez a kedvencem, nem tudom. Körtéfa is mindig meg tud lepni valamivel, valami új színpadi ötlettel. Aztán Ráhel. Ő sem egy semmi lány. De Ráhel sajnos éppen akkor lépett le, amikor kezdtek érdekessé válni a dolgok. Illetve inkább, mielőtt kezdtek volna érdekessé válni a dolgok, szóval azt is megértem, hogy akkor éppen reménytelennek látta az egészet. De volt egy improvizatív jelenetünk, amit kevésnek éreztünk, és én éppen nekiálltam volna jobban kidolgozni. Ehhez Ráhel egy elképesztően inspiráló ember volt. De aztán nem játszott végül is az előadáson.
Vagy ott van Lángküldő. Később csatlakozott a csapathoz, róla tudtam szinte a legkevesebbet. Mikor beszállt, jódarabig az volt az elsődleges dolga szerepe szerint, hogy keményen cseszegessen minket. Fura volt. A próbán való pofozkodáskor pedig abszolút nem akarattal úgy megütöttem, hogy úgy nézett ki, tényleg megharagudott rám. Szóval fura volt így kezdeni. De ő is egy nagyon szimpatikus figura lett rövid idő alatt. És képzeld: Tűzzel zsonglőrködik, mongolul tanul és ismeri a siketek jelnyelvét. Ez már önmagában is érdekes nem? Szeretném őt is jobban megismerni.
Na és ott van a főrendező is. Kíváncsi vagyok mi jönne ki egy következő közös munkából. Lehet, hogy keményfejű és kérlelhetetlen alaknak tart most, de éppen ezért lenne érdekes mit tudunk ezután kezdeni egymással. Középiskolában volt egy tanárom, akinek kezdetben minden szavába belekötöttem egy darabig, és ő ezt értékelte, mert szellemes vitákat folytattunk, ha igaztalanul kekec voltam is. Az lett a vége, hogy iszonyúan jóban lettünk, és mikor már kevésbé voltam kötekedő, akkor ő lett az egyik legjobb vezetőm és segítőm. Azóta tudom, hogy nagy összecsapásokból néha egészen szép együttműködések és munkakapcsolatok tudnak születni. Fura dolog, de vannak ilyenek.
-És lenne ötleted, mit csinálnál velük?
-Hát, azt hiszem…
Ebben a pillanatban megszólalt a zene. Mivel Feketerigócska és Tölgyfakopja is néptáncosok, így szinte egész este egy népzenész banda muzsikált, és jól húzták. (Táncoltunk is egy csomót, naná!) Most azonban keringő volt, ami megszólalt. Aznap este még nem táncoltam Szelidecskével. Most végre felkérhettem. Hamarosan már ott úsztunk körbe-körbe a többi pár között.
Egymás mellett ültünk az asztalnál Feketerigócska és Tölgyfakopja lakodalmán. Jó hangulat, jó barátok között, jó borokkal.
-Képzeld, egy színdarabot próbáltam néhány haverral. Színházat csináltunk a Tó mellett.
-Milyen színház volt?
-Afféle alternatív. Új utak keresésének szánva. Egy hely a véleménynyilvánításra. Tudod, az oktatásról akartunk egy darabot készíteni. Valahogy az elégedetlenségünknek, a dühünknek. Egyben az ember formálódásáról is mondani akartunk valamit. Na és persze egy közösség formálódásáról, összetartásáról és széthúzásáról is.
(Miközben ezt mondtam, kicsit távolinak is tűnt nekem az egész. Dühömről, elégedetlenségemről mesélek. Végül is miért? Itt vagyok jó barátokkal és jó borokkal, körülvéve, és itt ül mellettem Szelidecske. Mi kellene több ennél?)
-Milyen közösség? Osztály?
-Igen, most ez esetben egy osztály. (Az embernek végül is később is szüksége van közösségre, barátokra. Ha nem osztályra, akkor valami másra, de valami mindig kell. „Kell egy csapat”, igaz?) Ez az osztály most egy repülő osztály volt. Merthogy a szárnyalásról is szólt egy kicsit a darab. A szárnyalásról, mint a szabadságról. És arról is milyen abszurddá válik ez a szárnyalás, a repülés, ha egy központilag szabályozott, lelketlen rutinná válik. Amit lélektelenül is oktatnak, anélkül, hogy hinnének benne.
-Érdekes lehetett mindezt így, egyetlen darabba sűrítve előadni. Legalább volt sikeretek? Hányan nézték ezt meg?
-Fogalmam sincs hányan lehettek. Egyébként vegyes visszajelzéseket kaptunk. A legtöbb pozitív volt, aztán voltak nagyon igaz és frappáns kritikák is, arról, hogy az eredeti mondanivaló, az üzenni akarás elveszett a z egészből, legalábbis kisebbségbe szorult. Mármint kisebbségbe szorult az a része az egésznek, amivel arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy baj van. Most, itt, jelenleg, közöttünk. Közöttünk jár a baj. Tenni is kellene valamit. Megmozdulni. Ehelyett maradt az a része, hogy milyen nehéz felnőni, és milyen genyók tudnak lenni a tanárok, milyen dolgokat tanulunk, stb.. Szóval kicsit ilyen szokásos kesergés. De szerintem mindkét szintből volt belőle, csak a nézőknek nem jött le az egész… Nem tudom. Tudod, kicsit sebtében raktuk össze az egész darabot. Sokáig toporogtunk vele egyhelyben, sokat improvizálgattunk, aztán szinte az utolsó pillanatban (meg az után) véglegesítettük a pontos forgatókönyvet. Az volt az eredeti terv, hogy őszre készülünk el vele, aztán majd visszük ide-oda, főleg iskolákat akartunk járni vele, hogy lehessen majd beszélgetni róla a diákokkal. Ehelyett megcsináltuk kicsit gyorsabban, a nyárra, és elvittük egy fesztiválra ebben az állapotban. Lett, amilyen lett, szerintem mondjuk nem rossz, bár voltak a többiek között is, akik elégedetlenkedtek vele. Viszont a próbafolyamat például nagyon nagy élményt jelentett. Olyan érdekes embereket ismertem meg ott, akikért már érdemes volt odamenni.
-Miért ez nem a régi társulat volt, a kolis társakkal, akikkel már rég együtt játszol?
-Nem de onnan is voltak ott emberek, illetve én is annak révén kerültem oda. Az író-rendezők ismerték Füstködöt, aki az egyik legelkötelezettebb színházi ember, akit én ismerek, és a kolis színjátszócsapatunk vezetője. Aztán engem Füstköd hívott a darabba, tudván, hogy feszít engem szét, hogy elmondhassam, hogy tenni kéne valamit. Aztán hívtuk Körtéfát is, aki szintén hasonló helyzetben van, mint én. A többiekkel én is ott találkoztam először. De tudod, a nyugtalanság az új emberi és művészi utak keresése nagyon össze tudja hozni az embereket.
-Persze. Ez végül is ránk is igaz volt.
-Mármint az együttesben?
-Igen. De mi volt olyan érdekes a próbákban.
-Hát az, hogy közös alkotófolyamat volt, és sokmindent mi állítottunk össze az egészből. Ez állati nehéz volt néha. Kezdődött azzal, hogy én azt hittem az elején kapunk egy kész rendezői koncepciót, aztán arra kell majd ráépítenünk magunkat, vagy magunkból amit hozzá lehet adni. De eleinte nem volt egységes koncepció. Csomót beszélgettünk az elején, jöttek a jobbnál jobb ötletek, de valahogy nem álltak össze egésszé. Mintha kevés puzzle-darabunk lett volna egy nagy táblán. Aztán elkezdtünk improvizálgatni, megadott témákra. De ez sem volt könnyű. Csak kisebb rész az, hogy nem tudtuk, mi mire lesz jó majd a későbbiek szempontjából. De improvizálgatni olyanokkal tudsz jól, és olyanokkal mersz, akiket jól ismersz, akikre rá mered bízni magad, akiket meg is mersz tréfálni. De ezt megint te is tudod…
-Igen, emlékszem mi volt, amikor az együttesben improvizálgattunk a táncok szünetében.
-Arra én is szívesen emlékszem. De ez nem volt olyan gördülékeny, mint az, éppen mert kevésbé ismertük egymást. Néha, egy-egy pillanatra persze az is az agyamba villant, hogy itt mindenki ilyen-olyan szinten profi színházi ember, csak én vagyok egy egyszerű amatőr színjátszó. (Dehogy volt ez így!) Ezt a gondolatot mindig sikerült legyőznöm. Ha mégis újra előjött, annyira hajtott előre a másokról való kíváncsiság, hogy az ilyesfajta balsejtelmek hirtelen egyáltalán nem tűntek fontosnak. Egyébként később kiderült, másnak is voltak ilyen félelmei. Nem tudom, ki hogy birkózott meg velük. De szerintem valahogyan mindenkinek sikerült.
Aztán meg sokat játszottunk és kísérletezgettünk is, hogy a gátlásainkat oldjuk. A játék persze mindig kellemes, de a határok feszegetése… az néha sokat kivesz az emberből. Nagyon megragadt bannem, amit Füstköd egyszer megállapított: sokszor nem elég eljátszani azt, amire szükség van. (Sőt! Többnyire nem elég, talán így mondta.) Át kell élni. Ott volt például egy gyakorlat. Semmi más feladat nem volt, mint egymást pofon csapdosni. Ilyet azért én egy színjátszókörben sem csináltam eddig. Pofont kiállni semmi. De pofont adni, főleg, mikor egy adott pillanatban feismered, hogy most túlzásba estél, de már késő… Az ijesztő. Vagy ott a másik gyakorlat. Sértegetni kellett egymást. Elképzeltem valakit, akire haragszom, és hozzá beszéltem, de az aktuális partneremen keresztül. Aztán, amikor úgy gondoltam, most megpróbálkozom valami személyre szabott sértéssel is, akkor leblokkoltam. Mondom érdekes emberek voltak ott, akikre nagyon kíváncsi voltam. Az ilyen embereket nehéz sértegetni. Én viszont kaptam személyre szabott sértéseket. Tudtam, mi az ami tényleg nekem, szól de sajnos rögtön gondolkozni kezdtem, hogy vajon az illetőt tényleg idegesíti ez bennem, vagy csak a szerep kedvéért mondja. Ezt is meg kell tanulni kezelni.
-És mikorra állt össze az előadás?
-Szinte az utolsó héten. Az egy nagyon intenzív hét volt, tele olyan érzelmi löketekkel, amikre már nagyon szükségem volt. Pedig ezek sokszor nagy vitákhoz kapcsolódtak. De kellet ez az intenzivitás ahhoz, hogy érezzem, hogy zajlik az élet körülöttem. Egyébként külső szemmel úgy tűnhetett, néha tényleg súlyos viták zajlottak. És többnyire sajnos én voltam a keményfejű, lázadozó, lehetetlen alak, aki mindenben szembe megy a rendezővel, mindennel vitába száll. Ettől nem éreztem mindig jól magam, de akkor felfokozott állapotban úgy éreztem, igenis síkra kell szállnom egy-egy fontos dologért. Lehet, hogy később másként fogom látni, miben volt igazam, miben nem. (Már most kicsit másként látom, mint mondjuk egy vagy két nappal az előadás előtt.) Volt egy nagy vita, amikor szinte egyedül álltam mindenki ellen (na jó, talán kivéve most is Füstködöt és Körtéfát, akik ugye jobban ismernek), arról, hogy mit lehet megtenni a színpadon és mit nem. (Lehetnek ugyanis helyzetek, amikor azt hiszed formabontó vagy, de aztán azt gondolod, ebből biztos balhé lesz, és elgondolkozol, hogy vajon balhét akarsz-e kelteni a balhéért vagy elgondolkoztatni akarod a nézőket. Na mindegy.) De milyen az emberi hiúság: mégsem ez volt, amin leginkább felhúztam magam (bár a többiek nyilván ezt hiszik, mert ez volt a leglátványosabb konfliktus). Hanem azon, mikor a rendező ki akarta hagyni az egyik jelenetemet. Hozzá tartozik, hogy nagyon sokat agyaltam ezen a jeleneten, százszor átgondoltam magamban. Aztán úgy tűnt, hogy idő hiányában nem lesz benne a darabban. De aztán kiharcoltam, hogy benne lehessen. Itt szerintem jogos erőfeszítést tettem.
-És akkor ezek után mi lesz most ezzel a csoporttal? Együtt marad?
-Remélem. Mondom, olyan emberek vannak itt, akikkel nagyon szeretnék még együtt dolgozni, és többet megtudni róluk. Ott van Szellő. Egy lenyűgöző színésznő (na jó, ő végül is már profinak mondható, egy társulatnak is tagja). Eljátszott egy lassan felőrlődő, idegbeteg tanárnőt, akiben saját általános iskolai tanáromra ismertem. Berek is egy nagyszerű színész és egy afféle titokzatos ember. Nyugtalan, intellektuális és rejtélyes. Na és akkor az, amikor ez a két ember, Szellő és Berek, pontosabban a karaktereik a színpadon összecsapnak… az az egyik legerősebb jelenete volt az előadásnak. Valahogy a kedvenc jelenetem sem az volt, amiért annyira megharcoltam, hanem az, amikor Szellő a vállamra áll, és több emberrel egy szobrot alkotunk. De hogy miért ez a kedvencem, nem tudom. Körtéfa is mindig meg tud lepni valamivel, valami új színpadi ötlettel. Aztán Ráhel. Ő sem egy semmi lány. De Ráhel sajnos éppen akkor lépett le, amikor kezdtek érdekessé válni a dolgok. Illetve inkább, mielőtt kezdtek volna érdekessé válni a dolgok, szóval azt is megértem, hogy akkor éppen reménytelennek látta az egészet. De volt egy improvizatív jelenetünk, amit kevésnek éreztünk, és én éppen nekiálltam volna jobban kidolgozni. Ehhez Ráhel egy elképesztően inspiráló ember volt. De aztán nem játszott végül is az előadáson.
Vagy ott van Lángküldő. Később csatlakozott a csapathoz, róla tudtam szinte a legkevesebbet. Mikor beszállt, jódarabig az volt az elsődleges dolga szerepe szerint, hogy keményen cseszegessen minket. Fura volt. A próbán való pofozkodáskor pedig abszolút nem akarattal úgy megütöttem, hogy úgy nézett ki, tényleg megharagudott rám. Szóval fura volt így kezdeni. De ő is egy nagyon szimpatikus figura lett rövid idő alatt. És képzeld: Tűzzel zsonglőrködik, mongolul tanul és ismeri a siketek jelnyelvét. Ez már önmagában is érdekes nem? Szeretném őt is jobban megismerni.
Na és ott van a főrendező is. Kíváncsi vagyok mi jönne ki egy következő közös munkából. Lehet, hogy keményfejű és kérlelhetetlen alaknak tart most, de éppen ezért lenne érdekes mit tudunk ezután kezdeni egymással. Középiskolában volt egy tanárom, akinek kezdetben minden szavába belekötöttem egy darabig, és ő ezt értékelte, mert szellemes vitákat folytattunk, ha igaztalanul kekec voltam is. Az lett a vége, hogy iszonyúan jóban lettünk, és mikor már kevésbé voltam kötekedő, akkor ő lett az egyik legjobb vezetőm és segítőm. Azóta tudom, hogy nagy összecsapásokból néha egészen szép együttműködések és munkakapcsolatok tudnak születni. Fura dolog, de vannak ilyenek.
-És lenne ötleted, mit csinálnál velük?
-Hát, azt hiszem…
Ebben a pillanatban megszólalt a zene. Mivel Feketerigócska és Tölgyfakopja is néptáncosok, így szinte egész este egy népzenész banda muzsikált, és jól húzták. (Táncoltunk is egy csomót, naná!) Most azonban keringő volt, ami megszólalt. Aznap este még nem táncoltam Szelidecskével. Most végre felkérhettem. Hamarosan már ott úsztunk körbe-körbe a többi pár között.
2012. július 26., csütörtök
Hogy mi van?
Azt mondja a Narancsos Főnök (aki szeretné, ha Mindannyiunk Kedves Vezérének tartanánk), hogy az országban jelenleg ellenforradalmi kísérletek zajlanak. Higgyünk a fülünknek? Higgyünk a szemünknek?
Pedig tényleg ezt mondta. És mire értette? Arra, hogy egyesek szerint nem jó a mostani oktatási törvény, és meg akarják változtatni. Így még hihetetlenebb a dolog.
Tényleg egy forradalmi eredménynek tartja ezt a rohadt törvényt? Azt, hogy elvették egy csomó diáktól a továbbtanulás lehetőségét? Azt, hogy ezzel rengeteg diákot elüldöznek külföldre? (Mert elüldöznek: ne mondja nekem senki, hogy semmi összefüggés nincs a röghöz kötős törvény és az elképesztő mértékben megugrott kivándorlási kedv között! Ezt már elég sok kutatás igazolta.)
És a Főnök. Tényleg idáig jutott? Tényleg annak a rendszernek a retorikáját használja, amelynek a hülyeségei ellen tettvágytól égő fiatalemberként küzdött? Amelyet aztán még haló porában is meg akart rugdosni, amely fenntartóinak nem akar nyugtot sem hagyni? Amely szellemiségének emlékét állítólag el akarja törölni?
Hogy nagyzási mániája forradalomnak neveztette vele saját hatalomra kerülését, már az is elég gáz volt, de ez? Megint ott tartunk, mint az 1956-os forradalom régi értékelésénél?
Hogy az önelégült, fennhéjázó, mindenkit lenéző, és semmi változtatásra nem hajlandó, gazdagságukban és posványos gondolkodásukban lubickoló öregurakat nevezik forradalmároknak?
És a diákok, a fiatalok, a lendületes elégedetlen forrongó és rajongó idealisták, akik meg akarják változtatni a rendszert, amivel elégedetlenek, ők lesznek az ellenforradalmárok?
Hát hogy jutottunk ide?
Plusz ellenforradalmárok az egyetemi tanárok, a rektorok, mind elismert (többen nemzetközileg elismert) tudós emberek? Ellenforradalmár az Ombudsman? Ellenforradalmárok mind a tiltakozó pedagógusok? Ők lennének azok, akik egy rég elavult struktúrát akarnak változtatás nélkül visszaállítani? Ők vallanak maradi elveket, ők nem vesznek semmit észre a haladásból, a világ változásaiból?
Ellenforradalmárok mind a tiltakozó pedagógusok? Ellenforradalmárok a tömegek, csak az a maroknyi elit, ők a forradalmárok? Ők az „élcsapat”?
A legszomorúbb az, hogy ott van a Főnök sleppje is. Az elvtelenül bólogatók, a mindig mindent megmagyarázók az engedelmeskedő opportunisták, a talpnyalók. Igen, a Főnök önjelölt udvari publicistái. Akik erre is buzgón bólogatni fognak, és bizonygatják majd, hogy a Főnöknek igaza van. Véresen komolyan veszik majd ezeket a szavakat, vagy akár csak ezt az egy kulcsszót, amit a Főnök esetleg csak félkomolyan mondott, egy mellesleg odavetett félmondatban.
A következő héten lehet hogy a Magyar Demokratában már ilyen vagy ehhez hasonló szövegek lesznek olvashatóak:
„Az ellenforradalmi és a revizionista demagógia hatott az ifjúságra is. A fiatalok nagy tömegei csalódottnak érezték magukat. A felismert hibák kijavítása elhúzódott, s az életkori sajátosságainál fogva türelmetlenebb, emellett kevés élet- és politikai tapasztalattal rendelkező fiatalok (főként a diákság) nagy tömegei egyre inkább az ellenforradalmi erők és főként az ellenforradalom igazi célját leplező revizionisták befolyása alá kerültek.”
(Bencsik A Blaskovits János: A szocializmus alapjainak lerakása Magyarországon (1948-1962). In: Filyó Mihály – Kende János – Sipos Péter – Blaskovits János: Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend. Képes Történelem Sorozat, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1980. 124. o.)
Aztán, ha nagyon belelovallják magukat, lehet, hogy egyenesen idáig is eljutnak:
Nade kinek és hol mondta a Főnök ezt a beszédet? A Narancsos Párt ifjúsági szervezetének gyűlésén mondta. Tehát az ő szempontjából az ifjúság képviselőinek szánta e szavakat.
Ennyire bízik a Párt ifjúsági szervezetében? Hogy majd annak tagjai kizárólag az ő személye iránti hűségből buzgón támogatni fognak egy olyan szabályozást, amely őket magukat is nehéz helyzetbe sodorhatja?
Vagy az ilyen állampárti ifjúsági szervezetekkel már le van zsírozva minden? Biztos állások, pozíciók? Nekik tökmindegy lesz, hogyan korlátozzák a többieket? Mivel lesznek ők kifizetve? Keresztény és hazafias szólamokkal?
„Fiatalok azonban nemcsak az ellenforradalmi tüntetők és fegyveresek, hanema Nemzet az Államvédelmi Hatóság, a Nemzeti Néphadsereg s a november 4-e után szervezett Iskolai Forradalmi Karhatalmi Ezredek soraiban is voltak. S voltak a küzdelemnek még olyan ifjú hősei is, mint az úttörők, akik dacolva félrevezetett társaikkal (és nem egy ellenforradalmi beállítottságú pedagógussal), büszkén viselték a vörös nyakkendőt.”
(Bencsik Blaskovits János: A szocializmus alapjainak lerakása Magyarországon (1948-1962). Idézett mű, 124. o.)
Na ne már! Tényleg voltak? Tényleg vannak, lesznek?
És ha igen, mit fog elvárni tőlük az állampárt, hogy megtegyenek a pártállam védelme érdekében? Az ifjúság ugorjon egymásnak? Megint? Vagy most még komolyabban, mint korábban?
A Főnököt én valamikor tiszteltem. Az a fiatal, meg nem alkuvó lázadó, aki volt, még szimpatikus is volt nekem. Persze azt már régen megtagadta. De még így is tiszteltem és csodáltam őt, mint nagy szervezőt, mint nagy szónokot. Mint nagy eszmei ellenfelet. Akiket ki nem állhattam, akiktől dühös voltam, azok a slepp a talpnyalók, az opportunista udvari publicisták voltak. (Mondjak neveket? Tudjátok ti. Azok akik gyűlölködő színvonaltalanságba taszították a Magyar Hírlapot, a Magyar Nemzetet és a Magyar Demokratát.) Most a Főnök, aki mindig gondosan kicentizve adagolta a gyúanyagot híveinek, aki tudta, hogy a szavaknak és a szimbólumoknak súlya van, aki ezért tudott élni és főleg visszaélni szavainak súlyával, most ezzel a mellesleg odavetett egy szóval lesüllyedt ezeknek a saját talpnyalóinak a szintjére. Csalódtam benne. (Persze naiv voltam.)
Sajnálom, de ezzel kiérdemelte az év legundokabb és legrosszindulatúbb cikkéért/ szónoklatáért járó Bayer Zsolt-díjat.
Nem kell már leleplezni. Leleplezte ő magát. Hitelének itt a vége.
Való igaz, nem kellene egyetlen egy szón háborogni. De olyan mondta ezt a szót, akitől nem ezt a színvonalat szoktuk meg. Kár érte.
Pedig tényleg ezt mondta. És mire értette? Arra, hogy egyesek szerint nem jó a mostani oktatási törvény, és meg akarják változtatni. Így még hihetetlenebb a dolog.
Tényleg egy forradalmi eredménynek tartja ezt a rohadt törvényt? Azt, hogy elvették egy csomó diáktól a továbbtanulás lehetőségét? Azt, hogy ezzel rengeteg diákot elüldöznek külföldre? (Mert elüldöznek: ne mondja nekem senki, hogy semmi összefüggés nincs a röghöz kötős törvény és az elképesztő mértékben megugrott kivándorlási kedv között! Ezt már elég sok kutatás igazolta.)
És a Főnök. Tényleg idáig jutott? Tényleg annak a rendszernek a retorikáját használja, amelynek a hülyeségei ellen tettvágytól égő fiatalemberként küzdött? Amelyet aztán még haló porában is meg akart rugdosni, amely fenntartóinak nem akar nyugtot sem hagyni? Amely szellemiségének emlékét állítólag el akarja törölni?
Hogy nagyzási mániája forradalomnak neveztette vele saját hatalomra kerülését, már az is elég gáz volt, de ez? Megint ott tartunk, mint az 1956-os forradalom régi értékelésénél?
Hogy az önelégült, fennhéjázó, mindenkit lenéző, és semmi változtatásra nem hajlandó, gazdagságukban és posványos gondolkodásukban lubickoló öregurakat nevezik forradalmároknak?
És a diákok, a fiatalok, a lendületes elégedetlen forrongó és rajongó idealisták, akik meg akarják változtatni a rendszert, amivel elégedetlenek, ők lesznek az ellenforradalmárok?
Plusz ellenforradalmárok az egyetemi tanárok, a rektorok, mind elismert (többen nemzetközileg elismert) tudós emberek? Ellenforradalmár az Ombudsman? Ellenforradalmárok mind a tiltakozó pedagógusok? Ők lennének azok, akik egy rég elavult struktúrát akarnak változtatás nélkül visszaállítani? Ők vallanak maradi elveket, ők nem vesznek semmit észre a haladásból, a világ változásaiból?
Ellenforradalmárok mind a tiltakozó pedagógusok? Ellenforradalmárok a tömegek, csak az a maroknyi elit, ők a forradalmárok? Ők az „élcsapat”?
A legszomorúbb az, hogy ott van a Főnök sleppje is. Az elvtelenül bólogatók, a mindig mindent megmagyarázók az engedelmeskedő opportunisták, a talpnyalók. Igen, a Főnök önjelölt udvari publicistái. Akik erre is buzgón bólogatni fognak, és bizonygatják majd, hogy a Főnöknek igaza van. Véresen komolyan veszik majd ezeket a szavakat, vagy akár csak ezt az egy kulcsszót, amit a Főnök esetleg csak félkomolyan mondott, egy mellesleg odavetett félmondatban.
A következő héten lehet hogy a Magyar Demokratában már ilyen vagy ehhez hasonló szövegek lesznek olvashatóak:
„Az ellenforradalmi és a revizionista demagógia hatott az ifjúságra is. A fiatalok nagy tömegei csalódottnak érezték magukat. A felismert hibák kijavítása elhúzódott, s az életkori sajátosságainál fogva türelmetlenebb, emellett kevés élet- és politikai tapasztalattal rendelkező fiatalok (főként a diákság) nagy tömegei egyre inkább az ellenforradalmi erők és főként az ellenforradalom igazi célját leplező revizionisták befolyása alá kerültek.”
(
Aztán, ha nagyon belelovallják magukat, lehet, hogy egyenesen idáig is eljutnak:
Nade kinek és hol mondta a Főnök ezt a beszédet? A Narancsos Párt ifjúsági szervezetének gyűlésén mondta. Tehát az ő szempontjából az ifjúság képviselőinek szánta e szavakat.
Ennyire bízik a Párt ifjúsági szervezetében? Hogy majd annak tagjai kizárólag az ő személye iránti hűségből buzgón támogatni fognak egy olyan szabályozást, amely őket magukat is nehéz helyzetbe sodorhatja?
„Fiatalok azonban nemcsak az ellenforradalmi tüntetők és fegyveresek, hanem
(
Na ne már! Tényleg voltak? Tényleg vannak, lesznek?
És ha igen, mit fog elvárni tőlük az állampárt, hogy megtegyenek a pártállam védelme érdekében? Az ifjúság ugorjon egymásnak? Megint? Vagy most még komolyabban, mint korábban?
A Főnököt én valamikor tiszteltem. Az a fiatal, meg nem alkuvó lázadó, aki volt, még szimpatikus is volt nekem. Persze azt már régen megtagadta. De még így is tiszteltem és csodáltam őt, mint nagy szervezőt, mint nagy szónokot. Mint nagy eszmei ellenfelet. Akiket ki nem állhattam, akiktől dühös voltam, azok a slepp a talpnyalók, az opportunista udvari publicisták voltak. (Mondjak neveket? Tudjátok ti. Azok akik gyűlölködő színvonaltalanságba taszították a Magyar Hírlapot, a Magyar Nemzetet és a Magyar Demokratát.) Most a Főnök, aki mindig gondosan kicentizve adagolta a gyúanyagot híveinek, aki tudta, hogy a szavaknak és a szimbólumoknak súlya van, aki ezért tudott élni és főleg visszaélni szavainak súlyával, most ezzel a mellesleg odavetett egy szóval lesüllyedt ezeknek a saját talpnyalóinak a szintjére. Csalódtam benne. (Persze naiv voltam.)
Sajnálom, de ezzel kiérdemelte az év legundokabb és legrosszindulatúbb cikkéért/ szónoklatáért járó Bayer Zsolt-díjat.
Nem kell már leleplezni. Leleplezte ő magát. Hitelének itt a vége.
Való igaz, nem kellene egyetlen egy szón háborogni. De olyan mondta ezt a szót, akitől nem ezt a színvonalat szoktuk meg. Kár érte.
2012. július 17., kedd
Mocskos háború, szent küzdelem?
76 éve tört ki a spanyol polgárháború. Az a háború, amely különös jelentőségre tett szert Európa történetében, lévén, hogy nem csak egy helyi konfliktus volt, hanem sokak számára két ideológia vagy inkább két uralmi forma összecsapását reprezentálta: azét amely alapvetően felszabadítani igyekszik az embert és a közösséget, és azét, amely ugyanennek az embernek, és egy nagyobb közösségnek szilárd, kívülről megfogalmazott, de épp ezért jól követhető rendet akart adni. Sokak szerint ennek a két eszmének a huzakodása, leplezett vagy nyílt összecsapása és néha egymásbajátszása határozta meg a szomorú XX. század első felének történetét. De bizonyos szinten még talán a végképpen összezavarodott második feléét is.
Sokszor úgy emlegetik a spanyol polgárháborút, mint a közelgő második világháború előjátékát, de szerintem nem érdemes itt leragadni. Főleg mert nem lehet egy eseményt kizárólag az utána történt események alapján megítélni, hiszen résztvevői nem láthattak a jövőbe, legfeljebb a múltat (a maguk múltját) mérlegelhették.
España azaz Spanyolország története sok kacskaringót vett a XIX-XX. században. Kicsit hasonlít Magyarországéra is: itt is sokáig napirenden voltak bizonyos társadalmi változások, a folyamatosan konfliktussal fenyegető hatalmas vagyoni különbségek kiegyenlítése (például a nagy földbirtokok szétosztásával a parasztok között), egy demokratikusabb társadalmi rendszer megteremtése, az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás biztosítása… Napirenden voltak, és csak húzódott, húzódott és halasztódott a megvalósításuk évtizedről évtizedre. (Éppen mint Magyarországon a XIX-XX. század folyamán. Ebből is látszik, hogy kár azon siránkozni, hogy a diktatúra elleni reménytelen küzdelem valami előre elrendeltetett közép-kelet-európai jelenség lenne.) 1923-ban aztán egy Miguel Primo de Rivera nevű tábornok szerezte meg puccsal a hatalmat, és lett az ország miniszterelnök-diktátora a király jóváhagyásával. De ő sem tudta felülről erőltetett módon a szükséges reformokat kieszközölni (még ha igyekezett is kevésbé agresszív és kemény módszereket használni). Halála után 1931-ben valóságos békés forradalom zajlott rengeteg demonstrációval. XIII. Alfonso király végül is nem akart a változások útjába állni: le nem mondott, de távozott az országból. A spanyolok kikiáltották a köztársaságot (República Española).
A República zászlója ilyen volt:
(Megjegyzés a címer ma is majdnem ugyanilyen, de zászló színeit a polgárháború után visszaállították a Királyság (Reino) hagyományainak megfelelően.)
1934 és 1936 között több kormány váltotta egymást az országban. A feszültségek ekkor csak növekedtek. A katolikus egyháznak nem tetszett, hogy az állam a társadalmi viszonyok javítása érdekében az egyházi javakhoz is hozzá akar nyúlni, ezért ellenállásra szólította fel híveit. Így növekedett a feszültség a reformisták és a fanatikus katolikusok között. Egyre több lett a fasiszta is. Az egykori diktátor fia, José Antonio Primo de Rivera létrehozott egy fasiszta szervezetet Falange (“Falanx”) néven. (Ez Mussolini olasz fasizmusát tekintette példának tehát nem rasszista, náci, „csak” soviniszta, szélsőjobbos ideológiájú volt.) Közben más részről erősödtek a mindenféle baloldali szervezetek is: a mérsékelt republikánusok, a szociáldemokraták, a kommunisták és az anarchisták is. Őket meg idegesítette egyfelől az egyház és a monarchisták merevsége, másfelől a szélsőjobbosok erőszakossága. Sokan azon a véleményen voltak, hogy az agresszióra agresszívan kell válaszolni. Az utcák nemritkán nagy verekdések helyszínévé váltak. Az ellentétek éleződtek, egyre kisebb volt az esély a megegyezésre. Közben a Köztársaság vezetői azért lépéseket tettek a nagy nehézség közepette a szükséges reformokért: a munkásvédelemért, a szakszervezetekért, az oktatás kiszélesítéséért, és általában a kulturált demokratikus gondolkodásért is.
1936-ban a köztársaságpártiak egy választási összefogást, Népfrontot alapítottak, amelynek programjában olyanok szerepeltek, mint: Amnesztia az 1933 után politikai bűncselekmény vádjával bebörtönzött foglyoknak a megbékélés érdekében. Javítják a szegényebbek földbérlethez jutásának feltételeit. Hatékonyabb munkás- és munkavédelmet biztosítanak. Még hatékonyabbá és elérhetőbbé teszik az oktatást. Stb. Meg is nyerték modernizációs programjukkal az 1936-os választásokat. (Állítólag olyan 60:40 % arányban az ellenfeleikkel szemben. Tehát azért jelentős volt azok száma, akik a reformok ellen szavaztak.) Ez volt 1936 februárjában. A győzelmet nagy ünneplés és lekesedés fogadta, de úgy látszik sokan voltak, akiknek az egész nem tetszett. Akik fontosabbnak tartották volna pl, hogy a katolikus egyház ne veszítse el a befolyását és ezért földjeiről se mondjon le. Akik azt akarták, hogy ne kelljen hatalmas földbirtokokról lemondani a szegényebbek javára. Akik szerint egységes központi irányításra és fegyelemre lett volna szükség az önkormányzatok és autonómiák helyett.
1936 július 17-én katonatisztek egy csoportja összehangolt puccsot kísérelt meg. Remélték, hogy az egész ország csatlakozik hozzájuk, de csalódniuk kellett. Az ország jelentős részét sikerült hatalmukba keríteni, de sok helyen a helyi lakosság ellenállásán, vagy az alsóbb tisztek illetve a kiskatonák szembefordulásán bukott meg a hatalomátvétel.
Olyan váratlan pillanat lehetett ez, akkor 76 évvel ezelőtt, amikor minden és mindenki összezavarodott, és a pillanat esetlegességében nagyon sokminden dönthette el, hogy hirtelen ki melyik oldalra áll. Simán lehet, hogy csomó helyen voltak parasztgyerekből lett kiskatonák, akik szerették volna, ha a családjuk földhöz jut, és kikecmereg a nyomorból, de az adott pillanatban jobban féltek puccsista parancsnokaiktól, minthogy ezt végig tudták volna gondolni. Simán lehet az is, hogy sok mélyen katolikus hívő volt, akit bántott, hogy a kommunisták és anarchisták hogyan mocskolják az egyházat, de az adott pillanatban, mikor azt látták, hogy egy csoport ki-tudja-honnan idekerült marokkói katona meg akarja rohanni a helyi városházát, akkor kész voltak fegyvert fogni a Köztársaság védelmében. Volt ahol az egyes katonai alakulatok tagjai is egymás ellen fordultak, volt ahol a parancsnok részt vett volna a puccsban, de a legénységi állomány leszerelte. Volt ahol pont fordítva: a parancsnok maradt volna hű a Köztársasághoz, de a beosztottjai ellene fordultak. Szóval a kezdő pillanatban ezt sokminden alakíthatta. (És persze akkor még azt sem tudhatta senki, hogy a dologból egy nagyon véres, három évig elhúzódó háború lesz.)
Idővel aztán kialakult a két harcoló tábor, akik aztán jódarabig nem bírtak egymással. A Wikipédia vonatkozó szócikke igen szemléletesen veszi sorra, hogy kik alkották a szembenálló feleket.
Tehát: egyfelől ott volt az az oldal, amelyet neveztek lázadónak, nacionalistának, sovinisztának, tekintélyelvűnek, jobboldalinak. Nem tudom, minek nevezzem őket, mert mindegyik nevet leegyszerűsítőnek érzem.
Mindenesetre ebben a táborban voltak ott a hadsereg merev gondolkodású tisztjei. A falangisták vagyis a Falange tagjai. A szélsőséges katolikusok. A monarchisták, akik a királyságot akarták visszaállítani. Egy csomó kiskatona, akik véletlenül odakeveredtek. És rengeteg gyarmati katona főleg marokkóiak, akik szintén zsoldosok voltak, és nemigen lehetett fogalmuk a spanyol társadalmi viszonyokról, csak mentek, amerre parancsolták nekik. Ez az oldal, amelynek nem tudok nevet adni (de ha akarjátok nevezhetjük „jobboldali”-nak), hamar meg is találta a maga tehetséges katonai vezérét
Francisco Franco tábornok személyében, akinek nem maradt „vetélytársa”, miután Primo de Riverát a köztársaságiak hamar főbelőtték, José Sanjurjo tábornok, a puccs kiötlője pedig már a legelején lezuhant a gépével, és szörnyethalt.
És másfelől ott volt a köztársaságiak tábora, amit nevezhetnénk baloldalinak, de ez nem fedné a valóságot.
Ebben pedig ott voltak a Népfront (Frente Popular) erői. A republikánusok két pártja, a szociáldemokraták, a kommunisták, a nem-kommunista marxisták, akiket a szovjetek „trockistáknak” neveztek, a szakszervezeti szövetség, az anarcho-szindikalista szakszervezeti szövetségek. Szóval a jómunkásemberek. És ezekhez csatlakoztak még az ország etnikai kisebbségei is: a katalánok, az euszkerák (baszkok) és a galegók (galíciaiak). Ők autonómiát követeltek, és úgy gondolták ezt csak egy demokratikusan vezetett Köztársaság tudja biztosítani, nem egy központosított katonai diktatúra. Szóval a közös veszély és fenyegetettség egymástól ideológiában, gondolkodásban nagyon távol eső embereket hozott itt össze.
Afelől kétség nincs, hogy itt a Köztársaság védekezett, csapatai egy törvényesen megválasztott kormány védelmében harcoltak. Amely kormány eddig még csak nem is vitt végbe semmi olyan erőszakos cselekményt, ami indokolta volna az ellene való sürgős katonai fellépést.
Az erők kezdetben kiegyenlítettnek látszottak. De a lázadó-soviniszták ereje akkor is ijesztőbbnek látszott, hiszen előre kitervelten, többnyire szervezett zsoldosokkal támadott, precíz haditerv alapján. Ellenük pedig sokszor a helyi lakosság volt kénytelen fegyvert fogni, illetve a különböző pártok elkezdték szervezni saját szabadcsapataikat, milíciáikat, amelyek tevékenységét azonban kezdetben nehéznek látszott összehangolni.
(Főleg az anarchistákat, akik idegenkedtek a merev katonai fegyelemtől.) Megnőtt az igény a hadsereg egységesítésére.
A másik probléma ott kezdődött, hogy az akkor Németországot és Olaszországot irányító szélsőjobboldali diktatúrák hirtelen egy nagy szövetséges lehetőségét látták meg Francóban, és nyíltan támogatni kezdték, először csak a legmodernebb fegyverekkel, aztán segédcsapatokkal is. Így már bajban lett volna a Köztársaság hadserege, főleg, hogy Európa többi országa benemavatkozást hirdetett a spanyol konfliktusba. Ezért kezdték el szervezni az ún. nemzetközi brigádokat.
Vagyis bátor önkénteseket toboroztak különböző országokból, akikből aztán új dandárokat kezdtek szervezni. (A dandárt idegen szóval brigádnak hívják.)
Önkéntesek pedig igen sok helyről érkeztek, egy újabb hivatalos adat szerint 53 nemzet képviseltette köztük magát. (Talán franciák voltak legtöbben, de jöttek szép számmal angolok, németek, bolgárok, lengyelek, magyarok, olaszok, oroszok, stb. is.) Mivel nem egyforma számú emberek érkeztek az egyes országokból, ezért az egyes dandárokat már eleve nemzetközinek szervezték. Az egyes nemzetek fiait egy zászlóaljba illetve századba sorolták, ha elegen voltak hozzá. Öt ilyen nemzetközi brigád volt (XI., XII., XIII., XIV., XV. sorszámmal). Mivel az önkéntesek folyamatosan jöttek, nem volt idő, mindig rendszerezni, hogy ki hova kerül. Később aztán egy nagy átrendezéssel igyekeztek ezt megoldani: lehetőleg úgy, hogy a XI. dandárban legyenek a németek és a rokon nyelvűek, a XII.-ben az olaszok és a latin nyelvűek, a XIII.-ban a polákok és a közép-kelet-európaiak, a XIV.-ben a franciák, a XV.-ben az angolok. A magyaroknak, akik addig elszórva voltak mindenfelé, ekkor külön zászlóaljat szerveztek a XIII. dandárban.
(A magyar önkéntesek egy csoportja, rákattintva kinagyítható)
Az önkéntesek nagy része egyébként jellemzően különböző kommunista vagy anarchista szervezeteken keresztül jutott Spanyolországba. Ezen persze lehet idegesen fejet csóválni, de nem árt figyelembe venni, hogy a ’30-as években nem ugyanazt jelentette kommunistának lenni, mint az ’50-es években. A ’30-as évek a népfrontok kora volt, az az időszak, amikor a különböző országok kommunista pártjai mindenhol az összefogást, a szövetséget hirdették a demokratikus erőkkel (elsősorban a szélsőjobb, a fasizmus ellen).. Ez sokak számára vonzó lehetett. Nem sokan tudhatták akkor, hogy húsz év múlva milyen elnyomó rendszerek eszközei lesznek a kommunista pártok, abba meg végképp nem sokan láthattak bele, hogy milyen terror folyt mindeközben a Szovjetunióban Sztálin alatt.
Hivatalos statisztika szerint kb 1200 magyar fordult meg a spanyol polgárháború hadszínterein. Legtöbben franciaországi emigránsok voltak, kevesebben hazulról vagy a Szovjetunióból jöttek. A leghíresebb közülük kétségtelenül Zalka Máté volt, aki egy igen érdekes, kalandos életpályát befutott ember volt.
Tehetséges katona, és közepesen tehetséges író. (Bár a Doberdó című regényét szerintem nagyon érdemes elolvasni annak, akit érdekel az I. világháború.) Eredeti neve Frankl Béla volt, aztán később ifjúkora városára, Mátészalkára emlékezve változtatta meg a nevét. A tunyogmatolcsi kocsmáros fiaként kezdte, az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia katonája volt. Orosz fogságba esett, és egy transzporttal Szibériáig hurcolták. Aztán kitört az orosz polgárháború, és ő a hazatérés egyetlen lehetőségének azt látta, ha több társával beáll a vörös hadseregbe, és szervez egy magyar egységet, amely aztán majd hazaverekszi magát valahogy. Ez nem sikerült, Zalka Máté Oroszországban ragadt, igaz mindenki mint a polgárháború hősét tisztelte. 1936-ban jelentkezett önkéntesnek Spanyolországba, hátrahagyva családját a Szovjetunióban. Ki tudja, lehet, hogy inkább biztonságban érezte magát a fronton, mint Oroszországban, ahol minden katonatiszt retteghetett akkoriban, hogy mikor jelentik fel, és kap golyót a tarkójába. Mint minden szovjet katonai tanácsadó, ő is álnevet használt Spanyolországban (a hivatalos benemavatkozási politika miatt): Lukács Pál, szlovákiai magyar könyvkereskedőnek nevezte magát.Egyébként kiválóan helytállt, például fontos része volt a guadalajarai köztársasági győzelemben, ahol egyébként is sok magyar harcolt.
De soha nem tért vissza a spanyol frontról. Ez valószínűleg az utolsó fényképe:
a képen látható autóban utazott, amikor az ellenséges tüzérség lőni kezdte az állásait. Egy fejébe fúródó repeszdarabtól halt meg.
Mit lehet még mondani a spanyol polgárháborúról? Minden polgárháború egy mocskos dolog. (Minden háború egy mocskos dolog.) Mint minden polgárháborúban, ebben is meghalt rengeteg civil is, és ne áltassuk magunkat: mindkét részről sok kegyetlenséget követtek el a harcoló felek. De hozzá lehet tenni, mert történelmi tény: Franco katonái sokkal-sokkal több civilt öltek meg, mint a köztársaságiak. (Sokan haltak meg a német és olasz gépek bombázásaiban is.) Sőt a lázadó jobboldaliak parancsnokai néha egyenesen eszköznek tekintették a terrort, a megfélemlítést, és sokszor a harcok végeztével sem hagyták abba a kegyetlenkedést. A Köztársaság vezetői inkább gátat igyekeztek szabni az értelmetlen vérengzésnek. A köztársasági csapatok részéről elkövetett kegyetlenkedések inkább spontán dühkitörések voltak, és főleg hadifoglyok illetve papok estek nekik áldozatul. Jópár templomot is leromboltak vagy meggyaláztak a kommunisták és az anarchisták. A köztársasági politikusok azonban a háború vége felé ennek megfékezésére is szankciókat hoztak, a vallásszabadság elveire hivatkozva.
A háborút egyébként nagy nemzetközi érdeklődés kísérte. Sok híres külföldi haditudósító működött az események alatt Spanyolországban. Ott volt Friedmann Endre (Robert Capa), Koestler Artúr, Ernest Hemingway, George Orwell, Ksawery Pruszyński… csupa nagy nevű író. És tegyük hozzá: valamennyien a köztársaságiakkal szimpatizáltak.
Hogy miért kezdett engem annyira érdekelni hirtelen ez az egész? Nem tudom. Néha az az érzésem, az, ami körülöttem van, sokban emlékeztet a spanyolországi helyzetre. Nem hiszem, hogy túl nagy esély lenne egy polgárháborúra. De a törésvonalakat, amik szétválasztanak minket, sokszor érzem hasonlónak, mint amik Spanyolországban voltak a polgárháború előtt. (Na persze Magyarországon ma már nincsenek területi autonómiát követelő nemzeti kisebbségek.)
(Itt egy elemzés a témáról Ratius magistertől, ajánlott olvasmány a témához:)
http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/04/22/polgarhaboru_7
Akárhogy is nem szeretném, ha odáig fajulnának a dolgok, mint Spanyolországban. Mégis, valahogy muszáj tisztelettel gondolnom azokra, akik 1936-ban (és utána) fegyvert fogtak azért, hogy megvédjék közösségüket, földjüket a katonai agressziótól. Akik soha nem akartak hős harcosok lenni, mégis hős harcosok lettek, akik soha nem akartak másokra lövöldözni, de magukat és szeretteiket sem akarták hagyni lelövöldöztetni. És igen, megértem azokat, akik máig is ápolják az emléküket, és máig is felidézik szerte a világon a Köztársaság védőinek ökölbe szorított kezét és jelszavát:
¡No pasarán! (Nem törnek át!)
(Bizony, még Polákországban is találkoztam olyanokkal, akik bizonyos különleges alkalmakkor használták ezt a köszöntést.)
Valahogy sok helyen máig is nagyon tisztelik ezeket a harcosokat. Legutóbb egy amerikai blogger írta, hogy a zsarnokság ellen küzdő líbiai felkelők elszánt, fiatal, bátor arcai a spanyol köztársasági katonákat juttatják eszébe.
http://meridiancollective.org/2011/03/29/libyan-rebels-and-the-spanish-loyalist-photos-they-remind-me-of/
Hogy mi lett a spanyol polgárháború vége? 1939-ben végül is Franco seregei győztek, nem utolsósorban a német és olasz haditechnika biztosította fölénynek köszönhetően.
A nemzetközi brigádok megmaradt tagjai nagyrészt Katalóniáig hátráltak, fedezve a köztársaságiak visszavonulását. A Köztársaság vezetősége Barcelonában egy szomorú de méltóságteljes ünnepség keretében búcsúzott el sokfelől jött harcosoktól, óvva őket a további felesleges áldozatoktól.
(A nemzetközi brigádok búcsúja)
Ezután a nemzetköziek átkeltek a francia határon, és hazatértek vagy szétszóródtak Európában. De a spanyol polgári lakosság közül is sokan menekültek Franciaországba vagy Mexikóba.
Spanyolországban egy 1975-ig tartó diktatúra következett ezután, élén az állam első számú vezetőjével Francisco Franco tábornokkal. Hozzá kell tenni: Franco diktátor volt, de nem a véreskezű, inkább a felelősségteljes fajtából. A maga módján igyekezett jó vezére lenni az országnak. Mégis kis fellélegzés következett, mikor 1975-ben meghalt, és egyfajta demokratikus átalakítás kezdődhetett az országban.
A mai España rendszere valamiféle kibékítése akar lenni a Républicának és a Reinónak. Királyság van (XIII. Alfonso leszármazottja, Juan Carlos a király), de alkotmányos királyság, parlamentáris rendszer. A katalánoknak valamiféle autonómiát is sikerült kivívni, ha nem is olyan széleskörűt, mint eredetileg szerettek volna. A zászlóban egyaránt benne vannak a királyság és a köztársaság szimbólumai. És hivatalos forma szerint minden polgárháborúban elesettre kegyelettel emlékeznek. (Az ártatlanul megölt papok közül sokat boldoggá avattak, viszont a nemzetközi brigádok még élő tagjait is tiszteletbeli spanyol állampolgárokká fogadták 1996-ban.) Mondjuk nem tudom, az átlag spanyol mit gondol manapság a polgárháború résztvevőiről, kíváncsi vagyok van-e erről manapság valamiféle közvéleménykutatás.
Érdekes lenne azt is végignézni, hogy a különböző művészeti alkotások, például filmek hogyan dolgozzák fel a spanyol polgárháborút. (Ami azt illeti, én még a Csillagok háborújában is felfedezni véltem a spanyol polgárháború hatását:
(rajz: Fazekas Attila)
...végül is egy autonóm egységek demokratikus (azaz néha nehezen irányítható) szövetségén alapuló Köztársaság-i oldal küzd benne egy központosított, tekintélyelven szigorú hierarchián és egyszemélyi vezetésen (és megfélemlítésen) alapuló Birodalom struktúrája ellen.)
A legutóbbi ilyen témájú film, amit láttam A Faun labirintusa volt. Igaz ott elsősorban díszletként szolgált a történelmi esemény egy emberi drámához, de az egész ábrázolása olyan volt, hogy azt aki látta, nem egyhamar felejti el. (Egyébként az is a köztársaságiakkal rokonszenvez, a Franco-hadsereg tisztje, Vidal kapitány egy nagyon gonosz alak benne. Érdekes, hogy katalán színész játssza.)
Itt van egy új film is, amit már alig várok, hogy eljusson Magyarországra. Addig is ajánlom figyelmetekbe:
http://www.youtube.com/watch?v=z17OEqbrOOQ
A bejegyzés végén még emlékezzünk meg a háború leghíresebb halottjáról is: a neve Federico Borrell García, egy anarchista szabadcsapat tagja volt. És hogy miről lett híres? Arról, hogy halála pillanata jelkép lett.
Igen ő az, akinek a haláláról a XX. század egyik legmeghökkentőbb, és ha nem lenne morbid azt mondanám, egyik legjobban elkapott fényképét készítette Friedmann Endre „Cápa”.
és Friedmann Endre (Robert Capa), aki a képet készítette.
Sokszor úgy emlegetik a spanyol polgárháborút, mint a közelgő második világháború előjátékát, de szerintem nem érdemes itt leragadni. Főleg mert nem lehet egy eseményt kizárólag az utána történt események alapján megítélni, hiszen résztvevői nem láthattak a jövőbe, legfeljebb a múltat (a maguk múltját) mérlegelhették.
España azaz Spanyolország története sok kacskaringót vett a XIX-XX. században. Kicsit hasonlít Magyarországéra is: itt is sokáig napirenden voltak bizonyos társadalmi változások, a folyamatosan konfliktussal fenyegető hatalmas vagyoni különbségek kiegyenlítése (például a nagy földbirtokok szétosztásával a parasztok között), egy demokratikusabb társadalmi rendszer megteremtése, az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás biztosítása… Napirenden voltak, és csak húzódott, húzódott és halasztódott a megvalósításuk évtizedről évtizedre. (Éppen mint Magyarországon a XIX-XX. század folyamán. Ebből is látszik, hogy kár azon siránkozni, hogy a diktatúra elleni reménytelen küzdelem valami előre elrendeltetett közép-kelet-európai jelenség lenne.) 1923-ban aztán egy Miguel Primo de Rivera nevű tábornok szerezte meg puccsal a hatalmat, és lett az ország miniszterelnök-diktátora a király jóváhagyásával. De ő sem tudta felülről erőltetett módon a szükséges reformokat kieszközölni (még ha igyekezett is kevésbé agresszív és kemény módszereket használni). Halála után 1931-ben valóságos békés forradalom zajlott rengeteg demonstrációval. XIII. Alfonso király végül is nem akart a változások útjába állni: le nem mondott, de távozott az országból. A spanyolok kikiáltották a köztársaságot (República Española).
A República zászlója ilyen volt:
1934 és 1936 között több kormány váltotta egymást az országban. A feszültségek ekkor csak növekedtek. A katolikus egyháznak nem tetszett, hogy az állam a társadalmi viszonyok javítása érdekében az egyházi javakhoz is hozzá akar nyúlni, ezért ellenállásra szólította fel híveit. Így növekedett a feszültség a reformisták és a fanatikus katolikusok között. Egyre több lett a fasiszta is. Az egykori diktátor fia, José Antonio Primo de Rivera létrehozott egy fasiszta szervezetet Falange (“Falanx”) néven. (Ez Mussolini olasz fasizmusát tekintette példának tehát nem rasszista, náci, „csak” soviniszta, szélsőjobbos ideológiájú volt.) Közben más részről erősödtek a mindenféle baloldali szervezetek is: a mérsékelt republikánusok, a szociáldemokraták, a kommunisták és az anarchisták is. Őket meg idegesítette egyfelől az egyház és a monarchisták merevsége, másfelől a szélsőjobbosok erőszakossága. Sokan azon a véleményen voltak, hogy az agresszióra agresszívan kell válaszolni. Az utcák nemritkán nagy verekdések helyszínévé váltak. Az ellentétek éleződtek, egyre kisebb volt az esély a megegyezésre. Közben a Köztársaság vezetői azért lépéseket tettek a nagy nehézség közepette a szükséges reformokért: a munkásvédelemért, a szakszervezetekért, az oktatás kiszélesítéséért, és általában a kulturált demokratikus gondolkodásért is.
1936-ban a köztársaságpártiak egy választási összefogást, Népfrontot alapítottak, amelynek programjában olyanok szerepeltek, mint: Amnesztia az 1933 után politikai bűncselekmény vádjával bebörtönzött foglyoknak a megbékélés érdekében. Javítják a szegényebbek földbérlethez jutásának feltételeit. Hatékonyabb munkás- és munkavédelmet biztosítanak. Még hatékonyabbá és elérhetőbbé teszik az oktatást. Stb. Meg is nyerték modernizációs programjukkal az 1936-os választásokat. (Állítólag olyan 60:40 % arányban az ellenfeleikkel szemben. Tehát azért jelentős volt azok száma, akik a reformok ellen szavaztak.) Ez volt 1936 februárjában. A győzelmet nagy ünneplés és lekesedés fogadta, de úgy látszik sokan voltak, akiknek az egész nem tetszett. Akik fontosabbnak tartották volna pl, hogy a katolikus egyház ne veszítse el a befolyását és ezért földjeiről se mondjon le. Akik azt akarták, hogy ne kelljen hatalmas földbirtokokról lemondani a szegényebbek javára. Akik szerint egységes központi irányításra és fegyelemre lett volna szükség az önkormányzatok és autonómiák helyett.
1936 július 17-én katonatisztek egy csoportja összehangolt puccsot kísérelt meg. Remélték, hogy az egész ország csatlakozik hozzájuk, de csalódniuk kellett. Az ország jelentős részét sikerült hatalmukba keríteni, de sok helyen a helyi lakosság ellenállásán, vagy az alsóbb tisztek illetve a kiskatonák szembefordulásán bukott meg a hatalomátvétel.
Olyan váratlan pillanat lehetett ez, akkor 76 évvel ezelőtt, amikor minden és mindenki összezavarodott, és a pillanat esetlegességében nagyon sokminden dönthette el, hogy hirtelen ki melyik oldalra áll. Simán lehet, hogy csomó helyen voltak parasztgyerekből lett kiskatonák, akik szerették volna, ha a családjuk földhöz jut, és kikecmereg a nyomorból, de az adott pillanatban jobban féltek puccsista parancsnokaiktól, minthogy ezt végig tudták volna gondolni. Simán lehet az is, hogy sok mélyen katolikus hívő volt, akit bántott, hogy a kommunisták és anarchisták hogyan mocskolják az egyházat, de az adott pillanatban, mikor azt látták, hogy egy csoport ki-tudja-honnan idekerült marokkói katona meg akarja rohanni a helyi városházát, akkor kész voltak fegyvert fogni a Köztársaság védelmében. Volt ahol az egyes katonai alakulatok tagjai is egymás ellen fordultak, volt ahol a parancsnok részt vett volna a puccsban, de a legénységi állomány leszerelte. Volt ahol pont fordítva: a parancsnok maradt volna hű a Köztársasághoz, de a beosztottjai ellene fordultak. Szóval a kezdő pillanatban ezt sokminden alakíthatta. (És persze akkor még azt sem tudhatta senki, hogy a dologból egy nagyon véres, három évig elhúzódó háború lesz.)
Idővel aztán kialakult a két harcoló tábor, akik aztán jódarabig nem bírtak egymással. A Wikipédia vonatkozó szócikke igen szemléletesen veszi sorra, hogy kik alkották a szembenálló feleket.
Tehát: egyfelől ott volt az az oldal, amelyet neveztek lázadónak, nacionalistának, sovinisztának, tekintélyelvűnek, jobboldalinak. Nem tudom, minek nevezzem őket, mert mindegyik nevet leegyszerűsítőnek érzem.
Mindenesetre ebben a táborban voltak ott a hadsereg merev gondolkodású tisztjei. A falangisták vagyis a Falange tagjai. A szélsőséges katolikusok. A monarchisták, akik a királyságot akarták visszaállítani. Egy csomó kiskatona, akik véletlenül odakeveredtek. És rengeteg gyarmati katona főleg marokkóiak, akik szintén zsoldosok voltak, és nemigen lehetett fogalmuk a spanyol társadalmi viszonyokról, csak mentek, amerre parancsolták nekik. Ez az oldal, amelynek nem tudok nevet adni (de ha akarjátok nevezhetjük „jobboldali”-nak), hamar meg is találta a maga tehetséges katonai vezérét
És másfelől ott volt a köztársaságiak tábora, amit nevezhetnénk baloldalinak, de ez nem fedné a valóságot.
Ebben pedig ott voltak a Népfront (Frente Popular) erői. A republikánusok két pártja, a szociáldemokraták, a kommunisták, a nem-kommunista marxisták, akiket a szovjetek „trockistáknak” neveztek, a szakszervezeti szövetség, az anarcho-szindikalista szakszervezeti szövetségek. Szóval a jómunkásemberek. És ezekhez csatlakoztak még az ország etnikai kisebbségei is: a katalánok, az euszkerák (baszkok) és a galegók (galíciaiak). Ők autonómiát követeltek, és úgy gondolták ezt csak egy demokratikusan vezetett Köztársaság tudja biztosítani, nem egy központosított katonai diktatúra. Szóval a közös veszély és fenyegetettség egymástól ideológiában, gondolkodásban nagyon távol eső embereket hozott itt össze.
Afelől kétség nincs, hogy itt a Köztársaság védekezett, csapatai egy törvényesen megválasztott kormány védelmében harcoltak. Amely kormány eddig még csak nem is vitt végbe semmi olyan erőszakos cselekményt, ami indokolta volna az ellene való sürgős katonai fellépést.
Az erők kezdetben kiegyenlítettnek látszottak. De a lázadó-soviniszták ereje akkor is ijesztőbbnek látszott, hiszen előre kitervelten, többnyire szervezett zsoldosokkal támadott, precíz haditerv alapján. Ellenük pedig sokszor a helyi lakosság volt kénytelen fegyvert fogni, illetve a különböző pártok elkezdték szervezni saját szabadcsapataikat, milíciáikat, amelyek tevékenységét azonban kezdetben nehéznek látszott összehangolni.
A másik probléma ott kezdődött, hogy az akkor Németországot és Olaszországot irányító szélsőjobboldali diktatúrák hirtelen egy nagy szövetséges lehetőségét látták meg Francóban, és nyíltan támogatni kezdték, először csak a legmodernebb fegyverekkel, aztán segédcsapatokkal is. Így már bajban lett volna a Köztársaság hadserege, főleg, hogy Európa többi országa benemavatkozást hirdetett a spanyol konfliktusba. Ezért kezdték el szervezni az ún. nemzetközi brigádokat.
Vagyis bátor önkénteseket toboroztak különböző országokból, akikből aztán új dandárokat kezdtek szervezni. (A dandárt idegen szóval brigádnak hívják.)
Önkéntesek pedig igen sok helyről érkeztek, egy újabb hivatalos adat szerint 53 nemzet képviseltette köztük magát. (Talán franciák voltak legtöbben, de jöttek szép számmal angolok, németek, bolgárok, lengyelek, magyarok, olaszok, oroszok, stb. is.) Mivel nem egyforma számú emberek érkeztek az egyes országokból, ezért az egyes dandárokat már eleve nemzetközinek szervezték. Az egyes nemzetek fiait egy zászlóaljba illetve századba sorolták, ha elegen voltak hozzá. Öt ilyen nemzetközi brigád volt (XI., XII., XIII., XIV., XV. sorszámmal). Mivel az önkéntesek folyamatosan jöttek, nem volt idő, mindig rendszerezni, hogy ki hova kerül. Később aztán egy nagy átrendezéssel igyekeztek ezt megoldani: lehetőleg úgy, hogy a XI. dandárban legyenek a németek és a rokon nyelvűek, a XII.-ben az olaszok és a latin nyelvűek, a XIII.-ban a polákok és a közép-kelet-európaiak, a XIV.-ben a franciák, a XV.-ben az angolok. A magyaroknak, akik addig elszórva voltak mindenfelé, ekkor külön zászlóaljat szerveztek a XIII. dandárban.
Az önkéntesek nagy része egyébként jellemzően különböző kommunista vagy anarchista szervezeteken keresztül jutott Spanyolországba. Ezen persze lehet idegesen fejet csóválni, de nem árt figyelembe venni, hogy a ’30-as években nem ugyanazt jelentette kommunistának lenni, mint az ’50-es években. A ’30-as évek a népfrontok kora volt, az az időszak, amikor a különböző országok kommunista pártjai mindenhol az összefogást, a szövetséget hirdették a demokratikus erőkkel (elsősorban a szélsőjobb, a fasizmus ellen).. Ez sokak számára vonzó lehetett. Nem sokan tudhatták akkor, hogy húsz év múlva milyen elnyomó rendszerek eszközei lesznek a kommunista pártok, abba meg végképp nem sokan láthattak bele, hogy milyen terror folyt mindeközben a Szovjetunióban Sztálin alatt.
Hivatalos statisztika szerint kb 1200 magyar fordult meg a spanyol polgárháború hadszínterein. Legtöbben franciaországi emigránsok voltak, kevesebben hazulról vagy a Szovjetunióból jöttek. A leghíresebb közülük kétségtelenül Zalka Máté volt, aki egy igen érdekes, kalandos életpályát befutott ember volt.
Mit lehet még mondani a spanyol polgárháborúról? Minden polgárháború egy mocskos dolog. (Minden háború egy mocskos dolog.) Mint minden polgárháborúban, ebben is meghalt rengeteg civil is, és ne áltassuk magunkat: mindkét részről sok kegyetlenséget követtek el a harcoló felek. De hozzá lehet tenni, mert történelmi tény: Franco katonái sokkal-sokkal több civilt öltek meg, mint a köztársaságiak. (Sokan haltak meg a német és olasz gépek bombázásaiban is.) Sőt a lázadó jobboldaliak parancsnokai néha egyenesen eszköznek tekintették a terrort, a megfélemlítést, és sokszor a harcok végeztével sem hagyták abba a kegyetlenkedést. A Köztársaság vezetői inkább gátat igyekeztek szabni az értelmetlen vérengzésnek. A köztársasági csapatok részéről elkövetett kegyetlenkedések inkább spontán dühkitörések voltak, és főleg hadifoglyok illetve papok estek nekik áldozatul. Jópár templomot is leromboltak vagy meggyaláztak a kommunisták és az anarchisták. A köztársasági politikusok azonban a háború vége felé ennek megfékezésére is szankciókat hoztak, a vallásszabadság elveire hivatkozva.
A háborút egyébként nagy nemzetközi érdeklődés kísérte. Sok híres külföldi haditudósító működött az események alatt Spanyolországban. Ott volt Friedmann Endre (Robert Capa), Koestler Artúr, Ernest Hemingway, George Orwell, Ksawery Pruszyński… csupa nagy nevű író. És tegyük hozzá: valamennyien a köztársaságiakkal szimpatizáltak.
Hogy miért kezdett engem annyira érdekelni hirtelen ez az egész? Nem tudom. Néha az az érzésem, az, ami körülöttem van, sokban emlékeztet a spanyolországi helyzetre. Nem hiszem, hogy túl nagy esély lenne egy polgárháborúra. De a törésvonalakat, amik szétválasztanak minket, sokszor érzem hasonlónak, mint amik Spanyolországban voltak a polgárháború előtt. (Na persze Magyarországon ma már nincsenek területi autonómiát követelő nemzeti kisebbségek.)
(Itt egy elemzés a témáról Ratius magistertől, ajánlott olvasmány a témához:)
http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/04/22/polgarhaboru_7
Akárhogy is nem szeretném, ha odáig fajulnának a dolgok, mint Spanyolországban. Mégis, valahogy muszáj tisztelettel gondolnom azokra, akik 1936-ban (és utána) fegyvert fogtak azért, hogy megvédjék közösségüket, földjüket a katonai agressziótól. Akik soha nem akartak hős harcosok lenni, mégis hős harcosok lettek, akik soha nem akartak másokra lövöldözni, de magukat és szeretteiket sem akarták hagyni lelövöldöztetni. És igen, megértem azokat, akik máig is ápolják az emléküket, és máig is felidézik szerte a világon a Köztársaság védőinek ökölbe szorított kezét és jelszavát:
¡No pasarán! (Nem törnek át!)
Valahogy sok helyen máig is nagyon tisztelik ezeket a harcosokat. Legutóbb egy amerikai blogger írta, hogy a zsarnokság ellen küzdő líbiai felkelők elszánt, fiatal, bátor arcai a spanyol köztársasági katonákat juttatják eszébe.
http://meridiancollective.org/2011/03/29/libyan-rebels-and-the-spanish-loyalist-photos-they-remind-me-of/
Hogy mi lett a spanyol polgárháború vége? 1939-ben végül is Franco seregei győztek, nem utolsósorban a német és olasz haditechnika biztosította fölénynek köszönhetően.
Ezután a nemzetköziek átkeltek a francia határon, és hazatértek vagy szétszóródtak Európában. De a spanyol polgári lakosság közül is sokan menekültek Franciaországba vagy Mexikóba.
Spanyolországban egy 1975-ig tartó diktatúra következett ezután, élén az állam első számú vezetőjével Francisco Franco tábornokkal. Hozzá kell tenni: Franco diktátor volt, de nem a véreskezű, inkább a felelősségteljes fajtából. A maga módján igyekezett jó vezére lenni az országnak. Mégis kis fellélegzés következett, mikor 1975-ben meghalt, és egyfajta demokratikus átalakítás kezdődhetett az országban.
A mai España rendszere valamiféle kibékítése akar lenni a Républicának és a Reinónak. Királyság van (XIII. Alfonso leszármazottja, Juan Carlos a király), de alkotmányos királyság, parlamentáris rendszer. A katalánoknak valamiféle autonómiát is sikerült kivívni, ha nem is olyan széleskörűt, mint eredetileg szerettek volna. A zászlóban egyaránt benne vannak a királyság és a köztársaság szimbólumai. És hivatalos forma szerint minden polgárháborúban elesettre kegyelettel emlékeznek. (Az ártatlanul megölt papok közül sokat boldoggá avattak, viszont a nemzetközi brigádok még élő tagjait is tiszteletbeli spanyol állampolgárokká fogadták 1996-ban.) Mondjuk nem tudom, az átlag spanyol mit gondol manapság a polgárháború résztvevőiről, kíváncsi vagyok van-e erről manapság valamiféle közvéleménykutatás.
Érdekes lenne azt is végignézni, hogy a különböző művészeti alkotások, például filmek hogyan dolgozzák fel a spanyol polgárháborút. (Ami azt illeti, én még a Csillagok háborújában is felfedezni véltem a spanyol polgárháború hatását:
...végül is egy autonóm egységek demokratikus (azaz néha nehezen irányítható) szövetségén alapuló Köztársaság-i oldal küzd benne egy központosított, tekintélyelven szigorú hierarchián és egyszemélyi vezetésen (és megfélemlítésen) alapuló Birodalom struktúrája ellen.)
A legutóbbi ilyen témájú film, amit láttam A Faun labirintusa volt. Igaz ott elsősorban díszletként szolgált a történelmi esemény egy emberi drámához, de az egész ábrázolása olyan volt, hogy azt aki látta, nem egyhamar felejti el. (Egyébként az is a köztársaságiakkal rokonszenvez, a Franco-hadsereg tisztje, Vidal kapitány egy nagyon gonosz alak benne. Érdekes, hogy katalán színész játssza.)
Itt van egy új film is, amit már alig várok, hogy eljusson Magyarországra. Addig is ajánlom figyelmetekbe:
http://www.youtube.com/watch?v=z17OEqbrOOQ
A bejegyzés végén még emlékezzünk meg a háború leghíresebb halottjáról is: a neve Federico Borrell García, egy anarchista szabadcsapat tagja volt. És hogy miről lett híres? Arról, hogy halála pillanata jelkép lett.
2012. július 5., csütörtök
Lovagok között Patcán
Meghívást kaptam Patcára, Somogy megyébe, ahol, mint megtudtam, országos lovagrendi találkozót fognak rendezni. Tudjátok hol van Patca?Sokáig én sem tudtam. Somogyban, a Zselic dombjai között, Kaposvártól délre, Szenna közelében. (Oké, Szennát már tudtam, hol van. Akkor gyerünk!)
Így hát felkerekedtem, és útra keltem Szennára. Közben megtudtam azt is, hogy ez a Patca Somogy megye egyik legkisebb faluja. Legkisebb?? Akkor miért pont ott rendeznek lovagrendi találkozót? Ráadásul országosat? –kérdeztem magamtól. Hiszen a lovagrendek általában nagy múlttal rendelkező, fényes várak mellett szeretnek találkozni (amilyen az egri, a diósgyőri vagy az ogrodzienieci), ott szeretnek sok ember szeme előtt megküzdeni a nagy dicsőségért, és mindenféle szép hölgyek szép szemeiért. Meg kezeiért. Meg lábaiért. Meg… Nade szóval miért éppen egy ismeretlen kis faluban jönnek össze az ország nemes urai és hölgyei, egymással vívni és egymásnak szépeket mondani?
Hát, mint kiderült, Patca sem éppen utolsó hely. És vár is van itt, ha nem is akkora, és nem is olyan, de azért sok szempontból még különb is.
Szerencsére találtam egy jó útikalauzt, aki elvezetett engem Patcára. Tőle azt is megtudtam út közben, hogy a nagyhírű palánkvár, amely a községet híressé tette egy Katica Tanya névre elkeresztelt birtokon épült fel, ezelőtt hét évvel. A Katica Tanya pedig egy igen figyelemre méltó és példás rendű birtok, híre van az egész Zselicségben, de még az egész országban is. Nemes Handó János gazduram és felesége Handó Eszter alapították a Tanyát sok-sok évvel ezelőtt. Van ott minden, mi gyerekeknek és felnőtteknek kedves lehet, méltán nevezik az ottani munkás, dolgos emberek a birtokot az Élmények Hazájának és az Aktív Pihenés Központjának.
Tűző napsütés közepette értünk Patcára, és mentünk is egyenest a Katica Tanyára. Ott rögtön fel is kerestem Handó János gazduramat és Eszter gazdasszonyomat. Aki kalauzolt, jól ismerte őket, hát elvezetett hozzájuk. Megmondtam nekik, hogy Tinódi Meder vagyok, ide küldtek, hogy körbenézzek a Katica Tanyán, és hírt vigyek az itteni jeles eseményekről az ország más részeire is, hogy mindenki megismerhesse, miként mulatnak együtt nemes lovag uraimék. János uramnak tetszett a beszédem, de mert őt szólította a dolog, a jeles esemény szervezése, ezért inkább Eszter asszonyra bízta további kalauzolásomat. Eszter asszony pedig végigvezetett a birtokon, és elmesélte hogyan keletkezett a Tanya, és hogyan lett belőle Aktív Pihenés Központ és Élmények Hazája.
Úgy kezdődött, hogy ők mindketten a messzi Britanniában végezték az egyetemet, aztán mikor megismerkedtek, még a Földet is körbeutazták együtt. És több helyen láttak jól működő gazdaságokat, amelyek nemcsak gazdálkodnak, hanem még az erre járóknak pihenését is segítik, és nemcsak gyógyvizekkel, meg ilyesmikkel, hanem aktív szép élményekkel is. Így hát elhatározta János uram és Eszter asszony, hogy hazatérve egy ilyen birtokot itthon is létrehoznak. A Zselicségbe tértek vissza, ahonnan János uram származott, régi gazdálkodó családból. Itt vásároltak földet, és itt kezdtek neki a birtok fejlesztésének. És valahogy úgy alakult, hogy minden sikerült nekik.
Gyerekek! Haverek! Ha én azt elő tudnám sorolni, hogy mi minden szép van itt! Először is itt van egy csomó állat, mindenfelé. Ólakban, istállókban, karámokban, legelőkben és úsztatókban. Kacsák, libák, nyulak, mangalicák többféle színben, racka-, cigája- és merinói juhok, szürkemarhák, lovak és szamarak. Mindenütt gyönyörű rendben és szép példás tisztaságban. Ezekkel kezdődött minden, az egész birtok felfuttatása. Van aztán gokartpálya, pedálos gokartokkal. Ez már kicsit újabb fejlesztés. Van játszótér, aminek egyik részén a jól ismert fajátékok vannak, másik részén viszont egy régi, kiszolgált, motorjanincs Zetor és egy kombájn szolgálnak mászókaként. És itt van a csúszdapark és a drótkötélpálya, amelyek már a kalandpark legújabb elemei, csak idén lettek teljesen készen. Ez csak azt mutatja, hogy a fejlesztések folyamatosan jönnek, a gazduramnak és a gazdasszonynak évről évre vannak újabb ötletei, amelyek többnyire meg is valósulnak, és sikeresek is lesznek.
Maga a vár, amihez tartunk, 2005-ben épült fel, a kora középkori, illetve még a XIII. században is létező palánkvárak mintájára. A megtervezésében a kaposvári vitézlő Fekete Hollók Rendje segített. Hogy kész lett a vár, következő évben már meg is tartották az első lovagrendi találkozót itt. Azon a Fekete Hollók Rendjén kívül még két lovagrend vett részt, akiket a kaposvári vitézlő uraimék hívtak ide. Aztán a résztvevők köre hólabdaszerűen bővült, és ma már örül, aki itt lehet, mert itt lenni, és itt bemutatkozni dicsőség. Ezokáért sokan is vannak itt, akikkel érdemes megismerkedni. Mindegyik csapat a XIV-XV. századi hadviseléssel foglalkozik. Azon belül is a Hunyadiak kora a kiemelt kor, amiből érkeztek. Ahogyan haladunk felfelé a domboldalon a hírneves palánkvár felé, útközben megismerkedhetünk a résztvevőkkel. Legtöbben az állatok karámjai közti helyeken verték fel díszes hadisátraikat, állították fel szalmabáláikat és deszkalapjaikat, amikre célba lehetett lőni, illetve hajítani. De van olyan is, aki az állatok fejőhelyén kapott szállást. Ahol máskor tehenek és kecskék várakoznak türelmesen a sorukra, ott most pajzsok, másfélkezes és kétkezes egyenes kardok és kelevézek álltak a korlátoknak támasztva.
Így tehát én is elindultam felfelé, és közben köszöngettem a vitézlő rendeknek, megkérdeztem őket, hogy honnan jönnek, és hányadszorra vannak itt, illetve hogyan kerültek ide.
Elsőnek a Zengő Nyilak Íjászai nevű csapat jurtájánál álltam meg.
Ők az egyetlen csapat, akik a honfoglalás és a kalandozások korával, szóval a IX-X. századdal foglalkoznak, az itteni résztvevők közül. Hasonlóan Old Surehandhez minden helyzetből tudnak pontosan lőni, állva ülve, fekve, spárgázva, de talán még fejjel lefelé is. (Bár azt nem láttam.) Nevüket onnan kapták, hogy szívesen lőnek zengő nyilakkal. A zengő nyíl olyan nyíl, amelynek a hegye megfelelő helyen és megfelelő módon ki van lyukasztva, így amikor száll, süvítő hangot ad. Ez nagyon hasznos vadászatnál, mikor halljuk merre ment a nyilunk, és halljuk, merre vannak a többiek, a társaink, így kisebb az esélye, hogy egymásra lövünk a vad helyett. De harcban sem rossz ilyeneket használni. Mikor egy egész századnyi vagy ezrednyi íjász lő ilyen nyilakkal, akkor a nyílzápor nemcsak az eget sötétíti el, hanem a süvítő hang még félelmetesebbé is teszi a kikerülhetetlen gyorsasággal közelgő „éjszínű véget”. A jurta afféle kiállítóhely is volt, telerakodva szebbnél szebb honfoglaláskori cuccokkal, meg Kertai Zalán fantasy-illusztrációkra emlékeztető grafikáival.
(Fura, hogy ma már ezek számítanak a menőnek, és nem László Gyula gyönyörű festményei, rajzai.)
Miután mindent figyelmesen megnéztem, íjat is fogtam a kezembe, és lőttem egy párat. Csalódottan állapítottam meg, hogy közel sem lövök olyan jól, mint mondjuk tavaly ilyenkor, mikor a pünkösdi király címéért rendeztünk nagy viadalt egypár vidám vitézi cimborámmal Nógrád nagy hegyei közt. Gyakorolnom kell majd, hogy újra formába jöjjek.
Haladtam aztán tovább, nézve, hogy kik vannak még itt.
Itt volt a Börzsönyi Nehézgyalogság Szobról,
erős és veszedelmes vitézek, csakúgy, mint címerállatuk a börzsönyi vadkan.
Itt volt a Hunyadiak Örökében Történelmi Hagyományőrzők csoportja Szentesről
a Szabad Lovagok Rendje Kisújszállásról,
itt voltak Zsigmond király sárkányos lovagjainak örökösei:
az Öreglaki Sárkányrend
és a Sárkányos Szövetség
és végül Vas Vármegye lovagjai és Íjászai az Anjou-korból.
No meg persze a Fekete Hollók Rendje Kaposvárról, akik a legrégebbi itteni csapat, majdnemhogy házigazdák itt.
Kiegészítésként pedig még itt van két, fáradhatatlan zenekar, akik fel-le járkálnak, de többnyire a vár alatt vannak, és folyamatosan zenélnek: ők a Cantilena Régizene Együttes és a Szelindek Zenekar. Persze mindkettő középkori zenéket játszik most.
Mindenkinél megálltam egy kis időre. Nemcsak beszélgetni, hanem kicsit ki is próbálni magam, végre ismét. Dobócsillagokkal már egészen tűrhetően bántam. Aztán kezembe fogtam egy kelevézt is, és valahogyan rögtön eszembe jutottak azok a régi szép idők, amikor a Tarnowskiak szolgálatában állva együtt hánytuk a dárdákat a víg lengyel bajtársakkal a Tarnów melletti goblinjárta erdőkben.
Aztán volt olyan hely is, ahol kardot fogtam a kezembe, és suhintottam vele néhányat. Az egyik lovag rögtön oda is jött hozzám.
-No, akkor tánc! –mondta.
És nekiestünk egymásnak. Alaposan végigkardlapoztuk egymást a végére. Persze akármilyen fürgén szökdécseltem, én kaptam többet. (Hiába no, azért szablyával mégiscsak jobb vagyok, mint másfélkezes egyenes karddal.) De azért lovag uramon is volt jónéhány kék-zöld folt. Mikor aztán kifáradtunk, és lihegve, de elismerően néztünk egymásra, megszólalt lovag uram:
-Nem először fogsz kardot a kezedbe, te deák, igaz-e?
Ez az elismerés azért jól esett. Elmeséltem neki, hogy a híres Csaba vezértől tanultam a szablya forgatását, aztán Baltás uram okított az egyenes kard használatára is, majd Polákországban, a Leliwa címercsaládhoz tartozó Tarnowski uraimék hűbéreseinél fejlesztettem ezt tovább Tarnówban.
Szóval, rájöttem, hogy érdemes lesz újra gyakorolni magam a hadimesterségben. Szó mi szó, az utóbbi időben erősen elhanyagoltam ezt a tudományért, az íródeáki aktakukac munkáért, de láttam most, hogy ha kell, hamar visszajön mindaz, amit tanultam. Ezért elhatároztam, hogy amint alkalom lesz rá újra kezdem ezt is. Aztán ki tudja, ha visszatérek még Tarnówba, a Tarnowskiak szolgálatába, csak jól jöhet ez a fajta tudás is.
Közben így araszolgatva felfelé a domboldalon, felértem a várhoz.
A vár igazán szép látvány. Csak egy kis favár, az igaz, de legalább egy szépen rendbentartott ép vár. Egyből meg is értettem, miért érdemes itt tartani lovagrendi találkozót. Egyrészt a szervezés profizmusa miatt. Másrészt a látogató sokkal élőbbnek fogja érezni az egész korhű hangulatot egy ilyen építménynél, mint mondjuk egy régi romnál, amiből már alig maradtak falak.
Erről jut eszembe, mit mondott erről régi jó ismerősöm, Ratius mester (aki maga is félelmetes harcos volt, ezt tanúsíthatom):
http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/04/29/epitsunk_varakat
A programok most nem magában a várban zajlanak, ahhoz az udvara kicsi lenne, hanem a vár mellett a domboldalon, a széles mezőn. De aki akar, persze bemehet magába a várba is, és körbenézhet. Szép épület. A gyilokjárón végigsétálva kilátás nyílik az egész birtokra, az egész Katica Tanyára. A várfokon körben pedig a magyar történelmi hadizászlók lengenek, azok, amelyek alatt a katonaság szokott a nagy nemzeti ünnepek alatt parádézni. De az őrtornyokra a falu, Patca címere is ki van téve.
A vár mellett van még valami, ami Eszter asszony szerint egyik nagy büszkesége. Egy trébuchet. Azaz egy francia típusú hajítógép, ami a maga korában (a XIII. században, tehát még jóval a tűzfegyverek alkalmazása előtt) a legmodernebb csúcstechnológiás távolsági fegyver lehetett.
Amellett, hogy hatalmas köveket lehet vele hozzávágni a várak falához, elősegítve a rombolást, a biológiai hadviselésre is alkalmas, például ha romlott húst, pestises hullákat, emberfejeket, mérgezett cuccokat hajítunk be vele az ellenséges várba. Ezzel, ami itt van az alkonyi sötétségben még tüzes golyókat is szoktak dobálni, amelyek gyönyörű üstökösként húznak át az égen a birtok felett, bevilágítva a környező tájat. Amúgy a készítői büszkén mesélik, hogy ekkora trébuchet nem is nagyon van már máshol Európában, csak az angliai Warwick vára mellett.
A programok egyébként már reggel óta tartottak, hogy minden lovagrend bemutatója sorrakerülhessen. Ehhez képest furcsa, hogy csak délután három körül került sor valami megnyitóféleségre. Ez abból állt, hogy mind az itt résztvevő lovagrendek felvonultak a domboldalon, és szép rendben felsorakoztak a vár előtti széles mezőre. (A lovagrendeket egy kikáltó szólította elő, aki furán beszélt magyarul. Minden mondatát így kezdte: „Most pedig szólítám…”. Pedig egyébként magyarnak tűnt a pasas. Csak úgy látszik a régmúlt időt nem tudta a jelen időtől megkülönböztetni.)
Utánuk pedig egy új menet jött, amelyben a lovagrendek egy-egy tagja hozza a várfokról leszedett történelmi zászlókat. Igen, azokat, amelyek alatt a magyar katonaság szokott a nagy nemzeti ünnepeken parádézni.
Élen jön a honfoglalók feltételezett vörös zászlója.
Aztán III. Béla hármashalmos-kettőskeresztes zászlaja.
Aztán az Árpád-ház vörös-ezüst sávos zászlója,
amelyről a kikiáltó azt mondja: mossuk le róla az ilyen jeles alkalmakkor, mint ez a lovagtalálkozó, azt a sok mocskot, melyek az utóbbi években ráragadtak. Ezzel én is együtt tudok érteni. Mi mással moshatnánk le egy jelképről a mocskot, mint hogy méltón használjuk? Kezdetnek megteszi, ha megemlékezünk eredeti történelmi funkciójáról.
Aztán jön az Anjou-kori zászló, az Árpádok sávjaival és az Anjouk arany liliomaival.
Aztán jön Hunyadi János zászlója: a Hunyadiak régebbi, Zsigmond király által adományozott hollós címerével, amit V. László király egy vörös oroszlánnal egészített ki János vajda érdemeinek elismeréseként.
Utána a Fekete Sereg zászlója jön. Amit mint tudjuk, Mátyás életében nem hívtak feketének, de nem tudjuk honnan jön az elnevezés. Állítólag ebben a zászlóban sem fekete sávok voltak eredetileg, csak valami tűzvészben összekormozódott az a corvina, amelynek a címlapján a zászló ábrázolása szerepelt. De azért nekünk így is tetszik.
Aztán jön Bocskai István fejedelem hajdúinak zászlója, amelyen egy oroszlán és egy sas kapaszkodik össze.
Talán harcolnak. Talán éppen haverkodnak. Még az is lehet, hogy táncolnak. Közben látványosan nyelvet öltenek egymásra. Mit akar ez jelenteni?
Aztán jön Rákóczi Ferenc nagyságos vezérlő fejedelem híres zászlója. Rajta a jelmondat: „Iustam causam Deus non derelinquet.”
A kikiáltó egy kupa bort ígért annak, aki megmondja, mit jelent ez magyarul. Jólesett volna egy kupa bor, de az igazat megvallva nem érezném fairnek, ha én nyögném be a megfejtést, aki négy évig mást se csináltam, mint Rákóczi és diplomatái és seregei után kajtattam több országon keresztül. No? Ti tudjátok, mit jelent? (Nyugodtan írjátok meg kommentbe, bár egy kupa bort nem tudok érte felajánlani.)
És jött még egy zászló az ún. nagy tartományi címerrel, amelyen a Magyar Korona Országainak címerei vannak.
Itt valahogy vége szakadt a sornak. Hiába vártuk az 1848-as, 1849-es honvédzászlókat. Lehet, hogy azokból már túl sokféle van, Koronával, meg anélkül is, hát nem akartak egyet kiválasztani, ezért nem tűztek ilyeneket a várfokra se. Ja és Bethlen Gábor zászlója is kimaradt. Na de ne kekeckedjünk, így is szép látvány volt, ahogyan felsorakozik a sokféle zászló, ahogyan ott állnak sorban a nagy mezőn mind a lovagrendek, és a heroldok, a napfény megcsillan a vérteken, és a szél lobogtatja a zászlókat. Egy darabig így ácsorogtunk a mezőn, végighallgattunk egy beszédet, aztán egy rövid közös éljenzés és zászlólengetés után a zászlók és a vitézlő rendek elvonultak, folytatódtak a programok.
Boing!
A programok pedig igazán szemet gyönyörködtetőek voltak, kicsiknek és nagyoknak, vitéz uraknak és szép hölgyeknek egyaránt.
Voltak páros viadalok, amelyek során kemény ütéseket kaptak sokan, volt kelevézvető verseny is a nemes uraknak. Csak néha fordult át az egész morbidba, illetve véresbe. Hallottam, hogy azalatt, mialatt én Eszter asszonnyal a birtokot jártam, néhány asszonyra lecsaptak a börzsönyi lovagok, azzal, hogy boszorkányokat keresnek. Valamiféle istenítéletre is sor került, egyes vitézek kiálltak és megverekedtek egyes asszonyokért, másokat kiváltottak, mert végül is miért ne lehetne az inkvizíciót is lefizetni néha. A végén aztán nem égettek meg senkit, de mégcsak meg sem fojtották a gyanúsítottakat. A Vas vármegyei lovagok meg orvvadászokat fogtak, és azokat akarták példásan megbüntetni. Egy legényt már deresre is húztak, de akkor megérkezett a nagyúr, akinek a legény az apródja volt. Kiváltani nem tudván hű emberét, egyet elrabolt az orvvadász tettenérői közül. Szóval kezdődött a túszdráma, és az egyezkedés. Persze bunyó lett a vége. Recsegtek a koponyák és törtek a csontok, a többi lovagok meg csesztek közbeavatkozni, mert kedvükre való volt a látvány. Végül csak szétválasztották a verekedőket, de addigra sok mindenkinek betörték a fejét, csak épp az eredeti orvvadászok úsztak meg mindent. Hát ilyen kutyavilág volt arrafelé.
De aztán jött a Fekete Hollók Rendjének egyik tudós és jóbeszédű tagja, ígérvén, hogy nagy vándorlás alatt összehordott, külső országokban megerősített tudományával mindenkit kigyógyít minden nyavajából és sebesülésből. Saját csapatát sem kímélte kezdett mindenkit kúrálni. Persze minden kúra előtt gondosan a deresre kötözte ő is a pácienst, hogy el ne szaladjon. Az egyik legénynek a fogát húzta ki. A másikon eret vágott. (És közben egy percig be nem állt a szája.) Aztán megkérdezte, fáj-e még valakinek valamije. Ekkor kicsit megijedtem, mert bizony közel álltam a tudós doktorhoz. Mi lesz, ha ez a nagytudású férfiú a szememből kiolvassa, hogy két napja be van gyulladva az ínyem? Jó ég, hogyan fog ez elbánni velem? Szerencsére nem én lettem a következő páciens. Hanem egy régi fejsebtől szenvedő, elméjében zavarodott legény. Rajta koponyalékelést végzett a tudós felcser. Tudjátok mivel turkált a fejében? Egy dugóhúzóval! Még ennél is vérfagyasztóbb dolgokat művelt egy asszonnyal, akiből az ördögöt űzte ki. Szegény asszony, tényleg egy elvetemült némber volt, de azért megsajnáltuk. A deresre húzva elájult. Mikor felébredt vagy öt percig a nevét sem tudta megmondani.
Szóval ilyen dolgok is történtek ott, Patcán. De végső soron mindenki élve és a saját lábán hagyta el a felcsert, és a legtöbben bizonygatták, hogy tényleg jobban érzik magukat. Még az asszony is mintha megkönnyebbült volna utána.
Már majdnem minden programnak lassan a végére értünk, amikor a szervezők az állatoknak kiépített karámok mögé terelték a vendégeket. Ebből tudhattuk, hogy most nagy dolgok készülnek. Bizony: nem kisebb személyiség érkezett a nagy lovagrendi találkozóra, mint maga Kassai Lajos, a lovasíjászok kagánja, személyesen.
Az az ember, aki Magyarországon egy modern sporttá tette a lovasíjászatot, kidolgozva a tanuló- és mesterfokozatok, a vizsgák és a versenyek rendszerét. Akinek ezért mindannyian hálásak lehetünk. És aki emellett a lovasíjászat legnagyobb rekordere is: senki nem lő vágtató ló hátáról ilyen gyorsan, és ilyen pontosan, mint ő. Én is nagy csodálója vagyok neki, Lovasíjászat című könyvét többször is nagy lelkesedéssel olvastam végig. Olyan bölcsességeket fogalmaz meg, olyanokat ír erőről, kitartásról, szívósságról, céltudatosságról, hogy az nemcsak harcművészeknek, hanem a mindennapi élettel küszködő embereknek is hasznos lehet.
Kassai Lajos most ideérkezett, néhány tanítványával. Vártam, hogy mielőtt bemutatót tart, majd mond egy-két szót a tevékenységéről, az íjakról, a lovakról, a Völgyről, ott Kaposmérőn, meg úgy általában őseink hadviseléséről. Ő azonban egy pillanatig sem lacafacázott, egyből lövöldözni kezdett, a kommentálást teljes egészében a Fekete Hollók kikiáltójára hagyta. Nem tudom, mi volt ennek az oka, de mintha valami sértettség felhőzte volna be a kagán tekintetét. De a közönségnek így sem okozott csalódást. Egy lövése sem tévesztett célt, akár álló, akár mozgó célpontokra lőtt. De a tanítványait sem kellett félteni. (Szerencsére ők is lőttek jópárat, és nem csak az a feladat várt rájuk, hogy a mester után a nyílvesszőket összeszedjék.)
Ilyen szép volt a Lovagrendi Találkozó Patcán. De hátravolt még a leglátványosabb része az egésznek. Az a régi szokás, hogy ilyenkor a résztvevő lovagok a végén mindig két nagy seregbe rendeződnek. És persze egyik bezárkózik a palánkvárba, és lélekszakadva védi azt, ahogy tudja, a másik meg rohamoz. Az ostrom nagyon látványos szokott lenni, csak úgy röpködnek a hasznavehetetlen és hasznos tárgyak, amiket a védők a támadókra kidobnak, és aztán a végtagok és a fejek is röpködni kezdenek.
http://www.youtube.com/watch?v=T8tYGYfH_4s
(Mivel –szerencsére – senkinek nem jut eszébe, hogy, palánkvárról lévén szó, elég lenne odaküldeni néhány íjászt, és gy… de ezt ti is rögtön felejtsétek is el, de nagyon gyorsan.)
Utána pedig, Szent Iván napja lévén, jönnie kellene a nagy máglyagyújtásnak, a tűztáncnak és a tűzugrásnak, aztán…
Ám ekkor az, aki engem Patcáig kalauzolt megkocogtatta a vállamat.
-Meder, indulnunk kéne.
-Nadehát most jön még a leglátványosabb rész, az ostrom. Tudni szeretném, ki győz, és…
-Tudom, kíváncsi, vagy, persze nem ezért szeretnél te maradni, de figyelj…
-Nem ezért? Hát mit gondolsz miért?
-Tudom én.
-Na jó, persze utána lesz a nagy tűzugrás. Azt mégsem kellene kihagyni. Át kell ugrani a tüzet, az megtisztítja az embert. És persze akik együtt ugorják át a tüzet párban, azok örökre együtt is maradnak. És persze jön a tűz körültáncolása is, és talán… Talán még orgia is lesz.
-Meder, van neked kivel átugrani azt a tüzet? –kérdezte ravaszul útikalauzom.
-Hát… nincs. –böktem ki végre.
-Na látod! Hát idehallgass… -mondta, és átadott egy üzenetet, amitől biztos volt benne, hogy nem lesz maradásom.
-Nnnna jó, hát menjünk.
Így hát máig sem tudom, melyik csapat győzött az ostromban. Az alkonyat már nem Patcán ért. De azért elmondom, hogy bár orgián aznap este nem vettem részt, a tűz körültáncolása azért megvolt, egy másik helyen, másokkal, mindenesetre régi jó ismerősökkel.
Így hát felkerekedtem, és útra keltem Szennára. Közben megtudtam azt is, hogy ez a Patca Somogy megye egyik legkisebb faluja. Legkisebb?? Akkor miért pont ott rendeznek lovagrendi találkozót? Ráadásul országosat? –kérdeztem magamtól. Hiszen a lovagrendek általában nagy múlttal rendelkező, fényes várak mellett szeretnek találkozni (amilyen az egri, a diósgyőri vagy az ogrodzienieci), ott szeretnek sok ember szeme előtt megküzdeni a nagy dicsőségért, és mindenféle szép hölgyek szép szemeiért. Meg kezeiért. Meg lábaiért. Meg… Nade szóval miért éppen egy ismeretlen kis faluban jönnek össze az ország nemes urai és hölgyei, egymással vívni és egymásnak szépeket mondani?
Hát, mint kiderült, Patca sem éppen utolsó hely. És vár is van itt, ha nem is akkora, és nem is olyan, de azért sok szempontból még különb is.
Tűző napsütés közepette értünk Patcára, és mentünk is egyenest a Katica Tanyára. Ott rögtön fel is kerestem Handó János gazduramat és Eszter gazdasszonyomat. Aki kalauzolt, jól ismerte őket, hát elvezetett hozzájuk. Megmondtam nekik, hogy Tinódi Meder vagyok, ide küldtek, hogy körbenézzek a Katica Tanyán, és hírt vigyek az itteni jeles eseményekről az ország más részeire is, hogy mindenki megismerhesse, miként mulatnak együtt nemes lovag uraimék. János uramnak tetszett a beszédem, de mert őt szólította a dolog, a jeles esemény szervezése, ezért inkább Eszter asszonyra bízta további kalauzolásomat. Eszter asszony pedig végigvezetett a birtokon, és elmesélte hogyan keletkezett a Tanya, és hogyan lett belőle Aktív Pihenés Központ és Élmények Hazája.
Maga a vár, amihez tartunk, 2005-ben épült fel, a kora középkori, illetve még a XIII. században is létező palánkvárak mintájára. A megtervezésében a kaposvári vitézlő Fekete Hollók Rendje segített. Hogy kész lett a vár, következő évben már meg is tartották az első lovagrendi találkozót itt. Azon a Fekete Hollók Rendjén kívül még két lovagrend vett részt, akiket a kaposvári vitézlő uraimék hívtak ide. Aztán a résztvevők köre hólabdaszerűen bővült, és ma már örül, aki itt lehet, mert itt lenni, és itt bemutatkozni dicsőség. Ezokáért sokan is vannak itt, akikkel érdemes megismerkedni. Mindegyik csapat a XIV-XV. századi hadviseléssel foglalkozik. Azon belül is a Hunyadiak kora a kiemelt kor, amiből érkeztek. Ahogyan haladunk felfelé a domboldalon a hírneves palánkvár felé, útközben megismerkedhetünk a résztvevőkkel. Legtöbben az állatok karámjai közti helyeken verték fel díszes hadisátraikat, állították fel szalmabáláikat és deszkalapjaikat, amikre célba lehetett lőni, illetve hajítani. De van olyan is, aki az állatok fejőhelyén kapott szállást. Ahol máskor tehenek és kecskék várakoznak türelmesen a sorukra, ott most pajzsok, másfélkezes és kétkezes egyenes kardok és kelevézek álltak a korlátoknak támasztva.
Így tehát én is elindultam felfelé, és közben köszöngettem a vitézlő rendeknek, megkérdeztem őket, hogy honnan jönnek, és hányadszorra vannak itt, illetve hogyan kerültek ide.
Elsőnek a Zengő Nyilak Íjászai nevű csapat jurtájánál álltam meg.
Miután mindent figyelmesen megnéztem, íjat is fogtam a kezembe, és lőttem egy párat. Csalódottan állapítottam meg, hogy közel sem lövök olyan jól, mint mondjuk tavaly ilyenkor, mikor a pünkösdi király címéért rendeztünk nagy viadalt egypár vidám vitézi cimborámmal Nógrád nagy hegyei közt. Gyakorolnom kell majd, hogy újra formába jöjjek.
Haladtam aztán tovább, nézve, hogy kik vannak még itt.
Itt volt a Börzsönyi Nehézgyalogság Szobról,
Itt volt a Hunyadiak Örökében Történelmi Hagyományőrzők csoportja Szentesről
az Öreglaki Sárkányrend
No meg persze a Fekete Hollók Rendje Kaposvárról, akik a legrégebbi itteni csapat, majdnemhogy házigazdák itt.
Mindenkinél megálltam egy kis időre. Nemcsak beszélgetni, hanem kicsit ki is próbálni magam, végre ismét. Dobócsillagokkal már egészen tűrhetően bántam. Aztán kezembe fogtam egy kelevézt is, és valahogyan rögtön eszembe jutottak azok a régi szép idők, amikor a Tarnowskiak szolgálatában állva együtt hánytuk a dárdákat a víg lengyel bajtársakkal a Tarnów melletti goblinjárta erdőkben.
Aztán volt olyan hely is, ahol kardot fogtam a kezembe, és suhintottam vele néhányat. Az egyik lovag rögtön oda is jött hozzám.
-No, akkor tánc! –mondta.
És nekiestünk egymásnak. Alaposan végigkardlapoztuk egymást a végére. Persze akármilyen fürgén szökdécseltem, én kaptam többet. (Hiába no, azért szablyával mégiscsak jobb vagyok, mint másfélkezes egyenes karddal.) De azért lovag uramon is volt jónéhány kék-zöld folt. Mikor aztán kifáradtunk, és lihegve, de elismerően néztünk egymásra, megszólalt lovag uram:
-Nem először fogsz kardot a kezedbe, te deák, igaz-e?
Ez az elismerés azért jól esett. Elmeséltem neki, hogy a híres Csaba vezértől tanultam a szablya forgatását, aztán Baltás uram okított az egyenes kard használatára is, majd Polákországban, a Leliwa címercsaládhoz tartozó Tarnowski uraimék hűbéreseinél fejlesztettem ezt tovább Tarnówban.
Közben így araszolgatva felfelé a domboldalon, felértem a várhoz.
Erről jut eszembe, mit mondott erről régi jó ismerősöm, Ratius mester (aki maga is félelmetes harcos volt, ezt tanúsíthatom):
http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/04/29/epitsunk_varakat
A programok most nem magában a várban zajlanak, ahhoz az udvara kicsi lenne, hanem a vár mellett a domboldalon, a széles mezőn. De aki akar, persze bemehet magába a várba is, és körbenézhet. Szép épület. A gyilokjárón végigsétálva kilátás nyílik az egész birtokra, az egész Katica Tanyára. A várfokon körben pedig a magyar történelmi hadizászlók lengenek, azok, amelyek alatt a katonaság szokott a nagy nemzeti ünnepek alatt parádézni. De az őrtornyokra a falu, Patca címere is ki van téve.
A vár mellett van még valami, ami Eszter asszony szerint egyik nagy büszkesége. Egy trébuchet. Azaz egy francia típusú hajítógép, ami a maga korában (a XIII. században, tehát még jóval a tűzfegyverek alkalmazása előtt) a legmodernebb csúcstechnológiás távolsági fegyver lehetett.
A programok egyébként már reggel óta tartottak, hogy minden lovagrend bemutatója sorrakerülhessen. Ehhez képest furcsa, hogy csak délután három körül került sor valami megnyitóféleségre. Ez abból állt, hogy mind az itt résztvevő lovagrendek felvonultak a domboldalon, és szép rendben felsorakoztak a vár előtti széles mezőre. (A lovagrendeket egy kikáltó szólította elő, aki furán beszélt magyarul. Minden mondatát így kezdte: „Most pedig szólítám…”. Pedig egyébként magyarnak tűnt a pasas. Csak úgy látszik a régmúlt időt nem tudta a jelen időtől megkülönböztetni.)
Utánuk pedig egy új menet jött, amelyben a lovagrendek egy-egy tagja hozza a várfokról leszedett történelmi zászlókat. Igen, azokat, amelyek alatt a magyar katonaság szokott a nagy nemzeti ünnepeken parádézni.
Élen jön a honfoglalók feltételezett vörös zászlója.
Aztán jön az Anjou-kori zászló, az Árpádok sávjaival és az Anjouk arany liliomaival.
Aztán jön Rákóczi Ferenc nagyságos vezérlő fejedelem híres zászlója. Rajta a jelmondat: „Iustam causam Deus non derelinquet.”
És jött még egy zászló az ún. nagy tartományi címerrel, amelyen a Magyar Korona Országainak címerei vannak.
Itt valahogy vége szakadt a sornak. Hiába vártuk az 1848-as, 1849-es honvédzászlókat. Lehet, hogy azokból már túl sokféle van, Koronával, meg anélkül is, hát nem akartak egyet kiválasztani, ezért nem tűztek ilyeneket a várfokra se. Ja és Bethlen Gábor zászlója is kimaradt. Na de ne kekeckedjünk, így is szép látvány volt, ahogyan felsorakozik a sokféle zászló, ahogyan ott állnak sorban a nagy mezőn mind a lovagrendek, és a heroldok, a napfény megcsillan a vérteken, és a szél lobogtatja a zászlókat. Egy darabig így ácsorogtunk a mezőn, végighallgattunk egy beszédet, aztán egy rövid közös éljenzés és zászlólengetés után a zászlók és a vitézlő rendek elvonultak, folytatódtak a programok.
A programok pedig igazán szemet gyönyörködtetőek voltak, kicsiknek és nagyoknak, vitéz uraknak és szép hölgyeknek egyaránt.
De aztán jött a Fekete Hollók Rendjének egyik tudós és jóbeszédű tagja, ígérvén, hogy nagy vándorlás alatt összehordott, külső országokban megerősített tudományával mindenkit kigyógyít minden nyavajából és sebesülésből. Saját csapatát sem kímélte kezdett mindenkit kúrálni. Persze minden kúra előtt gondosan a deresre kötözte ő is a pácienst, hogy el ne szaladjon. Az egyik legénynek a fogát húzta ki. A másikon eret vágott. (És közben egy percig be nem állt a szája.) Aztán megkérdezte, fáj-e még valakinek valamije. Ekkor kicsit megijedtem, mert bizony közel álltam a tudós doktorhoz. Mi lesz, ha ez a nagytudású férfiú a szememből kiolvassa, hogy két napja be van gyulladva az ínyem? Jó ég, hogyan fog ez elbánni velem? Szerencsére nem én lettem a következő páciens. Hanem egy régi fejsebtől szenvedő, elméjében zavarodott legény. Rajta koponyalékelést végzett a tudós felcser. Tudjátok mivel turkált a fejében? Egy dugóhúzóval! Még ennél is vérfagyasztóbb dolgokat művelt egy asszonnyal, akiből az ördögöt űzte ki. Szegény asszony, tényleg egy elvetemült némber volt, de azért megsajnáltuk. A deresre húzva elájult. Mikor felébredt vagy öt percig a nevét sem tudta megmondani.
Szóval ilyen dolgok is történtek ott, Patcán. De végső soron mindenki élve és a saját lábán hagyta el a felcsert, és a legtöbben bizonygatták, hogy tényleg jobban érzik magukat. Még az asszony is mintha megkönnyebbült volna utána.
Már majdnem minden programnak lassan a végére értünk, amikor a szervezők az állatoknak kiépített karámok mögé terelték a vendégeket. Ebből tudhattuk, hogy most nagy dolgok készülnek. Bizony: nem kisebb személyiség érkezett a nagy lovagrendi találkozóra, mint maga Kassai Lajos, a lovasíjászok kagánja, személyesen.
Ilyen szép volt a Lovagrendi Találkozó Patcán. De hátravolt még a leglátványosabb része az egésznek. Az a régi szokás, hogy ilyenkor a résztvevő lovagok a végén mindig két nagy seregbe rendeződnek. És persze egyik bezárkózik a palánkvárba, és lélekszakadva védi azt, ahogy tudja, a másik meg rohamoz. Az ostrom nagyon látványos szokott lenni, csak úgy röpködnek a hasznavehetetlen és hasznos tárgyak, amiket a védők a támadókra kidobnak, és aztán a végtagok és a fejek is röpködni kezdenek.
http://www.youtube.com/watch?v=T8tYGYfH_4s
(Mivel –szerencsére – senkinek nem jut eszébe, hogy, palánkvárról lévén szó, elég lenne odaküldeni néhány íjászt, és gy… de ezt ti is rögtön felejtsétek is el, de nagyon gyorsan.)
Utána pedig, Szent Iván napja lévén, jönnie kellene a nagy máglyagyújtásnak, a tűztáncnak és a tűzugrásnak, aztán…
Ám ekkor az, aki engem Patcáig kalauzolt megkocogtatta a vállamat.
-Meder, indulnunk kéne.
-Nadehát most jön még a leglátványosabb rész, az ostrom. Tudni szeretném, ki győz, és…
-Tudom, kíváncsi, vagy, persze nem ezért szeretnél te maradni, de figyelj…
-Nem ezért? Hát mit gondolsz miért?
-Tudom én.
-Na jó, persze utána lesz a nagy tűzugrás. Azt mégsem kellene kihagyni. Át kell ugrani a tüzet, az megtisztítja az embert. És persze akik együtt ugorják át a tüzet párban, azok örökre együtt is maradnak. És persze jön a tűz körültáncolása is, és talán… Talán még orgia is lesz.
-Meder, van neked kivel átugrani azt a tüzet? –kérdezte ravaszul útikalauzom.
-Hát… nincs. –böktem ki végre.
-Na látod! Hát idehallgass… -mondta, és átadott egy üzenetet, amitől biztos volt benne, hogy nem lesz maradásom.
-Nnnna jó, hát menjünk.
Így hát máig sem tudom, melyik csapat győzött az ostromban. Az alkonyat már nem Patcán ért. De azért elmondom, hogy bár orgián aznap este nem vettem részt, a tűz körültáncolása azért megvolt, egy másik helyen, másokkal, mindenesetre régi jó ismerősökkel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)