II. rész. Molnár István és tanítványai
És szóbakerültek az ő együttesei: a Györffy Kollégium Balladaegyüttese, a Szent Imre Kollégium Együttese, a Csokonai Táncegyüttes, a Ruggyanta Táncegyüttes, a SzOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) Központi Együttese és a Budapest Táncegyüttes. De ezek közül még csak a Györffy Kollégium Balladaegyütteséről volt szó részletesen. Nézzük meg tehát a többit is!
Szent Imre Kollégium Együttese
A Szent Imre Kollégium a két világháború között működött Budapesten, szegény római katolikus diákoknak adott szállást és társaságot. Itt is élénk kulturális élet folyt. A Molnár István által itt szervezett tánccsoport megint eléggé kiemelkedett a többi csoport közül, hamarosan ők lettek István kedvenc csoportja. A legtöbb színpadi balladáját velük adta elő (gondolom velük könnyebben is boldogult, mint a tehetséges, de szabadabb szájú és a mesterrel is sokkal kritikusabb Györffy-kollégistákkal). Az itteni tanítványok közül többen később is folytatták a táncot, sőt koreográfus is kikerült közülük.
„Kegyes-Helyes Táncegyüttes”
Valójában: a Veszprémi Piarista (Kegyesrendi) Gimnázium Tánccsoportja, amelyet Helyes László piarista tanár szervezett és menedzselt. Így ezt a fantázianevet csak én találtam ki neki. Viszonylag rövid ideig, de nagy sikerrel működött, és több tagjából lett később profi táncos, mint még alább szó lesz róla. (Ha valakinek van képe erről az együttesről, akár egyik fellépésükről, kérjük, küldje el!)
Csokonai Táncegyüttes
Ezt a csoportot már a háború utáni években a Magyar Parasztszövetség szervezte, amely afféle paraszt-szakszervezet akart lenni az ország akkoriban legnépszerűbb pártja, a Független Kisgazdapárt (FKGP) támogatásával és vezetése alatt. Az együttes vezetésére Molnár Istvánt kérték fel, akit a pártkötődések marhára nem érdekeltek, sem akkor, sem később. A Csokonai TE-ben a Szent Imre Kollégium számos korábbi táncosa folytatta a táncot, de új tehetségeket is sikerült felfedezni. Mikor a FKGP és ezzel a Parasztszövetség is gyengülni kezdett a kommunista nyomás alatt, az együttes léte is kérdésessé vált, végül 1948-ban feloszlatták.
Ruggyanta Táncegyüttes
A háború utáni években egyre több gyár, üzem is elkezdett néptánccsoportot szervezni, miután nyilvánvaló lett, hogy ez a művészet egyáltalán nem csak a paraszti származású fiatalokat érdekelheti. Az üzemi együttesek közül a Ruggyanta TE volt az első, amelyet a Gumigyár (Régebbi nevén: Ruggyantaárugyár) szervezett. Tevékenységével némileg úttörő is volt az üzemi együttesek között, Molnár István is szívügyének tekintette ezt az együttest, és az itteniek megint egy kiemelkedően lelkes és tehetséges csapatnak bizonyultak. A Csokonai TE táncosai közül sokan jártak a Ruggyanta TE próbáira is, majd mikor a Csokonai TE léte egyre inkább veszélybe került, Molnárék már tudatosan is törekedtek arra, hogy aki a Csokonai TE-ből folytatni szeretné a táncot, azt a Ruggyanta TE-be „mentsék át”. Nyilván nem alaptalanul számítottak arra, hogy ha a Kommunista Párt tényleg egyeduralomra tör, és oda is jut, akkor sokkal inkább támogatja vagy elviseli majd egy ipari üzem kultúrcsoportját, mint egy rivális párt befolyása alatt álló Parasztszövetség hivatalos együttesét. Végül a Ruggyanta TE csak két évvel élte túl a Csokonai TE-t.
SzOT Táncegyüttese (más néven: Szakszervezetek Központi Együttese)
1951-ben Molnár Istvánt visszaengedték kényszerű könyvtári száműzetéséből. (Az előző másfél évben táncos néprajzi gyűjtések rendezgetését bízták rá, ami végül is szintén egy hozzá illő feladat volt, de azért mindenki tudta, hogy ez így, hogy nem engedik emellett táncosként alkotni, inkább büntetés neki.) A SzOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) hivatalos táncegyüttesének a vezetését bízták rá. Ez (az eddigi csoportokkal ellentétben) már hivatásos együttes volt: tagjai fizetést kaptak az országos szervezettől.
A régi tanítványok egy része (pl. a Ruggyanta TE-ből) most is visszatért a szeretett Mesterhez. Molnár István ezzel a csoporttal is nagy és elismert műveket alkotott. Ennek a csoportjának a próbái közben véglegesítette és tökéletesítette egyensúly- és mozgáskultúra-fejlesztő rendszerét, a híres Molnár-technikát, amelyet a Táncművészeti Egyetemen ma is oktatnak, és amelyet sok együttesnél (például nálunk is) máig is használnak. 1954-ben aztán valami miatt ezt a csoportját is feloszlatták. De ezt ők ekkor már nem hagyták annyiban. Sikerült kiharcolniuk, hogy újjáalakulhassanak a Vegyipari Szakszervezetek hivatalos együtteseként,
Budapest Táncegyüttes néven, továbbra is Molnár István vezetésével. A Vegyipari Szakszervezetek és a Népművelési Intézet támogatásának köszönhetően 1956-ban (miután átmenetileg enyhült kicsit a politikai légkör) már turnézhattak nem csak a Keleti Blokk országaiban, hanem Svájcban, Egyiptomban és Szíriában is. (Előnyükre vált, hogy kevesebben voltak, mint az Állami Népi Együttes tagjai, így olcsóbban lehetett utaztatni őket.) 1956 őszén, a forradalmi események alatt éppen Egyiptomban, majd Görögországban léptek fel. Görögországban felkínálták nekik, hogy maradjanak ott, azaz emigráljanak. Ők nem éltek ezzel a lehetőséggel, és a zenekar egy-két tagjának kivételével novemberben teljes számban visszatértek Magyarországra. Ennek köszönhették, hogy később is szabadon működhettek. Lényegében ez a ma is létező Budapest Táncegyüttes elődje.
Molnár István néhány híres tanítványa:
Falvay Károly (1924-2010)
Az egyik legtehetségesebb Molnár-tanítvány Gibárton született és Miskolcra járt középiskolába, majd Budapesten 1942-től mérnöknek tanult. A Szent Imre Kollégium lakójaként lett Molnár István tanítványa. Mindent nagyon gyorsan elsajátított, így Molnár későbbi együtteseiben asszisztensként is működött, és sokszor helyettesítette is Istvánt, mikor ő nem ért rá (mivel az ország legkülönbözőbb pontjaira hívták tanítani, nem tudott mindenhol ott lenni). Lényegében a Ruggyanta TE betanítását is Karcsi kezdte el, és 1946-ban még az ő vezetésével nyerte meg a csapat a fővárosi munkás-kultúrversenyt. Molnár István csak ezután vette át a csapat irányítását. Az egykori társak úgy emlékeznek rá (mármint Karcsira), hogy mint legtehetségesebb tanítvány, ő volt a legkritikusabb is, vagyis ő volt az is, aki legkorábban vitába mert szállni a mesterrel. Ez sokáig nem okozott gondot, de mikor Molnár Istvánt eltiltották egy időre a tanítástól, valahogyan összeveszett Karcsival is, aki így a SzOT Együttesben már nem jelent meg. A táncot viszont folytatta. Alapítója és hosszú ideig vezetője volt az Építők Vadrózsák Táncegyüttesének. Tanulmányozta távoli (pl. kaukázusi) népek táncait is, illetve a mozgáspedagógiáról és a népi alapú gyermekjátékokról is írt egy pár könyvet. Mindezt úgy, hogy közben mérnökként is dolgozott.
Feleségével,
Molnár Zsókával még a Csokonai TE-ben jöttek össze. Zsóka alkotótársa volt Karcsinak díszlet- és jelmeztervezőként is.
Emlékeit a mesterről és táncos indulásáról Falvay Károly ebben az első látásra nem túl szép kötetben szedte össze.
Igazság szerint a kötet ritka igénytelenül van megírva és megszerkesztve is, és a szerző nem is igazán a saját átélt emlékeiről mesél, inkább másoktól idézget, de az idézetek pontos forrásainak megjelölése nélkül (mármint névvel, de cím nélkül). Mégis: minden hibája ellenére ritka értékes kötet annak, akit a téma érdekel
Vásárhelyi László (1925-2002)
Egy másik kiemelkedően tehetséges Molnár-tanítvány, az „izzó szenvedélyű táncos”. Egy időben ő is agrármérnök-hallgató volt, először még cserkészként igyekezett a néptáncismereteit bővíteni, aztán kollégistaként tanult a mestertől. Járt a Szent Imre Kollégium próbáira is, de aztán a Csokonai TE-ben bontakoztatta ki igazán a tehetségét, és dolgozta ki a maga kifejezetten elegáns stílusát. Majd egyszerre volt tagja a Csokonai TE-nek és a Ruggyanta TE-nek, végül a Gumigyár dolgozója is lett, hogy a Ruggyanta TE-ben maradhasson. Molnár István kényszerű szünete idején lett László hivatásos táncos:
ekkor csatlakozott az ország első hivatásos néptáncegyütteséhez, a Honvéd Táncegyütteshez, amelyről még alább szó lesz. Később visszatért a régi mesterhez a SzOT Együttesbe, és maradt a Budapest TE-ben is.
Feleségül vette egyik táncospárját, Böröcz Gabriellát, de később elváltak.
Oktatóként jóbarátjával, Timár Sándorral együtt megalapították a Bartók Táncegyüttest, amelyben László koreografált is, de nem annyira koreográfusként mint inkább kulturális szervezőként és kultúrdiplomataként vált ismertté: segítette falusi hagyományőrző együttesek szerveződését és magyar együttesek külföldi szerepléseit, szervezett fesztiválokat és zsűrizett fesztiválokon (pl. a Ki-Mit-Tud-on is), ismeretterjesztő előadásokat tartott a legkülönbözőbb helyeken. És az 1970-es években nagyon sokat tett azért, hogy a hivatalos kultúrpolitika elfogadja a Táncházmozgalmat is. Ezért van, hogy a Táncháztalálkozók alkalmával a helyszín egyik termét mindig róla nevezik el.
Az ő életrajza azért már külsőre is szebb, és szebben is van megírva.
Lami István Štefan (1925-2010)
Püspökhatvanból érkezett magyarországi (szlovák?) parasztfiú. Az 1930-as években résztvett a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) több népfőiskolai tanfolyamán, amelyen elsősorban a földművelés és a gazdálkodás néhány innovatív, alkalmazható újítását mutatták be érdeklődő falusi fiataloknak az ország legkülönbözőbb részein. Az ilyen alkalmakra azonban a KALOT vezetése sokszor meghívta Molnár Istvánt is (főleg mikor már a legnagyobb népfőiskolai központ Érden volt, ahol abban az időben Molnár István is lakott), aki táncokat is tanított a fiataloknak.
Lami István megint egy nagyon gyorsan tanuló tanítványnak bizonyult, így a KALOT végül kinevezte őt utazó kultúrtitkárának: ő is elkezdett táncokat és furulyázást oktatni különböző népfőiskolákon.
(Vásárhelyi László is neki köszönhetően került a mozgalomba). A háború után tagja lett Molnár István Csokonai Együttesének, de innen aztán Muharay Elemér Együttesébe ment át (amelyről már volt, és még lesz is szó). Az ottani koreográfus, Szabó Iván aztán meghívta az általa szervezett hivatásos Honvéd Táncegyüttesbe. Ennek 1954-ig volt tagja. Később még benézett az utolsó napjait élő SzOT Együttesbe, de Molnár István akkori vezetői stílusával már nem volt elégedett, ezért a Budapest Táncegyüttesben már nem vett részt. Megszervezte viszont a szülőfaluja, Püspökhatvan hagyományőrző (elsősorban helyi szlovák hagyományokat őrző) táncegyüttesét, és igyekezett összegyűjteni a magyarországi szlovákok fennmaradt meséit, dalait, szokásait.
Pesovár Ernő (1926-2008)
Herendről jött, a Veszprémi Piarista Gimnáziumba járt, így Helyes László tanítványaként lett az ottani („Kegyes-Helyes”) tánccsoport tagja. Követte a mestert a Csokonai TE-be és a Ruggyanta TE-be, de 1948-ban aztán alapító tagja lett a Honvéd Táncegyüttesnek.
Később is annak a csapatnak a tagja maradt, mikor már a Magyar Néphadsereg Központi Művészegyüttesének hívták (azaz Vásárhelyi Lászlóval ellentétben nem tért vissza István mesterhez). De eléggé el is ismerték a tehetségét. Később néprajzkutatóként dolgozott, a néptánckutatás egyik széles körben elismert szaktekintélye lett.
Neki köszönhetjük A magyar tánctörténet évszázadai című könyvet, de a médiában is rendszeresen szerepelt ismeretterjesztéssel. Közben a koreografálást is folytatta, leginkább a szombathelyi Ungaresca Táncegyüttesben.
Pesovár Ferenc (1930-1983)
Ugyanazt az utat járta be táncosként, mint a bátyja („Kegyes-Helyes”, Ruggyanta TE, Honvéd Együttes-MaNHaKME), de korábban abbahagyta a profi táncos karrierjét, hogy tudósként elemezve foglalkozzon a tánccal. Viszont nem adatott neki olyan hosszú élet, mint a bátyjának.
(A Pesovár-testvérek: Ferenc (b) és Ernő (j) valamikor az 1980-as évek elején. Nem tudom, a középső alak kicsoda.)
Böröcz József
Siófokról jött, de ő is a Veszprémi Piarista Gimnázium diákja, Pesovárék haverja volt. Velük tartott Csokonai TE-be, majd a Ruggyanta TE-be is, aztán ő is a Honvéd Együttesben folytatta. Ez utóbbi csapatnak több váltás után tánckarvezetője is lett (de akkor már, mint említettem, a Néphadsereg Művészegyüttese voltak). 1956-ban is ő állt az együttes élén, mikor a forradalom hírére az együttes egy turné közben „fellázadt” a vezetés ellen. (De erről majd a következő részben lesz szó. Aki nem bírja ki addig, itt elolvashatja a történetet, hősünk fia, ifj. Böröcz József, a neves szociológus elbeszélésében.)
Martin György „Tinka” (ill. „Winnetou” => „Tinka Winka”?) (1932-1983)
A magyar néptánckutatás legismertebb, legendás alakja is Molnár István tanítványa volt kezdetben. Cserkészként kezdte a táncot és már egészen korán nagy feltűnést keltett ügyes botforgatásaival, mind otthon, mind a Párizsi Nagy Jamboree-n. A Csokonai TE és a Ruggyanta TE legfiatalabb tagjai között volt, de már itt is felfigyeltek a kiemelkedő tehetségére. Ezeknek az együtteseknek a vége után elvégezte a néprajz szakot és tudományos alapon kezdett foglalkozni a tánccal. (Bár 1950-ben még felvételizett az akkor alakuló Állami Népi Együttesbe is, ahová Rábai Miklós állítólag a nagy tudása ellenére a „rossz tartása” miatt nem vette fel. Vagy valami politikai fejes szólhatott be Rábainak, hogy Tinka Winka nem jöhet? Ki tudja? És ki tudja, mennyiben alakult volna másként a történelem, ha Tinka Winkából hosszú időre profi táncos lesz néprajzkutató helyett…)
Valami miatt Kassai Lajos és Sudár Balázs jut erről eszembe. Molnár István hozzáállása a magyar néptánchoz valami revelációszerű, ösztönös ráérzés volt. Ez kiváló előadóvá és pedagógussá tette. Munkája kiemelkedően értékes lehet alkotóként, és felbecsülhetetlen értékű a néptánc népszerűsítése terén. De mindez hajlamossá tette is, hogy a táncot túlmisztifikálja, mármint úgy, hogy jóval misztikusabban, homályosabban fogalmazzon róla az indokoltnál, valamiféle összességében zavarosan romantikus, túlzó képet kialakítva parasztságról, magyarságról, „magyar lélekről”, meg ilyenekről, és talán a türelmetlenségre is hajlamossá tette azokkal szemben, akik a magyar tánc „szentségét” nem érzik át, vagy ilyesmi. De ahogyan Kassai Lajosnak lett egy olyan tanítványa, mint Sudár Balázs, úgy Molnár Istvánnak is lett egy olyan tanítványa, mint Martin György, aki mindazt, amit a Mestertől megtanult, már egy részletesebb, kidolgozottabb, módszeresebb alapon próbálta elemezni, és igénye volt arra, hogy az egészet kontextusába helyezze. Tisztelettel továbbvitte, de ahol kellett, kritikusan meg is haladta a Mester örökségét. Így mindketten fontosak a történet szempontjából. Martin György nélkül jóval homályosabban látnánk a magyar múlt egy csomó kulturális vonatkozásában, ami félrevihetné a gondolkodásunkat. Viszont ki tudja, hogy Molnár István nélkül lenne-e Martin Györgyünk (ebben a formában)… De néha talán a tanítvány is visszahathat a mesterre, segíthet neki új szempontokat találni, feltéve, ha a mester is nyitott erre. (Bizakodva tekintek ebből a szempontból a mai példára, hiszen az még nem egy lezárt történet.)
Timár Sándor (szül. 1930)
És a Táncházmozgalom másik nagy alapító atyja, az egyik, akinek köszönhető, hogy a magyar tánc (táncházi formájában) visszahatott a színpadra is, ő is Molnár-tanítvány volt. Szolnokon nőtt fel, ottani cserkészként kezdett táncot tanulni Molnár Istvántól. Aztán eredetileg a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházi koreográfus szakára készült, de mikor oda nem vették fel, elment a SzOT Együttesbe táncolni, azzal, hogy hamarosan újra próbálja a felvételit. Aztán ott ragadt a SzOT-TE-ben és örökre elköteleződött a néptánckoreográfusi munka és a néptáncoktatás mellett, a mi nagy szerencsénkre. (Most emiatt van Timár-módszer.) Koreográfusként viszont érdekes módon mégsem Molnár István balladás-színjátszós vonalát követte. Inkább a táncok minél eredetibb színpadra állítására törekedett. (A néptánc alapú táncszínházat az ő generációjából sokkal inkább Novák Ferenc „Tata” és Györgyfalvay Katalin „találták ki”, újra, pedig ők nem Molnár-tanítványok voltak.)
Martin György és Timár Sándor az 1950-es években (?) Molnár István együttesében.
Komjáty Lujza
A Gumigyár (Ruggyantaárugyár) dolgozója és kultúrfelelőse volt. Neki jutott eszébe meghívni Molnár Istvánt táncot tanítani a gyár fiataljainak. Ez valószínűleg még a II. világháború előtt történt. De az is Lujzának köszönhető, hogy a háború után a Ruggyanta Táncegyüttesből állandó csoport lehetett Molnár István vezetésével. Mint már szó volt róla, a maguk sikerével (amit 1946-ban az I. Munkás Kultúrversenyen értek el) a Ruggyanta TE indította el a divathullámot, hogy az ipari üzemeknek is legyen saját tánccsoportjuk. Ha pedig ez így van, akkor a magyar néptáncmozgalomban, a néptánc népszerűsítésében Lujzának nagyon fontos szerepe van. Később egyébként Lujza tanárnő lett, oktatott népi játékokat és szervezett bábművész csoportot is gyerekekből.
Galambos Tibor (szül. 1931)
Hányatott, nehéz gyerekkora sokban hasonlít József Attiláéhoz. Sok munka és áldozat árán sikerült továbbtanulnia. Eredetileg építészmérnöknek készült, de aztán elvégezte az Állami Balettintézetnek egy rövidebb tanfolyamát, amelyen a klasszikus balett mellett társastáncot és néptáncot is oktattak. Tibinek ezek közül a néptánc tetszett leginkább, ezért 1950-ben felvételizett az akkor alakuló Állami Népi Együttesbe, de a Balettintézet nem engedte el a képzés vége előtt. A következő lehetőség a SzOT Együttese volt 1951-ben. Tibi ide is jelentkezett, és akkor már az Intézetnél is sikerült kiharcolnia, hogy mehessen. Így balett-táncosból egy igen kiváló és elismert néptáncos lett. Később mikor behívták katonának, pár hónap légvédelmi tüzéri szolgálat után felvették a Néphadsereg Művészegyüttesébe, de végül sem az ágyú mellett, sem a színpadon nem kellett három évet szolgálnia, viszonylag hamar visszatérhetett a SzOT Együttesbe. Tagja maradt a Budapest Táncegyüttesnek is, majd később koreográfusként dolgozott a Honvéd Együttesnél és az Állami Népi Együttesnél is, vezette a Vasas Táncegyüttest, majd az Erkel Együttest is. Közben a könyvtáros szakot is elvégezte az egyetemen. Jelenleg a Fészek Művészklub igazgatója. Önéletrajzát Magam járom címmel írta meg. (Érdemes megnézni, mert a kötet nem csak informatív, hanem képanyagban is nagyon gazdag.)
Bodrogi Gyula (szül. 1934)
Ez a remek színész is hivatásos néptáncosként kezdte a karrierjét, méghozzá Molnár István tanítványaként. Különösebb előképzettség nélkül jelentkezett a SzOT Együttesbe. István mester valamit mégis láthatott benne, mert felvette. És Gyula méltó volt a bizalomra. Valószínűleg már a SzOT Együttes táncjátékaiban is kitűnhetett, hogy színjátszáshoz is van érzéke, így végül 1954-ben jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová szintén felvették.
Első filmszerepe 1958-ban rögtön egy táncos szerep volt: a Csempészek című filmben egy méhkeréki legényt játszott, együtt is táncolt a méhkeréki román hagyományőrző táncosokkal, és nem is maradt el mögöttük. Már csak miatta is érdemes a filmet megnézni. De későbbi filmjeiben is jónéhány olyan volt, amiben megmutathatta a (nemcsak nép)táncos tudását. (A filmrészletben szereplő dal a mexikóvárosi olimpia alkalmából íródott, a béna szövegért mi kérünk elnézést.)
Bodnár Sándor (1926-1987)
Magyar-történelem szakos hallgatóként lett a Csokonai TE táncosa. A későbbiekben viszont színházi dramaturg lett, de rendezőként is dolgozott a Nemzeti Színházban, és tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is.
A tánctól sem szakadt el: pl. ő volt az, aki táncjátékra írta át Jókai Mór: Sárga rózsa című kisregényét. (Ez a lehetőség nekem is eszembe jutott, mikor először olvastam azt az írást, és csak nemrég tudtam meg, hogy valaki ezt egyszer már megcsinálta. Pedig ha belegondolok, kézenfekvőnek tűnik.)
Vadasi Tibor „Piku” (1927-2006)
Vésztőn született, a gimnáziumot Szeghalmon végezte el. Kiváló zenész és kórusszervező hírében állt, de alighanem itt kezdte a táncot is, Molnár István cserkész-tanítványai között. 1947-ben mikor Budapestre ment egyetemre, csatlakozott a Csokonai TE-hez. Itt István mester furulyásként is számított rá, így az együttes koreográfiáinak egy jelentős részében zenészként vett részt. Később ugyanezt folytatta a Ruggyanta TE-ben. Sokan emiatt úgy is nevezték: „Pikulás”. A Balatoni (Siófoki) Népfőiskolán, ahol Molnár István nyaranta tanított, Tibor a hangszerkészítést is megtanulta.
1949-ben aztán az első hivatásos táncegyüttesbe, a Honvéd Együttesbe ment tovább; itt már csak táncosként szerepelt. Közben tanított amatőr együtteseket is. (Talán utólag nem volt büszke rá, de egy darabig ő volt az ÁVH Táncegyüttesének a vezetője is.*) Később a Duna Művészegyüttes, majd egy rövid ideig az Állami Népi Együttes tagja is volt. 1957-ben aztán visszatért régi együtteséhez, a Honvéd TE-hez (ahol azonban már nem nagyon talált senkit az alapító tagok közül), ekkor már vezetőként. A későbbiekben is koreográfusként dolgozott, különböző helyeken, és végzett néprajzi gyűjtéseket is.
Kis kitérő:
(* Igen, volt ilyen, hogy ÁVH Táncegyüttes… Igen, tudom, hogy ma már eléggé groteszkül hangzik, én is eléggé meghökkentem. Abban a korban azonban minden munkahelynek kellett, hogy legyen kultúrcsoportja, és minden munkahely igyekezett, hogy ezen belül legyen táncegyüttese is. És hát végül is az ÁVH is egy munkahely volt… A táncegyüttesről magáról ezt a két képet találtam.
Nem azért táncoltak orosz matróztáncokat, mert a szovjetek gonosz kiszolgálói voltak. A korban ez is természetes volt, hogy minden együttes betanult egy-két szovjet táncot is.
Amit még tudni lehet róluk: 1953-ban beolvasztották őket a Belügyminisztérium Együttesébe. A Belügyminisztérium Együttesének mai utóda a Duna Művészegyüttes. Ezt nem azért mondom, hogy kompromittáljam őket, (amúgy is, szerintem nincs ebben semmi kompromittáló, sem a mai Duna Együttesre, de még Vadasi Tiborra nézve sem) csak megjegyeztem, a teljesség kedvéért.)
Nade kicsit elkalandoztunk. Szólni akartam még pár másik együttesről is. Mindjárt kiderül, kikről…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése