Gyerekkönyvek, mert miért ne?

Ez a bejegyzés Körtéfa inspirációjára született.
Körtéfa kutató biológus. Nem általános iskolai tanár, de imád gyerekekkel lenni, nyaranta napközis táborokat meg erdőjáró kirándulásokat szervez. Mindig csodáltam a kreativitását és a hatalmas empátiáját. Ő kérte, hogy ajánljunk neki mesekönyveket. Így most írok egy ismertetőt két gyerekregényről, amelyek nekem tetszettek, és amelyek intellektuális potenciáljuk (vagy mifenéjük) miatt még a felnőtteknek is élményt jelenthetnek, szerintem. Próbáljátok ki magatokon és a gyerekeiteken, vagy hát ha még nincsenek, akkor akin éppen tudjátok!


1. Bálint Ágnes: Micsoda pók a Vízipók?
Azt hihetnénk, hogy ez a Vízipók-csodapók rajzfilmsorozat könyvváltozata lesz, pedig nem. Megkockáztatom, hogy annál sokkal jobb. Persze a főszereplő ugyanaz, egy Vízipók nevű búvárpók. (A filmből talán nem is annyira egyértelmű, de a könyvből kiderül: a fajt búvárpókoknak (argyroneta aquatica) hívják, a Vízipók igazából ennek az egy egyednek a tulajdonneve. A pókoknál valószínűleg nem ritka, hogy a nevük „pók”-ra végződik. Ezt szerintem bármelyik pókokkal foglalkozó etológus/néprajzkutató megerősítheti.)

Miben különbözik a rajzfilmtől? Annál jóval komolyabb. A rajzfilmsorozat emlékeim szerint inkább arról szól, hogy felvillantsa az élővilág, elsősorban az ízeltlábúak és a kis víziállatok sokszínűségét, és ennek érdekében egy csomó féle valóban létező rovart, pókot, csigát, vízi és szárazföldi állatot felvonultasson. De ennyi. Inkább seregszemle az egész. A könyv viszont tele van akcióval és izgalommal. Kezdjük ott, ami nekem legjobban tetszett, hogy míg a rajzfilmes epizódokban azok az állatok, amelyek a valóságban egymást megeszik, vígan elcseverészgetnek egymással, addig ebben a könyvben tényleg megeszik egymást. Vízipók például folyamatosan ászkákra, kandicsrákokra és vízibolhákra vadászik, kíméletlenül. A csigákkal viszont itt is jóban van.

De egyébként is történnek izgalmas/ durva dolgok. Kis ízelítő a cselekményből:
- Vízipók és barátai eltüntetnek (elásnak) egy csomó szitakötőpetét, mert tudják, ha kikelnének a lárvák, azok a tóban mindenkit felfalnának.
- Keresztespók anyja

(az öreg Keresztespókné) meghal egy emberi permetezőszertől, mérgezésben.
- Vízipók egy szárazföldi kiruccanása alatt beleesik egy mohó hangyaleső-lárva vermébe.

És itt egy hatalmas, már-már eposzi küzdelem következik a két állat között egy egész oldalon át elbeszélve, amelynek a végén Vízipóknak sikerül úgy ellenfele feje és tora közé harapni, hogy a hangyalesőnek leesik a feje. Upsz, spoilereztem? Nem baj.

Mindezeken kívül is sok plusz szereplő van a könyvben. Például az öreg Keresztespóknénak sokkal nagyobb szerepe van a történetben, mint a filmbeli fiának, Keresztesnek. (Ha már itt tartunk, Keresztesnek miért nincs saját rendes neve, ha már Vízipóknak, a búvárpóknak van?)

Aztán itt van a legfontosabb mellékszereplő, aki biztosítja az állandó feszültséget (a konfliktushelyzeteket) a műben: Rixi, az intrikus hátonúszó poloska,

aki piszok módon mindig megpróbálja egymásnak ugrasztani a tó lakóit, visszaélve a bizalmukkal. Vízipók életét is gyakran megkeseríti. És a másik legfontosabb, aki csak a végén jelenik meg: egy Ezüstpók nevű nőstény búvárpók (aki egyébként fekete színű). Ahogy az sejthető, összejön Vízipókkal.

(Ne aggódjatok, nem fogja megenni. A búvárpókoknál ez nem szokás, különben is, náluk a hím a nagyobb testű.)
Csak egyetlen eléggé idegesítő dolgot tudok mondani a könyvvel kapcsolatban, ami nekem már gyerekként is feltűnt: az, hogy egy csomó olyan monológ van a könyvben, amikor egy-egy állat (most hirtelen leginkább egy földigiliszta ugrik be példának) kifejti, hogy ő mennyire hasznos. Hasznos? De kinek? Hát az embernek! Ez mekkora bullshit már?! Úgy értem, bár gyerekkoromban nem ismertem a „bullshit” szót, de azt azért mindig tudtam, hogy pl. az egerek nem „rosszalkodnak”, amikor megrágják a kamrában a káposztánkat, mint ahogy a gyomok sem gonoszkodásból nőnek a kertben, hanem egyszerűen így élnek. (Mielőtt rámsütnétek a „liberalizmus” szörnyű (?) bélyegét, elmondom, hogy emellett szívesen gyomlálgattam gyerekként, és azzal is tisztában voltam, hogy a kamrába tévedt egereket miért kell agyoncsapni.) Szóval én az ilyeneket felesleges sallangnak éreztem. Oké, hogy saját magunk szempontjából is bemutathatjuk az állatokat a gyerekeknek, hogy ki hasznos, meg ki kártékony nekünk, de miért kellene ezt az egészet az állatok szájába adni? Meg lehetett volna azt oldani máshogy is. Amúgy meg elképzelhetjük, hogy az ízeltlábúak meg ilyenek valamiféle istenként tisztelnek minket, csak szerintem ennek sincs értelme. Már csak azért sem, mert eddig nem sok jó sült ki abból, ha az ember istennek képzelte magát. Főleg meg ha más állatok istenének, illetve az állatok királyának.
Ezt leszámítva a könyv nagyon szórakoztató kis mese.

Hogy hogyan lehet, hogy a könyv és a film ennyire különbözik egymástól arra van egy elméletem, de simán lehet, hogy tévedek. Szóval azt tippelem, hogy Bálint Ágnes eredetileg a regényt írta meg elsőnek, csak rászólhatott valaki a Pannónia Filmstúdióból vagy nem tudom honnan, hogy tegye kicsit gyerekbarátabbá az egészet. De lehet, hogy éppen fordítva volt. Erről magát Bálint Ágnest kellene megkérdezni.

(Folyt. köv.)

Nyílt levél (még egyszer (utoljára?) a vörös dobozról)

Kedves régi jó ismerősöm!
Ha legutóbbi bejegyzésemet is direkt félreértetted, az a te bajod. De még egy utolsó kísérletet teszek, hogy felvázoljam neked a történelemszemléletemet. Egyszerűen azért teszem, mert még mindig hiszek a vita termékenyítő erejében és abban a szellemi frissességben, ami rád egykor jellemző volt.

Azt mondom néha dühömben, hogy túlságosan leegyszerűsíted a dolgokat, a helyzeteket, a nézőpontokat. De most inkább azt mondanám, hogy nem egyszerűsíted le eléggé. Én leegyszerűsítem magamnak a végletekig. Ha kéred, neked is.
Szóval. Úgy látom, hogy kb. 150 éve mindig ott csúszik el a történelmünk, hogy jön valami hatalom, amelyik arra akar rávenni minket, hogy valami jelszónak vagy ha megtévesztőbben fogalmaz, akkor valami eszmének, eszménynek álljunk a szolgálatába. Olyan, jelszavak, címkék eszmék ezek, mint a „nemzet”, „haza”, „birodalmi gondolat”, „királyság” „faj”, „szocializmus”, „kommunizmus”, „kereszténység”, „liberalizmus”, „konzervativizmus”, „jobboldal”, „baloldal”,„a Párt”, „a Vezér”, „a körülmények”, de igen, akár ilyenek is, mint „köztársaság” és „demokrácia”.
Amit az ilyen hatalmaskodó címkegyártók mindig megpróbálnak elfeledtetni velünk, hogy mindezek az eszmék és eszmények, vallások és rendszerek, szóval ezek az absztrakciók voltaképpen nem mások, mint eszközök (és nem célok), mégpedig arra, hogy az embert, embert elégedettebbé tegyük. Egy ponton túl persze senkiről nem tudhatjuk, hogy mivel tehetjük elégedettebbé, vagy akár boldogabbá, mert az elégedettségért és boldogságért mindenkinek magának is tennie kell.
Melyik embernek kell segítenünk? Annak aki éppen utunkba kerül. Hogyan? Ahogyan tudunk éppen. Hogy szenvedése kisebb legyen, hogy elégedettsége nagyobb legyen. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ha egyik ember kínozza, megalázza a másikat, hatalmával visszaélve, akkor a kínzást kell először megszüntetnünk, lehetőleg úgy, hogy csökkentjük/megszüntetjük a kínzó hatalmát a szenvedő/ elnyomott felett. Mindazok felé, akik ezeket, az emberek elégedettebbé tevését és a kínzás megszüntetését megpróbálják, úgy, hogy ügyelnek arra, hogy a helyzet ne forduljon át a másik irányba sem, azaz a másik ember se kezdje el kínozni az egyiket, szóval mindezek felé, akik ezt megpróbálják, és megpróbálták valaha, én tiszteletet érzek. És nem érdekel, hogy melyik eszme, eszmény címkéjét lehet erre a cselekedetükre ráragasztani. Nem, nem érdekel, ha kommunistának nevezték magukat, az se.

Mindazok felé, akik saját hatalmuk növelése érdekében hirdettek ilyen eszméket, eszményeket, címkéket, mint „demokrácia”, „köztársaság”, „kereszténység”, stb., de ezeknek hirdetését megint mások megalázására használták, és nem nézték az ember szenvedését, mélységes undort, és megvetést érzek, és hazugnak nevezem őket, és egyetértek azzal, hogy ellenük is ugyanúgy fel kell lépni. Ellenük, azaz pillanatnyi hatalmaskodó cselekedeteik ellen, de nem az eszmék és eszmények ellen, amit hirdetnek. Azok ellen minek is harcolni?
De még sokkal nagyobb undort és megvetést és dühöt érzek azok iránt, akik eleve a gyűlöletet, a másik ember megalázásának és elpusztításának szükségességét hirdetik. Akik a másik embert már születéséért hibáztatják. Ellenük fel kell lépni, és nem csak cselekedeteik, hanem szavaik ellen is, mert azok is veszélyesek, mert „aki szót vet, gondolatot arat”.
És hasonlóan veszélyesnek tartom a bűnbakkeresőket, akik egy-egy személyre, valakire akarják hárítani minden szenvedés okát („Görgey/Károlyi/Kun/Horthy/Mindszenty/Rajk/Nagy/Kádár/Gyurcsány/Orbán”). Mert ők el fognak jutni oda, hogy megintcsak csoportokat hibáztassanak. („akik nem utálják Gyurcsányt/Rajkot/… stb.) Nem leszek hajlandó gyűlölködni, különösen normaszerűen nem. Nem is ment nekem soha, meg amúgy sem gondolom, hogy ilyen primitív kritériumok határoznák meg a nemzeti identitást, hogy ki kit utál. Tagadásra nem lehet identitást építeni.

Kapcsolódó:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/11/a-sotet-oldal-es-birodalom-kozotti.html

Közkívánatra: magyar filmek a szenvedésről

Még mindig az előző filmajánlók tematikájához kapcsolódva. A múltkor valaki a Facebookon felvetette, hogy miért nem készülnek ma olyan filmek, amelyek a magyarokról szólnak a II. világháború idején. Mondtam neki, hogy éppen most kapott Nagydíjat Cannes-ban egy egészen friss (tavaly forgatott) film ilyen témában. A címe: Saul fia. Az illetőt kielégítette a válaszom; megegyeztünk, hogymegnézzük a Saul fiát a moziban, és majd meglátjuk, mit tudunk mondani róla. Ez rendben is lett volna. Hanem a kommentek, amik beszélgetésünk alá érkeztek…!

Hát szóval még a legudvariasabbakról is csak azt tudom mondani, hogy nem hagyták ennyiben a dolgot. Vagyis arra akartak kilyukadni, hogy miért nem készülnek olyan filmek, amik a magyarok szenvedéseiről szólnak a II. világháborúban, de nincsen bennük szó a holocaustról. Egyesek elkezdtek finoman és távolról valami hülye összeesküvéselméletekre célozgatni, miszerint szándékos elhallgatásra kellene gyanakodnunk.
Rosszindulatúnak tartom a feltételezést, hogy a történelem legnagyobb magyarirtásának áldozatai nem is voltak magyarok. (Ha polákok vetnék fel ugyanezt, azaz megkülönböztetnék a zsidókat a lengyelektől, akkor nem látnék itt rosszindulatot, mert a lengyelországi zsidók a két világháború között nem mind asszimilálódtak nyelvileg, azaz volt zsidó illetve helyesebben jiddis nemzetiségi kisebbség is Polákországban. De Magyarországon, ahol a zsidóság csak vallást jelentett, meg egy magyarságon belüli speciális szubkultúrát, ott nincs értelme zsidókat és magyarokat megkülönböztetni. Bár lehet, hogy volt, akik megtették magukkal, de ez egyéni probléma.) Nade eltekintve a rosszindulattól úgy gondolom, hogy a „zsidó” magyar népesség és a nem zsidó magyar népesség II. világháborús szenvedéseit nem lehet különválasztani egymástól.

Ennek ellenére a múltkori nyavalygó, és szándékos elhallgatást sejtő rosszindulatú kommentelőknek szeretném megmutatni, hogy a ’70-es és ’80-as években készültek dokumentumfilmek és játékfilmek is a magyarság II. világháborús szenvedéseiről, olyanok is, amelyek nem kifejezetten a holocaustot tolták előtérbe. Néhányat mindjárt be is mutatok. Hogy ma miért nem készülnek, arra van egy elméletem, de azt majd csak a végén mondom el. Nem biztos, hogy örülni fogtok neki, de arra is esetleg választ kaphattok belőle, hogy miért gondolom, hogy nem különválasztható „zsidó” és „nemzsidó” szenvedés.


Hószakadás
Kósa Ferenc filmje 1974-ből. Egy gyimesi csángó katonáról, Csorba Mártonról (M. Szabó Imre) szól, aki szabadságra tér vissza az otthonába, ahol nagyanyja (Mária Markovičová) várja. Marci úgy dönt, hogy mivel a háborúnak hamarosan vége, és egyébként sem lenne nagyon értelme lelövetnie magát, inkább meghúzódik az általa jól ismert nagy hegyek között, és megvárja, amíg vége lesz az egésznek. Csakhogy hamarosan Gyimesbe érkezik egy elég kíméletlen tábori csendőrtiszt (Haumann Péter) az alakulatával. (Haumann Péter egyébként Kósa Ferenc minden filmjében gonosz hatósági embert, csendőrt, ÁVH-tisztet, ilyesmiket játszik, és meglepően jól áll neki ez a negatív karakter.) A csendőröknek feltett szándékuk, hogy katonaszökevényeket fogjanak, mindegy, hogy kiket és hányat, ezért nemcsak Marcit kezdik keresni, hanem a falu egyéb lakóit is piszkálni kezdik. Fellépésükből sugárzik az úri gőg, a parasztok mélységes lenézése.


A másik ember
Szintén Kósa Ferenc filmje tizenhárom évvel későbbről (1987-ből). A történet tulajdonképpen majdnem ugyanaz, mint a Hószakadásnál (a különbség annyi, hogy az hegyek között, ez meg az Alföldön játszódik): 1945-ben egy katona, Bojtár Antal (Jakab Csaba), aki végigverekedte a II. világháborút, egy barátjával, Torda Józsival (Méhes László) önhibáján kívül elszakad az alakulatától, de ha már így esett, úgy dönt, hogy inkább hazamegy. Antit otthon a felesége (Ráckevei Anna) és kisfia, az ifjabb Anti várja.

A kiégett katona elhatározza, hogy soha többet nem öl meg senkit. Ez azonban azért ütközik akadályokba, mert tanyája környékén feltűnik egy nyilas pártszolgálatos tiszt (Holl István) és egy őt csahos kutyaként követő, és szavait szentírásként leső tábori csendőr (Kovács Lajos). További veszély, hogy ha Józsit elkapják, vajon lesz-e benne annyi lelkierő, hogy hallgasson arról, hogy legjobb barátja is a közelben van.
Na, azért ez a film mégsem ugyanaz, mint a Hószakadás: annál sokkal összeszedettebb, átgondoltabb. Mintha itt is az lenne a helyzet, mint Ken Loach esetében a Föld és szabadságnál és a Felkavar a szélnél, hogy Kósa ugyanazt a történetet még jobban, még tökéletesebbe nakarta elmesélni. Sikerült. A film kifejezetten lírai (még realizmusában, sőt naturalizmusában is), lassú tempójú, és a játékidő nagy részében inkább atmoszférát teremt, mint történetet mesél. De azt aztán eszméletlen erővel és mélységgel, az emberi pszichológiát, de a környezetet is nagyon érdekesen bemutatva. A karakterek sokkal kidolgozottabbak, mint a Hószakadásban (Bojtár Antal ugyanakkor félig paraszt, félig értelmiségi: tanyai tanító). További érdekesség a hozzám hasonló táncházrajongóknak, hogy a filmben több népzenész is felbukkan. Az egyik katona például Anti és Józsi alakulatában nem más, mint Berecz András, Antiék egyik szomszédja pedig Ökrös Csaba.
Külön említést érdemelne a film második része (A másik ember II.), amely az ifjabb Bojtár Anti (Varga Zoltán) vergődését meséli el 1956 Budapestjén.

Amellett, hogy nem annyira erős, mint az első rész, szerintem a legjobb 1956-ról szóló filmek közé tartozik. (És 1987-ben forgatták, tetszik érteni?) De erről majd egy másik alkalommal szólok. Illetve, most látom, hogy már szóltam is.


Krónika; Pergőtűz
Sára Sándor dokumentumfilm-sorozata 1982-ből. (A Pergőtűz a sorozat rövidebbre vágott változata). Semmi másból nem áll, mint abból, hogy a Don-kanyart megjárt katonák mesélnek háborús élményeikről. (Azaz egy rendkívül értékes oral-history-forrásgyűjtemény az egész). A maga idején bombaként hatott, és egy rendkívül régóta esedékes társadalmi párbeszédet indított el a témáról. (Pedig, régi törikönyveket látva, nem arról volt szó addig se, hogy hivatalosan tagadni kellett volna azt a tényt, hogy Magyarországot egy elképesztően súlyos veszteség érte 1942-1943 fordulóján, hogy történelmének legsúlyosabb katonai vereségét szenvedte el.)

Az interjúalanyok között az egykori közhonvédtől és munkaszolgálatostól a főtisztig, parasztembertől a híres íróig sokféle ember van. De minél tovább nézi az ember annál inkább elképed azon, hogy a hadsereg mennyire felkészületlenül és gyengén felszerelve ment oda a kemény orosz télbe, és hogy a hadvezetés (a német és a magyar is) milyen mérhetetlen arroganciával állt ehhez hozzá, mennyire félvállról vette, hogy a magyar katonák éheznek, fáznak, sőt megfagynak és nincs mivel lőniük, de még visszavonulniuk sem. Aki ezt megnézi, annak, ha van esze rá kell jönnie, hogy ennyi sok magyar ember halála nem elsősorban a szovjetek gonoszságának vagy a kommunizmusnak vagy más effélének köszönhető, hanem jelentős részben az akkori magyar döntéshozók hülyeségének.


Októberi vasárnap
Kovács András filmje 1979-ből. Az 1944. október 15-ei kiugrási kísérletről szól, arról, hogy hogyan próbálta Horthy Miklós kormányzó úr Magyarországot a II. világháborúból kivezetni. Hát elég bénán és töketlenkedve próbálta, mármint saját akkori és mai kultuszához képest főleg nagyon bénán. Mintha saját népében sem bízott volna. A filmben a legjobb egyébként, hogy semmi kommunista propaganda nincs benne, mármint olyasmi, hogy a kommunisták bezzeg tudták volna, mit kell csinálni. Nem, a kommunisták meg sem jelennek a filmben, az egész tényleg a Horthy-féle elit szempontjából van ábrázolva, elejétől a végéig.

A főszereplő, Géza (Bács Ferenc) is a Kiugrási Iroda egyik tisztje. Aki szintén elkövet egy hibát: túlságosan megbízik egy német diplomata barátjában, az ártatlan arcú Hoffmanban (Klaus M. Brandauer), SPOILER akiről a néző is csak fokozatosan tudja meg, hogy a GeStaPo embere. SPOILER VÉGE. De ez még kis tévedésnek tűnik ahhoz a rengeteg alapvető hibához képest, amit a Kormányzó környezetében lévő tisztek elkövetnek. Legtöbbjük azért ráébred erre, de akkor rendszerint már késő. A mesteri az egész filmben tényleg az, hogy a néző ennek ellenére szorít a magyar szereplőknek (én legalábbis nagyon drukkoltam), pedig tudja, mi lesz a vége. Amúgy egy korrekt feldolgozása az eseményeknek, amennyire én meg tudom ítélni, de valószínűleg sok fikció is van benne, már csak azért is, mert a szereplők nagy része kitalált. (Horthy maga viszonylag kevésszer tűnik fel, akkor is csak rövid időre. Mellette a valódi szereplők közül még a menyének, Edelsheim-Gyulai Ilonának van viszonylag fontosabb szerepe az egészben.)


Végjáték a Duna mentén
Bokor Péter dokumentumfilm-sorozata az 1944-1945-ös egy évről Magyarországon. A sorozat elkészítéséhez bejárta egész Európát és interjúkat készített, szinte minden szóbajöhető fontos szereplővel, akit megtalált. (Akkori idők magyar és német katonatisztjeivel és diplomatáival, de még Eichmann munkatársai is hajlandóak voltak nyilatkozni, megszólal a filmben Angelo Rotta bíboros pápai nuncius, sőt, bár nem engedte, hogy filmre vegyék néhány információt még Edmund Veesenmayer is hajlandó volt mondani.) Az interjúk egy részét külön kötetben is kiadták. Amellett rengeteg korabeli felvételt is látni. De igazán az hatott újdonságként, hogy egy-egy beszélgetés, helyzet rekonstruálására a készítők még játékfilmes elemeket is beemelnek a sorozatba. (Horthy Miklóst például Tyll Attila játssza, Kállay Miklóst Tordy Géza, Sztójay Dömét Kun Vilmos (?!?), Angelo Rottát Kállai Ferenc, Ion Antonescut Horváth Sándor, Hitlert pedig Iglódi István (??!?)). A sorozatból csak két részt láttam végig, de azoknak láttán így kiáltottam fel: „Így kell dokumentumfilmet csinálni!” Ami ugyanis egy elsőrangú ismeretterjesztő sorozattá teszi ezt az egészet, az a remek ritmizálás: nagyon jó ütemben követi egymást a narráció, az interjúk és a játékfilmes szituáció-rekonstrukciók. Még egy mai nézőnek, aki a Discovery Channel pörgősségéhez van szokva, annak is remek élmény lehet (de a Discovery legtöbb sorozatával ellentétben ez a sorozat még iformatív is).

A narráció bizonyos kérdésekben (pl. hogy mi tekinthető elhibázott, és mi jó húzásnak) nem fél határozottan állást foglalni. Ugyanakkor ez sem propagandisztikus: a nézőt intelligens, önálló ítéletalkotásra és vitatkozásra képes emberként kezeli. (Vesd össze a prosztó propagandanyelven „hülyéknek-magyarázok”-stílusban készült mai Szabadság tér ’89-sorozattal!) Mint már említettem, én két részt láttam és a könyvet olvastam el, de ezektől úgy érzem sokkal kerekebb lett a képem a II. világháborúról. (Ehhez még az sem kell, hogy a narrációból mindennel egyetértsek.)

A következtetés
Az elméletet, hogy ma ilyenek miért nem készülnek ugyanakkor nem kizárólag ezek alapján a filmek alapján alkottam meg, hanem a korszak dokumentumainak és szakirodalmának hosszas tanulmányozása alapján. Szóval, hogy miért nem készülnek manapság ilyen filmek, akár dokumentumfilmekre akár játékfilmekre gondolunk? Lehet, hogy részben azért, mert abban az esetben szembe kellene nézni azzal a körülménnyel (és reflektálni kellene rá), amivel a fenti filmek igenis szembenéztek, hogy a magyarok II. világháborús szenvedéseit jelentős részben más magyarok okozták. Tökkelütött politikusok, akik felkészületlenül belenyomták az országot egy esélytelen háborúba, mert úgy gondolták, hogy területek visszaszerzése jóval fontosabb lehet, mint magyarok százezreinek életét megvédeni. Rosszindulatú politikusok, akik tehetséges mérnököket, orvosokat, tudósokat és más rendes (és adott esetben akár lelkesedni is hajlandó) embereket küldtek el a frontra árokásásban meggebedni, mert nem volt elég jó a „pedigréjük”. És azok, akik családokat, azaz magyar nőket, gyerekeket adtak át a náciknak deportálásra, szintén az ország területi épségének (esetleg gyarapodásának) védelme érdekében. Kegyetlen tisztek és altisztek, akik a frontvonalon fontosabbnak gondolták az alárendeltjeik szívatását, mint hogy élve hazahozzák őket. Más tisztek akiket egyszerűen nem érdekelte, hogy a magyar katonák éheznek és megfagynak a fronton, és nemhogy harcolni, de sokszor őrségben állni sincs erejük, mert tisztjeik úgy gondolták, a munka oroszlánrészét úgyis a németek végzik el. És akkor a saját népüket direkt irtó hazaárulókról még nem is beszéltem. Nem,, ennek végiggondolását például nem lehetne megspórolni. Ezért mondom, hogy a magyarok különböző típusú szenvedése szorosan összefügg egymással. Mindennek a holocaust csak egy része, bár az kétségtelen, hogy a legszörnyűbb és a legembertelenebb. De még mindig az a része, amit a legkönnyebb másokra (a németekre) fogni.
Persze lehet, hogy nem így van, de elég sok tényező erősíti bennem ezt a benyomást mostanában.

Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? V.

Anyáink, apáink (Unsere Mütter, unsere Väter)

Egy újabb film(sorozat) a II. világháborúról (forgatókönyvírója Stefan Kolditz, rendezője Philipp Kadelbach), ami csak azért nem került fel a „győzelem-napi” filmes listára, mert akkor még nem ismertem. (Illetve tudtam róla, hogy létezik, csak még nem láttam, mert a címét sem tudtam.) Nemrég viszont végre megnéztem, úgyhogy most erről is írok egy ajánlót.

A németek számára a II. világháborúról beszélni filmes eszközökkel már régóta nem számít tabunak. Erre legkésőbb A bukásnál rájöhetett mindenki. Ez a minisorozat méltán kerülhetne A bukás mellé a „német film a németekről a németeknek, ami ugyanakkor van elég érdekes ahhoz, hogy nemzetközi forgalmazásban is sikert arasson”-kategóriába. Mert A bukás a vezérekről szólt, ez pedig a kisemberekről ráadásul fiatalokról. Az ő szempontjukból mutatja be a háborút.
Azt megszoktuk, hogy a „végtelenített” (előre nem látott végű) sorozatok általában 20-30 vagy maximum 40 perces epizódokból állnak össze, az ún. „miniszériáknál” (az előre látott végű, 5-10 részesre tervezett sorozatoknál) pedig az 50 perces epizód a standard. Ez a sorozat némileg megtöri ezt az elvárást ugyanis három másfél órás hosszúságú epizódra van összevágva. De ha a stílusjegyeit nézzük, akkor tényleg inkább klasszikus tévéfilm, mint mozifilm-trilógia.

Ha pedig műfajilag kellene meghatároznom az egészet, eltekintve a sorozatjellegtől, azt mondanám, hogy kalandfilm. Ez talán némileg meglepő lehet, de minden elgondolkodtató (vagy annak szánt) eleme mellett ennek az alkotásnak a legfőbb jellegzetessége tényleg a fordulatos, izgalmas, akciódús cselekmény, amelyben a főszereplőkért izgulni is tudunk. Azaz ahhoz képest, hogy német és a II. világháborúról szól, nem feltétlenül egy nyomasztó önostorzás az egész, ahogy sokan várnák. (Nyomasztó önostorzás is van benne, de az csak egyik eleme a filmes kellékeknek.) Ez merésznek tűnik, és valószínűleg az is, és sejthető volt, hogy ezzel az alkotók számos negatív kritikát fognak magukra vonni. Úgy is lett. Szerintem ez nem baj. Mint már az elején említettem, készült már a XXI. században sok nyomasztóan önkritikus film, és túl vagyunk már azon, hogy mindig ilyeneket nézzünk, de arra is rá kell döbbennünk végre, hogy a II. világháború alatt sem volt minden német náci, és a háborúban sodródó kisember nem feltétlenül mindig ideológiai/ morális alapból fogja szemlélni, hogy mi történik vele. (Más szóval: egy ilyen film elkészülte nem azt jelzi, hogy Németországban már ne lennének kellően kritikusak a múlttal szemben, csak azt, hogy az emlékezés egy történelmi traumára már egy más szakaszban van náluk, mint mondjuk a ’90-es években vagy utána volt.)

Ezen a ponton szakít az Anyáink, apáink magával a kalandfilmes sémával is, amennyiben a kalandfilmbe bele szoktuk érteni a szereplőkkel való azonosulást is, azaz azt, hogy a főhősökért azért izgulunk, mert valami jó ügyért küzdenek. Itt nincs szó semmiféle „Ügyről”, minden szereplő a túlélésért küzd a maga módján, ami persze nem zárja ki azt, hogy mások túléléséért is küzdjenek, időnként önfeláldozó módon.

Ha valami, akkor az kiderül az egész cselekményből, hogy az ember jelleme nagyon nehezen értékelhető kerek egészként. Az ember nem ilyen vagy olyan, hanem így vagy úgy cselekszik bizonyos helyzetekben. Döntéseket hoz. Egy ilyen felfordult, káoszos helyzetben pedig nem biztos, hogy a cselekvéseiben, döntéseiben következetes rendszer lesz.

Nade miről is szól az egész?


A történet

A sorozat alapvetően öt jóbarát (két lány és három fiú) története, akiket elsodor egymástól a háború. A srácok huszonévesek, életvidámak, szeretik egymást és az életet. A cselekmény 1941 nyarán indul, mikor hárman a régi jó cimborák közül a szovjet frontra készülnek menni. A régi jó barátok összejönnek egy búcsúestre, ahol megfogadják, hogy Karácsonykor újra találkoznak majd ugyanott (egy berlini kocsmában). Ahogy az sejthető, ez nem jön össze. A történelem vihara mindig közbeszól. Egyesek a háború során össze-összefutnak különböző helyeken és időkben, de az egész csapat sohasem lesz teljes. De ahogy haladunk előre az időben, a barátok széttartó történetszálai is újra közeledni kezdenek egymás felé. Hogy mi lesz a vége, azt külön elemeznem kellene, de nem teszem, mert nem akarok spoilerezni. Nézzétek meg inkább, aztán majd utána megbeszéljük.


A főszereplők

(Ha esetleg még nem említettem volna, a színészi alakítások királyak. Egytől-egyig.)


Wilhelm Winter – Volker Bruch: az öt jóbarát legidősebbike. A Wehrmacht főhadnagya, aki kitüntette magát Franciaországban. Szülei büszkék rá, talán már túlságosan is. (Ez főleg az öccse számára okoz bonyodalmakat.) Fegyelmezett, szívós, következetes és szakszerű ember, aki nagy felelősséget érez beosztottjai iránt. Amit először próbára tesz a háború az éppen az empátiája, amelyből tiszttársainál jóval több szorult belé. (Ez úgy általában jellemző: ez a sorozat szerintem nem általában hóhér, de nem is vétlen áldozatszerepben mutatja be a németeket, hanem kiemel közülük öt szimpatikus és empatikus fiatalt, akik nincsenek igazán megfertőzve a náci ideológiával, és belehelyezi őket egy őrült világba, megnézni, hogyan boldogulnak.) Wilhelm esetében az az érdekes, hogy ő a film narrátora is, és a szövegek, amiket narrációként mond, úgy vannak összeállítva, hogy egyszerre legyenek szubjektívek (hiszen ez a lényeg: Wilhelm szempontja csak egy az öt közül), és próbáljanak valami átfogó képet is adni a háború aktuális állásáról. Wilhelm általában többes szám első személyben mesél, de hogy kit ért a többiek alatt, az általában nincs tisztázva. De nem is kell, hogy tisztázva legyen. Wilhelm fejlődése érdekesen alakul (ha ezt az egy aprócska elemet lelőhetem): egyik pillanatról a másikra lesz elege a háborúból, látja be a vereséget, és adja fel a felelős vezető, a jó tiszt szerepét. Nem áldozza fel a társait, de megpróbálja ledobni a terhet és kivonulni az egészből. Mikor pedig ez nem sikerül, minél kisebbre és jelentéktelenebbre próbálja összehúzni magát. (Ami persze megint csak hatalmas, katonás önfegyelmet igényel.)


Charlotte – Miriam Stein: ő ápolónővérként megy a frontra, lelkesen, nagy segíteniakarással. Eleinte a sebesülések és a halál szörnyűségeihez kell hozzászoknia, majd idővel rádöbben, hogy ennél néha nagyobb kihívások is várják: elsősorban az elvakultság, amivel meg kell küzdenie. Meg azzal az ellentmondással, hogy ő egyrészt nővér, akinek segítenie kell másokon, másrészt mégiscsak egy hadsereg tagja is, akivel szemben az az elvárás, hogy a győzelmet segítse elő. Ennek az érzékeltetésére van Charlotte-nak egy ellenpontja is: Hildegard nővér (Henriette Richter-Röhl).

Amikor a fenti két dolog konfliktusba kerül egymással, akkor Charlotte majdnem mindig a segítséget helyezi előtérbe, míg Hildegard elejétől a végéig azt, hogy ő a Birodalom és a Führer hűséges követője kell hogy legyen. „Charly" további érdekfeszítő történetszála, hogy titokban szerelmes Wilhelmbe, de túl szégyellős (vagy túlságosan nő) hozzá, hogy ennek valami jelét adja. Félénksége felülírja annak tudatát is, hogy szegény Wilhelm bármikor eleshet. Hogy hogyan alakul a kettejük kapcsolata, arról megint nem spoilerezek.
A két színész mindenesetre összejött a forgatás alatt. (Remélem, örültök.)



Viktor – Ludwig Trepte: kellett ebbe a filmbe egy zsidó is, mert bár, mint mondtam, nem csak önostorzásból áll a film, de a nácizmus szörnyűségével mégis szembe kell nézni. És ez rendjén is van így. Viktor tehát zsidó, és az ő történetszálában az az érdekes, hogy hogyan küzd az identitásával. Zsidóként határozza meg magát vagy németként? Ezt a vívódást ugyanakkor nem viszi következetesen végig a film, csak felvillantja. Ez pedig azért van, mert Viktor szála a legkalandosabb, és az újabb meg újabb fordulatok, amik vele történnek, és amiknek hol alakítója, hol elszenvedője, nem engedik a hosszas elmélkedést. Ennek ellenére ki lehetett volna jobban bontani az egész szituáció drámaiságát. Hogy nem ez történik, az nem a színész, hanem inkább a forgatókönyvírók hibája. De nem olyan nagy, hiba, mint ahogyan most a kritikában hangzik. Mindenesetre: Viktor Franciaországba próbál szökni a deportálás elől (ahol könnyebb megúszni az egészet), de nincs szerencséje: elfogják, deportálják. Aztán mégis szerencséje van, mert sikerül megszöknie Lengyelország területén.

Lengyel partizánokhoz kerül, akiket nem zavar, hogy a srác német, sokkal jobban zavarná őket, ha tudnák hogy zsidó. Na itt jön a fura szál az egészbe, aminek a drámaiságát jobban kibonthatták volna: Viktor csatlakozik a lengyel csapathoz, és hajlandó saját honfitársaira lövöldözni. És bár a legelején van egy ilyen mondata indulatból: „Nem vagyunk már németek. Ezeknek nem!”, azért valószínűleg adott helyzetben ő sem minden kétség és vívódás nélkül hajlandó sajátjai ellen puskát ragadni. De ezt nem látjuk. Ez a film legfeltűnőbb „lyukát” is eredményezi, amit majd később fogok kifejteni.


Greta – Katharina Schüttler: ő a bár tulajdonosa és főcsaposa, ahol a baráti társaság össze szokott jönni. Ennél azonban többre vágyik: híres énekesnő szeretne lenni. (Ahogy Viktor mondja: az új Marlene Dietrich.) Egyébként ő Viktor titkos barátnője. (Gondolom nem kell mondani, hogy kapcsolatuk a zsidótörvények miatt titkos.) Greta azért egy izgalmas figura, mert bár távolról sem elvtelen vagy érzéketlen ember, egész máshol vannak a morális határai, mint a társaság többi tagjának. Bár (ez kiderül a néző számára) őszintén szereti Viktort, nem okoz neki különösebb meghasonlást, hogy karrierje érdekében egy GeStaPo-tiszttel is kavarjon. Sőt: miután Viktor eltűnik (Greta úgy tudja, hogy biztonságban távozott Franciaországba) mintha a nagy énekesi sikereket tekintené valamelyes kárpótlásnak. Katharina Schüttler színészi játéka is érdekes a filmben. Néha azt hihetné a néző, hogy túljátssza a szerepét, de aztán rájövünk, hogy olyankor nem ő játszik szerepet, hanem Greta. Katharina pedig kifinomultan érzékelteti, hogy Greta mikor pózol, mikor manipulál, és mikor viselkedik őszintén. Mindez érdekes de önmagában nem tenné elég érdekessé Greta történetszálát. Azonban itt is több fordulat következik be a film során, amiknek következtében Greta nem tudja magát kívül helyezni a háború borzalmain.


Friedhelm – Tom Schilling: a végére hagytam a (számomra) legérdekesebb karaktert. Azért ő az, mert, ő megy át a leglátványosabb jellembeli változáson a film során. Friedhelm Wilhelm öccse, aki némileg a bátyja árnyékában él. Tudniillik a bátyja, mint hős katona az apja kedvence, és bár a testvérek mindig segítik egymást, Friedhelmnek szembe kell néznie egy erős megfelelési kényszerrel, ha úgy tetszik kisebbségi komplexussal. Az első részben úgy ismerjük meg Friedhelmet, mint irodalomrajongó művészlelket. A frontra kerülve (nem oldja meg, sőt súlyosbítja a helyzetet, hogy Wilhelm egységében szolgál) eleinte ki van téve az erősebb bajtársak cseszegetésének, már csak azért is, mert nem hisz abban, hogy a háborúnak, amibe mentek, értelme lenne. Ennek ellensúlyozására egy cinikus, kívülálló attitűdöt vesz fel mindennel szemben. Ebből lesz aztán az elhúzódó háború évei alatt fokozatosan egy másféle cinizmus: egy szándékos érzéketlenség. Friedhelm tudatosan nyomja a háttérbe morális kétségeit és természetes emberségét, és igyekszik a lehető legjobb Wehrmacht-katona lenni. Mikor valaki azt mondja, hogy a háború további folytatása értelmetlen, ő így válaszol: „Az elejétől az volt.” Majd folytatja, amit addig csinált, mintha mi sem történt volna. Ijesztő, és egyben zseniális (mármint a forgatókönyvírók részéről). Friedhelm tehát pont az ellentétes utat járja be a bátyjával, de míg Wilhelm esetében szinte egy pillanat alatt telik be a pohár, és következik be a hős teljes kiégése, Friedhelm esetében a fent leírtak egy hosszú folyamatot alkotnak, és így még érdekesebb az ő változását figyelni. Nagyon emberi.



A többi szereplő
A mellékszereplők is kiválóak, szinte egytől egyig. Hadd emeljek ki közülük néhányat.

Személyes kedvencem közülük a különleges karizmájú (az IMDB szerint: Jerzy nevű) lengyel partizánvezér (most meglepődtetek?), akit Lucas Gregorowicz félig német-félig lengyel színész alakít remekül, de itt van még a két abszolút sötét, gonosz szereplő is:

Krebs főőrmester (Bernd M. Lade), a harsányan durva rohadék, Hiemer őrnagy (Sylvester Groth) pedig a csendesebb, de még ijesztőbben kegyetlen szadista karakter.

+Feltűnik a filmben Gryllus Dorka is. Frau Goldsteint, Viktor anyját alakítja, de még így, öregasszonynak (?) maszkírozva is kellőképpen dögös ahhoz, hogy ne higgyem el, hogy ő az anyja ennek a fiatal srácnak.


Na ne már!
Van a filmnek egy eleme, amit viszont (most úgy érzem) jogosan ért sok támadás. Ez pedig a lengyelek ábrázolása.

Ebben a filmben (majdnem) minden lengyel kérlelhetetlen antiszemita. A parasztok is, a partizánok is. (Az egyetlen kivétel talán a deportálásból szökött Alina.) Nos, afelől nekem sincs kétségem, hogy voltak még a Honi Hadseregben is olyan partizánegységek, amelyek így álltak hozzá a dolgokhoz, mint az itt bemutatottak. (Dokumentálták, hogy olyanok is voltak, akik nemcsak hogy nem vettek be maguk közé zsidókat, illetve meg sem próbáltak segíteni az elhurcoltakon, hanem még pogromokat is rendeztek.) De ha már az egész filmsorozat arról szól, hogy a németek nem mind voltak nácik, hanem igenis voltak közöttük ilyen szimpatikus és empatikus fiatalok is, akkor már illett volna a lengyelek esetében is kerülni az ilyen egyoldalúságokat. Mert ez tényleg kicsit olyan, mintha másra akarnák áttolni a II. világháború bűneit és szörnyűségeit. Azt, hogy a lengyelek között is volt antiszemitizmus lehetett volna egy belső vitával konfliktussal is érzékeltetni a partizánegységen belül, aminthogy bizonyára voltak is ilyen konfliktusok jónéhány esetben. Ebben a filmben viszont annyira elborultak a szereplők, hogy nem is csak utálják a zsidókat, hanem arról is meg vannak győződve, hogy aki egyáltalán segíteni akar egy zsidónak, az maga is zsidó. Amúgy furcsa, hogy nem jut eszükbe az itteni AK-partizánoknak, hogy miért lenne hajlandó egy német saját honfitársaira lövöldözni velük együtt, ha nem ilyesmi miatt.


Összegzés
Ettől eltekintve, az Apáink, anyáink egy kiváló film, ajánlom megnézésre (ööö... 16 éven felül).

Remélem, hogy
1. Magyarországon is elterjed, és sokan megnézik.
2. Nem készítenek hozzá magyar szinkront.
3. Mintát ad nekünk is a múltfeldolgozáshoz bizonyos értelemben.


A téma régebbi bejegyzései:
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet I. (Michael Collins)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet II. (Felkavar a szél)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet III. (Egy asszony Berlinben)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet IV. (Föld és szabadság)

Elkeseredett idézőjel

Nemzeti összetartozás?
Na persze...

Jártatok mostanában Budapesten? És mit láttatok? (Ijesztő, hogy Hamvas Béla ezt mennyire régen írta, és ma minden eddiginél...) Máshol is ez van, vagy ez csak Budapest betegsége?

„ Mintha mindenkit olyan emberek vennének körül, akiken valamely okból bosszút kell állni. (…) Az idegent, azt, aki távolabb van, [mindenki] előnyben részesíti a közelebb lévő rovására. (…) Nemcsak rokonszenv, de még közöny sincs. A szociális temperatúra felajzott ingerültség, és egyetlen szó elég ahhoz, hogy szikra legyen, és a lőportorony robbanjon. A gépkocsivezető gyűlöli a járókelőt, és úgy hajt, hogy a sarat ráfröcskölje. A járókelő gyűlöli a gépkocsivezetőt, mint a kereskedő a vásárlót, akire rossz áruját igyekszik rásózni, a vásárló gyűlöli a kereskedőt, akit, ha lehet, megcsal. Az adófizető gyűlöli a hivatalnokot, és feltételezi róla, hogy rosszhiszeműen többet követel tőle, és a hivatalnok gyűlöli az adófizetőt, akitől rosszhiszeműen tényleg többet követel, anélkül, hogy neki abból haszna lenne. A kalauz gyűlöli az utast, akit egzecíroztat, és akit lehord, és akinek vezényel, és akit rendreutasít, a legtöbb esetben indokolatlanul, az utas gyűlöli a kalauzt, akit lehetőség szerint megcsal, és a csalás csíny és dicsőség. A munkás gyűlöli a mérnököt és a mérnök a munkást, gyűlölik egymást a szomszédok, akik egymásról megbecstelenítő eseteket suttognak, és terjesztenek, és akik egymást meglopják, és gyűlölik egymást a munkatársak, akik egymást feljebbvalóik előtt befeketítik, és gyűlölik a feljebbvalót, akit titokban rágalmaznak. És gyűlölik, aki a vasúti kocsiba vagy az autóbuszba előbb lép fel, és gyűlölnek minden utast, aki bent ül, mintha az ő helyét foglalta volna el, elég egyetlen szó, hogy becsmérelje, és lepiszkolja. (…) A szociális köztudat, hogy az emberek kivétel nélkül mind becstelenek. Az egyetlen gyönyör mások szenvedését látni. A legelső reflex, akinek kárt lehet okozni, lehetőleg mindent megtiltani, és tülekedni, és tolakodni, és más szájából kivenni a kenyeret, és más helyére leülni, és ha már dühét a többi ellen nem tudja másképpen kitölteni, legalább, ahogy apáitól tanulta, az út közepére piszkít. Mintha mindazért, ami neki nem sikerült, a másik lenne a felelős. Mintha titkosan megegyeztek volna abban a versenyben, hogy ki tud a másiknak előbb és nagyobb fájdalmat szerezni. Aki csak egy ujjnyival a többinél magasabban áll, mindenkit, aki alatta van, püföl, még csak nem is stréberségből, hanem, vagy feletteseinek tetszésére, hanem elemi kielégülésre, mert nem hatalmaskodás ez, hanem gyűlölködés. Az uralkodó hangnem a kaszárnyanyelv, (…) és alig van mondat, amelyben ne lenne obszcén kifejezés vagy káromlás. Egyébként lopni lehet ínségből, elmebajból, hajlamból vagy immoralitásból vagy kényszerből vagy foglalkozásszerűen, és ahol a tulajdon erkölcsi alapja nem tiszta és egyszerű, ott akkor is loptak, ha a tolvaj jobb kezét levágták. De lopni csak azért, hogy a másiknak ne legyen, az az aszociális életirigységnek magában álló határesete, ugyanaz ez, mint a szomszéd szalmakazlat felgyújtani, mert az nagyobb, mint az övé, vagy lovát megsántítani vagy a férgeket a szomszéd földjére szórni. (…) Ami itt történik, az az emberi szolidaritás megsértése, vagyis szeretetlenség, ami a legvégzetesebb őrület, mert ebbe nemcsak az pusztul bele, aki ellen irányul, hanem annál biztosabban az, aki táplálja, hiszen az emberi kapcsolatok megszakítása ez, és ebbe mindenkinek tönkre kell mennie.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz)

Vagy vége van már ennek? Vagy vége lesz ennek? Merre a kiút?

https://www.youtube.com/watch?v=H72yZgrWbxU

Idézőjel (Illyés)

„A történelem egyenese nem a mértané. Népe útján egyenest épp az halad, aki kellő helyen akár vissza is kullog az akadályok félrevetésére.”
(Illyés Gyula: Az idő kérdései)