Garay János:
Kelet népéhez
Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta, szittya vér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Melyet ontott a szent hét vezér,
A midőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?
Ők az esküt, a szentet, kimondák,
S vérben itták rá az áldomást:
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?
Itt van a föld! Kárpátok tövében,
Völgye, halma e vértől kövér:
A kaszás derékig áll füvében,
Dús kalászin áldás a kenyér!
S van hizalmas nyája, van borága,
Drága érczet rejt a bánya ága.
Im de a föld, oly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyügző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett!
Itt van a viz! négy folyó medrében,
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi életér a hon szivében,
Mennyi cseppje áldást hozna ránk.
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen, -
Mint egy isteneszme terjedékben!
Im de a víz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Mely kocsit kocsissal elragad -
S tengerünket, ész és kor daczára,
Tétlenségünk vas lakatja zárja!
S itt van a nép! mely nyolcz századon túl
A nemessel együtt vérezék,
Mely ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl,
A hogy a harcz kérte vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadéka a szent hét vezérnek!...
De a népet megtöré igája,
Nyolcz száz évet könynyel áztatott,
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sűrű, vastag éjjel...
S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!
Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e, kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e, váltva ősi véren,
Ős elődink méltó fiai?
Kik, midőn véren hazát szerzének,
Nagy, dicső nemzetté esküvének?
Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád, -
És, ki híven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.
Mi a törvényt esküt és a népet
Megvetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kény hatalma lépett,
S szörnyen megcsonkult az őscsalád!
És a földön, vízen és a népen
Isten átka fekszik szörnyűképen!
Fel tehát, ha még egy szikra benned,
Fel, keletnek népe, tettre fel!
Őseidnek lelke még-e lelked?
Megmutatni új, nagy esküvel.
És az eskü szent zsolosmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.
Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen s örök;
S lészen a föld népeidnek kincse,
Színarany az istenadta rög;
A mi szárnya a madárseregnek,
A szabad föld az a nemzeteknek!
Fékre vedd a víznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját -
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árboczát!
Tenger a föld vére, - lüktetése
Népek- és hazáknak érütése.
És a nép, mely vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vizből és kenyérből,,
És a törvény védő paizsát;
S mert terhet visz, oszt a köz hazáért:
Köz javából egyaránt vegyen bért!
És te isten, a véghetlen égben.
Magyaroknak védő istene!
Szentesítsd meg összes összeségben
A mi esküt a nemzet teve, -
Add hozzá az ember legfőbb kincsét:
Szabadítsd fel a szellem bilincsét!
S fény, dics árad Árpád nemzetére,
Mely megérti vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszú bűne bére,
Mint ki elvetette istenét -
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jöjjön pusztulásunk!...
Ady Endre:
Költők tavaszkor énekelnek
Ha ki érzi, hogy most Tavasz van,
Álljon az ostorhegy élére
S ne álljon félre.
Üttesse magát,
Ha hisz, ha él s hal a Tavaszban.
Csüggedni szoktam magam is,
De csüggedésem megutálom:
Nem álom
Az Élet, de csuda-fejtés,
Emlékezés és nem felejtés
És sohase csüggeteg
A Tavaszban
Nem lehet más,
Csak az Élet ellenmondása:
A beteg.
Hajh, Tavasz, akit Helsingfors
Másképpen kap,
Mint például
Ravenna, Irkuck avagy Várad,
Be hunyászkodom,
Ha vendégelsz nálad.
Most már sok volt a szomoruság
És mezeinken
(Én is bűnös vagyok)
Sokat rikoltott
A mindegy minden.
Szedjük ki a Tavaszból
És magunkból, ami drága
És nézzünk mi egyformák,
Lelkesen egymásra.
Tavasz van, hajh, ujjé, Tavasz van
S kik szomoruak magyar honban,
Nagy, keserű, cukros szorgalomban,
Búsan és bátran tartsák a fejük,
Ha nincs is ez mindenütt,
De mi vagyunk.
Garay János:
Petőfi Sándor emlékkönyvébe
S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kigyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.
