Ennek az előzményei nagyon régre nyúlnak vissza: már 10 éve is van annak, hogy (egy másik nyári néptánctáborban) megismertem Balogh Kateszt, a tábor fő szervezőjét, a cigány táncok kiváló oktatóját és továbbörökítőjét. Régóta ígérem neki, hogy egyszer elmegyek az általa szervezett táborba (és azt is, hogy írni fogok róla), de eddig valahogyan ez sosem jött össze. A tábor mindig június végére, július elejére esett, amikor én még bőven az egyetemen ügyködtem valamin. Na, most végre sikerül...
A helyszín
A tábor helyszíne Tekintetes Szatmár vármegyének Nagyecsed városa. Bár sokak szerint az egész település inkább nagyközség jellegű (olyan szempontból is, hogy mindenki ismer itt mindenkit), de városi rangja van. Nem nagy hely, de szép, tiszta rendezett. A lakók (amennyire én láttam) eléggé összetartanak, a helyi roma közösség különösen erős és hagyománytisztelő. Használják még a lovári nyelvet is sok helyen.
Magát a helyet állítólag a Báthory-család őse, a bátor Opos vitéz alapította, aki a XI. században élt.
Ő volt Salamon magyar király leghűségesebb, legbátrabb és legerősebb vitéze, félelmetes harcos, lovagias lovag, és jó cimbora. Amikor Salamon háborúba keveredett trónkövetelő unokatestvéreivel Gézával és Lászlóval (a későbbi Szent Lászlóval), a vesztes mogyoródi csata után Opos vitéz mentette meg a fogságba eséstől, és juttatta el a biztonságos Moson várába. Hogy mi lett a sorsa, mikor Salamon végképp elvesztette a trónját, nem tudni biztosan. Fehér Tibor Nyugtalan vér című regénye szerint Opos éppen összecsapni készült a Salamont üldöző, László herceggel, amikor megbotlott a lova, és a hős lovag olyan szerencsétlenül esett, hogy nyakát törte, és azonnal meghalt. Így sosem derült ki, hogy az ország két legnagyobb harcosa közül ki a keményebb legény.
Nade, lényeg a lényeg: Opos nemcsak más lovagok között nem talált soha legyőzőre, hanem ő végzett az Ecsedi-láp szörnyűséges szörnyével, egy nagy mocsári sárkánnyal is.
(Igen, akkor, a XI. században még éltek mocsári sárkányok, azóta ezek kihaltak.) Így neki köszönhető, hogy benépesült a terület, és leszármazottai, a Báthoryak az ő emlékére viseltek három sárkányfogat a címerükben. Idővel a Báthory-család két ágra bomlott, egy Somlyói (Szilágy(somlyó)i) Báthory és egy Ecsedi Báthori-ágra. Az erdélyi fejedelmek (és a lengyel király) mind a Somlyói ágból származtak, de az Ecsedi Báthoriak (akiknek a nevét megkülönböztetésül inkább i-vel szokás írni y helyett) között is akadtak nevezetes emberek. Volt közöttük országbíró, nádor és egyéb országos tisztségek viselői. Az itteni suli előtt áll egyikük, a XVI. században élt ecsedi Báthori István szobra;
ő szponzorálta Károli Gáspár Biblia-fordítását.
Sokáig állt itt a Báthoriak vára, amely még a Rákóczi-szabadságharc alatt is fontos erődítmény volt, de utána annyi más hasonló erőddel együtt, amelyeknek túl sokba került volna a karbantartása, ezt is felrobbantották. Ma már nyoma sincs. A város történetéről, a várról, az Ecsedi-láp halászainak életéről és a környék néprajzáról van itt egy igen jó helytörténeti múzeum, aki kíváncsi, nézze meg.
Amúgy nagyon örültem, hogy itt is nagy hangsúly volt azon, hogy megismerjük ne csak a táncot, hanem magát a helyet is, ami nemcsak a falut jelenti, hanem az embereket is.
Páki bácsi és Baba néni meséltek nekünk. Nem csak a táncról. Nagyon sok mindenről. Számomra a legérdekesebb és legmeghökkentőbb az volt, amit a híres "fekete vonatról" mondtak. Erről egyszer majd részletesebben is ki kell kérdezni őket... Érdekes történeti-néprajzi-szociológiai munkát lehetne erről írni... (Bartha Eszter, Vázsonyi Dani, ajánlom figyelmetekbe!)
A zene
Nagyecsed a folklórjáról is nevezetes. Állítólag nincs az országnak még egy települése, ahol annyi ember kapta volna meg a Népművészet Mestere címet mint éppen itt. Különösen nevezetes emberek a népművészet itteni táncos mesterei, pl. (akik rögtön elsőre eszembe jutnak)
Molnár Lajos (Lasa bácsi) vagy
Bulyáki Gergely (Pokróc bácsi).
A cigánytáncosok közül pedig a leghíresebb Balogh Béla, a "Szivárványtáncos".
Kirobbanó, elemi erejű, elképesztő táncos. Én személyesen (sajnos) sohasem találkoztam vele, de hogy milyen bámulatos egyéniség lehetett, az még felvételről is kijön. Rövid, de valószínűleg nagyon intenzív élete volt. Megnyerte a Ki-Mit-Tud?-ot, megkapta az Aranysarkantyús táncos és a Népművészet Ifjú Mestere címet, fontos tagja volt több fontos táncos műhelynek is (például a Vadrózsának), volt olyan is, amit ő maga alapított (a Lindri Táncszínház).
Az ő lánya Balogh Katesz, a tábor fő szervezője, mindnyájunk kedvenc táncosa. Kateszben valami nagyon szép, visszafogott elegancia, valami méltóság van van, és nemcsak amikor táncol. Mindig. De amikor táncol, akkor különösen.
Annak idején, talán több is mint tíz éve ismerkedtem meg Katesszel és a fiával is, akit mindenki Pákónak hív.
Akkor...
...és mostanábanPákó ma már egy deli legény, fáradhatatlan táncos, és elképesztően kemény tanár. Tényleg. Kihajtotta belőlünk a... amit lehetett, és ezért csak hálásak lehetünk neki.
Amellett nagyon emlékezetes maradt számomra egy mondata:
-A világban sokkal több cigány zene van, mint gondolnátok. Nem véletlenül. Erre királyul lehet táncolni.
Azzal elkezdett tromfolni erre a számra. Ez valahogy szörnyen tetszett nekem.
Az ecsedi kocsmába betoppanva is rengeteg érdekes figurával találkozhat és beszélhet az ember. Itt is rácsodálkozok, hogy milyen erős lehet az itteni közösség. Ezt nagyon jólesik látni. A zene itt is folyamatosan szól, és (persze) nem ússzuk meg a Despacito-t sem, de valahogyan az is teljesen természetes mindenkinek, hogy valaki időről időre belekezd egy szédítően gyors cigánytáncba, a legkülönbözőbb zenékre, és hogy ehhez aztán mi, az idegenek is csatlakozunk.
Itt mintha minden összeérne.
A tánc
A nagyecsedi cigánytáncokban a legjobb, hogy egyszerre végtelenül elegánsak és végtelenül szertelenek, sokszínűek, kreatívak. Egészen másképpen virtuózok mint egy őrkői vagy szászcsávási cigány tánc. Talán az ecsediben kevesebb a csapásolás és több a ravasz lábtekerés. De azért furmányos csapásból is van jópár.
Emellett számomra megint azt volt a legérdekesebb megtapasztalni, hogy milyen érdekesen alakulhat a férfi-női viszony egy olyan táncban, ahol a férfi és a nő nem is érnek egymáshoz. És mégis, ha kívülről látsz egy bulit, pontosan tudni fogod, hogy ki kivel táncol, és az hogy hogyan, az egészen érdekes dolgokat mondhat el az emberről.
Ez annál érdekesebb volt, mert sokat megtudtunk a táncillemről, a szokásokról is, és magáról a táncoló közösségről is. Ez utóbbiról nem (csak) úgy, hogy meséltek róla, hanem úgy, hogy magunk előtt láttuk őket az életüket, összetartásukat, hagyománytiszteletüket.
Ismeretlen, valahol mégis ismerős, nagyon ősi és nagyon tiszteletet parancsoló világ ez. Különös érzés, amikor azáltal, hogy táncolsz (esetleg majd később, egy egész más helyen is) megpróbálsz magaddal vinni egy darabot ebből a világból mozdulataid nyelvén. Vajon sikerül-e? Vajon mit fognak mások látni belőlünk mások, akiknek ezt megpróbáljuk bemutatni.
A társaság
Amúgy egy remek csapat jött itt össze. Van itt katona, állatorvos, építész, szociológus és persze történész(nek álcázott újságíró (aki jelenleg dobozokat tologat egy raktárban (ami egyébként nem rossz meló ebben a rekkenő hőségben))). De a legérdekesebbek mégis Katesz környékbeli tanítványai. Fiatal roma srácok, akikkel nagyon hamar össze lehet haverodni, és nem csak akkor jó rájuk nézni, amikor táncolnak. Remélem, még látjuk egymást velük is.
Az ünnep
A mostani tábornak egy külön nevezetes eseménye is volt. Az ecsedi kultúrház falán tábla emlékezik meg az itteni népművészet mestereiről és a népművészet ifjú mestereiről. Katesz neve (mint a népművészet ifjú mesteréé) valami miatt csak idén került fel a táblára, de ha már így esett, miért ne lehetne a táblát újra felavatni? Vagy nem a táblát, hanem Katesz nevének feliratát. Vagy hogy is van ez. (Nekem egyébként az sem teljesen világos, milyen címet kellett volna adni Katesznek. Népművészet Mestere címet az adatközlők kaphatnak. Katesz annak számít? Oké, hogy végzett ő Táncművészeti Egyetemet is, de a nagyecsedi táncnak mégiscsak inkább valamiféle szerves folytatója ő, mint olyan oktató, aki tanult anyagként adja tovább a tudását. Nem tudom).
Ez mindenesetre egy megható pillanat. Katesznek is, Pákónak is, nekünk is. Széles mosollyal hallgatjuk a köszöntő beszédeket, aztán az emléktábla alatt már majdnem elérzékenyülve táncolunk, csillogó szemmel. Egészen különös érzés, amilyenben még rutinos táborba járóknak is ritkán van része. Nem mindennap vésik kőbe valakinek a nevét, de ha egy ilyen pillanatnak részese lehetsz, az felemelő…
(Most veszem csak észre, hogy sajnos nincs olyan képem, ahol már Katesz neve is rajta van a táblán. No, ez kár. Ha van, nektek, küldjetek.)
Visz a vonat…
Amíg ott vagy egy ilyen táborban, olyan természetes közegnek tűnik számodra az egész. Beleolvadsz a tájba magad is. Aztán egyszer csak ott találod magad a vonaton, és minden másképpen ismétlődik meg a fejedben, ahogyan próbálod visszajátszani a legszebb pillanatokat. Még a színek is mások lesznek utólag. Könyvszerű, filmszerű, lezárt történet lesz az egész. Egyvalamit biztosan tudok: az emberekkel, akikkel találkoztam, akik részben ott vannak most Nagyecseden, részben a Világ különböző irányai felé tartanak különböző vonatokon, azokkal egészen biztosan fogok még találkozni. Nem tudom, ebben a felállásban leszünk-e még így itt együtt, de biztos, hogy sokat fogunk egymásra gondolni, és talán lesz valami ami időről időre egymás felé húz és összegyűjt minket, Ecseden, Pesten, Budán vagy egész más részén a Világnak. Várom, hogy ez eljöjjön!
Taveleske bakhtali, barátaim!
