(Ez egy régi könyvajánlós cikkem, amit most kiteszek ide, az előbb megígért sorozat első darabjaként, hogy értsük, miről beszélünk.)
Mircea Eliade és Az örök visszatérés mítosza
Mircea Eliade (*1907 - †1986) román vallástörténész, néprajzkutató és író, az összehasonlító vallástörténet egyik megteremtője volt. Eredeti szakterülete az indológia, a szanszkrit nyelv volt, de indiai tanulmányai közben érdekelni kezdték más „keleti” kultúrák és vallások és a filozófia fejlődése is. Élete második felében Franciaországban majd az USA-ban élt, vallástörténetet tanított Chicagóban az Illinoisi Egyetemen.
Eliade módszerének lényege elsősorban a különböző kultúrák mítoszainak és vallásos szertartásainak alapos összehasonlító vizsgálata volt. Ezekben sokszor egymástól nagyon távoli civilizációk esetében is nagyon sok hasonlóságot talált. Ezen elemek alapján fogott abba a merész kísérletbe, hogy a (külön-külön sokszor általunk is jól ismert) különböző motívumok alapján egy mögöttük meghúzódó közös gondolati gyökeret rekonstruáljon. Tulajdonképpen ennek a kísérletnek az eredménye
Az örök visszatérés mítosza című könyve, amely bár tematikailag vallástörténeti mű, de összességében egy filozófiai alapvetésnek is felfogható, éppen ezért lehet érdekes bármiféle társadalomtudománnyal foglalkozó embereknek.
(A könyv legutóbbi magyar kiadása: ELIADE, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. Avagy: A Mindenség és a történelem. Ford.: Pásztor Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.)
Az a világkép, amit Eliade ebben a művében felvázol, és amelyet ő archaikus lételméletnek nevez, az ősi, természettel szoros közösségben élő, vallási dogmák béklyóit még nem ismerő ember világképe. Azonban, éppen mert ez a világkép nagyon emberi és nagyon ösztönös, nyomait időről időre felfedezhetjük napjaink emberének gondolkodásában is.
Mi a specialitása ennek a lételméletnek? Elsősorban az időszemlélet.
Az archaikus gondolkodásban a Világ kerek egészet, rendet alkot. Az idő is kerek egész rend, nem pedig egyenes vonalú mozgást végző valami. Az élet különleges megszentelt pillanatai azok az alkalmak, amikor az ember rádöbbenhet a nagy egész szentségére és a saját életében megismételheti a nagy isteni alkotást: a Világ teremtését. Ezt a célt szolgálják a különböző vallási szertartások, amelyeknek ciklikus végzése által az ember maga is részesévé válhat a teremtés munkájának. Az archaikus gondolkodás szerint az évkezdő rítusok nem egyszerűen eljátsszák a Világ teremtését, hanem a maguk valóságában újjáteremtik a Világot.
„Az áldozati szertartás során például nemcsak arról van szó, hogy pontosan az isten által, ab origine, az idők kezdetén rendelt áldozatot újra bemutatják, hanem arról is, hogy a szertartás ugyanabban az őseredeti mitikus pillanatban zajlik le most is. Másként szólva az áldozás megismétli az eredeti áldozást és időben egybe is esik vele. Minden áldozatot a kezdettel azonos, mitikus pillanatban mutatnak be. S a rítus eme paradoxona révén felfüggesztődik a profán idő és tartam.”
És ez nemcsak az évkezdő rítusokra igaz. Hasonló szertartásokat kell elvégeznie az embernek, ha új otthont alapít, hiszen ezzel is megismétli az istenségnek azt a cselekedetét, amellyel a káoszból renddel, saját törvényszerűségekkel rendelkező világot teremtett. Ugyanez igaz egy pár egybekelésére is: egy férfi és egy nő nászukkal új életet teremtenek, ezzel is megismétlik az isteni teremtés művét. És hasonló, megszentelt szertartásokat kell elvégezni sok helyen akkor is, amikor az ember a Világ felborult rendjét akarja helyreállítani, azaz ha betegséget akar gyógyítani, vagy valamilyen csapást akar magáról elhárítani.
„Nagyon sok primitív nép gyógyító szertartásának központi részeként elmondják a teremtésmítoszt. (…) Minden élet példaadó mintájának, a kozmikus teremtésnek újraérvényesítésétől remélik, hogy a beteg testi és lelki egészsége megújul. E törzsek még a születés, házasságkötés és a halál alkalmából is elmondják a kozmogóniai mítoszt, mert úgy vélik, hogy az őseredeti bővelkedés időtlen pillanatába való visszatéréssel biztosíthatják e helyzeteknek megfelelő legnagyobb tökéletességet.”
Amit érdemes észrevenni ezzel kapcsolatban: 1. Az archaikus szemléletű ember számára az idő az élet szüntelen újrateremtését jelenti, amelynek az egyén halála sem szabhat határt. Egyrészt mert halála nem véget csupán átlényegülést jelent: más alakban folytatja a teremtés szakadatlan munkáját. Másrészt mert utódai átveszik azoknak a megszentelt rítusoknak a végzését, amelyek egykor rá vártak. 2. Ez a fajta archaikus vagy mitikus idő semmiképpen nem modellezhető kétdimenziós modellel: nem halad valahonnan valami felé (például a Világ teremtésétől a világvége felé, a bűnbeeséstől a megváltás felé vagy az igazságtalantól az igazságos társadalmi rend felé). Az archaikus idő valójában szakadatlanul történik, azaz végtelen. Ettől szent.
Az archaikus, mitikus, szent idő tehát alapvetően különbözik a modern értelemben vett történelmi időtől, azaz az egyedi egyszeri és visszafordíthatatlan események idejétől. A történelmi, idő, a maga egyszeri és megismételhetetlen történéseivel behatárolt, mérhető idő, a mitikus idő végtelenségével szemben a végességet, az egyén múlandóságát képviseli. A mitikus, időtlen idő szentségéhez képest a történelem maga a profanitás. Emellett az egyén számára is félelmet és romlást hoz. Egyrészt az egyéni élet végességének tudata jelenti a halálfélelmet, ami a legbénítóbb és legkétségbeejtőbb félelem az egyén számára. Másrészt a történelmi események a maguk „rendkívüliségével” mégiscsak a kozmikus rendnek valamiféle kizökkenését, megbomlását jelentik.
(Ebből következik, hogy a „történelmi tettnek” az archaikus ember számára önmagában nincsen értéke, csak ha valamilyen archetipikus, „isteni” cselekedet, alkotás megismétlése. Hérosztratosz, aki a legenda szerint felgyújtott egy templomot, hogy a történelem megörökítse a nevét, ennek a fajta gondolkodásnak az abszolút tagadója.)
Mindezekből következik viszont az is, hogy a történelmi profán idő, és a mitikus, szent idő egyáltalán nem zárják ki, sőt éppenséggel feltételezik egymást. Felfoghatjuk úgy is, hogy váltogatják egymást, de úgy is, hogy a szent idő a maga végtelen és mérhetetlen időtlenségével, minden mástól függetlenül létezik, csak arra vár, hogy az egyének és közösségek létezésének tudatára ébredjenek. Ezért van szükség mind az egyének, mind a közösségek életében ünnepi, „önfeledt” pillanatokra, azaz ünnepekre, amikor elfelejtik saját végességüket, és tudatára ébrednek saját végtelenségüknek. Azaz megszabadulnak a félelem béklyóitól valamilyen szent élmény segítségével, és semlegesítik a történelmi idő káros hatásait. Az ilyen szent pillanatok, transzcendens élmények megéléséhez segítséget adhat egy-egy vallás is, azonban nem feltétlenül csak vallásban lehet ilyeneket keresni, hanem bármi olyan tevékenységben, amely az egyén számára biztosítja az önfeledtséget, a leghétköznapibb értelemben vett boldogságot, ha csak egy-egy pillanatra is. Ilyen élményt pedig nyújthat a szerelem, a tánc, egy művészet, sport vagy egy tudományág művelése (vagy esetenként a leghétköznapibb cselekvések is). Lényeg, hogy ilyen tevékenységekben az egyén alkotóként, teremtőként viselkedik, és ezáltal (bár az élményt a szó szoros értelmében egyénileg éli meg) valójában személytelen, pontosabban személyekfeletti, illetve időfeletti dolgokkal kerül kapcsolatba.
„Nem könnyű meghatározni, mit is jelenthet a >>személytelen tudat túlélése<<, noha bizonyos lelki tapasztalások adhatnak némi segítséget. Mi az, ami személyes vagy történeti abban az érzésben, amit Bach muzsikájának hallgatásakor tapasztalunk, vagy abban az összpontosításban, amely egy matematikai feladat megoldásához szükséges vagy abban az összefogott tisztánlátásban, amelyet egy bölcseleti kérdés vizsgálata igényel? Ha a modern ember a történelem befolyásának enged, akkor a személytelen túlélésnek ettől a lehetőségétől kicsinyítve érezheti magát. (…) Ezzel szemben az archaikus emberiség mindent megtett azért, hogy megóvja magát az újat és visszafordíthatatlant hozó történelemtől.”
Másrészt viszont az embernek ebből az archaikus idő iránti sóvárgásából fakad az a vágya is, hogy az őt körülvevő valóság bonyolult szövevényében megtalálja azokat a dolgokat amelyek tiszta, archetipikus értékeket és cselekvéseket valósítanak meg. Ez egyrészt veszélyes is lehet: az archetipikus formák keresése gyakran sematikussságra, leegyszerűsítésekre adhat alkalmat. (Olyankor például, amikor egy történelmi személyiséget vizsgálva mindenáron archetipikus, emberfeletti tulajdonságokkal akarjuk felruházni: hérosznak, szuperhősnek istennek kezdjük tartani, és így is nyilatkozunk róla. Holott tisztában kell lennünk vele, hogy az adott személy sem függetleníthette magát teljesen a profán történelmi időtől, és a szentséget ő is csak egy-egy cselekedetében valósíthatta meg. Történelmi életünk mérhető idejére nem helyezhetjük magunkat száz százalékosan a szent határtalan időbe.) Másrészt azonban segítheti is az embert: érzékennyé teheti olyan archetipikus értékekre, mint az őszinteség, az önzetlen segítség, illetve a szép dolgok alkotása. Ezenkívül észrevehetjük azt is, hogy a „történelem ismétli önmagát” formula mögött nem feltétlenül ciklikus vagy mérhető ismétlődést kell gyanítanunk. Hanem a történelmi tények között fellelhető feltűnő analógiákban és párhuzamosságokban bizonyos alkotó vagy pusztító archetipikus erők felbukkanását fedezhetjük fel a történelmi idő különböző pontjain.
Az örök visszatérés mítosza , amelyről a könyv címében szó van, tulajdonképpen éppen ezeknek a történelmi ismétlődéseknek egyfajta rendjét jelenti az emberek gondolkodásában.
„Hogyan szenvedte el a történelmet az ember?” –teszi fel a kérdést Eliade. Vagyis: hogyan volt képes túltenni magát a történelmi időben bekövetkezett sokféle szenvedésen? Az egyik lehetséges válasz a történelem által előidézett sokféle dicstelen, szennyes és lelombozó eseményre a fatalizmus: annak képzete, hogy a történelemnek mégiscsak van valamiféle célja, vagyis lehet egyfajta vége is, ami után egy új aranykor, örök béke, és időtlen idő következik. Minden szenvedés csak ezt a boldog korszakot készíti elő. (Ez a képzet mégiscsak számos filozófiai rendszer alapja.) Ebből származnak aztán a különféle számítgatások is, azzal kapcsolatban, hogy az a bizonyos vég, nevezzük akár a történelem végének, akár világvégének, mikor következik be a történelmi mérték szerint mérhető időben. A másik lehetséges válasz az örök visszatérés mítosza, amely szerint sem a történelmi folyamatoknak, sem az időnek soha nincs vége, viszont minden időleges részleges apokalipszis egy új világ születését egy újabb történelmi ciklus megkezdését szolgálja. A történelem tehát minden egyes katasztrófa után újrakezdődik.
„A háborúk, a rombolások és a szenvedések nem pusztán az egyik korszakból a másikba való átmenet előjelei, hanem maguk alkotják ezt az átmenetet. Eképpen béke idején a történelem megújítja önmagát, következésképp új világ kezdődik.”
Az Eliade által megalkotott rendszer tehát (bármennyire is a félelmetessel, és a szerencsétlennel kapcsolja össze a történelem fogalmát) egyfajta történetfilozófia is, amely a néprajzkutatókon, és szociológusokon kívül a múlt kutatóinak és értelmezőinek is segítséget nyújthat. Nem véletlen, hogy maga a szerző a könyvének először a
Bevezetés a történelem filozófiájába címet akarta adni, majd később ezt a
Mindenség és történelem-re változtatta, majd mivel mindegyiket kicsit nagyképűnek érezte, végül a ma ismert regényes hangzású címen adta ki a kötetet. Érdekes egyébként, hogy az idő problémája mennyire foglalkoztatta Mircea Eliadét: több szépirodalmi művében is felbukkan a kérdés, hogy vajon az ember befolyásolhatja-e, megváltoztathatja-e, befolyásolhatja-e saját múltját, illetve áthághatatlanok-e az idő általunk ismert törvényei. (Szerencsére ezeket a kérdéseket úgy tette fel, hogy közben elkerülte az „időutazós sci-fik” szokásos és számunkra meglehetősen unalmasnak tűnő közhelyeit. Pl.
Cigánylányok vagy
Serampuri éjszakák című kisregényeiben)
Az örök visszatérés mítosza azonban mindenekelőtt egy filozófiai mű, amelyhez vallástörténeti kutatások adták az alapkérdéseket. Maga Mircea Eliade egyik legfontosabb művének minősítette, amely alapján más tudományos munkáit is könnyebb megérteni. Az biztos, hogy a könyv világszemléletünk fontos kérdéseit feszegeti, a magam részéről tehát mindenki (nem csak bölcsészek) figyelmébe szívesen ajánlom.
