A Táncháztalálkozó idén a vigaszt jelentette sokunknak. Tudom, hogy nem csak én voltam ezzel így, hanem tényleg sokan. Igyekeztünk elfelejteni, hogy még jóideig nem fogunk egy igazságos, népibb Magyarországon élni, hanem marad a régi „úri világ”, ahol a felfuvalkodott dzsentri bármit megtehet, és bármit elvehet a „paraszttól”, amihez éppen kedve támad. Igyekeztünk mindezt elfelejteni a Táncháztalálkozó színes forgatagában, és legalább most erőt meríteni mindahhoz, ami majd ránk vár.
De többekből (külföldről hazatérőkből és egyelőre itthonmaradókból is) kibukott a kérdés a folkkocsmában, bizalmas beszélgetés közben óvatosan, csendesen, csak a legközelebbi ember fülének szánva a kétségbeesett kérdés:
-Mi lesz velünk?
A legemlékezetesebb program amúgy az egészben számomra a Haraszti-testvérek tánca volt.
Szimpatikus palóc család, tíz testvér, akik közül hármat, az ikreket, Juliskát és Mariskát (7-8), illetve a bátyjukat, Józsefet (3) a Felszállott a Páva vetélkedőben ismerte meg az ország.
Most is a saját vidékük, Nógrád táncaiból mutattak be néhányat, és nagyon jó volt rájuk nézni, ahogyan a színpadon együtt mozogtak. Olyan természetes volt az egész, mindenki önmagát adta, nem volt az egész fazonra igazítva, térformákba rendezve, érzésből jött a buli.
Szintén ki tudom emelni a szombati Küküllő-menti estet, amelyben az Alba Regia, az Angyalföldi Vadrózsa, a Jászság, a Válaszút Együttes és a Bem Táncegyüttes vett részt. Nagyon jó volt nézni, nagyon felpörögtem tőle, kedvet is kaptam, hogy újra nekiálljak foglalkozni kedvenc román táncommal, a haidauval.
Kiváló ötlet volt az is, hogy sztárfellépőnek Szabó Balázst és Bandáját hívták meg. Balázs is táncházi zenészként indult (a mai napig játszik autentikus zenét is), majd versmegzenésítésekkel folytatta, végül kialakította a maga egyedi stílusát, amiben benne van az is, hogy remek szövegeket ír a számaihoz. Hasonlóan kiváló költő-dalszerző ő, mint a Ghymes frontembere, Szakra Tamás. De Balázs még nála is nagyobb showman, olyan energikus, vibrálóan színes egyéniség, akire nem lehet nem odafigyelni, ha a színpadon van. Nem láttam még olyat, hogy valaki (egy zenész) hegedülés közben táncolt volna, ráadásul legényes figurákat, bár állítólag nem példátlan eset. Nagyon szerettem ezt a koncertet, és biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben igyekszem majd minél több Szabó Balázs-koncertre eljutni a barátokkal, ha lesz rá alkalom és idő.
Sajnos a vasárnapi székely estet nem tudtam már végignézni, le kellett lépnem. Pedig nagyon szeretem a székely forgatós táncokat (mármint leginkább az udvarhelyszékieket és marosszékieket) már nézni is, hát még táncolni. De ennek a produkciónak (amelyben szintén több együttes szerepelt: a Bakony, a Bihari, a Rába, az Angyalföldi Vadrózsa, a fóti középiskolások és a táncművészeti egyetemisták és még rajtuk kívül is sokan) csak az elejét tudtam megnézni. Az tetszett, de ez alapján nem tudok az egészről véleményt mondani. Persze nem tudott nem eszembe jutni az, hogy egy régi szép időben volt egy alkalom, amikor én magam is együtt léptem színpadra Balla Anti bácsival, a híres székely falu, Jobbágytelke legidősebb táncos adatközlőjével, aki már a falu Gyöngyösbokréta-csoportjának is egy nevezetes alakja volt az 1930-as években.
Ez, mármint a közös színpadra lépésünk 2007 decemberében volt. Pár hónappal később Anti bácsi meghalt. Azért jó tudni, és látni, hogy vannak, akik továbbviszik az ő örökségét is.
Most mindenesetre nem volt az a gondom, hogy csak néznem kell másokat, és én magam nem táncolhatok. Volt rá alkalmam bőven, ráadásul a székely forgatós kipróbálására is, méghozzá a lehető legjobb (legszebb) emberrel.
Egy programot sajnálok még, amire nem maradt időm: csak utólag vettem észre, hogy volt szombaton egy beszélgetés a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel többek között a tavalyi Kiegyezés 150 című műsorról. Azt (természetesen) én is láttam, és érdekesnek tartottam, de sok kérdésem maradt róla. (Kár, hogy tavaly, amikor ideje lett volna, nem írtam róla külön bejegyzést, de még sor kerülhet rá utólag is.)
(Furcsa, de ha belegondolok, teljesen érthető volt nekem, hogy nem az I. világháború tragédiájával fejezik be azt az előadást, hanem a Millenium (1896) hurráoptimizmusával. Emiatt viszont az lehetett az érzése a nézőnek, hogy ennek a műsornak huszonegy évvel korábban, a Millecentenáriumra kellett volna elkészülnie. De hát nem várható el, hogy mindig a tragédiáinkon és az elvesztett harcainkon keseregjünk, sőt: jót is tesz nekünk, ha a szép pillanatokat, és a békekötéseinket is felidézzük.)
Szóval összességében a Táncháztalálkozó idén is nagy élmény volt; én jól éreztem magam, már csak azért is, mert ezt az élményt megint számos kiváló baráttal élhettem át, akik közül néhányat már nagyon régen nem láttam. Hogy aztán a történetem, történetünk folytatása ezután a nagy buli után mi lesz, majd meglátjuk. Készülünk a legrosszabbra, és közben néha azért jól érezzük magunkat.
