Repülj Páva 2017-ben is!

Idén is lezajlott a Felszállott a Páva döntője, már az új évre való készülés jegyében, afféle elő-Szilveszter-i buliként. Idén felnőttek versenyeztek, de jó volt látni, hogy megmaradt az a laza, oldott hangulat, ami a „Gyerek-Pávákra” olyannyira jellemző volt. Ez nem is baj.
Az látszik, hogy a Felszállott a Pávának ma már komoly rangja van a „szakmán” (mondjuk inkább így: a Mozgalmon) belül is. Pár éve még éreztem néhányak részéről egy kis ódzkodást a Pávától, azon az alapon, hogy itt van egy ilyen kirakat-verseny, egy TV-show, de az igazi, rangos elismerés úgyis a Békéscsabai Szólótáncversenyen elérhető Aranysarkantyú vagy Aranygyöngy (az előbbi a fiúké, az utóbbi a lányoké), illetve az Egri Ifjúsági Szólótáncversenyen elnyerhető Ezüstpityke vagy Gyöngygallér. Más szóval: az Aranysarkantyú/Aranygyöngy és a Páva-győzelem úgy viszonyult egymáshoz, mint a filmvilágban az Arany Pálma és az Oscar-díj.
(Azzal mondjuk én sem nagyon tudtam például mit kezdeni, hogy hogyan lehet a páros szólótáncot és az egyéni szólótáncot egy kategóriába sorolni. A kettő annyira más, és annyira eltérő szempontok alapján értékelhető… Hasonló a dolog a hangszeres szólisták és zenekarok esetében is.)
Így vagy úgy, mostanra a Páva is megkerülhetetlen lett, éppen azért, mert sokan követik. Az meg, hogy a szervezők azon igyekeznek, hogy a versenyzők számára egy nagy buli, a zsűri számára pedig egy páratlan népművelő alkalom legyen, az nem is nagy baj. Jó nézni ezeket a felszállott tehetségeket mindenképpen. Nekem legalábbis ez benne a lényeg.

Az idei döntősök:

Énekes kategória:

Pendely Énekegyüttes (Debrecenből)
Szépen szóltak együtt. Nekem mondjuk nem annyira jött be ez a döntős produkciójuk, mint a versenytársuké, azaz Sőregi Annáé. De lehet, hogy ennek csak az volt az oka, hogy a Pendely egy kevésbé lendületes, jóval lassabb, talán egyeseknek vontatottabbnak tűnő anyagot hozott, mint Anna. Talán a zsűrinek éppen ez tetszett, az egyszerű letisztultság és a szép összhangzás, sokkal inkább, mint a nagy, impulzív energiák.

Sőregi Anna (és Komáromi Kristóf)
Táncos pároknál megszokott, hogy a párnak csak egyik tagja indul a versenyen, a másik csak kísérőpartner. Énekeseknél kevésbé. Kristóf furulyásként volt jelen minden egyes alkalommal, úgy hogy ő maga nem versenyzett. Ez kérdésessé tehette, hogy hová lehet sorolni ezt a duót: az énekes vagy a zenekar kategóriába? A Páva lazasága azonban ilyeneket lehetővé tesz, és ez még csak nem is baj. Én egyébként a két döntős közül inkább Annáékat hoztam volna ki győztesnek, mert úgy láttam, jó volt közöttük az összhang, és volt energia, tűz a fellépésükben. Szerintem azért így is elégedetten térnek haza ők is.


Zenész kategória:

Ördöngös Zenekar (Szamosújvár)
Ők is tulajdonképpen saját vidékük, az erdélyi Észak-Mezőség zenéjét hozták magukkal. Az Észak-Mezőség zenéjét pedig mindenki szereti. Ez lehet előny is és hátrány is. Mert bár ez a zene mindenki fülének kedves, de mindenkinek van egy elég erős összehasonlítási alapja is, hogy hogyan lenne ezt a legjobb hallani. Az Ördöngös Zenekar összességében egész jó volt (élőben nyilván jobb), de még elég kiforratlan. Még sokat kell érniük, együtt zenélniük, és főleg táncházban zenélniük, táncosok talpa alá. (Nem akarnék nagy bölcsességeket mondani, hiszen nem vagyok szakmabeli (zenész), de táncosként meg tudom ítélni, hogy mire esik jól táncolni, és mire kevésbé.) Mindezt elsősorban a zenészekre értem. A zenekar énekesnőjén azt éreztem, hogy eléggé Erdély emblematikus népdalénekesét, Panek Katit akarja követni. De az a nagyon erőteljes stílus, ami Panek Kati sajátja, nem biztos, hogy másnak is ugyanolyan jól áll, hacsak nem jön ugyanolyan természetesen. Sebő Ferenc viszont nagyon megdicsérte a zenekart is, és az éneket is. Valószínű, hogy lát bennük valamit, amit még nem egészen bontakoztattak ki, de egészen biztosan megvan bennük, csak tovább kell még próbálgatniuk, hogy teljesen magukra találjanak.

Debreczeni-Kis Helga (Szentes)
Szerény, keveset beszélő lánynak tűnik, de a citera mellett annál dinamikusabb. Úgy látom, direkt keresi a nagy kihívásokat, és ez szimpatikus benne. Tetszik, ahogyan játszik, méltó tanítványa Berta Alexandrának. Emellett kicsit furcsa volt, hogy ebbe a döntős produkcióba ő is egy „háromkezes” számot hoz be (Demény Krisztián segített be neki).

Jó, igaz, az érdemi részt tényleg Helga játszotta. És végül is, ha úgy érezte, hogy ez a háromkezes cigány anyag az, amiben ő a legjobb, azaz döntőhöz méltó tud lenni, hát miért ne. Szép volt, amit csinált, és ő is bizonyára nagy jövő előtt áll. De emellett nem nagyon lehetett kérdés, hogy ki lesz a zenész kategória győztese.

Pósfa Zenekar
Ők a megérdemelt, a vitathatatlan, az abszolút győztesek (a zenész kategóriában). A legösszeszokottabbak, a legprofibbak. Az anyag, amit hoztak eleve érdekes: felvidéki dudanótákból lett vonós nóták. Kevésbé ismertek talán, mint a táncházban leggyakrabban húzott mezőségi dallamok, de nagyon változatos, izgalmas, sok váratlan fordulatot tartogató kincsek. És tulajdonképpen a Pósfa is saját vidékének zenéjét hozta magával.

Táncos szólisták és párok:
(A párokból tulajdonképpen senki sem maradt a végére, csak két fiú versenyzett.)

Haraszti József (Maconka)
A palóc táncos többnyire botforgató pásztortáncokat hozott a Pávára. Így volt ez most is, és ő is saját vidékének, a Mátrának a táncait tartogatta a végére. Jól is táncolta őket, és hogy nagyobb legyen a hatás, a produkcióba bevonta két húgát, a tavalyelőtti Páva győzteseit, Juliskát és Mariskát is

(vagy Mariskát és Juliskát?)
De éppen ez nem feltétlenül a legjobban sült el. Úgy értem: persze, hogy jó volt együtt látni őket a színpadon, csak valahogyan mégis Józsinak, az ő táncának kellett volna a fő attrakciónak lenni a színpadon, de valahogy akkor akaratlanul is a lányok kerültek a közönség figyelmének a fókuszába, Józsi meg kicsit elveszett mellettük és Gera Attila, a dudás mellett. Ezzel együtt is tök jó volt, amit csinált.



Fodor Mátyás (Gyenesdiás)
De ebben a kategóriában sem nagyon lehetett kérdés, hogy ki győz. Mert amit Matyi csinált, azt tényleg nemigen lehetett akkor, aznap este felülmúlni. Olyan sodró, kirobbanó erővel, ugyanakkor olyan kecses könnyedséggel táncolta a mezőségi ritka és sűrű legényest, hogy az elképesztő volt. Ahogyan Diószegi László megjegyezte: többet volt a levegőben, mint a földön. Nagyon kíváncsi leszek, hol fog még felbukkanni ez az energikus üstökös.

Táncegyüttesek:

Hajdú Táncegyüttes (Debrecen):
A táncegyüttesek kategóriájában (szerintem) nagyon erős volt a verseny. Mindenki más miatt volt jó. A Hajdú is egy nagy esélyes volt, főleg a korábbi teljesítményeik alapján. Hogy mégsem ők lettek a végső győztesek az talán azért volt, mert a fő produkciójukat tulajdonképpen már ellőtték az elődöntőben.

Az elejétől hangsúlyozták, hogy mennyire kötődnek a Hortobágyhoz, és mennyire erősségeik ezek az itteni pásztortáncok. Ehhez képest ők voltak az egész mezőnyből az egyetlen induló, akik ezt a fő erősségüket, a hazait nem tartogatták a döntőre, hanem a döntőbe jutás érdekében sütötték el. Látszott, hogy minden táncos induló specializálódni igyekszik valamire: Haraszti Józsi a botforgató pásztortáncokra, Fodor Matyi az erdélyi legényesekre, a Kalotaszeg Legénytársulat és a Tatrospart esetében pedig értelemszerűen adódtak a kalotaszegi és a gyimesi táncok. A Hajdú az alföldi koreográfiákra ment rá, de a döntőben megtörték ezt a sort, ami igazából elég nagy bátorságra vall. Amúgy nem kérdés, hogy nagyon ütős volt a koreográfiájuk, nagyon jól megtanulták és nagy hatással is táncolták a feketelaki táncokat. Amit például én hiányoltam belőle, az az volt, hogy ebben a koreográfiában méltatlanul kis szerep jutott a páros táncoknak. Oké, hogy az észak-mezőségi férfitáncok extra szépek és méltóságteljesek, és jó nézni őket, de ha már az egész együttes szerepel, akkor jó lett volna, ha a lányoknak nem csak annyi a szerepe, hogy a figurázó fiúkat nézik, és nem marad a páros rész ilyen aránytalanul rövid. Úgy általában is mintha minden koreográfiában nagyon erősen ki lett volna emelve a csapatból egy ember, konkrétan Májer Tamás.

Mondjuk kétségtelen, hogy ő a legjobb, a legtehetségesebb és a legerősebb táncos mindenki közül, és ha sokan vannak egyszerre a színpadon, nehéz nem rá figyelni. De én jobban szerettem volna a csapatmunkát látni a csapatban. Szóval: tök jó, amit a Hajdú csinál, csak az arányok másoknál jobban tetszettek.

Kalotaszeg Legénytársulat
Egy táncegyüttes, amiben csak fiúk vannak? Hm… Nem is tudom. Nekem ez elsőre nem tűnt annyira jó ötletnek. Persze kétségtelen, hogy a kalotaszegi férfitáncok a legfergetegesebbek, de mi lesz akkor a páros táncokkal (amikből a kalotaszegiek szintén kiemelten szépek)? De aztán eszembe jutott az is: a magyar néptánc nem csak a férfi női viszonyról szólhat, hanem sok esetben a férfibarátságról, a bajtársiasságról is.
Amit legtöbbször (legtöbb népnél) összekapaszkodós körtáncokban fejeznek ki. Magyar táncok közül pedig én a ritka magyarban vélem megtalálni ezt az aspektusát a táncnak, már természetesen akkor, amikor azt többen táncoljuk egyszerre körben. Hogy rá lehet-e világítani erre a kalotaszegi legényesekben, amik a magyar táncok közül a „legindividualistábbak”? Ez érdekes kérdés –gondoltam. Lássuk, lehet-e, jó kísérlet lesz ez. –tettem hozzá, és máris izgalmasabbnak tűnt ez a Legénytársulat-koncepció.

És tényleg megcsinálták. Megmutatták, mennyire jó szimbóluma lehet egy legényes annak is, milyen sokat meríthet az ember a barátok, bajtársak, tesók támogatásából, mikor valami nagy erőfeszítésre készül, és hogy különböző emberek kiváló egyéni tudása mennyire jól kiegészítheti egymást.

Talán ezért is hozta ki őket győztesnek a zsűri.

Tatrospart Együttes (Gyimes)
A táncegyüttes itt is kiegészült egy énekes csapattal, a Gyimesvölgyével.

(Ott volt közöttük Antal Tibor is).Mint közösség egyébként kétségtelenül a Tatrospart volt a legjobb az összes táncegyüttes közül. Amit csináltak, az tényleg egy fergeteges hangulatú buli volt, nem egy mesterkélt koreográfia.

És szerintem továbbra is ez az, amit egy táncegyüttesnél leginkább díjazni, lehet, amiért valakit ki lehet hozni győztesként egy ilyen versenyen. De megint felvetődik az ilyen versenyek örök dilemmája, hogy kiknek a versenye ez, és mit kell díjazni. A Tatrospart valójában egy hagyományőrző táncegyüttes, sokkal inkább, mint a Kalotaszeg Legénytársulat, és még sokkal-sokkal inkább, mint a Hajdú. Össze lehet-e hasonlítani egy hagyományőrző és egy szélesebb repertoárú táncegyüttest? Nem kellene-e ezeknek külön-külön kategóriákat nyitni? Másfelől azt is meg lehetne kérdezni: van-e éles határ a kettő között? Nem számít-e valamennyire a Kalotaszeg Legénytársulat is hagyományőrzőnek? (Hiszen a fiúk ott is részben Bánffyhunyadról és Méráról jöttek.) És nem számít-e annak a Hajdú is, mikor hortobágyit táncol? (De csak akkor...) Szemmel láthatóan a zsűri is bajban volt ezzel. Sebestyén Márta megpróbálta feloldani ezeket a nem könnyű ellentmondásokat, mikor azt mondta: a táncot végső soron mindenki tanulja valakitől, aki a saját vidéke táncát táncolja, annak csak annyi az előnye, hogy kevésbé messze kell ezért mennie. De ilyen egyszerű-e ez? Elhangzott egy idézet Kodály Zoltántól is, ugyanebben a szellemben, miszerint tulajdonképpen nincsen öröklött műveltség, csak szerzett műveltség van. Pont az ilyen kérdések, ellentmondások és elmosódó határok miatt vetődik fel az is, lehet-e egyáltalán versenyt rendezni népzene és néptánc számára.

Szerencsére létezik egy jobb feloldása a dilemmának, amit Sebő Ferenc fogalmazott meg: ez egy játék, amelyben végül is nem a győztes személye a fontos, hanem maga a játék élménye, és ezzel mindenki nyer, aki részt vesz benne. Maga az, hogy fődíja is van az egésznek, csak egy plusz dolog, ami kis izgalmat ad, ami segít, hogy az adást többen nézzék.
Ezzel egyet is tudok érteni. Örülök, hogy a zsűri sem akarta véresen komolyra venni az egészet. És a fentiek fényében akár nyugodtan ignoráljátok is az én kritikai szövegeimet is, amit a fellépőkre írtam. Végül is jó buli volt az egész nem?

Még valami: mint már az elején elmélkedtem róla, a Pávának ma éppen azért van nagy rangja, mert sokan követik, sokkal többen, mint bármelyik országos szólótáncversenyt. Ennek fényében mégiscsak annak van a legnagyobb értéke, hogy mi az, amit (Novák Péter szavaival) a „legnagyobb számú zsűri”, azaz a közönség értékel legnagyobbra. Látszik is, hogy mindig ekörül keltik a legnagyobb felhajtást (hiszen itt csak a végén látni az eredményt, a műsor közben nem, így tényleg ennek az alakulása a legizgalmasabb is). Nos, a közönségdíjas idén a Tatrospart lett, és értem is, hogy miért: szerintem is ők voltak a leghitelesebbek, legszerethetőbbek.

Szép volt! Szép volt! Szép volt!

Szóval: jó buli volt ez az idei Páva (is). Ezzel zárom a bejegyzést, és általában az idei év bejegyzéseit itt a Ki Viszi Tovább –blogon. Holnap szilveszteri táncházba megyek, remélem, összeakadok a Páva egyik-másik indulójával is, hogy majd személyesen (ismerősen vagy ismeretlenül) is gratulálhassak nekik. Veletek meg találkozunk 2018-ban!

Legyen szép, szerencsés Új Évetek!

Az eddigi Páva-értékelések:
2012
2013-2014
2015
2016

Ami visszatért és ami nem (Utolsó Jedi(k)-kritika) II.

Folytatódik az Utolsó Jedi(k) kritikája. Majd fogjátok látni, hogy ez a rész csak hosszúsága miatt került külön bejegyzésbe, egyébként semmi nem indokolná...


Ahch-To (Sceilig Mhichíl)
Nem is tudom, előfordult-e már, hogy egy földi hely ennyire felismerhető legyen egy Csillagok háborúja-film egyik helyszínében. Az Írország nyugati partjaihoz közel fekvő Sceilig Mhichíl (Mihály-sziklasziget) azonban olyannyira jellegzetes kinézetű, hogy le sem lehetne tagadni, hogy itt forgatták az Ahch-To bolygón játszódó jeleneteket. Ez a s(z)kellig valamikor remeték, szerzetesek otthona volt. Így érthető, hogy most ez lett Luke Skywalker világtól való elvonulásának legfőbb szimbóluma. A szigeten él egy csomó lunda is (az a színes csőrű kis halászmadár). Van egy olyan érzésem, hogy az Ahch-To porgoknak nevezett idegesítő kismadarait is a lundákról mintázták.


Luke Skywalker (Mark Hamill)
Ahogyan az várható is volt, Luke alakjában jelenik meg leginkább az a múlt és jelen között húzódó konfliktus, ami az Utolsó Jedi központi eleme. Mi okból akar Luke szakítani a maga múltjával? Talán mert nem bírja a rá nehezedő elvárások súlyát. Úgy érzi annak idején túl sokat vállalt, mert túl sokat várt el tőle a világ: arra képes volt, hogy legyőzze a Birodalmat, visszatérítse apját a jó útra, és ezzel valamiféle egyensúlyt hozzon az Erőbe. De (valószínűleg így gondolja), itt be kellett volna, hogy fejeződjön a szerepe, mert arra már nem feltétlenül lett volna alkalmas, hogy mindenki ősi mestereként ő szervezze újjá a Jedi Rendet. Ez már meghaladta az erejét, nem erre kapott elhivatást. De mégis, mint Világot megmentő hőstől, nyilván tőle várta mindenki, hogy a következő lépést is megtegye. Csakhogy egy ember néha kevés ahhoz, hogy mindent egymagában végezzen el. Luke talán a magányos feladat nagyságától roppant össze. Kérdés persze az, hogy a Jedi visszatér idején élt-e más Jedi a Messzi-Messzi Galaxisban Luke-on kívül. (Erre nem kaptunk egyértelmű választ. Úgy tűnik, a 66-os parancsot annak idején sok Jedi lovag túlélte, de kérdés megérte-e közülük valaki a galaktikus polgárháború végét. Ha nem, akkor Luke-nak persze nem volt más választása, mint hogy maga kezdjen hozzá a Rend újjáépítéséhez a semmiből. De ahogyan itt viselkedik, az azt sugallja, hogy úgy érzi: dönthetett volna annak idején másként is, és félreállhatott volna. Lehet, hogy éppen Ezra Bridgernek a Lázadók sorozat főszereplőjének is átadhatta volna a stafétát, már ha Luke tudott egyáltalán Ezra létezéséről.)
Fenti spekulációim alapján rejlik itt egy új történetszál, aminek kibontása a következő részben egy hatalmas lehetőség az alkotók részére. Miszerint: maradt-e még más Jedi Luke-on kívül, vagy akár Luke tanítványai között, aki az öreg mester alternatívája lehet, vagy lehetett volna. (Ne feledjük, hogy Rey még nem kész Jedi lovag, csak egy tanítvány. Éppen olyan éretlen, mint Luke lehetett a Jedi visszatér idejében. Ha most meg az ő nyakába szakad majd a Jedi Rend újjászervezése, az megint ilyen kudarchoz és keserűséghez vezethet.)
Szóval az ötlet, amire a mostani Luke Skywalker alakját felépítették, kiváló, de már a konkrét dramaturgiai megvalósítás néha döcög egy kicsit. És nem a színészi játék miatt, mert Mark Hamill jól csinálja, amit csinál, hanem a forgatókönyv miatt. Luke monológjai, párbeszédei és úgy általában a jelenetei nem mindig vannak jól megírva, és emiatt a nézőnek néha az lehet az érzése, hogy amit az öreg mester művel a filmben, az csak öreges nyavalygás. Ha lenne alkalma bővebben és felépítettebben kifejteni, hogy hogyan jutott ide, a néző jobban megérthetné. Mert van olyan, hogy az ember lelkileg képtelenné válik a cselekvésre. Tényleg van. (Csak ezt ritkán látjuk holllwoodi hatásvadász filmekben.)
Luke utolsó jeleneteinél volt némi hiányérzetem, de ezt majd csak egy kommentben fejtem ki, mert „spoilerrel erősen terhelt” mondanivaló lesz.


A Jedi Rend
Már a trailerből kiderült, hogy Luke Skywalker ebben a részben fel akarja oszlatni a Jedi Rendet. Nyilván a néző egyik nagy kérdése az, amikor beül a moziba, hogy miért. És kapunk erre egy érthető választ, de erre megint nem szánnak elég időt. Luke a Rend elitizmusát emlegeti: azt, hogy magának akarja kisajátítani az Erővel való kapcsolatot, és a bennünk saját magunkban rejlő misztikus lehetőségek kiaknázását. Hiszen, ha az Erő az univerzumot összekötő titokzatos valami, akkor a vele való kapcsolat nem lehet csak egyetlen (papi) Rend kiváltsága, hanem mindannyiunké. Az pedig, hogy ki mennyire fér hozzá, illetve ki milyen rétegeihez jut el, nem feltétlenül azon kell, hogy múljon, hogy valaki tagja-e egy ilyen vagy olyan szervezetnek vagy nem. Egy szervezet legfeljebb keretet és segítséget adhat az Erővel való foglalkozáshoz. Jó gondolat, de ez így megint kevésnek tűnik. Vagy Luke-nak kellett volna alkalmat adni, hogy ezt egy hosszabb monológban (vagy akár egy Reyjel folytatott vitában) fejtse ki, vagy mindezt példákkal is illusztrálni. (Maz Kanata és Chirrut Îmwe alakjaiban már behozták azt a szálat a történetbe, hogy az Erőhöz tulajdonképpen nem csak a Jedik, azaz a Kiválasztottak férhetnek hozzá, hanem más is.)
Amiről még beszélni lehetett volna: például az az ellentmondás, hogy a Jedi Rend, miközben valami misztikus utat akar mutatni önmagunk tökéletesítéséhez, aközben a Csillagok háborúja eddigi részei során, amikor láttuk, szinte mindig politikai szervezetként, a Köztársaságot védő lovagrendként, harci és diplomáciai erőként és rendőrségként lépett fel. És ezt (ahogyan a filmek is visszautalnak rá) már több ezer éve gyakorolja. Nincs olyan politikai szervezet, ami ennyi idő alatt ne torzulna, ne korrumpálódna és ne szakadna frakciókra a politikában és diplomáciában tulajdonképpen kikerülhetetlen mocskos machinációk és intrikák következtében.
(Már utaltam rá, hogy ennek felvillantása egy olyan ziccer volt, amit az Előzménytrilógia alkotói kihagytak, pedig ezzel meg lehetett volna alapozni (pszichológiailag is) Anakin Skywalker áttérését és főleg azt a jelenetet, amikor Mace Windu ellen fordul. Mindez leginkább talán úgy lett volna lehetséges, ha Windu mester lett volna az antipatikus, hatalmaskodó Jedi alakja, akitől saját bajtársai is tartanak... Arra sem kaptunk magyarázatot, pedig a fentiek végiggondolásával nyilván érthető, hogy a 66-os parancs idején miért engedte a Galaxis lakossága halomra gyilkolni az elvileg értük harcoló Jediket: valószínűleg éppen ezért, mert csak egy magába forduló, titkait féltékenyen őrző, is ki tudja milyen machinációkat folytató rátarti bandát, esetleg egy valamiféle „Háttérhatalmat” látott bennük.)
Mindezzel együtt is szép, hogy a film egyáltalán feltette a kérdést: meddig lehet szükség egy ilyen szervezetre, mint a Jedi Rend? Mi az a pont, amikor már nem játszhat pozitív szerepet, mert az önzetlenül szolgáló, önfeláldozó harcosok csapatából egy már csak önmagát és a maga befolyását fenntartani igyekvő öncélú szervezet lesz?
És ha eljut erre a pontra maga az intézmény, hogyan lehet és hogyan érdemes átmenteni azt az általa felhalmozott rengeteg tudást, ami mégiscsak értéket jelent?


Rey (Daisy Ridley)
Mindez (amit a fent leírtam) nem tartja vissza Reyt, hogy rendületlenül haladjon előre a Jedivé válás útján. Egyelőre ugyanúgy nem a Jedi Rend újjászervezése érdekli, hanem önmaga tökéletesítése, kemény harcossá edzése, mint ahogyan az ifjú Luke Skywalkert is ugyanezek a dolgok foglalkoztatták az eredeti Trilógia második része idején.
A párhuzam nyilván szándékos az alkotók részéről. Ugyanakkor egy kicsit itt is elégedetlen vagyok. Annak idején Luke edzése is egyszerre volt egy felkészülés a végső nagy harcra és önmaga megismerése. Ezt Luke-nál is többek között egy álomszerű, szimbolikus jelenettel mutatta be a rendező A Birodalom visszavágban, mint ahogyan most is. De amíg annak a jelenetnek (mikor Luke önmagával kerül szembe) világos volt az üzenete, itt nem egészen tisztázott, hogy az olyan jeleneteknek, amikor Rey egy mély kútba esik vagy végtelen számú tükörrel kerül szembe van-e valami értelme és mélysége, vagy csak öncélú filmes művészkedés különösebb mondanivaló nélkül.
Még egy fontos dolog. Az Ébredő Erő után nagyban ment a találgatás Rey származásával kapcsolatban. Ki ő? Lehet, hogy ő is Solo- vagy Skywalker-gyerek? Luke lánya? Vagy talán Obiwan Kenobi unokája lehet? Sokféle teória, spekuláció jött a legkülönfélébb helyekről. Most még szóval is ki van mondva (és ezt talán még nem is olyan nagy spoiler ellőni), hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Miért kellene, hogy ő bárkinek a rokona legyen? Nem a származás, nem az előkelő vérvonal tesz valakit Jedivé. Éppen aza szép, hogy egy ismeretlen porfészekből jövő ismeretlen szegény lány lesz a legnagyobb hőse az új időknek. Ez megint egy okos üzenet, örülök, hogy az alkotók ebbe az irányba vitték el a történetet.


Kylo Ren (Adam Driver)
Kylo alapkonfliktusa is olyasmi, mint Luke Skywalkeré: leszámoljon-e végképp a múltjával és a vele kapcsolatos elvárásokkal vagy nem? Illetve: a múltjából pontosan mivel számoljon le, melyik családi örökségétől próbáljon megszabadulni, és melyiket próbálja továbbvinni? (Szüleiét vagy nagyapjáét?) Kylo alakja az elejétől erről a végletes vívódásról szól: egyik indulatból a másikba esik, hol iszonyúan meg akar felelni mások elvárásainak, hol mindenből elege lesz, és mindennek az irányítását a saját kezébe akarja venni. Szimbolikus, hogy most már az elején szanaszét töri a sisakját, azt a tárgyat, ami mintha a nagyapjához való hasonulás eszköze lett volna. A filmben van egy pillanat, amikor úgy néz ki, kész is lenne súlyosan terhelt, apagyilkos múltját is feldolgozni, és kiszállni abból a játszmából, aminek eszköze lett. Van egy ilyen érdekes monológja a Sötét Oldal és a Jedi Rend közötti ellentéten való felülemelkedésről, annak meghaladásáról. Ami nem lenne rossz gondolat, pláne, hogy itt akár még össze is kapcsolódhatnának Kylo és Luke céljai. De a néző nem tudja elfelejteni, hogy Darth Vader annak idején ugyanezzel a szöveggel próbálta Luke-ot átcsábítani a Sötét Oldalra. Így a még mindig elég gyenge Kylo esetében megvan a veszélye annak, hogy pont azáltal kezdi a nagyapja rossz mintáit másolni, hogy azokat el akarta kerülni. Ez megint egy nagyon érdekes történetelem, és azt hiszem, sokunk számára ismerős lehet a magunk családi életéből.
Emellett: a Kylo és Rey között kialakuló különös kapcsolat az egész film legérdekesebb szála. Valami végzetszerű vonzalom ez, amiből még sokminden lehet: barátság, szerelem, bajtársi kapcsolat vagy olyan tragédia is, mint a görög mitológiában Akhilleusz és Pentheszileia történetében,

ahol a két hős háborús kötelességérzete erősebbnek bizonyult a közöttük lévő szerelmi vonzalomnál.


Harci koreográfiák
Ezeket hiányoltam az Ébredő Erőből. Itt most azért kapunk ebből is valamennyit, de a legjobb ezek közül érdekes módon Snoke „arctalan” testőrségéhez kapcsolódik. (Ami nem rossz, mert elődeiket, Palpatine hasonló piros testőrségét sosem láttuk az élőszereplős filmekben harc közben, pedig mindenkit érdekelt volna a stílusuk.) Van egy végső nagy párbaj is a filmben, de az már nem annyira látványos, mint a piros vitézeké. Mintha azt akarná sugallni a rendező, hogy az igazán fontos összecsapások a való életben is inkább szellemi síkon zajlanak.


Snoke (Andrew Serkis)
Rey mellett Snoke volt a másik szereplő, akivel kapcsolatban az Internetet elárasztották a legkülönfélébb helyekről jövő elméletek. Rey esetében kiderül, hogy nem a származás, a pedigré és a múlt a fontos, hiszen éppen az a lényeg, hogy egy ismeretlenségből kitörő, magát a semmiből felküzdő hősről van szó. Az viszont szerintem elvárható lenne, hogy megtudjunk valamit Snoke előéletéről. Hiszen az előző részben már az volt az alapszituáció, hogy ez a figura a legmagasabb polcon ül, és nyilván szeretnénk tudni, hogyan került oda. (Hiszen ő az, aki korábban, az eredeti Trilógiában soha nem jelent meg.) Ki volt ő a Birodalomban? Milyen viszonyban volt Palpatine császárral? Mennyiben akarja az Első Rend alakjában a Birodalmat feltámasztani, és mennyire akar attól eltérni? Egyáltalán: ő hozta létre az Első Rendet, vagy csak az élére állt? Császári címre pályázik vagy jól elvan ezzel a de facto diktátori hatalommal? Sith-nagyúr ő, vagy másféle Erőhasználó? Hogy került a befolyása alá Kylo Ren? Olyan kérdések, amik a nézőt jogosan érdekelhetnék, mert a cselekmény szempontjából lényegesek lehetnek. Ezekről most sem tudunk meg többet. Talán majd a harmadik részben?
Egyvalamit viszont biztosan megtudunk Snoke-ról már most: azt hogy egy ember. Mármint, hogy egy esendő ember, aki akármennyire is Übermenschnek hiszi magát, ő is tévedhet. Ezt eleve ügyesen vezeti fel a Trilógia. Emlékeztek hogyan nézett ki Snoke az Ébredő Erőben? Mindig csak hologramon jelent meg, olyankor viszont mindig óriási volt. Most már az elején kiderül, hogy szó sincs arról, hogy ő egy valódi óriás lenne, egy rendes emberméretű ember ő. Ebből már sejti a néző, hogy ez, hogy ő virtuálisan akar a beosztottjai fölé magasodni, valami súlyos kisebbségi komplexust takarhat. Hogy mi leplezi le végképp Snoke végletes felfuvalkodottságát, azt elárulni nagyon súlyos spoilerezés lenne.
(Mindemellett továbbra is azt kérdezem: miért kell a főgonosznak mindig rondának is lennie? Nem sokkal vérfagyasztóbb, ha valaki szép, de gonosz? Az még oké, hogy Darth Vader gépemberré válik, de ennek fényében teljesen felesleges volt még Palpatine-t is összeégetni a Sithek bosszújában, meg kitalálni még a Darth Vaderhez hasonló történetű Grievous tábornokot is, és most még egy összeégett arcú főgonoszt behozni. Kezd ez egy kicsit unalmassá válni. Andy Serkis egyébként maszk nélkül is tud ijesztő pofákat vágni, szerintem lehetett volna ő Snoke kevesebb sminkkel is. Jó lenne, ha egyszer már jönne egy Saint-Just-szerű (vagy éppen Bellatrix Lestrange-szerű) „angyalarcú” főgonosz ebbe a sorozatba is. Mondjuk Leonardo DiCaprio?)


Az ott Joseph Gordon-Levitt. Ha nem ismertétek fel, a hiba nem a ti készüléketekben van. (Valahogy mindig reméletm, hogy Joe egyszer megjelenik egy Star Wars-filmben, de valahogy úgy képzeltem, hogy saját személyében lesz jelen, és egy laza Jedi-mestert fog alakítani.)


Névtelen Hacker (Benicio del Toro)
Benicio del Torót mindig öröm a filmvásznon látni. Mostani szerepe elsősorban az, hogy a cselekmény egyik félrecsúszott szálát szépen visszaterelje a történet fő sodrába (ez most képzavar?). Ezt elég stílusosan meg is teszi, és közben még valamiféle tanulságot is levon az egészből, megmagyarázva, hogy a miért volt szükség arra, hogy cselekmény ennyire messze elkalandozzon egyik lényegtelennek tűnő mellékvágányon. Ezután viszont viszonylag gyorsan lelép (mármint a Névtelen Hacker). Nagyon remélem, hogy még viszontlátjuk.


Phasma százados (Gwendoline Christie)
Van Vader szerepének egy bizonyos aspektusa, amit most Phasma rohamosztagos százados vett át. Az eredeti Trilógiában minden néző azt várta, hogy mikor láthatjuk már meg végre Darth Vader arcát. Az első részben a Sötét Atya végig sisakban volt, aztán A Birodalom visszavágban végre egy pillanatra lekerült róla a fejfedő, de akkor csak hátulról láthattuk, aztán A Jedi visszatérben, megtérése után és halála előtt szimbolikus gesztusként végre teljesen felfedte az arcát. Most ugyanezt Phasma veszi át. (Ebben a részben megrepedt sisakja alól előtűnik az egyik szeme. Nyilván a harmadik részben le fogja venni a sisakját.) Csak nem tudom, miért van erre az elemre szükség. Phasma közel sem olyan érdekes szereplő, csak egy harcos statiszta. Másrészt már úgyis mindenki tudja, ki játssza őt, és az illető színésznő hogy néz ki. Nem szimpatikus hozzáállás, ha az alkotók azt hiszik, hogy az a siker kulcsa, ha patikamérlegen kimérve adagolják nekünk ugyanazokat az elemeket, amik már régen egyszer működtek. Ez az Ébredő Erőnél még elfogadható volt, de egy második résznél már azt mondom: ennyire ne nézzenek minket droidnak!

Mindezek alapján úgy tudnám összefoglalni: az Utolsó Jedi kissé káoszosra sikerült, de alapvetően egészen nézhető film. Talán túl sok mindent akartak belezsúfolni, és túl sok lényegtelen elem került bele, amik gyakran a lényegesektől rabolják el az időt. (Például: talán még jobban rá lehetett volna menni Rey és Kylo valamint Rey és Luke kapcsolatára.) Messze nem olyan koherens, mint A Birodalom visszavág volt, de igazából szeretném, ha nem is kellene A Birodalom visszavággal összehasonlítgatnom. Összességében az Utolsó Jedi pont ott működik legjobban, ahol az alkotók nem erőltetik túl a nosztalgiázást, sőt, pont azok a legizgalmasabb részei, ahol ellent mer mondani az eredeti Trilógia logikájának, és mer feszültséget teremteni múlt és jelen között.

További bejegyzések Star Wars-témában:

-Minek a metaforája a Birodalom és a Sötét Oldal?
-Az eddigi Star Wars-filmekről (Különös tekintettel az Előzménytrilógiára)
-Az animációs sorozatokról (Klónháború és Lázadók)
-Milyen szereplőket látnánk (láttunk volna) szívesen viszont az új Csillagok háborúja-filmben
-A Gyűrűk ura, a Harry Potter-regények és a Csillagok háborúja világának összehasonlítása
-Ébredő Erő-kritika
-Egy kis propaganda (a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség mellett)
-Zsivány 1.-kritika
-Előszó Sabine Wren naplójához 

Ami visszatért és ami nem (Utolsó Jedi(k)-kritika) I.

Megérkezett végre az Ébredő Erő várva várt folytatása, az új Csillagok háborúja (Star Wars)-film az Utolsó Jedi(k). Természetesen kell a blogra erről is egy kritika.
Ahogy távolodunk időben, úgy vagyok egyre kritikusabb az Ébredő Erővel szemben. Ma is jó filmnek tartom, de egyre inkább feltűnik, hogy mennyire a régi rajongók igényeit akarták kiszolgálni vele. Milyen lehetőségek álltak az alkotók előtt a folytatásra nézve?

A) Még jobban rámennek a nosztalgiára, és ha az Ébredő Erő egy „Új remény”-utánzat volt, akkor most megpróbálják A Birodalom visszavág megfelelőjét legyártani. Csak kérdés, hogy tudnának-e olyan meglepő fordulatokat belevinni az egészbe, mint amilyen ütős Darth Vader nagy kijelentése (vagy bejelentése) lehetett a maga idején A Birodalom visszavágban. (Mármint 1980-ban, amikor még az egész új volt.)
B) Megpróbálják megújítani az egészet és teljesen más alapokra helyezni a karaktereket, a történetet, mindent. De ennek is megvannak a maga veszélyei. (Ugyanakkor a Zsivány 1. kísérletet tett valami ilyesmire, és az egész működött, sőt siker lett. Ezzel pedig megvolt a lehetősége annak, hogy irányt mutat a továbbiakhoz.)

Első látásra úgy tűnik, mintha az alkotók a második (B) lehetőséget választották volna. De jobban belegondolva ez mégsem így van. Igyekeztek a kettő között egyensúlyozni, jól adagolni a nosztalgiát és az újítást. De az újítás látványosabbra és ütősebbre sikeredett, ezért a legtöbb nézőnek elsősorban az új elemek fognak elsősorban feltűnni. Amellett maga az egész film arról szól, hogy melyik karakter hogyan próbál leszámolni a múlttal, és tiszta lappal indulni, és hogy ez egy ilyen régtől megörökölt helyzetben mennyire lehet sikeres és mennyire nem. (És ez nem csak egyéni karakterek szintjén jön ki, hanem magasabb szinten is: például, hogy mennyiben kíván az Első Rend a Birodalom folytatója lenni, és mennyiben kíván újítást hozni.)
Úgyhogy most szisztematikus és strukturális (?) elemző kritika helyett egyszerűen ki fogom emelni a film néhány jellegzetes elemét (beleértve a szereplőket is), és aszerint fogom vizsgálni őket, hogy mennyiben próbálnak újítani, mennyiben próbálnak valami régit folytatni, és hogy ezt a kettőt mennyire akarattal vagy akaratlanul teszik. (A sorrend az egyes elemek között nem érdekes, mondom, ahogyan eszembe jutnak.)


Kapitalizmuskritika
A Star Wars mindig is többről szólt, mint „Jók” és „Gonoszok” harcáról: amit itt látunk, az mindig rendszerek, politikai struktúrák harca is volt. Ahogyan régebben írtam: „egy autonóm egységek demokratikus (azaz néha nehezen irányítható) szövetségén alapuló Köztársaság-i oldal küzd egy központosított, tekintélyelven, szigorú hierarchián és egyszemélyi vezetésen (és megfélemlítésen) alapuló Birodalom struktúrája ellen”. Vagy ahogyan az általam ilyenkor mindig idézett (eddigi legjobb ilyen jellegű kritikát megfogalmazó) Dobay Ádám írta: „amit le kell győzni, egy ideológia. Egy függőlegesen szerveződő, az individualitást megtagadó, gépszerűen működő Birodalommal és a Birodalmat egy személyben reprezentáló, rendszer által felfalt, emberségét elveszítő gépemberrel szemben”. (Ezt minden Star Wars-kritikámba beleteszem, de nem véletlenül.) Szóval: nem a Gonoszok küzdenek a Jók ellen, hanem az Elnyomó Struktúra, a… minden más ellen, illetve úgy is mondhatnánk: a totális kontroll igénye a szabad kapcsolatok, a szabadságvágy ellen. De! Mindeddig ez elég elvontan volt benne a Star Warsban, nem volt arra igény, hogy ezt az egészet a mai világra való ilyen direkt utalásokkal mutassák be, illetve, hogy ne csak a látványos politikai elnyomást mutassák be, hanem a gazdasági elnyomást (kizsákmányolást) is, rámutatva, hogy a kettő hogyan segítheti egymást. Itt ezt most, a kaszinó-jelenettel olyan töményen kapjuk az arcunkba, hogy az már szinte túlzás is. Mintha kicsit átestek volna az alkotók a ló másik oldalára. Az az egész kaszinó olyan, mintha valami hidegháborús szovjet propagandaműből szedték volna. Nem mintha nem fogalmazódnának meg itt kemény és súlyos igazságok is mai világunkról, de lehetett volna ezt még igényesebb formába önteni, úgy, hogy a cselekmény is előrébb menjen. De maga a koncepció (a direktebb rendszerkritika) nekem bejött.


Űrcsata
Az eddigi Star Wars filmekben az űrcsaták mindig egy sémára voltak felfűzve: van egy haditerv, amit végre kell hajtani. (Általában ez az ellenség mindent elsöprő fegyverének vagy bázisának megsemmisítése.) Ha sikerül végrehajtani, mi győzünk, ha az ellenség hajtja végre előbb a magáét, ők győznek. Most legalább túlléptek az alkotók ezen a sémán a csatajeleneteknél. A való életben egy ütközet egy hadvezér szempontjából sokkal inkább hasonlít egy sakkmeccshez, mint egy versenyfutáshoz: nem csak egy saját terv végrehajtásán kell dolgozni, hanem folyamatosan reagálni kell az ellenfél lépéseire is. Ebből olyan váratlan helyzetek is adódhatnak, amire egyik fél sem számított. Ami az elején még jó tervnek tűnhetett, az egész hamar csődöt mondhat, és ilyenkor gyorsan improvizálni kell. Na itt, az Utolsó Jediben szerencsére pont ez történik: éppen ez teszi a csatajelenetet izgalmassá. A ki-tudja-hányadik Halálcsillag felrobbanása után végre már a Birodalom Első Rend is rájött arra, hogy nem mindig az a leghatékonyabb, ha egyetlen nagy, koncentrált tűzerejű megsemmisítő csodafegyverrel támadnak, mert annak az ellenség megtalálhatja a gyenge pontját (mint Dávid Góliátét vagy Párisz Akhilleuszét). A köztársaságiak esetében pedig megint nem érvényesül a hollywoodi séma: nem feltétlenül annak a terve lesz a legjobb, akit a legszimpatikusabbnak (illetve főszereplőnek) ismertünk meg. Másnak más terve van. De az is lehet, hogy az is csak bizonyos ideig működik. Folyamatosan változtatni kell a terven, improvizálni kell, és még az sem garancia a sikerre. Szóval az egész harc életszerűbb lett stratégiai szempontból.
De ez csak az űrcsatára vonatkozik. A filmbeli másik (szárazföldi) ütközet már nem olyan izgalmas. Főleg mert messze elmarad a Zsivány 1. csatáinak valószerűségétől. (Persze azokat „alulnézetből”, a közkatona szemszögéből láttuk. Itt meg főleg a hadvezér nézőpontjából nézzük az egészet. Más rendező, más koncepció.)
(Ha már itt tartunk: érdekes csavar, hogy az Utolsó Jedi csatajelenetében egyszerű közkatonaként ott van az egyik lövészárokban

Gareth Edwards, a Zsivány 1. rendezője is.)


Leia Organa (Carrie Fisher)
Megint idézve örök filmkritikus mesterünket, Dobay Ádámot: „Az eredeti Jedi visszatér-sztori ugyanis tartotta volna a Birodalom komolyságát és végigvezette volna a korábban belebegtetett szálakat: az első rész elején még önző Han hősi halállal adta volna életét az ellenállásnak, Leia (aki senkinek sem a testvére) királynő lett volna, az apjával és a Császárral való konfrontációtól megfáradt Luke pedig igazi western/szamurájhősként kiűrlovagolt volna a naplementébe, hogy senki se halljon róla többé. (Egyébként a hetedik részről eddig kiszivárgott sztorielemek alapján lehet, hogy Abramsék beledolgoztak pár szálat ebből az irányból az új filmbe.)” Az Ébredő Erőnél ez még nem látszott annyira, de mostanra derült ki teljesen, hogy igen, az új Trilógia alkotói tényleg ezen a vonalon indultak el. Csak mindez az eredetiekhez képest pár évtizeddel később következett be. Leiát az Utolsó Jediben már szinte végig felelősségteljes politikusként, királynőként, vezetőként látjuk. Han elvesztése kellett ahhoz, hogy teljes lényével ennek, az Ügynek és népének tudja áldozni magát. Valahol szomorú is ez, de némileg szép is, hogy akkor szakad mindez a nyakába, amikor erre már biztosan megért. Valami olyasmi méltóságteljes uralkodónő lett belőle, mint amilyen az eredeti Trilógiában még Mon Mothma (a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség civil politikai vezetője) volt. És ez jól áll neki. Ez maga a szép, méltóságteljes megöregedés. Carrie Fisher számára is szép búcsú egy ilyen szereppel zárni le a pályáját.


Amilyn Holdo (Laura Dern)
Az még hagyján, hogy egy csomó női harcos és tiszt van mindkét hadviselő fél hadseregében, de egy női admirális? Egy katonai vezető? –nyilván sokan gondolkodtak így, és nekem is ez volt az első reakcióm. (Puzsér Róbert biztosan azt is hozzátenné: ez megint afféle felesleges hódolás a píszí-dzsenderkurzus vagy mi előtt…) De aztán eszembe jutott, hogy mi minden történt idén a Világban, amiről többek között még én is írtam. Rojava és a YPJ hős kurd női bebizonyították, mire képes egy női harcos (anélkül, hogy nőiességét elvesztené), és közülük kiemelkedve

Rojda Felat pedig Rakka idei ostrománál azt is bebizonyította, hogy egy nő akár főtisztként, tábornokként is beválhat adott esetben. Úgyhogy én úgy veszem, hogy Holdo admirális alakja egy kicsit Rojda Felat előtt is tisztelgés. (Azzal együtt persze, hogy Holdo admirális sem tévedhetetlen, ahogyan nyilván Felat tábornok sem az.)


Rose Tico (Kelly Marie Tran) (jobbra)
Nem kell mindig topmodellekkel eljátszatni a legnagyobb hősöket. De Rose ezen kívül is egy érdekes figura. Érdekes kiegészítése Finn-nek. Tipikus közkatona, mellékszereplő, háttérember, aki egyszercsak előrelép az első sorba, és bár véletlenül keveredett oda, bátor viselkedésével helyet csinál magának a legnagyobbak között. Finn története persze már eleve úgy volt felvezetve az Ébredő Erőben, hogy tudhattuk: ő lesz a történet egyik új főszereplője. Rose esetében azonban ezt sokáig nem tudjuk, hogy ez vár-e rá, vagy a gyors önfeláldozó halál. Persze így, hogy már írok róla, tudható, hogy elég fontos a szerepe.


Poe (Óscar Isaac) és Finn (John Boyega)
A két régi haver és bajtárs nem sokat változott. Nagyon izgalmas kalandokat élnek át, amik fontosak is a cselekmény szempontjából, mégsem az ő szálukat érezzük fő szálnak. Talán csak azért, mert ők nem nagyon mennek át jellemfejlődésen. Illetőleg olyan nagyon sok újdonságot nem tudunk meg róluk. Az első részben összeállt a hőscsapat, amelynek a tagjai a második részben külön utakra térnek, hogy a szálaik majd a harmadik részben találkozzanak újra. Bevált séma, a Gyűrűk ura és az eredeti Star Wars-trilógia is ezt követte. De éppen ezért Poe és Finn szála lehetne egy kicsit erősebb.


Maz Kanata (Lupita Nyong’o)
Miért nem szerepel kicsit többet ebben a Star Wars-filmben is? Nagyon hiányzik. Szerintem bele is lehetett volna illeszteni a történetbe. Reméljük, majd a következőben…

Na, tekintettel arra, hogy már látom, hogy nagyon hosszú lesz (még csak most jönnek majd az igazán érdekes részek!), ezt a bejegyzést is ketté szedem. Holnap jön a folytatása.

Elkésett előszó Sabine Wren: Egy lázadó vázlatai című könyvéhez

(Mikor felkértek, hogy írjak előszót Sabine könyvéhez, én éppen a Galaxis egyik peremvidékén voltam, és egy fontos ügyön dolgoztam, amiről sajnos bővebbet nem mondhatok. Mindenesetre ezzel az előszóval túl későn végeztem ahhoz, hogy bekerüljön a kötetbe. Így most itt közlöm le. Éljen Sabine, Srđa, és minden jó ügyért küzdő lázadó!)

Üdvözlet a Kedves Olvasónak!

Szokták mondani, hogy ahogyan minden ember, úgy minden könyv története is kész regény. A könyvnek, amit a Kedves Olvasó kezében tart különösen izgalmas a története. Veszélyes és még veszélyesebb helyzetek közepette keletkezett, sok menekülés és bujkálás közepette írta és rajzolta a szerzője valami megmagyarázhatatlan belső késztetésnek engedelmeskedve, olyankor is, amikor élete egy hajszálon függött. Tudhatta-e hogy mi lesz a könyve sorsa, hogy egykor majd nagyon nehéz évek krónikájához szolgálhat értékes forrásként? Nem tudhatta, ahogyan azt sem, ő maga meddig írhatja és rajzolhatja még naplóját, és megvalósíthatja-e mindazokat a kreatív ötleteket, amiket itt hirtelenjében papírra vetett.

És mégis: ezekről a lapokról egyáltalán nem a reménytelenség, a szorongattatás, a rettegés hangulata árad. Ellenkezőleg: minden oldal tele van életörömmel és bizakodással, az egész a kreativitás diadalát hirdeti az elnyomással, a zsarnoksággal, az uniformizált unalommal és rettegéssel szemben. Akik bizonytalanok abban, mi az a sokat emlegetett szó: szabadság, amiért állítólag a Galaktikus Köztársaság felkelői harcoltak, azoknak csak ajánlani tudom, vegyék kezükbe ezt a könyvet, és a szabadság a legtisztább formájában fog rájuk nevetni, tele jókedvvel, derűvel, élettel.

Tudjuk, hogy a Galaktikus Birodalom elnyomó rendszere, szigorú cenzúrája és egyoldalú „kultúrpolitikája” (inkább kulturális rombolása) sokak művészi ambícióját próbálta letörni, sokak alkotó energiáit próbálta visszafojtani, sokaktól igyekezett mindenféle lehetőséget megtagadni tehetségük kibontakoztatására. Ezek közé az emberek közé tartozik Sabine Wren is, aki azonban nem hagyta magát ilyen könnyen. Színes egyénisége kifejezési formát keresett és talált.

Sabine egyébként talán lehetett volna egy szürke propagandista is a Birodalom szolgálatában, ő azonban a szabad életet és az azzal járó veszélyeket választotta, megintcsak valamilyen belső parancsnak engedelmeskedve. Úgy is mondhatnánk talán: feladta, hogy ismert, híres és gazdagon jutalmazott, ámde meggyőződése ellen dolgozó, lelkiismeretével elszámolni nem tudó ember legyen. Talán ő maga nem is érezte ezt teljesen a saját döntésének, inkább történelmi szükségszerűségnek, amibe bele van kényszerítve. Azonban ebben a történelem által rákényszerített keserű helyzetben sem fojtotta el mindazt a színt, ötletet és mondanivalót, ami őt belülről feszítette. Csak ezeket más mederbe terelte. Összeegyeztette ezeket a küzdelemmel, amit vívott és a célokkal, amikért harcolt. Inspirációt merített barátai közösségéből, ügye igazának tudatából és (természetesen, magától értetődően) népe, a mandalóriak művészeti és harcos hagyományából is.

Aki talán azt gondolná, hogy egy birodalmi plakát összefirkálása nem művészi cselekedet, annak azt mondhatjuk: talán tényleg nem az, de ezt is lehet kreatívan, viccesen, művészien csinálni. Sabine úgy érezte, akkor ilyen cselekvéseket kívánnak az emberektől azok a nehéz idők és azok a nehéz helyzetek, amikről a legkevésbé sem ő tehetett: a Birodalom hatalomvágya, gonoszsága taszította ezekbe bele őt, az egész Galaxist, mindannyiunkat.

Sabine vállalta, hogy rejtőzködnie kell, hogy majd rágalmakat szórnak rá, amikre nyilvánosan nem válaszolhat, hogy terroristának, köztörvényes bűnözőnek bélyegzik, vérdíjat tűznek ki a fejére, hogy mindenütt a lehető legkedvezőtlenebb képet igyekeznek kialakítani róla. Vállalta a nehéz helyzetet, hogy valódi arcát, tehetségét és életvidámságát csak egy maroknyi emberrel, legjobb barátaival és bajtársaival (a Szellem legénységével) és ezzel a naplóval oszthatja meg. Ez persze sok lemondással járt. Sabine ezt talán az egyetlen lehetséges útnak tartotta, hogy eljöjjön egyszer majd az idő, amikor végre minden kötöttség nélkül alkothat, amikor leteheti a fegyvert, és végre teljesen művészi eszközeivel segíthet jobb hellyé tenni ezt a Galaxist. De éppenúgy vállalta annak kockázatát is, hogy ez az idő számára soha nem jön el: hogy egy hősi halál megfosztja mindettől. Addig is azonban igyekezett a helyzetet minél kellemesebben kihasználni, és a számára legmegfelelőbb módon folytatni azt a harcot is amit vállalt. Éppen a benne lévő sokféle energia tette ezt számára lehetővé.

Már szóltam azokról, akik esetleg azért fogadják majd fanyalogva a könyvet, mert mindaz ami benne van, nem valódi művészet, hanem egyik részről propaganda, másik részről pedig csak művészi vázlatok, hirtelen ötletek jegyzéke. Nekik azt tudtam mondani: egy vázlat egy mű megszületésének folyamata is lehet érdekes, ugyanúgy, ahogyan egy hősi harc folytatójának gondolatai is.) A fanyalgók másik csoportja (ezt előre látni) azok lesznek, akik azt mondják majd: mindez igen szép, de Sabine Wren mégiscsak olyan tevékenységet folytatott, ami bizonyos szempontból mégiscsak terrornak minősíthető, bizonyos „performanszaiba” (konkrétan a performansznak tekintett színes robbantásaiba) pedig emberek haltak bele, illetve nyomorodtak meg miattuk egy életre. Nekik (még ha aggályaik némiképpen jogosnak is mondhatók, hiszen az emberi életet elvenni minden körülmények között legalábbis morálisan megkérdőjelezhető, de inkább elítélhető cselekedet) megint azt tudom mondani: az akkori idők sokszor ilyen cselekvéseket kívántak. A harcot, amit a lázadók vívtak, nem Sabine kezdte, és nem is a lázadók. A harcot a Birodalom kezdte a nép ellen, a Köztársaságban érvényesülő jogok semmibevételével, a nép korlátlan kiszipolyozásával és rettegésben tartásával. A félelemkeltő összeesküvéselméletekkel, és rágalomhadjáratokkal, majd az ezekre épített koncepciós perekkel, a kényszermunkatáborokkal, az egyre kérlelhetetlenebbé váló cenzúrával, a gazdasági kizsákmányolással, a lelki és fizikai terrorral és a mindezeket megelőző 66-os paranccsal.

Azt hiszem, nagyjából elmondható, hogy Sabine mindig a Birodalom aktuális bűntettének megfelelő erővel ütött vissza. Amikor a gyalázkodó propagandahadjárat volt soron, ő átfestette a Birodalom plakátjait, és újakat gyártott, amelyben a maga módján igyekezett cáfolni mindazokat a sületlenségeket, amelyeket a Birodalom apparátusa terjesztett. Amikor ártatlanok letartóztatása kezdődött meg, Sabine nekik, illetve családjuknak igyekezett segítséget nyújtani. Fegyverhez csak akkor nyúlt, amikor a Birodalom katonái valóban gyilkolni kezdtek. (Bár ahogyan ezt már mondtam, az egész Birodalom egy nagy szükségtelen vérengzésből született a 66-os parancs révén, amiről még ma sem hiszik sokan, hogy valóban létezett.) És amennyire tudni lehet, Sabine robbantásainak sohasem voltak civil áldozatai. Csak katonák, akik lehettek ugyan akaratuk ellenére kényszersorozott kiskatonák, de az ő haláluk egy ilyen harci helyzetbe mindig bele van kalkulálva. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy közvetve az ilyen katonák is a Birodalom kegyetlenségének áldozatai. Sabine, azt hiszem, többnyire maga is tisztában van az emberi élet értékével. Talán még a színes robbantások groteszkségével is.

A könyv egyébként mindemellett azért is érdekes, mert a Szellem űrhajó legénységének mindennapjaiba is bepillanthatunk. Megérthetjük belőle, hogy ők, akiket ma akkora hősökként tisztelünk, szintén csak esendő emberek voltak, mint mi magunk. Az Ügy mellett, amiért küzdöttek, megvoltak a maguk léghétköznapibb problémái, ugyanúgy, mint békeidőben. Természetesen szükségük is volt rá, hogy időnként bizonyos mértékben „megfeledkezzenek” a helyzetről, amiben voltak. Ha valaki folyamatosan csak az Ügyre koncentrál, annak súlya alatt előbb-utóbb összeroppan. Különösen igaz ez, ha az ember olyan reménytelen helyzetben, olyan kevés eséllyel veszi fel a harcot, mint amilyen helyzetből, mint amilyen kevés reménnyel a Szellem harcosai indultak. Ők,

Hera Syndulla, Kanan Jarrus, Ezra Bridger, Garazeb Orrelios és Sabine Wren igyekeztek küzdelmük mellett is teljes életet élni. Nagyon különböző emberek ők, összeszokott csapattá érésük talán nem is ment a legsimábban. A könyv, amit a Kedves Olvasó kezében tart, ennek az összecsiszolódásnak, ennek a nehéz időkben az emberi lényeg mellett való kitartásnak, és egy barátság kialakulásának is a dokumentuma.

Köszönjük Sabine Wrennek, hogy hozzájárult naplója kiadásához. Fontos dokumentumot adott mindazok kezébe, akik egyszer egy jobb időben majd a felkelők Birodalom elleni küzdelmének történetét szeretnék kutatni. Nekünk pedig, akik még benne élünk ebben a küzdelemben fontos motivációs tényezőt jelent látni mindezt, hogy a kreatív energiák ilyen nehéz időkben is ilyen megállíthatatlanul törnek utat maguknak, ahol lehet.

A könyvet éppen emiatt bátran tehetjük Srđa Popović Útmutató a forradalomhoz című nemrég megjelent könyve mellé is.


Lásd még:
A Sötét Oldal és a Birodalom közötti különbségről