Hogyan legyünk esztétikus forradalmárok?

Az idei év egyik nagy olvasmányélménye volt számomra Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom. Az Áprilisi Front története című könyve. Úgy gondoltam az állandó idézgetés mellett írok egy ismertetőt is róla, illetve most röviden összefoglalom a tartalmát. A benne lévő eredeti gondolatok miatt is megéri, meg talán azért is, mert így érthetővé válik, miért foglalkozom annyit az Orfeo Csoporttal is.
Azt hiszem, Vitányi könyvét leginkább regényes-filozofikus emlékiratoknak vagy önéletrajz-részletnek nevezhetném. Érdekes módon nem is annyira az Áprilisi Frontról szól (ami tulajdonképpen csak egy kocsmai asztaltársaság Sarkadi Imre író vezetésével),
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Sarkadi_Imre)
hanem sokkal inkább Muharay Elemér Népi Ének Tánc és Játékegyütteséről, ami 1940 és 1947 között működött. Ígérem, a végére minden világos lesz.


Háttér
Magyarország 1945-1947 között. Az ország túl van egy szörnyű háborún, amely megtizedelte a lakosságát, elpusztította rengeteg értékét (nemcsak anyagi jellegűeket). Ezután kellett talpraálllni. Az ország ugyanakkor a háború végén megszabadult egy megszálló hatalomtól, és annak hazaáruló csatlósaitól is. (Ezzel együtt jött egy másik megszálló nagyhatalom is, az ő megszállásuk azonban ekkor még minden szörnyűsége ellenére ideiglenesnek látszott, nem hosszútávúnak.)
A háború ugyanakkor elsöpört egy másik, végletesen megmerevedett, és megújulásra csak nagyon lassan hajlandó politikai rendszert is, uralmi rendszert is, amelynek voltak pozitívumai, de évtizedeken át nem tudott túllépni azon az alapvetésén, hogy célja bizonyos szűk csoportok uralmának fenntartása.
Ez azt jelentette, hogy a háború utáni időszak sokak számára egy tiszta lapot az újrakezdés lehetőségét jelentette. A lerombolt országot egy új, sokkal demokratikusabb, humánusabb, rugalmasabb országgá lehetett újjáépíteni. Erről is volt már szó.

Ebben a helyzetben, az újjáépítésben szerepet kaptak, az addig ellenzékbe szorult (és gyakran üldözött) csoportok, emberek. Közülük nem egy „népi” alapon indult, azaz a parasztságon való segítséget (földosztást, önkéntes szövetkezetek szervezését, a helyi önkormányzatok szerepének növelését) hirdette egyfelől, és a paraszti kultúra nemzetivé tételét másfelől. Sokan gondolták úgy, hogy az új, demokratikusabb nemzeti kultúrát, a szoros emberi kapcsolatokra épülő kisközösségek kultúrájára lehet leginkább alapozni. Emellett megnőtt az ifjúság szerepe is. Soha annyi ifjúsági szervezet, egyesület nem működött, mint éppen akkor. És az általános demokratizmus légkörében az ezekbe a szervezetekbe tömörülő fiatalok talán ekkor érezték leginkább azt is, hogy hatásuk is van, lehet a Világra, hogy amit csinálnak, az fontos.


A csapat
A két háború között Kodály Zoltán és Bartók Béla hatására megnőtt az érdeklődés a parasztság zenéje iránt, a népi írók műveinek hatására pedig a parasztság életmódja, társadalmi viszonyai iránt. Természetesen voltak, akiknél a kettő szorosan összefüggött. Egyes cserkészcsapatok kirándulásaik közben egyre többet jártak különböző, sokszor nagyon szegény falvakba, ahol az ott élőket a falubeli életről, de emellett népdalaikról és néptáncaikról is faggatták. Az ilyen fiatalok voltak a regöscserkészek. A legtöbb ilyen regösnek persze az ilyen utakon nemcsak a népdalkincse lett nagyobb, hanem a szociális érzékenysége is.

„A fiatalok között valóban kialakult egy olyan mozgalmi típus, amely egyszerre és egyaránt érdeklődött a népdal és az ország (elsősorban a parasztság) társadalmi helyzete iránt; egy-egy országjárás, táborozás során a kétféle érdeklődés magától értetődően egyesült.”
(M. Kiss Sándor – Vitányi Iván: A Magyar Diákok Szabadságfrontja)

„A regölés gyakorlati módszereiben való jártasság teszi a regöscserkészt alkalmassá arra, hogy a magyar dal, mese, tánc, játék varázsszereivel végbevigye a nagy varázslást: a széttagolt magyar társadalom összeregölését.”
(Morvay Péter: Regös kalendárium)

Nagyrészt volt regöscserkészekből szerveződött aztán (az ország ifjúságának katonás nevelését célul kitűző, felülről irányított Leventemozgalom keretében) a Levente Együttes az 1940-es években.

Ennek vezetésére a kalandos életű színházi rendezőt, Muharay Elemért kérték fel, aki ezt megelőzően már évek óta falusi színjátszókörök szervezésével foglalkozott.

Muharay az együttesébe aztán mindenféle fiatalokat beszervezett, középiskolásokat, egyetemistákat, cserkészeket és leventéket, vallásos diákközösségek tagjait, majd aztán már munkásfiatalokat is, akik közül néhányan egyenesen MSzDP-tagok voltak vagy (horribile dictu) az illegális kommunista mozgalommal is kapcsolatban álltak. (Az illegális kommunista mozgalomnak azonban minden ellenkező híresztelés ellenére NEM a politikai merényletek szervezése és a Szovjetuniónak való kémkedés volt a célja ekkoriban, hanem az igazságtalan társadalmi viszonyok megváltoztatása.)
Muharay elképzelése az volt, hogy a vállalkozó kedvű fiatalokból egy olyan együttest szervez, amely kórus, színjátszókör és néptáncegyüttes egyben, és amellyel megújíthatja a magyar színházművészetet. A tagok Bartók-kórusműveket is előadtak, illetve dramatizált népballadákat. Valamiféle félig népi, félig avantgárd együttes voltak, de náluk ez a kettő sohasem került ellenkezésbe egymással.
A háború vége felé az együttes tagjai aktívan bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba a németek és a nyilasok ellen. Nagyrészt futárszolgálatot vállaltak az egyes ellenálló csoportok között, de röpcédulákat is terjesztettek, ami egyáltalán nem volt veszélytelen feladat. De volt, aki a fegyveres harcban is benne volt, német teherautók felrobbantásában, vagy nyilasok lefegyverzésében.
1945 után megnyílt a lehetőség, hogy az együttes állami támogatással folytassa a tevékenységét, immár Népi Ének-, Tánc-, és Játékegyüttes néven. De azért a köznyelv csak Muharay Együttesnek hívta őket. Akkorra remek csapattá szerveződtek. Azt gondolták, ők lesznek az új nemzeti kultúra motorjai. Gondolkodó együttes voltak.


A közösség
A Muharay Együttesben sok nagy egyéniség dolgozott, énekelt és táncolt együtt.
Az első tánckarvezető, például Molnár István volt, akire a magyar néptánc legendás egyéniségeként szokás tekinteni.

Egy hiperaktív zseni és egy izgága őrült egy személyben, kirobbanó egyéniség (egyesek szerint táltos). Ő volt a mozgásművészeti alapok elsajátítását elősegítő, máig használt Molnár-technika kidolgozója, és számos szép táncszínházi koreográfia alkotója. Nem csoda, hogy egyszercsak összeveszett Muharayval és lelépett. (A háború után viszont már mindenhová őt hívták táncot tanítani. Legenda lett, és erre rá is játszott.)
A következő tánckarvezető viszont Szabó Iván lett, aki később inkább szobrászként lett ismert.

Ha Molnár Istvánt bizonyos mértékig a Táncházmozgalom előfutárának tartjuk, ez az ő esetében méginkább jogos lehet. Ő ugyanis a pontos anyagtanulás mellett, már arra is súlyt helyezett, hogy a tanítványai a táncot élvezzék is. Sokszor engedte őket a próbákon is szabadon táncolni, hogy próbálgassák, mit tudnak egyénileg kihozni a megtanult anyagból. Állítólag ösztönösen jó pedagógus volt.
A zenei vezető pedig Balla Péter, a kiváló népzenekutató lett.

Hozzá kell tenni, hogy akkor még zenei téren korlátozottak voltak a lehetőségek: nem volt magnó, így zongorára kellett próbálni, és olyan népzenész bandát sem volt egyszerű összeszedni, amilyen manapság már százával van az országban.

A tagok között pedig ott volt Vitányi Iván, a filozófus, aki aztán szinte egész későbbi filozófiáját és témáit az itt gyűjtött élményanyagra alapozta (művészeti zenei és közösségszervezési témákkal foglalkozott). És persze a ’70-es években meginduló Táncházmozgalmat is segítette. Ott volt az ő későbbi felesége, Haden Edit, aki balladamondóként vált híressé. Ott volt Jancsó Miklós, aki aztán későbbi filmjeiben éppen a Muharay Együttes által kijelölt színházi vonalat próbálta megvalósítani. (Dinamikusság, szaladgálás és tánc, mint a szabadság kifejeződése, szimbolikus nagyszabású jelenetek, stb.) Ott volt Körtvélyes Géza, akiből később nagy tánc-esztéta lett (bár a későbbi időkben inkább a balett-tel foglalkozott, és kevésbé a néptánccal). Ott volt a furulyás Béres Ferenc, akit az együttes megszűnése után sajnos beszippantott a giccs, és magyarnóta-énekes lett. Pálfi Csaba is tánctörténész lett. László-Bencsik Sándor később is nagy együttesszervező, és szociológus. Gyapay Gábor történészként lett híres. Papp Oszkár festőként. Ugyanígy az együttes egyetlen külföldi (szerb) tagja Željko Kujundžić is, aki később Kanadába emigrált. A visszaemlékezések emlegetik még a mezőségi Király Ernőt, aki Magyarországra kerülve szintén beállt az együttesbe. Ő kezdett a többieknek mezőségi legényeseket tanítani (pl. széki sűrű tempót). Később, 1948 után Franciaországba emigrált.
Az egész csapat ideológusa és krónikása Vitányi Iván lett.

A banda történetéről és a mögötte lévő gondolatokról nem csak az Öt meg öt az tizenháromban írt, hanem például az Önarckép elvi keretben című „szellemi önéletrajzában”, vagy az Egyharmadország című könyvében is.


A koncepció
Mint már szó volt róla, a Muharay Együttes három irányban működött, azaz háromféleképpen állította színpadra a megtanult anyagot.
Az egyik irány az autentikus folklór volt, ahogyan aza alegtöbb mai táncegyüttesnél is van. Ők is készítettek autentikus koreográfiákat is, illetve volt olyan műsorszámuk, amikben csak népdalokat énekeltek. (Az autentikus tánckoreográfiák esetében nem volt könnyű dolguk, mert nehéz volt olyan zenészeket szerezni hozzá, akik tényleg autentikus módon tudtak játszani. Legalábbis olyan vonós bandájuk, ami manapság kíséri a táncegyütteseket, nemigen volt. Inkább citerára vagy furulyára táncoltak.)
A második irány volt szerintük a folklór szabad értelmezése. Ide sorolták az improvizációs számokat (mert állítólag volt olyan számuk, amikor a színpadon is mindenki szabadon táncolt), és az énekelt kórusműveket (legtöbb esetben Bartók Béla műveit), népzenefeldolgozásokat.
A harmadik irány pedig a dramatikus játékok iránya volt. Általában népballadákat és meséket dolgoztak fel. (Pl. A királyfi házassága („Egyszer egy királyfi, mit gondolt magában…” biztos ti is ismeritek)).

Ezek már összetett darabok voltak, mert egyaránt szerepet kapott bennük az ének, a néptánc, az egyéb mozgásművészeti formák (pl. pantomim), és a színjátszás. Az hogy meséket dolgoznak fel Muharay ötlete volt, ő már a faluszínpadoknál is erre akarta felépíteni az új magyar színjátszást. Ez egyben a gyenge pontja is volt, hogy idővel nem tudott továbblépni a meséktől a komoly darabok felé.

Az együttes 1946. március 4-én tartotta nagy bemutatkozó estjét mindenféle meghívott vendégek, politikusok, írók, művészek és diplomaták előtt. A későbbiekben főleg különféle nagyszabású rendezvényeken léptek fel, de gyakran tartottak bulikat (táncházakat?) a saját örömükre is. 1946 karácsonyára egy betlehemes műsort is összeállítottak.
Az amatőrizmust végig megőrizték, pedig nagy viták voltak arról, hogy profi együttessé szerveződjenek, vagy válasszák külön a táncegyüttest, az énekkart és a színjátszócsoportot, hogy mindenki kellőképpen elmélyedhessen a maga területén, de továbbra is létre lehessen hozni közös, összművészeti produkciókat. Végül ebből sem lett semmi.

„Mi ugyanis három eszmét egyesítünk: a népiséget, az avantgárdot meg a mozgalmat. Mindegyiknek megvan a maga tábora, és mindegyik a tiszta képletet szereti; nem tudja eltűrni, hogy mi ezt a hármat összekombináljuk. Az avantgárdok például nem akarják elfogadni a népiséget, bugrisságnak tartják. A népiek szerint viszont mi túlságosan avantgárdok vagyunk. (…) Gyanút kelt a fiatalságunk is, meg az amatőrségünk is. (…) Ebben van valami extravagáns, amit senki sem szeret.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom)


A gondolat
A Muharay Együttes komolyan hitt abban, hogy tevékenységével egy új magyar kultúrának töri az utat, egy valóban nemzeti kultúrának, amely nem rétegkultúra, tehát nemcsak az arisztokratáké vagy a parasztoké, vagy a munkásoké, hanem az egész nemzeté. Komolyan hitt abban, hogy annak, amit csinál nagy hatása lesz. Egyébként is olyan korban éltek, amikor az ifjúság hitt abban, hogy hatása lehet a közéletre, és kell is, hogy résztvegyen a közéletben, a háború utáni új ország építésében.
Vitányi (akinek számított a világnézet) a már emlegetett könyvében az együttes tagjait világnézet, felfogás szerint három csoportra osztotta:

a jelző nélküli népiek: akiknek elsődlegesen a népi kultúra ápolása volt fontos, és ezt nem kötötték össze mindenféle társadalomjobbítással. Ellenben megvolt a hajlam bennük arra, hogy magával ragadja őket Molnár István mindenféle misztifikált „ősmagyar” felfogása a táncról, hogy ez valami nemzeti, sőt etnikai („faji”) jelleg kifejeződése stb.

a radikális népiek: akiknél hangsúlyosan jelent meg a társadalom átalakítása is, illetve akiknél ez összefüggött a művészettel. De egyfajta magyar útban, magyar szocializmusban hittek. Szóval, lehet mondani, valószínűleg a Nemzeti Parasztpárt stabil hívei voltak. (Bár távol állt az együttestagoktól az, hogy pártszimpátiák alapján határozzák meg az egymáshoz való viszonyukat).

a szocialista népiek: akiknél elsődleges volt a társadalom átalakításának szempontja, akik állandóan vitatkozni akartak mindenkivel eszmei dolgokon is (és nemcsak szakmai kérdéseken). Egyfajta kritikus marxista szemlélettel voltak felruházva, egyesek közülük kommunistának vallották magukat, persze nem olyan értelemben, hogy egyetértettek volna az akkori MKP-vezetőséggel, az ő kíméletlen módszereikkel. Sőt, éppenséggel nagyon kritikusak voltak Rákosival, Gerővel és a többi „moszkovitával” szemben. Ők inkább afféle „népfrontos” kommunistának tartották magukat, vagyis olyannak, aki bármiféle „haladó” (demokratikus) szemléletű emberrel kész összefogni a társadalom jobbátételéért. Vitányi persze magát is ebbe a harmadik csoportba sorolta.

(Egyébként más helyen is hangot adott annak a véleményének, hogy a népi mozgalom egyes képviselőit akár aszerint is lehetne csoportosítani, hogy elsősorban művészeti vagy elsősorban társadalmi szempontból közeledtek a parasztsághoz. Éles határokat azonban nem lehet húzni, a kettő sokaknál egymásból következett, szigorú sorrendiség nélkül.)
Mint már szó volt róla, a pártokhoz való kötődés akkor egyáltalán nem volt fő szempont az együttestagok között. Egyébként is: 1945-1946 még nem az a korszak volt, amikor a más pártokhoz való kötődés nagy szembenállást, ellenszenvet jelentett volna. Mindenki a „koalíciós” országépítés mámorában úszott, senki nem gondolta, hogy az egyes pártok között feloldhatatlan ellentétek lennének.


A befejezés és a folytatás
A Muharay Együttes 1947-ben oszlott fel, miután nem tudták eldönteni merre haladjanak tovább: a profi együttes vagy az amatőrizmus irányába. Vitányi szerint akkorra már nagyon ellaposodtak a próbák, nem nagyon volt sem új műsorszám, sem új koncepció. Egyszerűen elfáradt az egész.
A tagok azért nem hagyták abba, amit elkezdtek. Akkorra már erős néptáncmozgalom alakult ki az országban, szóval, aki ezt a vonalat folytatni akarta, volt hol folytatnia. Elsősorban a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NéKOSz) keretében.

Ezen belül is három hely lett a Muharay Együttes folytatója: a Kiss Áron Népi Kollégium, amelynek vezetője Muharay Elemér lett; a Kodály Zoltán Tánc- és Kórusművészeti Kollégium, amelynek vezetője Vitányi Iván lett; és a NéKOSz Központi Táncegyüttese, amelynek vezetője Szabó Iván lett (de pl. Vitányi is benne volt).
Aztán 1948-1949-ben, mikor a Kommunista Párt teljesen átvette a kizárólagos hatalmat, és mindent a maga feltétlen ellenőrzése alá kezdett vonni, szóval amikor kiépült a kíméletlen diktatúra, akkor ezeknek is vége szakadt. Megszűntek a népi kollégiumok, feloszlott a NéKOSz Táncegyüttes, majd maga a NéKOSz is.


Összegzés idézetekkel
Hol a kapcsolódási pont az Orfeóhoz például? –kérdezitek.
Íme:

„Akkor még nem volt ismeretes sem az a szó, hogy happening, sem az, hogy kommuna. Mindkettő, egy későbbi kor, egy másik világ, a hatvanas évek nyugati forradalmi fellendülésének terméke. (…) Hallottam olyan véleményt, hogy a magyar 45-47 sok szempontból a nyugati hatvanas éveket előlegezi meg. Itt alakult ki egy olyan mozgalom, és különösen egy olyan ifjúság, amely a közvetlen demokrácia elvei alapján a direkt akciók, a közvetlen társadalomátalakítás módszerét választotta.. Miért éppen Magyarországon következett ez be? Mert nálunk 1945-ben igazi társadalmi forradalom indult vagy igyekezett megindulni. Nem csak az volt ennek az oka és a kezdete, hogy a németek ki-, az oroszok meg bevonultak, ez csak arra teremtett lehetőséget, hogy az eddig készülődő, de a hatalom által függésben tartott erők meginduljanak saját útjukon. Nálunk ezért egyszerre kedződdött el egy nyugati típusú, alulról jövő forradalom (amelynek hulláma 1968-ban teljesedett ki, ért véget) meg egy keleti típusú, felülről végrehajtott hatalomátvétel. Geopolitikai okok határozták meg, hogy végül is az utóbbi győzött. De félre kellett tolnia, maga alá kellett gyűrnie azt a tendenciát, amelynek mi is részesei voltunk.”
(Öt meg öt az tizenhárom)

„A mi közösség-eszményünkben mindenesetre volt valami a hatvanas évek nyugati kommunáinak elképzeléseiből, legalábbis annyiban, hogy az életforma forradalmát akartuk megvalósítani. Igaz, nem vetettük el a család hagyományos formáját, és nem akartunk a csoporton belül szexuális közösséget (ilyesmire legfeljebb némely népi kollégiumban törekedtek). Azonos volt azonban a belső cél, mindenekelőtt az, hogy a társadalmi feladat összecsengett az egyéni boldogsággal. Páratlan fordulat ez az addig (sokszor azóta is) kötelességszerűen aszkétikus forradalmi mozgalmakkal szemben. (…)
Ráadásul a közös tevékenységek gyakran öltöttek esztétikus formát: a gesztus fontosabbá vált az elérendő társadalmi célnál. Innen a felpörgött kreativitás.”
(Öt meg öt az tizenhárom)

Eddig az idézetek. Hogy hogyan függ ez össze az én életemmel, illetve elképzeléseimmel? Majd arról is mesélek. De majd máskor, máshol.

Idézőjel (Sapkowski)

„A világvége az Úr 1420-dik évében nem következett be. Pedig sokminden mutatott arra, hogy bekövetkezik. (...)
Nem jött el ama végső Harag és Végítélet Napja, mely Isten Országának eljövetelét hirdette volna. (...) A Világ minden bűnösei és az Úr ellenségei nem hullottak el kardoktól, tűzvésztől, éhínségtől, jégveréstől, fenevadak harapásaitól, kígyók és skorpiók marásától. (...) A Világ nem pusztult el, és nem aludt ki. Legalábbis nem az egész.
De így is elég mókás dolgok jöttek.”
(Andrzej Sapkowski: Narrentum (A Huszita-trilógia első kötetének kezdősorai). Fordítás: Tőlem)

Gratuláció

Szerkesztőségünk szeretettel gratulál a "Fölszállott a Páva" tehetségkutató vetélkedő valamennyi győztesének.
Gratulálunk Csizmadia Annának, az énekes kategória győztesének!
Gratulálunk Berecz Istvánnak, a szólótánc-kategória győztesének!
Gratulálunk a Parapács Zenekarnak!
Gratulálunk a Jászság Néptáncegyüttesnek!
A "Királyi" Televíziónak köszönjük, hogy egy ilyen műsorra is erőt és időt fordított.
Kritikát most nem írok, persze sokminden volt elég bugyuta vagy nevetséges vagy visszás ebben a műsorban is, de most nem érzem tisztemnek a gonoszkodást. (Később majd esetleg lehet szó róla. ;-)) Összességében azért profi szervezés volt.

Azért legszívélyesebben mégis az Ördögborda Táncegyüttesnek szeretnék gratulálni, akik a közönségdíjat nyerték el. Nekem is ők voltak a személyes kedvenceim, ők lopták be magukat legjobban a szívembe. Náluk láttam ugyanis leginkább azt, amiről ez az egész műfaj, az egész Táncházmozgalom eredetileg szólna, vagyis a közösséget.
Az, hogy ők egy remek, baráti, összetartó csapat, nemcsak a táncukon látszott, hanem már azon is, ahogyan megálltak a színpad mögötti várakozásban, ahogyan összekapaszkodtak, ahogyan lazán együtt ugráltak, majd ahogyan féktelenül ünnepelték a sikerüket. Jó volt rájuk nézni.
És azért verseny ide, verseny oda, ez az egész mégiscsak arról szól, hogy táncolás vagy zenélés közben mégiscsak egy közösségben, más emberekkel együtt, a barátainkkal együtt érezzük jól magunkat.
Remélem a nagy show és villogás közepette azért ebből a nézők is észrevettek valamit.
Hogy aztán folytatása lesz-e az egésznek, hagyománnyá válik-e? Eldönti az idő. Én azt hiszem, a célját akkor is elérte, ha nem lesz minden évben megrendezve.

Vers

Ady Endre:
Fölszállott a páva

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Megmozdul a diákság

Mátyás diák: Ugyan édes rendőr barátom, minek vonult ki ez a rendőr ármádia? Talán valami rablógyilkos ügyét tárgyalják odabent?
Rendőr: Dehogy! Az ország ifjúsága tanácskozik ott alkotmányosan!
Mátyás diák: Hát aztán miért őrzik maguk őket?
Rendőr: Hogy kárt ne tegyenek magukban. Így kívánja ezt a rönd.
(Ismeretlen rajzoló karikatúrája. Megjelent a Mátyás Diák nevű élclapban 1889-ben.)

Hol is hagytuk abba?
Az Orfeóról való elmélkedés, és utánajárás tehát elindított egy érdekes önreflexiós folyamatot is, aminek egyik-másik részletét majd megosztom Veletek is. Egyelőre azonban ezt félbeszakítom, mivel az utóbbi napokban fontos események történtek, amikre szintén reflektálnom kellene, már csak azért is, mert a blog eddigi írásai alapján ezt valószínűleg Ti is várjátok.

Szóval úgy néz ki valami országos diáklázadás van készülőben, sőt már folyik is. Mindenhol megmozdulnak, most már nemcsak az egyetemisták, de a középiskolások is. Jónéhányan meglepődtek.

(Rajz: Timothy Hildebrandt és Gregory Hildebrandt: A megye megtisztítása)

És úgy tűnik, a hatalom most már nem fog tudni minden esetben szarni a lázadók fejére. Elég széleskörű a mozgolódás, ahhoz, hogy ne menjenek el szó nélkül mellette. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen mozgolódás kiváltja a lakosság egyéb részeinek a szimpátiáját is. Még adott esetben a Narancsos Pártban fanatikusan (már-már vallásosan) hívő emberek szimpátiáját is. Sőt, bizonyos jelek arra mutatnak, még bizonyos narancspárti képviselők szimpátiáját is kiválthatja.

Az akadály
Mi az oka annak, hogy a mai fiatalok, azaz mi, már nem tudunk annyira eredeti és ütős, figyelemfelkeltő közösségeket, és közös műveket létrehozni, mint az Orfeo volt a maga idején, vagy mint még korábban egyik-másik népi kollégium fellépése volt a maga idején? Ezt a kérdést tettem fel, mikor eljöttem az Orfeo tagjaival való beszélgetésről. Feltettem a kérdést a lánynak is, akivel vitatkoztam, feltettem magamnak is.
Seprő mondta, hogy vándorlásai során látott még olyan kommunákat Kelet-Európa különböző részein, amik a ’60-as évekre emlékeztetik a figyelmes szemlélőt. Alternatív színházak és bábszínházak valamint népzenei és világzenei együttesek (amikben az Orfeo úttörőnek bizonyult) vagy néptáncegyüttesek (amelyeknek a NéKOSz volt az úttörője) vannak sok helyen, és működnek. De ezek mégsem kelthetnek feltűnést semerre, hiszen a korábbi évekkel ellentétben ezek nem hoznak semmi látványos újdonságot, éppenséggel megszokott dolgok, nem keltenek feltűnést. Már nem „hőskorukat” élik ezek a művészeti mozgalmak, hanem csendes mederben csordogáló hétköznapjaik korát. (Ez nem jelenti azt, hogy egyikben sem lehetne valami igazán eredetit és ütőset és újat létrehozni).
Mégis mi az oka annak, hogy mi a ma ifjúsága annyira vészesen konformisták vagyunk (én is), és ha lázadunk, még azt is biztonságosan, irányított mederben, konformistán akarjuk tenni?
Erre egy Spiró Györggyel való író-olvasó találkozó adta meg a választ nem sokkal ezelőtt. (Amelyben a közönség soraiban ültem.) És a válasz pedig olyannyira kézenfekvő: mert kevesen vagyunk.
A nagy író (aki egy nagyon hálás interjúalany egyébként) pont ezt fejtegette sok fiatal között ülve, és kérdéseikre válaszolva, hogy annak, hogy elöregedő társadalomban élünk nem csak az a hátránya, hogy sok az öreg, hanem, hogy kevés a fiatal. Azaz, nem csak az a baj (amit sokan ismételnek már-már közhelyszerűen), hogy egyre kevesebb dolgozónak kellene eltartania egyre több nyugdíjast, hanem az is, hogy a fiatalok kevesen vannak, és így nincs bennük semmi félelmetes, nem tudják érvényesíteni az érdekeiket.
Mondjuk ennél nyilván fontosabb az, hogy eléggé atomizálva van a társadalom, ezernyi ellentéttől szabdalva, ezernyi létező vagy képzelt értékrend, attitűd és magatartási forma harcában. Az Orfeo is, a NéKOSz is olyan időkben működött, amikor azért legalább papíron fontos volt sőt fő értéknak és célnak számított a társadalmi különbségek mérséklése, sőt hosszú távon eltüntetése, egy osztályok nélküli társadalom létrehozása.
Egy elöregedő és atomizált társadalom azonban szomorú hely egy fiatalnak. Spiró György azt is hozzátette, hogy Polákországban például más a helyzet, ott még nem csökken olyan gyors ütemben a népesség, hogy a fiatalok időnként ne tudnának érdekeket érvényesíteni. Spirónak ezt a tapasztalatát én is csak alátámasztani tudom.
Hát ezért van az is, hogy irigylem az Orfeo ifjú lázadóinak attitűdjét, mert például az egyetemen, ahová jártam, ilyenfajta attitűdnek a nyomát sem találtam meg. (Más helyeken aztán idővel igen, de azokról majd még mesélek.) Inkább a passzivitás, félénkség konformizmus. Vagy a birkaszellem. Akik 2006-ban lelkesedtek, hogy végre történik valami izgi, azokból a mérlegelés hiányzott, és a tudatosság: hagyták, hogy dühüket és lelkesedésüket egy jól látható érdekcsoport terelgesse a neki megfelelő irányba. Akik ezt nem akarták hagyni, azok a gyűlölködés, a pusztítás irányába mentek el, különösebb célok, építő és jobbító szándékok nélkül, ezért juthatott a Szúnyogirtó Párt oda, ahol most van.
Most meg inkább passzivitás, visszahúzódás van az ifjúság körében, részben a félelem az újabb becsapástól. Egyesek, ha fel akarjuk hívni a figyelmüket arra, hogy talán nem kellene, hogy hagyják, hogy a fejükre szarjanak, azzal hárítanak: „Én nem értek a politikához.” Vagyis önbizalma sincs már az embereknek, hogy kiálljanak magukért.
Mindemellett még én sem vagyok biztos benne, hogy ahogyan én állok hozzá a dolgokhoz, az a legjobb attitűd.
Mindenesetre már jóideje az van, hogy valahányszor nyugdíjas csoportokat hallom, amint éneklik, hogy „Nem csak a húszéveseké a világ!”, olyankor kedvem lenne megkérdezni, hogy ki állította egyáltalán, hogy a miénk a Világ? Vagy egyáltalán mutat bármi afelé, hogy mi nyomjuk el az öregeket manapság, hogy az újító, innovatív ötletek söpörnek el mindent ami régi? Nem ezt látom.
Ezt érdemes ehhez elolvasni:
http://oriblog.blog.hu/2012/12/11/a_betort_generacio
(Esetleg ezt is. Ezt is Lobster barátunk írta: http://oriblog.blog.hu/2012/06/02/emigraljunk_klaszterben)

Az események

Ezen elmélkedtem magamban, amikor jött a hír az oktatás drasztikus leépítéséről. Nagyon ideges lettem. Nem tudtam, hogy ilyen helyzetben mit tudnék cselekedni,, azon kívül, hogy harcias posztokat írok ez ellen a Facebookon, hátha valaki észreveszi. De aztán kiderült, hogy akármilyen apatikus és fojtogató is a légkör mostanában az országban, azért senki sem viseli el a végtelenségig, ha szart etetnek vele. Nem, még „ezekamaifiatalok” sem.

„A nép ugyanis nem azért lázad, mert nehéz zsákot cipel a hátán; nem a kizsákmányolás miatt lázad, hiszen nem ismer kizsákmányolás nélküli életet. (…) A nép akkor lázad fel, ha valaki hirtelen egyetlen mozdulattal még egy zsákot próbál a hátára dobni.”
(Ryszard Kapuściński: A császár. Nemere István fordítása)

Hallgatói fórumot szervezett a Hallgatói Hálózat hétfőn, aztán szerdán a HÖOK is gyorsan csatlakozott, a két szervezet még a régi ellentéteket is félre látszott tenni arról, hogy ki a diákság hitelesebb képviselője.
A hallgatói fórumtól kicsit féltem. Emlékszem még mi volt februárban: elfoglaltunk egy egyetemi előadót egy látványos akcióval, és csak ott az elfoglalt helyen kezdtünk tanácskozni arról, hogy mik is a céljaink, mit is akarunk elérni. Ugyanakkor abban a teremben mit tudtunk csinálni? Tarthattunk volna ott olyan magasröptű beszédeket is, mint amik Szárszón hangoztak el 1943-ban, akkor sem érünk el önmagában sokat azzal, hogy tanácskozunk, közben meg kívülről ránk zárják az ajtókat, és elkönyvelnek minket ártalmatlan hülyéknek, akikkel nem kell foglalkozni. („Majd megjön az eszük, majd felnőnek, majd kinövik a Che Guevara-pózt”, stb.) Ez volt a hallgatói fórum februárban. Kicsit felemelő, de sem nem hatékony (gyakorlatban), sem nem hatásos (az elmélettel, a kijelölt célokkal).

A most hétfői demonstráció ebben szerencsés módszertani változást hozott. Először megvolt a célok és követelések tisztázása aztán jött az akció. Az akció pedig annál ütősebb volt, mivel spontán volt.
A követelések ezek lettek:

„1. Követeljük, a köz- és felsőoktatás átfogó reformját, és követeljük, hogy az oktatás jövőjét érintő döntéseket az érintettek bevonásával hozzák meg!

2. Követeljük, hogy minden képzési területen legyen államilag támogatott hely, hogy ne diszkriminálják az intézményeket azzal, hogy a csak bizonyos intézmények képzéseit támogatják, hogy a végleges keretszámokat legalább egy évvel a felvételik előtt tegyék közzé, valamint követeljük, hogy legalább annyi államilag finanszírozott férőhely legyen a felsőoktatásban, mint 2011-ben volt! Követeljük, hogy a változtatások előtt két és fél évvel kezdjenek tárgyalást a keretszámok átírásáról.

3. Követeljük, hogy az elvett pénzeket adják vissza és az oktatás színvonalának javítása érdekében nyújtsanak többletforrásokat az intézményeknek!

4. Követeljük a hallgatói szerződés eltörlését!

5. Követeljük az egyetemi autonómia tiszteletben tartását!

+1: Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy az alsóbb osztálybeli családoknak is legyen esélye bejutni a felsőoktatásba.
A kormányzat eddig galád módon nem csak minket hagyott ki teljesen a döntési folyamatokból, de már az érintett szakmai szervezetekkel és testületekkel sem egyeztet. Ezért úgy érezzük, radikális módszerekkel kell nyomást gyakorolnunk a döntéshozókra. Tiltakozó akcióink sorozatát addig nem fogjuk abbahagyni, míg a kormány meg nem hallgat minket, és nem teljesíti követeléseinket. Nem alkuszunk meg, lefektetett elveinkhez hűek maradunk.”

http://hallgatoihalozat.blog.hu/2012/12/11/a_hallgatoi_halozat_es_forum_5_1_pontja

(Az 5+1 Pontban egyébként nincs szó arról, hogy egyáltalán nem kell tandíj, ennek elvi lehetőségét tehát még nem zártuk ki. De ha már muszáj, akkor hozzá lehetne kicsit igazítani a magyar átlag vagy a lecsúszó rétegek jövedelmi viszonyaihoz. Hogy emiatt ne támadjon nagyon nagy hiány a költségvetésben, ahhoz egy csomó területről lehetne pénzt elvonni: például nem kellene több gyűlölködő plakátot kitenni, meg álkonzultációs lapokat osztani.)
(A kiegészítés az lett volna még hozzá, hogy a 2011-es keretszámokat is csak ideiglenes állapotnak, tárgyalási alapnak tekintenénk, de ezt nem tudtuk rendesen megszövegezni, ezért kimaradt.)
A gyűlés azért ismét megmutatta, hogy a közvetlen demokrácia egy szűk közösségben, ahol ismerik egymást a tagok lehetséges, de egy nagyobb közösségben (amilyen akár a diákság, mint társadalmi osztály) lehetetlen. Mégpedig azért, mert a különböző egymás szokásait és habitusát nem ismerő embereknek nagyon eltérő véleményük lehet elmélet és gyakorlati cselekvés viszonyáról, mégha nagyvonalú irányelvekben egyetértenek is. Ilyenkor azért jó, ha van egy tudatos irányító közösség, amely terelgetni próbálja a vitát valami felé. (De fel kellene hívni a Hallgatói Hálózat figyelmét arra is, hogy ne találjon ki olyanjátékszabályokat egy ilyen gyűlésnek, amiket maga kénytelen lesz megszegni a hatékonyság érdekében. Ehhez a Tovább szerkesztőgárdájának módszereit ajánlom mindenkinek tanulmányozásra.)
Eléggé féltem attól, hogy akár az elméleti tanácskozás, akár a gyakorlati akciózás öncélúvá válik ebben az esetben. Ennek meg is volt a veszélye. Jó ötletnek bizonyult végül is, hogy menjünk az utcára, de ez még azelőtt vetődött fel, hogy a követelésekről való tanácskozás befejeződött volna. De végül is nem mentek ilyen irányba a dolgok. Megtörtént a célok tisztázása és eztán jött a hídlezárás.
Az autósok eleinte nem értették, mi történik, miért van dugó. De ahogy a diáktömeg végigvonult a hídon, a legtöbb autós kapott egy tájékoztató szórólapot a fórumról, és úgy láttam általában szívesen fogadták. És többen aztán szimpátiájukat is kinyilvánították.
Ha valamelyik autós mégis dudálni kezdett, mindig volt valaki a demonstráló tömegben, aki bedobta a jelszót:
-Aki dudál, velünk van!
És nemsokára ezernyi diák zengte ezt együtt:
-Aki dudál, velünk van!
És erre aztán az autósok többsége dudálni kezdett. Valószínűleg értették tehát, mi történik itt, és miről szól az egész masírozás. Hogyne, egy országban élnek velünk, látják, mi folyik, esetleg nekik is vannak gyerekeik!
A környező házak ablakai is kinyíltak és a lakók integettek, biztatták a vonulókat. Általában úgy láttam szimpátia fogadta a tüntetést.
A szerdai, „hivatalosabb” demonstráción már nem voltam ott. De mások híradásából hallottam, hogy az sem volt hatástalan. Sőt még nagyobbat szólt!
Aztán azóta több helyen megindultak a tiltakozó akciók, jelezve, hogy nem lehet a kérdést csak úgy félresöpörni. A témával, amit felvetettünk, az aggodalommal, amit kifejeztünk foglalkozni kell. Ha valaki felelős hazafinak gondolja magát, állást kell foglalnia.

A reakció
Mit reagál az egészre a „reakció” azaz a neogörénykurzus képviselői? Ez a nagy kérdés.
Lemondani nyilván nem fognak emiatt. De nem is ez a cél. A cél az, hogy tárgyalni kezdjenek a diákok és pedagógusok képviselőivel, és egy tárgyaláson kedvező engedményeket tegyenek.
Mit mondanak erre:
Egyesek (a leghülyébbek vagy az államtitkár legközvetlenebb munkatársai) megpróbálják elmagyarázni, hogy nincs tandíj. Jó lenne szólni nekik, hogy ez a duma már kevés ide, ezt már tényleg senki nem veszi be. Aminthogy az sem, hogy mindez a szegények érdekeit szolgálja.
Mások sürgetni kezdik az oktatási törvény újratárgyalását. Ez lenne az a kör, amelyik akár valamiféle szövetséges is lehetne a diákok számára. Egyébként nyilván jó néhányan vannak a Narancsos Pártban is, akiknek nem tetszik a törvény, de inkább nem szólnak, lapítanak, a pártfegyelem miatt. (A pártfegyelem undok dolog, ez az, ami miatt én semmilyen pártba nem fogok belépni.)
Az országos tiltakozás egyik jelszava volt, amit több diák is kiírt magára: „Én is szavazni fogok 2014-ben.” Ez lehet az az elsöprő érv, ami megijesztheti és meghátrálásra kényszerítheti az állampártot. Mostanában minden görcsös igyekezetük arra irányul, hogy ők maradjanak az állampárt vagy legalábbis a kormányzópárt. Talán belátják, hogy nekik sem érdekük a legfiatalabb szavazókat kollektíven maguk ellen fordítani. Ehhez pedig sokkal kézenfekvőbb eszköz lenne nem hozni országos felháborodást biztosító intézkedéseket (vagy legalább utólag jóvátenni azokat), mint gyűlölködő plakátokon gyalázni a lehetséges ellenfeleket, illetve megkurtítani a választójogot, mindenféle módszerekkel. (Felemelhetnék akár a választójogi korhatárt is 40 éver, de ezt úgysem merik meglépni.) Nagyon hülyének kell már lenni ahhoz, hogy egy narancspárti funkcionárius elhitesse magával: az évek óta menő fanatizálással és félelemkeltéssel évtizedekre bebiztosították magukat.
Vagy tényleg annyira hülyék, hogy undok beképzeltségükben saját jól felfogott érdeküket sem látják be?

Vannak közöttünk (ilyen véleményeket is hallottam), akik abban reménykednek, hogy ez az oktatási kérdés lesz az, ami szétfeszíti a neogörénykurzust, amennyiben kialakít egy pártellenzéket a Narancsos Párton belül. Háááát…. Nem tudom, én erre nem sok esélyt látok. A pártellenzék egyelőre csak az egyes tagok fejében lehet, és nem egykönnyen fog felszínre törni a gyávaság erős falai alól. Nehéz pártellenzéknek kialakulnia egy ennyire vezérelvű állampártban. A MSzMP-ban a ’80-as években éppen azért alakulhatott ki pártellenzék, mert az nem volt ennyire egy emberre kihegyezve, mint a mostani Narancsos Párt. (Kádárnak volt tekintélye és bizonyára némi személyi kultusza is, de közel sem olyan erős, mint a Narancsos Főnöknek). De még a Horthy-korszak leválthatatlan állampártja (a Nemzeti Egység Pártja, későbbi nevén Magyar Élet Pártja) sem volt ennyire egy vezérre kihegyezve. Voltak benne vezéregyéniségek (Bethlen, Gömbös, Imrédy), de a struktúra nem omlott össze az ő bukásukkal.

Eszközök
Az biztos, hogy ezt a dühös diáktömeget már nem lehet leszerelni olyan látszatengedményekkel, minthogy párszázzal kibővítik a keretszámokat, vagy párezer forinttal leszállítják a tandíjat.
A rendőrséget sem lehet ráküldeni a tüntető diákokra, mert nem akarhat a reakció ők sem mártírokat gyártani, meg milyen alapjuk lenne akkor elítélni a Bűnbakot a 2006-os eseményekért.

És az a sunyi módszer sem működik, amit idén januártól kezdve alkalmaz a neogörénykurzus, hogy a Sötét Oldal gárdistáit küldi a demokratikus ellenzéki tüntetők ellen, „itt-zsidók-buzik-kommunisták-demonstrálnak” jelszóval, aztán mossa kezeit, hogy semmi köze az egészhez. Nem, mert a szerdai demonstrációhoz már a Szúnyogirtó Párt ifjúsági szervezete is csatlakozott (hétfőn az egyik vezetőségi tagjukat még elzavarták a diákok). Nem, mert maguk a szúnyogirtók is a lecsúszó rétegeket akarják megnyerni maguknak, akik félnek a még lejjebb csúszástól. Mivel a kétkezi munkának manapság nincs becsülete (feladat lenne persze ennek a presztízsét is javítani, jobban megfizetni, munkahelyeket biztosítani, stb, de arról majd máskor), ezért ezek a rétegek is a tanulásban látják a kitörés lehetőségét. Tehát ők is dühösek lesznek, ha ezt elveszik tőlük.

Meglátjuk, ők (a neogörénykurzus fenntartói) mit lépnek. De mit lépjünk mi? Milyen eszközök elfogadhatóak a jelenlegi helyzetben?
Ki kell provokálni a rendőri intézkedéseket a szimpátiakeltés érdekében? Ez nekem nem hangzik túl jól, mert emlékszem, hogy milyen káros hatása volt ennek 2006 után is. Még 2009-ben is sportot csináltak a rendőrök provokálásából egyes „jobboldalisták”, akkor, amikor országszerte arról lehetett hallani, hogy a közbiztonság romlik, és egyes helyeken cigányokra kezdtek lövöldözni. Ezt undorítónak találtam, és elhatároztam, hogy nem fogom a rendőröket provokálni. Ráérek akkor felháborodni, ha ok nélkül csapnak oda nekem.
Volt ugyanakkor olyan ismerősöm is, aki éppen azt mondta, hogy azért jó, hogy a szúnyogirtópártiak ott vannak a tömegben, mert nekik aztán van tapasztalatuk a hatóságok provokálásában. A fejemet csóváltam.
-Te ne akard faltörő kosnak használni az ilyeneket, mert lehet, hogy ha áttörték a falat, tovább rohannak, mint szeretnéd.

A remény megint ott van, hogy ezek a mostani események talán segíteni fogják a tisztázódást: rádöbbentenek egy csomó embert arra, hogy itt nem „baloldal-jobboldal” ellentétéről van szó, hanem valami egészen másról: az elnyomás és a szabadságvágy ellentétéről, vagy ahogyan Ryszard Kapuściński nevezte a (statikus) Struktúra és a (dinamikus) Mozgalom ellentétéről. Olyan ellentétről, amiből adott esetben forradalmak is születhetnek.

Reméljük most erre nem lesz szükség.

Idézőjel (Tovább)

Üzenet a múltból. Ez a levél blogunk egyik "lapelődjének", a Továbbnak a legelső számában jelent meg, 1938-ban. A lapot debreceni egyetemisták írták, akik úgy érezték, fontos, hogy tegyenek a társadalmi átalakulásokért. Ez volt a Márciusi Front lapja. A Továbbnak két száma jelent meg, aztán betiltották.

„Ha pl. választójogot követelsz, és nem mondod meg, milyen választójogot tekintesz Te a nemzet érdekében állónak, (...) ha >>illetékesekre<< bízod annak megállapítását, hogy mi a nemzet érdekében álló, módot adsz arra, hogy egyesek a Te helyeslésedre is támaszkodva a nemzettagoktól független létű gondolattá tegyék a nemzeti érdeket, és megvédjék a nemzetet önmagától. Úgy teszel, mint az egyszeri mesehős: hozol is ajándékot, meg nem is. (...) Nem vagyunk hajlandóak politikát csinálni abból, ami természetes. Csak a berúgott embernek van szüksége arra, hogy állandóan bizonygassa józanságát. Az, hogy magyarok vagyunk, hogy nemzethez tartozunk, hogy ennek a közösségnek a törvényei szabják meg egyéni létünket és magatartásunkat, a mi számunkra természetes. (...) Különbségek ugyan tényleg vannak, de semmi esetre sem azon alapulnak, mintha egyesek >>jobb magyarok<< volnának, mint mások. (..) Látjuk a magyar valóságot, és nem vagyunk hajlandóak tovább mellébeszélni a kérdéseknek. (...) Árulókká lettünk a szemetekben. Mert az árulás nem más, mint szolidaritásmegszegés. Mi pedig elkövettük ezt a >>bűnt<<. Felfedtük a klikk-kereszténységet és a klikk-nacionalizmust. (...) Minden kor ifjúsága az elnyomás elleni küzdelmet tartotta a feladatának. Csakhogy az előző korszakokban könnyű volt felismerni a zsarnokot. A mai kor elnyomása már szemérmesebb. Lemond a nyílt színen való >>uralkodásról<<, hogy annál könnyebben uralkodhasson. Kihasználja az ifjúság idealizmusát is, minden lelkesedés és történelemformáló lendület az ő malmát hajtja. (...) Szemben állunk az álarc mögé bújókkal. Egyetlen fegyverünk meztelen kardunk: az értelem. Egyetlen pajzsunk: a becsület. (...) Veszedelmes – tudjuk. (...) Persze nem fogják sokan vállalni. Ezzel is tisztában vagyunk. Hiszen itt valami többről van szó, mint horda-ösztönmegnyilvánulásról, zsidóverésről és kirakatbezúzásról. Lehet, hogy Te sem vállalod. Nem is kapacitállak rá. Mindezt csak azért írom, hogy tudd: ha elfásulsz a céltalan rohamozásokban, ha kiábrándulsz az antiszemita romantikából, ha csalódsz, véglegesen csalódsz a frázis-nacionalizmusban, tudd, hogy már van hova csatlakoznod. Még van hova csatlakoznod...! Mert vannak, akik minden támadás ellenére is biztosan haladnak tovább, akik minden rágalomhadjárat közepette is tiszták maradnak, akik nem fásulnak el a mai politikai flörtök lelketlen és sivár világában sem, mert örökre és visszavonhatatlanul egy új világgal jegyezték el magukat. Ők azok, akik örökre elárulták az eddigi árulást.”
(Ujhelyi Szilárd: Az „árulásról”. Levelek egy egyetemistához. In: Tovább 1938/ 1.)

Orfeo szelleme

Nemrég egy rendkívül érdekes filmvetítésen voltam, amelyre, úgy érzem, nagyon hasznos volt, hogy elmentem.

A nap végén éppen hazafelé indultam volna, amikor a kollégám, Seprő felvetette:
-Lesz ma este egy filmvetítés az Orfeo Csoportról. Nincs kedved eljönni rá?

Filmvetítés az Orfeóról? Naná, hogy megyek! Nagyon szeretném jobban megismerni ezt a társaságot, többet megtudni róluk. Nemrégóta tudom, hogy kik ők, de nagyon érdekel, hogy hogyan csinálták, amit csináltak.
Egy művelődési házban volt a vetítés, ahol annak idején annyit próbáltuk a társulattal azt a lázadó diákdarabunkat a nyáron. Hogy ennek, mi a jelentősége? Később még szó lesz róla.
Amin meglepődtem, hogy a nézőtéren csupa nyugdíjas korú ember ül. Furcsa volt, hogy ez afilm voltaképpen tizen-huszonéves fiatalokról szól, de mégis csak hárman voltunk a teremben harminc év alattiak: Seprőn meg rajtam kívül még egy álomszép lány, akit nem ismertem, de kíváncsi voltam persze, hogy mi hozta ide.
(Hogy minket Seprővel mi hozott ide, az teljesen világos. Egyrészt a szakmai érdeklődés, kutatásaink tárgya (bár az Orfeo története inkább Seprő témájába vág, aki a ’60-as ’70-es évek „újbaloldali” mozgalmait, kommunáit és lázadóit kutatja). A másik, hogy mindketten nagyon tiszteljük az Orfeót, lévén, hogy mi valamiféle hasonló ifjú magyar baloldal próbálunk lenni. (Seprő a Neomarxista Urbánus Hippisrác, én meg a Tarisznyás-Zekés Népi Legény.)
A film után viszont be volt ígérve egy beszélgetés is: a nézőtéren, az első sorokban ott ültek az egykori Orfeo egyes tagjai. Izgatottan vártam, mi lesz ebből.

Mi is volt ez az Orfeo annak idején?
Az egész csapat megszerveződése a ’60-as évek végének izgalmas világához kapcsolódik. Tudjátok ez az a nagy korszak, a fiatalság és a lázadás nagy korszaka, amikor a Világot meghódítja a beat, a rock’n’roll és a hippimozgalom, kommunák szerveződnek, megújul az avantgárd, a diákok fellázadnak Párizsban, Amerikában, Cseh-Szlovákiában és Warszawában, új utak keresése zajlik, de közben újra divatba jön a népzene is, stb. Mindez szerves egységben.

(Ez, ahogy most itt leírtam, kicsit zavarosnak tűnik, de ígérem, írok majd még ezekről a dolgokról rendszerben és külön-külön is.)
Ez az egész világot felrázó fiatalos forrongás végül az éppen az új gazdasági mechanizmussal kísérletező Magyarországot sem hagyhatta hatás nélkül. Magyarországon is szerveződtek különböző újbaloldali (a kormányzat által aztán „maoistának” kikiáltott) mozgalmak, a ’68-as radikalizmus ideológiája mentén. Példaképük és szentjük Ernesto „Che” Guevara volt.

Olyan gondolkodó fiatalok léptek színre, akik Karl Marx és Vlagyimir Lenin műveit is újra kezdték olvasni, és rájöttek, hogy az államszocialista rendszer közel sem azt valósítja meg a maga hatalmával, amiről ezek a hivatalosan szentté avatott szerzők szóltak a maguk idején.
Az Orfeo története (ahogyan most elmesélik) 1969-ben kezdődött, mikor egy Malgot István nevű képzőművészeti főiskolás bábegyüttest alakított néhány diáktársával. A művészet és a gondolkodó politizálás náluk szoros egységet alkotott. Műveikkel üzenni, mozgósítani akartak. (Na persze üzeneten és politizáláson nem azt kell érteni, mint manapság, hogy a politikai elit valamelyik csoportjának szóló seggnyalásba megy át minden.) A csapat első darabja egy Györe Imre nevű költő elbeszélő költeményének, az Orfeo szerelmének a bábszínházi feldolgozása volt. A darab természetesen az ókori legendás dalnok-varázslóról, Orpheuszról szólt, de a főszereplőt, Orfeót formázó báb feltűnően Che Guevarára emlékeztetett. Az Orfeo név így ragadt rajta a bábegyüttesen.

A bábegyüttes mellé rövidesen megszerveződött egy színjátszó együttes is, ez lett az Orfeo Stúdió, Fodor Tamás vezetésével. (Ennek a mai utóda a Stúdió K Színház). Aztán lett egy zenekar is, amelyet a néprajz szakos hallgató Vas János „Panyiga” szervezett. Így aztán a csapat alkalmassá vált arra, hogy összművészeti produkciókat hozzon létre, zenével, mozgásművészettel és érdekes bábokkal. Hogy hány ember volt benne pontosan? Nehéz megmondani, mert nagy volt a fluktuáció. A tagok tizen-huszonévesek voltak, nagyon különböző indíttatással és motivációkkal. De valószínűleg leginkább a közösség, az egymással való szoros barátság, és a művészi aktivitás, a cselekvés felszabadító ereje hozta össze őket. Voltak persze, akiknek az ideológia, a „világmegváltás” is fontos volt, és e téren is folyamatosan képezték magukat. A fő ideológus, Marx és Lenin magyarázója továbbra is Malgot István volt, akit egyfajta vezérnek tekintett mindenki. Most így negyven év távlatából visszanézve, elég ellentmondásosan emlékeznek rá. Azt mindenki elismeri, hogy az egyik legokosabb és legfelkészültebb ember volt, akivel valaha találkoztak. Vitathatalan tekintélye volt, és kezdetben nem rákényszerítette az akaratát másokra, hanem sikerrel győzött meg mindenkit a maga igazáról. Ugyanakkor azon is igyekezett, hogy az Orfeo egy olyan közösség lehessen, ahol a maga művészi egyéniségét is mindenki amennyire lehet kibontakoztassa. A lányok tapadtak rá, könnyen hódított. De sokan mondják, volt benne valami diktátori hajlam is, egy személyben volt jó haver, idősebb bátyus vagy atya és kíméletlen autokratór, aki számára a cél (legyen az a közösség összetartása, vagy bármi más) mindig szentesítette az eszközt. Ezt nem is mindenki bírta sokáig. Hatalmas viták, összeveszések, és nagy, látványos távozások vannak az Orfeo történetében. A tagok nagy részéből erős érzelmi reakciót vált ki az emlékezés az Orfeóra, már a filmben is, de néha még a film utáni beszélgetésben is. Mind azt mondják, hogy az Orfeo meghatározó élmény számukra, aminek emlékéhez és örökségéhez egész életükben ragaszkodni fognak. (Még akkor is, ha vannak más tagok, akikre esetleg ma is meg vannak sértődve valami miatt.) Malgot, aki a filmben, „nem a csapat vezérének, hanem a lelkének” nevezte magát, most nem jött el, talán pont azért, mert ellentmondásos viszonyban van a legtöbb egykori taggal.

Az Orfeo történetének egyik heroikus vállalkozása volt egy saját ház felépítése. Létrehoztak a saját két kezük hatalmas munkájával egy olyan közösségi helyet, amelyben már akármeddig próbálhattak, és volt hely benne kényelmesen mindegyik csoportnak. És voltak, akik oda is költöztek abba a házba, és kommuna-szerűen éltek együtt. (Amiből megint néha emlékezetes és szép, néha kellemetlen és viharos történetek születtek.) A ház ma is áll Pilisborosjenőn, Fodor Tamás lakik ott, bár ő úgy mondja: házmesterként őrzi azt, amit a többiekkel együtt építettek. Furcsa lehet egy ilyen házban lakni, amelyekhez ilyen fontos emlékek kötik az embert. Bizonyára kellemes is, de kedvem lenne valahogyan megkérdezni Fodor Tamástól (mégha ez talán kicsit szerencsétlen kérdésnek tűnik is): nem hiányoznak-e néha az emberek, akikkel ő együtt élt itt.
Amíg nem volt meg a ház, addig főleg a Kőbányai Ifjúsági Házban próbáltak és léptek fel. Ennek az igazgatója egy Benkő Éva nevű, viszonylag fiatal művelődésszervező (akkor még úgy mondták: népművelő) volt, aki megértette és mindenben segíteni igyekezett az Orfeo törekvéseit. Olyan jó barátja lett az együttesnek, hogy amikor a felsőbb vezetés kitiltotta az Orfeót a művházból, Benkő Éva be is adta a felmondását.
Az egykori Orfeóról szóló honlapon egyébként ez olvasható még az együttesről:

„Az Orfeo színházi, bábos és zenei produkciói az invenció, a korszerűség és a befektetett rendkívüli munkamennyiség révén viszonylag gyorsan országosan is ismertté váltak, és egy jelentős holdudvar jött létre körülöttünk.
A kísérletező próbafolyamatokat előadások, az előadásokat a közönség bevonásával nyilvános viták követték. A különböző nézetek, álláspontok tisztázására, esztétikai és társadalompolitikai irányzatok megismerésére heti rendszerességgel vitaklubokat hozott létre az Orfeo a Kinizsi utcai és a zuglói helyiségekben. (…)
Az Orfeo hangsúlyosan politizáló fiatalok közössége volt, akik radikális baloldalinak tekintették magukat, szolidárisak voltak a harmadik világgal, szembenálltak a "létező szocializmus" - szerintük munkásellenes és represszív - gyakorlatával, rokonszenveztek a baloldali diákmozgalmakkal, Vietnammal, Guevarával és a forradalmakkal, függetlenségi harcokkal. (Több más akkori ellenzéki csoportosulással szemben nem a parlamenti demokrácia, hanem egy valódi baloldali fordulat lehetősége foglalkoztatta őket.) Másfelől pedig keresték a kapcsolódási pontokat a magyar népi kultúra, népzene autentikus hagyományaival, s a NÉKOSZ-t tekintették az utolsó olyan magyar politikai mozgalomnak, amelyhez kapcsolódni tudtak. Alkotói tevékenységükben az egyéni hang kialakításánál fontosabb szempont volt, hogy együttes munkával a társadalmi viszonyokat minél hitelesebben és szuggesztívebben megjelenítsék. Ezért a szokásosnál sokkal nagyobb munkamennyiséget fektettek be egy-egy produkciójukba, mondhatni, megszállottan hittek a munkájukban, bármiféle munkában. A munka az Orfeo értékrendjében centrális szerepet játszott.
Az eddigiek alapján már nem meglepő, hogy az Orfeo a legitim közösségi életformákkal szemben egyfajta alternatív saját életformát kínált tagjainak, szabadságot, alkotó közösséget, amiért persze gyakran le kellett mondani a konvencionális életpálya biztonságáról.”
(http://www.orfeocsoport.hu/tortenet.html)

Mivel az Orfeo eredetiségével és szívvel-lélekkel végzett kemény munkájával nagy tiszteletet vívott ki magának, és amit csináltak, az tetszett a fiataloknak, ezért egy ideig segítette őket a KISz is, sokszor adtak nekik fellépési és megmutatkozási lehetőségeket nekik. Az azonban, hogy itt van egy csoport, amely általában a hatalmat bírálja eredeti, művészi eszközökkel, az előbb-utóbb kivívta az államszocialista hatalom ellenérzését is. Ezért 1972-től egyre erősödni kezdett a tagok és a csoport folyamatos hatósági szekálása, illetve kitiltása egyre több helyről. Arról nem is beszélve, hogy belső viták is dúltak a tagok között. Ezt nem is lehet elkerülni, egy ilyen közösségnél, amelynek a tagjai ilyen szoros kapcsolatban állnak egymással. (Erről még majd alkalomadtán mesélek a magam tapasztalatai alapján.) Így a régi csapat fokozatosan széthullott.
Egymás után kivált a csoportból a zenekar (Vízöntő néven mentek tovább), a színjátszócsoport (akik Stúdió K néven folytatták), végül már csak a bábegyüttes maradt, majd 1978-ban az is beolvadt a 25. Színházba.

Az Orfeo hatása, illetve az akkori törekvések hatása azonban megmaradt. A tagok közül sokan dolgoztak tovább szobrászként és bábkészítőként vagy festőként, újságíróként, fotósként, színészként.
Ott van a zenekar. Az Orfeo zenészei a polbeattel kezdték vagyis azzal politikai töltetű könnyűzenével, amelyet a ’60-as években olyan sokan műveltek Vámos Miklóstól Boros Lajosig (főleg KISz-rendezvényeken). Aztán a polbeattől eljutottak a chilei Quilapayún együtteshez, akik saját népzenéjük feldolgozásával készítettek forradalmi dalokat. A Quilapayúnon keresztül így az Orfeo nemcsak a dél-amerikai népzenéhez jutott el, hanem a magyar népzenéhez is. Ők kezdtek először modern népzenei feldolgozásokat csinálni, új távlatokat nyitva az akkoriban szerveződő Táncházmozgalmon belül. (Akkor Vas János „Panyiga”, Dabasi Péter, Lantos Iván, Zsigmondi Ági, Kamondy Ági, Nemes István és Forgách András voltak az együttes tagjai. 1972-ben a zenekar egy része kivált az Orfeóból. Az ottani dolgok folytatója lett a Vízöntő és a Kolinda, akiket úgy tartanak számon itthon, mint a népzenén alapuló modern „világzene” műfaj első képviselőit, akkor, amikor még ez a kifejezés, hogy „world music” tulajdonképpen nem is létezett. Dabasi Péter pedig aztán a Kalákába vitte be a maga elképzeléseit népzenéről, versekről, dalokról.
(A zenekar egyébként 2009-ben újra összeállt, csináltak egy cd-t, amit mindenkinek ajánlok, és egy koncertet az A38 hajón.)
http://www.orfeocsoport.hu/zenekar.html

Az Orfeo színházának vezetője kezdettő Fodor Tamás volt, aki ma is az alternatív színházi élet egyik emblematikus figurája Magyarországon. Azé az alternatív színházi életé, amelyet úgy tűnik most sorsára hagy a hivatalosság, arra hivatkozva hogy kevés a pénz rá. (Magyarországon minden jó ötletet a pénzhiány érveivel lehet megtorpedózni. De felvetődik a kérdés, nem félnek-e attól a kérdező és elgondolkodtató színháztól ma is, ami akkor a ’70-es években olyan nagyot ütött?) Fodor Tamáson kívül ebben a műhelyben lett híres pl. Székely B. Miklós „Laca”, Oszkay Csaba, Szőke Szabolcs, Fábry Péter, Gaál Erzsébet, Gaál Éva, Papadimitru Athina.
http://www.orfeocsoport.hu/studio.html

A bábcsoportról már esett szó. Ennek a vezetője és rendezője, ha jól értettem végig Malgot István volt.
http://www.orfeocsoport.hu/babcsoport.html

(Malgot István, mint már mondtam, elég megosztó személyiség. Ma szobrászként dolgozik. És a nagy neomarxista ideológusból a 2000-es évek elején a Narancsos Főnök stratégiai főtanácsadója lett, amit nehezen értek. Részt vett a polgári köröknek nevezett álérdekképviseletek szervezésében. 2004-ben viszont ő volt az egyetlen, aki a Főnök szemébe merte vágni, hogy a „kettős népszavazással” és az akörüli hisztériával végletesen megosztja a nemzetet, gyanakvást, bizalmatlanságot és gyűlölködést kelt. Utána ott is hagyta a Főnököt.)

Hogy az egykori tagokban milyen indulatok dolgoznak néha még ma is… Hát ezen például lehidaltam: http://www.orfeocsoport.hu/forgacs.html
(3:06-nál kezdődik az érdekes rész, addig csak filozófiai süketelés van.)

(Balról jobbra: Fodor Tamás, Szőke Szabolcs, Székely B. Miklós "Laca" és Tóth Éva ma)

És mi van ma?
Van-e valami nyoma ma az Orfeo tevékenységének? Úgy értem, vannak-e, lehetnek-e ma hasonló eredeti és szép közösségek és ilyen törekvések Magyarországon, elsősorban a magunkfajta fiatalok körében? Ez volt a kérdésem. Három dolog fogalmazódott meg bennem erre.
1. El kell gondolkodnom a saját életemen, törekvéseimen is. Rádöbbentem, hogy valami hasonló szoros, együttműködő, vitákkal és indulatokkal terhes közösséget keresek én is anélkül, hogy tudnék róla. Azt hiszem egy összegzést, számvetést kellene készíteni erről, hamarosan.
2. Az volt az érzésem, hogy ezek a hatvanas éveikben járó, lassan nyugdíjas korú emberek, akikkel a filmben beszélgettek, illetve akik itt ülnek most velünk szemben, akikkel beszélgetünk sokkal többet megőriztek magukban azokból a tulajdonságokból, amiket általában „fiatalosként” határozunk meg (lázadás, kritikai gondolkodás, lendület, alkotókészség, kíváncsiság, nyitottság, befogadókészség), mint sok ember, akikkel az egyetemen találkoztam.
3. A filmben és a beszélgetésben sokszor elhangzott egy szó az Orfeóval kapcsolatban: „baloldali”. A magam részéről ennek a szónak lehet pozitív és negatív tartalma is, ugyanúgy, mint a jobboldalinak is. De legtöbb ember ezekre a szavakra ugrik, ezeket egymást kizáró ellentéteknek tartja, és a „másik” oldalra (ami nem az övé) a fogát vicsorgatja. Hogyan lehet akkor folytatása az Orfeo gondolatiságának ilyen körülmények között. (Bár ami azt illeti, én az Orfeo gondolatisága és szellemisége alatt inkább a közösségiséget tartom a művészetben, de néha én sem tudom függetleníteni magamat a belémidegződött kifejezésektől. És mások sem. Sokan mindenáron jeszót akarnak: „jobboldaliként” vagy „baloldaliként” akarják meghatározni magukat. Ez minden ilyen jellegű közösségben, csoportban kinyírja már a lehetőséget is, hogy művészeti tevékenység közben társadalmi filozofálásba kezdjünk. Erre rá kellett jönnöm.)

Már említettem, hogy ült egy nagyon szép vékony, hosszúhajú lány a közönség soraiban. A film után az Orfeo jelenlevő tagjait a Táncházmozgalommal meglévő kapcsolataikról faggatta. Kíváncsi voltam mi hozta ide. Ezért, mikor távozott, utánaeredtem. Megszólítottam és beszélgetni kezdtünk. Később Seprő is utánunk jött. Kiderült, hogy a lány természetesen néptáncos, amúgy Panyigától tanult néprajzot is. Ez hozta ide. Neki is feltettem a kérdést, lehet-e szerinte folytatni valahogyan azt amit az Orfeo elkezdett, illetve azt, aminek én az előzményeit a NéKOSz-ban találtam meg. Izgalmas vita alakult ki közöttünk erről. De a vita során mindegyikünk egyfolytában saját gondolkodási korlátaiba ütközött. A „baloldal”-„jobboldal” jelszavába, és a sémákba, amiket ezekről készen kaptunk a szüleinktől. De azért érdekes, izgalmas beszélgetés volt, nagyon élveztem. Egészen addig, amíg a lány ki nem mondta a mondatot, amitől falra tudok mászni:
-Azért a táncházakban ma mégis alapvetően jobboldali értékrendű fiatalok vannak.
Ezen összezavarodtam és kicsit el is keseredtem. Ezek szerint mi mai fiatalok tényleg nemhogy ideológiai falakba ütközünk, de egyenesen szűk ideológiai ketrecekbe vagyunk zárva. És ez szörnyű. Arra aztán rájöttem, hogy amit ő „jobboldalinak” mond pozitív éllel, és amit én „baloldalinak” mondok pozitív éllel, azok nem ellentétei egymásnak. Azok nem ugyanannak a dolognak a két oldalát jelentik, azok teljesen más dimenzióban mozognak, nem is találkoznak egymással.
Pedig találkozhatnának, ha nem lenne ilyen szerencsétlen elnevezésük, ahogyan ma nevezzük őket.

(Ajánlott olvasmány: http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/bal-jobb.html)