2021. március 25., csütörtök

150 éve Párizsban V. rész

A történelmi tabló kiegészítése

Van néhány olyan ember is, akikről ugyan Dugudus nem rajzolt életnagyságú színes portrét, de azért eléggé színes alakok, színes, izgalmas élettel, ezért én mindenképpen beszélni akartam róluk is a Párizsi Commune kapcsán.

Gustave Cluseret, a kalandor (1823-1900)

Nem tudni, mennyire volt egy progresszív eszméket megvalósítani vágyó forradalmár, sok szempontból inkább tűnik egy nyughatatlan, izgága harcosnak, aki mindig kereste az alkalmat egy jó kis bunyóra. És a mozgalmas XIX. század bőven szolgáltatott is neki ilyen alkalmakat. (Eszünkbe juthat róla egy másik honfitársa, Senki Alphonse is. Én legalábbis simán el tudom képzelni, hogy Gustave-ról is mondtak ilyeneket a kortársai, hogy a világ összes hadseregében szolgált és a világ összes országából kitiltották.) 1823-ban született (ugyanabban az évben, mint Petőfi Sándor) és katonatisztnek készült. 1848-ban Louis Cavaignac tábornok katonája volt, és ekként részt vett a júniusi párizsi munkásfelkelések leverésében. Ekkor még valószínűleg róla sem gondolta senki, hogy egyszer majd a barikád másik oldalán fog felbukkanni. Később szolgált Algériában és a krími háborúban is, de többször akart leszerelni. Végül aztán ezt 1858-ban tette meg századosként. Távozott Italiába és beállt Giuseppe Garibaldi vörösingesei közé. Amikor azonban II. Vittorio Emanuele piemonti király vette át Itália egyesítésének vezetését, és Garibaldit erővel háttérbe szorították Gustave is otthagyta az olasz szolgálatot. Meg sem állt Amerikáig, ahol éppen akkoriban kezdődött a polgárháború. Gustave az unionisták (USA, az „északiak”, a „kékek”) oldalára állt a konföderációsok (CSA, a „déliek”, a „szürkék”) ellen. Az USA hadseregében az ezredesi rangig jutott, de nem harcolta végig a háborút: belekeveredett a főtisztek egymás elleni belső intrikáiba, így végül 1863-ban innen is távozni kényszerült. Londonban élt, amikor 1866-ban amerikai ügynökök keresték fel, hogy segítsen támogatni nekik a szabadságukért küzdő íreket, és puhatolja ki, össze lehetne-e kötni őket egyes radikális angol ellenzéki körökkel. Ez utóbbiban Gustave-nak nem volt sikere, így végül Angliából is el kellett húznia a csíkot mielőtt leleplezték volna. Visszatért Franciaországba. De itt is keresni kezdte a kapcsolatot radikális liberális és szocialista körökkel. 1871-ben aztán őt is beválasztották a Commune Tanácsába, ahol érthető módon a Hadügyi Bizottság vezetését bízták rá. Májusban azonban a Közjóléti Bizottság lecsukatta, és vád alá helyezte. És bár Cluseret tisztázta magát az árulás vádja alól, a kezdetben belévetett bizalmat soha többé nem tudta visszaszerezni. Sokak szerint valójában tehetségtelen katona volt, aki a Commune alatt is inkább a kalandos múltjának köszönhette a pozícióját, és valójában nem is nagyon tett mást, mint hogy a saját legendáját próbálta tovább építgetni. (Talán ezért is nem rajzolt róla portrét Dugudus.) Nem tudni, hogy az utolsó napok harcaiban részt vett-e, mindenesetre a végén nem próbált kitörni, sem megadni magát, hanem álnéven próbált elrejtőzni, ott helyben, Párizsban, ahol őt azért elég sokan ismerték. De úgy látszik, sikerült neki. Hónapokkal később papnak álcázva hagyta el a várost, majd az országot is, és Svájcban telepedett le. 1877-ben újra engedett a harci riadó hívó szavának: a Balkánra ment, hogy a törökök oldalán harcoljon az oroszok ellen. Nem tudni azonban, hogy milyen eredménnyel. Az 1880-as amnesztia idején ő is hazatért Franciaországba, de nemsokára már megint menekülnie kellett, lázadó cikkei miatt. Úgy látszik a törökök között jól érezte magát, mert Isztanbulban telepedett le, és egy kis porcelánmanufaktúrát nyitott. Szabad idejében pedig festegetett, főleg közel-keleti életképeket és viseleteket. 1886-ban aztán ismét visszatért Franciaországba. Ekkor már szocialistának vallotta magát, de a Dreyfus-ügy idején összeveszett minden addigi haverjával és elvbarátjával, mert velük ellentétben ő hitt Alfred Dreyfus bűnösségében.

Walery Wróblewski, erdők és barikádok kapitánya (1836-1908)

Ő volt a második legmagasabb pozícióban lévő lengyel harcos a Párizsi Commune idején. Ő is az 1863-1864-es szabadságharc veterán katonái közül jött. Eredeti szakmája szerint erdőmérnök volt. Podlasie régióból származott (a mai Polákország keleti feléből), olyan vidékről, ahol polákok és beloruszok éltek együtt. Maga Walery elismerte a beloruszok jogát is nemzeti kultúrájukhoz és nyelvük használatához, segített is a lengyel szabadságharc legnagyobb belorusz hívének, Kasztusz Kalinoŭszkinak belorusz nyelvű újságot kiadni. A szabadságharc idején Walery, mint a podlasiei erdők jó ismerője kiválóan alkalmas volt arra, hogy partizáncsapatot szervezzen. Eredményesen is folytatta a harcot, mígnem valamikor 1864 első felében egy összecsapásban súlyosan megsebesült (többek között a fején is). Eszméletlen állapotban átszállították Galicjába, az Osztrák-Magyar Monarchia területére, ahol (mivel az ottani lengyel területeket kevésbé szorította agyon a birodalmi rendőrség) a Kongresszusi Királyság szabadságharcosai titkos bázisokat alakíthattak ki. Walery a Tarnowski-család birtokain gyógyult, de mire teljesen felépült, az oroszok leverték a szabadságharcot. Walery ezután távozott Franciaországba. Itt találkozott újra társaival és csatlakozott a lengyel „vörösök” itteni csoportjához, akiknek Jarosław Dąbrowski volt az egyik vezéregyénisége (nincs adat róla, hogy Jarek és Walery már korábban is találkoztak személyesen is, bár valószínűleg tudtak egymásról). Közben Walery a nyomdász-szakmát is kitanulta, így nem kizárt, hogy megismerte Eugène Varlint és más munkás-aktivistákat is. A porosz-francia háború idején a vörös polákok csatlakoztak Párizs Nemzetőrségéhez, ahol, mint komoly harci tapasztalattal rendelkező embereket, szívesen fogadták őket. Walerynek szerepe volt a nemzetőr-lovasság megszervezésében is, majd mikor Jarek főparancsnok lett, Walery tulajdonképpen az egyik helyettese volt. Jarek nagyrészt a Szajna jobb (északi) partján tartózkodott, így Waleryre főleg a balparti (déli) területek védelmének irányítása várt.

Előfordult azonban az is, hogy támadást vezetett, például nemzetőrei élén hősies rohammal visszafoglalta a Vanves-erődöt a Commune számára. A véres hét alatt sikerült csapatával kitörnie a városból. Egy darabig hamis papírokkal bujkált, majd követte a Commune-emigráció fő vonalát Londonba. Itt belépett az Internacionáléba is. Az 1877-1878-as balkáni háború idején lengyel légiót próbált szervezni a törökök oldalán. (Nem kizárt, hogy ebben a régi bajtárs Gustave Cluseret segített neki.) Az 1880-as amnesztia után Walery is visszatért Franciaországba, de már nem Párizsban, hanem Nizzában telepedett le, nyomdászként, majd kovácsként dolgozva. 1893-ban egy éjjel rablótámadás áldozata lett. Ennek során olyan súlyosan megverték, hogy hónapokra munkaképtelenné vált. Tartalékai ezalatt elfogytak, műhelye tönkrement, ő maga az éhezés szélére került. Aki ekkor segített rajta, az Friedrich Engels volt, aki felhívta az egykori francia harcostársak figyelmét a méltatlan helyzetbe került lengyel hősre. Végül ismét Párizsban találtak neki lakást, és állást is a L’Intransingeant lap szerkesztőségében. Walery a Kongresszusi Királyságból éppen menekülni kényszerülő fiatalabb lengyel szocialistákkal is tartotta a kapcsolatot. Az 1890-es években be is lépett az ő új szervezetükbe, a Lengyel Szocialista Pártba (PPS-ba).
Így ő volt az egyik, aki személyével egyfajta folytonosságot teremtett az 1863-as szabadságharc (főleg annak vörösei) és a PPS között, hasonlóan a mozgalom másik nagy öregjéhez, Bolesław Limanowskihoz. Vele ellentétben azonban Walery nem érte meg az önálló Lengyel Köztársaság létrehozását. Őt is a Père Lachaise-be temették, régi jó barátja, Jarosław Dąbrowski mellé.
 

Prosper Lissagaray, a krónikás (1838-1901)

Újságíró, aki több lapnak is munkatársa volt. Korábban a La Marseillaise-nél is dolgozott Paschal Grousset-val együtt. A Commune alatt az Action és a Tribun du Peuple lapoknak dolgozott, majd részt vett a barikádharcokban is. Sikerült élve kikerülnie a harcoló városból. Ő is Londonba ment, ahol elkezdte összegyűjteni emigráns társai visszaemlékezéseit a Commune-ről, és ezalapján elsőként a világon megírta a Commune történetét. Munkája máig fontos történeti forrásnak számít. (Bár a vezetőkről, kevés kivétellel lesújtó véleménnyel volt, és még olyanokat is mondott, hogy a Commune túl engedékeny volt a belső ellenfelekkel szemben.) Közben összejött Eleanorral („Tussyval”), Karl Marx legkisebb lányával. Ő, mármint Tussy volt az, aki a Commune történetét rögtön lefordította angolra és németre is. Prosper és Tussy jó ideig jegyben jártak, de végül mégsem házasodtak össze. Prosper az 1880-as amnesztia után visszatért Franciaországba, és folytatta sikeres újságírói tevékenységét, Tussy pedig Londonban maradt. Mindkettejüknek voltak később is kapcsolatai, de végül formálisan egyikük sem házasodott meg.

 

Gustave Flourens, a vándor forradalmár

Ő is egyike a XIX. század romantikus lelkületű forradalmárainak, aki valamiféle nemzetközi szolidaritástól, a népek szabadságának eszméjétől hajtva igyekezett mindig ott felbukkanni, ahol éppen a zsarnokság ellen, forradalmárok között küzdhetett. De a druszájához, Cluseret-hez képest sokkal inkább volt egy tudatos, a nemzeti és nemzetközi szabadságeszmét mélyen átélő és átérző ember, mint egy izgága, nyughatatlan harcos. (Mondhatnánk úgy is: sokkal jobban hasonlított Giuseppe Garibaldihoz, mint Senki Alphonse-hoz.) 1838-ban született. Tudós pályára készült, méghozzá az emberiség történetét akarta valamiféle antropológiai szemlélettel megírni, azaz az ember mint történelmi-társadalmi lény fejlődése, változása érdekelte, sokkal inkább, mint a „nagy események” története. Írt is pár ilyen témájú könyvet. Apja (Jean-Pierre Flourens) nyomdokain haladva az egyetemen szeretett volna tanítani, ezt azonban az evolucionista nézeteivel ellenséges római katolikus egyházi körök megakadályozták. Gustave ezért otthagyta Franciaországot. Egyesek tudni vélik, hogy 1864-ben egy rövid időre csatlakozott a lengyel szabadságharcosokhoz, erre azonban nincs konkrét adat. Ami viszont biztos, hogy 1866-1868 között részt vett a krétai görög szabadságharcban, amelynek célja volt, hogy Kréta szigetét is felszabadítsák a török uralom alól, és lehetővé tegyék a csatlakozását a már 1830 óta független Elladához (Görögországhoz). Gustave egy csomó francia tudóssal és művésszel is kapcsolatban volt, és emigrációja alatt sokakkal levelezett, így igyekezett elérni, hogy a krétaiak ügyét ők is népszerűsítsék szerte Európában. Emiatt egyesek úgy gondolják, hogy Jules Verne Gustave-ról mintázta Nemo kapitány alakját. Ez talán azért így túlzás, Nemo kapitányban sok vándor szabadságharcos alakja ötvöződött, de az talán elmondható, hogy a krétai szabadságharc szála elsősorban Gustave Flourens hatására került bele a Nemo kapitány (Húszezer mérföld a tenger alatt) regénybe. Gustave tagja lett egy diplomáciai küldöttségnek, amely a krétaiak nevében a görög kormánnyal próbálta tartani a kapcsolatot. Így a szabadságharc végén már nem tartózkodott Krétán, de nem is tudott oda visszatérni. Itáliába ment, de rá kellett jönnie, hogy az már nem Garibaldi forrongó, lelkes Italiája, hanem II. Vittorio Emanuele király kormányzatáé, akik már nem fogadták olyan szívesen a külföldről érkező lelkes forradalmárokat. Gustave így visszatért a hazájába. A La Marseillaise lapnál kezdett dolgozni, és ottani kollégájához, Paschal Grousset-hoz hasonlóan lelkes köztársaságpárti és a császári rendszer ellenfele volt. 1870 őszén, mikor általános volt a csalódás a császári kormányzatban, és Párizsban nagy az elszántság a főváros megvédésére, Gustave is az elégedetlenkedők élére állt. A kormánykatonák azonban elfogták. 1871 tavaszán, a Párizs és Versailles közötti végleges szakításkor szabadította ki börtönéből a forradalmi nép. Rögtön ki is nevezték a nemzetőrök egyik fontos parancsnokának. Részt is vett a párizsi nemzetőrök és a pirosgatyás kormánykatonák első összecsapásaiban, de elég hamar, már áprilisban fogságba esett. A kormányerőket kísérő csendőrök több katonájával együtt hamarosan őt is agyonlőtték, mindenféle tárgyalás nélkül. Ennek híre valószínűleg fontos tényező volt abban, hogy a többiek a Párizsban maradt nemzetőrök közül sokan választották a végsőkig való ellenállást, látva, hogy honfitársaiktól sem számíthatnak kegyelemre.
 

Györök Leó, vásznak és vitorlák vándora (1847-1899)

A Commune másik, kevésbé ismert magyar harcosa, és véletlenül őt is Leónak hívják. (Nem kizárt, hogy rajtuk kívül is voltak magyar harcosok a barikádokon, csak közkatonákként a neveik nem maradtak fenn). Egy hihetetlenül érdekes sokszínű egyéniség. Életrajzát legérdekesebben Füzes F. Miklós írta meg. Már csak azért is érdemes ezt a cikket elolvasni, mert két generáció történetéről szól: egy szintén hihetetlenül érdekes polihisztor apáról, Györgyről, aki az 1848-1849-es szabadságharcban vett részt (honvédségi hadbíróként), majd az ország különböző városaiban próbálkozott lapalapítással és színjátszókörök szervezésével, drámaírással és színészettel; és a fiáról, Leóról, aki a Commune katonája és szintén egy széles érdeklődésű, mindenre kíváncsi ember volt. György inkább egy extrovertált, Leó inkább egy csendes introvertált embernek tűnik, de közös bennük, hogy mindketten egész életükben hihetetlen energiával és szorgalommal láttak neki különböző dolgoknak, mindketten keresték az önkifejezés lehetőségeit, de őszinte erőfeszítéseikért nem mindig kapták meg a méltó elismerést (bár Leó azért a végén igen). Leó 1847-ben, Pápán született. Testvéreit és édesanyját korán elvesztette. Székesfehérváron tanult, de leginkább a tengerre vágyott. Ezért végül beiratkozott a Fiumei Tengerészeti Akadémiára, és az Osztrák-Magyar Monarchia hajóstisztje lett. De idővel elege lett a flotta értelmetlen drilljéből. Elhatározta, hogy festő lesz. Először Walesben (Cymruban) próbálta ezt az álmát megvalósítani, majd Párizsba ment, és a tegnap már emlegetett Gustave Courbet tanítványa lett. A porosz-francia háború alatt önkéntesnek jelentkezett. Füzes Miklós szerint Leó egy olyan alakulat tagja volt, amelyik a harcok során Belgiumba sodródott, ahol a nemzetközi szabályok értelmében át kellett adniuk a fegyvereiket a helyi hatóságoknak, de utána engedték őket szabadon távozni, így tért vissza Leó is Párizsba. Nekem azért valószínűbbnek tűnik, hogy Leó végig Párizsban volt (mert nem biztos, hogy még 1870 őszén csak úgy vissza tudott surranni a poroszok által körülzárt fővárosba), és a Nemzetőrséghez kapott beosztást, ahová akkor a külföldieket is bevették. Ha ez utóbbi változat a helytálló, akkor bizonyára már a porosz bombázások alatt részt vett a város védelmében. Annyi azonban biztos, hogy a Commune idején Jarosław Dąbrowski igen fontos feladatokat bízott rá. Mint egykori hajóstiszt, Leó értett a tüzérségi harchoz és az erődítéstanhoz is, így a kommünárok által visszafoglalt Issy Erőd helyreállításában, aztán a Porte Maillot, majd a Montmartre megvédésében kapott feladatokat. Sikeres tüzértisztnek bizonyult: az ellenség több ágyúállását is kilőtte. A véres héten, az utolsó napok végső harcai alatt a lábába kapott egy lövést, de még el tudott vánszorogni egy régi jó ismerőse lakásáig (egy másik forrás szerint ez az ismerőse Grisza Ágost, egy 1848-as veterán honvéd és a Klapka-légió egykori tisztje volt). Pár nappal később azonban megtalálták és lecsukták a pirosgatyások (vagy a velük együtt a várost járó csendőrök). Gyarmati deportálásra ítélték Leót is, és az biztos, hogy fel is került egy elítélteket szállító hajóra, mert innen maradtak fenn rajzai. Az viszont nem tisztázott, hogy megszökött innen, vagy Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere érte el, hogy hazaengedjék Magyarországra. (Bár az is lehetséges, hogy a hajóra nem is azért került, mert deportálásra ítélték. Ebben az időben állítólag annyi embert tartóztattak le a Commune-ben való részvétel miatt, hogy nem fértek el a párizsi börtönökben, ezért sokakat már vizsgálati fogságuk alatt ilyen rabszállító hajókon helyeztek el. Ami persze eléggé azt is sugallja, hogy a hatóságok biztosak voltak a későbbi ítéletekben. Leó mindenesetre nem került Új-Kaledónia szigeteire.) Későbbi életét Leó békés, törvénytisztelő állampolgárként élte. Nem csatlakozott semmilyen szocialista mozgalomhoz. Gimnáziumi tanárként Fiuméban, majd Budapesten tanított francia nyelvet (de lehet, hogy olaszt és angolt is) és rajzot. Az Adriai-tengerhez azonban később is (már budapesti ideje alatt is) amikor csak lehetett, visszatért, és folytatta két legkedvesebb tevékenységét: vitorlázást és a tengerpart megfestését. Idővel a fiával, Tivadarral egy saját tervezésű vitorláshajót is építettek, aminek a Kurul nevet adták.

Közben Leó végül festőként is megkapta az elismerést: több művét kiállították a Műcsarnokban, és általában igen jó kritikai fogadtatást kapott. Írt egy magyar nyelvtankönyvet olaszoknak és egy tengeri kalandokról szóló ifjúsági regényt is, saját illusztrációkkal.

Györök Leó nem volt társadalmi forradalmár, sem szocialista. Leginkább csak lakóhelyét, a sokat szenvedett Párizst akarta megvédeni. Ezzel akkoriban valószínűleg sokan lehettek így. Sokakat felháboríthatott Thiersék cinikus hozzáállása, azt meg valószínűleg nem bánták, hogy a város védelmét kézbevevő önkormányzat a szegényeken való segítséggel is élhetőbb hellyé kívánja tenni Párizst.

 

(Sajnos vannak, akik számára ez a hozzáállás ma szinte elképzelhetetlen, akik szerint a polgártársainkért való aggodalom és cselekvés csak annak függvénye lehet, hogy az aktuális vezetés megfelel-e „politikai identitásunknak”, egyébként meg mindenki maradjon a s***én, és senki ne csináljon semmit, aminek bármilyen közügyhöz bármi köze van, és véleménye se legyen, ne ugráljon a polgártársai és embertársai szenvedései miatt, aki meg mégis, azt minősítsük naiv álmodozónak, stb... Azért ezt az írást ők is elolvashatják, ha véletlenül idetévedtek, aztán gondoljanak róla, amit akarnak. Jelezni szerettem volna viszont, hogy nem mindig, és nem mindenki gondolkodott így, mint ők; volt idő, amikor másféle hozzáállás is lehetséges volt.) 

Történelmi tablónknak egyelőre itt a vége, de lehet, hogy a Párizsi Commune-ről majd még szó lesz.

2021. március 24., szerda

150 éve Párizsban IV. rész

Dugudus tablója (Közharcosok, híres emberek)

Dugudus nem csak a Commune Tanácsának tagjait és az események vezető egyéniségeit festette meg, hanem olyanokat is, akik talán nem a legelső sorban álló vezetők voltak, de valami miatt emblematikussá váltak, vagy pedig egész másról híresek, de amúgy a Commune eseményeiben is részt vettek. Néhány ilyen szereplő következik.

 

Louise Michel, a Montmartre „Szent Johannája” (1830-1905)

Talán a Commune leginkább emblematikussá vált női harcosa. Reformpedagógus tanárnő, anarchista és feminista aktivista. Rengeteget tett a legszegényebbek oktatásáért már a Commune előtt is. Kialakult körülötte egy barátnői kör, akik a női emancipációért küzdöttek, és szinte mind résztvettek a Commune felépítésében és működtetésében valamilyen formában. De Megismerkedett Auguste Blanqui tanítványi körével is, és összejött a nála jóval fiatalabb Théophile Ferrével. A Commune idején kifogyhatatlan energiával vett részt az oktatás szervezésében, majd a sebesültek ápolásában, de végül a Montmartre védelmében is, ahol energikusságával sokakban tartotta a lelket, valószínűleg valahogyan tényleg úgy, mint annak idején Jeanne d'Arc Orléans-nál. Végül fogságba esett. Párját, Théophile-t agyonlőtték, őt pedig gyarmati száműzetésre ítélték. Mindez nem akadályozta meg, hogy a börtönben meséket írjon gyerekeknek. Őt is Új-Kaledóniába szállították, ahol folytatta a száműzöttek gyerekeinek tanítását, de közben megtanulta a helyi kanak törzs nyelvét és kutatta a néprajzukat társadalmi viszonyaikat is. Tökéletesen megértette, amikor a kanakok lázadni próbáltak a francia gyarmati elnyomás ellen. 1880-ban ő is visszatérhetett Franciaországba. Ekkor már meggyőződéses anarchista volt. Állítólag ő terjesztette el a fekete zászlót, mint az anarchizmus jelképét. Kidolgozta új pedagógia módszerét és gyakran szólalt fel azért, hogy az európaiak hagyják végre békén a gyarmatosított népeket.

 

Anna Korvin-Krukovszkaja, a romantikus hősnő (1843-1887)

Szintén a női emancipáció egyik teoretikusa. Orosz arisztokrata családból származott. Egy darabig Fjodor Dosztojevszkijjel is járt, sőt szakításuk után is jóban maradtak. 1869-ben Anna Párizsba költözött, ahol összejött Victor Jaclard-ral, az Internacionálé tagjával, Blanquiék és Bakunyinék hívével. Közben pedig Loiuse Michel körének tagja lett, és elhatározta, hogy küzdeni fog a nők szavazati jogáért. Anna és Victor is résztvettek a Commune-ben, Annának sikerült az utolsó napokban kijutnia a városból, de Victor fogságba esett. Anna sógora, a francia körökben is otthonosan mozgó Vlagyimir Kovalevszkij volt az, akinek végül sikerült az őröket megvesztegetve kiszabadítania Victort. Anna és Victor végül Svájcban házasodhattak hivatalosan is össze. 1874-ben egy merész fordulattal Oroszországba költöztek, ahol főleg nyelveket tanítottak, és franciára fordították Fegya Dosztojevszkij műveit, de kapcsolatban álltak az ottani narodnyik-szocialista szervezkedőkkel is. 1880-ban aztán újra Franciaországba tértek vissza. Folyamatosan leveleztek Karl Marxxal és az Internacionálé vezetőségével is. (Anna persze feminista publikációi nagy részét már férjezett nevén, Anna Jaclard-ként írta, de itt most a Commune idején használt nevét írtam ki.) Anna és Victor története nagyon egy hősi romantikus regénybe kívánkozik, főleg ha még a Fjodorral való érdekes barátságukat is behozzuk a képbe... Egészen érdekes dolgot lehetne kihozni belőle.

 

Jelizaveta Kuseleva-Dmitrijeva, a titokzatos

Egy másik orosz feminista aktivista Louise Michel köréből. Régóta aktív volt az Oroszországban szerveződő első szocialista szervezetekben, majd többedmagával Svájcba költözve az ottani orosz szocialistákkal is. Szintén belépett az Internacionáléba. 1871-ben viszont már Párizsban volt, segítette az ottani szövetkezetek szerveződését, újságíróként dolgozott, és a Commune védelmében megsebesültek ellátását és segélyezését szervezte, és ennek érdekében megalapította az első tisztán nőkből álló munkásszervezetet, Union des Femmes pour la Défense de Paris et les aux Blessés (UFDPSB) néven. De a barikádharcban is volt része. Az utolsó napokban ő mentette ki a városból a sebesült Frankel Leót. Sőt, állítólag egy darabig egy párt is alkottak Leóval, de Jelizaveta nem vette annyira komolyan a kapcsolatot, és idővel lepattintotta Leót. A Commune leverése után Jelizaveta visszatért Oroszországba és innentől kezdve keveset tudni az életéről. Férjezett neve Jelizaveta Tomanovszkaja volt. De még a férjéről sem sokat tudni. Hosszú ideig Szibériában éltek száműzetésben, majd visszatértek Moszkvába. De még Jelizaveta halálának pontos dátuma sem ismert. Úgy látszik teljesen megszakadt a kapcsolata egykori francia harcostársaival.

 

 

Gustave Courbet, a művész (1819-1877)

A kor egyik leghíresebb festője és nagy sztárja, a realista festészet egyik úttörője. A Commune Tanácsa rábízta a művészek támogatását. Ő támogatta a magángyűjtemények közkinccsé tételét, és javaslatot tett I. Napoléon császár Vendôme téri emlékoszlopának eltávolítására. Az oszlopot végül a Commune egy látványos akcióval ledöntötte. Később mindezért megpróbálták elverni Courbet-n a port, azt is kivizsgálták, volt-e köze műemléképületek felgyújtásához. (Nem volt; kifejezetten vissza akarta tartani ettől Delescluze-t is.) Végül hat hónap börtönt kapott. Szabadulása után azonban irigyei és rosszakarói néhányan újra felvetették, hogy vele kellene megfizettetni a Vendôme téri emlékmű helyreállításának költségeit, ami még az unokáit is eladósította volna. Gustave ezért végül is lelépett Svájcba, és ott festegetett tovább. Franciaországba már nem tért vissza élete utolsó éveiben. A Vendôme téri emlékoszlopról végig állította, hogy nem ledöntetni akarta, hanem áthelyeztetni, de itt mégis úgy van megfestve, mintha ő döntötte volna le.

 

 

Élisée Reclus, a tudós (1830-1905)

Elsősorban földrajztudósként lett híres. Kifejezetten anarchista nézeteket vallott akkor is és később is. 1871-ben ő is a Nemzetőrség tisztje volt, és résztvett a védelmi harcokban, de már április folyamán a pirosgatyások fogságába esett. Először őt is gyarmati kényszermunkára ítélték, amit aztán a Franciaországból való kiutasításra módosítottak. Svájcban majd Belgiumban talált otthonra, Bruxelles-ben az egyetemen tanított. Száműzetése ellenére publikálhatott francia tudományos folyóiratokban, és kapott számos francia elismerést is a munkáiért. 1880 után ő is visszatérhetett Franciaországba, de mivel számos cikket írt a házasság, mint intézmény hátrányos és képmutató voltáról, végül újra beperelték, mire ő újra emigrált. Sok furcsa szokása és nézete volt, sokan talán inkább tarthatták egy mókás, polgárpukkasztó csodabogárnak (akinek egyes megnyilvánulásait a hatalom túlreagálta), mint valódi társadalmi felforgatónak.

 

Jean-Baptiste Clément, a Commune költője (1836-1903)

Újságíró, híres ellenzéki aktivista és ismert költő volt régóta. A Commune alatt a Cri du Peuple-nél dolgozott. Megírt jónéhány olyan dalt, amik a Commune jelképeivé váltak, például a Cseresznyék idejét, amelyben nincs politikai tartalom, de pont a Commune idején volt népszerű, sokan énekelgették a barikádokon is, így mégiscsak jelképpé vált. De itt van ez a dal, amit már célzottan a Commune-ről és a kommünároknak írt Jean-Baptiste kifejezetten lelkesítő szándékkal, a régi ismert forradalmi dal, a Carmagnole dallamára. Vagy ez és ez, amik már a végső harcokról és a megtorlás kegyetlenségéről szólnak. A Commune leverése után ő is Londonba menekült, és ő is 1880-ban tért haza. Később is aktív maradt a szocialista mozgalomban.

 

Eugène Pottier, az Internacionálé költője (1816-1887)

Takács, az Internacionálé tagja, költő. Tagja volt a Commune Tanácsának, de utólag nem erről lett híres, hanem verseiről és dalairól, amiket a Commune-ről írt. Szintén a Commune napjaiban írta leghíresebb dalát is, amit viszont a kommünárok még nyilvánvalóan nem ismerhettek és nem énekelhettek, legalábbis nagy tömegben biztosan nem. (Főleg, hogy a zenéje jóval későbbi.) De nem is elsősorban a Commune-ről szól, hanem a Nemzetközi Munkásszövetségről. Ez a dal aztán Az Internacionálé indulója lett, illetve ma csak Internacionálé néven ismert. Nem mindenki szereti, mert sokaknak rossz emlékei vannak róla, illetve azokról, akik gonosz célokra használták.

De valljuk be, elég béna is a magyar szöveg. Aki őszintén használni szeretné még (én mondjuk nem ragaszkodom hozzá, de hát nem is vagyok marxista), annak ki kellene találni hozzá egy új magyar fordítást, mert a mostani tényleg csak ostoba tévhiteket éltet tovább.

Még csak nem is kell nagy francia tudás hozzá, hogy észrevegyük: az eredeti másról szól, mint amit tanítanak nekünk:

Du passé faisons table rase”

Itt nem arról van szó, hogy a múltat végképp eltöröljük, legalábbis biztosan nem olyan értelemben, hogy el akarjuk taposni régi hagyományainkat, hanem arról, hogy szeretnénk a múlt után egy tiszta lapot indítani, azaz új esélyt kapni.

L'Internationale
Sera le genre humain”

Micsoda marhaság ezt úgy fordítani, hogy nemzetközivé lesz a világ?! A világ eleve nemzetközi, nem is lehet más, mert rengetegféle nemzet él rajta. De lényeg a lényeg, itt sem arról van szó, hogy régi szép hagyományokat akarunk elsöpörni, hanem, hogy az egész emberi nem része lesz majd az Internacionálénak, azaz „Testvér lészen minden ember”. Szóval: Bresztovszky Ernő szövege nem a legjobb, de persze a szándékos félremagyarázások is megtették a magukét (amiken persze nem lehet csodálkozni azok után, hogy akár a magyar szocdemeknek és kommunistáknak milyen elborult vezetői is voltak a múltban).

Na mindegy, mondom, mint mondtam, nem ragaszkodom az Internacionáléhoz, egyrészt nem tartom magam marxistának, másrészt az évek során kb. 16 nyelven gyűjtöttem össze menő és lelkesítő forradalmi és motiváló inspiráló dalokat, amik ennél sokkal jobbak. Ha szeretnétek, majd megmutatom őket, és egyet-kettőt le is fordíthatunk.


Egy kicsit elkalandoztam... Hol is tartottunk? Ja, igen! Még néhány emberről akartam beszélni, de arra majd a következő bejegyzésben kerítünk sort.

2021. március 22., hétfő

150 éve Párizsban III. rész

Dugudus tablója (A vezetők)  

A Commune évfordulóját Párizsban március 18-án ünnepelték, vagyis azon a napon, amikor a lakosság fellépése megvédte a Nemzetőrség ágyúit, de ezzel egyben végleg kirobbantotta a balhét a Versailles-ban székelő kormány és Párizs, illetve a katonaság és a Nemzetőrség között. Magát a Commune Tanácsát ugyan csak március 26-án választották meg, de az általános vélemény szerint az ágyúk megvédése volt az, ami a forradalmi folyamatot elindította. (Ugyanakkor persze a sokféle eseményt nem egy központi ünneppel, hanem egy egész eseménysorozattal ünneplik. Akit érdekel, melyik nap mi történt, és mikor milyen esemény lesz az évforduló alkalmából az itt megnézheti.)

 Mindenesetre a március 18-ai ünnepnek egy érdekes eseménye volt egy utcai kiállítás, egy tabló a Commune fontos, emblematikus figuráiról, akikről egy híres rajzoló, Dugudus (nem tudom az igazi nevét) készített rajzokat. Ezeket a portrékat életnagyságban is elkészítették és kiállítják Párizs különböző pontjain, de egy központi ünnepségre az összeset egy helyre gyűjtötték össze.

Dugudus képei azért jók, mert azzal, hogy nem csak fekete-fehér fényképeken, hanem színesben is látjuk a történelmi alakokat, ráadásul rájuk jellemző ruhákban és attribútumszerű tárgyaikkal, nagyon sokat segít, hogy el tudjuk képzelni a történelmi eseményeket, hogy az egész kicsit élőbbé váljon. Így én is Dugudus képeit vettem alapul ahhoz, hogy a Commune egyes fontos alakjaival részletesebben is megismerkedjek. Most veletek is megosztom néhányuk történetét. Természetesen nem írok mind az ötvenvalahány figuráról, akiket Dugudus lerajzolt, csak a legérdekesebbekről. Egy olyan fajta tablót szerettem volna ezzel kiteríteni, mint tavaly az ABC Barátairól, akikben Victor Hugo valószínűleg nem csak egykori barátainak állított emléket, hanem azt is megrajzolta, hányféleképpen lehet az aktív történelmi (forradalmi) cselekvéshez hozzáállni, és hányféle érdekes embert tud összehozni ez a cselekvés.

 

Akikről most írok, nem mind olyanok, akiknek én szívesen szobrot állítanék, de ez nem is baj. Az, hogy ennyiféle alakra hívta fel Dugudus a figyelmemet nekem is nagyban segített, hogy egyes személyes életutakon keresztül még árnyaltabban lássam azt a komplex eseménysort, ami a Párizsi Commune-t létrehozó forradalom volt.

 

Charles Delescluze, a vén harcos

Több forradalom veterán katonája, a Commune Közjóléti Bizottságának vezetője. Egyáltalán nem a szocialista, hanem a régi polgári liberális forradalmár típusa, aki a hegypártiakat („jakobinusokat”) tekintette követendő példájának. 1809-ben született. Az 1830-as és az 1832-es forradalomban is harcolt a barikádokon, és mindig következetesen köztársaságot követelt, nem elégedett meg az aktuális király letételével. 1848-ban végre megvalósult a Köztársaság is, azonban Louis Cavaignac tábornok, majd Louis Bonaparte elnök ezt hamar elvitték autokrata irányba. Charles Delescluze lapjában a Révolution Démocratique et Sociale-ban többször is kritizálta a két erőskezű vezetőt, amiért aztán őt többször is lecsukták. 1851-ben, mikor Louis Bonaparte császárrá kiáltotta ki magát, és felvette a III. Napoléon nevet, Charles a börtön elől Angliába menekült. 1853-ban visszaóvakodott a hazájába, ekkor aztán rögtön elfogták és gyarmati kényszermunkára küldték hat évre. De nem törték meg. Hazatérése után is folytatta az újságírást, és a polgári forradalom befejezetlenségének számonkérését. Ezzel a fiatalok körében nagy tekintélyt vívott ki magának, viszont a császári kormányzat ezután is többször becsukatta hosszabb-rövidebb időre. Így logikus volt, hogy 1871-ben ő is bekerült a Párizsi Commune Tanácsába. Itt azonban kijöttek az ellentétei a szocialistákkal. A társadalmi reformoknál fontosabbnak tartotta az ellenséggel való leszámolást és jakobinus mintára terrorisztikus módszerek alkalmazását sürgette, ezzel sikerült megosztania és egymásnak ugrasztania a Tanács tagjait. Ő találta ki a Közjóléti Bizottságot, ő is állt az élére, és annak vezetőjeként igyekezett elhallgattatni az ellenfeleit. De becsületére legyen mondva, hogy addig azért nem ment, mint egykor Maximilien Robespierre, hogy a saját egykori haverjait és bajtársait is kinyírassa. A túszszedést és az épületek aláaknázását viszont kifejezetten szorgalmazta.

A véres hét alatt látta, hogy már nincs esély a Commune győzelmére, de nem akart élve az ellenség kezébe esni. Szemtanúk szerint a harc utolsó napjaiban szándékosan mászott ki a barikád tetejére, olyan helyre, ahol jó célpontot nyújtott az ellenségnek, így végül nem önkezével kellett véget vetnie az életének, hanem ellenséges golyótól találva érte a halál.

 

 

Eugène Varlin, a lovag

A Commune egyik legszimpatikusabb, leglovagiasabb harcosa. Paraszti származású könyvkötő, a könyvkötők szakszervezetének, majd később más szakszervezeteknek is lelkes szervezője. Tagja volt az Internacionálénak is, sőt vezető szerepet játszott a Francia Szekcióban, de abban inkább a Joseph Proudhon-féle, később anarchistának nevezett vonal híve volt. Párizs ostroma alatt nagy érdemeket szerzett a lakosság élelemmel való ellátásában. Aztán a Commune Tanácsában a Pénzügyi Bizottság tagja volt. Mikor létrejött a Közjóléti Bizottság, és ő látta, hogy ez milyen módszereket eredményez, ő volt az első, aki lemondott a Commune Tanácsában betöltött pozíciójáról (aztán többen is követték), és felöltötte nemzetőr-egyenruháját. Hősiesen kivette a részét a harcokból közben pedig számos ártatlan túszt megmentett, akiket a társai lelőttek volna.

A véres hét utolsó napjaiban, mikor fogságba esett mégis neki kellett kínhalállal meghalni az idegenlégiósok kezétől. 31 éves volt.

A Commune első krónikása (az események résztvevője és szemtanúja), Prosper Lissagaray így írt róla:

„A mártírok tömege nem tud nálánál dicsőbbet fölmutatni. (…) Egész élete ragyogó példa. Saját akaratereje folytán képezte ki magát. (…) Nem azért tanult, hogy, mint mások, a burzsoázia soraiba kerüljön, hanem hogy a népet tanítsa és fölszabadítsa. A munkásszervezeteknek a császárság uralmának vége felé ő volt a lelke. Fáradhatatlan és szerény volt. Keveset, és mindig csak az alkalmas pillanatban beszélt, de akkor egy szóval megvilágította a zavart kérdést, s ezenfölül megtartotta azt a forradalmi érzést, amely a művelt munkásoknál olyan gyakran eltompul. (…) Egyike volt az elsőknek; a kommün egész ideje alatt mindig a munkánál volt és az utolsó percekig kitartott a barrikádokon.” (Prosper Lissagaray: Az 1871. évi Kommün története. Ford.: Weltner Jakab)

Tudni kell, hogy Prosper (bár elkötelezett volt a Commune ügye iránt) nem könnyen osztogatta a dicsérő szavakat a Commune vezetőinek, még a hősi halottaknak sem. Úgyhogy én hajlandó vagyok már ezért is elhinni, hogy Eugène tényleg ilyen szimpatikus és derék fickó volt.

 

 

Jules Vallès, az összekötő (1832-1885)

A Commune egyik legnagyobb hatású újságírója. Barátságos figuraként ismerték, aki kiválóan tudott közvetíteni a legkülönbözőbb politikai irányvonalak között. 1851-ben III. Napoléon puccsa alatt, 19 évesen résztvett a Köztársaságot védő barikádharcokban. De nem büntették meg érte. A későbbiekben több újságnál is dolgozott, jó írásokkal. Bár nem mindegyik lap viselte el kritikus megállapításait a kapitalizmusról.

A Commune alatt elindította a Cri du Peuple (a ’Nép Kiáltása’) című lapot, amely az egyik legnépszerűbb újság lett Párizsban. Később tagja lett a Commune-Tanács Oktatási Bizottságának is. Szembeszállt a Közjóléti Bizottsággal, követelte a sajtószabadságot a Commune-nel szemben kritikus lapoknak is, de végül ő is csak azt látta megoldásnak, ha lemond a bizottsági tagságáról. A véres hét alatt sikerült elmenekülnie. Londonban a Commune-emigráció egyik nevezetes egyénisége lett, és sikeres regényíró. Az 1880-as amnesztia idején hazatért, és még a Cri du Peuple-öt is sikerült újraindítania (1883-ban), de aztán 1885-ben meghalt diabéteszben, alig 52 évesen.

Balázs Gábor, a Commune legnagyobb magyar kutatója így ír Jules-ről:

„Jules Vallès a nagy krónikása a bohém fokozatos átalakulásának. (...) A kommünárok között ahhoz az idősebb nemzedékhez tartozott, amelynek a tagjai az ötvenes években voltak huszonévesek. Ez a generáció alapvetően különbözött a klasszikus gondtalan (...) költőktől és művészektől, sötétebb volt, keményebb, valóban kívül állt az ötvenes-hatvanas évek burzsoá világán. (...) Számára a gondtalan bohém már ugyanúgy hazug, mint maga a társadalom. (...) Vallès és társai valóban a munkások mellé álltak a kommün alatt, melyhez maguk is hozzáadták sajátos politikai stílusukat: nem a külsőségeket, (...) hanem az ambivalens kapcsolatot, amely őket a burzsoáziához fűzte. (...) De ellenálltak a külső identifikációs mintának és kényszernek is.

 (Balázs Gábor: Párizs szabad város - 1871. A Párizsi Kommün)

 

Paschal Grousset, a sztáríró (1844-1909)

Szintén újságíró, korzikai származású, mint a Bonaparte-család. Párizsba kerülve a La Marseillaise nevű köztársaságpárti lap szerkesztője volt a császárság alatt is. Nevét még ismertebbé tette egy érdekes botrány: egy írását Pierre Bonaparte, a császár unokatestvére sértőnek érezte, így párbajkihívás lett a dologból. De a bajvívás maga végül mégsem valósult meg, mert az időpont egyeztetésénél Bonaparte valamin újra feldühödve lelőtte Paschal segédjét (kollégáját és jó haverját), Victor Noirt. Hogy a botrány ne legyen még nagyobb, és a párbajt ne kelljen lefolytatni, egy bíróság gyorsan fél év börtönre ítélte Paschalt valamilyen mondvacsinált ürüggyel. De Victor Noir temetése így is hatalmas köztársaságpárti tüntetéssé változott: felháborodott polgárok tömegei jelentek meg, és fejezték ki ezzel nemtetszésüket, hogy a császári család tagjai ilyen átlátszó módon bármit megtehetnek. A Commune Tanácsában Paschal a Külügyi Bizottság vezetője lett. A forradalom leverése után Új-Kaledóniába száműzték kényszermunkára. Sikerült azonban megszöknie, és áthajóznia a brit területnek számító Ausztráliába, majd csatlakozott emigráns-társaihoz Angliába. Ő is sikeres író lett, leginkább a sci-fi műfajában alkotott nagyot. A hazájában csaknem ugyanolyan ismert lett, mint Jules Verne, de külföldön ma már kevesen ismerik. 1880-ban ő is hazatért, szocialista parlamenti képviselő lett, de folytatta sikeres sci-fi művei kiadását is. Közös műveket is írtak Jules Verne-nel, amikre azonban Verne elfelejtette ráíratni Paschal nevét is.

 

Frankel Leó, az aranykezű (1844-1896)

A nevét talán már mind hallottátok, de sokat általában nem szoktak mondani róla, azon kívül, hogy ő a Commune magyar harcosa. De még az is kérdés, hogy teljesen magyar volt-e ő vagy inkább magyarországi német zsidó. Annak a generációnak a tagja, amelyben már egyre több zsidó család kezdte otthon is a magyar nyelvet használni a német vagy a jiddis helyett, de nem tudjuk biztosan, hogy mi volt Leó anyanyelve. (Lehet, hogy az ő identitása is éppolyan színes volt, mint Koestler Artúré, de ezesetben őt is ugyanúgy tarthatjuk magyarnak is.) Biztosan beszélt magyarul is, de cikkeit mindenesetre többnyire németül írta. A franciák közül is sokan németnek mondták, de lehet, hogy csak németes hangzású neve miatt. Budán született, szakmája ötvös és aranyműves volt. Sokáig dolgozott Németországban, majd Franciaországba ment át, de rendszeresen küldött írásokat a Népszavának is (amely ekkor magyar, német és szlovák nyelven is megjelent), és általában Párizsban is szeretett német és magyar munkásokkal együtt lógni és szervezkedni. Belépett az Internacionáléba is. A porosz-francia háború alatt német kapcsolatait gyanúsnak találhatták, ezért becsukták. A párizsi nép tömegtüntetései alatt kiszabadították a börtönből, majd beválasztották a Commune Tanácsába is. Azt nem tudom, volt-e ott rajta kívül más külföldi is, de biztos, hogy ő volt az egyetlen, aki egy szakbizottság vezetője is lett, konkrétan a Munka- és Kereskedelemügyi Bizottságé. A Közjóléti Bizottság létrehozását megszavazta, de kifejezetten kritikus volt Delescluze kemény módszereivel szemben, ezért végül ő is Eugène Varlinnel tartott: lemondott a biztosi címéről, és beállt nemzetőrnek. Keményen részt is vett a harcokban, meg is sebesült (sehol nem találtam konkrét adatot, hol és hogyan). Végül azonban neki is sikerült kijutnia Párizsból. Ő is Londonba ment a többiekkel. Ott összebarátkozott Karl Marxxal és Friedrich Engels-szel. Mikor Marxék az Internacionálé élére egy Főtanácsot is létrehoztak, abba bevették Leót is. Így viszont részt kellett hogy vállaljon abban a folyamatban, amelynek során Mihail Bakunyint és híveit mocskos áskálódásokkal kitúrták az Internacionáléból. 1876-ban Leó sok év után hazatért Magyarországra. Részt vett a Magyarországi Általános Munkáspárt alapításában. A munkásság szervezése miatt nem hagyták békén a hatóságok, ezért végül másodszor is emigrált. Sok helyen élt utána is, de utolsó éveit ugyanott töltötte, ahol élete talán legizgalmasabb szakaszát: Párizsban. Ott is halt meg. A Père Lachaise-ben temették el, bajtársai mellé.

 

Jarosław Dąbrowski, a „Vörös Fullánk”

A Párizsi Commune talán leghíresebb külföldi harcosa, ismertebb még Frankel Leónál is. A lengyel szabadság egyik kemény és rendíthetetlen katonája. 1836-ban született az Orosz Birodalom részét képező Lengyel Kongresszusi Királyság egyik lengyel-ukrán vegyes lakosságú vidékén, régi lengyel nemesi családban. Katonai pályára lépett, a cári orosz hadsereg tisztje lett. Egyik első éles bevetésén rögtön a kaukázusi adigék (cserkeszek) szabadságharcának leverésében kellett résztvennie. Hasonló figura tehát, mint a blogon már sokat emlegetett Romuald Traugutt, aki cári aknászként a magyar szabadságharc leverésében kényszerült részt vállalni, később azonban ő maga lett szabadságharcos hadvezér; olyan, aki a lehető legközelebbről, belülről ismerte az ellenséget. Jareket a lengyel szervezkedőkön belül egyértelműen a radikálisok, a „vörösök” közé sorolták, ami azért sokakat eléggé meglephetett, egy szigorú katonai fegyelemhez szokott tiszttől. (A két nagy politikai tábor a lengyel zászló két színérő nevezte magát „Fehéreknek” és „Vörösöknek”. A vörösök voltak a radikálisabbak, de persze még nem feltétlenül szocialista értelemben.) A konspirációban egyébként a Żądło (’Fullánk’) álnevet kapta. Kidolgozta egy jövendő felkelés és partizánháború tervét, úgy, hogy közben igyekezett erős kapcsolati hálót kiépíteni a cári hadsereg minden olyan tisztjével (pl. lettekkel, ukránokkal), akiket be lehetett vonni egy fegyveres akcióba a lengyelek oldalán. A katonai összeesküvés azonban idő előtt lelepleződött. Fullánk két évet ült a Varsói Citadella X. pavilonjában azzal a tudattal, hogy bármikor főbelőhetik vagy felakaszthatják. Közben megindult a felkelés, a szabadságharc az általa kidolgozott tervek szerint. Még javában tartott is a harc, amikor a cári hatóságok úgy döntöttek, hogy Jareket deportálják Szibériába, nehogy a honfitársai kiszabadíthassák. Jarek azonban útközben megszökött, és sokféle katonatiszt haverjának köszönhetően végül fel tudott szállni Péterváron egy Franciaországba menő hajóra. Mikor a lengyel szabadságharcot leverték, Jareket sok régi ismerőse követte a francia földre. Az Internacionálé tagjai nagyon szimpatizáltak a lengyel szabadságharcosokkal, és tudták róluk, hogy égnek a tettvágytól. Ezért a Commune idején bevonták őket a Nemzetőrség kiképzésébe. Jareket pedig végül az egész Nemzetőrség főparancsnokának nevezték ki. Ennek megint sokan nem örültek, hogy egy külföldi került ilyen fontos pozícióba, de Jarek rászolgált a bizalomra:

nagyon hatékonyan szervezte meg Párizs védelmét, nem sokat törődve sem a Hadügyi Bizottságban, sem a Közjóléti Bizottságban ellene terjedő pletykákkal. Május 23-án kapott halálos lövést a barikádokon. A temetése a Commune utolsó nagyobb ünnepsége volt.

(Bohdan Poręba filmje Jarosław Dąbrowskiról. Jarek szerepében: Zygmunt Malanowicz)

 A harcokban részt vett Jarek öccse, Władysław Dąbrowski is, és a bátyja temetésén még jelen is volt, de hogy végül túlélte-e a véres hetet, és ha igen, mi lett vele később, arról semmi hír nincs. (Egyes információk szerint a pirosnadrágosok a véres hét megtorló akciói idején kifejezetten vadásztak a fő bajkeverőnek tartott lengyelekre.)

(Megjegyzés: 1. Jarosław Dąbrowski nevét néhány helyen egyébként „Dombrowski” alakban lehet megtalálni, mert nem mindenkinek a billentyűzetén van ą (ejtsd: on) betű. 2. Henryk Dąbrowski tábornoknak, aki I. Napoléon egyik híres lengyel parancsnoka volt, és akinek a nevét a lengyel himnuszban is megéneklik, Jarosław csak névrokona volt. Nem olyan ritka név az a Dąbrowski a polákoknál.)

 

 

Louis Rossel, a profi

Egy másik hivatásos katonatiszt, aki vállalta, hogy részt vesz Párizs védelmében. 1844-ben született, apja francia hugenotta (tehát protestáns), anyja skót. Dąbrowski előtt egy darabig ő is volt a védelem főparancsnoka, de ő is nagyban épített a lengyel szabadságharcos veteránok segítségére. Egyáltalán nem volt meggyőződéses forradalmár, sőt vannak, akik egyenesen azt mondják, „eltévesztette, melyik oldalon áll”. Kifejezetten a város védelme volt a célja, nem akarta, hogy Párizst akár a poroszok, akár a saját honfitársai rommá lőjék. A keményebb katonai fegyelem és a hadbíróságok felállításának híve volt, nem riadt volna vissza attól, hogy fegyelemsértésekért főbelövesse a saját alárendeltjeit is. Ezt nem engedték neki. Ennek ellenére sokáig kitartott a pozíciójában. Május első felében végül mégis elege lett: ő mint hivatásos katona, úgy látta, a vezetés teljesen szakszerűtlenül szervezi a katonai védelmet. Ezért lemondott a pozíciójáról, és önként börtönbe vonult. Később kiengedték, de a barikádokra már nem tért vissza, a végső harcokban nem vett részt. Ennek ellenére utolérte a kormányerők bosszúja. Elfogták a pirosnadrágosok, de nem lőtték azonnal agyon, csak pár hónappal később, formális hadbírósági tárgyalás után.

 

Raoul Rigault, a főzsernyák

A Commune rendőrségének vezetője, megrögzött és kérlelhetetlen ateista. Auguste Blanqui híve volt, aki úgy gondolta, a társadalmi változások csak fegyverrel és összeesküvésekkel, azaz sok vérrel vívhatóak ki, nem a dolgozók nagy tömegeinek fokozatos szervezkedésével. Így a követői is eléggé elborult (bár azért önfeláldozó bátorságukért bizonyos tiszteletnek örvendő) forradalmároknak számítottak. Raoult eleve nagydumás, kötekedő és nagyképű alaknak ismerték, de fő rendőrnyomozónak kinevezni végképp egy rossz húzás volt, mivel ebben a pozíciójában is csak egy volt a fő gondja: hogy minél jobban kiszúrhasson a Katolikus Egyházzal, minél több templomot bezárhasson, és minél több papra rábizonyíthasson valami vétket. Lelkesen szedte a túszokat (főleg egyházi személyeket), igaz nem feltétlenül akarta lelövetni őket, igyekezett megtenni mindent, hogy fogolycserével szabadulhasson meg tőlük. Georges Darboy érseket a nagy forradalmár-teoretikusért Auguste Blanquiért akarta kicserélni. De mikor ez nem sikerült, nem fájt nagyon a szíve Darboyért. Hozzá kell viszont tenni, hogy az utolsó napokban Raoul Rigault kifejezetten bátran viselkedett, részt vett a harcokban, és miután fogságba esett, állítólag a főbelövését is tiszteletreméltóan hetyke nyugalommal várta ki. 

 Raoul Rigault talán a legkevésbé szimpatikus alak azok közül, akiket Dugudus megrajzolt, de mint mondtam, örülök, hogy az ő történetét is megismerhettem, mert pont ezáltal láthatjuk az eseményeket árnyaltan, és kapunk figyelmeztetést, hogy hogyan ne akarjuk megváltoztatni a világot.

 

Théophile Ferré, a helyettes főzsernyák

Ő is főleg Auguste Blanqui híve és tanítványa volt, Raoul Rigault-hoz hasonlóan a kemény módszerek híve. Kezdetben a Montmartre védelmét szervezte, de aztán Rigault mellé került alzsernyáknak, és úgy tűnik, ezeken a posztokon is jól megértették egymást. Georges Darboy érsek kivégzési parancsát, végül is ő írta alá (ekkor már ő volt a főzsaru, Raoul pedig a főügyész), így sejthető volt, hogy ha elkapják, nem kerülheti el a sorsát. Őt nem azonnal lőtték agyon, mint a főnökét és haverját, hanem egy darabig fogságban tartották, és végül neki is szerveztek egy tárgyalást, amin persze kevéssé lehetett kétséges az ítélet. 1871. november végén, Louis Rossellel együtt lőtték le.

 

Egyelőre ennyi, a következő bejegyzésben még folytatjuk.