Az idei évre is készítek
egy YouTube-szemlét, mert ezeknek az elmúlt években is volt talán némi sikere. Idén
szerencsére kevesebbet időztem a YouTube-on, ezért viszont kevésbé fedeztem fel új csatornákat, illetve, amiket találtam, azokról kevésbé tudok átfogó képet
adni, mint az elmúlt években. Ezért gondoltam, inkább kifejezetten egy-egy
YouTube-videóra, műsorra, esszére fogom felhívni a figyelmet, amelyek az idei
évben készültek, és számomra fontosak, érdekesek, sokatmondóak voltak. Ettől
függetlenül továbbra is biztatok mindenkit, hogy az ajánlott csatornák többi
videóját is tekintsétek meg, és ha bejönnek ezek a tartalmak, akkor akár iratkozzatok
is fel hozzájuk, vagy akár támogassátok is őket. (Ez most megint nem toplista,
szóval nem versenyt hirdettem a tartalmak között, de lehet, hogy nem teljesen
véletlen, hogy pont ilyen sorrendben jutottak eszembe.)
A Some More News nevű
amerikai csatorna úgy összességében is elég figyelemreméltó. Bár a háttér
olyan, mintha egy híradó lenne, valójában itt nem hírek, hanem esszék hangzanak
el különböző közéleti témákról, társadalmi kérdésekről. Cody (a „híradós” srác)
mellett időnként megjelenik a műsorban Kate is, mintegy „kiküldött
tudósítóként”. A csatornát nem követtem olyan szisztematikusan, mint a
korábbiakat, amiket ajánlottam, aminek az az oka, hogy ők is nagyrészt
„reakcióvideókat” készítenek valamilyen másik szereplő hülyeségeire válaszolva.
Ami egyáltalán nem haszontalan, de nekem már kicsit sok volt ebből a műfajból.
Jobban szeretem, amikor egy tartalomgyártó inkább proaktív, mint reaktív, azaz
inkább saját ötleteit valósítja meg és saját gondolatait mondja el, mint hogy
mindig csak másoknak válaszolgasson. (Főleg, hogy az ilyen reaktív videók
általában mindenféle tévhitek és rágalmak cáfolatai, én pedig eleget küzdök a
magam mindennapi életében, hogy megcáfoljak mindenféle százszor, ezerszer
hallott „konzervatív”, reakciós, neoliberális, meg mit tudom én milyen alapú
tévhiteket és szándékos rágalmakat mindenféle beszélgetésekben. Ebben most már
jobban segít, ha valakitől saját, építő, konstruktív és kreatív gondolatokat
hallok.) Szerencsére a Some More News azért nem csak reagál és kommentál, hanem
eléggé alaposan és nagy gonddal elemez is fontos kérdéseket. Meglepően széles
ismereteik vannak például a Narancsos Főnökről és az ő rendszeréről is, és a róla
készült videóhoz eléggé jól utánanéztek Magyarország történetének is. Idén
viszont volt jópár olyan esszéjük is, amelyben Elon Musk vagy Jordan Peterson cikizése helyett (amelyek visszatérő témák) körbejártak néhány fontos
társadalmi kérdést is. Például, hogy tényleg kell-e ennyi autó a városokba.
Vagy hogy milyen szerepe van (lehet) a szakszervezeteknek a munkavállalók életében. Vagy a lakhatás problémáiról.
A címben ajánlott videó pedig arról
szól, hogyan hat az aránytalanul nagy vagyon (és hatalom) az emberi pszichére.
Mert hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy (a társadalmi egyenlőtlenségek évszázadokon
át szabályozott rendjének megfelelően) van rendszer arra, hogy akinek nagy
vagyona és hatalma van, az átérezze az ezzel járó felelősséget is. Azonban,
mint a videóesszéből kiderül, a pszichológiai tanulmányok nem ezt mutatják. Sőt
az általános tendencia ezzel ellentétes. Aki nagyon magasra emelkedik (még ha
nem is önerőből) az az esetek elég nagy részében hajlamos megfeledkezni az
empátiáról azok iránt, akik lent maradtak (még ha nem is saját hibájukból). Úgyhogy
felmerül a szokásos szónoki kérdés: nem volna-e célravezetőbb valami olyan
rendszert kidolgozni a mindennapi életünknek, ahol a tudás, a hatalom, a vagyon
és a felelősség is egyenlőbben oszlik meg közöttünk, emberek között? Nem
segítené ez jobban az együttműködésünket egymással, a külvilággal és saját
magunkkal, a pszichénkkel, a lelkiismeretünkkel is?
(Az én válaszomat erre
persze már tudjátok…)
Ami engem illet,
gyerekként szerettem a Snoopy-képregényeket, de már akkor is érzékeltem, hogy
van bennük bizonyos melankólia is, hogy sokat megmutatnak a bennünk gyerekként
is élő szorongásokból, nehézségekből, sötét dolgokból. (Egyszer majd lehet,
hogy én is készítek egy esszét arról, milyen képregények voltak népszerűek a
gyerekek között az én gyerekkoromban, és ezek milyen változatos hangulatokat
közvetítettek a világról. Ott voltak a svéd Bobo- és Góliát-történetek
a maguk optimizmusával; a Rózsaszín Párduc egy nehézségek közepette is
megőrzött gentleman-hozzáállásról szolgáltatott mintát; a Snoopy a
gyerekkor nehézségét és vidámságát egyaránt felvillantotta, a Garfield
csak simán vicces akart lenni; és ott volt a Kázmér és Huba a maga néha
kegyetlen cinizmusával.) David Bradley esszéje a Peanuts képregényekről
szól. (A szó Mogyorókat jelent, itt Apróságok értelemben
értendő.) És erről is szó van benne, mennyire jellemző, hogy a külföldi
fordításokban a képregényt általában Snoopy nevével adják el, mert Snoopyt
mindenki szereti. Miközben azért a képregény Charlie Brown figuráján keresztül
arról is szól, milyen az, amikor valaki úgy érzi, senki sem szereti, és ha azt
érzi, az élete folyamatos kudarc, szóval ha valaki depresszív tüneteket mutat.
És a többi gyerekszereplőn keresztül is olyan gondokat mutat meg, amelyek
nyomasztóak lehetnek gyerekként, de még felnőttként is. Snoopy gondtalan
jókedve és játékossága pont arra van, hogy ellenpontozza ezeket a nyomasztó
érzéseket és a szereplőket és az olvasókat egyaránt jókedvre derítse,
megmutassa, hogy az élet szép, és hogy saját kreativitásunkkal még szebbé
tehetjük. A videóesszé egyébként lassan indul be, de aztán kifejezetten érdekes
lesz, csak ki kell bírni, hogy ne szakítsuk félbe, mert az elején, mikor a
történet következetlenségeit sorolja, az még kifejezetten öncélú kekeckedésnek
hathat. De amit aztán felvet, érdekes. És a végén kicsit kritikával illeti
saját nézőpontját is, vagyis kritikailag elemzi azt az attitűdöt, amely
különböző gyerekeknek szóló tartalmakat akar felnőtt szempontok szerint
elemezni, általában olyan címekkel, mint … sötét titka vagy A sötét
igazság …-ról vagy Nyugtalanító dolgok, amiket gyerekkorodban nem vettél
észre a …-ban. Külön érdekes történet persze, hogy ennek a fajta elemzői
attitűdnek miért van ilyen nagy divatja ma. Mindezzel együtt a végén David
Bradley arra jut (és ezzel csak egyetérteni tudok), hogy a Peanuts
képregényektől nem kell félteni a gyerekeket, de egyben kellőképpen mélyek és
összetettek ahhoz, hogy felnőttként is néha elővegyük őket. (És semmi szükség
arra, hogy ezekből még nyomasztóbb, már erőltetetten sötét felnőttszereplős
verziókat készítsünk. Ezzel is csak egyet tudok érteni.) Jó hogy van egy ilyen
érett gondolkodású mesénk, ami már gyerekként is sokmindenről
elgondolkoztathat.
A csatornát már
bemutattam korábban. Andy az utóbbi időben talán kevesebb YouTube-tartalmat
gyártott, de sok érdekes dologgal foglalkozott. Továbbra is mesél mindenféle
érdekes történelmi témákról. Leforgatott egy történelmi mozifilmet, amelyet
szintén promotál a YouTube-csatornáján is. Érdekes kritikáját adja mai
virtuális világunknak az 1950-es években lefagyasztott, és a 2020-as években
felébredő FBI-ügynökről szóló sorozata. (Néha azért túlzásokba esik vele, nem
minden vicces benne, ami annak van szánva, néhány poén erőltetett és elég
öncélúan gusztustalan, különösen a legutóbbi részben, de az ötlet jó.) És a két polgárháborús katona (Billy Yank és Johnny Reb) folytatásos vitáján kívül is
(de nyilván annak nyomán továbbindulva) beleásta magát a rasszizmus történetébe,
amiből néha hátborzongató részleteket mutat be. Az ajánlott videóesszé azonban
éppen azért érdekes, mert egy olyan sorozat első része lesz, amely Andy ígérete
szerint a történelem ismeretlen lázadóit mutatja be, a társadalmi felszabadítás
harcosait. Persze nem kritikátlanul, mert nem elsősorban új szobrokat akar
felállítani, hanem példát állítani arra is, hogy ha lelkesedünk egy nemes ügy
iránt, mire érdemes figyelni, hogy ne veszítsük el az önreflexiót, ne essünk
túlzásokba és észrevegyük meddig használunk az Ügynek ténylegesen, és mikor
kezdünk valami más szolgálatába állni. Az első, akit bemutat Martin Delaney,
egy XIX. századi, eléggé széles érdeklődésű autodidakta gondolkodó, aki az
amerikai polgárháborúban mellesleg az USA hadseregének legelső fekete bőrű
tisztje lett. Amit Andy az elején ígért, nagyrészt meg is valósítja: az esszé
nem csap át a főhős kritikátlan dicséretébe, de megmutatja, hogy a példája
miben lehet inspiráló, és hogy a története milyen történelmi sztereotípiákon
segíthet felülemelkedni. (Például, hogy nem igaz, hogy egy fekete, ha
lehetőséget kapott, ne tudott volna ugyanolyan komplexen gondolkodó publicista
lenni, mint egy fehér bőrű lázadó.)
Szirmai Gergely
filmkritikus tavaly indította el új csatornáját (a Hollywood Hírügynökség és az
AFK Légió mellett), amelyben az eddigieknél sokkal nagyobb szerepet kap az
interaktivitás, a nézőkkel való (akár élő) párbeszéd. Az ilyen élő streamek
közül azt hiszem ez, a címben jelzett volt a legérdekesebb. Belenéztem, és
nagyon tetszett, mert Gergő elég okos dolgokat mond nem csak a pártalálással,
hanem az önismereti munkával kapcsolatban is, méghozzá túllépve sok szokásos,
sok más helyen ismételt közhelyen (pl. a „tanuld-meg-szeretni-magad”-típusú
mondatokon). Néha a harsánysága és a nagyon határozott véleménye miatt egy
kissé beképzeltnek tűnhet, de ha odafigyelünk arra is, amit mond, akkor
észrevehetjük, hogy a (néha talán túl) hangosan kimondott mondatai mögött
nagyon átgondolt véleményformálás és sok saját szenvedés tapasztalata van, nem
csak a pillanatnyi indulat, és az „influencer”-pozíció. Szerintem ő is látja,
hogy egy-egy közhely pillanatnyilag megnyugtató lehet valakinek, de törekszik
rá, hogy ennél komplexebb legyen és elindítson további gondolatokat abban,
akinek válaszol.
Nagyon fontos
dokumentumfilm, egy elembertelenedő rendszer embertelen működéséről a 444.hu,
azon belül pedig a Magyar Jeti munkatársaitól, Plankó Gergőtől és Ács Dánieltől.
Ha valakinek még esetleg illúziói lennének arról, hogy a hatalom képviselői
„jót akarnak, csak rosszul kommunikálják”, vagy „csak a jó ügy érdekében, a mi
védelmünkben kénytelenek kegyetlenül elbánni mindenkivel”, akkor ajánlom ezt
figyelmébe. Ha a lelki egészséggel való foglalkozás elfogadottabb lenne a
világnak ezen a felén, akkor valószínűleg most nekem is kevésbé kellene
magyaráznom, hogy egy zsarnoki elnyomás eszköze nem csak a lelövés, a börtön és
a kínzás lehet, hanem a lelki tönkretétel is. Ennek eszközei a
lejáratókampányok is. (Mentális tönkretételei annak, aki ellen folynak, és
annak is, akinek szólnak, mert benne is a frusztrációt növelik, amitől, akár
elhisszük az állítást, akár nem, tényleg meg lehet őrülni.) Elképesztő, hogy a lejáratókampányok mekkora méreteket képesek ölteni, és milyen mocskos eszközökkel tudnak folyni. Tapasztalatom
szerint egyébként a rendszer alapvetően kétféle lejáratási stratégiát használ: az egyéni
lejáratást egy-egy személy, intézmény ellen; és a kollektív lejáratást, az
ellenségeskedés szítását sokszor pontosan meg sem határozott csoportok ellen. A
dokumentumfilm csak az első típusról szól. Ezt talán könnyebb megfogni, mert
tisztább a helyzet: hazugságokat terjesztenek valakiről, olyan dolgokat,
amelyek tényszerűen nem igazak. Az illető pedig tényszerűen meg tudja cáfolni
az igaztalan vádakat, csakhogy ennek közlésére nem feltétlenül vannak meg az
azonnal elérhető eszközei. Mire egyértelműen (bírósági úton, perrel) tisztázza
magát, és kiharcolja a helyreigazítást elrendelő ítéletet, a rágalmat már olyan
széles körben elhintették, és annyian elhitték, hogy a helyreigazítás úgysem
fog eljutni mindenki tudatáig. Közben az áldozatnak megroppanhat az anyagi
helyzete és a mentális egészsége is. Hosszú távon, történelmi távlatban
valószínűleg már egyértelmű lesz az ártatlansága, de akkor már kit fog
érdekelni az ügye. (pl. Ma már többé-kevésbé jól feltárt, hogy hogyan működött
a Rajk-per 1949-ben. De ma már a korszakkal foglalkozó történészeken kívül kit
érdekel, hogy ki volt Rajk László, Pálffy György vagy Marschall László?) A
másik lejárató stratégia, amiről nehezebb ilyen átfogó dokumentumfilmet készíteni,
azért veszélyes, mert nehezebb tettenérni a hazugságot, ugyanakkor a tévhiteket
hosszú időre elhinti a közvéleményben. Ez a kollektív lejáratási stratégia, ami
legtöbbször az „Azt mondják a balliberálisok…” -kezdetű mondatokban
valósul meg. (A mondat folytatása általában valami képtelen hülyeség, amit
senki sem állít, egy gonosz cél, amit senki sem akar, egy rosszhiszemű
cselekvés, amit senki sem csinál, vagy éppenséggel az akarja csinálni, aki mást
vádol vele.) Ilyenkor nincs, aki a helyreigazításért pereljen, mert általában
az alany vagy kellően tág értelmű, úgy, hogy még egy jogi személy sem veheti
magára (pl. „a balosok”, ami bármilyen szervezet vagy párt jelzője lehet), vagy
egyenesen egy nemlétező csoport a vádlott. (Pl.: „a balliberálisok”.
Magyarországon senki sem nevezi így magát. Vagy: „az Antifa”. Ilyen nevű
szervezet nincs.) Lényeg viszont, hogy az olvasó tudni vélje, hogy kikről van
szó, ki mindenki érthető bele az „inkriminált” körbe, és mindenkit megutáljon,
aki beleérthető. Ez utóbbi stratégia minden szempontból hatékonyabb lehet,
hiszen nincs aki megállítsa (nincs, aki helyreigazítást kérjen, ezért nem is
lesz helyreigazítás), és olcsóbb is (nem kell csillagászati összegű pénzeket
fizetni kártérítésként az áldozatnak). Volt egy pár év, amikor nekem úgy tűnt,
a pártállami-állampárti szennymédia teljesen átállt ez utóbbi, alattomos, de
olcsóbb stratégiára. Az utóbbi másfél évben szembesültem vele, hogy ez nem így
van, a személyes lejáratás újból egy magasabb fokozatba kapcsolt. Ami azért
ijesztő, mert azt jelenti, hogy a hatalom kellőképpen nyeregben érzi magát: úgy
látja, nem fogja megrendíteni, ha kiderül, hogy hazudtak, és ezt be is vallják.
(Hányezer „őszödi beszéde” volt ennek a pártállami hatalomnak?) És úgy látják
tényleg korlátlan pénz áll rendelkezésükre, bármennyi kártérítést ki tudnak
fizetni bárkinek.
Mármost ezután nem tudom
világos-e, hogy miért mondom gyakran, hogy akik ezt az egész lejárató gépezetet
működtetik, azoknak NINCS BOCSÁNAT…
(Lehet, hogy eljön majd
egy jobb kor, amiben sokkal többet fogunk tudni a mentális egészségről, illetve
amit ma is tudunk, az már konszenzuális tudás lesz a társadalom széles
rétegeiben. De abban az időben is lesznek majd egyesek, akik ezeket a mai lélektelen
terminátorokat azzal fogják mentegetni, amivel ma a régi civilek elleni
sortüzek és egyéb tömegmészárlások levezénylőit: „De hát akkoriban ilyen
volt a korszellem, ez volt az elfogadott módszer…”)
Tristan Johnson kanadai
anarchista történész az utóbbi időben sokat foglalkozik a fasiszta eszmék
előretörésével az Amerikai Egyesült Államokban. Ez a videója arról szól, hogyan
függ ez össze a „woke-hisztériával”. Ez a hisztéria már hozzánk is begyűrűzött,
anélkül, hogy a jelenség, amire reflektál, jelen lenne Magyarországon. Mint
kiderül, Amerikában sem feltétlenül volt olyan szinten jelen, ahogyan azt az
emiatt hisztizők állították. Az tény, hogy a Hollywoodban és különösen a Disney
Stúdióban röhejes méreteket öltött a korábbi szexista és rasszista (vagy csak
annak bélyegzett) tendenciák túlkompenzálása. De érdemes lenne észrevenni, hogy
ez a túlkompenzálás szintén a felhalmozott tőke harácsoló urainak kísérlete
arra, hogy az ellenük felgyűlt elégedetlenséget átvezessék valami más
területre. Viszont a jelenség miatti felháborodás sem egyéb, mint egy másik
tőkefrakció kísérlete ugyanerre. A baj az, hogy mindazokat, akik készek
mindegyik, egymással is harcoló tőkefrakciót is kritizálni, egyáltalán a
rendszert kritizálni, amelyik ilyen felhalmozásokat tesz lehetővé, szóval
ezeket a rendszerkritikusokat is woke-nak minősítik azok, akik más munkájából
halmoznak fel nagy vagyonokat. És ezzel felkiáltással, ezzel az egy szóval
aztán bármit össze lehet mosni bármivel, lehet hazudozni bármit, hogy a
rendszer kritikusai valójában mit akarnak, és hogy egyik kritikus csoport
milyen kapcsolatban áll a másikkal, és valójában mind egy jól szervezett
világösszeesküvés résztvevői. Ezért nem árt, ha látjuk, amit Tristan is leleplez,
hogy valójában a woke-ság vagy mi elleni kampány (illetve az azzal leplezett
mindenellenes kampány) az, ami egy elég jól szervezett rendszerként,
összeesküvésként működik, a fent már leírt kollektív lejáratás módszerével. És
azt sem árt, ha látjuk, hogy mikor mindez a hisztéria Magyarországra elért, már
megvolt ennek a kidolgozott módszertana, retorikája, szavai, fordulatai, csak
le kellett azokat fordítani. (Vagy le se kellett fordítani: a „woke” szónak nem
találtak ki magyar megfelelőt, nem lustaságból, hanem pont azért, hogy
hangsúlyozzák, milyen idegen dolog ez nálunk.) Nem igaz tehát az, hogy a
„woke-ság” valami idegenből hozzánk betolakodott, tájidegen invazív szellemi
jelenség, ami ellen harcolni kell igaz magyar emberként. Valójában pontosan a
woke-ellenesség az, ami egy idegenből hozzánk betolakodott, tájidegen invazív
szellemi jelenség. Én, igaz magyarként igyekszem harcolni ellene, mert ez a
hiszti a legfőbb akadálya annak, hogy foglalkozhassunk már végre magyar emberek
kegyetlen és méltatlan helyzetének jobbra fordításával.
(Akik bedőlnek ennek a hiszti-kampánynak,
azok néha maguk is elismerik, hogy woke-ság, abban az értelemben, ahogyan ők
utálják, mondjuk „hollywoodi értelemben”, Magyarországon valójában nem létezik.
„De – teszik hozzá – bármikor létrejöhet, mert minden világdivat Amerikából
jön.” Jó lenne, hogy észrevennék, hogy a pánik, amibe ők is beleálltak maga
az Amerikából jövő világdivat. És ennek fényében nem lenne hülyeség a (még) nem
létező problémák helyett valóban létező problémákkal foglalkozni, amilyen a
szegénység, a lakhatási válság, az alacsony bérek, az egészségtelen
munkakörülmények, a magas munkahelyi stressz, stb.)
Shanspeare: The War on
Woke (I. rész és II. rész)
A fenti témáról talán nem
árt, ha meghallgatjuk egy fekete tartalomgyártó véleményét is, aki arról is tud
részletesebben beszélni, mit jelentett régen az az afroamerikaiak által
használt szleng szó, hogy „woke”. Hogyan kapcsolódott ez az ő kultúrájukhoz és
társadalmi öntudatosodásukhoz. Így talán jobban megértjük, hogyan forgatta azt
ki előbb a neoliberalizmus (mint hamis célt), majd a Grand Old Republican Party
(a hamis célból hamis ellenségképet gyártva). Meg aztán Shaniya tényleg az
USA-ban él, tehát feltételezhetően közvetlenebbül befolyásolja az életét az
egész jelenség, mint Tristanét Canadában.
A videóban két
pszichológus beszélget egy jelenségről, amit én saját magamon is
megtapasztaltam, és mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül. Több
pszichológusnál is azért maradt eredménytelen a terápiám, mert az ülések idején
mindig eltávolítottam magamtól a saját problémáimat, amikről éppen beszéltem,
mintha azokkal valaki más küzdene. Ezt persze kezdetben azért tettem, mert úgy
éreztem, így felvehetek egy objektívebb, racionálisabb nézőpontot, amiből a
probléma is jobban, nagyobb perspektívában látható. De a vége az egésznek
valahogy mindig az lett, hogy nem igazán tudtam bevonódni a probléma
megoldásába sem. Már nem láttam az egészet sajátomként, nem tudtam igazi
elköteleződéssel dolgozni rajta. Csak látszólag dolgoztam rajta, valójában
inkább szőnyeg alá söpörtem az egészet. Éreztem, hogy ez valahol nincs rendben,
de nem tudtam, hogyan lehet ebből az állapotból továbblépni. Sajnos több
pszichológus is volt, akik ezzel a jelenséggel nem tudtak mit kezdeni. Ehhez
képest némileg megnyugtató volt hallani ezt a beszélgetést Bíró Bence és Vankó
Tünde között, mert ebből kiderült, hogy a jelenséggel már maguk a
pszichológusok is foglalkoznak, és próbálják kitalálni, hogyan lehetne a
klienst ebből az állapotból kizökkenteni. Ez roppant biztató a jövőre nézve.
Úgyhogy aki esetleg valami ilyesmi miatt abbahagyta a terápiát, de érzi, hogy
sok problémája még megoldatlanul maradt, annak talán érdemes lehet ezt a
beszélgetést meghallgatni.
Itt most nem csak egy
videót ajánlok a figyelmetekbe, hanem egy egész videósorozatot: a Partizán
csatorna Chill című műsorát. A Partizánon sok érdekes és fontos tartalom van,
és mivel jelenleg a részben a közszolgálati média feladatait is kénytelen
ellátni, igazán érthető, hogy megpróbál egy médiatörténeti képet is adni, és
megmutatni, milyen volt az közszolgálatiság régen. Például a gyerekkoromban,
ami egyben Gulyás Marci gyerekkora is volt, szóval érthető, hogy a nosztalgia
is benne van az ilyen műsorok felidézésében mindkettőnk számára. Az azonban
kifejezetten fontos, hogy a nosztalgia itt is (mint David Bradleynek a Peanutsról
szóló műsora esetén is) egy kritikai hozzáállással is társuljon, tehát nem csak
a régi műsorok feltétlen dicséretéről szóljon. Hanem arról is, amit átvenni és
arról is, amit elhagyni érdemes egy mai műsorkészítőnek az egykori módszerekből,
hozzáállásokból.
A műsorok, amelyekről idén
szó volt:
Ennek a műsornak eddig én
a létezéséről sem tudtam, de szimpatikus a koncepció, ami alapján készült, hogy
ilyen, akkor még vagánynak számító figurákkal készítenek kulturális ajánlókat
és beszélgetéseket a kultúráról. Mint kiderült, a műsor mostani felidézésének az
egyik hozadéka volt az is, hogy Puzsér Róbert, akire annyian hallgatnak, de aki
2017 óta mereven elzárkózott a Gulyás Marcival, vagy bármiféle demokratikus
szocialista-szociáldemokrata meggyőződésű emberrel való párbeszédtől, most
hirtelen újra hajlandó lett szóbaállni Gulyás Marcival is. (Igaz, a műsor
második felét széttrollkodta „a liberális kulturális elitről” szóló paranoid
összeesküvéselméletével, amelyet a többiek látványosan, és valószínűleg
megérdemelt módon kiröhögtek.) Így megjelent a remény, hátha hajlandó lesz
felülemelkedni azon a mérgező szemléletén, miszerint az országban csak két
politikai oldal van, amelyeknek egyetlen alternatívája az ő harsány, de passzív
(illetve passzív-agresszív) kívülállása.
Az eredeti műsor annak a
példája, milyen az, amikor engedik, hogy gyerekek készítsenek műsort
gyerekeknek, hogy tényleg maguk a kiskorúak beszélhessenek kiskorúak
problémáiról, úgy, hogy az ő saját ötleteikre is nyitottak a felnőtt
műsorkészítők is. Annak fényében, hogy ez a koncepció ma mennyire eltűnt (amit
Gaskó Balázs nagyon keserűen ki is mondott a műsor során), mindenképpen fontos
volt az egészet felidézni. Ami furcsa volt az egészben, az számomra inkább az
volt, ahogyan a műsorvezető (Gulyás Marci) és az egykori szereplők leültek: azt
gondolnám, viszonylag kényelmetlen lehet ilyen távolságból beszélgetni, úgy,
hogy a vendégek több sorba vannak ültetve, mint az iskolapadokban. De hát nem
tudom, zavarta-e ez őket valamennyire, vagy ők maguk kérték ezt.
Ez kicsit furcsa volt
számomra, hogy a műsor rögtön a Legyen ön is milliomos! felidézésével kezd, és a
korábbi, közszolgálatibb kvízműsorokkal nem annyira foglalkozik. Nem hiszem
amúgy, hogy ez ne lett volna tervbe véve a Partizán stábjában, és hogy ne
hívták volna (vagy nem akarták volna hívni) pl. Egri Jánost és Rózsa Györgyöt
egy ilyen adáshoz. Nem tudhatjuk, mi lett ennek végül az akadálya. Azt
mindenesetre látni kell, hogy a Legyen ön is milliomos! a korábbiakhoz képest
egy új korszakot nyitott a kvízműsorok történetében Magyarországon. Pont ez
volt az, ami miatt nem szerettem sosem. Ahelyett, hogy a játéknak a játék
voltát emelte volna ki, és bevonta volna a nézőt is (azzal, hogy a néző maga is
gondolkozhatott a kérdéseken) feszültséget és erőltetetten drámai hatást akart
kelteni. Nem azt akarta hangsúlyozni, hogy most játszunk egy jót, hanem azt,
hogy a játék pénzre megy, és ezért végtelenül komolyan kell venni, hogy ez egy
kegyetlen verseny, mint maga az élet. Az egész egyrészt erőltetett volt,
másrészt végtelenül vontatott így, hogy a néző egy csomó választ tudhatott, de
műsor ahelyett, hogy megmutatta volna, helyesen válaszoltunk-e, és a következő
kérdésre lépett volna, mindenféle drámainak szánt hatással (pl. drámai zenével)
húzta az időt. Ezért mondom, hogy tett egy lépést a közszolgálatiság felől a „kereskedelmiség”
felé, illetve a gyermeki játékosság felől a kegyetlen, törtető, másokat eltaposó,
kapitalista versenyszellem sulykolása felé. A Partizán adása meglepő módon
önmagához képest most kevésbé reflektált erre, mint az várható lett volna. Bár
az kiderült belőle, hogy maga Vágó István is érzékelte, hogy őt a korábbiakhoz
képest mennyire egy számára idegen szerepbe kényszerítették bele a Legyen ön is milliomos!-ban, de úgy látszik,
ebbe ő is beletörődött, valami miatt nem érezte úgy, hogy ellenkezhet a műsor
főnökeivel. Gundel Takács Gábor talán kevésbé hagyta magát a maga
természetességéből kibillenteni.
Idevenném a közszolgálati
műsorok felidézéséhez a Kontroll filmről készült emlékadást is. Hiszen a
film a generációnk egyik nagy élménye volt, bár akkor úgy éreztem, kifejezetten
azért, mert nem csak dokumentálni akarta a szomorú, lehangoló „mai magyar
valóságot”, hanem azon belül egy történetet is el akart mondani. Így nem
kizárólag a kilátástalanság nyomasztó érzését hagyta maga után. De most utólag
visszatekintve meg mintha pont az is fontos lenne, hogy egy szociális
nézőpontot is behozott a misztikus történetbe (mint Csányi Sándor is megjegyezte)
a szerencsétlen, szó szerint a föld alá szorult figurák bemutatásával. Ez egy
olyan csatornának, mint a Partizán, kifejezetten fontos lehet. Bár az „ültetési
rend” ennél a beszélgetésnél is furcsára sikeredett, a színészeket ez nem
zavarta, eléggé önfeledten beszélgettek a régi emlékekről.
Az adás a Partizán
legszívmelengetőbb adása volt ebben az évben. Megmutatta azt is, hogy a
Partizán „közszolgálatiságon” nem csak a társadalmi problémák bemutatását és a
tudás átadását érti, hanem azt is, hogy a nézőnek (elsősorban a gyerek nézőnek)
egy kellemesen, hitelesen szórakoztató élményt adjon. Külön szép volt, hogy a mostani
műsor felidézte a régi műsor interaktivitását is, azzal, hogy a díszlethez
felhasználták a mai gyerekek által beküldött rajzokat is. És az is szép volt,
hogy megmutatták a műsor egyik régi gyerekszereplőjét, Szert-Szabó Dorottyát
is, akit az egész élmény nagyban inspirálhatott abban, hogy végül maga is
festő, grafikus, animációtervező és mesekönyv-illusztrátor legyen. (Az ő rajzai
is gyönyörűszépek, színesek, szintén szívderítő élmény rájuk nézni.) Jó látni
azt is, hogy a munka, amit szeret, a gyerekekkel való foglalkozás Levente
Pétert is megtartotta ennyire fiatalosnak a mai napig is. Ugyanakkor számomra azt
is jó volt hallani, hogy Levente Péter felidézte a műsorban mint példaképét,
Karácsony Sándor alakját, akinek emberségét, empátiáját, jóindulatát, eredetei gondolatait
én is az egyik meghatározó hatásnak tartom a magam életében.
A műsorban elhangzik az egyik mese is (természetesen az, amelyiknek az alapja Dorottya és Franciska, a két későbbi festőművész rajzai voltak), az eredeti képpel és szöveggel, de új szinkronnal. Mint láttam, ezt külön is kitették, ezért most én is belinkelem ezt külön: íme!
Az utóbbi években a Szomszédokra
már én is inkább mint egy megmosolyogtatóan modoros történetre gondoltam vissza,
de azt nem tudtam nem észrevenni, hogy néha mennyire jó érzés látni, hogy egy
sokkal optimistább, kedvesebb és átláthatóbb rendben élő kor üzenetét
közvetíti. A Partizán adásában itt is jelen volt a kritikai nézőpont, és a jószándék
értékelése is. Például nem hagyták szó nélkül azt, hogy a sorozat eléggé
hiteltelenül mutatta be az akkori fiatalokat, és hogy ebben a
rendező-forgatókönyvíró-kreatív producer (Horváth Ádám) mennyire nem fogadott
el tanácsot senkitől (és emiatt pl. Ábel Anita mennyire küszködik még mindig, ma is azzal, hogy ezt a hiteltelen ábrázolást sok néző a mai napig összeköti az ő
alakjával). Ugyanakkor az adás végkicsengése mégis az, hogy a Szomszédok jószándéka
a mindennapi ember bemutatására vitathatatlan, és a nézők visszajelzései
alapján ezt a szándékot azért számos alkalommal sikerült sokak számára hitelesen
megvalósítani. Olyan szakmák képviselői szerepeltek a történetben, amelyek
nagyon fontosak, de amelyeket manapság alig-alig látunk reprezentálni a sokak
által követett sorozatokban.
Nem állítom, hogy ezt a
videót nagyon kellemes lett volna nézni/hallgatni, de mindenképpen egy fontos tartalma
volt az idei évnek. Erről már írtam egy részletes elemzést annak idején,
úgyhogy akit érdekel, olvassa el azt. Most csak annyit: továbbra is hasznosnak
tartom, hogy ebben kijöhetett, mi a különbség a konstruktív szociáldemokrata
ellenzék (Gulyás) és a destruktív, vadcentrista álellenzék (Puzsér) között,
hogyan viszonyul mindkettő a liberális ellenzékhez (Momentum, DeKoa, stb.).
Szóval az álláspontok tisztázódásához járul hozzá. Bár máig nem tudom
eldönteni, hogy Puzsér Róbert itt saját véleményét mondta, vagy egy felvett szerepet
játszott. Lehet, hogy neki lételeme a harc, ezért, ha nem a saját műsorában
van, mindig kiválasztja azt a hozzáállást, amivel leginkább ellentmondhat a
másik embernek. (Ami néha azért hasznos is tud lenni.)
Csak egy dologra hívnám
fel mindemellett a figyelmet: Puzsér Róbert folyamatosan azzal kritizálja
Gulyás Marcit, hogy a beszélgetései rosszindulatúan „számonkérőek”. Mindezek
alapján érdemes összevetni a Partizán Chill adásait azzal, ahogy Puzsér Róbert nyilatkozott
és nyilatkozik akár a Kölyökidőről („hiteltelen”, „elitista”), akár az Égből
pottyant mesékről („igénytelen”), akár a Szomszédokról (itt fel sem
idézem a rengeteg gyalázkodó jelzőt) a maga műsoraiban. Nála mennyire van meg a
jóindulatú megközelítés és a többszempontú, részletes kritikai elemzés igénye?
(A kérdés szónoki.)
+1 ajánló: mégiscsak lesz
ebben a bejegyzésben egy YouTube-csatorna-ajánló is:
Neki ugyanis az összes videóját (és nem is csak az idén készülteket) tudom ajánlani mindenkinek, különösen azoknak, akik tudományos kutatással is foglalkoznak. A csatornán egy doktori
hallgató osztja meg tapasztalatait a magányról és a mentális
egészségmegőrzésről, mindezt kifejezetten abból a szempontból, hogy ezeket
hogyan befolyásolhatja a tudományos munka, milyen hatással lehet az emberre. Ez
nagyon fontos volt számomra. Mindig úgy gondoltam, hogy a tudományos munka a
legkirályabb dolog a világon, hiszen az ember azzal foglalkozhat, ami a
leginkább érdekli. De már látom, hogy ennek is megvannak, meglehetnek a
veszélyei, ha az ember emellett nem figyel oda a mentális egészségére. El lehet
magányosodni, és aztán emiatt ki is lehet égni közben. (Különösen, ha az ember
azt hiszi, az érdekes munka majd valamiféle gyógyszer lesz az egyébként meglévő
magányosságára.) Ezt tapasztalatból is tudom. Cinzia is a maga keserű
tapasztalatából tudja. Az, hogy minderről beszél is a szélesebb közönségnek is,
nyilván szintén a terápiája része.
Néhány ajánlott videó:
A magány érzése a doktori tanulmányok alattA párkapcsolat hiányáról
A stressz kezelésének nehézségeiről
Cinziának egyébként van
egy másik csatornája is, akit érdekel, valószínűleg arra is érdemes lehet
ránézni.
Kellemes további ünnepeket Mindenkinek, hamarosan (az új évben) találkozunk!
