"Nem változik semmi..."

Na elég volt. Ritkán írok ilyeneket, de kiprovokálták. Magukra vessenek az illetők! (Egyetlen mentségem, hogy ami kiváltotta, ennél sokkal rosszabb volt.)


Nyílt levél egy magát költőnek hívő propagandistához

Van, ki vánszorogna kereszt vallásáig,
De nem jut el messzebb, csak a talpnyalásig.
Mit fejébe nyomnak, seggükből az urak,
Ő azt visszanyomja, fején tátva lukat.

Akaszthatják neked Nagy Imrét vagy Rajkot.
Törhetik a vörös csillagot, harangot
A templomtoronyban, te majd lelkendezel.
Mindegy, csak "úr" mondja, s rögtön elélvezel.

Szidalmazod, ha kell Horthyt vagy Mindszentyt,
Zsidót vagy a migránst, világon mindenkit.
Egyszer a kulákot, másszor a dzsentriket,
Prolit, burzsujt, entellektüeleket,

Szovjetuniót, majd Titót, Amerikát,
Szomszédot, muszlimot s az ő lányát, fiát,
Sorost, Hornt és Gyurcsányt, s akit kell maholnap,
Gyermekeid gyűlölet-verseket magolnak.

Egyenetlen sorú, szar verseket írva,
Hamisan esküdve, álkönnyeket sírva
Így leszel hatalmunk buzgó talpnyalója,
(Ha azt parancsolják: világnak taplója...)

Mindegy is mily úrnak segge a nyalóka,
De segget kinyalni, "ez a szolga dolga"...
Szerinted, s ügybuzgón, híven gyűlölködni.
Plakáton, rádión, tévében röfögni.

Felszentelt hóhérok önkéntes jobbágya
Így lettél, vagy inkább: maradtál, akárha
Semmi se változott volna itt azóta,
Hogy a szégyenedtől nem dőltél kardodba,

Hanem a zsarnokok mellé vígan álltál,
Hogy tőlük állást, nőt és kényelmet várjál.
Szeretetet hirdetsz egyik pillantásban,
S másikban kinyírnál; s "Állam: biztonságban!"

Kiáltanál fennen, és régi barátot
Is a rendőrségnek átadnál, ha látod,
Hogy veled nem gyűlöl idegen népeket,
Sem pedig nem imád hamis isteneket.

Dicsőítesz régi forradalmárokat,
Ifjakat, hősöket, szabadságharcokat,
S közben, ki ma a gyűlölet-árral,
Szembeszáll, és eszmét vagy vallást felvállal,

Arra buzgón mondod, hogy: "büdös rebellis",
S küldenél rá csendőrt, ávéhást, TEK-est is.
Szóval, míg ilyen jobbágy-állapotban,
Annak kedvéért szólsz, kinél puska, bot van,

S azt szidod, kit néked előír felülről
A mostani önkény, s a kétség nem őröl,
S egyenetlen rímű, rossz versben gyűlölködsz,
Vak engedelemmel bűnbakokat köpködsz,

Addig ne tarts számot jóindulatomra,
Amíg te gyalázkodsz "felsőbb parancsokra",
Mondom ne tarts számot a megértésemre,
Amíg te gyűlölködsz megrendelésekre!

Leliwa lovagjainál VI.

Az Úrnak .... esztendeje, Tarnów
Julius hava

Vagynak tán, akik lenézik a komédiás mesterséget, pedig szép az, akkor is, ha mesterségként, s akkor is, ha csak úgy a maga s mások örömére, más munkák mellett gyakorolja az ember.
A polákok mindennél jobban szeretik a színházat, s ennek sokszor adják jelét. Ezért határoztuk el, hogy velük közösen mind szép színházat csinálunk, Tarnowski uramnak, s Tarnów minden lakosának örömére.

S amit előadánk, nem más, mint a dicső Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak története. Illetve annak egy része. Mert ezek a dicső és vitéz férfiak a Világ minden lovagjának példával szolgálhatnak, s történetük tanulsággal.

Írta és rendezte pedig a darabot Rayla leányasszony, ki tűzrőlpattant menyecske lévén nemcsak a kardforgatáshoz, hanem a színirendezéshez is igen kiválóan ért. Valának közöttünk többen, kik megjárátk a kelták, britek s ánglus-szászok földjét, és ők sok történetet hallának Arthur királyról s az ő lovagjairól. De mi kik odáig nem jutottunk még, csak vágyódunk ama messzi honba, Arthur királyról mi is sokat hallottunk. S volt olyan is aki ismerte és olvasta ama szép történeteket, miket összegyűjtött (s hozzá újabbakat is kitalált) a nemes Thomas Malory lovag.

S valának olyak is, akik halloták mesélni az ánglus Püthónnak komédiásait Arthur királyról, Bedevere lovagról, Ni lovagjairól s a többiekről.

S mindeme tudást mi egybegyűjténk s abból Rayla leányasszony igen szép színidarabot kerekíte ki. Úgy rendezé, hogy beszéd kevés legyen benne, mert ki magyar, polák székely is játszik a darabban, s bár latinul is mindenki tud, a nézősereg nagy része mégiscsak lengyel pórnép vala, Tarnowski uraimék jobbágyai. S kevés a beszéd a darabban, de annál több a mozgás, s a szép hangzat, miáltal misztikussá, sejtelmessé leve az egész.

Magam is meglepődék, hogy Rayla rám osztotta Arthur király szerepét, melyre én sem elég délcegnek, sem elég méltónak nem tudtam magamat, egyszerű vitéz lévén mindig otthon is, s Polákországban is. De így még engem meg nem tiszteltek sehol is, s ha már így esett, iparkodtam méltónak lenni rá, s méltósággal viselni magamat így királyként.
A szép Guinevere, Atrhurnak hitvese pedig a székely Emőke leve, kinek szépsége vitán felül áll mindenek előtt. Örült is az én szívem is, rá nézve, s még sajnáltam is, hogy néha olyan nyersen kell bánnom vele a szerep szerint, nem úgy ahogy magam feje s szíve szerint szerettem volna.
Lancelot szerepét pedig a délceg Bagoly nembeli Levente vitéz. Szép arca, s vitézsége teszi rá méltóvá. Attila a nagy bölcs varázsló, Merlin. Bende vitéz leve a Kerekasztal legifjabb lovagja, Perceval avagy Parsifal.

(De eljátszá ő az ifjú Arthur szerepét is, mikor még nem vala Arthur király. Így tehát az Excaliburt is Bende barátom rántotta ki a sziklából, nem én.)

A gonosz, de szép boszorkányt Ági játszotta, kinek titokzatos arca, s bűbájos szeme varázslása igen alkalmas erre. Arthur nagy ellenfelét Modredet pedig maga a nagy vitéz, Sławomir, a Bátor játszotta.

S ott vala még a hatalmas termetű Hagen is, ki nemcsak hatalmas termetű és roppant erejű, meg hosszú orrú, de még a tüzes varázslatokhoz is jól ért, s nem is lehetett másnak adnia a Tűzokádó a Sárkány szerepét, egyedül csak neki.

A Gladii Amicinek minden rendű és rangú emberei, lovagjai és udvarhölgyei játszották a többi szerepet, a lovagokat, vitézeket, udvarhölgyeket és szörnyeket. (Galahad, Gawain, Bedevere is benne valának a színidarabban, de a Vérnyúl nem. S Tim atya sem. Vala viszont egy lovag, ki folyton azt kiáltozta: „Ni!” illetőleg, mivel polák vala: „Nyi!”)

Szép történet, amit mi itt eljátszottunk, s láttam, hogy akik nézték könnyek szöktek a szemükbe. Tarnowski uram is elismerőleg nézett ránk.

S utána még a székely vitézek és leányok előadának egy külön történetet bábokkal komédiázva, melyet nemrég találtak csak ki, s a mi küzdelmünket regélte el a gonosz Iriatis varázslóval, s annak sötét goblinseregével. S aki nézte, ezen is könnyezett, de ekkor már bizony a röhögéstől. Ezek a székelyek értik, hogyan csináljanak tréfát mindenből, még a véres harcból is. S annyi véres harc után jó is volt ezt látni.

(Vége következik)

Dialektika

Sokszor írtam már arról, hogy miért nem szeretem ha felülről azt sugallják az embereknek, csak két út létezik, azaz az életünket kettős, egymást kizáró (antagonisztikus) ellentétpárok határozzák meg, és mindig csak két lehetőség közül tudunk választani. Én ebben nem hiszek.

Amiben viszont hiszek, pontosabban amit jó modellnek tartok, az a dialektika. A dialektikus gondolkodás is bizonyos mértékben ellentétpárokon alapul. Azonban ezek az ellentétek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő ellentétek. De nem is feltétlenül két pólusa, azaz szélsősége az adott dolognak (bár azok is lehetnek), hanem más természetű részei. A dialektikus ellentétek, amikor egy adott dolog két része közötti egyensúly ideiglenesen megbomlik, feszültség támad, éppen azért izgalmasak, mert dinamikussá teszik mozgásba hozzák az adott dolgot, és ilyenformán éppen a mozgás teremtheti meg újra az egyensúlyt. Mondok néhány példát, úgy érthetőbb lesz.

Forma – Tartalom

erre már sokszor utaltam, e két dolog dialektikája vezet adott szimbólumok (formák) jelentésének (tartalmának) változásához, és fordítva, ahhoz, amikor egy adott tartalom új formát talál magának. Erre azért, ha akarjuk, van, lehet ráhatásunk. Erről írtam itt is. De hadd tegyek hozzá ilyesmit is: szerintem a vallások is elsősorban formák, amelyek adott esetekben hasonló tartalmakat fejezhetnek ki (amelyeknek adott esetben pozitív és negatív hatásuk is lehet). Érdemes a formák változása mellett a tartalmat is vizsgálni, annak változását vagy nem változását. A Kereszténység és az Iszlám formája mögött például sok hasonló tartalom bújik meg, olyanok is, amiknek pozitív, olyanok is, amiknek negatív hatásuk van.

Ha ez még mindig túl elvont, folytatom.

Kereslet – Kínálat

Ez a közgazdaságtani folyamatok mozgásának meghatározó dialektikus ellentéte. Kölcsönösen alakítják, formálják egymást. (Mert a kínálat is alakítja a keresletet, ezt nem szabad elfelejteni.)

Közeledés –Távolodás

Ez pedig a tánc dialektikája. A latin táncokban éppolyan fontos a férfi és a nő közötti közeledés eltávolodás, mint az általam is művelt magyar néptáncokban. Egy jó táncban egy egész párkapcsolati modell benne lehet. De ha egyedül táncolsz, akkor is megvan a dialektika az izmok feszülésében és lazulásában. Ez tulajdonképpen minden mozgás alapja.

Értelem – Érzelem

nos, itt látjuk igazán, hogy nem ellentétpárról van szó (mint az előbbi esetben), hanem csak egyazon dolog kétféle, eltérő természetű alkotórészéről. De ezek is kerülhetnek feszültségbe, ellentmondásba egymással, ilyenkor aztán igyekeznünk kell az ellentmondást feloldani, és nem kilengeni szélsőségesen egyik irányba sem.

Adó – Vevő

ez a dialektikus ellentétpár a kommunikáció alapja. A dinamizmust az teremti meg, hogy folyton váltogatjuk egy adott helyzetben az adó és a vevő szerepét. Ha bármelyik szerep hosszú időre megragad a kommunikáció egyik szereplőjénél, abból kellemetlen helyzet alakul ki, amiből ki akarunk majd lépni. Az sem működik, hogy valaki egyszerre legyen adó és vevő folyamatosan.

És még néhány ilyen dialektikus pár:
Közösségi – Magán, Formális – Informális, Állam – Társadalom, Elmélet – Gyakorlat, Objektív – Szubjektív.

Mindezek alapján azt is láthatjátok (már megint), hogy szerintem miért értelmetlen a politikai jobboldal-baloldal ellentétpárja abban az értelemben ahogyan ma használják. Mert a bal-jobb ellentétpár alapvetően egy dialektikus ellentétpár, nem pedig egymást kizáró, antagonisztikus, amivé manapság tenni igyekeznek (pl. ilyen hülye jelszavakkal, mint: „soha-többet-baloldali-hatalmat”). Mert baloldala és jobboldala mindennek van, és haladni csak úgy tudunk, ha hol az egyik, hol a másik mozdul meg. Ha egy dolgot akár bal, akár jobboldalától megfosztunk, nem fog tudni mozogni. Ez nem azt jelenti hogy minden politikai klikket hagyni kell garázdálkodni felettünk. Csak azt, hogy a politikában el kellene engednünk a baloldal-jobboldal kifejezést (mert ez a köznyelvet is megmérgezi), és arra koncentrálnunk, hogy egy-egy csoport mit állít, és mit tesz. Sokkal hatékonyabbak is lehetnénk így.

Valószínűleg nem ez volt az utolsó elvont eszmefuttatás a blogon, de igyekszem majd mindig érthetően fogalmazni.

Egy honvédő harc vége (Hősök és álhősök 3.)

Az 1919-es magyar honvédő háború taglalását a sikerek csúcspontján, a csehek elleni győzelmes északi hadjáratnál hagytuk el, illetve ott, hogy ekkor: „A nagy északi előnyomulásnak egy francia egyezkedési kísérlet vetett véget, aminek a Magyar Tanácsköztársaság (akkor már: Magyar(országi) Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság –MSzSzTK) vezetősége botor módon bedőlt.”

Lényeg, hogy az Entente (elsősorban a franciák) egy diplomáciai jegyzékben azt az ígéretet tette, hogy ha a magyar csapatokat visszavonják, azaz ha feladják az eddig elfoglalt területeket, akkor a MSzSzTK-t meghívják a nemzetközi béketárgyalásokra. A MSzSzTK külügyi népbiztosa (quasi külügyminisztere), egyben legfőbb vezetője, Kun Béla bedőlt ennek az ígéretnek, és némi vita után a többi népbiztossal (akik nagyrészt hevesen ellenezték ezt a rossz húzást), visszavonatta a csapatokat. Pedig számíthatott volna rá, hogy a románokat és a cseheket támogató franciák ezt nem gondolják komolyan. Azonkívül: az, hogy egy állam képviselői ott vannak egy nemzetközi tárgyaláson még semmilyen garanciát nem jelentene semmire. Mert megfogalmazhatják az országuk területi követeléseit, de ha ennek az adott ország fegyveres ereje nem tud nyomatékot adni, akkor az egésznek kevés konkrét foganatja lesz. Furcsa, hogy Kun Béla, ez az egyébként nem tehetségtelen (bár emberileg nem is túl szimpatikus) vezető ilyen rövidlátó módon ítélte meg azt az adott helyzetet. Hogy szándékos árulás történt volna? Nem valószínű, hiszen Kun is tudhatta: ha a honvédő háború vereséget szenved, bukik a Tanácsköztársaság mint rendszer is, akkor pedig rá nem várhat más, mint börtön vagy akasztófa.

Mindenesetre a népbiztosok nagy részén kívül a zseniális vezérkari főnök, Stromfeld Aurél is érezte, hogy ez egy nagyon rossz húzás volt. Ezért a továbbiakért egy esetleges (de nagyban előre látható) atonai vereségért nem is vállalta a felelősséget: lemondott a pozíciójáról.

Így a következő hadműveleteket nem ő vezette.

Arról már szó volt, hogy amikor a Magyar („Vörös”) Hadsereg (MVH) az ország északi területein a csehek ellen harcolva éppen diadalmasan előrenyomult, akkor a Tiszánál már ott álltak a jóval nagyobb erőt képviselő román csapatok. Kun koncepciója valószínűleg az volt, hogy most, hogy a cseh hadsereg meg van verve, fel lehet adni bizonyos pozíciókat, és ezzel időt nyerni, és minden erővel a román betolakodók ellen fordulni. Csak ez magyarázhatja az Entente-jegyzék elfogadását. Ha pedig így van, akkor Kun valószínűleg ott követett el hibát, hogy alábecsülte a csehek erejét, illetve méginkább a csehek és a románok együttműködési készségét. (Pedig közöttük a franciák is közvetítettek.)
1919 júliusában tehát a románok ellen lehetett fordítani minden magyar erőt,

csakhogy ez a magyar hadsereg már nem ugyanaz volt. A katonák kiábrándulva az egészből (látva, hogy a vezetés feladta az elért eredményeket, a területeket, amikért ők a vérüket áldozták) tömegesen dezertáltak. A civil lakosság is teljesen kiábrándult emiatt a Tanácsköztársaságból. Egyre több lázadás tört ki a rendszer ellen.

(Az ellenfél: a román hadsereg)

Szóval júliusban ilyen kedvezőtlen körülmények között megindult egy hadművelet, ami a románok visszaszorítását célozta volna. Ennek a hirtelen meglepetés erejéből következően voltak is némi sikerei kezdetben. A magyar csapatoknak ugyanis a románok számára váratlanul, és így viszonylag kis veszteséggel sikerült átkelniük a Tiszán. És még utána is a legtöbb helyen még jódarabig előre tudtak nyomulni, amint ez az alábbi ábrán látható.

De ez már kevés volt. A lendület egy idő után elfogyott, és a magyar hadsereg erői nem voltak akkorák, hogy az egész román megszálló haderőt vissza tudták volna szorítani. Minden önfeláldozó hősiesség ellenére egy idő után megfordult a helyzet, és a románok támadtak, a magyarok pedig kénytelenek voltak támadni. Egészen odáig, hogy a románok Budapestig elmentek, és annak nagy részét is megszállták. Magyarország vereséget szenvedett egy háborúban. Nem árulás miatt. Egyszerűen az ellenfél erősebb volt, amit ebben az esetben kénytelenek vagyunk elismerni.


És ebben a helyzetben szólnunk kell egy másik fontos témáról, és tisztáznunk kell egy máig elterjedt történelmi tévhitet. Ez Horthy Miklós szerepével kapcsolatos. Méghozzá: amit látnunk kell, és sajnos ki kell mondanunk: Horthy nem Magyarország megmentője, semmilyen szempontból. Horthy az Osztrák-Magyar Monarchia hőse, mint valóban kiemelkedően tehetséges és tényleg eredményes tengerésztiszt. De az, amit 1919-ben művelt sokmindennek nevezhető, csak országmentésnek, a haza védelmének nem.
A nyár folyamán Szeged városában egy ellenkormány szerveződött a Tanácsköztársaság vezetői ellen. Ennek a haderejét Horthy szervezte meg.

Ez érthető volt, hiszen a Tanácsköztársaság vezetői (bár közülük nem mindenki) és erőszakszervezetei sok disznóságot, igazságtalanságot műveltek az ország lakosságával, indokolt volt a velük szembeni elégedetlenség. De hogy a szegedi ellenkormány és Horthy akkor kezdtek egy polgárháború előkészítésébe, amikor az ország területén két idegen megszálló hadsereg is nagyban tevékenykedett, az már némileg kifogásolható. Érdekes, hogy éppen azoknak, akik azt vetik Károlyi Mihály szemére, hogy előbb foglalkozott a társadalmi kérdések megoldásával, mint a haza védelmével (itt és itt írtam róla, hogy ez milyen tévhit, és a kettő miért nem volt elválasztható, és Károlyi hogyan igyekezett a hazát is védeni), eszükbe sem jut, hogy ugyanezt Horthy szemére vessék.
A román támadás alatt Horthy kímélni igyekezett a haderejét, és Szegeden malmozva nézte, ahogyan a román hadsereg fél Magyarországot elfoglalja. De ezt még esetleg ki lehet magyarázni. Mert kérdéses lehet, hogy létszámban és technikai fejlettségben volt-e akkora ereje, mint az ellenségnek. De amit ezután művelt, az szerintem nem igazán nevezhető hazafiasnak.
A románokkal (az ország megszállóival) megállapodott, hogy nem lőnek egymásra. Ellenben haderejével, a Darutollas Hadsereggel

(nevezzük így, mert „Nemzeti Hadseregnek” nevezni kicsit durva vicc lenne), átvonult a Dunántúlra, vagyis az ország románok által meg nem szállt részére. És itt kezdett úgymond „tisztogatásba”.

Ami abból állt, hogy magyar civileket akasztgatott és kínoztatott halálra azzal a váddal, hogy résztvettek a Tanácsköztársaság hatóságai által elkövetett rémtettekben, terrorisztikus cselekményekben. A darutollasok valóban kivégeztek jópár olyan embert, akik a vörös uralom idején terrorizálták a lakosságot, és ártatlanokat végeztek ki. De ezt a megtorlást Horthy katonái nem valamiféle vizsgálat, nyomozás alapján végezték, hanem mindenütt ellenséget szimatolva, mindenkin bosszút állva, akit gyanúsnak gondoltak. Így megintcsak rengeteg ártatlan ember áldozatul esett a „fehérterrornak”. Nem beszélve a darutollasok brutális módszereiről (lásd a cikk nyomtatott változatát), sokszor egészen szadista kínzásairól. Máig nem tisztázott, hogy a vérengzésekben mekkora Horthy szerepe. Valószínű, hogy nem ő vezette személyesen az ilyen akciókat. De eltűrte a katonái kegyetlenkedését. És ezt nevezte (ezt nevezik sokan az ő nyomán azóta is) „honvédelemnek”, „a haza megmentésének”. Az idegen megszállókkal való megegyezést, fegyvertelen civilekkel való keménykedést és magyar emberek brutális megkínzását, ártatlanok kivégzését (a bűnösök mellett persze). Mintha Horthy és hadserege azt akarta volna, hogy a magyar embereknek az a része is szívja meg, akiket a román megszállás nem ért el. Hogy tapasztalják ők is meg, milyen egy idegen katonai megszállás. Csak éppen nem idegen katonák hajtották végre ezt a megszállást, hanem saját magyar katonáik.

Mindezek után Horthy szépen megvárta, amíg a románok maguktól eltakarodnak Budapestről (erre a francia szövetségeseik által kikényszerített nemzetközi megegyezés kötelezte őket), hogy aztán oda a Fehér Lovas Admirális úgy, olyan diadalmasan vonulhasson be, mintha ő bármit is tett volna az ellenséges csapatok kiszorításáért.

Kezdeti intézkedései között szerepelt, hogy lefokoztatta, és két évre börtönbe csukatta azt, aki a legtöbbet tette az utóbbi egy évben az ország védelméért: Stromfeld Aurélt. A honvédelem másik irányítóját, Böhm Vilmost talán még fel is akasztották volna, ha nem lép le az országból. (Csak 1945-ben térhetett haza.) A MVH illetve a Tanácsköztársaság katonájaként a hazát védő emberek közül a főtiszteket nagyrészt átvették az új rendszer hadseregébe is. Viszont a közkatonák közül sokakat ért hátrányos megkülönböztetés, illetve voltak, akiket hosszabb-rövidebb időre be is csuktak azért, mert „vöröskatonák” voltak. (Ezt hívják kettős mércének.)
Hogy Horthy aztán milyen rendszert épített ki, más kérdés. Én ezzel a rendszerrel szemben is nagyon kritikus vagyok (erről itt már írtam), de emellett el kell ismernem, hogy Horthy nem volt egy véreskezű diktátor, aminek aztán később sokan beállítani próbálták. Az ország vezetőjeként tudott rendes, szeretnivaló figura is lenni. Amellett inkább csak egy kirakatfigurája volt a róla elnevezett rendszernek. Egészen addig, amíg teljesen elhibázott módon bele nem vitte az országot egy teljesen esélytelen, szörnyű háborúba, amelyben megint csak szerette volna nagy katonai zseninek hinni magát.
De szóval minden emberi szívélyessége ellenére a II. világháborúban játszott dicstelen szerepe mellett a legundorítóbb Horthyban az a melldöngetés, amit egész uralma alatt folytatott.

Elvárta, hogy mint „a haza megmentője” előtt boruljanak le előtte, aki, ha nem is idegen megszállók szuronyainak hegyén jutott hatalomra, de idegen megszállók szuronyai mögött sunnyogott be az ország élére.

Félreértés ne essék: a mai bejegyzésben sem a Tanácsköztársaság rendszerét akartam mentegetni (amelyben pozitív és negatív elemek egyaránt voltak), hanem egy honvédelmi harcról némileg tisztázó cikket írni. Szerintem ennek az 1919-es magyar honvédő háborúnak a hősei megérdemlik a megemlékezést, és Stromfeld Aurél egy szobrot is. Talán még Böhm Vilmos is.


A sorozat (Hősök és álhősök) korábbi részei:
1. A Székely Hadosztály
2. Az északi hadjárat