Északra!
Indulásra várunk, örök indulásra
Kocsin, lovon, vonaton
Szívünk baljós áradása
Ballagó árama
Indul.
Hegyek magasodó, büszke trónja
Nem tartja fel.
Hogy tudjuk, van még mit tanulni
Valakibe sírva belehullni
Elsírni bánatunk
S hogy találjuk megértő táborunk
Északon, régi helyén.
Testvérek vállán pihenünk zokogva
Hazug világunk bántó fénye
Nem kaszabol itt
Északon
Vágyunk: testvérek látása
Indul
Erőgyűjtésünk s az út kalandja
Ősünk kerítés-ugrató, falat szétrúgó
Felkelése indul
Északi hév száguldva ütköző
Megakadástól nem riadó
Vágya indul
Harcok erőt adó
Emléke indul
Az elszánás
Kiáltott szava indul
Fejünk befúrva a kín-szerelembe
Bizalmat tanulni indul
Vágyunk csatája
A lobogó erő
Reményt tanulni indul
Minden ily erővel rokon szövetségben
Kezet fogni indul
Ölelni indul
Búcsúzni indul
Minden s mindenki
Ha velünk jön, izzva készüljön
Mert nagy útra indul
2011. november 27., vasárnap
Bujdosó
De ha mégiscsak a klasszikus értelmét vesszük a kuruc szónak? Vehetjük azt is. Amit Hamvas Béla olyan szépen leírt Az öt géniusz északi géniuszról szóló fejezetében: a kuruc a bujdosó, a reménytelen küzdelmet folytató harcos, a partizán, valamiféle visszahúzódott indián törzs tagja, utolsó képviselője barátaival egy fontos ügynek. Ha ragaszkodtok ehhez, hát elfogadhatom ezt is. Ez egy jóval személyesebb, líraibb értelmezése a szónak. Ha akarjátok, tekinthettek tehát akár ennek is: „bejegyzésekben bujdosó” haramiának, aki valami elveszett középútért harcol, szellemi partizánháborút folytat a mai áradó hülyeség és kultikussá tett bunkóság, szellemi lustaság ellen. De inkább a megértésért, a közösségért, a magyarok, minden magyar magyarságáért, azok magyarságáért is, akiket néhányan bizonyos félreértések folytán a nemzeten kívülre akarnak dobni. Ebben a harcban én persze csak közvitéz lehetek, de annak szívesen beállnék.
Különös, hogy Hamvas Béla ezt a jelenséget, ezt a jó ügyekért való reménytelen küzdelmet valahogyan az északi géniuszhoz köti. Vajon magát is ideértette? (Ő maga is Eperjesről származott.)
Én a magam részéről kezdettől éreztem valamiféle vonzódást ehhez a géniusz-elmélethez. Ha nem is tetszik mindig, amit Hamvas leír, maga az ötlet nagyon megfogott. Hogy létezhetnek valamiféle területi géniuszok, és van köztük egy északi géniusz is; ez sok mindent megmagyarázhat. Furcsa. A családom apai ágon Magyarország északi részéről származik. Apám, a jó Tinódi Gerzson mindig is imádott Szlovákiába járkálni. Gyerekkorában az ottani rokonokat látogatta meg, aztán mikor családja lett, minket körbehordozva járta be ezt a szép országot, és azt mondta valami különös nyugalomra talál ott mindig. Én pedig… Ha utazás engem is mindig az északi irány vonzott. Irány Szlovákia! Aztán Polákország. Meg is tanultam polákul, el is merültem a kultúrájukban, valószínű megélni is ebből fogok. De egy idő után onnan is tovább hajtott valami. Litvániába akartam menni, a zöld erdők és arany borostyánok földjére, ahol Európa utolsó pogányai éltek. Vajon mit őriznek ma még egykori pogányságukból –kérdeztem. De rövid ideig voltam ott ahhoz, hogy válaszolni tudjak. Vissza kell még mennem. De végső célom, mint ország és mint nyelv is: Suomi. A szépen zengő dallamos beszéd, az erdők és tavak hazája. Vajon mikor fogok egészen odáig eljutni? Mikor?
Különös, hogy Hamvas Béla ezt a jelenséget, ezt a jó ügyekért való reménytelen küzdelmet valahogyan az északi géniuszhoz köti. Vajon magát is ideértette? (Ő maga is Eperjesről származott.)
Én a magam részéről kezdettől éreztem valamiféle vonzódást ehhez a géniusz-elmélethez. Ha nem is tetszik mindig, amit Hamvas leír, maga az ötlet nagyon megfogott. Hogy létezhetnek valamiféle területi géniuszok, és van köztük egy északi géniusz is; ez sok mindent megmagyarázhat. Furcsa. A családom apai ágon Magyarország északi részéről származik. Apám, a jó Tinódi Gerzson mindig is imádott Szlovákiába járkálni. Gyerekkorában az ottani rokonokat látogatta meg, aztán mikor családja lett, minket körbehordozva járta be ezt a szép országot, és azt mondta valami különös nyugalomra talál ott mindig. Én pedig… Ha utazás engem is mindig az északi irány vonzott. Irány Szlovákia! Aztán Polákország. Meg is tanultam polákul, el is merültem a kultúrájukban, valószínű megélni is ebből fogok. De egy idő után onnan is tovább hajtott valami. Litvániába akartam menni, a zöld erdők és arany borostyánok földjére, ahol Európa utolsó pogányai éltek. Vajon mit őriznek ma még egykori pogányságukból –kérdeztem. De rövid ideig voltam ott ahhoz, hogy válaszolni tudjak. Vissza kell még mennem. De végső célom, mint ország és mint nyelv is: Suomi. A szépen zengő dallamos beszéd, az erdők és tavak hazája. Vajon mikor fogok egészen odáig eljutni? Mikor?
2011. november 22., kedd
Énekek
Ha már szóba került, hadd mutassak valamit még erről az előző témáról!
Hamvas Béla azt írta a Rákóczi-szabadságharcról: „A magyar történetben a kuruc háború az egyetlen mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett. Mintha a magyarságnak ez lett volna a szent háborúja. (…)Abban, amit a kurucság jelent, az egész magyarság osztatlanul részt vesz, éspedig fenntartás nélkül.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz (Az északi géniusz))
Ez azért talán túlzás. Először is: nyilván nem ez volt az egyetlen, amely mély költészetet teremtett. Nyilván. Másodszor dehogy vett részt benne az egész magyarság: igen sokan maradtak a császáriak mellett magyarok, és nem azért,mert hazátlan bitangok voltak, hanem mert meggyőződésük volt, hogy a hazájuknak ezzel tesznek a legjobbat. A főnemesség nagyobb része és a főpapság nem állt Rákóczi oldalára. És rajtuk kívül is sokan ellen harcoltak. Voltak, akik meg csak félelemből szolgálták a fejedelmet. De nem is ez az érdekes. Hamvas Béla szövegeiben sosem az igazságtartalom mennyisége volt az érdekes számomra, hanem véleményének költőisége. Jelen esetben az, hogy a „kuruc háború” költészetet és zenét teremtett.
És bizony vannak ennek a költészetnek és zenének szép darabjai (még úgy is bőven maradnak ilyenek, ha eltekintünk a XIX. században hamisított daraboktól). Hadd osszam meg veletek két személyes kedvencemet. Főleg az tetszik, hogy milyen lelkesek ezek, egyáltalán nem a szegénylegény kesergései, mint a legtöbb ilyen.
Íme tehát:
Dálnoki Veres Gerzson:
Magyarország, Erdély, hallj új hírt
Magyarország, Erdély, hallj új hírt!
Melyet régen hogy az tokos bírt,
Már ideje, hogy felserkenj,
Puskát, kardot rozsdától fenj,
S dobszóra ülj lóra.
Bizony régen már hogy aluszol,
Hideglelés nélkül vajúszol,
Megemésztett a porció,
Nincsen benned már semmi jó,
Hol híred s fegyvered?
Ne hagyd magad, kérlek, ily lágyon!
Mit heversz honodban csak ágyon?
Kapádból i csinálj fegyvert,
Lám országod termett embert,
Ébredjél, s ne késsél!
Rákóczi érkezett Munkácsra,
Híre ment már ennek Szatmárra;
Az kapukra fut az német,
Tartja szorosan az gyémet,
Mond wer dó-t, aj, Herr Gott!
Bercsényi is elhagyta Ungvárt,
Mert ily állapotot rég hogy várt;
Gyűl hozzá sok kuruc legény,
Mindenik oly serény, kemény,
Mint farkas avagy sas.
Esze Tamás sem ül csak Tarpán;
Ember –higgyed– ő is a talpán.
Azt mondja, hogy egyéb bérrel
Nem taxál, csak német vérrel,
Fegyvert vont, s majd vért ont.
Károlyi is megunta Bécset,
Ausztriában gyújtott mécset;
Tűzzel próbálja ezüstit,
Alig állja Bécs a füstit,
Mert sűrű, s keserű.
Nohát magyar kapjad az üdőt,
Mert mutatott Isten immár főt.
Szép hazádért, kedvesidért
De mért szánnál ontani vért,
Ne sarcolj, csak harcolj!
Örülj Tokaj, Kálló, Kisvárda!
Tudom, mindeniktek ezt várta.
Zsoldositok sem gondolták,
Hogy Kukulit megpaskolták;
Búban nyeg. Hódolj meg!
Az többi is követ tégedet;
Új uradhoz tartsd hűségedet.
Tisza, Duna alig várja,
Hűségednek leszen párja
Mind Kunság, mind Jászság.
(Dálnoki Veres Gerzson maga is a kurucok tisztje volt. Több csata történetéről is szép krónikás éneket írt. Erről a dalról nem tudni, ő szerezte-e, vagy csak beemelte egyik költeményébe. Mindenesetre szép.)
Itt van hozzá egy lehetséges zene is. (Kb. 1:30-nál kezdődik)
http://www.youtube.com/watch?v=hxcv6IN6Nfg
Ez a másik pedig csak simán vicces. Amúgy feltűnő, hogy az akkori emberek leveleiben, leírt mondataiban mennyi játékosság, ötlet, szóvicc van. Ilyenekkel bizonyára mindent könnyebb volt elviselni a sok akkori nyomorúságot. Érdekes, hogy ebbe a költeménybe még olyan „labancpárti” főurak nevei is belekerültek, mint Koháry István vagy Ebergényi László. Az viszont kár, hogy nincs benne egy András sem.
A magyarok ABC-je 1705-1706-ból
Ábécé, amelyben magyarok nevei
Fel vannak jegyezve csak némely tisztei
Mert magát ki miben és miként viseli,
Javát avagy rosszát magyarnak neveli.
Urunk marsallusa híres Vay Ádám,
Főlovászmestere pedig Pogány Ádám,
Podagriuskodik vén Balassa Ádám,
Egernél elesett vitéz Gyürky Ádám.
Régi tolvaj, híres vitéz Borbély Balázs,
Köszvényben keményen nyög Mocsáry Balázs,
Kancellárius volt Bécsben Jaklin Balázs,
Csepleken lakozott csúfság Balázs Balázs.
Esterházy –kétszer már labanc – Dániel,
Csak köntöst változtat a másik Dániel,
Dézsmás és caupsator Bulyovszky Dániel,
Syntaxist tanítgat Turvélyi Dániel.
Csak most lett kuruccá Antal Esterházy,
Búsul rajta szörnyen horvát közt Erdődy,
Vagdalkozik német mellett Ebergényi,
Ismét visszakészül Nyitrához Ebeczky.
Magyar fejedelem úr Rákóczi Ferenc,
Kinek ellensége (?) Klobusiczky Ferenc,
Főkomisszárius épül Darvas Ferenc
(………)
Igaz magyar nemzet vala Bethlen Gergely,
Kanócbűzt kerüli igen Gellén Gergely,
Puskától szintén úgy fél Berényi Gergely,
Két nap árestomban volt Sélyei Gergely.
Németnek barátja gróf Koháry István,
Állhatatlankodik Esterházy István,
Sáncot Szatmár alatt mivel Kónya István,
Elhagyá, helyébe ment Buday István.
Urunk tanácsosa úr Radvánszky János,
Fősecretárius úr Pápai János,
Trencsénben kommendáns legyen Sréter János,
Ármányos kapitány Korponay János.
Nemrégiben hala meg Erdődy Kristóf,
Adjutáns losonci ifjú Gyürky Kristóf,
Karabélyosok közt hadnagy Patay Kristóf,
Grádicsos bajuszú nagy Kubinyi Kristóf.
Vajon mit csinálhat mostan Csáky László?
Igen búsul Kassán Szentiványi László,
Jönne, ha jöhetne Petrovay László,
Rácra sok ezerrel ment Szemere László.
Erdélyt nem bírhatja úr Apafi Mihály,
Csendesen viseli magát Csáky Mihály,
Nagy dologban jár most Okolicsányi Mihály,
Táborra nehezen indul Balogh Mihály.
Atyjának módjára jár Bercsényi Miklós,
Előtte keményen szalad Pálffy Miklós,
Trencsént oltalmazza Illésházy Miklós,
Félvén, rá ne rontson pap Andrássy Miklós.
Vajon mit gondolhat most Esterházy Pál?
Nehéz követséget ha hoz Ráday Pál,
Kedvesen nem vészi Szendrőben Gyürky Pál,
Noha szívvel várja őtet Kajali Pál.
Dunántúl labancot üldöz Forgách Simon,
Most látszik, fiából lesz második Simon,
Erdélyben szomorú kedves Kemény Simon,
Van-e több úr, mondd meg, kinek neve Simon?
Kár, köztünk hogy nincsen gróf Nádasdy Tamás,
Előtte hű társát küldi Csáky Tamás,
Fogságba vitetett Gácsba Artner Tamás,
Nem is históriáz már Betovics Tamás.
Hamvas Béla azt írta a Rákóczi-szabadságharcról: „A magyar történetben a kuruc háború az egyetlen mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett. Mintha a magyarságnak ez lett volna a szent háborúja. (…)Abban, amit a kurucság jelent, az egész magyarság osztatlanul részt vesz, éspedig fenntartás nélkül.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz (Az északi géniusz))
Ez azért talán túlzás. Először is: nyilván nem ez volt az egyetlen, amely mély költészetet teremtett. Nyilván. Másodszor dehogy vett részt benne az egész magyarság: igen sokan maradtak a császáriak mellett magyarok, és nem azért,mert hazátlan bitangok voltak, hanem mert meggyőződésük volt, hogy a hazájuknak ezzel tesznek a legjobbat. A főnemesség nagyobb része és a főpapság nem állt Rákóczi oldalára. És rajtuk kívül is sokan ellen harcoltak. Voltak, akik meg csak félelemből szolgálták a fejedelmet. De nem is ez az érdekes. Hamvas Béla szövegeiben sosem az igazságtartalom mennyisége volt az érdekes számomra, hanem véleményének költőisége. Jelen esetben az, hogy a „kuruc háború” költészetet és zenét teremtett.
És bizony vannak ennek a költészetnek és zenének szép darabjai (még úgy is bőven maradnak ilyenek, ha eltekintünk a XIX. században hamisított daraboktól). Hadd osszam meg veletek két személyes kedvencemet. Főleg az tetszik, hogy milyen lelkesek ezek, egyáltalán nem a szegénylegény kesergései, mint a legtöbb ilyen.
Íme tehát:
Dálnoki Veres Gerzson:
Magyarország, Erdély, hallj új hírt
Magyarország, Erdély, hallj új hírt!
Melyet régen hogy az tokos bírt,
Már ideje, hogy felserkenj,
Puskát, kardot rozsdától fenj,
S dobszóra ülj lóra.
Bizony régen már hogy aluszol,
Hideglelés nélkül vajúszol,
Megemésztett a porció,
Nincsen benned már semmi jó,
Hol híred s fegyvered?
Ne hagyd magad, kérlek, ily lágyon!
Mit heversz honodban csak ágyon?
Kapádból i csinálj fegyvert,
Lám országod termett embert,
Ébredjél, s ne késsél!
Rákóczi érkezett Munkácsra,
Híre ment már ennek Szatmárra;
Az kapukra fut az német,
Tartja szorosan az gyémet,
Mond wer dó-t, aj, Herr Gott!
Bercsényi is elhagyta Ungvárt,
Mert ily állapotot rég hogy várt;
Gyűl hozzá sok kuruc legény,
Mindenik oly serény, kemény,
Mint farkas avagy sas.
Esze Tamás sem ül csak Tarpán;
Ember –higgyed– ő is a talpán.
Azt mondja, hogy egyéb bérrel
Nem taxál, csak német vérrel,
Fegyvert vont, s majd vért ont.
Károlyi is megunta Bécset,
Ausztriában gyújtott mécset;
Tűzzel próbálja ezüstit,
Alig állja Bécs a füstit,
Mert sűrű, s keserű.
Nohát magyar kapjad az üdőt,
Mert mutatott Isten immár főt.
Szép hazádért, kedvesidért
De mért szánnál ontani vért,
Ne sarcolj, csak harcolj!
Örülj Tokaj, Kálló, Kisvárda!
Tudom, mindeniktek ezt várta.
Zsoldositok sem gondolták,
Hogy Kukulit megpaskolták;
Búban nyeg. Hódolj meg!
Az többi is követ tégedet;
Új uradhoz tartsd hűségedet.
Tisza, Duna alig várja,
Hűségednek leszen párja
Mind Kunság, mind Jászság.
(Dálnoki Veres Gerzson maga is a kurucok tisztje volt. Több csata történetéről is szép krónikás éneket írt. Erről a dalról nem tudni, ő szerezte-e, vagy csak beemelte egyik költeményébe. Mindenesetre szép.)
Itt van hozzá egy lehetséges zene is. (Kb. 1:30-nál kezdődik)
http://www.youtube.com/watch?v=hxcv6IN6Nfg
Ez a másik pedig csak simán vicces. Amúgy feltűnő, hogy az akkori emberek leveleiben, leírt mondataiban mennyi játékosság, ötlet, szóvicc van. Ilyenekkel bizonyára mindent könnyebb volt elviselni a sok akkori nyomorúságot. Érdekes, hogy ebbe a költeménybe még olyan „labancpárti” főurak nevei is belekerültek, mint Koháry István vagy Ebergényi László. Az viszont kár, hogy nincs benne egy András sem.
A magyarok ABC-je 1705-1706-ból
Ábécé, amelyben magyarok nevei
Fel vannak jegyezve csak némely tisztei
Mert magát ki miben és miként viseli,
Javát avagy rosszát magyarnak neveli.
Urunk marsallusa híres Vay Ádám,
Főlovászmestere pedig Pogány Ádám,
Podagriuskodik vén Balassa Ádám,
Egernél elesett vitéz Gyürky Ádám.
Régi tolvaj, híres vitéz Borbély Balázs,
Köszvényben keményen nyög Mocsáry Balázs,
Kancellárius volt Bécsben Jaklin Balázs,
Csepleken lakozott csúfság Balázs Balázs.
Esterházy –kétszer már labanc – Dániel,
Csak köntöst változtat a másik Dániel,
Dézsmás és caupsator Bulyovszky Dániel,
Syntaxist tanítgat Turvélyi Dániel.
Csak most lett kuruccá Antal Esterházy,
Búsul rajta szörnyen horvát közt Erdődy,
Vagdalkozik német mellett Ebergényi,
Ismét visszakészül Nyitrához Ebeczky.
Magyar fejedelem úr Rákóczi Ferenc,
Kinek ellensége (?) Klobusiczky Ferenc,
Főkomisszárius épül Darvas Ferenc
(………)
Igaz magyar nemzet vala Bethlen Gergely,
Kanócbűzt kerüli igen Gellén Gergely,
Puskától szintén úgy fél Berényi Gergely,
Két nap árestomban volt Sélyei Gergely.
Németnek barátja gróf Koháry István,
Állhatatlankodik Esterházy István,
Sáncot Szatmár alatt mivel Kónya István,
Elhagyá, helyébe ment Buday István.
Urunk tanácsosa úr Radvánszky János,
Fősecretárius úr Pápai János,
Trencsénben kommendáns legyen Sréter János,
Ármányos kapitány Korponay János.
Nemrégiben hala meg Erdődy Kristóf,
Adjutáns losonci ifjú Gyürky Kristóf,
Karabélyosok közt hadnagy Patay Kristóf,
Grádicsos bajuszú nagy Kubinyi Kristóf.
Vajon mit csinálhat mostan Csáky László?
Igen búsul Kassán Szentiványi László,
Jönne, ha jöhetne Petrovay László,
Rácra sok ezerrel ment Szemere László.
Erdélyt nem bírhatja úr Apafi Mihály,
Csendesen viseli magát Csáky Mihály,
Nagy dologban jár most Okolicsányi Mihály,
Táborra nehezen indul Balogh Mihály.
Atyjának módjára jár Bercsényi Miklós,
Előtte keményen szalad Pálffy Miklós,
Trencsént oltalmazza Illésházy Miklós,
Félvén, rá ne rontson pap Andrássy Miklós.
Vajon mit gondolhat most Esterházy Pál?
Nehéz követséget ha hoz Ráday Pál,
Kedvesen nem vészi Szendrőben Gyürky Pál,
Noha szívvel várja őtet Kajali Pál.
Dunántúl labancot üldöz Forgách Simon,
Most látszik, fiából lesz második Simon,
Erdélyben szomorú kedves Kemény Simon,
Van-e több úr, mondd meg, kinek neve Simon?
Kár, köztünk hogy nincsen gróf Nádasdy Tamás,
Előtte hű társát küldi Csáky Tamás,
Fogságba vitetett Gácsba Artner Tamás,
Nem is históriáz már Betovics Tamás.
Kurucságom
(Mielőtt nekiállsz ezt a bejegyzést elolvasni, kérlek, olvasd el a Rákóczi címmel jelöltet is.)
A dolgozatom során igyekeztem kerülni a „kuruc” szó használatát. Egyszerűen a témavezetőm kérésére. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ezek a felkelők nem hívták magukat kurucoknak. Inkább a „konföderáltak”, „konföderátusok” szavakat használták saját körülírásukra. Lehet, hogy a „kuruc” szó akkoriban valamiféle degradáló jelző vagy gúnynév lehetett, amit a szabadságharc „bujdosó” örökösei csak később vállaltak büszkén fel. (Valamiféle kóborló harcost, „bujdosót”, rablót is jelenthetett eredetileg. Ebben bizonytalan a témavezetőm is, bizonytalan vagyok én is.) Ezért nem beszéltem ott kurucságról, és ha megfigyelitek, az előző bejegyzésben is mindig idézőjelbe tettem, pontosan ezért.
Hétköznapi beszédben és írásaimban azonban annál inkább használom a kuruc kifejezést. Ezen is sokszor valamiféle szellemi iskolát értek, de nem olyasmit, mint amivel ma sokan meghamisítani akarják e kifejezést melynek már amúgy sem az eredeti értelmét használjuk.
Azt, hogy a kurucon a Rákóczi-szabadságharc résztvevőjét értik, én is tökéletesen el tudom fogadni. De akkor fűzzük tovább: vannak-e mai szellemi értelemben vett kurucok és van-e ilyen értelemben vett kurucság?
Én azt mondom van ilyen, sőt magamat is a kuruc nézetűek közé sorolom. Ne rökönyödjetek meg ezen. Ha elolvassátok az előző bejegyzést, pontosan érteni fogjátok, hogy mit tartok én fontosnak a Rákóczi-szabadságharcból, és hogy ez alapján kiket tartok tényleg mai kurucoknak és miért sorolom magamat is közéjük.
A kurucság Magyarország függetlenségének szükségességét hangsúlyozza, ez kétségtelenül így van. Azonban, mint mondtam már az előbb, egyrészt Rákóczi is egy nemzetközi szövetség részének tekintette magát, másrészt nem állt meg a függetlenségnél. Voltak ötletei arra is, hogy milyen legyen a függetlenné vált Magyarország. Felállított hozzá egy ideiglenes kísérleti államot. Létrehozott egy Konföderációt, amely egyrészt a vármegyék közötti szövetség volt másrészt a nemesség, a polgárság és a vitézlő rend közötti együttműködés is. A jobbágyi sorból kiemelkedett vitézek is részeivé váltak az ország függetlenségéért folytatott harcnak. Íme, ez lenne tehát Rákóczi egyik öröksége szerintem. A különböző társadalmi osztályok, régiók közötti együttműködést szorgalmazni kell szerintünk. Lehetőséget kell adni alávetettebb rétegeknek is, hogy az országért ők is harcoljanak. Ez is a kurucság része lehet. Erről azonban még szó lesz.
Ki kuruc még? Aki szembeszáll a labancokkal. A labanc pedig a Rákóczi idejebeli szóhasználatban nem a német nyelvű, német ruhájú császári katonát jelentette, ahogyan azt a A Tenkes kapitánya-sorozatban tévesen használják. A labanc a császári oldalon álló magyarok gúnyneve volt. Voltak ők is sokan, noha nem mindig ők voltak a többség. A labancok nem hordtak német ruhát, és háromszögletű kalapot (mint a Rákóczi hadnagyában), nem akarták elfelejteni magyar anyanyelvüket és kultúrájukat. Ellenkezőleg: magyarságuknak azzal gondolták, hogy szolgálatot tesznek, hogy a császáriak mellett harcolnak. És harcoltak is, magyar egyenruhákban, magyar huszárezredek a császáriak mellett. Például Ebergényi Lászlóé, akinek legendás ezredét a franciák elleni harcból hozták haza.
Ebergényi képességeit még Rákócziék is elismerték, sosem beszéltek róla, mint árulóról, hanem mint nagy harcosról, aki nem tud eleget, ezért nem a mi oldalunkon áll.
Akiket manapság én labancoknak hívok, azok a jellegzetes túlzó német-fanok. Azok, akiktől néha ilyesféle mondatok jönnek: „Magyarország mindig is a keresztény-germán kultúrkörbe tartozott.” Akik azt gondolják, hogy amiért a németek egy része lenézi a szlávokat, azért nekünk magyaroknak is le kell őket néznünk, megvetőleg kell róluk nyilatkoznunk, és a németeket tekintenünk a kultúra és „civilizáció” hordozóinak.
Ebben persze sokféle szín árnyalat és fokozat van. A klasszikus labanc a legitimista, aki nemcsak hogy vissza akarja állítani a királyságot, hanem a Habsburgokat akarja visszahozni magyar királyoknak. (Noha Magyarországon eddig legalább háromszor mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását.) Az ilyenekkel szeretek vitatkozni, mert általában művelt és okos emberek, akiknek nem lehet a történelemről minden kitalált hülyeséget beadni. Ők nem akarják a magyar történelmet meghamisítani vagy teljesen lerombolni (mint egyes bunkó álkurucok), csak más szemszögből akarják nézni ugyanazt a történelmet. Mondom tisztelem őket, és szívesen folytatok velük vitát a magam köztársaságpárti szempontjaival. (Régebben szokásom volt legitimista honlapokra provokatív kommenteket írni, amiből mindig ékes és magasröptű szellemi viadalok alakultak ki.) A legitimisták kedvenc társadalomtörténésze Szekfű Gyula, Bibliájuk a Három nemzedék. (Szekfű Gyulát nagyon tisztelem, a három nemzedék egy érdekes mű bár szerintem nincs igaza. De róla később.)
A totális félreértésben lévő labanc pedig a kriptonáci, aki nosztalgiával gondol Magyarország és Németország második világháborús együttműködésére, arra milyen szép és dicső volt egy ilyen agresszív nagyhatalmat kegyetlenül és feltétlenül kiszolgálni. Gyakran előfordul, hogy az ilyen nosztalgiáját a második világháborús német haditechnika iránti élénk érdeklődéssel leplezi, aztán, ha hosszabban beszélgetünk vele, kiderül, hogy nemcsak a technikáért rajong annyira. (Előfordul, hogy kiszaladnak a száján olyan szavak, mint „Jawohl!” vagy „Sieg heil!”). Az ilyenekre nincs mit mondani.
Szóval, hogy visszatérjek az eredetihez: kurucnak tekintem magam, mert mind a legitimistákkal, mind a nácilabancokkal véleményével szembemegyek. (De azért ezt a két csoportot nem szeretném egy kalap alá venni. A legitimisták jószándékú, rendes emberek, és a jelenlegi helyzetben a légynek sem ártanak.) Szerintem túlságosan hasonlítunk mi magyarok a körülöttünk élő szlávokhoz és egyéb kis népekhez, ahhoz, hogy rosszban legyünk. Hasonlóak a problémáink és a komplexusaink. (Szerintem nem is lett volna hülyeség velük egy Dunai Konföderációt létrehozni, Teleki László 1849-es tervei szerint. Vagy legalább manapság megtalálni normális és mérsékelt tagjaikat, Kiss Gy. Csaba professzor úr és Czesław Miłosz szellemében.) A hozzájuk vezető úton pedig a Rákóczi-szabadságharc egy jó hivatkozási alap lehet. Igaz, ugyan, hogy a szerbek és a horvátok császárhűek maradtak és Rákócziék ellen harcoltak ekkor. De az összkép közel sem olyan vészes, mint 1848-1849-ben. Szlovákok, ruszinok, románok együtt harcoltak a magyarokkal a közös Hungáriáért. Ugyan hol találunk még egy olyan hőst, akit a szlovákok is ennyire tisztelnek, és magukénak éreznek, mint Rákóczit? (Annak ellenére, hogy Ficóék az utóbbi időben sokat tettek a Rákóczi-kultusz lerombolásáért.) A szlovák művelődéstörténet fontos alakja Daniel Krman diplomatája volt Rákóczinak, őt küldték például a svéd királyhoz.
De még a nagy szlovák betyárról, Jurko Jánošíkról is tudni véli a néphagyomány, hogy betyársága előtt Rákóczinál szolgált.
Nade ne felejtsük ki a szepességi német polgárokat sem: sok ügyes diplomatája Rákóczinak közülük került ki: például Jakob Kray, aki a szabadságharc vértanúja lett végül: 1709-ben Heister császári tábornok felakasztatta.
Szóval a kurucság része lehet az ún. „kis népek” együttműködésének hangsúlyozása a nagyhatalmi szorítással szemben. (Amit ugyan komplikál, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején még nemigen létezett mai értelemben vett nemzeti öntudat, így nem volt nagy kunszt, hogy nem estek egymásnak Hungária polgárai nemzetiségi alapon. De mindegy.)
+Ott van még a francia kapcsolat. Végül is Rákóczi elsősorban mégiscsak XIV. Louis francia király szövetségesének tekintette magát a császár elleni háborúban. A francia kapcsolat volt a legfontosabb. A mai kurucságba tehát beleférhet a francia kultúra szeretete és tisztelete is? Miért ne? Sőt, végső soron Rákóczi szövetségese volt Maxi Manó bajor választófejedelem is. Szóval nem a németek ellen ment a harc, hanem a mindent maga alá gyűrni akaró Habsburg-abszolutizmus ellen. A kurucságban tehát benne van az agresszív nagyhatalmiságnak (vagyis az imperializmusnak) vló ellenállás is, de semmiképpen sincs benne részemről az idegengyűlölet.
Így, ilyen értelemben mondtam tehát magamról, hogy kuruc gondolkodású vagyok. És a fenti érvekkel megtámogatva, azt hiszem érthető, hogy nem tartom ennek a szellemiségnek az örökösének például a kuruc.info szerkesztőit. Ilyen vulgáris, agresszív bunkók persze már a XVIII. század elején is voltak. Akik bevették magukat az erdőkbe, és mindenkit, aki arra járt, kinyírtak, kifoszottak, azzal a jelszóval, hogy ők kurucok, és mindezt a rablást, gyilkolást fosztogatást a hazáért teszik. Pontosan ilyen alakokról szól Jókai Mórnak A nagyenyedi két fűzfa című kisregénye ironikusabb és A Trombitás c. magyar film brutálisabb formában. Gondolom, a kuruc.info munkatársai nagy mértékben az ilyen alakok szellemi örökségére gondoltak, mikor nevet választottak. Alig hiszem ugyanis, hogy a külföldi uralkodókkal tárgyaló Ráday Pál vagy Daniel Krman vagy valaki hasonló járt a fejükben.
De hozzá kell tenni: az ilyeneket Rákóczi sem szerette, sőt igyekezett elvenni a kedvüket a túlzott hőzöngéstől. 1704-ben Rákóczi személyesen adott parancsot Kis Albert nevű parancsnoka felakasztására, pedig ez a Kis Albert már Thököly alatt is szolgált, 1703-ban pedig egyike volt azoknak, akik Magyarországra visszahívták a fejedelmet. Nem tudni pontosan, ezt követően miket művelt. De az elítélése feltehetően nem volt véletlen. Kellet valami elrettentő példa a hozzá hasonlóaknak.
Akárki akármit is mond tehát, én a szabadságharc hagyományából Rákóczi és Ráday hagyományát fogadom el, és arra hivatkozok, és ez alapján nevezem kuruc szellemiségnek azt a hagyományt, amit követni próbálok. Remélem érthető.
Hétköznapi beszédben és írásaimban azonban annál inkább használom a kuruc kifejezést. Ezen is sokszor valamiféle szellemi iskolát értek, de nem olyasmit, mint amivel ma sokan meghamisítani akarják e kifejezést melynek már amúgy sem az eredeti értelmét használjuk.
Azt, hogy a kurucon a Rákóczi-szabadságharc résztvevőjét értik, én is tökéletesen el tudom fogadni. De akkor fűzzük tovább: vannak-e mai szellemi értelemben vett kurucok és van-e ilyen értelemben vett kurucság?
Én azt mondom van ilyen, sőt magamat is a kuruc nézetűek közé sorolom. Ne rökönyödjetek meg ezen. Ha elolvassátok az előző bejegyzést, pontosan érteni fogjátok, hogy mit tartok én fontosnak a Rákóczi-szabadságharcból, és hogy ez alapján kiket tartok tényleg mai kurucoknak és miért sorolom magamat is közéjük.
A kurucság Magyarország függetlenségének szükségességét hangsúlyozza, ez kétségtelenül így van. Azonban, mint mondtam már az előbb, egyrészt Rákóczi is egy nemzetközi szövetség részének tekintette magát, másrészt nem állt meg a függetlenségnél. Voltak ötletei arra is, hogy milyen legyen a függetlenné vált Magyarország. Felállított hozzá egy ideiglenes kísérleti államot. Létrehozott egy Konföderációt, amely egyrészt a vármegyék közötti szövetség volt másrészt a nemesség, a polgárság és a vitézlő rend közötti együttműködés is. A jobbágyi sorból kiemelkedett vitézek is részeivé váltak az ország függetlenségéért folytatott harcnak. Íme, ez lenne tehát Rákóczi egyik öröksége szerintem. A különböző társadalmi osztályok, régiók közötti együttműködést szorgalmazni kell szerintünk. Lehetőséget kell adni alávetettebb rétegeknek is, hogy az országért ők is harcoljanak. Ez is a kurucság része lehet. Erről azonban még szó lesz.
Ki kuruc még? Aki szembeszáll a labancokkal. A labanc pedig a Rákóczi idejebeli szóhasználatban nem a német nyelvű, német ruhájú császári katonát jelentette, ahogyan azt a A Tenkes kapitánya-sorozatban tévesen használják. A labanc a császári oldalon álló magyarok gúnyneve volt. Voltak ők is sokan, noha nem mindig ők voltak a többség. A labancok nem hordtak német ruhát, és háromszögletű kalapot (mint a Rákóczi hadnagyában), nem akarták elfelejteni magyar anyanyelvüket és kultúrájukat. Ellenkezőleg: magyarságuknak azzal gondolták, hogy szolgálatot tesznek, hogy a császáriak mellett harcolnak. És harcoltak is, magyar egyenruhákban, magyar huszárezredek a császáriak mellett. Például Ebergényi Lászlóé, akinek legendás ezredét a franciák elleni harcból hozták haza.
Ebergényi képességeit még Rákócziék is elismerték, sosem beszéltek róla, mint árulóról, hanem mint nagy harcosról, aki nem tud eleget, ezért nem a mi oldalunkon áll.
Akiket manapság én labancoknak hívok, azok a jellegzetes túlzó német-fanok. Azok, akiktől néha ilyesféle mondatok jönnek: „Magyarország mindig is a keresztény-germán kultúrkörbe tartozott.” Akik azt gondolják, hogy amiért a németek egy része lenézi a szlávokat, azért nekünk magyaroknak is le kell őket néznünk, megvetőleg kell róluk nyilatkoznunk, és a németeket tekintenünk a kultúra és „civilizáció” hordozóinak.
Ebben persze sokféle szín árnyalat és fokozat van. A klasszikus labanc a legitimista, aki nemcsak hogy vissza akarja állítani a királyságot, hanem a Habsburgokat akarja visszahozni magyar királyoknak. (Noha Magyarországon eddig legalább háromszor mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását.) Az ilyenekkel szeretek vitatkozni, mert általában művelt és okos emberek, akiknek nem lehet a történelemről minden kitalált hülyeséget beadni. Ők nem akarják a magyar történelmet meghamisítani vagy teljesen lerombolni (mint egyes bunkó álkurucok), csak más szemszögből akarják nézni ugyanazt a történelmet. Mondom tisztelem őket, és szívesen folytatok velük vitát a magam köztársaságpárti szempontjaival. (Régebben szokásom volt legitimista honlapokra provokatív kommenteket írni, amiből mindig ékes és magasröptű szellemi viadalok alakultak ki.) A legitimisták kedvenc társadalomtörténésze Szekfű Gyula, Bibliájuk a Három nemzedék. (Szekfű Gyulát nagyon tisztelem, a három nemzedék egy érdekes mű bár szerintem nincs igaza. De róla később.)
A totális félreértésben lévő labanc pedig a kriptonáci, aki nosztalgiával gondol Magyarország és Németország második világháborús együttműködésére, arra milyen szép és dicső volt egy ilyen agresszív nagyhatalmat kegyetlenül és feltétlenül kiszolgálni. Gyakran előfordul, hogy az ilyen nosztalgiáját a második világháborús német haditechnika iránti élénk érdeklődéssel leplezi, aztán, ha hosszabban beszélgetünk vele, kiderül, hogy nemcsak a technikáért rajong annyira. (Előfordul, hogy kiszaladnak a száján olyan szavak, mint „Jawohl!” vagy „Sieg heil!”). Az ilyenekre nincs mit mondani.
Szóval, hogy visszatérjek az eredetihez: kurucnak tekintem magam, mert mind a legitimistákkal, mind a nácilabancokkal véleményével szembemegyek. (De azért ezt a két csoportot nem szeretném egy kalap alá venni. A legitimisták jószándékú, rendes emberek, és a jelenlegi helyzetben a légynek sem ártanak.) Szerintem túlságosan hasonlítunk mi magyarok a körülöttünk élő szlávokhoz és egyéb kis népekhez, ahhoz, hogy rosszban legyünk. Hasonlóak a problémáink és a komplexusaink. (Szerintem nem is lett volna hülyeség velük egy Dunai Konföderációt létrehozni, Teleki László 1849-es tervei szerint. Vagy legalább manapság megtalálni normális és mérsékelt tagjaikat, Kiss Gy. Csaba professzor úr és Czesław Miłosz szellemében.) A hozzájuk vezető úton pedig a Rákóczi-szabadságharc egy jó hivatkozási alap lehet. Igaz, ugyan, hogy a szerbek és a horvátok császárhűek maradtak és Rákócziék ellen harcoltak ekkor. De az összkép közel sem olyan vészes, mint 1848-1849-ben. Szlovákok, ruszinok, románok együtt harcoltak a magyarokkal a közös Hungáriáért. Ugyan hol találunk még egy olyan hőst, akit a szlovákok is ennyire tisztelnek, és magukénak éreznek, mint Rákóczit? (Annak ellenére, hogy Ficóék az utóbbi időben sokat tettek a Rákóczi-kultusz lerombolásáért.) A szlovák művelődéstörténet fontos alakja Daniel Krman diplomatája volt Rákóczinak, őt küldték például a svéd királyhoz.
De még a nagy szlovák betyárról, Jurko Jánošíkról is tudni véli a néphagyomány, hogy betyársága előtt Rákóczinál szolgált.
Nade ne felejtsük ki a szepességi német polgárokat sem: sok ügyes diplomatája Rákóczinak közülük került ki: például Jakob Kray, aki a szabadságharc vértanúja lett végül: 1709-ben Heister császári tábornok felakasztatta.
Szóval a kurucság része lehet az ún. „kis népek” együttműködésének hangsúlyozása a nagyhatalmi szorítással szemben. (Amit ugyan komplikál, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején még nemigen létezett mai értelemben vett nemzeti öntudat, így nem volt nagy kunszt, hogy nem estek egymásnak Hungária polgárai nemzetiségi alapon. De mindegy.)
+Ott van még a francia kapcsolat. Végül is Rákóczi elsősorban mégiscsak XIV. Louis francia király szövetségesének tekintette magát a császár elleni háborúban. A francia kapcsolat volt a legfontosabb. A mai kurucságba tehát beleférhet a francia kultúra szeretete és tisztelete is? Miért ne? Sőt, végső soron Rákóczi szövetségese volt Maxi Manó bajor választófejedelem is. Szóval nem a németek ellen ment a harc, hanem a mindent maga alá gyűrni akaró Habsburg-abszolutizmus ellen. A kurucságban tehát benne van az agresszív nagyhatalmiságnak (vagyis az imperializmusnak) vló ellenállás is, de semmiképpen sincs benne részemről az idegengyűlölet.
Így, ilyen értelemben mondtam tehát magamról, hogy kuruc gondolkodású vagyok. És a fenti érvekkel megtámogatva, azt hiszem érthető, hogy nem tartom ennek a szellemiségnek az örökösének például a kuruc.info szerkesztőit. Ilyen vulgáris, agresszív bunkók persze már a XVIII. század elején is voltak. Akik bevették magukat az erdőkbe, és mindenkit, aki arra járt, kinyírtak, kifoszottak, azzal a jelszóval, hogy ők kurucok, és mindezt a rablást, gyilkolást fosztogatást a hazáért teszik. Pontosan ilyen alakokról szól Jókai Mórnak A nagyenyedi két fűzfa című kisregénye ironikusabb és A Trombitás c. magyar film brutálisabb formában. Gondolom, a kuruc.info munkatársai nagy mértékben az ilyen alakok szellemi örökségére gondoltak, mikor nevet választottak. Alig hiszem ugyanis, hogy a külföldi uralkodókkal tárgyaló Ráday Pál vagy Daniel Krman vagy valaki hasonló járt a fejükben.
De hozzá kell tenni: az ilyeneket Rákóczi sem szerette, sőt igyekezett elvenni a kedvüket a túlzott hőzöngéstől. 1704-ben Rákóczi személyesen adott parancsot Kis Albert nevű parancsnoka felakasztására, pedig ez a Kis Albert már Thököly alatt is szolgált, 1703-ban pedig egyike volt azoknak, akik Magyarországra visszahívták a fejedelmet. Nem tudni pontosan, ezt követően miket művelt. De az elítélése feltehetően nem volt véletlen. Kellet valami elrettentő példa a hozzá hasonlóaknak.
Akárki akármit is mond tehát, én a szabadságharc hagyományából Rákóczi és Ráday hagyományát fogadom el, és arra hivatkozok, és ez alapján nevezem kuruc szellemiségnek azt a hagyományt, amit követni próbálok. Remélem érthető.
Rákóczi
Nemrég adtam be a szakdolgozatomat, töri szakon. Azt hiszem, az előző blogomban már írtam, hogy Ráday Pálról szólt, és rajta keresztül az egész „kuruc” diplomáciáról. Úgy érzem érdemes volt ezzel a témával foglalkozni. A Rákóczi-szabadságharc egy izgalmas, érdekes korszaka Magyarország történetének. És azt mondanám, sok szempontból dicső korszaka is.
Ha az ember ennyire beleássa magát a korszak történetébe, talán képes lesz rá, hogy valamennyire megtisztítsa a fejében élő képet a szokásos, romantikus „nagynemzeti” sallangoktól, és árnyaltabban gondolkodni bizonyos személyekről és eseményekről. Teljesen persze ez sem sikerülhet: az embert meghatározzák gyermekkori emlékei, nemzeti öntudata és még egy sor más dolog. De törekedni lehet rá.
Szóval a Rákóczi-szabadságharc. Ez volt Magyarország történetének leghosszabb függetlenségi háborúja. Nyolc évig tartott, ami igazán figyelemre méltó, főleg, ha meggondoljuk, hogy előtte mekkora nagy vérveszteséget szenvedett az ország az ún. visszafoglaló háborúk alatt is. És mégis volt tartalék és kitartás és szívósság még egy ekkora erőfeszítéshez is. Nyolc év nagy idő. Éppen elég idő, hogy az események során megtörténjen minden, ami egy író fantáziáját beindíthatja. A harc hullámzott, hol hevesebb volt, hol kevésbé erős, hol meg egyáltalán nem is voltak nyílt ütközetek, csak egymás erőinek zavarása és hátországának gyengítése, portyák, kalandozások. Hol meg a katonák hazamentek a földet művelni, és csak az otthoni munkával végezve tértek vissza a verekedéshez és zsákmányoláshoz. Szóval színes a kép az események tekintetében, színes abban az értelemben is, hogy mennyiféle ember vett benne részt, mennyiféle motivációval. Nem volt akkoriban mindenki annyira stabilan hűséges egy-egy oldalhoz. Átállások, árulások, hűségeskük ide-oda sűrűen előfordultak.
Szóval ezért mondom, hogy a Rákóczi-szabadságharcról könnyebb lenne akár regényt is írni, mint akár 1848-1849-ről. A XVIII. századi függetlenségi háború nyolc évében valahogy szabadabban szárnyalhatna és több kerülőt tehetne a művész képzelete, mint a későbbi „önvédelmi háború” szűk másfél évében, amikor feszített tempóban, sűrítetten történtek az események. Rákóczi koráról regényt írva talán sokkal inkább lehetne ábrázolni egy háború szüneteit és hétköznapjait is. Olyan elképesztő kalandokat és hihetetlen szituációkat lehetne ezekből kanyarítani, olyan szenvedélyes és vicces figurákat létrehozni, hogy csak na. Másfelől vannak valóban élt alakok, akiknek kalandos sorsa maga kínálja egy regény vázlatát.
Sajnos íróink csak ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Akik írnak, sokszor a Rákóczi-szabadságharcot is valahogyan átmoralizálják, pántlikás-tárogatós-sírva vigadós nemzeti giccset csinálnak belőle. Azt hiszik, egy szabadságharcról szóló történet csak az árulás és büntetés szent kettőséről szólhat. Vagy a szokásos kesergésről, hogy velünk magyarokkal mennyire kiszúr mindig a történelem. Persze ezek után meg, akik igazi emberi mélységeket szeretnek ábrázolni, azok már inkább nem nyúlnak téma-ötlethez ebbe a korba.
A Tenkes kapitánya egy üdítő kivétel. Jó, elismerem, néha egészen bugyuta a történet, de mégis frissítő üdeséggel hat a sztori eredetisége, az hogy mer játszani ezzel az adott történelmi korral, viccek tárgyává meri tenni, ki mer találni hozzá talán soha sem élt és mégis valóságos, szórakoztató figurákat. Elismerem, sokakat joggal bosszanthat az egészben az, hogy mindeközben ez a sorozat másról sem szól, mint annak hangsúlyozásáról minden egyes alkalommal, hogy milyen hülye az ellenség, és milyen belevaló, fasza gyerekek a mieink. De azért mégis: ez a meseszrűség valahogy néha jólesik az embernek.
Vegyünk másik példát. Az az alakja a szabadságharc történetének, akit a XIX. században talán legtöbbször regénybe és színdarabba írtak, az Ocskay László. Vitéz küzdő, aki árulóvá lesz, hogy aztán tragikusan elbukjon, és utolérje megérdemelt büntetése. Szép-szép, de miért kell minden „kuruc háborúról” szóló sztorit az árulás témakörére kihegyezni? –kérdem én. Az ember egy idő után unja a morális tanmeséket. Ocskay pedig olyan valaki volt, aki már „kurucsága” előtt is több haderőben szolgált, általában ott, ahol legjobban megfizették. Szerintem közel sem okozott neki akkora lelki traumát átállni, mint azt sokan hiszik. Regényíróink valahogy méltatlanul elhanyagolják például ugyane történet egy másik szereplőjét, Jávorka Ádámot. Ő legtöbbeknek csak olyan szempontból érdekes, hogy 1710. január 1-jén ő fogta el egy rajtaütéssel egykori parancsnokát, Ocskayt, akit pár nap múlva lefejeztek. Pedig Jávorka élete maga egy regény e nélkül is. Egyszerre volt bátor harcos katona és művelt, több nyelven beszélő deák. Egész fiatalon tüntette ki magát a harcokban, hogy aztán diplomataként jeleskedjen, majd a szabadságharc vége után Rákóczi mozgó ügynöke legyen.Magyarország és a Lengyel-Litván Köztársaság határán többször kalandos úton jutott át, később megpróbálta újra kirobbantani a felkelést. Elfogták. Megszökött. Végül, sok vándorlás után a lengyel Czartoryski-család szolgálatában kötött ki, és Polákgba mentette át a Rákóczi-archívum egy részét. Szóval szerintem ő sokkal érdekesebb alak, mint Ocskay. És egy jó történetet róla is össze lehetne hozni, ha nem erőltetjük az árulás, mint irodalmi téma szokásos közhelyét. (Jávorka Ádám életéről ajánlom figyelmetekbe Köpeczi Béla: Kuruc diplomaták Európa Keletén c. könyvét.)
De ott vannak a főszereplők is. Rákóczi Ferenc és Elżbieta Lubomirska-Sieniawska különös, rejtélyes, hullámzó szerelme is irodalmi feldolgozásért kiált. De erről talán már meséltem, és az az érzésem, hogy még fogok is.
A Rákóczi-szabadságharc, mint irodalmi téma tehát nagy lehetőségeket tartogat. Biztatlak mindnyájatokat, hogy írjatok regényt a Rákóczi-szabadságharcról. Vagy akár csak novellákat. Ha kész van, akkor pedig mutassátok majd meg nekem is, légyszi. (De mégegyszer: ha lehet, árulás és tárogató ne legyen benne.)
És akkor miért fontos ez a hosszú szabadságharc politikailag? Nem csak a hosszú kitartás és az idegen (kisebb részben hazai) hatalomnak való ellenállás miatt érdekes ez az eseménysor. (Számomra a „kurucság hagyománya” sem elsősorban azt jelenti, hogy mindenáron ellent kell mondani mindenkinek, de erről még lesz szó hamarosan.) A Rákóczi-szabadságharc létrehozott egy alternatív magyar államstruktúrát. Egy olyan államformát, amely példa nélküli volt Magyarország történetében, mégis alkalmas arra, hogy a régi magyar alkotmány, a rendi jogok védelmében egy idegen hatalom ellenében fellépjen. És arra is, hogy más államok képviselőivel szövetséget hozzon létre. (Ezt se felejtsük el, mert ez is fontos.)
1705 őszén Szécsényben gyűlést, konventust tartottak a felkelők, hogy végre kijelölhessék saját törvényes kereteiket. Szerették volna ezt az alkalmat országgyűlésnek nevezni, de hát nem mindenki ismerte el annak, mivel nem képviseltette itt magát az ország összes vármegyéje, és a főpapság és főnemesség jelentős része is távol maradt. Akárhogyan is: Szécsényben kimondták, hogy ők a Magyarország szabadságáért küzdő Szövetkezett vagy Konföderált Rendek, harcuk vezetője, azaz a Konföderált Rendek Vezérlő Fejedelme pedig ifj. Rákóczi Ferenc. A Konföderáció aztán kiépítette a maga pénzügyi és gazdasági szerveit, tulajdonképpen a magyar hagyományoknak megfelelően, de új neveken. A fejedelem mellé pedig egy tanácsadó testület is létrejött, ez volt a Szenátus, Bercsényi Miklós elnökletével. Ilyen értelemben vált tehát a Konföderáció ideiglenes államformává, a Rákóczi által uralt országrészek államformájává. Rákóczi maga persze nem akarta ezt állandósítani. A célja az volt, hogy a trónra egy törvényes magyar királyt ültessen, de lehetőleg ne saját magát, hanem valami külföldi szövetségest. Külföldi király mindig azért hasznos, mert a személye egy szövetség garanciáját jelenti. Ezt tudta Rákóczi is. Több jelöltje is volt az évek során, az első számú mindig a szövetségese, Maximilian Emmanuel Wittelsbach bajor választófejedelem volt. (Akit én csak úgy hívok: Maxi Manó.)
A konföderáció azonban mégis szövetséget jelent. (Leggyakrabban államszövetséget, de itt nem erről volt szó.) Kik voltak a szövetségesek Rákóczi államában? Egyrészt az ország vármegyéi (Szövetkezett/Konföderált Vármegyék). Másrészt az ország rendjei. Tehát egy társadalmi csoportok közötti összefogást hirdetett Rákóczi. Az összefogó rendek pedig: a főnemesség (az a kevés főnemes, aki Rákóczi mellé állt), a köznemesség, a polgárság és a vitézlő rend. És ez utóbbi, ami új dolog volt. Ez utóbbiba pedig beletartozhatott mindenki, akinek nem volt nemesi címe, de fegyvert fogott az ország szabadságáért. A jobbágyoknak, akik harcoltak Rákóczi falujukkal együtt olyan kollektív jogokat, szabadságokat ígért, mint amik a hajdúknak, a jászoknak és a kunoknak voltak. Tehát: A Magyar Konföderáció a magyar alkotmányért létrehozott osztálykompromisszum volt. Ebben rejlett az újdonsága. Legalábbis ezt bizonygatja minden munkájában az én kiváló témavezető professzorom. Ezek szerint ez lenne tehát a Rákóczi-szabadságharc hagyománya. A „kuruc” hagyomány.
Rákóczi pedig kiépített egy néha egészen hatékony diplomáciai szervezetet is. Kapcsolatokat tartott fenn a külfölddel. A Magyar Konföderációt a spanyol örökösödési háború hadviselő felének tekintette, tehát Franciaország és Bajorország szövetségesének. Amellett kereste a kapcsolatot az éppen Franciaország ellen harcoló angolokkal és hollandokkal is, akik reményei szerint segíthettek békét kötni a császáriakkal. Mert Rákóczi célja ez volt elsősorban: békét (nemzetközi békét) kötni. Amikor volt lehetősége rá, folytatott is béketárgyalásokat. Ezért nem értelmezhető Rákóczi-hagyománya amolyan durrbele-függetlenségiségként, ahogyan sokan látni szeretnék. Át volt ez józanul gondolva.
Mi lett a vége? Tényleg egy békekötés. Ez a szabadságharc nem bukott el, ezt a szabadságharcot nem verték le, ezt a harcot végül egyik fél sem nyerte meg, ezt a harcot egy kompromisszumos békével fejezték be. Károlyi Sándor, Rákóczi egyik legjobb és leghűségesebb tábornoka kötött békét 1711-ben Szatmárban és Nagykárolyban. Rákóczi megbízásából folytatott tárgyalásokat eleve, de végül mégis kénytelen volt magát a békét a fejedelem nélkül megkötni. Olyan békét, ami biztosította a magyar alkotmányt és a rendi szabadságjogokat. Azokat a célokat, amikért a szabadságharc annak idején elindult. Ha nem köti meg a békét akkor, ott, kiteszi megfogyatkozott seregét a pusztulásnak. Ehelyett vert helyzetből döntetlenre hozta ki az eredményt. Ez azért szép. Rákóczi persze személyes vereségnek fogta fel, hogy nélküle kötötték meg a békét, ahogyan azt is, hogy Károlyi nem volt hajlandó a magyar sereget átvinni Polákországba.
Valahogy mégis el van terjedve ma is a vesztes szabadságharc tévhite. Pedig nem volt ez vereség, sem legyőzetés. Az, hogy ez vereség volt és fegyverletétel, csak az 1849-ben történt események visszavetítése a korábbi időkre. Majténynál nem fegyverletétel történt, hanem a harc ünnepélyes befejezése. A katonák megtarthatták fegyvereiket, csak a zászlókat kellett földbe szúrniuk. Aztán aki akart maradhatott a közös hadseregben, aki akart hazamehetett. Szerintem a legtöbb „kuruc”, akik az ezt közvetlenül megelőző időkben eléggé legatyásodtak, ezt inkább megkönnyebbüléssel fogadták. Annyi harc és szorongattatás után haza a családjukhoz. Megtorlás nem volt. Nem fogdostak össze vagy végeztek ki embereket tömegével, és nem égettek tárogatókat. (Különben is, minden zenetörténész állítja, hogy Rákóczi idejében még nem létezett tárogató, csak töröksíp. A tárogató mai formáját a XIX. században alkották meg.)
Furcsa, hogy mi magyarok mégis szeretünk emiatt keseregni. Szeretjük sajnáltatni magunkat. Nem tudom, ha büszkék akarunk lenni, miért nem tudjuk megbecsülni sikereinket és okos kompromisszumainkat. Valamint az olyan nagy hadvezéreinket, mint Görgei Artúr és Károlyi Sándor. Bár többnyire mostanra már ők is a helyükre kerültek.
Tehát: a Rákóczi-szabadságharc egy tiszteletreméltó erőfeszítés volt egy okos kompromisszummal a végén. Valamint létrehozott egy új struktúrát, amire céljai miatt érdemes később is hivatkozni. Továbbá nekem személy szerint az összes magyar szabadságharcos vezető közül Rákóczi Ferenc a legszimpatikusabb. Kinek másnak a személye volt képes összetartani azt a tarka társaságot, az egymással hozakodó tagokból álló tábornoki kart? Ki más látta át a korszak nemzetközi viszonyait ennyire? Ki más volt képes nyolc éven keresztül lelkesíteni egy egész alternatív állam működtetői ennyire, mint ő? Kinek a személye volt még ennyire egységesítő és elfogadható a maga korában? Ezeket még Kossuth Lajosról sem lehet elmondani. Rákóczi Ferenc egy elképesztően jó szervező és hihetetlenül megnyerő ember lehetett. (1703 és 1704 között egy országos, majdnem minden társadalmi rétegre kiterjedő mozgalmat csinált egy helyi parasztfelkelésből mindössze pár hónap alatt!) Igaz, tárgyalásnál benne is volt egy kis naivság, mégis olyan valaki volt, aki nagyobb nemzetközi távlatokban is tudott gondolkodni. És amellett egy esendő ember volt. A vadászat mellett az Elżbieta Sieniawskával való titkos kapcsolatából merített erőt mindig a továbbiakhoz.
Hát ilyenekre jutottam én, a Rákóczi-szabadságharc történetét tanulmányozva.
(Képek: Mozaik 1979/11-12.)
Ha az ember ennyire beleássa magát a korszak történetébe, talán képes lesz rá, hogy valamennyire megtisztítsa a fejében élő képet a szokásos, romantikus „nagynemzeti” sallangoktól, és árnyaltabban gondolkodni bizonyos személyekről és eseményekről. Teljesen persze ez sem sikerülhet: az embert meghatározzák gyermekkori emlékei, nemzeti öntudata és még egy sor más dolog. De törekedni lehet rá.
Szóval a Rákóczi-szabadságharc. Ez volt Magyarország történetének leghosszabb függetlenségi háborúja. Nyolc évig tartott, ami igazán figyelemre méltó, főleg, ha meggondoljuk, hogy előtte mekkora nagy vérveszteséget szenvedett az ország az ún. visszafoglaló háborúk alatt is. És mégis volt tartalék és kitartás és szívósság még egy ekkora erőfeszítéshez is. Nyolc év nagy idő. Éppen elég idő, hogy az események során megtörténjen minden, ami egy író fantáziáját beindíthatja. A harc hullámzott, hol hevesebb volt, hol kevésbé erős, hol meg egyáltalán nem is voltak nyílt ütközetek, csak egymás erőinek zavarása és hátországának gyengítése, portyák, kalandozások. Hol meg a katonák hazamentek a földet művelni, és csak az otthoni munkával végezve tértek vissza a verekedéshez és zsákmányoláshoz. Szóval színes a kép az események tekintetében, színes abban az értelemben is, hogy mennyiféle ember vett benne részt, mennyiféle motivációval. Nem volt akkoriban mindenki annyira stabilan hűséges egy-egy oldalhoz. Átállások, árulások, hűségeskük ide-oda sűrűen előfordultak.
Szóval ezért mondom, hogy a Rákóczi-szabadságharcról könnyebb lenne akár regényt is írni, mint akár 1848-1849-ről. A XVIII. századi függetlenségi háború nyolc évében valahogy szabadabban szárnyalhatna és több kerülőt tehetne a művész képzelete, mint a későbbi „önvédelmi háború” szűk másfél évében, amikor feszített tempóban, sűrítetten történtek az események. Rákóczi koráról regényt írva talán sokkal inkább lehetne ábrázolni egy háború szüneteit és hétköznapjait is. Olyan elképesztő kalandokat és hihetetlen szituációkat lehetne ezekből kanyarítani, olyan szenvedélyes és vicces figurákat létrehozni, hogy csak na. Másfelől vannak valóban élt alakok, akiknek kalandos sorsa maga kínálja egy regény vázlatát.
Sajnos íróink csak ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Akik írnak, sokszor a Rákóczi-szabadságharcot is valahogyan átmoralizálják, pántlikás-tárogatós-sírva vigadós nemzeti giccset csinálnak belőle. Azt hiszik, egy szabadságharcról szóló történet csak az árulás és büntetés szent kettőséről szólhat. Vagy a szokásos kesergésről, hogy velünk magyarokkal mennyire kiszúr mindig a történelem. Persze ezek után meg, akik igazi emberi mélységeket szeretnek ábrázolni, azok már inkább nem nyúlnak téma-ötlethez ebbe a korba.
A Tenkes kapitánya egy üdítő kivétel. Jó, elismerem, néha egészen bugyuta a történet, de mégis frissítő üdeséggel hat a sztori eredetisége, az hogy mer játszani ezzel az adott történelmi korral, viccek tárgyává meri tenni, ki mer találni hozzá talán soha sem élt és mégis valóságos, szórakoztató figurákat. Elismerem, sokakat joggal bosszanthat az egészben az, hogy mindeközben ez a sorozat másról sem szól, mint annak hangsúlyozásáról minden egyes alkalommal, hogy milyen hülye az ellenség, és milyen belevaló, fasza gyerekek a mieink. De azért mégis: ez a meseszrűség valahogy néha jólesik az embernek.
Vegyünk másik példát. Az az alakja a szabadságharc történetének, akit a XIX. században talán legtöbbször regénybe és színdarabba írtak, az Ocskay László. Vitéz küzdő, aki árulóvá lesz, hogy aztán tragikusan elbukjon, és utolérje megérdemelt büntetése. Szép-szép, de miért kell minden „kuruc háborúról” szóló sztorit az árulás témakörére kihegyezni? –kérdem én. Az ember egy idő után unja a morális tanmeséket. Ocskay pedig olyan valaki volt, aki már „kurucsága” előtt is több haderőben szolgált, általában ott, ahol legjobban megfizették. Szerintem közel sem okozott neki akkora lelki traumát átállni, mint azt sokan hiszik. Regényíróink valahogy méltatlanul elhanyagolják például ugyane történet egy másik szereplőjét, Jávorka Ádámot. Ő legtöbbeknek csak olyan szempontból érdekes, hogy 1710. január 1-jén ő fogta el egy rajtaütéssel egykori parancsnokát, Ocskayt, akit pár nap múlva lefejeztek. Pedig Jávorka élete maga egy regény e nélkül is. Egyszerre volt bátor harcos katona és művelt, több nyelven beszélő deák. Egész fiatalon tüntette ki magát a harcokban, hogy aztán diplomataként jeleskedjen, majd a szabadságharc vége után Rákóczi mozgó ügynöke legyen.Magyarország és a Lengyel-Litván Köztársaság határán többször kalandos úton jutott át, később megpróbálta újra kirobbantani a felkelést. Elfogták. Megszökött. Végül, sok vándorlás után a lengyel Czartoryski-család szolgálatában kötött ki, és Polákgba mentette át a Rákóczi-archívum egy részét. Szóval szerintem ő sokkal érdekesebb alak, mint Ocskay. És egy jó történetet róla is össze lehetne hozni, ha nem erőltetjük az árulás, mint irodalmi téma szokásos közhelyét. (Jávorka Ádám életéről ajánlom figyelmetekbe Köpeczi Béla: Kuruc diplomaták Európa Keletén c. könyvét.)
De ott vannak a főszereplők is. Rákóczi Ferenc és Elżbieta Lubomirska-Sieniawska különös, rejtélyes, hullámzó szerelme is irodalmi feldolgozásért kiált. De erről talán már meséltem, és az az érzésem, hogy még fogok is.
A Rákóczi-szabadságharc, mint irodalmi téma tehát nagy lehetőségeket tartogat. Biztatlak mindnyájatokat, hogy írjatok regényt a Rákóczi-szabadságharcról. Vagy akár csak novellákat. Ha kész van, akkor pedig mutassátok majd meg nekem is, légyszi. (De mégegyszer: ha lehet, árulás és tárogató ne legyen benne.)
És akkor miért fontos ez a hosszú szabadságharc politikailag? Nem csak a hosszú kitartás és az idegen (kisebb részben hazai) hatalomnak való ellenállás miatt érdekes ez az eseménysor. (Számomra a „kurucság hagyománya” sem elsősorban azt jelenti, hogy mindenáron ellent kell mondani mindenkinek, de erről még lesz szó hamarosan.) A Rákóczi-szabadságharc létrehozott egy alternatív magyar államstruktúrát. Egy olyan államformát, amely példa nélküli volt Magyarország történetében, mégis alkalmas arra, hogy a régi magyar alkotmány, a rendi jogok védelmében egy idegen hatalom ellenében fellépjen. És arra is, hogy más államok képviselőivel szövetséget hozzon létre. (Ezt se felejtsük el, mert ez is fontos.)
1705 őszén Szécsényben gyűlést, konventust tartottak a felkelők, hogy végre kijelölhessék saját törvényes kereteiket. Szerették volna ezt az alkalmat országgyűlésnek nevezni, de hát nem mindenki ismerte el annak, mivel nem képviseltette itt magát az ország összes vármegyéje, és a főpapság és főnemesség jelentős része is távol maradt. Akárhogyan is: Szécsényben kimondták, hogy ők a Magyarország szabadságáért küzdő Szövetkezett vagy Konföderált Rendek, harcuk vezetője, azaz a Konföderált Rendek Vezérlő Fejedelme pedig ifj. Rákóczi Ferenc. A Konföderáció aztán kiépítette a maga pénzügyi és gazdasági szerveit, tulajdonképpen a magyar hagyományoknak megfelelően, de új neveken. A fejedelem mellé pedig egy tanácsadó testület is létrejött, ez volt a Szenátus, Bercsényi Miklós elnökletével. Ilyen értelemben vált tehát a Konföderáció ideiglenes államformává, a Rákóczi által uralt országrészek államformájává. Rákóczi maga persze nem akarta ezt állandósítani. A célja az volt, hogy a trónra egy törvényes magyar királyt ültessen, de lehetőleg ne saját magát, hanem valami külföldi szövetségest. Külföldi király mindig azért hasznos, mert a személye egy szövetség garanciáját jelenti. Ezt tudta Rákóczi is. Több jelöltje is volt az évek során, az első számú mindig a szövetségese, Maximilian Emmanuel Wittelsbach bajor választófejedelem volt. (Akit én csak úgy hívok: Maxi Manó.)
A konföderáció azonban mégis szövetséget jelent. (Leggyakrabban államszövetséget, de itt nem erről volt szó.) Kik voltak a szövetségesek Rákóczi államában? Egyrészt az ország vármegyéi (Szövetkezett/Konföderált Vármegyék). Másrészt az ország rendjei. Tehát egy társadalmi csoportok közötti összefogást hirdetett Rákóczi. Az összefogó rendek pedig: a főnemesség (az a kevés főnemes, aki Rákóczi mellé állt), a köznemesség, a polgárság és a vitézlő rend. És ez utóbbi, ami új dolog volt. Ez utóbbiba pedig beletartozhatott mindenki, akinek nem volt nemesi címe, de fegyvert fogott az ország szabadságáért. A jobbágyoknak, akik harcoltak Rákóczi falujukkal együtt olyan kollektív jogokat, szabadságokat ígért, mint amik a hajdúknak, a jászoknak és a kunoknak voltak. Tehát: A Magyar Konföderáció a magyar alkotmányért létrehozott osztálykompromisszum volt. Ebben rejlett az újdonsága. Legalábbis ezt bizonygatja minden munkájában az én kiváló témavezető professzorom. Ezek szerint ez lenne tehát a Rákóczi-szabadságharc hagyománya. A „kuruc” hagyomány.
Rákóczi pedig kiépített egy néha egészen hatékony diplomáciai szervezetet is. Kapcsolatokat tartott fenn a külfölddel. A Magyar Konföderációt a spanyol örökösödési háború hadviselő felének tekintette, tehát Franciaország és Bajorország szövetségesének. Amellett kereste a kapcsolatot az éppen Franciaország ellen harcoló angolokkal és hollandokkal is, akik reményei szerint segíthettek békét kötni a császáriakkal. Mert Rákóczi célja ez volt elsősorban: békét (nemzetközi békét) kötni. Amikor volt lehetősége rá, folytatott is béketárgyalásokat. Ezért nem értelmezhető Rákóczi-hagyománya amolyan durrbele-függetlenségiségként, ahogyan sokan látni szeretnék. Át volt ez józanul gondolva.
Mi lett a vége? Tényleg egy békekötés. Ez a szabadságharc nem bukott el, ezt a szabadságharcot nem verték le, ezt a harcot végül egyik fél sem nyerte meg, ezt a harcot egy kompromisszumos békével fejezték be. Károlyi Sándor, Rákóczi egyik legjobb és leghűségesebb tábornoka kötött békét 1711-ben Szatmárban és Nagykárolyban. Rákóczi megbízásából folytatott tárgyalásokat eleve, de végül mégis kénytelen volt magát a békét a fejedelem nélkül megkötni. Olyan békét, ami biztosította a magyar alkotmányt és a rendi szabadságjogokat. Azokat a célokat, amikért a szabadságharc annak idején elindult. Ha nem köti meg a békét akkor, ott, kiteszi megfogyatkozott seregét a pusztulásnak. Ehelyett vert helyzetből döntetlenre hozta ki az eredményt. Ez azért szép. Rákóczi persze személyes vereségnek fogta fel, hogy nélküle kötötték meg a békét, ahogyan azt is, hogy Károlyi nem volt hajlandó a magyar sereget átvinni Polákországba.
Valahogy mégis el van terjedve ma is a vesztes szabadságharc tévhite. Pedig nem volt ez vereség, sem legyőzetés. Az, hogy ez vereség volt és fegyverletétel, csak az 1849-ben történt események visszavetítése a korábbi időkre. Majténynál nem fegyverletétel történt, hanem a harc ünnepélyes befejezése. A katonák megtarthatták fegyvereiket, csak a zászlókat kellett földbe szúrniuk. Aztán aki akart maradhatott a közös hadseregben, aki akart hazamehetett. Szerintem a legtöbb „kuruc”, akik az ezt közvetlenül megelőző időkben eléggé legatyásodtak, ezt inkább megkönnyebbüléssel fogadták. Annyi harc és szorongattatás után haza a családjukhoz. Megtorlás nem volt. Nem fogdostak össze vagy végeztek ki embereket tömegével, és nem égettek tárogatókat. (Különben is, minden zenetörténész állítja, hogy Rákóczi idejében még nem létezett tárogató, csak töröksíp. A tárogató mai formáját a XIX. században alkották meg.)
Furcsa, hogy mi magyarok mégis szeretünk emiatt keseregni. Szeretjük sajnáltatni magunkat. Nem tudom, ha büszkék akarunk lenni, miért nem tudjuk megbecsülni sikereinket és okos kompromisszumainkat. Valamint az olyan nagy hadvezéreinket, mint Görgei Artúr és Károlyi Sándor. Bár többnyire mostanra már ők is a helyükre kerültek.
Tehát: a Rákóczi-szabadságharc egy tiszteletreméltó erőfeszítés volt egy okos kompromisszummal a végén. Valamint létrehozott egy új struktúrát, amire céljai miatt érdemes később is hivatkozni. Továbbá nekem személy szerint az összes magyar szabadságharcos vezető közül Rákóczi Ferenc a legszimpatikusabb. Kinek másnak a személye volt képes összetartani azt a tarka társaságot, az egymással hozakodó tagokból álló tábornoki kart? Ki más látta át a korszak nemzetközi viszonyait ennyire? Ki más volt képes nyolc éven keresztül lelkesíteni egy egész alternatív állam működtetői ennyire, mint ő? Kinek a személye volt még ennyire egységesítő és elfogadható a maga korában? Ezeket még Kossuth Lajosról sem lehet elmondani. Rákóczi Ferenc egy elképesztően jó szervező és hihetetlenül megnyerő ember lehetett. (1703 és 1704 között egy országos, majdnem minden társadalmi rétegre kiterjedő mozgalmat csinált egy helyi parasztfelkelésből mindössze pár hónap alatt!) Igaz, tárgyalásnál benne is volt egy kis naivság, mégis olyan valaki volt, aki nagyobb nemzetközi távlatokban is tudott gondolkodni. És amellett egy esendő ember volt. A vadászat mellett az Elżbieta Sieniawskával való titkos kapcsolatából merített erőt mindig a továbbiakhoz.
Hát ilyenekre jutottam én, a Rákóczi-szabadságharc történetét tanulmányozva.
(Képek: Mozaik 1979/11-12.)
Idézőjel (Kapuściński)
Ellenszenves és hozzánemértő alakok kerülnek a legmagasabb pozíciókba. Nem tudni, miért vannak még a helyükön.
A etióp császár egyik volt tisztviselője mondja egy híres fiktív riportkönyvben:
„Ha a nép nem bírta el a terheket és lázongani kezdett, bőkezű urunk megszidta a minisztériumot, lecserélte a minisztert; bár ezt soha nem azonnal tette, nehogy olyan lealázó benyomást keltsen, mintha az uralkodó megengedné, hogy a féktelen csőcselék tegyen rendet a palotájában. Inkább fordítva –ha úgy látta, ki kell mutatnia császári mindenhatóságát, a leggyűlöltebb méltóságokat emelte a legmagasabb posztokra, mintha csak azt mondta volna: ide nézzetek, ki parancsol itt igazán, ki képes megvalósítani a lehetetlent! És imigyen jóindulattal évődve alattvalóival, tiszteletre méltó urunk bizonyította erejét és tekintélyét.”
(Ryszard Kapuściński: A császár)
Vajon Magyarországon is csak egy vicc, egy "jóindulatú évődés" áldozatai vagyunk, mi "alattvalók"?
A etióp császár egyik volt tisztviselője mondja egy híres fiktív riportkönyvben:
„Ha a nép nem bírta el a terheket és lázongani kezdett, bőkezű urunk megszidta a minisztériumot, lecserélte a minisztert; bár ezt soha nem azonnal tette, nehogy olyan lealázó benyomást keltsen, mintha az uralkodó megengedné, hogy a féktelen csőcselék tegyen rendet a palotájában. Inkább fordítva –ha úgy látta, ki kell mutatnia császári mindenhatóságát, a leggyűlöltebb méltóságokat emelte a legmagasabb posztokra, mintha csak azt mondta volna: ide nézzetek, ki parancsol itt igazán, ki képes megvalósítani a lehetetlent! És imigyen jóindulattal évődve alattvalóival, tiszteletre méltó urunk bizonyította erejét és tekintélyét.”
(Ryszard Kapuściński: A császár)
Vajon Magyarországon is csak egy vicc, egy "jóindulatú évődés" áldozatai vagyunk, mi "alattvalók"?
2011. november 15., kedd
Demonstráció
Szóval 2011 október 23-án én is az utcára mentem több tízezer magyar honfitársammal együtt. Baj van, az ország veszélyben, csődközelben, mégsem érzem már úgy, hogy „a fene eszi” a hazámat, mert látok egy tettrekészséget az emberekben, tenni akarást ezért a hazáért. Az őrültködés és az apátia korszakának mintha vége lenne. Hogy ez a tüntetés valaki ellen szólt? Kétségtelen. De nem akar semmit lerombolni, senkit kinyírni. Konkrét célokért tüntettünk: meg tudjuk mondani, mi az ami nem tetszik nekünk, hol szeretnénk változásokat. Ebből következően fegyelmezettek voltunk, senki semmi balhét nem csinált. Ez a tüntetés összegzése volt sok korábbinak, amelyek külön-külön egy-egy kérdésről szóltak. Azok még egyáltalán nem azért mentek, hogy „a kormány takarodjon”. A kormány csak maradjon a helyén, de mielőtt radikálisan változtatna bizonyos működő dolgokon, tárgyaljon és egyeztessen velünk, állampolgárokkal. Azaz azok a tüntetések sem a képviselet ellen mentek, hanem a „képviselet zsarnoksága” ellen. (Azt hiszem ez a „képviselet zsarnoksága” Krausz Tamás professzor úr kifejezése.) Most már persze olyan hangok jönnek, hogy az egész rendszernek véget kellene vetni, le kellene váltani. Mégsem vetette fel senki, hogy támadjuk meg a tévét, például. Inkább abban a szellemiségben ment az egész, amit a nagy lengyel ellenzéki, Jacek Kuroń mondott: „Ne gyújtsd fel a pártszékházat, inkább csináld meg a magadét!” Azaz szerveződj, alkoss közösséget, és álljatok ki közösen az érdekeitekért!
Nem mentünk neki semminek, csak mutattuk, hogy itt vagyunk, és vannak ám közös céljaink. Ez persze így kevés. A mindennapokban való tevékenykedésre lesz szükség. Együtt egymásért. De ez legalább már meg is jelent itt: a végén pontosan ezzel bocsátottak mindenkit útjára a szervezők. Hogy dolgozzunk, pontosan, szépen, és álljunk ki egymásért, segítsünk egymásnak ezután is. Azt hiszem, aki innen távozott a végén, inkább tervekkel és tettvággyal távozhatott, mint keserűséggel és gyűlölettel. Legalábbis remélem.
De vissza az eredeti kérdéshez! Hogy méltó-e így ünnepelni egy forradalmat. Szerintem így, ilyen tüntetéssel igen. Most mondtam, hogy nem jó az ifjúságot az ősökhöz való lekicsinylő hasonlítgatással frusztrálni. Ennél már csak egy nagyobb hülyeség van: az ifjúságot az ősökhöz való lekicsinylő hasonlítgatással frusztrálni és közben tényleg kiépíteni egy autokrata rendszert, ami ellen felléphetnek. Tálcán kínálni a lehetőséget a lázadásra.
Persze ahogyan eszemben sincs magamat, és mostani tetteimet egy ’56-os népfelkelő tetteihez hasonlítani, ugyanúgy eszemben sincs a rendszert, ami ellen lázadok, ahhoz az rendszerhez hasonlítani, amely ellen az őseink 1956-ban harcoltak. Pont azért küzdünk más módszerekkel, mert más az ellenség is; illetve az én esetemben nem is beszélhetünk ellenségről csak szellemi ellenfélről. (Akik a 2006-os agybomlást dicsőségesnek tartják, azok mindenáron az ’50-es évek Magyarországához akarják hasonlítani, a 2002-2006 közötti időszakot. Ez azért, valljuk be, elég nevetséges. Vagy talán akasztgattak embereket tömegével? Kínoztak embereket titkos pincékben állami pénzen? Vagy talán elvitt és megvert valakit a rendőrség akkoriban azért, mert kritikát írt valamelyik miniszter beszédéről valamelyik lapban? Szerintem nem. A rendőrség azokat vitte általában el, akik a minisztert beszéde közben dobálni kezdték, vagy verekedtek, vagy provokálták a rendőröket. Általában őket is hamar elengedték.)
De visszatérve: azt próbáltam ugye mondani az előbb, hogy dicső őseinkhez akkor leszünk méltók, ha nem csupán büszkék vagyunk rá, hogy véletlenül az ő leszármazottaik vagyunk, hanem ha mi is megtesszük a magunkét, azért amiért ők tevékenykedtek.
Mint Kölcsey Ferenc, aki felismerte, hogy neki éppen a maga korában már nem feltétlenül hadat kell vezetnie, vagy visszacsapó íjjal lövöldöznie, mint Ond vezérnek, elég, ha tudós, művelt, alkotó hazafi lesz. Ezzel nem lesz rosszabb, mint dicső őse, csak más, de ugyanúgy hasznos a népének. (Egyébként visszacsapó íjjal lövöldözni egy nagyon király sport; ajánlom mindenkinek.)
Tehát éppígy: most éppen nem egy fegyveres népfelkelésre van szükség a hazáért, hanem más tevékenységre. Miért ne jutassuk ezt kifejezésre, miért ne reflektáljunk őseinkre emlékezve korunk problémáira? Szerintem tök rendben volt, például hogy 1937. március 15-én Féja Géza és Kovács Imre és népi író barátaik megszervezték a Márciusi Frontot, és annak demonstrációját, és megfogalmazták a maguk 12 Pontját, amely 12 Pont éppúgy a jogkiterjesztést követelte a magyar társadalom szélesebb rétegeinek, mint az 1848-as. Az is tök oké, hogy 1942. március 15-én Bajcsy-Zsilinszky Endréék a Magyar Történelmi Emlékbizottsággal háborúellenes tüntetést tartottak Petőfi Sándor szobránál. Az is tök oké volt, hogy 2011. március 15-én a sajtószabadságért tüntettek rengetegen, hiszen március 15-e a sajtószabadság ünnepe is. (És akiknek szólt a tüntetés, nem tudtak megnyugtató visszajelzést adni arról, hogy a sajtószabadság nincs veszélyben, úgyhogy magukra vessenek.) Így aztán tök oké az is, hogy mi most itt tüntettünk, nem tudom hányan. (Mindenesetre ekkora tömeget én még sehol sem láttam, sem tüntetésen, sem máshol. Az Erzsébet híd közepétől az Astoriáig ért a tömeg.)
Azt hiszem, most már elég világos, mi az alapja a 2006-os undorom és a mostani lelkesedésem közötti különbségnek. 2006-ban az egész politikai hisztéria (ez is Bibó kifejezése érdemes elolvasni az erről szóló tanulmányát) burkoltan vagy nyíltan egy konkrét párt határozott hatalmi érdekeit szolgálta. Most? Ugyan kinek az érdekét szolgálhatná ez? Pártzászlót sehol sem látni, de egyébként éppen azért jött ez az egész, mert egyik ellenzéki párt sem elég erős, hogy megdöntse a kormányt. Ez a tüntetés éppen annak szólt, hogy ne akarjanak a pártok mindig a mi fejünk felett, tőlünk függetlenül harcolni. Lesznek akik ezt cáfolni próbálják, és összeesküvéselméleteket fognak majd gyártani, de azt hiszem meglehetősen gyenge érvek alapján fogják ezt tenni. De hadd tegyék, csak saját magukat fogják leleplezni ezzel.
Ja, kérditek, hogy hogy tetszik a „Nem tetszik…”, azaz hogy mi a véleményem a mai napra írt dalról. Szerintem tök béna, néhol még gáz is. De ez kit érdekel? Most én is énekeltem a többiekkel együtt. Ha ez az, ami a mai napon egy csomó embert összefűz, akkor miért ne? Suta, esetlen, butácska ez a szám, de legalább őszinte, nem olyan giccses és modoros, mint a kormányzat legtöbb megnyilatkozása. Pont ez az, ami miatt sokaknak tetszik. Szánalmas lenne a „rendszer” apologétáitól, ha csak arra tudnának reflektálni, hogy milyen gáz indulóval vonulunk mi kritizálni, és a kérdésekről, amiket a tüntetés felvetett meg nem szólnának egy árva kukkot sem.
Ja és a másik: alternatív köztársasági elnök? Taktikailag lehet rossz húzásnak minősíteni, de igazából én nem tudok nem egyetérteni vele. Főleg, hogy Magyarországnak jelenleg szerintem nincs is köztársasági elnöke, az elnöki poszt üresedésben van. A jogokat ideiglenesen gyakorló illetőt én nem ismerem el, van így is elég dolog, ami miatt szégyellhetem magamat magyarként, nehogy már még ez is! Most majd legalább lesz valaki, akit én is elismerhetek.
Nem mentünk neki semminek, csak mutattuk, hogy itt vagyunk, és vannak ám közös céljaink. Ez persze így kevés. A mindennapokban való tevékenykedésre lesz szükség. Együtt egymásért. De ez legalább már meg is jelent itt: a végén pontosan ezzel bocsátottak mindenkit útjára a szervezők. Hogy dolgozzunk, pontosan, szépen, és álljunk ki egymásért, segítsünk egymásnak ezután is. Azt hiszem, aki innen távozott a végén, inkább tervekkel és tettvággyal távozhatott, mint keserűséggel és gyűlölettel. Legalábbis remélem.
De vissza az eredeti kérdéshez! Hogy méltó-e így ünnepelni egy forradalmat. Szerintem így, ilyen tüntetéssel igen. Most mondtam, hogy nem jó az ifjúságot az ősökhöz való lekicsinylő hasonlítgatással frusztrálni. Ennél már csak egy nagyobb hülyeség van: az ifjúságot az ősökhöz való lekicsinylő hasonlítgatással frusztrálni és közben tényleg kiépíteni egy autokrata rendszert, ami ellen felléphetnek. Tálcán kínálni a lehetőséget a lázadásra.
Persze ahogyan eszemben sincs magamat, és mostani tetteimet egy ’56-os népfelkelő tetteihez hasonlítani, ugyanúgy eszemben sincs a rendszert, ami ellen lázadok, ahhoz az rendszerhez hasonlítani, amely ellen az őseink 1956-ban harcoltak. Pont azért küzdünk más módszerekkel, mert más az ellenség is; illetve az én esetemben nem is beszélhetünk ellenségről csak szellemi ellenfélről. (Akik a 2006-os agybomlást dicsőségesnek tartják, azok mindenáron az ’50-es évek Magyarországához akarják hasonlítani, a 2002-2006 közötti időszakot. Ez azért, valljuk be, elég nevetséges. Vagy talán akasztgattak embereket tömegével? Kínoztak embereket titkos pincékben állami pénzen? Vagy talán elvitt és megvert valakit a rendőrség akkoriban azért, mert kritikát írt valamelyik miniszter beszédéről valamelyik lapban? Szerintem nem. A rendőrség azokat vitte általában el, akik a minisztert beszéde közben dobálni kezdték, vagy verekedtek, vagy provokálták a rendőröket. Általában őket is hamar elengedték.)
De visszatérve: azt próbáltam ugye mondani az előbb, hogy dicső őseinkhez akkor leszünk méltók, ha nem csupán büszkék vagyunk rá, hogy véletlenül az ő leszármazottaik vagyunk, hanem ha mi is megtesszük a magunkét, azért amiért ők tevékenykedtek.
Tehát éppígy: most éppen nem egy fegyveres népfelkelésre van szükség a hazáért, hanem más tevékenységre. Miért ne jutassuk ezt kifejezésre, miért ne reflektáljunk őseinkre emlékezve korunk problémáira? Szerintem tök rendben volt, például hogy 1937. március 15-én Féja Géza és Kovács Imre és népi író barátaik megszervezték a Márciusi Frontot, és annak demonstrációját, és megfogalmazták a maguk 12 Pontját, amely 12 Pont éppúgy a jogkiterjesztést követelte a magyar társadalom szélesebb rétegeinek, mint az 1848-as. Az is tök oké, hogy 1942. március 15-én Bajcsy-Zsilinszky Endréék a Magyar Történelmi Emlékbizottsággal háborúellenes tüntetést tartottak Petőfi Sándor szobránál. Az is tök oké volt, hogy 2011. március 15-én a sajtószabadságért tüntettek rengetegen, hiszen március 15-e a sajtószabadság ünnepe is. (És akiknek szólt a tüntetés, nem tudtak megnyugtató visszajelzést adni arról, hogy a sajtószabadság nincs veszélyben, úgyhogy magukra vessenek.) Így aztán tök oké az is, hogy mi most itt tüntettünk, nem tudom hányan. (Mindenesetre ekkora tömeget én még sehol sem láttam, sem tüntetésen, sem máshol. Az Erzsébet híd közepétől az Astoriáig ért a tömeg.)
Azt hiszem, most már elég világos, mi az alapja a 2006-os undorom és a mostani lelkesedésem közötti különbségnek. 2006-ban az egész politikai hisztéria (ez is Bibó kifejezése érdemes elolvasni az erről szóló tanulmányát) burkoltan vagy nyíltan egy konkrét párt határozott hatalmi érdekeit szolgálta. Most? Ugyan kinek az érdekét szolgálhatná ez? Pártzászlót sehol sem látni, de egyébként éppen azért jött ez az egész, mert egyik ellenzéki párt sem elég erős, hogy megdöntse a kormányt. Ez a tüntetés éppen annak szólt, hogy ne akarjanak a pártok mindig a mi fejünk felett, tőlünk függetlenül harcolni. Lesznek akik ezt cáfolni próbálják, és összeesküvéselméleteket fognak majd gyártani, de azt hiszem meglehetősen gyenge érvek alapján fogják ezt tenni. De hadd tegyék, csak saját magukat fogják leleplezni ezzel.
Ja, kérditek, hogy hogy tetszik a „Nem tetszik…”, azaz hogy mi a véleményem a mai napra írt dalról. Szerintem tök béna, néhol még gáz is. De ez kit érdekel? Most én is énekeltem a többiekkel együtt. Ha ez az, ami a mai napon egy csomó embert összefűz, akkor miért ne? Suta, esetlen, butácska ez a szám, de legalább őszinte, nem olyan giccses és modoros, mint a kormányzat legtöbb megnyilatkozása. Pont ez az, ami miatt sokaknak tetszik. Szánalmas lenne a „rendszer” apologétáitól, ha csak arra tudnának reflektálni, hogy milyen gáz indulóval vonulunk mi kritizálni, és a kérdésekről, amiket a tüntetés felvetett meg nem szólnának egy árva kukkot sem.
Ja és a másik: alternatív köztársasági elnök? Taktikailag lehet rossz húzásnak minősíteni, de igazából én nem tudok nem egyetérteni vele. Főleg, hogy Magyarországnak jelenleg szerintem nincs is köztársasági elnöke, az elnöki poszt üresedésben van. A jogokat ideiglenesen gyakorló illetőt én nem ismerem el, van így is elég dolog, ami miatt szégyellhetem magamat magyarként, nehogy már még ez is! Most majd legalább lesz valaki, akit én is elismerhetek.
Öt év után
A mostani október 23-át azonban nem esszéírással ünnepeltem, hanem tüntetéssel. Mi mással lehet méltóbban ünnepelni egy forradalmat? –kérdezik egyesek nagy büszkén. Mások, mivel láttak már egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, bizony kételkednek. Kételkedni én is hajlamos vagyok mindenben. És hát, tudjátok, 2006-ban én is láttam amit láttam. Akkor, ezelőtt öt évvel éreztem úgy, hogy totálisan félrementünk. „Valahol utat veszettünk” –írta a nagy történész, Szekfű Gyula 1945-ben, felülbírálva korábbi álláspontját ellenforradalmiságról és konzervativizmusról. Én is ilyeneket mondtam 2006-ban. Utat tévesztettünk, félrementünk, eltévedtünk.
Akkoriban innen is, onnan is hívtak tüntetni. Mert mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint tüntetéssel? Én pedig úgy éreztem, hogy akik hívnak, és lelkesednek valahol fatális tévedésben vannak, teljesen félreértik, hogy mi a lényege, egy tüntetésnek és egy forradalomnak. De hiába próbálkoztam, nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy miért gondolom így. Ha megkérdeztem ezektől az emberektől, hogy de mi a céljuk, nem tudtak válaszolni. Csak úgy tüntettek, mert az vagány dolog.
Elkeseredtem. Kétszer jártam akkor, 2006 őszén a Kossuth téren. Egyszer egy lány, aki fontos volt nekem, puszta újságírói kíváncsiságból indult arrafelé. Én meg féltettem, hogy megverik vagy nem tudom, mit csinálnak vele. (Hiszen alig tudtuk, mi zajlik ott pontosan.) Így hát mentem utána. Persze nem lett, nem is lehetett volna semmi baja, ez így utólag nyilvánvaló, de akkoriban nem lehetett semmit tudni. Később egy lengyel diplomata ismerősöm, aki a Magyarországra látogató Lech Kaczyński elnök kíséretében érkezett, azt mondta: nézzük meg a Kossuth teret, kíváncsi, mi van ott. Hát odakísértem másodszor is, még inkább vonakodva. Láttam, amit láttam mindkét alkalommal. Békés demonstráció? Hát, végül is verekedni tényleg nem kezdett senki. De a tekintetekben csupa agresszió. Emberek a téren, ordibáltak, mindenféle jelszavakat skandáltak, handabandáztak teljes összevisszaságban, arról, hogy ki mindenkinek kellene eltakarodnia, megdöglenie, stb. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy át lehetett érezni, hogy ezek az emberek miért vannak elkeseredve. De emellett számomra látszott az is, hogy ezeket az embereket mesterségesen „fölülről” heccelik. Hogy ezek bedőltek egy propagandának amely „forradalmat” kiáltott, holott az egésznek semmi más célja nem volt, mint hogy átjátssza a hatalmat az elit egyik csoportjának kezéből egy másik csoport kezébe.
Lesznek persze, akik most, vagy évek múlva majd azt mondják: én már 2006-ban láttam, hogy ezekkel nem stimmel valami. De vajon hányan vannak, akik tényleg látták akkor, hogy erről van szó?
Nem akarom magamat fényezni, nem állítom, hogy tisztábban láttam volna bármit is akkoriban sok más embernél. De másokkal ellentétben én egyre töményebb undort éreztem azzal kapcsolatban, ami akkor a hazámban zajlott, és főleg ahogyan az emberek akkor egymással beszéltek. Mikor ezt szóvá tettem nagynéha valakiknek, egyből jött az, hogy leordítják az ember fejét: „mit-képzelsz-te-ezekkel-a-vörös-sátánfajzatokkal-vagy-te-tapló-manipulált-kommunistaivadék-senki-hát-micsodamagyarvagyte?” –körülbelül ilyen szintűek. Na jó, általában nem ilyen hangvételben, de a lényeg nagyjából ez volt. Hasonló dolgokat vágtak a fejemhez olyankor is, amikor annak a véleményemnek adtam hangot, hogy talán kritizálni is konkrét dolgokat kéne, és nem személyeskedésbe fojtani mindent. Akkor is azt kaptam, hogy minek védem azt a hazug, csúnyán beszélő Bűnbakot. Mindez két dolgot eredményezett. Egyrészt azt, hogy kezdtem a Bűnbakkal szolidaritást érezni, figyelni a megnyilvánulásait, jóval később a blogját is olvasni. És szégyen-nem szégyen, kezdett egyre szimpatikusabb lenni emberileg ez a Bűnbak. (Valahogy ahhoz hasonlóan, mint amikor a Magyar Vándor filmben Álmos vezér galléron ragadja a folyamatosan Mátyás királyt szidalmazó fogadóst, és azt kiabálja: „Mit szólna hozzá, ha azt mondanám: egyre szimpatikusabb ez a Mátyás?”) Iszonyúan bosszantott, hogy érdemeinél jobban utálja mindenki, ezért kezdtem mártírt látni benne, lehet hogy nem egészen jogosan. Végül is annak idején sokan kiabálták felsőbb parancsra, heccelésre, hogy „Akasszák fel Rajkot!” meg „Mindszentyt egy lámpavasra!”. Most ugyanezeknek az embereknek az unokái kiabálták felsőbb utasításra, hogy „Gyurcsány takarodj!”. És ne áltassuk magunkat: mindkét esetben sokan voltak, akik tényleg elhitték, hogy nekik ettől jobb lesz.
Másrészt az elkeseredésem tovább nőtt. Azután, hogy „Mindenki meghülyült” kezdtem olyan kijelentéseket tenni, hogy „A hazámat már a fene eszi.” Vagy „Kivándorlok Polákországba”. Következő külföldi ösztöndíjam alatt (a gyönyörű és feledhetetlen Kraków városában voltam) kezdtem úgy gondolni magamra, mint emigráns vagy határontúli magyarra, pedig tudtam, hogy fél év után úgyis hazajövök.
Szóval mindezt azért mondtam el, hogy megfelelhessek, hogy ha kérdeztek a tüntetésről és a forradalomról. Öt évvel ezelőtt azt láttam, hogy az emberekben annyi elkeseredés és feszültség gyűlt fel, hogy néhányan nem bírták tovább. Kitört a feszültség, egyesek törni-zúzni kezdtek. Csakhogy célja semmi nem volt az egésznek. A forradalom mindig rombol, de ha a rombolás öncél, akkor az nem forradalom, hanem őrültködés. (Na, most mintha Bibó István beszélne belőlem. Ez egyébként gyakran előfordul.) Márpedig 2006-ban csak rombolás zajlott. Nem is mindig csak anyagi rombolás. De a higgadt, józan gondolkodás szisztematikus rombolása. Közben végig éreztem, hogy valakinek nagyon érdekében áll az elégedetlenséget fenntartani, mert az elégedetlen, boldogtalan ember könnyen irányítható. Könnyen hatalomra juttathatja azt, aki segítséget, boldogulást, erkölcsi megújulást ígér neki. Akár korlátlan hatalomhoz is juttathatja. Életét és vérét ajánlhatja neki. Akkoriban éppen az ilyen boldogtalan emberek janicsárrá gyúrása folyt nagyban.
Persze nem is csoda, hogy az emberek forradalmat akartak csinálni. Miben nevelték őket? A forradalom kultuszában. Az előző nemzedékeket 1848, a polgári forradalom, és a világban mindenfelé menő proletárforradalmak kultuszában. Az én nemzedékemet pedig 1956 kultuszában. A rendszerváltás után pedig közben végig ment a zrikálás, hogy „persze-a-mai-ifjúság-már…”, „mit-tudtok-ti-már-az-elnyomásról”, stb. Végig azzal piszkálták az ifjúságot, hogy nem olyan bátor, önfeláldozó és harcrakész, mint az ősei. Vagy a nagyszülei, akik ’56-ban barikádokat emeltek, munkástanácsokat vezettek, vért adtak, embereket mentettek, tüntettek. Vagy a szülei, akik leváltották az államszocialista rendszert. Valahogy belénk ültették, hogy nagy tett csak a forradalom, a rendszerborítás, a harc lehet. De ezt már nálunk jobbak megcsinálták. A mi dolgunk csak annyi, hogy emlékezünk rájuk, aztán befogjuk a pofánkat. Ez azért frusztráló érzés volt. Eszébe se jutott senkinek, hogy azt mondja, hogy a békés építőmunka is lehet ám dicsőséges tett, hogy alkotással, vagy akár építő kritkával is lehet a hazát szolgálni. Eszébe sem jutott senkinek Kölcsey Ferencre hivatkozni. Kölcsey Ferenc mindig büszke volt rá, hogy egyik őse a honszerző Ond vezér volt. (Vagy így volt, vagy nem.) De nem akart honfoglaló őse babérjain pihenni. Szüntelenül tevékenykedett, nemcsak költőként, művészként, hanem tudósként és képviselőként is szolgálta a hazáját, alkotással, ötletekkel, amivel tudta. Jó hazafinak tartjuk? Igen. Pedig békés, szelíd ember volt, nem csinált forradalmat sosem. És mégsem ő lett a minta. Egyáltalán: a nem a reformkor és az 1848-as békés forradalom lett a minta. Más volt előtérbe tolva.
Csoda ezek után, hogy erre számos frusztrált fiatal 2006-ban kiszaladt az utcára és törni-zúzni-kiabálni kezdett, azzal hencegve: „Idenézzetek, mi is forradalmárok vagyunk! Hiszen mi is rendőrökre támadunk, középületeket ostromlunk! Mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint forradalmi tettekkel?!”?
Közben ezzel az álforradalmisággal már egy új autokrata rendszer menetelését készítették elő. (Ne nevezzük diktatúrának, egyelőre még nem az.) Ez volt az ő ünnepük, az ő tüntetésük. Ettől undorodtam én, ezt éreztem a forradalom szomorú paródiájának, a forradalmi szellemiség meggyalázásának, az őszinte lázadás giccses sárbatiprásának.
2011 október 23-án ezúttal én mentem az utcára, tüntetéssel ünnepelni. Lelkesen, és hála Istennek nem egyedül. Több tízezren voltunk. Senki nem tört, senki nem zúzott, senki nem személyeskedett, bár valakinek most is a távozását követelték. De valami mégis megváltozott ez alatt az öt év alatt. Észhez tértünk? Félek ilyen kategorikus kijelentést tenni. Ki tudja, igazunk van-e? Amúgy biztosan itt voltak most is egy páran, akiket az elkeseredés 2006-ban Kossuth térre is kivitt. De az egész tömeg nem ugyanaz volt. Ez egy öntudatos, céljaival tisztában levő tömeg volt, amelyet nem a bosszúállás, hanem a reménykedés érzése tartott össze.
Akkoriban innen is, onnan is hívtak tüntetni. Mert mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint tüntetéssel? Én pedig úgy éreztem, hogy akik hívnak, és lelkesednek valahol fatális tévedésben vannak, teljesen félreértik, hogy mi a lényege, egy tüntetésnek és egy forradalomnak. De hiába próbálkoztam, nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy miért gondolom így. Ha megkérdeztem ezektől az emberektől, hogy de mi a céljuk, nem tudtak válaszolni. Csak úgy tüntettek, mert az vagány dolog.
Elkeseredtem. Kétszer jártam akkor, 2006 őszén a Kossuth téren. Egyszer egy lány, aki fontos volt nekem, puszta újságírói kíváncsiságból indult arrafelé. Én meg féltettem, hogy megverik vagy nem tudom, mit csinálnak vele. (Hiszen alig tudtuk, mi zajlik ott pontosan.) Így hát mentem utána. Persze nem lett, nem is lehetett volna semmi baja, ez így utólag nyilvánvaló, de akkoriban nem lehetett semmit tudni. Később egy lengyel diplomata ismerősöm, aki a Magyarországra látogató Lech Kaczyński elnök kíséretében érkezett, azt mondta: nézzük meg a Kossuth teret, kíváncsi, mi van ott. Hát odakísértem másodszor is, még inkább vonakodva. Láttam, amit láttam mindkét alkalommal. Békés demonstráció? Hát, végül is verekedni tényleg nem kezdett senki. De a tekintetekben csupa agresszió. Emberek a téren, ordibáltak, mindenféle jelszavakat skandáltak, handabandáztak teljes összevisszaságban, arról, hogy ki mindenkinek kellene eltakarodnia, megdöglenie, stb. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy át lehetett érezni, hogy ezek az emberek miért vannak elkeseredve. De emellett számomra látszott az is, hogy ezeket az embereket mesterségesen „fölülről” heccelik. Hogy ezek bedőltek egy propagandának amely „forradalmat” kiáltott, holott az egésznek semmi más célja nem volt, mint hogy átjátssza a hatalmat az elit egyik csoportjának kezéből egy másik csoport kezébe.
Lesznek persze, akik most, vagy évek múlva majd azt mondják: én már 2006-ban láttam, hogy ezekkel nem stimmel valami. De vajon hányan vannak, akik tényleg látták akkor, hogy erről van szó?
Nem akarom magamat fényezni, nem állítom, hogy tisztábban láttam volna bármit is akkoriban sok más embernél. De másokkal ellentétben én egyre töményebb undort éreztem azzal kapcsolatban, ami akkor a hazámban zajlott, és főleg ahogyan az emberek akkor egymással beszéltek. Mikor ezt szóvá tettem nagynéha valakiknek, egyből jött az, hogy leordítják az ember fejét: „mit-képzelsz-te-ezekkel-a-vörös-sátánfajzatokkal-vagy-te-tapló-manipulált-kommunistaivadék-senki-hát-micsodamagyarvagyte?” –körülbelül ilyen szintűek. Na jó, általában nem ilyen hangvételben, de a lényeg nagyjából ez volt. Hasonló dolgokat vágtak a fejemhez olyankor is, amikor annak a véleményemnek adtam hangot, hogy talán kritizálni is konkrét dolgokat kéne, és nem személyeskedésbe fojtani mindent. Akkor is azt kaptam, hogy minek védem azt a hazug, csúnyán beszélő Bűnbakot. Mindez két dolgot eredményezett. Egyrészt azt, hogy kezdtem a Bűnbakkal szolidaritást érezni, figyelni a megnyilvánulásait, jóval később a blogját is olvasni. És szégyen-nem szégyen, kezdett egyre szimpatikusabb lenni emberileg ez a Bűnbak. (Valahogy ahhoz hasonlóan, mint amikor a Magyar Vándor filmben Álmos vezér galléron ragadja a folyamatosan Mátyás királyt szidalmazó fogadóst, és azt kiabálja: „Mit szólna hozzá, ha azt mondanám: egyre szimpatikusabb ez a Mátyás?”) Iszonyúan bosszantott, hogy érdemeinél jobban utálja mindenki, ezért kezdtem mártírt látni benne, lehet hogy nem egészen jogosan. Végül is annak idején sokan kiabálták felsőbb parancsra, heccelésre, hogy „Akasszák fel Rajkot!” meg „Mindszentyt egy lámpavasra!”. Most ugyanezeknek az embereknek az unokái kiabálták felsőbb utasításra, hogy „Gyurcsány takarodj!”. És ne áltassuk magunkat: mindkét esetben sokan voltak, akik tényleg elhitték, hogy nekik ettől jobb lesz.
Másrészt az elkeseredésem tovább nőtt. Azután, hogy „Mindenki meghülyült” kezdtem olyan kijelentéseket tenni, hogy „A hazámat már a fene eszi.” Vagy „Kivándorlok Polákországba”. Következő külföldi ösztöndíjam alatt (a gyönyörű és feledhetetlen Kraków városában voltam) kezdtem úgy gondolni magamra, mint emigráns vagy határontúli magyarra, pedig tudtam, hogy fél év után úgyis hazajövök.
Szóval mindezt azért mondtam el, hogy megfelelhessek, hogy ha kérdeztek a tüntetésről és a forradalomról. Öt évvel ezelőtt azt láttam, hogy az emberekben annyi elkeseredés és feszültség gyűlt fel, hogy néhányan nem bírták tovább. Kitört a feszültség, egyesek törni-zúzni kezdtek. Csakhogy célja semmi nem volt az egésznek. A forradalom mindig rombol, de ha a rombolás öncél, akkor az nem forradalom, hanem őrültködés. (Na, most mintha Bibó István beszélne belőlem. Ez egyébként gyakran előfordul.) Márpedig 2006-ban csak rombolás zajlott. Nem is mindig csak anyagi rombolás. De a higgadt, józan gondolkodás szisztematikus rombolása. Közben végig éreztem, hogy valakinek nagyon érdekében áll az elégedetlenséget fenntartani, mert az elégedetlen, boldogtalan ember könnyen irányítható. Könnyen hatalomra juttathatja azt, aki segítséget, boldogulást, erkölcsi megújulást ígér neki. Akár korlátlan hatalomhoz is juttathatja. Életét és vérét ajánlhatja neki. Akkoriban éppen az ilyen boldogtalan emberek janicsárrá gyúrása folyt nagyban.
Persze nem is csoda, hogy az emberek forradalmat akartak csinálni. Miben nevelték őket? A forradalom kultuszában. Az előző nemzedékeket 1848, a polgári forradalom, és a világban mindenfelé menő proletárforradalmak kultuszában. Az én nemzedékemet pedig 1956 kultuszában. A rendszerváltás után pedig közben végig ment a zrikálás, hogy „persze-a-mai-ifjúság-már…”, „mit-tudtok-ti-már-az-elnyomásról”, stb. Végig azzal piszkálták az ifjúságot, hogy nem olyan bátor, önfeláldozó és harcrakész, mint az ősei. Vagy a nagyszülei, akik ’56-ban barikádokat emeltek, munkástanácsokat vezettek, vért adtak, embereket mentettek, tüntettek. Vagy a szülei, akik leváltották az államszocialista rendszert. Valahogy belénk ültették, hogy nagy tett csak a forradalom, a rendszerborítás, a harc lehet. De ezt már nálunk jobbak megcsinálták. A mi dolgunk csak annyi, hogy emlékezünk rájuk, aztán befogjuk a pofánkat. Ez azért frusztráló érzés volt. Eszébe se jutott senkinek, hogy azt mondja, hogy a békés építőmunka is lehet ám dicsőséges tett, hogy alkotással, vagy akár építő kritkával is lehet a hazát szolgálni. Eszébe sem jutott senkinek Kölcsey Ferencre hivatkozni. Kölcsey Ferenc mindig büszke volt rá, hogy egyik őse a honszerző Ond vezér volt. (Vagy így volt, vagy nem.) De nem akart honfoglaló őse babérjain pihenni. Szüntelenül tevékenykedett, nemcsak költőként, művészként, hanem tudósként és képviselőként is szolgálta a hazáját, alkotással, ötletekkel, amivel tudta. Jó hazafinak tartjuk? Igen. Pedig békés, szelíd ember volt, nem csinált forradalmat sosem. És mégsem ő lett a minta. Egyáltalán: a nem a reformkor és az 1848-as békés forradalom lett a minta. Más volt előtérbe tolva.
Csoda ezek után, hogy erre számos frusztrált fiatal 2006-ban kiszaladt az utcára és törni-zúzni-kiabálni kezdett, azzal hencegve: „Idenézzetek, mi is forradalmárok vagyunk! Hiszen mi is rendőrökre támadunk, középületeket ostromlunk! Mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint forradalmi tettekkel?!”?
Közben ezzel az álforradalmisággal már egy új autokrata rendszer menetelését készítették elő. (Ne nevezzük diktatúrának, egyelőre még nem az.) Ez volt az ő ünnepük, az ő tüntetésük. Ettől undorodtam én, ezt éreztem a forradalom szomorú paródiájának, a forradalmi szellemiség meggyalázásának, az őszinte lázadás giccses sárbatiprásának.
2011 október 23-án ezúttal én mentem az utcára, tüntetéssel ünnepelni. Lelkesen, és hála Istennek nem egyedül. Több tízezren voltunk. Senki nem tört, senki nem zúzott, senki nem személyeskedett, bár valakinek most is a távozását követelték. De valami mégis megváltozott ez alatt az öt év alatt. Észhez tértünk? Félek ilyen kategorikus kijelentést tenni. Ki tudja, igazunk van-e? Amúgy biztosan itt voltak most is egy páran, akiket az elkeseredés 2006-ban Kossuth térre is kivitt. De az egész tömeg nem ugyanaz volt. Ez egy öntudatos, céljaival tisztában levő tömeg volt, amelyet nem a bosszúállás, hanem a reménykedés érzése tartott össze.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)