Tisztázni kellene például még az elején valószínűleg olyan dolgokat, mint baloldal illetve jobboldal, mert nem mindenki számára egyértelműek ezek sem. Úgy értem ezekkel politikai értelemben sűrűen vagdalkoznak, de leginkább szitokszóként illetve melldöngetésként. Én azért feltételezem, hogy az, aki okos embernek szeretné tartani magát, az szeretné tudni is mit beszél, főleg ha elméleti vitákba bocsátkozik, akár szóban, akár írásban. Vagyis feltételezem, hogy szeretné az elvont fogalmakat logikusan és következetesen használni. (Következetesen, mert minden szónak sokféle értelmezése lehetséges, így aztán az értelmezéseknek megvan a maguk logikája. Egyáltalán nem állítom, hogy az én fogalomértelmezésem helyes, de az igénytelenség és következetlenség, amivel egyesek érvelnek, az néha bosszant.)
Hogyan állunk akkor ezzel, a baloldal-jobboldal olyan sokat emlegetett kérdésével? Számomra a „baloldali” illetve „jobboldali” mint fogalmak gondolkodásmódot jelentenek és nem pártállást. Bibó István azt írta Levél Borbándi Gyulához című levélnek álcázott esszéjében: „Jobboldal minden erősen tradicionális, bizonyos fokú arisztokratizmusra hajló irányzat, baloldal minden radikális, a társadalmat racionálisan megváltoztatni kívánó irányzat.” A magam részéről nekem ez az értelmezés szimpatikus, bár már Bibó is hozzáteszi, hogy ezt a két fogalmat már az ő idejében is erősen lejáratták. De én, ha használom ezeket a szavakat, akkor általában erre gondolok: a jobboldali gondolkodás inkább elitista, a baloldali inkább „nem-elitista”, azaz egy-egy tárgykörnek szélesebb nyilvánosságot akar adni egy szűk szakértői körnél.
Ez a fajta megkülönböztetés szerintem alapvetően különbözik a „konzervatív” illetve „liberális” fogalmaktól, és ezt azért hozom fel, mert a kétezres évek Magyarországán ezekről is nagy divat volt írni, hibásan ellentétpárnak állítva be ezt a kettőt, és egyértelműen megfeleltetve a liberálist a baloldalinak, a konzervatívot jobboldalinak. Pedig azok más kategóriát képeznek, a köztük lévő különbségeket egészen más mentén lehet meghúzni. Ezekről is lesz még szó, kicsit később.
+Hozzáteszem még azt is, hogy a nemzet fogalmának értelmezéséhez sem úgy van köze enne, ahogyan ezt sokan gondolják. Abban szerintem nincs különbség baloldali és jobboldali gondolkodású emberek között, hogy a nemzet fogalmáról beszélni kell, azt értelmezni és értékelni kell, aki ezt el akarja vetni, az nem épeszű ember, de aki azt veti szemére valamelyik oldalnak, hogy „nemzetietlen”, szerintem azt is csúnyán megvezették. Hogy konkrétabb legyek: teljesen értelmetlen olyanról beszélni, hogy „nemzeti oldal”. Történészprofesszorom, Krausz Tamás ezt azzal intézte el, hogy de hát „mindenki nacionalista”. Ezt a mondatot azért túlzásnak érzem, de én is azt gondolom, hogy a nemzetnek minden „oldal” jót akar, alapértelmezetten ezért foglalkozik politikával. Hadd idézzem ezúttal Tóta W. Árpádot: „A nemzet nem egy darab kalapácsos ember. Millió és millió dolgot gondol és érez egyszerre, millióféleképpen dönt. Már hogy is lenne oldal a nemzet? A túloldalon is a nemzet van.” (http://w.blog.hu/2007/06/11/foglalod_a_kurvanyadat)
Ha a nemzetértelmezést nézzük: ha a jobboldal elitista, akkor a jobboldali nemzetértelmezés számomra azt jelenti, hogy egy elit kultúráját akarják nemzeti kultúrává tenni, például a nemességét vagy a polgárságét. Ilyennek mondhatjuk például a Horthy-rendszer nemzetértelmezését is. (A Horthy-rendszerét és nem a Horthy-korszakét.) Ez a rendszer a Monarchia idejéből visszamaradt dzsentri és a polgárság összeolvadásából kialakuló „úri középosztály” kultúráját akarta a nemzettudat alapjává tenni. A Horthy-rendszer baloldali ellenzéke ezt vitatta, szélesebb alapokra akarták helyezni a nemzettudatot és a nemzetképet a baloldali gondolkodásnak megfelelően: a szociáldemokraták a(z ipari) munkásság fontosságát hangsúlyozták a nemzet alkotói között, az agrárpártok a parasztságét. Azt hiszem ez alapján a példa alapján , és ezen a kulturális téren mutatkozik meg leginkább a nemzet értelmezésének eltérése.
Kialakult azonban a „baloldali” illetve „jobboldali” szónak egy olyan értelmezése is az utóbbi évtizedben Magyarországon, ami nagyon elterjedt, de szerintem téves, és engem személy szerint irritál, mert pszichológiai játszmákba akarja belerángatni az embert. Persze simán lehet, hogy más országokban is létezik. Itt az ilyen melldöngetésekre gondolok: „Én jobboldali gondolkodású magyar ember vagyok.” Vagy: „Én baloldali vagyok.” Illetve az olyan irányított kérdésre, mint az: „És te melyik oldalon állsz? Bal vagy jobb?” (Ez utóbbi kérdés úgy hangzik, mintha lövészárkokban kellene elhelyezkedni vagy egy sakktáblán.)
A probléma ezekkel a mondatokkal az, hogy a „jobboldali/baloldali gondolkodású” kifejezéseket többnyire ilyenkor azok használják, akik nemigen hajlandóak általában gondolkodni, csak párthatározatokra, illetve választott vezérek és önjelölt próféták kiáltványaira bólogatni. A „melyik-oldalon-állsz?”-kérdés pedig, ha teljes őszinteséggel tennék fel biztosan így hangzana: „A magát baloldalinak mondó vagy a magát jobboldalinak mondó párt seggét vagy hajlandó kinyalni?”
Én még ugyanis a magyar pártokra sem mondanám, hogy jobb- vagy baloldaliak. Nincsenek nekik elveik, ugyanis. Az oldalak csak afféle jelszavak, hívószavak, hátha arra többen jönnek.
Bibó értelmezését követve csak a politikai „szélsőjobb” meghatározásánál kerülünk bajba. Amit ma szélsőjobboldalnak neveznek, annak része az autokratizmus, de nem az elitizmus illetve arisztokratikusság. És konzervatívnak sem mondható. Súlyosan és hátrányosan megkülönböztet, de egyáltalán nem elitista alapon. Ettől függetlenül, mivel jobb elnevezés nincs rá, lehet, hogy én is a szélsőjobbot fogom használni, arra ugyanis nem vetemednék, hogy rögtön „lefasisztázzak” mindenkit, aki arrafelé húz. Ugyanígy a kommunista sem baloldali, de a kommunistára legalább van külön szó, nem kell szélsőbaloldalinak nevezni.
Mégis, manapság elsősorban a baloldalt szokás azzal zrikálni, hogy kérjen elnézést a „kommunizmusért”, és egyébként is húzza meg magát „elődei bűnei”, a „negyvenéves diktatúra” miatt. Ez marhaság. Ilyen alapon a jobboldal is elnézést kérhetne sok mindenért (például a Horthy-rendszerért, ami egyáltalán nem volt sokkal jobb a Kádár-rendszernél.) De legjobb lenne, ha senkinek nem kellene semmiért elnézést kérnie, hanem hagynák egymást élni. Nem szabadna egyik oldalt sem a szélsőséges megnyilvánulásai alapján megítélni. Persze hogy van magyar jobboldali hagyomány (lásd Romsics Ignác könyvét), de van magyar baloldali hagyomány is. Ez utóbbi pedig, ha már mindenképpen pártokat akartok hallani, akkor a szociáldemokrácia és az agrárpártok hagyománya. Ezekben pedig igazán van mire büszkének lenni: Garami Ernő, Szabó Ervin, Mónus Illés, Fejtő Ferenc, Kéthly Anna –illusztris nevek a szocdemek névsorából, és hát, ők azért hozzátették a magukét a magyar művelődéshez, azt hiszem. Az agrárpártiaknak meg olyan gondolkodóik voltak, mint Bibó István, Kovács Imre, Veres Péter, Illyés Gyula, Tamási Áron.
Azt kérdezitek, hogy akkor szerintem ki az igaz jobboldali? Az aki éppen elitizmusának köszönhetően tudja értékes gondolatokkal, ötletekkel gazdagítani a közéletet és saját tevékenységét. Bármennyire is szeretnék majd egyesek a fejemre olvasni, én jobboldaliságon nem a szociális érzék hiányát értem, noha magamat inkább balra sorolnám legtöbb gondolatom alapján. De akkor ki a jó jobboldali, akinek a szavára hallgatni érdemes, és akivel a baloldali hazafiaknak érdemes tárgyalni? Hát például Teleki Pál, Kállay Miklós, Klebelsberg Kunó. Vagy akár még Bethlen Istvánt is említhetném, mert a maga következetességében ő is egy korrekt ember volt, többnyire. (Na jó, amellett ravasz is.)
Magyarországon persze az utóbbi húsz évben mindent leuraltak a politikai pártok, rátenyereltek a civil társadalomra, és az emberek gondolkodását is a kezükben akarják tartani. Persze, hogy ilyen körülmények között a politikai gondolkodás kategorizálása is sokak fejében pártkategóriák szerint történik. De talán pont ez fog most megváltozni a mostani egyéb nagy változások során. Lehet, hogy később is megmarad a duális szembenállás, de másképpen: a bal-jobb ellentétpár helyét, most, hogy a kormánypárt valami jól álcázott egypártrendszer-szerűséget akar kialakítani, a kormányoldali-ellenzéki ellentétpár fogja elfoglalni. Ez azért jó, mert az ellenzéken belül kivirágozhat a sokszínűség: előjöhetnek a baloldali és jobboldali gondolatok egyaránt, és nem kell értük elnézést kérni. Az ellenzékiség éppen a szavak megtisztulását fogja eredményezni, illetve azt, hogy baloldali és jobboldali gondolkodók nem fogják egymást kérdésfelvetések alapján elítélni, illetve utálni. (A puha diktatúráknak vannak ilyen pozitív hatásai.)
De most komolyan, normális az, ha valaki baloldali pártot akar alapítani, és külön kell szólnia az embereknek, hogy, „De ez olyan patrióta/hazafias/nemzeti jellegű baloldali párt lesz ám”? Ennek magától értetődőnek kellene lennie.
De ezekről még majd később.
2011. október 28., péntek
2011. október 23., vasárnap
Helyesbítés
Kissé módosítanám, amit tavaly írtam:
A Szabadság, szerelem nem is annyira rossz film. Sőt, egész élvezhető, feltéve, hogy mikor nézni kezdjük, kikapcsoljuk a hangot. Kipróbáltam, működött.
A Szabadság, szerelem nem is annyira rossz film. Sőt, egész élvezhető, feltéve, hogy mikor nézni kezdjük, kikapcsoljuk a hangot. Kipróbáltam, működött.
1956 - 6. Zenék
1956-ban nem nagyon születtek olyan dalok, amiket kifejezetten az események ihlettek volna, úgy, ahogyan ez a varsói felkelésnél volt. (Van otthon egy cd-m, pontosan az ilyen daloknak, indulóknak és balladáknak a gyűjteménye, amelyeket akkor, 1944-ben a barikádokon énekeltek a résztvevők.) Inkább utólag írtak róla számokat. Vannak közöttük jobbak is, rosszabbak is. Nekem mindenesetre az East lendületes száma a kedvencem ezek közül.
http://www.youtube.com/watch?v=e0soiidEc3o&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=e0soiidEc3o&feature=related
1956 - 5. Filmek
Hogy milyen filmek készültek ’56-ról? Sokféle eddig is, és valószínűleg még lesz is egy pár. Amiket eddig láttam, azok alapján azt mondhatom: sok készült már a rendszerváltás előtt is, persze olyanok, amikben a részletekben, mesterien finom utalásokban van elrejtve a forradalom. Ezek is igazán izgalmasak. De aztán eljött az idő, amikor lehetővé vált olyan filmet forgatni, ami teljes egészében a forradalmi eseményekről szól, és nem az előzményeikről vagy a következményeikről, vagy nem elrejtett utalásokban kapcsolódott ehhez az egész történethez.
Az 50. évforduló kapcsán is készült egypár alkotás. Ezek közül a legtöbb emberhez valószínűleg a Szabadság, szerelem jutott el, ami arra vállalkozik, hogy egy olyan átfogó, összefoglaló eposza legyen az ’56-os eseményeknek, mint az ’50-es években a Feltámadott a tenger akart lenni az 1848-1849-es forradalomnak és szabadságharcnak. Az sem volt mentes az ideologizálástól, és a sematizálástól. A Szabadság, szerelem sem az.
A Szabadság, szerelem tényleg modernre és populárisra sikeredett- látványban. Nagy gondolat volt az is, hogy nem csak a harcról, a felkelésről szól, hanem behozza a sportot is, mint a nemzeti büszkeség akkori fő kifejezőjét is. És, ha már vízilabda, miért ne szerepelnének a filmben az akkori magyar vízilabdaválogatott tagjai is. Nemcsak magyar, hanem szovjet játékosokat is alakítva. És látszik rajtuk, hogy kifejezetten élvezik a filmszereplést, megfelelő humorral, időnként öniróniával is játszanak.
Ezek után kénytelen vagyok kijelenteni: a film nem tetszett. Pedig tudom, hogy ez az a film, amit külföldieknek is mutogatni fognak a magyar ’56 kapcsán. Ezt még megértem. De egyben ez a bajom is vele. Hiába, hogy csupa magyar színész játszik benne, és a forgatókönyvíró, meg a producer is 1956-ban kivándorolt magyar. (Persze akkor még mindketten csak pár éves kisgyerekek voltak), nem tudok attól szabadulni, hogy ez egy külföldi film, külföldieknek. (Mondjuk amerikaiaknak, de nem csak nekik.) Nem rólunk szól, nem nekünk. Egy külföldinek persze nehezen fogom tudni elmagyarázni, pont ezért, hogy miért nem tetszett az egész mozi.
Ami legjobban irritál benne, az a történet sematizmusa. És a főszereplők sematizmusa: ezek nem magyar fiatalok, hanem papírfigurák. Nézzük meg, hogyan kezdődik a történet! Egy nagy vagány srác, élsportoló, aki az elnyomás ellenére is élvezi az életet, szertelen, csajozós, különösebben nem érdeklik ilyen nagy dolgok, mint haza, meg nemzet, stb. Megtetszik neki egy lány a sok közül, egy lány, aki meg lelkes pártolója, aktivistája egy ügynek. A fiú, hogy bevágódjon a csajnál, maga is elkezd tenni azért, amiért a lány lelkesedik. Nem túl nagy kedvvel, csak úgy félvállról. Aztán egyre jobban belelovallja magát, mert tényleg szerelmes lesz, és a végén már ő is szívvel-lélekkel az Ügy mellett áll. Jaj! Hány és hány hollywoodi film épült már erre a sémára?! Hányszor láttuk már ezt?! (Még akár egy nyálas romantikus komédia is lehetne a dologból.) De ezt is meg lehetne oldani érdekes módon. Ha a történet kidolgozói nem lennének lusták, és nem hinnék azt, hogy egy filmhez elég egy jól bejáratott sémát más díszletbe helyezni, és kész is a történet.
A színészek még megmenthetnének valamicskét a történetből. De sajnos nem: a két főszereplő, akikre a történet hangsúlyai esnek, egészen gyenge. És hiteltelen. Sőt, unott. Sőt, nem is túl tehetséges. De sztárok.
Sokkal meggyőzőbbek a mellékszereplők. Csányi Sándornak kifejezetten jól áll a vízilabdázó szerepe. Az önfeláldozó pap története is egészen szép epizód. És Huszár Zsolt meg Szávay Viktória is, mit egy pár sokkal emberarcúbbak a főszereplőknél. Szerethetőbbek. A karaktereik is magyarabbak. És történetük is emberi történet. Ha az ő történetükre épülne fel az egész film, még valami érdekes is kisülhetne belőle.
A frázispuffogtatás sajnos nem áll meg a szerelmi szálnál. Még a történelmi traumáink az elnyomás irodalmi kifejeződéseit is bele kell vinnünk a filmbe. De ezeket is teljesen sematizálva, élüktől és hitelüktől megfosztva. Mire gondolok? Mielőtt jönne a kötelező pornójelenet a két főszereplő között, a lány egyszercsak megszólal. „Várj!” És itt sietősen elmondja, mi történt vele régen. Egy olyan trauma, ami eddig nem látszott rajta, pedig az ember az ilyet nem felejti el csak úgy. De ő úgy látszik igen, és most csak úgy véletlenül, teljesen mellékesen elmondja. Várj, mert a rendező azt mondta, hogy hozzuk be az egészbe még a Fehér Anna-balladát is, az olyan megható, könnyfakasztó, nyugtalanító, moralizáló. Ezt nem hagyhatjuk ki. Sietősen mondja el, teljesen mellékesen, hogy jöhessen már az emlegetett kötelező ágyjelent. És ami például a Valahol Európában-ban tényleg tudott nagyot ütni, arra az ember most csak fintorogva néz, hogy: „Ez miért kellett?”
Most tekintsünk el az egyéb dolgoktól, mármint a film történelmi hitelességétől, arról még lehet majd vitatkozni. Hogy így volt-e a Kossuth téri sortűz, a lincselések, és hogy ilyen volt-e a vízilabda-válogatott akkoriban. Nem biztos, hogy ezek az elsődlegesek. (A filmbéli csapat nem az 1956-os magyar válogatott, még ha vannak is megfelelések, ez egy fiktív csapat. Ezt jobb elfogadni.) Az egy ami még tetszik az a film lezáratlansága: nincs epilógus, nem tudjuk meg, mi történt később Karcsival, a film nyugodtan folytatható tovább, fejben. Ez azért amerikai filmnél szokatlan.
Volt aztán egy érdekes magyar-lengyel film is az évforduló alkalmából, amit az egyetemen az egyik szemináriumi óra helyett levetítettek nekünk, polonistáknak. Olyan volt az egész, mintha valami ilyen általános iskolai megemlékezés lenne, és ezt azért mondom, mert érzésem szerint kicsit olyan volt a film is. Egyébként az 1956-os lengyel események és a magyar események két legfiatalabb áldozatáról szól a film, párhuzamot vonva közöttük. A címe: 13 év, 13 perc. Merthogy a 1956. júniusi poznańi tüntetésben odaveszett legfiatalabb áldozat, Romek Strzałkowski még csak 13 éves volt, bár állítólag nagyon bátran viselkedett.
A legfiatalabb magyar áldozat Mansfeld Péter volt, akinél, miután felakasztották az orvos csak tizenhárom perc elmúltával állapította meg a halál beálltát, amiből a film készítői azt a következtetést vonták le, hogy az ártatlanul elítélt fiú 13 percig haldoklott, amit azért nehezen lehet elképzelni. (Adminisztratív hiba, elírás is lehetett, vagy az, hogy nem volt ott azonnal az orvos, vagy nem tudom.) A két fiatal fiúról Poznańban két egymásra merőleges utcát neveztek el, köszönhetően a már emlegetett magyar nagykövetnek, Engelmayer Ákosnak. Szóval megnéztük a filmet, de utána mindenki csak ingatta a fejét. Hogy igen, hogy szép erről filmet forgatni, hogy tényleg megindító történet meg minden, de. Szentségtörésnek éreztem volna akkor kimondani, amit többen gondoltunk, hogy ez a film iskolapéldája annak, hogy hogyan ne csináljunk történelmi dokumentumfilmet. Csöpögős volt, szirupos, és nagyon didaktikus. Egyszerűbben szólva szájbarágós. Mi gondolkodó embereknek éreztük magunkat, nem nagyon éreztük szükségét, hogy így tolják a képünkbe ’56-ot. A tanáraink filmvetítés körüli viselkedéséből is azt éreztük, hogy általános iskolás kisdiákokként kezelnek minket, másodéves egyetemisták helyett, és nem esett jól, hogy ennyit néztek ki a mai ifjúságból.
Ugyanebben az évben készült egy játékfilm is Mansfeld Péterről. (Ha jól emlékszem, egyszerűen Mansfeld cím alatt.) Később ezt is megnéztem. Azt hittem, ez is a vele kapcsolatos legendagyártás része lesz majd, olyasmi, mint a fenti dokumentumfilm. De nem. Ez egy korrekt film volt, amely korrekt módon, viszonylag hűen dolgozza fel az eseményeket, nem foglal erőltetetten állást, nem sugalmaz, nem akar mindenáron tanítani. Egyszerűen megmutatja Mansfeld Péter kálváriáját. Mondjuk, ha az ember végignézi akkor éppen a film tárgyilagossága miatt levonhatja az ember a következtetést: felesleges ekkora felhajtást csinálni e körül a srác körül, csak egy ártatlan áldozat volt, nem hős. Úgy értem, persze, meg kell emlékezni róla, emléktáblával, meg gyertyával, meg ilyenekkel; az elvesztése fájdalmas, és nagyon nem azt kapta, amit megérdemelt, de erről a balhés proligyerekről cserkészcsapatot elnevezni, és példaként állítani őt a jövő konzervatív keresztény ifjúsága elé egyszerűen röhejes. Mindegy, a film mintha pont ennek a tisztábarakására készült volna.
Akkor, miután ennyire lehúztam néhány filmet, jöjjenek a pozitív példák: a kedvenc filmjeim ’56-ról.
Első helyen kell mindenképpen említenem Kósa Ferenc 1987-es (!) filmjét A máisk embert. 1987-ben már kezdett megroggyanni az államszocializmus, de akkor is: ekkor ilyen filmet forgatni 1956-ról, ami a felkelőkkel szimpatizálva mutatja be az események egy részét ritkaság volt, feltűnést kelthetett, és nem utolsósorban szankciókat vonhatott maga után.
A film egyébként kétrészes, apa és fia története. Külön-külön is teljesen érthetőek, de együtt egy kerekebb egészet alkotnak, valahogyan egy összetettebb véleményt fogalmaznak meg. Az alkotók gondolatait, a magyar történelem bizonyos eseményeiről.
Az első rész 1944-ben játszódik, egy Bojtár Antal nevű katona (civilben tanyasi tanító) története, akinek elege lesz a háborúból. Mindezzel együtt nem szökik meg: az alakulata megsemmisül, és csak ketten maradnak belőle: Anti és a barátja Józsi. Ők úgy döntenek, nem keresik a ki tudja hol lévő csapataikat, inkább megpróbálnak hazajutni. Azonban nem tudják, megbízhatnak-e még egymásban, mert tudják, hogy könnyen lehet, hogy a tábori csendőrség a nyomukba ered, és szökevényként fogja kezelni őket. Anti megfogadja, hogy többet nem fog fegyvert, akkor sem, ha meg fogják ezért ölni. Nem mondom el, mi lesz a vége.
A másik történet, A másik ember II., ez szól ’56-ról. Az előbbi katona fia, az ifjú Bojtár Anti ekkor egyetemista Pesten. Barátai mind fegyvert fognak, és felkelő központot alakítanak ki a kollégiumukban. Anti nem hajlandó fegyverrel harcolni, egyszerűen elvből, emlékezve apjára. Majdnem teljes passzivitásba süllyed, ami miatt legjobb barátjával is összevész, és a szerelme is ott akarja hagyni. Anyja és nagyapja biztatják, hogy térjen haza a falujába, a biztonságos helyre. Ő azonban erre sem hajlandó. Inkább barátaihoz tér vissza, kibékül velük, és elhatározza, hogy mindenben segít, amiben tud, kaját szerez, ápolja a sebesülteket, meg amit kell. Fegyvert azonban továbbra sem hajlandó a kezébe fogni, és ő is a halált is hajlandó vállalni ezért, ha ez az ára.
A film egészen más hangvételű, mint azok, amiket fent emlegettem. Nem mondhatnám, hogy hiányzik belőle a pátosz, de nem válik giccsessé. Talán azért, mert kiegészül valami reménytelen rezignáltsággal. A moralizálás pedig, ami benne van, nem didaktikus, hanem kérdező moralizmus. Azonkívül felteszi a nyugtalanító történelmi kérdést is, amit annyiszor elcsépeltek: „Ki lőtt először?” És függőben hagyja. Mintha mindegy is lenne, az élet elpusztítása szempontjából ugyanaz a helyzet.
A másik film, ami nekem tetszett, az A Nap utcai fiúk volt, Szomjas György filmje. Ez azért nem kapott akkora hírverést, mert pénz hiányában nem készült el az 50. évfordulóra, csak egy évvel később mutatták be. Azonkívül, hogy az utcai harcoknak az a látványosan hiteles bemutatása, ami a Szabadság, szerelem és A másik ember nagy pozitívuma volt, itt is megvan. Ezeken kívül viszont egyéb erényei is vannak. Mindenekelőtt az, hogy tényleg hiteles emberek, mai fiatalok játsszák a főszerepeket. Lehet, hogy a színészi játékuk nem annyira csiszolt (bár általában egy színjátszókörből kerültek ki), de ez nem számít. Szomjas György filmjeit általában sohasem a kifinomult színészi játék miatt szerettük, hanem éppen a hiteles szituációk, és a hiteles emberi arcok miatt. Akik szerepelnek itt azok, magunkfajta, mai fiatalok, ugyanakkor egyszerre érezzük megelevenedni a korabeli fényképeken és filmfelvételeken (amelyekből sok van beszúrva a filmbe) látható „pesti srácokat”.
Miközben ezek a fiúk és lányok harcolnak, járőröznek, aközben próbálják normális életüket is élni: zenélnek, fociznak, szórakoznak, és szerelmesek. A történet középpontjában is egy szerelmi háromszög áll: egy lány, aki két fiú között ingadozik, és nem tud dönteni. Hogy végül is hogyan alakul ez a része a filmnek, azt megint nem árulom el.
Érdekes mindemellett, hogy Szomjas György behozza itt motívumként az ekkoriban születő rock’n’rollt, mint a szabadság és a fiatalság szimbólumát. Nem tudom, hogy ez a műfaj mennyire lehetett ismert 1956 Magyarországán, a film szerint fű alatt már elkezdett beszivárogni, és az emberek szerették, már ekkor is, mert valami felszabadultságot árasztott abban a „szűk levegőjű” világban. Na mindegy, ez csak egy plusz érdekesség.
És végül még egy film, bár ez megint nem az ’56-ban játszódó, hanem az arra visszautaló filmek közé tartozik. Erre még az én rendkívül kritikus édesapám is azt mondta, hogy. „Na, ez egy korrekt film volt ’56-ról.” A címe: Sínjárók.
Ez 1990-ben játszódik, és egy festőművészről szól, aki 1956 után börtönben ült évekig, és közben a kisfia meghalt. Emiatt elhidegült a feleségétől, és most úgy élnek egymás mellett, mint két idegen ember. Innen indul a történet. A mestert felkeresi egykori tanítványa, egy szép, fiatal, rámenős lány, és a nagy korkülönbség ellenére szerelembe esnek. Innentől a emlékeztet a történet kicsit a Ménesi útra. Nem mintha olyan bántóan naturalistán lenne ábrázolva benne a szex, vagy ilyesmi. A történet emlékeztet. Szóval a lány interjúkat készít a festővel, akit felszabadít, hogy elmesélheti nyomasztó emlékeit. De míg a Ménesi útban a bonyolult szituációból nem mutatja meg a kivezető utat, itt igen: a mestert arra készteti az egész, hogy átgondolja az életét, felkeresse a régi helyszíneket, élete szereplőit, elbeszélgessen velük a régi időkről, és elkezdjen szép lassan rendezni azt, ami körülötte van. Így a végére még a feleségével is kibékülnek.
Hogy miért jó film ez ’56-ról. Mert emberi, mert az egyes régi ismerősökben, akiket itt felvonultat, annyiféle hozzáállást figyelhetünk meg a régi eseményekhez, az emlékezés és a feldolgozás annyiféle formáját, hogy az igazán izgalmas.
Az 50. évforduló kapcsán is készült egypár alkotás. Ezek közül a legtöbb emberhez valószínűleg a Szabadság, szerelem jutott el, ami arra vállalkozik, hogy egy olyan átfogó, összefoglaló eposza legyen az ’56-os eseményeknek, mint az ’50-es években a Feltámadott a tenger akart lenni az 1848-1849-es forradalomnak és szabadságharcnak. Az sem volt mentes az ideologizálástól, és a sematizálástól. A Szabadság, szerelem sem az.
A Szabadság, szerelem tényleg modernre és populárisra sikeredett- látványban. Nagy gondolat volt az is, hogy nem csak a harcról, a felkelésről szól, hanem behozza a sportot is, mint a nemzeti büszkeség akkori fő kifejezőjét is. És, ha már vízilabda, miért ne szerepelnének a filmben az akkori magyar vízilabdaválogatott tagjai is. Nemcsak magyar, hanem szovjet játékosokat is alakítva. És látszik rajtuk, hogy kifejezetten élvezik a filmszereplést, megfelelő humorral, időnként öniróniával is játszanak.
Ezek után kénytelen vagyok kijelenteni: a film nem tetszett. Pedig tudom, hogy ez az a film, amit külföldieknek is mutogatni fognak a magyar ’56 kapcsán. Ezt még megértem. De egyben ez a bajom is vele. Hiába, hogy csupa magyar színész játszik benne, és a forgatókönyvíró, meg a producer is 1956-ban kivándorolt magyar. (Persze akkor még mindketten csak pár éves kisgyerekek voltak), nem tudok attól szabadulni, hogy ez egy külföldi film, külföldieknek. (Mondjuk amerikaiaknak, de nem csak nekik.) Nem rólunk szól, nem nekünk. Egy külföldinek persze nehezen fogom tudni elmagyarázni, pont ezért, hogy miért nem tetszett az egész mozi.
Ami legjobban irritál benne, az a történet sematizmusa. És a főszereplők sematizmusa: ezek nem magyar fiatalok, hanem papírfigurák. Nézzük meg, hogyan kezdődik a történet! Egy nagy vagány srác, élsportoló, aki az elnyomás ellenére is élvezi az életet, szertelen, csajozós, különösebben nem érdeklik ilyen nagy dolgok, mint haza, meg nemzet, stb. Megtetszik neki egy lány a sok közül, egy lány, aki meg lelkes pártolója, aktivistája egy ügynek. A fiú, hogy bevágódjon a csajnál, maga is elkezd tenni azért, amiért a lány lelkesedik. Nem túl nagy kedvvel, csak úgy félvállról. Aztán egyre jobban belelovallja magát, mert tényleg szerelmes lesz, és a végén már ő is szívvel-lélekkel az Ügy mellett áll. Jaj! Hány és hány hollywoodi film épült már erre a sémára?! Hányszor láttuk már ezt?! (Még akár egy nyálas romantikus komédia is lehetne a dologból.) De ezt is meg lehetne oldani érdekes módon. Ha a történet kidolgozói nem lennének lusták, és nem hinnék azt, hogy egy filmhez elég egy jól bejáratott sémát más díszletbe helyezni, és kész is a történet.
A színészek még megmenthetnének valamicskét a történetből. De sajnos nem: a két főszereplő, akikre a történet hangsúlyai esnek, egészen gyenge. És hiteltelen. Sőt, unott. Sőt, nem is túl tehetséges. De sztárok.
Sokkal meggyőzőbbek a mellékszereplők. Csányi Sándornak kifejezetten jól áll a vízilabdázó szerepe. Az önfeláldozó pap története is egészen szép epizód. És Huszár Zsolt meg Szávay Viktória is, mit egy pár sokkal emberarcúbbak a főszereplőknél. Szerethetőbbek. A karaktereik is magyarabbak. És történetük is emberi történet. Ha az ő történetükre épülne fel az egész film, még valami érdekes is kisülhetne belőle.
A frázispuffogtatás sajnos nem áll meg a szerelmi szálnál. Még a történelmi traumáink az elnyomás irodalmi kifejeződéseit is bele kell vinnünk a filmbe. De ezeket is teljesen sematizálva, élüktől és hitelüktől megfosztva. Mire gondolok? Mielőtt jönne a kötelező pornójelenet a két főszereplő között, a lány egyszercsak megszólal. „Várj!” És itt sietősen elmondja, mi történt vele régen. Egy olyan trauma, ami eddig nem látszott rajta, pedig az ember az ilyet nem felejti el csak úgy. De ő úgy látszik igen, és most csak úgy véletlenül, teljesen mellékesen elmondja. Várj, mert a rendező azt mondta, hogy hozzuk be az egészbe még a Fehér Anna-balladát is, az olyan megható, könnyfakasztó, nyugtalanító, moralizáló. Ezt nem hagyhatjuk ki. Sietősen mondja el, teljesen mellékesen, hogy jöhessen már az emlegetett kötelező ágyjelent. És ami például a Valahol Európában-ban tényleg tudott nagyot ütni, arra az ember most csak fintorogva néz, hogy: „Ez miért kellett?”
Most tekintsünk el az egyéb dolgoktól, mármint a film történelmi hitelességétől, arról még lehet majd vitatkozni. Hogy így volt-e a Kossuth téri sortűz, a lincselések, és hogy ilyen volt-e a vízilabda-válogatott akkoriban. Nem biztos, hogy ezek az elsődlegesek. (A filmbéli csapat nem az 1956-os magyar válogatott, még ha vannak is megfelelések, ez egy fiktív csapat. Ezt jobb elfogadni.) Az egy ami még tetszik az a film lezáratlansága: nincs epilógus, nem tudjuk meg, mi történt később Karcsival, a film nyugodtan folytatható tovább, fejben. Ez azért amerikai filmnél szokatlan.
Volt aztán egy érdekes magyar-lengyel film is az évforduló alkalmából, amit az egyetemen az egyik szemináriumi óra helyett levetítettek nekünk, polonistáknak. Olyan volt az egész, mintha valami ilyen általános iskolai megemlékezés lenne, és ezt azért mondom, mert érzésem szerint kicsit olyan volt a film is. Egyébként az 1956-os lengyel események és a magyar események két legfiatalabb áldozatáról szól a film, párhuzamot vonva közöttük. A címe: 13 év, 13 perc. Merthogy a 1956. júniusi poznańi tüntetésben odaveszett legfiatalabb áldozat, Romek Strzałkowski még csak 13 éves volt, bár állítólag nagyon bátran viselkedett.
A legfiatalabb magyar áldozat Mansfeld Péter volt, akinél, miután felakasztották az orvos csak tizenhárom perc elmúltával állapította meg a halál beálltát, amiből a film készítői azt a következtetést vonták le, hogy az ártatlanul elítélt fiú 13 percig haldoklott, amit azért nehezen lehet elképzelni. (Adminisztratív hiba, elírás is lehetett, vagy az, hogy nem volt ott azonnal az orvos, vagy nem tudom.) A két fiatal fiúról Poznańban két egymásra merőleges utcát neveztek el, köszönhetően a már emlegetett magyar nagykövetnek, Engelmayer Ákosnak. Szóval megnéztük a filmet, de utána mindenki csak ingatta a fejét. Hogy igen, hogy szép erről filmet forgatni, hogy tényleg megindító történet meg minden, de. Szentségtörésnek éreztem volna akkor kimondani, amit többen gondoltunk, hogy ez a film iskolapéldája annak, hogy hogyan ne csináljunk történelmi dokumentumfilmet. Csöpögős volt, szirupos, és nagyon didaktikus. Egyszerűbben szólva szájbarágós. Mi gondolkodó embereknek éreztük magunkat, nem nagyon éreztük szükségét, hogy így tolják a képünkbe ’56-ot. A tanáraink filmvetítés körüli viselkedéséből is azt éreztük, hogy általános iskolás kisdiákokként kezelnek minket, másodéves egyetemisták helyett, és nem esett jól, hogy ennyit néztek ki a mai ifjúságból.
Ugyanebben az évben készült egy játékfilm is Mansfeld Péterről. (Ha jól emlékszem, egyszerűen Mansfeld cím alatt.) Később ezt is megnéztem. Azt hittem, ez is a vele kapcsolatos legendagyártás része lesz majd, olyasmi, mint a fenti dokumentumfilm. De nem. Ez egy korrekt film volt, amely korrekt módon, viszonylag hűen dolgozza fel az eseményeket, nem foglal erőltetetten állást, nem sugalmaz, nem akar mindenáron tanítani. Egyszerűen megmutatja Mansfeld Péter kálváriáját. Mondjuk, ha az ember végignézi akkor éppen a film tárgyilagossága miatt levonhatja az ember a következtetést: felesleges ekkora felhajtást csinálni e körül a srác körül, csak egy ártatlan áldozat volt, nem hős. Úgy értem, persze, meg kell emlékezni róla, emléktáblával, meg gyertyával, meg ilyenekkel; az elvesztése fájdalmas, és nagyon nem azt kapta, amit megérdemelt, de erről a balhés proligyerekről cserkészcsapatot elnevezni, és példaként állítani őt a jövő konzervatív keresztény ifjúsága elé egyszerűen röhejes. Mindegy, a film mintha pont ennek a tisztábarakására készült volna.
Akkor, miután ennyire lehúztam néhány filmet, jöjjenek a pozitív példák: a kedvenc filmjeim ’56-ról.
Első helyen kell mindenképpen említenem Kósa Ferenc 1987-es (!) filmjét A máisk embert. 1987-ben már kezdett megroggyanni az államszocializmus, de akkor is: ekkor ilyen filmet forgatni 1956-ról, ami a felkelőkkel szimpatizálva mutatja be az események egy részét ritkaság volt, feltűnést kelthetett, és nem utolsósorban szankciókat vonhatott maga után.
A film egyébként kétrészes, apa és fia története. Külön-külön is teljesen érthetőek, de együtt egy kerekebb egészet alkotnak, valahogyan egy összetettebb véleményt fogalmaznak meg. Az alkotók gondolatait, a magyar történelem bizonyos eseményeiről.
Az első rész 1944-ben játszódik, egy Bojtár Antal nevű katona (civilben tanyasi tanító) története, akinek elege lesz a háborúból. Mindezzel együtt nem szökik meg: az alakulata megsemmisül, és csak ketten maradnak belőle: Anti és a barátja Józsi. Ők úgy döntenek, nem keresik a ki tudja hol lévő csapataikat, inkább megpróbálnak hazajutni. Azonban nem tudják, megbízhatnak-e még egymásban, mert tudják, hogy könnyen lehet, hogy a tábori csendőrség a nyomukba ered, és szökevényként fogja kezelni őket. Anti megfogadja, hogy többet nem fog fegyvert, akkor sem, ha meg fogják ezért ölni. Nem mondom el, mi lesz a vége.
A másik történet, A másik ember II., ez szól ’56-ról. Az előbbi katona fia, az ifjú Bojtár Anti ekkor egyetemista Pesten. Barátai mind fegyvert fognak, és felkelő központot alakítanak ki a kollégiumukban. Anti nem hajlandó fegyverrel harcolni, egyszerűen elvből, emlékezve apjára. Majdnem teljes passzivitásba süllyed, ami miatt legjobb barátjával is összevész, és a szerelme is ott akarja hagyni. Anyja és nagyapja biztatják, hogy térjen haza a falujába, a biztonságos helyre. Ő azonban erre sem hajlandó. Inkább barátaihoz tér vissza, kibékül velük, és elhatározza, hogy mindenben segít, amiben tud, kaját szerez, ápolja a sebesülteket, meg amit kell. Fegyvert azonban továbbra sem hajlandó a kezébe fogni, és ő is a halált is hajlandó vállalni ezért, ha ez az ára.
A film egészen más hangvételű, mint azok, amiket fent emlegettem. Nem mondhatnám, hogy hiányzik belőle a pátosz, de nem válik giccsessé. Talán azért, mert kiegészül valami reménytelen rezignáltsággal. A moralizálás pedig, ami benne van, nem didaktikus, hanem kérdező moralizmus. Azonkívül felteszi a nyugtalanító történelmi kérdést is, amit annyiszor elcsépeltek: „Ki lőtt először?” És függőben hagyja. Mintha mindegy is lenne, az élet elpusztítása szempontjából ugyanaz a helyzet.
A másik film, ami nekem tetszett, az A Nap utcai fiúk volt, Szomjas György filmje. Ez azért nem kapott akkora hírverést, mert pénz hiányában nem készült el az 50. évfordulóra, csak egy évvel később mutatták be. Azonkívül, hogy az utcai harcoknak az a látványosan hiteles bemutatása, ami a Szabadság, szerelem és A másik ember nagy pozitívuma volt, itt is megvan. Ezeken kívül viszont egyéb erényei is vannak. Mindenekelőtt az, hogy tényleg hiteles emberek, mai fiatalok játsszák a főszerepeket. Lehet, hogy a színészi játékuk nem annyira csiszolt (bár általában egy színjátszókörből kerültek ki), de ez nem számít. Szomjas György filmjeit általában sohasem a kifinomult színészi játék miatt szerettük, hanem éppen a hiteles szituációk, és a hiteles emberi arcok miatt. Akik szerepelnek itt azok, magunkfajta, mai fiatalok, ugyanakkor egyszerre érezzük megelevenedni a korabeli fényképeken és filmfelvételeken (amelyekből sok van beszúrva a filmbe) látható „pesti srácokat”.
Miközben ezek a fiúk és lányok harcolnak, járőröznek, aközben próbálják normális életüket is élni: zenélnek, fociznak, szórakoznak, és szerelmesek. A történet középpontjában is egy szerelmi háromszög áll: egy lány, aki két fiú között ingadozik, és nem tud dönteni. Hogy végül is hogyan alakul ez a része a filmnek, azt megint nem árulom el.
Érdekes mindemellett, hogy Szomjas György behozza itt motívumként az ekkoriban születő rock’n’rollt, mint a szabadság és a fiatalság szimbólumát. Nem tudom, hogy ez a műfaj mennyire lehetett ismert 1956 Magyarországán, a film szerint fű alatt már elkezdett beszivárogni, és az emberek szerették, már ekkor is, mert valami felszabadultságot árasztott abban a „szűk levegőjű” világban. Na mindegy, ez csak egy plusz érdekesség.
És végül még egy film, bár ez megint nem az ’56-ban játszódó, hanem az arra visszautaló filmek közé tartozik. Erre még az én rendkívül kritikus édesapám is azt mondta, hogy. „Na, ez egy korrekt film volt ’56-ról.” A címe: Sínjárók.
Ez 1990-ben játszódik, és egy festőművészről szól, aki 1956 után börtönben ült évekig, és közben a kisfia meghalt. Emiatt elhidegült a feleségétől, és most úgy élnek egymás mellett, mint két idegen ember. Innen indul a történet. A mestert felkeresi egykori tanítványa, egy szép, fiatal, rámenős lány, és a nagy korkülönbség ellenére szerelembe esnek. Innentől a emlékeztet a történet kicsit a Ménesi útra. Nem mintha olyan bántóan naturalistán lenne ábrázolva benne a szex, vagy ilyesmi. A történet emlékeztet. Szóval a lány interjúkat készít a festővel, akit felszabadít, hogy elmesélheti nyomasztó emlékeit. De míg a Ménesi útban a bonyolult szituációból nem mutatja meg a kivezető utat, itt igen: a mestert arra készteti az egész, hogy átgondolja az életét, felkeresse a régi helyszíneket, élete szereplőit, elbeszélgessen velük a régi időkről, és elkezdjen szép lassan rendezni azt, ami körülötte van. Így a végére még a feleségével is kibékülnek.
Hogy miért jó film ez ’56-ról. Mert emberi, mert az egyes régi ismerősökben, akiket itt felvonultat, annyiféle hozzáállást figyelhetünk meg a régi eseményekhez, az emlékezés és a feldolgozás annyiféle formáját, hogy az igazán izgalmas.
1956 - 4. A hős
A személy, aki számomra legjobban és legteljesebben kifejezi azt, amit 1956 jelenhetett, az Angyal István.
Angyal Istvánt pedig azért tisztelem nagyon és mindenkinél inkább, mert tényleg hős volt. Bátor és átgondolt, intelligens, de ha kellett, vakmerő.
(...)
(Kiöncenzúrázva)
Ő teljesen tudatosan vállalta a sorsát. Voltak elképzelések a fejében társadalomról, munkáról, szabadságról, tehát meg lehet kockáztatni a kijelentést, hogy tudta, miért harcol. És amit csinált, azt becsületesen és következetesen csinálta.
Gyerekkorában zsidó származása miatt megjárta Auschwitzot, azaz az Oświęcim melletti tábort, ahol anyját és nővérét szökési kísérletért kivégezték. Ő túlélte, hazatért. Tanulni kezdett az egyetemen, töri szakon. Kicsapták, politikai okok miatt. Munkás lett, megnősült családot alapított. Később elvált, de a kisfiát azért persze rendszeresen meglátogatta. Amellett munkásokkal és értelmiségiekkel is barátkozott.
A forradalom idején ott volt a rádió ostrománál, de akkor még nem fogott fegyvert. Csak később, mikor a Ferencvárosba került és kezdte szervezni az ottani felkelő egységeket. Hamarosan ő lett a Tűzoltó utcai csapat parancsnoka. Általában minden ilyen legendás felkelőparancsnokról le szokás írni, hogy megvédte azokat az ÁVH-sokat, akiket a társai meg akartak lincselni. Már nem tudni, kinél igaz ez, kinél része a kötelező nemzeti legendagyártásnak. Angyal Istvánról, aki azért, ha lehetett igyekezett elkerülni a felesleges vérontást, ezt még el is hiszem.
Mikor nem tudta tovább tartani az állását, társaival a Péterfi Sándor Utcai Kórházba húzódott. Itt egy lopott stencilgéppel röplapokat gyártott, amelyben passzív ellenállásra biztatta az embereket. Fel volt készülve rá, hogy előbb-utóbb megtalálják, és elfogják. Megtalálták, elfogták. A bíróság előtt nem igyekezett semmit tagadni, szépíteni, kiszínezni. A cellában megírta sajátkezű vallomását, ami most fontos történeti forrás. Végül felakasztották.
Ma elsősorban azért beszélnek kevesebbet róla, mert kommunistának vallotta magát. Persze nem volt ő kommunista, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót ma használják. A Pártba sem lépett be. Inkább valamiféle szelíd szociáldemokrata volt, a munkás-önigazgatás híve, de a pártdiktatúrát elvetette.
Viszont abban a gesztusban, hogy november 7-én a Tűzoltó utcai főhadiszállásán a nemzeti zászló mellé kitűzte a vörös zászlót is, benne volt, azt hiszem, az ideológiai indokok mellett az ellenfél tisztelete is.
Nagyon megérdemelné már, hogy filmet forgassanak róla. Bár azt hiszem, egy készült róla, de nem lett túl híres. Meg egyébként is: az a film, ha jól tudom, inkább az ellene folytatott perről szól. De javítsatok ki ha tévedek. Róla olyan filmet kellene forgatni, ami az egész ’56-os tevékenységét feldolgozza. Látványos, izgalmas módon. Ez azonban még várat magára. Nem is érdeke mindenkinek, hogy egy ilyen emberre, akit lehet példaként emlegetni, de nem lehet pártzászlóra tűzni, felhívja a figyelmet.
(...)
(Kiöncenzúrázva)
Ő teljesen tudatosan vállalta a sorsát. Voltak elképzelések a fejében társadalomról, munkáról, szabadságról, tehát meg lehet kockáztatni a kijelentést, hogy tudta, miért harcol. És amit csinált, azt becsületesen és következetesen csinálta.
Gyerekkorában zsidó származása miatt megjárta Auschwitzot, azaz az Oświęcim melletti tábort, ahol anyját és nővérét szökési kísérletért kivégezték. Ő túlélte, hazatért. Tanulni kezdett az egyetemen, töri szakon. Kicsapták, politikai okok miatt. Munkás lett, megnősült családot alapított. Később elvált, de a kisfiát azért persze rendszeresen meglátogatta. Amellett munkásokkal és értelmiségiekkel is barátkozott.
A forradalom idején ott volt a rádió ostrománál, de akkor még nem fogott fegyvert. Csak később, mikor a Ferencvárosba került és kezdte szervezni az ottani felkelő egységeket. Hamarosan ő lett a Tűzoltó utcai csapat parancsnoka. Általában minden ilyen legendás felkelőparancsnokról le szokás írni, hogy megvédte azokat az ÁVH-sokat, akiket a társai meg akartak lincselni. Már nem tudni, kinél igaz ez, kinél része a kötelező nemzeti legendagyártásnak. Angyal Istvánról, aki azért, ha lehetett igyekezett elkerülni a felesleges vérontást, ezt még el is hiszem.
Mikor nem tudta tovább tartani az állását, társaival a Péterfi Sándor Utcai Kórházba húzódott. Itt egy lopott stencilgéppel röplapokat gyártott, amelyben passzív ellenállásra biztatta az embereket. Fel volt készülve rá, hogy előbb-utóbb megtalálják, és elfogják. Megtalálták, elfogták. A bíróság előtt nem igyekezett semmit tagadni, szépíteni, kiszínezni. A cellában megírta sajátkezű vallomását, ami most fontos történeti forrás. Végül felakasztották.
Ma elsősorban azért beszélnek kevesebbet róla, mert kommunistának vallotta magát. Persze nem volt ő kommunista, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót ma használják. A Pártba sem lépett be. Inkább valamiféle szelíd szociáldemokrata volt, a munkás-önigazgatás híve, de a pártdiktatúrát elvetette.
Viszont abban a gesztusban, hogy november 7-én a Tűzoltó utcai főhadiszállásán a nemzeti zászló mellé kitűzte a vörös zászlót is, benne volt, azt hiszem, az ideológiai indokok mellett az ellenfél tisztelete is.
Nagyon megérdemelné már, hogy filmet forgassanak róla. Bár azt hiszem, egy készült róla, de nem lett túl híres. Meg egyébként is: az a film, ha jól tudom, inkább az ellene folytatott perről szól. De javítsatok ki ha tévedek. Róla olyan filmet kellene forgatni, ami az egész ’56-os tevékenységét feldolgozza. Látványos, izgalmas módon. Ez azonban még várat magára. Nem is érdeke mindenkinek, hogy egy ilyen emberre, akit lehet példaként emlegetni, de nem lehet pártzászlóra tűzni, felhívja a figyelmet.
1956 - 3. A lengyelek
Végül is most mégiscsak Lengyelországban vagyok, hát valamit szólnom kellene ennek az ünnepnek a lengyel vonatkozásairól is. Nem fogok most a történelmi helyzet fejtegetésébe, hogy mi történt Poznańban, hogy ki volt Władysław Gomułka, és mi történt 1956 júniusában és mi októberében. Inkább ajánlok egy könyvet, ami nem is annyira az eseményekkel, inkább az azzal kapcsolatos emlékezettel foglalkozik. Megjelent magyarul is, lengyelül is.
Nemrégen akadt a kezembe ez a kötet, amelynek a címe: A magyar kapcsolat (Węgierski łącznik). Ez tulajdonképpen egy interjúkötet, amelyben egy Grzegorz Górnik nevű újságíró beszélget magyar emberekkel, olyanokkal, akik valamikor beleszerettek a lengyel kultúrába, megtanultak lengyelül, és aztán sokat tettek a két nép közötti kulturális kapcsolatokért.
(A legöregebb közülük Engelmayer Ákos, aki még részt is vett az 1956-os eseményekben, bár nem mondta el, hogy konkrétan mit csinált. Lényeg, hogy valahogyan megúszta a felelősségrevonást. Később Lengyelországba nősült, oda is költözött, és egy csomót fordított, szervezett, ilyenek. Később, mivel magyar állampolgársága megmaradt, ő lett a legutóbbi rendszerváltás utáni első lengyelországi magyar nagykövet.
Ott van aztán Kovács István, költő és történész, aki később több könyvet írt a magyarországi Lengyel Légióról, amit Józef Wysocki szervezett meg 1848-ban a szabadságharc megsegítésére. Később ő (mármint Kovács István) Krakówban lett a magyar konzulátus vezetője. Ő 1956-ban még csak 11 éves volt, de akkori emlékeit megírta A gyermekkor tündöklete címmel, amelyből egy nem túl érdekes filmet is forgattak 2006-ban, A budakeszi srácok címmel.
Ott van Kiss Gy. Csaba, aki egyetemi tanárom is volt, nagyon érdekes órákat tart a közép-kelet-európai népek közötti sokrétű kapcsolatokról. Ő cseh-német szakos egyetemistaként kezdett Lengyelországban stoppolni, és így kezdett nyelvet tanulni is. A későbbiekben művelődéstörténettel foglalkozó történész lett.
A másik két emberről, Molnár Imréről és Szalay Attiláról szóló részt még nem sikerült elolvasnom.)
Mindegyikük a ’60-as években, autóstoppos kirándulásokon kezdett ismerkedni Lengyelországgal. Ez volt az az időszak, amikor szabadabbá vált az utazás a két ország között. Egybehangzóan állítják: az fogta meg őket Lengyelországban, hogy ott sokkal szabadabban beszéltek bizonyos dolgokról, „kényes kérdésekről”, mint Magyarországon ezidőtájt. Többek között a háborúról és az ellenállásról. Na meg persze az összetartás, amit ott tapasztaltak. És érdekes módon a polákok jóval többet tudtak az 1956-os forradalomról is, mint némelyek Magyarországon. Vagy legalábbis több mindent mertek elmondani. Egyszerűen szabadabb volt a légkör. (Egy korabeli vicc szerint: a lengyel kutyák délre járnak jóllakni, a magyar kutyák északra járnak ugatni.)
Mit láttak a lengyelek 1956-ban? Valószínűleg egy tiszteletre méltó nagy nemzeti erőfeszítést, olyant, ami az ő Varsói Felkelésük is volt, amiről akkoriban szintén „nem illett” hivatalosan beszélni. (Bár ha jól tudom, nem tiltották soha, legalábbis nem olyan keményen, mint nálunk az ’56-ról folyó beszédet.) Igazából sok különbséget lehet találni a kettő között történészi szemmel. 1956 egy forradalom volt, amely tehát radikális társadalmi és/vagy hatalmi változásokat célzott. A varsói felkelés tényleg egy felkelés, vagy egy szabadságharc, egy önvédelmi háború része, amelynek egyetlen célja a megszállók, a betolakodók kitakarítása volt, a társadalmi kérdések csak később jöhettek volna. Ugyanakkor a varsói felkelés sokkal jobban meg volt szervezve: egy hadsereg egy parancsnokság alatt, összehangolt munkával, nem pedig egymásra is fújó, elszigetelt ellenálló csoportok, mint nálunk. De hát a polákoknál a „földalatti munkának”, az illegális szervezkedésnek sokkal nagyobb hagyományai voltak, mint nálunk. (Hát persze: több mint egy évszázad idegen uralom alatt, olyan idegen uralom alatt, amely egyáltalán nem ismerte el az államiságukat. Megtanulták, hogy nem kell tisztelniük a törvényes kereteket, megtanultak kíméletlennek és alattomosnak lenni. De kitartónak lenni is, és célt értek vele, végül. Mármint az 1918-as helyzetre gondolok, persze. Nálunk ezzel szemben a törvényességgel való hosszas huzavona után kezdődött a forradalom is, a szabadságharc is. Nem volt ez jobb vagy rosszabb, csak más.)
De akkor, a ’60-as években mindez nem számított. Csak az számított, hogy milyen jelképes erőt, erkölcsi fölényt jelenthet egy-egy ilyen néha őrült, néha csak simán bátor kirohanás. Olyat, amiből meríteni lehet a későbbiekhez. (De hogy azért a szervezkedési módszerek is számítottak, az kiderült később, abban, hogy mennyivel hatékonyabb lett a lengyel ellenzék, mint a magyar. Mármint a ’70-es, ’80-as években. Kellett persze ehhez az ottani rendszer vonalasabb jellege erősebb nyomása is felülről. Magyarországon az államszocialista rendszer ugyanebben az időben sokkal inkább kész volt kiegyezni az állampolgárokkal.)
Hogy 1956 eszméinek folytatása volt-e a Solidarność a ’80-as években? Ha az önkormányzatiságra, a munkás-önigazgatásra, a szakszervezetiségre gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy igen, mindenképpen. (Már persze csak akkor, ha az előbb egyetértettünk abban, hogy 1956 törékeny szellemisége leginkább a munkástanácsokat, az önszerveződést jelentette.) Az viszont, hogy ebből aztán mennyit sikerült átmenteni a rendszerváltás utánra, más kérdés. Ebben is a polákok bizonyultak hatékonyabbnak. És az, hogy sikerült arrafelé kiharcolni, hogy manapság ekkora szerepük van a kisközösségeknek, a járási és körzeti önkormányzatoknak, de még a vajdasági önkormányzatok is tudnak némi ellensúlyt képviselni mindenképpen köszönhető a Solidarność szellemiségének és fegyelmezett következetességének is. És ez sokat segített abban is, hogy a pártok ne gyűrhessék maguk alá a civil élet minden területét, ne mászhassanak be mindenhová, teret engedhessenek a független kezdeményezéseknek is.
Messze kalandoztam 1956-tól, de nem teljesen a témától, különben is a Solidarność megalakulásának is kerek, 30. évfordulója van ebben az évben. De térjünk akkor vissza most már Magyarországhoz is.
Nemrégen akadt a kezembe ez a kötet, amelynek a címe: A magyar kapcsolat (Węgierski łącznik). Ez tulajdonképpen egy interjúkötet, amelyben egy Grzegorz Górnik nevű újságíró beszélget magyar emberekkel, olyanokkal, akik valamikor beleszerettek a lengyel kultúrába, megtanultak lengyelül, és aztán sokat tettek a két nép közötti kulturális kapcsolatokért.
(A legöregebb közülük Engelmayer Ákos, aki még részt is vett az 1956-os eseményekben, bár nem mondta el, hogy konkrétan mit csinált. Lényeg, hogy valahogyan megúszta a felelősségrevonást. Később Lengyelországba nősült, oda is költözött, és egy csomót fordított, szervezett, ilyenek. Később, mivel magyar állampolgársága megmaradt, ő lett a legutóbbi rendszerváltás utáni első lengyelországi magyar nagykövet.
Ott van aztán Kovács István, költő és történész, aki később több könyvet írt a magyarországi Lengyel Légióról, amit Józef Wysocki szervezett meg 1848-ban a szabadságharc megsegítésére. Később ő (mármint Kovács István) Krakówban lett a magyar konzulátus vezetője. Ő 1956-ban még csak 11 éves volt, de akkori emlékeit megírta A gyermekkor tündöklete címmel, amelyből egy nem túl érdekes filmet is forgattak 2006-ban, A budakeszi srácok címmel.
Ott van Kiss Gy. Csaba, aki egyetemi tanárom is volt, nagyon érdekes órákat tart a közép-kelet-európai népek közötti sokrétű kapcsolatokról. Ő cseh-német szakos egyetemistaként kezdett Lengyelországban stoppolni, és így kezdett nyelvet tanulni is. A későbbiekben művelődéstörténettel foglalkozó történész lett.
A másik két emberről, Molnár Imréről és Szalay Attiláról szóló részt még nem sikerült elolvasnom.)
Mindegyikük a ’60-as években, autóstoppos kirándulásokon kezdett ismerkedni Lengyelországgal. Ez volt az az időszak, amikor szabadabbá vált az utazás a két ország között. Egybehangzóan állítják: az fogta meg őket Lengyelországban, hogy ott sokkal szabadabban beszéltek bizonyos dolgokról, „kényes kérdésekről”, mint Magyarországon ezidőtájt. Többek között a háborúról és az ellenállásról. Na meg persze az összetartás, amit ott tapasztaltak. És érdekes módon a polákok jóval többet tudtak az 1956-os forradalomról is, mint némelyek Magyarországon. Vagy legalábbis több mindent mertek elmondani. Egyszerűen szabadabb volt a légkör. (Egy korabeli vicc szerint: a lengyel kutyák délre járnak jóllakni, a magyar kutyák északra járnak ugatni.)
Mit láttak a lengyelek 1956-ban? Valószínűleg egy tiszteletre méltó nagy nemzeti erőfeszítést, olyant, ami az ő Varsói Felkelésük is volt, amiről akkoriban szintén „nem illett” hivatalosan beszélni. (Bár ha jól tudom, nem tiltották soha, legalábbis nem olyan keményen, mint nálunk az ’56-ról folyó beszédet.) Igazából sok különbséget lehet találni a kettő között történészi szemmel. 1956 egy forradalom volt, amely tehát radikális társadalmi és/vagy hatalmi változásokat célzott. A varsói felkelés tényleg egy felkelés, vagy egy szabadságharc, egy önvédelmi háború része, amelynek egyetlen célja a megszállók, a betolakodók kitakarítása volt, a társadalmi kérdések csak később jöhettek volna. Ugyanakkor a varsói felkelés sokkal jobban meg volt szervezve: egy hadsereg egy parancsnokság alatt, összehangolt munkával, nem pedig egymásra is fújó, elszigetelt ellenálló csoportok, mint nálunk. De hát a polákoknál a „földalatti munkának”, az illegális szervezkedésnek sokkal nagyobb hagyományai voltak, mint nálunk. (Hát persze: több mint egy évszázad idegen uralom alatt, olyan idegen uralom alatt, amely egyáltalán nem ismerte el az államiságukat. Megtanulták, hogy nem kell tisztelniük a törvényes kereteket, megtanultak kíméletlennek és alattomosnak lenni. De kitartónak lenni is, és célt értek vele, végül. Mármint az 1918-as helyzetre gondolok, persze. Nálunk ezzel szemben a törvényességgel való hosszas huzavona után kezdődött a forradalom is, a szabadságharc is. Nem volt ez jobb vagy rosszabb, csak más.)
De akkor, a ’60-as években mindez nem számított. Csak az számított, hogy milyen jelképes erőt, erkölcsi fölényt jelenthet egy-egy ilyen néha őrült, néha csak simán bátor kirohanás. Olyat, amiből meríteni lehet a későbbiekhez. (De hogy azért a szervezkedési módszerek is számítottak, az kiderült később, abban, hogy mennyivel hatékonyabb lett a lengyel ellenzék, mint a magyar. Mármint a ’70-es, ’80-as években. Kellett persze ehhez az ottani rendszer vonalasabb jellege erősebb nyomása is felülről. Magyarországon az államszocialista rendszer ugyanebben az időben sokkal inkább kész volt kiegyezni az állampolgárokkal.)
Hogy 1956 eszméinek folytatása volt-e a Solidarność a ’80-as években? Ha az önkormányzatiságra, a munkás-önigazgatásra, a szakszervezetiségre gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy igen, mindenképpen. (Már persze csak akkor, ha az előbb egyetértettünk abban, hogy 1956 törékeny szellemisége leginkább a munkástanácsokat, az önszerveződést jelentette.) Az viszont, hogy ebből aztán mennyit sikerült átmenteni a rendszerváltás utánra, más kérdés. Ebben is a polákok bizonyultak hatékonyabbnak. És az, hogy sikerült arrafelé kiharcolni, hogy manapság ekkora szerepük van a kisközösségeknek, a járási és körzeti önkormányzatoknak, de még a vajdasági önkormányzatok is tudnak némi ellensúlyt képviselni mindenképpen köszönhető a Solidarność szellemiségének és fegyelmezett következetességének is. És ez sokat segített abban is, hogy a pártok ne gyűrhessék maguk alá a civil élet minden területét, ne mászhassanak be mindenhová, teret engedhessenek a független kezdeményezéseknek is.
Messze kalandoztam 1956-tól, de nem teljesen a témától, különben is a Solidarność megalakulásának is kerek, 30. évfordulója van ebben az évben. De térjünk akkor vissza most már Magyarországhoz is.
1956 - 2. Szellemiség
Volt-e 1956-nak valamiféle egységes szellemisége, olyan, amire hivatkozni lehet, olyan, amit lehet ’56-os hagyománynak nevezni, amire fel lehet építeni későbbi elképzeléseket?
1848-nak biztos, hogy volt. Mint már szó volt róla, azok a változások, amelyek akkor végül is teljesedésbe mentek, mint már szó volt róla, hosszan alakultak. Kialakult egy reformtábor a ’30-as, ’40-es években, azon belül is több szárny, voltak irányvonalak, világos célok, módszerek, taktika. A célokat sokan megfogalmazták, és nagyon sok mindenben egyetértettek Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc, és még lehetne sorolni a sok színes egyéniséget, Felsőbüki Nagy Páltól Lovassy Lászlóig, Batthyány Lajostól Teleki Lászlóig. Az ősiség eltörlése, a jobbágyfelszabadítás, a törvény előtti egyenlőség és megint lehetne sorolni a legalapvetőbb célokat, amelyeket embereink fontosnak tartottak. A reformoknak éveken át sok országgyűlés nekifutott, de egyik sem hozott átütő sikert, így ahhoz, hogy hirtelen az egész kiteljesedjen, és megvalósuljon több évtized terve mégiscsak egy hirtelen tömegmegmozdulás, egy forradalom kellett. Az 1848-as hagyomány ezeknek a társadalmi reformoknak a keresztülvitelét és majd aztán folytatását jelentette egyfelől. De aztán jelentésévé vált a későbbiekben nem csak a forradalmi ’48-as hagyomány, hanem a szabadságharcos ’48-as hagyomány is, amit azért inkább ’49-es hagyománynak nevezhetnénk. Vagyis az állami önállóság lehetséges elérésének, vagy legalábbis minél teljesebb elérésének hagyománya. A kettő között néha konfliktus támadt, a második túlhangsúlyozása mellett az első néha elsikkadt, pedig igazán az volt az, ami hosszan, átgondoltan fejlődött ki, a másikat csak a hirtelen kialakuló körülmények hozták magukkal.
Ezzel szemben ’56 esetében nem látunk ilyen egységes valamit, ami az eseményeket szellemileg összetartaná, ezért is történtek itt az arany középúttól való sokkal látványosabb eltérések és szélsőségesebb kilengések. Már ha létezett arany középút ebben az esetben.
1956 inkább egy spontán népmozgalomnak indult. Kialakultak a megelőző időkben reformgondolatok, de azok nem vehettek fel olyan egységes formát, nem volt olyan egységes irányvonal, célrendszer, ami meghatározhatta volna az eseményeket. Inkább egy elviselhetetlen rendszer elleni elemi tiltakozásból született az, ami megszületett. Ezért is öltötte rögtön az elején a fegyveres harc formáját.
Ami aztán a fegyverropogásból, a vérből és verejtékből kinőtt, az megint sokféle lett. Ezért nem tudunk ’56-ra, mint kiindulópontra relevánsan hivatkozni, mert ’56-nak része az író, a maga Kossuth Klubbéli elméleti vitáival. Része a munkás, aki végre tényleg saját kezébe, munkás-tulajdonba, társadalmi tulajdonba akarja venni a gyárat, ezért lelkesen üdvözli a munkástanácsok megválasztását. Része a végsőkig elkeseredett, évekre visszamenő sérelmeiért a fizikai és mentális nyomorgatásért most bosszút vevő kisember, aki pszichológiailag sok szempontból válik magához hasonló társaival hirtelen vérengző vadállattá. És része az utcán randalírozó alvilági figura, aki fosztogat, aki spekulál, aki hirtelen utolsó gazemberből egy hamis kép alapján hőssé lép elő, és közben még meg is szedi magát. Nem is folytatom. (Négy elméleti típust mondtam, akik közül több is meglehet egy-egy emberben, persze. De ha engem kérdeztek, a szintén ártatlan áldozatokat követelő Köztársaság téri vérengzést inkább a harmadik, és nem a negyedik típusba tartozó emberek csinálták. Na, mindegy, ez csak kitérő volt.)
Meg persze ’56-nak részei az ártatlan áldozatok is. Sokan, sokfélék. Mindkét részről. Vagy nem is csak kettő, hanem sok részről.
Szóval, hiába mondanak sokan olyat, hogy „1956 szellemisége”, nem igazán lehet tudni, mit jelent az.
Talán a végre megvalósuló munkástanácsok, a munkás-önigazgatás, a valódi szocializmus az az örökség, amit legmarkánsabban rajzolódik ki az egész kaotikusnak tűnő gabalyodásból. A legmarkánsabb, mégis valami miatt ma a legkevesebbet emlegetett örökség. Pedig ez az emberi önállóság, tehát szabadság, ugyanakkor nem az individualista (hogy ne mondjam önző) szabadság, hanem a kollektív, (kis)közösségi, együttes alkotó szabadság öröksége. E mellett sokan hitet tettek Magyarországon az egész XX. század folyamán, jóval ’56 előtt is. De a felülről jövő hatalom ezeket mindig elsöpörte. 1956-ban sem olyan egyértelmű ezek szerepe. Végül is, hirtelen, spontánul szerveződő, ideiglenes rendfenntartásra, a teljes káosz megakadályozására létrejött szervezetek voltak ezek. Sokszor kialakulnak ilyenek vészhelyzetben, tértől is időtől függetlenül, a történelem folyamán. Hogy lehet-e ezeket állandósítani, ezekre felépíteni a társadalmat? Mindmáig nem egyértelmű. Éppen ezért az sem, hogy a szélesebb kistérségi vagy kisközösségi önkormányzatiság hívei manapság hivatkozhatnak-e ezek 1956-os meglétére, illetve szellemiségére.
Ha politikailag nézzük ’56 hagyományát, azt látjuk, hogy ebben a néhány napban nagyobbrészt az 1945 és 1948 között működő pártok szerveződnek újjá. (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, és a polgári radikálisok különböző irányzatai.) Azok, amelyek már akkor, 1945-ben is rengetegféle programmal léptek fel. Aztán a kialakuló államszocialista diktatúra látszólag eltüntette őket, de ezek szerint csak megbújtak a felszín alatt, örökségüket készenlétben tartva a megvalósításra. De, mint már szó volt róla, az idő rövidsége miatt most nem maradt idejük igazi, részletes programot kidolgozni.
Ha pedig 1945 és 1948 közötti örökségükre gondolunk, arra ma, leegyszerűsítő, sematizáló világunkban nemigen szokás hivatkozni. A mai magyar közbeszéd, amelybe erőszakkal vagy manipulációval beleverték, hogy csak két út létezik, a múltban sem hajlandó meglátni a jobb sorsra érdemes alternatívák lenyűgöző sokféleségét.
A nem létező vagy legalábbis nehezen megfogható szellemi örökséggel kapcsolatban azonban van egy dolog, amihez mindenképpen hozzá kell szólni. Ez pedig az ellenforradalom cáfolata. Hozzá kell szólni, mert ehhez kapcsolódik az 1956-ról manapság leginkább elterjedt tévhit, ami nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy, mint az elején megállapítottuk, nemhogy egyre tisztábban, de az idő múlásával egyre torzabban látjuk 1956-ot.
Az előző pontban kísérletet tettem pontosan megfogalmazni, mi a forradalom és miért volt az, ami 1956 őszén történt. Most nézzük meg az ellenforradalmat is! Az ellenforradalom mindig egy forradalom ellenében létrejövő folyamat, amelynek célja a forradalom előtti társadalmi rend restaurálása. Ahogyan a forradalom nem mindig pozitív, úgy az ellenforradalom sem mindig negatív folyamat, mert együtt járhat a forradalom előtti hatalmi elit bizonyos önvizsgálatával, esetleg új, eddig másodrendű emberek előtérbe kerülésével, bizonyos frissüléssel, és ez hozzájárulhat, hogy az előző rendszer valahogyan mégiscsak megreformálódjon vagy valahogyan jobb formában restaurálódjon. Így tehát ellenforradalom volt 1956-ban az, amit a Kádár János-féle ún. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány véghezvitt. Ez restaurálta az államszocialista rendszert (amelyet az 1956-os forradalom megpróbált eltüntetni), de mindenképpen egy élhetőbb, humánusabb formában. Sőt, összehasonlíthatatlanul élhetőbb, humánusabb formában. És senki ne mondja nekem, hogy ez nem számít! Egy állam mégiscsak az emberekért van, azért van, hogy az állampolgárok, az emberek fizikailag és mentálisan jól érezzék magukat. Persze egyrészt egyik rendszer sem tökéletes, másrészt mindegyik elfárad egy idő után, és ilyenkor általában le kell bontani. De az sem mindegy, hogy egy rendszer lehetőséget ad-e a békés lebontásra és az elemek újrahasznosítására, vagy csak felrobbantani lehet vagy szétzúzni.
És ezért tekinthető ellenforradalomnak 1919-1920-ban az a folyamat, amely végül Horthy Miklós hatalomra kerülésével végződött. Sok szempontból restaurálta az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét, de egyúttal valami olyat hozott létre, ami jobban és gördülékenyebben megreformálható volt egy darabig, és amely egy bizonyos pontig lehetőséget adott friss, zseniális elképzelések megszületésére. (Azon már vitatkozhatunk, hogy az 1918-as vagy az 1919-es forradalom ellenében létrejött ellenforradalom volt-e, aszerint, hogy az 1919-es eseményeket forradalomnak tekintjük-e.)
Hogy rátérjek a tárgyra, amiről beszélni akartam: az államszocialista rendszer azzal vádolta, azzal akarta hitelteleníteni az 1956-os forradalmat, hogy a Horthy-rendszert akarja restaurálni. Ilyen értelemben nevezte ellenforradalomnak. A Rákosi- és a Gerő-rezsim elkötelezett dogmatikus önkénteseitől ez már magának a forradalomnak az ideje alatt elhangzott. Akik akkor a forradalom szószólói közül szóhoz juthattak, mindenképpen igyekeztek ezt megcáfolni, a Kádár-rendszerben (önigazolásképpen) mégis ez lett a hatalom hivatalos álláspontja (ha mással nem, akkor az „ellenforradalom”, mint terminus állandó használatával). Mint már mondtam, 1956-ban sokszor hangsúlyozták sokan, hogy nem céljuk a régi rendszert, „a nagytőke és a nagybirtok uralmát”, a kemény kapitalizmust visszaállítani. Hogy egyrészt mégis elkezdtek visszaszivárogni az országba olyanok, akik az előző rendszer hatalmát képviselhették, akiknek esetleg céljuk lehetett a maguk hatalmának valamiféle visszaállítása, azt a forradalom képviselői és vezetői (ha voltak ilyenek) az adott káoszos helyzetben nem tudták megakadályozni. De, hogy a többség nem fogja az ilyen, egyébként nem túl jelentős kisebbség törekvéseit támogatni, az látható volt. Más szóval: nem tűnt valószínűnek, hogy az ilyen elemek a „forradalmi hullámot meglovagolva” és másokat kihasználva érjék el céljaikat, egyszerűen azért, mert nem voltak hozzá elegen. (De ha mégis lettek volna, minden forradalomnak lehetnek nem várt haszonélvezői, amiből nem biztos, hogy helyes azt a következtetést levonni, hogy az egész forradalmat eleve ők kezdték el, saját érdekükben. Ezt megint Bibó István fogalmazta meg, Levél Borbándi Gyulához című írásában:
„Torz az az elképzelés, hogy a francia forradalom a polgárság érdekében és javára tűzte volna ki a maga programját. A francia forradalom az emberek javára tűzte ki a maga programját és ennek utólagos haszonélvezőjévé (…) lett a polgárság. Akármilyen nagyszerű programnak születhetnek és születnek is ilyen parazitái, felesleges visszamenőleg elképzelni, hogy az egész programot ők találták ki”.
Tehát az orosz októberi forradalomról sem érdemes feltételezni, hogy annak a célja csak a hatalom megszerzése lett volna egy párt számára: Vlagyimir Lenin pontosan megírta a célokat az Állam és forradalom c. művében, és szó sincs benne a Pártról. A Párt csak haszonélvezője lett ezeknek az eseményeknek.) Arról meg még kevésbé tehettek a forradalom itthoni harcosai, ha valamelyik emigráns politikus, aki a Horthy-rendszerben fontos tisztséget töltött be, dicsérően szólt róluk. Ez még önmagában nem hitelteleníthette őket.
Mégis, 1956-ra azonban manapság sokszor éppen azok hivatkoznak leghangosabban, akik általában Horthy Miklós rendszerét tekintik másik példájuknak, alapjuknak. Ennek nyomán kezd elterjedni a tévhit Magyarországon, hogy az 1956-os forradalom célja valóban a Horthy-rendszernek, a „régi jó világnak” valamiféle restaurációja lett volna, de mindez ellenkező előjellel: ez olyan valami, ami kifejezetten pozitívumként értékelendő.
Ez a vélemény ritkán szokott ennyire konkrét, markáns módon megfogalmazódni, maga az elvakult meggyőződés ennek igazságáról, inkább kisebb megnyilatkozásokban, esetleg ünnepi beszédekben, hivatkozásokban érhető tetten. Konkrétan megfogalmazva csak egy helyen láttam: egy monarchista-legitimista blogon. (Vannak még ilyenek, némelyiket valamikor olvasgattam, és kommentekben próbáltam vitatkozni is az ott megfogalmazott nézetekkel.) Olyasmit írt, hogy belénk verték, hogy a forradalom valami pozitív, de nem kötelező ezt elfogadni, mert a forradalom, az valami törvényes rendet felforgató balhé. 1956 ellenforradalom volt, legyünk büszkék rá. Az előbbiek fényében látható és nem kell újra kifejtenem, hogy szerintem miért nem állja meg ez a helyét. Hozzá kell tennem, hogy ez egy szélsőséges vélemény (legalábbis a maga nemében az), de ettől függetlenül a történelmi események kisajátítása bizonyos csoportok által egy létező dolog, és időnként aggasztó méreteket ölt. Valahogy hasonlóképpen, mint történelmi jelképek (például az Árpád-sávok) kisajátítása. Ez esetben azonban nem csak az a korlátolt, aki kisajátít, hanem az is, aki ez ellen nem tesz idejében.
Eddig az általános, elméleti bevezető. Innentől személyes részek jönnek, kevésbé tudományos stílusban.
1848-nak biztos, hogy volt. Mint már szó volt róla, azok a változások, amelyek akkor végül is teljesedésbe mentek, mint már szó volt róla, hosszan alakultak. Kialakult egy reformtábor a ’30-as, ’40-es években, azon belül is több szárny, voltak irányvonalak, világos célok, módszerek, taktika. A célokat sokan megfogalmazták, és nagyon sok mindenben egyetértettek Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc, és még lehetne sorolni a sok színes egyéniséget, Felsőbüki Nagy Páltól Lovassy Lászlóig, Batthyány Lajostól Teleki Lászlóig. Az ősiség eltörlése, a jobbágyfelszabadítás, a törvény előtti egyenlőség és megint lehetne sorolni a legalapvetőbb célokat, amelyeket embereink fontosnak tartottak. A reformoknak éveken át sok országgyűlés nekifutott, de egyik sem hozott átütő sikert, így ahhoz, hogy hirtelen az egész kiteljesedjen, és megvalósuljon több évtized terve mégiscsak egy hirtelen tömegmegmozdulás, egy forradalom kellett. Az 1848-as hagyomány ezeknek a társadalmi reformoknak a keresztülvitelét és majd aztán folytatását jelentette egyfelől. De aztán jelentésévé vált a későbbiekben nem csak a forradalmi ’48-as hagyomány, hanem a szabadságharcos ’48-as hagyomány is, amit azért inkább ’49-es hagyománynak nevezhetnénk. Vagyis az állami önállóság lehetséges elérésének, vagy legalábbis minél teljesebb elérésének hagyománya. A kettő között néha konfliktus támadt, a második túlhangsúlyozása mellett az első néha elsikkadt, pedig igazán az volt az, ami hosszan, átgondoltan fejlődött ki, a másikat csak a hirtelen kialakuló körülmények hozták magukkal.
Ezzel szemben ’56 esetében nem látunk ilyen egységes valamit, ami az eseményeket szellemileg összetartaná, ezért is történtek itt az arany középúttól való sokkal látványosabb eltérések és szélsőségesebb kilengések. Már ha létezett arany középút ebben az esetben.
1956 inkább egy spontán népmozgalomnak indult. Kialakultak a megelőző időkben reformgondolatok, de azok nem vehettek fel olyan egységes formát, nem volt olyan egységes irányvonal, célrendszer, ami meghatározhatta volna az eseményeket. Inkább egy elviselhetetlen rendszer elleni elemi tiltakozásból született az, ami megszületett. Ezért is öltötte rögtön az elején a fegyveres harc formáját.
Ami aztán a fegyverropogásból, a vérből és verejtékből kinőtt, az megint sokféle lett. Ezért nem tudunk ’56-ra, mint kiindulópontra relevánsan hivatkozni, mert ’56-nak része az író, a maga Kossuth Klubbéli elméleti vitáival. Része a munkás, aki végre tényleg saját kezébe, munkás-tulajdonba, társadalmi tulajdonba akarja venni a gyárat, ezért lelkesen üdvözli a munkástanácsok megválasztását. Része a végsőkig elkeseredett, évekre visszamenő sérelmeiért a fizikai és mentális nyomorgatásért most bosszút vevő kisember, aki pszichológiailag sok szempontból válik magához hasonló társaival hirtelen vérengző vadállattá. És része az utcán randalírozó alvilági figura, aki fosztogat, aki spekulál, aki hirtelen utolsó gazemberből egy hamis kép alapján hőssé lép elő, és közben még meg is szedi magát. Nem is folytatom. (Négy elméleti típust mondtam, akik közül több is meglehet egy-egy emberben, persze. De ha engem kérdeztek, a szintén ártatlan áldozatokat követelő Köztársaság téri vérengzést inkább a harmadik, és nem a negyedik típusba tartozó emberek csinálták. Na, mindegy, ez csak kitérő volt.)
Meg persze ’56-nak részei az ártatlan áldozatok is. Sokan, sokfélék. Mindkét részről. Vagy nem is csak kettő, hanem sok részről.
Szóval, hiába mondanak sokan olyat, hogy „1956 szellemisége”, nem igazán lehet tudni, mit jelent az.
Talán a végre megvalósuló munkástanácsok, a munkás-önigazgatás, a valódi szocializmus az az örökség, amit legmarkánsabban rajzolódik ki az egész kaotikusnak tűnő gabalyodásból. A legmarkánsabb, mégis valami miatt ma a legkevesebbet emlegetett örökség. Pedig ez az emberi önállóság, tehát szabadság, ugyanakkor nem az individualista (hogy ne mondjam önző) szabadság, hanem a kollektív, (kis)közösségi, együttes alkotó szabadság öröksége. E mellett sokan hitet tettek Magyarországon az egész XX. század folyamán, jóval ’56 előtt is. De a felülről jövő hatalom ezeket mindig elsöpörte. 1956-ban sem olyan egyértelmű ezek szerepe. Végül is, hirtelen, spontánul szerveződő, ideiglenes rendfenntartásra, a teljes káosz megakadályozására létrejött szervezetek voltak ezek. Sokszor kialakulnak ilyenek vészhelyzetben, tértől is időtől függetlenül, a történelem folyamán. Hogy lehet-e ezeket állandósítani, ezekre felépíteni a társadalmat? Mindmáig nem egyértelmű. Éppen ezért az sem, hogy a szélesebb kistérségi vagy kisközösségi önkormányzatiság hívei manapság hivatkozhatnak-e ezek 1956-os meglétére, illetve szellemiségére.
Ha politikailag nézzük ’56 hagyományát, azt látjuk, hogy ebben a néhány napban nagyobbrészt az 1945 és 1948 között működő pártok szerveződnek újjá. (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, és a polgári radikálisok különböző irányzatai.) Azok, amelyek már akkor, 1945-ben is rengetegféle programmal léptek fel. Aztán a kialakuló államszocialista diktatúra látszólag eltüntette őket, de ezek szerint csak megbújtak a felszín alatt, örökségüket készenlétben tartva a megvalósításra. De, mint már szó volt róla, az idő rövidsége miatt most nem maradt idejük igazi, részletes programot kidolgozni.
Ha pedig 1945 és 1948 közötti örökségükre gondolunk, arra ma, leegyszerűsítő, sematizáló világunkban nemigen szokás hivatkozni. A mai magyar közbeszéd, amelybe erőszakkal vagy manipulációval beleverték, hogy csak két út létezik, a múltban sem hajlandó meglátni a jobb sorsra érdemes alternatívák lenyűgöző sokféleségét.
A nem létező vagy legalábbis nehezen megfogható szellemi örökséggel kapcsolatban azonban van egy dolog, amihez mindenképpen hozzá kell szólni. Ez pedig az ellenforradalom cáfolata. Hozzá kell szólni, mert ehhez kapcsolódik az 1956-ról manapság leginkább elterjedt tévhit, ami nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy, mint az elején megállapítottuk, nemhogy egyre tisztábban, de az idő múlásával egyre torzabban látjuk 1956-ot.
Az előző pontban kísérletet tettem pontosan megfogalmazni, mi a forradalom és miért volt az, ami 1956 őszén történt. Most nézzük meg az ellenforradalmat is! Az ellenforradalom mindig egy forradalom ellenében létrejövő folyamat, amelynek célja a forradalom előtti társadalmi rend restaurálása. Ahogyan a forradalom nem mindig pozitív, úgy az ellenforradalom sem mindig negatív folyamat, mert együtt járhat a forradalom előtti hatalmi elit bizonyos önvizsgálatával, esetleg új, eddig másodrendű emberek előtérbe kerülésével, bizonyos frissüléssel, és ez hozzájárulhat, hogy az előző rendszer valahogyan mégiscsak megreformálódjon vagy valahogyan jobb formában restaurálódjon. Így tehát ellenforradalom volt 1956-ban az, amit a Kádár János-féle ún. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány véghezvitt. Ez restaurálta az államszocialista rendszert (amelyet az 1956-os forradalom megpróbált eltüntetni), de mindenképpen egy élhetőbb, humánusabb formában. Sőt, összehasonlíthatatlanul élhetőbb, humánusabb formában. És senki ne mondja nekem, hogy ez nem számít! Egy állam mégiscsak az emberekért van, azért van, hogy az állampolgárok, az emberek fizikailag és mentálisan jól érezzék magukat. Persze egyrészt egyik rendszer sem tökéletes, másrészt mindegyik elfárad egy idő után, és ilyenkor általában le kell bontani. De az sem mindegy, hogy egy rendszer lehetőséget ad-e a békés lebontásra és az elemek újrahasznosítására, vagy csak felrobbantani lehet vagy szétzúzni.
És ezért tekinthető ellenforradalomnak 1919-1920-ban az a folyamat, amely végül Horthy Miklós hatalomra kerülésével végződött. Sok szempontból restaurálta az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét, de egyúttal valami olyat hozott létre, ami jobban és gördülékenyebben megreformálható volt egy darabig, és amely egy bizonyos pontig lehetőséget adott friss, zseniális elképzelések megszületésére. (Azon már vitatkozhatunk, hogy az 1918-as vagy az 1919-es forradalom ellenében létrejött ellenforradalom volt-e, aszerint, hogy az 1919-es eseményeket forradalomnak tekintjük-e.)
Hogy rátérjek a tárgyra, amiről beszélni akartam: az államszocialista rendszer azzal vádolta, azzal akarta hitelteleníteni az 1956-os forradalmat, hogy a Horthy-rendszert akarja restaurálni. Ilyen értelemben nevezte ellenforradalomnak. A Rákosi- és a Gerő-rezsim elkötelezett dogmatikus önkénteseitől ez már magának a forradalomnak az ideje alatt elhangzott. Akik akkor a forradalom szószólói közül szóhoz juthattak, mindenképpen igyekeztek ezt megcáfolni, a Kádár-rendszerben (önigazolásképpen) mégis ez lett a hatalom hivatalos álláspontja (ha mással nem, akkor az „ellenforradalom”, mint terminus állandó használatával). Mint már mondtam, 1956-ban sokszor hangsúlyozták sokan, hogy nem céljuk a régi rendszert, „a nagytőke és a nagybirtok uralmát”, a kemény kapitalizmust visszaállítani. Hogy egyrészt mégis elkezdtek visszaszivárogni az országba olyanok, akik az előző rendszer hatalmát képviselhették, akiknek esetleg céljuk lehetett a maguk hatalmának valamiféle visszaállítása, azt a forradalom képviselői és vezetői (ha voltak ilyenek) az adott káoszos helyzetben nem tudták megakadályozni. De, hogy a többség nem fogja az ilyen, egyébként nem túl jelentős kisebbség törekvéseit támogatni, az látható volt. Más szóval: nem tűnt valószínűnek, hogy az ilyen elemek a „forradalmi hullámot meglovagolva” és másokat kihasználva érjék el céljaikat, egyszerűen azért, mert nem voltak hozzá elegen. (De ha mégis lettek volna, minden forradalomnak lehetnek nem várt haszonélvezői, amiből nem biztos, hogy helyes azt a következtetést levonni, hogy az egész forradalmat eleve ők kezdték el, saját érdekükben. Ezt megint Bibó István fogalmazta meg, Levél Borbándi Gyulához című írásában:
„Torz az az elképzelés, hogy a francia forradalom a polgárság érdekében és javára tűzte volna ki a maga programját. A francia forradalom az emberek javára tűzte ki a maga programját és ennek utólagos haszonélvezőjévé (…) lett a polgárság. Akármilyen nagyszerű programnak születhetnek és születnek is ilyen parazitái, felesleges visszamenőleg elképzelni, hogy az egész programot ők találták ki”.
Tehát az orosz októberi forradalomról sem érdemes feltételezni, hogy annak a célja csak a hatalom megszerzése lett volna egy párt számára: Vlagyimir Lenin pontosan megírta a célokat az Állam és forradalom c. művében, és szó sincs benne a Pártról. A Párt csak haszonélvezője lett ezeknek az eseményeknek.) Arról meg még kevésbé tehettek a forradalom itthoni harcosai, ha valamelyik emigráns politikus, aki a Horthy-rendszerben fontos tisztséget töltött be, dicsérően szólt róluk. Ez még önmagában nem hitelteleníthette őket.
Mégis, 1956-ra azonban manapság sokszor éppen azok hivatkoznak leghangosabban, akik általában Horthy Miklós rendszerét tekintik másik példájuknak, alapjuknak. Ennek nyomán kezd elterjedni a tévhit Magyarországon, hogy az 1956-os forradalom célja valóban a Horthy-rendszernek, a „régi jó világnak” valamiféle restaurációja lett volna, de mindez ellenkező előjellel: ez olyan valami, ami kifejezetten pozitívumként értékelendő.
Ez a vélemény ritkán szokott ennyire konkrét, markáns módon megfogalmazódni, maga az elvakult meggyőződés ennek igazságáról, inkább kisebb megnyilatkozásokban, esetleg ünnepi beszédekben, hivatkozásokban érhető tetten. Konkrétan megfogalmazva csak egy helyen láttam: egy monarchista-legitimista blogon. (Vannak még ilyenek, némelyiket valamikor olvasgattam, és kommentekben próbáltam vitatkozni is az ott megfogalmazott nézetekkel.) Olyasmit írt, hogy belénk verték, hogy a forradalom valami pozitív, de nem kötelező ezt elfogadni, mert a forradalom, az valami törvényes rendet felforgató balhé. 1956 ellenforradalom volt, legyünk büszkék rá. Az előbbiek fényében látható és nem kell újra kifejtenem, hogy szerintem miért nem állja meg ez a helyét. Hozzá kell tennem, hogy ez egy szélsőséges vélemény (legalábbis a maga nemében az), de ettől függetlenül a történelmi események kisajátítása bizonyos csoportok által egy létező dolog, és időnként aggasztó méreteket ölt. Valahogy hasonlóképpen, mint történelmi jelképek (például az Árpád-sávok) kisajátítása. Ez esetben azonban nem csak az a korlátolt, aki kisajátít, hanem az is, aki ez ellen nem tesz idejében.
Eddig az általános, elméleti bevezető. Innentől személyes részek jönnek, kevésbé tudományos stílusban.
1956 - 1. Forradalom
Az első kérdés a forradalom kérdése. Még ez sincs megnyugtatóan tisztázva. Ugyanis azt mind tudjuk, hogy 1956 forradalom volt és nem ellenforradalom. De miért volt az? Erre általában nem tudnak mást mondani, mint azt, hogy csak. Mint ahogy az ellenforradalom igazolásaképpen sem tudott mit mondani az előző hatalom, mint azt, hogy csak. Azért, mert mi mondtuk, akiknél, a hatalom van. A történelmet a győztesek írják- ha jól emlékszem, ezt Sztálin mondta. (Ő tudta.) Szóval az egyszerű honpolgár csak annyit érzékel, hogy hatalmak jönnek-mennek a feje fölött, és mindegyik megmondja, hogy mit kell neki, az egyszerű honpolgárnak gondolnia. Indokolni pedig egyik sem indokolja meg. Csak diktál. Így tehát nem biztos, hogy a forradalom, mint terminus mindenkiben megnyugtatóan elrendeződött. Akármikor előjöhetnek kétségek. De ezeket az ember rögtön el is nyomja: megijed, hogy nem jó hazafi az, aki kételkedni mer a forradalom forradalmiságában.
Ezért térek ki erre. Lehet, hogy egy ilyen terminológiai vitában nem az én véleményem az irányadó, de megpróbálok történészként válaszolni a kérdésre, értelmezésem szerint.
Végül is mi a forradalom? A történeti terminológiában általában egy-egy országban a társadalmi rend, az államforma hirtelen megváltoztatását jelenti, az ország lakosságának tömegeire támaszkodva. Vagy legalábbis arra tett kísérlet, ami nem mindig fejeződik be. Figyelem! Az előző mondatból minden szó fontos. Hirtelen jön a változás, ebben különbözik a forradalom a reformoktól. A társadalmi rendnek a megváltoztatására, a társadalmi viszonyok átrendezésére törekszik, ebben különbözik a palotaforradalomtól. (Palotaforradalomnak azt hívják, amikor az uralkodó eliten belül történik a változás: a hatalmi elit egyik csoportját a hatalmi elit egy másik csoportja váltja a kormányzásban, hasonló hirtelenséggel.) És van tömegbázisa, mégpedig az országon belül. Ebben különbözik megintcsak a palotaforradalomtól, illetve a külső erő által kikényszerített, illetve kívülről az országra ráerőszakolt változástól. Egyedül az államforma megváltoztatásában vagyok kicsit bizonytalan. Ha benne is hagyom az előző mondatban, azért azt jelezném, hogy ez nem olyan hangsúlyos, mint a többi elem. A társadalmi átrendeződés sokkal fontosabb és előrébbvaló a definícióban, mert az államforma igen sokszor csak puszta formalitás.
Nem ragaszkodom feltétlenül ahhoz, hogy a forradalom feltétlenül és mindig pozitív fogalom. És a másik: a forradalom nem feltétlenül jár együtt az erőszakkal. 1848-ra éppen azért lehetünk büszkék, és ünnepeljük méltán, mert ellentétben más ilyen hirtelen, váratlanul jövő eseményekkel, itt nem folyt vér.
(Lábjegyzet: Bibó István többször felhívja rá figyelmet Az európai társadalomfejlődés értelmében, hogy a marxista dogmatizmus hozta be ebbe az egészbe az erőszak feltétlen szükségességének tévhitét, ahogyan a „forradalomcsinálás tudományának” tévhitét.)
1848-ban és 1956-ban meg akarták változtatni a társadalmi rendet, egyik esetben a rendi-feudális államból akartak polgári államot létrehozni, másik esetben a kemény államszocialista diktatúrát és a pártdiktatúrát felváltani valamiféle valódi szocializmussal és valódi demokráciával. És mindkét esetben hirtelen jött létre a változás, az más kérdés, hogy az első esetben hosszú évekig érlelődött előtte, ami akkor nagyon rövid idő alatt lezajlott.
Ezért volt tehát forradalom 1956-ban. (És ezért volt békés forradalom az 1989-es rendszerváltás is.) És ezért nem volt forradalom, hanem erőszakos hatalomátvétel 1944-ben, hiszen a nyilasok nem támaszkodtak széles tömegbázisra, ráadásul egy idegen megszálló hatalom kegyéből vették át a hatalmat. (Ezt attól függetlenül mondom, hogy a népirtás és az idegen hatalom feltétlen kiszolgálása, amit ezután műveltek, kimeríti a hazaárulás fogalmát.)
És ezért nem volt forradalom 1945-ben, amikor szintén a külső körülmények megváltozásának (egy világháború eldőltének) hatására vált lehetővé, hogy az addig a változásokon hosszasan agyaló, és szép munkát végző, de valódi szerephez nem jutó reformtábor hozzáláthasson elképzelései megvalósításához. (Hagyjuk most azt a kérdést, hogy, ha a Horthy-rendszert nem váltja fel erőszakosan a nyilasuralom, akkor a reformereknek (szociáldemokratáknak, népieknek, polgári radikálisoknak, keresztényszocialistáknak) szükségük lett volna-e forradalomra a konzervatív rendszerrel szemben, elképzeléseik végigvitelére. Ezen nem érdemes utólag agyalni.)
És ezért nem volt forradalom 1948-ban vagy 1949-ben. Egyrészt mert akkor sem nagy tömegbázisra, hanem egy rendőri apparátusra, és a törvényesség határainak folyamatos feszegetésére építette fel a Kommunista Párt a hatalomátvétel rendszerét, ráadásul ezt évek alatt valósította meg az ellenfelek fokozatos és módszeres megfúrásával, majd kicsinálásával, amellett szintén idegen külső segítséggel.
És ezért nem volt forradalom 2006-ban és 2010-ben sem, hiszen ezekben az esetekben nem volt célul kitűzve a társadalom megreformálása, a hatalmi struktúrák vagy az államforma megváltoztatása; a cél kizárólag az volt, hogy a politikai elit egyik csoportja egy másik szűk csoportnak átadja a hatalmat. (Ez a másik csoport a hatalom megszerzése után nekiállhat felülről megvalósítani különböző reformterveket, de azt már megint nem forradalomnak hívják. Eredetileg pedig semmit nem ígértek, csak azt, hogy ami előttük van, azt leváltják.) De ezeket palotaforradalomnak sem lehet nevezni, mert ugyanakkor a tömegek mozgósítása is része volt az egésznek, nem az egyes csoportok egymás közötti leszámolásáról volt szó.
Ezért térek ki erre. Lehet, hogy egy ilyen terminológiai vitában nem az én véleményem az irányadó, de megpróbálok történészként válaszolni a kérdésre, értelmezésem szerint.
Végül is mi a forradalom? A történeti terminológiában általában egy-egy országban a társadalmi rend, az államforma hirtelen megváltoztatását jelenti, az ország lakosságának tömegeire támaszkodva. Vagy legalábbis arra tett kísérlet, ami nem mindig fejeződik be. Figyelem! Az előző mondatból minden szó fontos. Hirtelen jön a változás, ebben különbözik a forradalom a reformoktól. A társadalmi rendnek a megváltoztatására, a társadalmi viszonyok átrendezésére törekszik, ebben különbözik a palotaforradalomtól. (Palotaforradalomnak azt hívják, amikor az uralkodó eliten belül történik a változás: a hatalmi elit egyik csoportját a hatalmi elit egy másik csoportja váltja a kormányzásban, hasonló hirtelenséggel.) És van tömegbázisa, mégpedig az országon belül. Ebben különbözik megintcsak a palotaforradalomtól, illetve a külső erő által kikényszerített, illetve kívülről az országra ráerőszakolt változástól. Egyedül az államforma megváltoztatásában vagyok kicsit bizonytalan. Ha benne is hagyom az előző mondatban, azért azt jelezném, hogy ez nem olyan hangsúlyos, mint a többi elem. A társadalmi átrendeződés sokkal fontosabb és előrébbvaló a definícióban, mert az államforma igen sokszor csak puszta formalitás.
Nem ragaszkodom feltétlenül ahhoz, hogy a forradalom feltétlenül és mindig pozitív fogalom. És a másik: a forradalom nem feltétlenül jár együtt az erőszakkal. 1848-ra éppen azért lehetünk büszkék, és ünnepeljük méltán, mert ellentétben más ilyen hirtelen, váratlanul jövő eseményekkel, itt nem folyt vér.
(Lábjegyzet: Bibó István többször felhívja rá figyelmet Az európai társadalomfejlődés értelmében, hogy a marxista dogmatizmus hozta be ebbe az egészbe az erőszak feltétlen szükségességének tévhitét, ahogyan a „forradalomcsinálás tudományának” tévhitét.)
1848-ban és 1956-ban meg akarták változtatni a társadalmi rendet, egyik esetben a rendi-feudális államból akartak polgári államot létrehozni, másik esetben a kemény államszocialista diktatúrát és a pártdiktatúrát felváltani valamiféle valódi szocializmussal és valódi demokráciával. És mindkét esetben hirtelen jött létre a változás, az más kérdés, hogy az első esetben hosszú évekig érlelődött előtte, ami akkor nagyon rövid idő alatt lezajlott.
Ezért volt tehát forradalom 1956-ban. (És ezért volt békés forradalom az 1989-es rendszerváltás is.) És ezért nem volt forradalom, hanem erőszakos hatalomátvétel 1944-ben, hiszen a nyilasok nem támaszkodtak széles tömegbázisra, ráadásul egy idegen megszálló hatalom kegyéből vették át a hatalmat. (Ezt attól függetlenül mondom, hogy a népirtás és az idegen hatalom feltétlen kiszolgálása, amit ezután műveltek, kimeríti a hazaárulás fogalmát.)
És ezért nem volt forradalom 1945-ben, amikor szintén a külső körülmények megváltozásának (egy világháború eldőltének) hatására vált lehetővé, hogy az addig a változásokon hosszasan agyaló, és szép munkát végző, de valódi szerephez nem jutó reformtábor hozzáláthasson elképzelései megvalósításához. (Hagyjuk most azt a kérdést, hogy, ha a Horthy-rendszert nem váltja fel erőszakosan a nyilasuralom, akkor a reformereknek (szociáldemokratáknak, népieknek, polgári radikálisoknak, keresztényszocialistáknak) szükségük lett volna-e forradalomra a konzervatív rendszerrel szemben, elképzeléseik végigvitelére. Ezen nem érdemes utólag agyalni.)
És ezért nem volt forradalom 1948-ban vagy 1949-ben. Egyrészt mert akkor sem nagy tömegbázisra, hanem egy rendőri apparátusra, és a törvényesség határainak folyamatos feszegetésére építette fel a Kommunista Párt a hatalomátvétel rendszerét, ráadásul ezt évek alatt valósította meg az ellenfelek fokozatos és módszeres megfúrásával, majd kicsinálásával, amellett szintén idegen külső segítséggel.
És ezért nem volt forradalom 2006-ban és 2010-ben sem, hiszen ezekben az esetekben nem volt célul kitűzve a társadalom megreformálása, a hatalmi struktúrák vagy az államforma megváltoztatása; a cél kizárólag az volt, hogy a politikai elit egyik csoportja egy másik szűk csoportnak átadja a hatalmat. (Ez a másik csoport a hatalom megszerzése után nekiállhat felülről megvalósítani különböző reformterveket, de azt már megint nem forradalomnak hívják. Eredetileg pedig semmit nem ígértek, csak azt, hogy ami előttük van, azt leváltják.) De ezeket palotaforradalomnak sem lehet nevezni, mert ugyanakkor a tömegek mozgósítása is része volt az egésznek, nem az egyes csoportok egymás közötti leszámolásáról volt szó.
1956
Tavaly ilyenkor, az 1956-os forradalom ünnepén éppen Warszawában tartózkodtam. Hogy valahogy mégis megtartsam én is ezt a nemzeti ünnepet, azt találtam ki. hogy írok egy ilyen elmélkedést az akkori blogomra, arról, hogy történészként szerintem mit jelent a forradalom szó, milyen zavarok lehetnek az értelmezése körül, és mit jelent ebben az esetben 1956.
Meg is írtam az elmélkedést, de akkor nem tettem közzé a teljes szöveget. Nem akartam túl sok aktuális utalást, azt gondoltam, szóljon a szöveg csak 1956-ról (és a polákokról), és kész. Úgy érzem, most eljött az ideje, hogy közzétegyem a teljes írást. Hangsúlyozom, hogy amit írtam, egy évvel ezelőtt írtam és külföldön. Nem tudhattam egy csomó mindent, amit most már tudok. De a véleményemet a legtöbb dologról most is fenntartom. Úgyhogy, akit érdekel, itt elolvashatja. (Ja, részletekben lesz fenn, ez a bejegyzés csak az első, aztán lehet tovább olvasni.) Íme:
1956
Otthon meg nemzeti ünnep van most. Gondolom, ennek alkalmából is írnom kellene valamit, szépet és/vagy lelkesítőt. Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy ünnepi beszédet kellene tartanom. Viszont olyan helyzetben sem vagyok, hogy ilyen témákban megmondjam a tutit. Nem is akarom, persze. Ezért csak néhány gondolatomat fogom megosztani Veletek. Eredetileg egyébként csak a filmekről akartam írni, de aztán annyi minden eszembe jutott.
Úgyhogy kezdem azzal, ami tudományosabbnak látszik, aztán rátérek a személyesebb dolgokra.
„Igen az eseményekkel, ha már elmúltak, nincs baj, feltéve, ha nem próbálunk okosabbak lenni náluk, ha nem a saját ügyeinket próbáljuk a segítségükkel megoldani. Ha békén hagyjuk őket, csodálatos oldattá válnak, varázstinktúrává, amely az időt és a teret is feloldja, megemészti a naptárakat és az atlaszokat, édes semmivé változtatja a mellérendelt cselekedeteket. Mi értelme a kvízjátéknak? Kinek kell a kronológia- a halál nővére?”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
1956-ról sokan vitatkoznak, sokféle dolgot mondanak, sokféle indulattal, sokféle véleménnyel. Néhány éve olvastam egy blogbejegyzést erről a témáról. A pasas, aki írta később valami elborult, önjelölt álforradalmár lett, de akkor még egész értelmes dolgokat írt, egészen konszolidáltan elemezve, végiggondolva fogalmazta meg a véleményét. (Ha emlékeznék még, mi volt a címe a blogjának, persze most linkelném, de sajnos nem emlékszem. Ezért kénytelen vagyok azt a történészietlenséget elkövetni, hogy nem teszek ide forrásmegjelölést. Bocsánat!) Na, ő írta, hogy 1956 körül valamikor nagyon sűrű lehetett a homály, mert nem volt szabad róla beszélni és ami fontosabb nem is lehetett a dokumentumait kutatni. Aztán már lehetett beszélni róla, és kutatni is lehetett. Ekkor volt egy pár ember, akik vették is a fáradságot és egy-két dolognak utánanéztek, ahol lehetett. De aztán, mostanra eljött az idő, amikor már ez az egész nem ér semmit. Túlságosan sok tévhit, és indulatoktól fűtött vélemény terjedt el kérdésről ahhoz, hogy az akkori események valóban történelemmé váljanak. Volt egy pár évünk rá, hogy ezt elősegítsük (a ’90-es években), de ezt elszalasztottuk. És most már késő. Most megint sűrű körülötte a homály, még azok számára is, akik esetleg minden apró eseményét részletekbe menően ismerik a forradalomnak, az utca egyes eseményeinek. Ez volt a véleménye. 1956-ról most már majd megint jó pár évig vagy ki tudja hány évtizedig nem lehet értelmes társadalmi párbeszédet folytatni. Szomorú kép. Sötét vízió! De van benne valami. (Már ha jól emlékszem rá, mit írt.)
Meg is írtam az elmélkedést, de akkor nem tettem közzé a teljes szöveget. Nem akartam túl sok aktuális utalást, azt gondoltam, szóljon a szöveg csak 1956-ról (és a polákokról), és kész. Úgy érzem, most eljött az ideje, hogy közzétegyem a teljes írást. Hangsúlyozom, hogy amit írtam, egy évvel ezelőtt írtam és külföldön. Nem tudhattam egy csomó mindent, amit most már tudok. De a véleményemet a legtöbb dologról most is fenntartom. Úgyhogy, akit érdekel, itt elolvashatja. (Ja, részletekben lesz fenn, ez a bejegyzés csak az első, aztán lehet tovább olvasni.) Íme:
1956
Otthon meg nemzeti ünnep van most. Gondolom, ennek alkalmából is írnom kellene valamit, szépet és/vagy lelkesítőt. Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy ünnepi beszédet kellene tartanom. Viszont olyan helyzetben sem vagyok, hogy ilyen témákban megmondjam a tutit. Nem is akarom, persze. Ezért csak néhány gondolatomat fogom megosztani Veletek. Eredetileg egyébként csak a filmekről akartam írni, de aztán annyi minden eszembe jutott.
Úgyhogy kezdem azzal, ami tudományosabbnak látszik, aztán rátérek a személyesebb dolgokra.
„Igen az eseményekkel, ha már elmúltak, nincs baj, feltéve, ha nem próbálunk okosabbak lenni náluk, ha nem a saját ügyeinket próbáljuk a segítségükkel megoldani. Ha békén hagyjuk őket, csodálatos oldattá válnak, varázstinktúrává, amely az időt és a teret is feloldja, megemészti a naptárakat és az atlaszokat, édes semmivé változtatja a mellérendelt cselekedeteket. Mi értelme a kvízjátéknak? Kinek kell a kronológia- a halál nővére?”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
1956-ról sokan vitatkoznak, sokféle dolgot mondanak, sokféle indulattal, sokféle véleménnyel. Néhány éve olvastam egy blogbejegyzést erről a témáról. A pasas, aki írta később valami elborult, önjelölt álforradalmár lett, de akkor még egész értelmes dolgokat írt, egészen konszolidáltan elemezve, végiggondolva fogalmazta meg a véleményét. (Ha emlékeznék még, mi volt a címe a blogjának, persze most linkelném, de sajnos nem emlékszem. Ezért kénytelen vagyok azt a történészietlenséget elkövetni, hogy nem teszek ide forrásmegjelölést. Bocsánat!) Na, ő írta, hogy 1956 körül valamikor nagyon sűrű lehetett a homály, mert nem volt szabad róla beszélni és ami fontosabb nem is lehetett a dokumentumait kutatni. Aztán már lehetett beszélni róla, és kutatni is lehetett. Ekkor volt egy pár ember, akik vették is a fáradságot és egy-két dolognak utánanéztek, ahol lehetett. De aztán, mostanra eljött az idő, amikor már ez az egész nem ér semmit. Túlságosan sok tévhit, és indulatoktól fűtött vélemény terjedt el kérdésről ahhoz, hogy az akkori események valóban történelemmé váljanak. Volt egy pár évünk rá, hogy ezt elősegítsük (a ’90-es években), de ezt elszalasztottuk. És most már késő. Most megint sűrű körülötte a homály, még azok számára is, akik esetleg minden apró eseményét részletekbe menően ismerik a forradalomnak, az utca egyes eseményeinek. Ez volt a véleménye. 1956-ról most már majd megint jó pár évig vagy ki tudja hány évtizedig nem lehet értelmes társadalmi párbeszédet folytatni. Szomorú kép. Sötét vízió! De van benne valami. (Már ha jól emlékszem rá, mit írt.)
Bemutatkozás
Sziasztok!
Biztos jó néhányan ismertek már, de vannak, akik még nem. Így kezdem a bemutatkozással: Tinódi Meder vagyok, de emellett számos más álnevem is van még, amik alatt írni szoktam, illetve amiken szólítanak különböző körökben. Hogy melyik az igazi? Kinek melyik. Sok mindenen múlik, hogy ki melyikkel találkozik. Amúgy nem vagyok sem kém, sem alvilági figura, ez az egész csak játék.
Néhányan, akik már korábbról is ismertetek olvashattátok első blogomat is: a Star(a) Wars(zawá)ba menő utazásomnak Diáriumát. Az, mint a címből is kiderült a kalandozásaimról és az életemről szólt Warszawában. Részben hírt akartam adni ismerőseimnek, Nektek, hogy miket csinálok éppen, távol tőlük, Tőletek. Részben pedig valamiféle ismeretterjesztés is akart lenni Polákországról. Az a blog kicsit lezáratlan is maradt. Ott végződött, hogy meglátogattam Śnieżannát a szülővárosában, Białystokban. Ez a blog nem annak a blognak a folytatása lesz, legalábbis így előzetesen nem annak szántam. (Aztán meglátjuk, merrefelé alakul.) Ez inkább valami kritikai blog akarna lenni. Nem a velem történt eseményekről fog szólni, vagy azokról csak érintőlegesen, hanem inkább véleményekről, reflexiókról, szellemi alapvetésekről, ilyesmikről. Meg biztosan még néhány olyan dologról is, amiket most előre még nem látok.
Hogy mi történt velem mégis azóta? Egy darabig Białystokban maradtam, járva a havas utcákat, elgondolkozva, hogy nem is lenne rossz egy teljes évet itt tölteni, csendes munkában, ismeretlenül, elfeledve, aztán visszatérni Magyarországra. Lehet, hogy voltak közöttetek, akik még szurkoltatok is, hogy összejöjjünk Śnieżannával, de bevallom őszintén, bennem ez komolyan fel sem vetődött. Kis idő után visszatértem Warszawába. Utána aztán sokfelé kalandoztam, Polákországban is, Magyarországon is, végül Gdańskban kötöttem ki. És most? Most is hol itt vagyok, hol ott. Tudom, hogy sehol sem lehetek más csak magyar, de Polákországban egy csomó mindenhez, főleg a kreatív dolgokhoz jó inspirációkat lehet meríteni. Magyarországgal kapcsolatban viszont van egy-két dolog, amit nem hagyhatok szó nélkül, éppen azért, mert magyar vagyok. Akár távol vagyok, akár otthon, néhány dolgot le akartam írni ezzel kapcsolatban.
Ez a blog főleg azért született, mert Magyarországra mindig visszatérve néha úgy éreztem, hogy nemigen értek szót az emberekkel. Néha a fejekben levő sémák miatt nincs türelme sokaknak engem végighallgatni. De ludas vagyok ebben én is. Látom időről időre, hogy a tudálékosságom zavarja az embereket, akikkel találkozom. Pedig utálok mindig és mindenhol tudós csodabogárnak látszani, elvont, szerencsétlenkedő lúzernek. Ezért előfordul, hogy néha inkább meg sem szólalok, magamba fojtom minden gondolatomat, csak, hogy ne legyen konfliktus, balhé, bár ezektől még mindig kevésbé félek, mint hogy bizonyos körökben bizonyos emberek kinevetnek, és totálisan inkompetensnek tartanak olyan dolgokban, amiket sokan fontosnak gondolnak. Így végső soron mindig ingadozom a két véglet között: az elfojtások, a kényszeres hallgatás, és az ezt kompenzáló kényszeres okoskodás között. Hát ezért gondoltam jónak, hogy inkább leírom, ami izgat, akkor aztán, akit érdekel a véleményem, elolvassa, és majd úgy válaszol rá előítéletek nélkül (remélhetőleg).
Sokan kérdezhetnék azt is, hogy ki vagyok én, hogy ilyen dolgokról, amikről majd szó lesz, véleményt merek mondani. Valami tekintélyes akárki vagyok? Nem, csak egy ismeretlen történész, egy egyszerű magyar állampolgár. Véleményt is csak azért mondok, mert megtehetem. Az az izé, amit demokráciának neveznek nem csak azt jelenti, hogy az állampolgár időnként szavaz, aztán lelkesen bólogat mindenre, amit azok mondtak, akikre szavazott. Az ember jog szerint két szavazás között is véleményt mondhat. Akár saját, nem felülről sugallt, illetve irányított véleményt is. Akár kritizálhat is, akár többfelé is. (Ezt sokszor felejtik el.) Így hát véleményt mondok, illetve írok, amikor tudok. Lehet ezekkel vitatkozni. De előre szólok: ha ezek alapján a vélemények alapján nem tudsz a mai csacska, múló divat szerint kategorizálni, a hiba nem bennem van. Ehhez hozzátéve még egyet kérek: ne próbálj kategorizálni szóhasználatom, illetve fogalmaim kérdésfelvetésem alapján. Hogy az egyes kulcsszavakról való vitákat is ki lehet sajátítani, az a legképtelenebb és legszomorúbb valamik egyike ma hazánkban. Emiatt aztán néhány helyen talán „fogalomeltolásokra” is szükség lesz, bizonyos ma elterjedt fogalmakhoz képest, de ezeket mindig igyekszem egyértelműsíteni.
Saját magamról elsőre elég ennyi is. Ha véleményed van, és vitatkozni akarsz, ne erre az első bejegyzésre alapozz. Koncentrálj a tárgyra. Aztán majd meglátjuk. (A személyeskedés el lesz távolítva.)
Biztos jó néhányan ismertek már, de vannak, akik még nem. Így kezdem a bemutatkozással: Tinódi Meder vagyok, de emellett számos más álnevem is van még, amik alatt írni szoktam, illetve amiken szólítanak különböző körökben. Hogy melyik az igazi? Kinek melyik. Sok mindenen múlik, hogy ki melyikkel találkozik. Amúgy nem vagyok sem kém, sem alvilági figura, ez az egész csak játék.
Néhányan, akik már korábbról is ismertetek olvashattátok első blogomat is: a Star(a) Wars(zawá)ba menő utazásomnak Diáriumát. Az, mint a címből is kiderült a kalandozásaimról és az életemről szólt Warszawában. Részben hírt akartam adni ismerőseimnek, Nektek, hogy miket csinálok éppen, távol tőlük, Tőletek. Részben pedig valamiféle ismeretterjesztés is akart lenni Polákországról. Az a blog kicsit lezáratlan is maradt. Ott végződött, hogy meglátogattam Śnieżannát a szülővárosában, Białystokban. Ez a blog nem annak a blognak a folytatása lesz, legalábbis így előzetesen nem annak szántam. (Aztán meglátjuk, merrefelé alakul.) Ez inkább valami kritikai blog akarna lenni. Nem a velem történt eseményekről fog szólni, vagy azokról csak érintőlegesen, hanem inkább véleményekről, reflexiókról, szellemi alapvetésekről, ilyesmikről. Meg biztosan még néhány olyan dologról is, amiket most előre még nem látok.
Hogy mi történt velem mégis azóta? Egy darabig Białystokban maradtam, járva a havas utcákat, elgondolkozva, hogy nem is lenne rossz egy teljes évet itt tölteni, csendes munkában, ismeretlenül, elfeledve, aztán visszatérni Magyarországra. Lehet, hogy voltak közöttetek, akik még szurkoltatok is, hogy összejöjjünk Śnieżannával, de bevallom őszintén, bennem ez komolyan fel sem vetődött. Kis idő után visszatértem Warszawába. Utána aztán sokfelé kalandoztam, Polákországban is, Magyarországon is, végül Gdańskban kötöttem ki. És most? Most is hol itt vagyok, hol ott. Tudom, hogy sehol sem lehetek más csak magyar, de Polákországban egy csomó mindenhez, főleg a kreatív dolgokhoz jó inspirációkat lehet meríteni. Magyarországgal kapcsolatban viszont van egy-két dolog, amit nem hagyhatok szó nélkül, éppen azért, mert magyar vagyok. Akár távol vagyok, akár otthon, néhány dolgot le akartam írni ezzel kapcsolatban.
Ez a blog főleg azért született, mert Magyarországra mindig visszatérve néha úgy éreztem, hogy nemigen értek szót az emberekkel. Néha a fejekben levő sémák miatt nincs türelme sokaknak engem végighallgatni. De ludas vagyok ebben én is. Látom időről időre, hogy a tudálékosságom zavarja az embereket, akikkel találkozom. Pedig utálok mindig és mindenhol tudós csodabogárnak látszani, elvont, szerencsétlenkedő lúzernek. Ezért előfordul, hogy néha inkább meg sem szólalok, magamba fojtom minden gondolatomat, csak, hogy ne legyen konfliktus, balhé, bár ezektől még mindig kevésbé félek, mint hogy bizonyos körökben bizonyos emberek kinevetnek, és totálisan inkompetensnek tartanak olyan dolgokban, amiket sokan fontosnak gondolnak. Így végső soron mindig ingadozom a két véglet között: az elfojtások, a kényszeres hallgatás, és az ezt kompenzáló kényszeres okoskodás között. Hát ezért gondoltam jónak, hogy inkább leírom, ami izgat, akkor aztán, akit érdekel a véleményem, elolvassa, és majd úgy válaszol rá előítéletek nélkül (remélhetőleg).
Sokan kérdezhetnék azt is, hogy ki vagyok én, hogy ilyen dolgokról, amikről majd szó lesz, véleményt merek mondani. Valami tekintélyes akárki vagyok? Nem, csak egy ismeretlen történész, egy egyszerű magyar állampolgár. Véleményt is csak azért mondok, mert megtehetem. Az az izé, amit demokráciának neveznek nem csak azt jelenti, hogy az állampolgár időnként szavaz, aztán lelkesen bólogat mindenre, amit azok mondtak, akikre szavazott. Az ember jog szerint két szavazás között is véleményt mondhat. Akár saját, nem felülről sugallt, illetve irányított véleményt is. Akár kritizálhat is, akár többfelé is. (Ezt sokszor felejtik el.) Így hát véleményt mondok, illetve írok, amikor tudok. Lehet ezekkel vitatkozni. De előre szólok: ha ezek alapján a vélemények alapján nem tudsz a mai csacska, múló divat szerint kategorizálni, a hiba nem bennem van. Ehhez hozzátéve még egyet kérek: ne próbálj kategorizálni szóhasználatom, illetve fogalmaim kérdésfelvetésem alapján. Hogy az egyes kulcsszavakról való vitákat is ki lehet sajátítani, az a legképtelenebb és legszomorúbb valamik egyike ma hazánkban. Emiatt aztán néhány helyen talán „fogalomeltolásokra” is szükség lesz, bizonyos ma elterjedt fogalmakhoz képest, de ezeket mindig igyekszem egyértelműsíteni.
Saját magamról elsőre elég ennyi is. Ha véleményed van, és vitatkozni akarsz, ne erre az első bejegyzésre alapozz. Koncentrálj a tárgyra. Aztán majd meglátjuk. (A személyeskedés el lesz távolítva.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)