A Sztálin halálát követő hatalmi harcról készültek már korábban is filmek, de azok dokumentumfilmek voltak, és általában arról szóltak (abból álltak), hogy Kun Miklós professzor úr egy könyvtárszobában, szép antik bútorok között a kamera elé állt, és kezeivel jellegzetesen gesztikulálva mesélt a Kreml belső életéről, a KPSzSz (Коммунистическая Партия Советского Союза - Szovjetunió Kommunista Pártja) vezetőségének belső viszonyairól.
Ilyenkor a professzor úr iránti minden tiszteletem mellett az orosz vezetéknevek sűrű záporában én nagyon hamar elvesztettem a fonalat. („Malenkov? Jagoda? Kaganovics? Bulganyin? Kik is voltak ezek???”)
Örömmel jelentem: most elkészült az a film, amit bátran tudok ismeretterjesztésre ajánlani mindenkinek: középiskolai tanítványaimnak éppolyan jó szívvel tudnám levetíteni az órán, mint legújabbkori szigorlatra készülő történészhallgatóknak ajánlani megtekintésre. Miért?
1. Mert a valós szereplők közötti viszonyrendszert, ha nem is pontosan ábrázolja, de egészen biztosan jól modellezi.
2. Mert nem csak a történelmi idők történelmi szereplőiről mond érdekességeket, hanem általában az emberi természetről, a hatalomvágy és a versengés abszurditásáról. (És ez még akkor is hasznos, ha a tanítványoknak nem kell ilyen mélységben ismerniük a KPSzSz viszonyait.) De legfőképpen
3. Mert jókat lehet röhögni rajta, és ez a legfontosabb.
Összességében azt mondom: ha középiskolai töritanár vagy, és csak egy filmet van lehetőséged megnézetni a tanítványaiddal a suliban, vagy ez legyen az, vagy A tizedes meg a többiek. A srácok szerintem nagyon értékelni fogják.
Talán tényleg az a legjobb a filmben, hogy történelmi szereplőknek élő arcokat ad, mégha ezek karikatúra-szerűek is, de legalább nem szobrok és nem mozdulatlan fekete-fehér portréfényképek (amikből ezen a blogon is olyan sokat láthatsz), hanem élő, cselekvő emberek.
Hadd hozzak erre egy párhuzamot: nem csak mennyivel szórakoztatóbb, de mennyivel élőbb volt a hét magyar vezér alakja a Magyar vándor című filmben, mint a Honfoglalásban!
(Bár lehet, hogy nem jó ezt a kettőt összehasonlítani…) Ezzel csetlésükben-botlásukban is sokkal szerethetőbbek voltak.
A KPSzSz vezetősége persze ebben a filmben nem feltétlenül szerethető, de marha szórakoztató. Csetlésük és botlásuk, intrikálásuk és konspirálásuk inkább kárörömöt vált ki a nézőből.
(Lehet, hogy ezért tiltották be ezt a filmet Oroszországban. Bár szerintem talán nem is feltétlenül az volt a bajuk, hogy így ábrázolja a film az ő történelmi személyiségeiket, hanem az, hogy ezt a filmet nem ők, oroszok csinálták meg. Az azért tényleg kevésbé ad sértődésre alkalmat, ha mindenki a saját történelmén ironizál.)
Azt érdemes hozzátenni, hogy a film nemcsak végtelenül vicces, hanem majdnem ugyanannyira nyomasztó is. Vagy legalábbis borzongató. Igazából felváltva lehet nevetni és szörnyülködni a film nézése közben, illetve sok az olyan szituáció is, amikor nem lehet eldönteni, hogy most nevetni vagy szörnyülködni kellene. (Legtöbben azért ilyenkor mégis inkább nevetnek, és jól teszik. Quentin Tarantino így fogalmazott saját filmjei kapcsán erről a hatásról egy interjúban:
„Az egész őrület, amit művelek, azt szolgálja, hogy olyasmivel csaljak nevetést az arcodra, amin egyébként nem szoktál röhögni. Utána lehet, hogy kérdőre vonod magad: "Hát ezen meg mér' nevettem?" - mert talán nem érzed illendőnek. De már nevettél, úgyhogy késő. Rászedtelek.”)
A kérdés a Sztálin halála kapcsán szerintem leginkább az, kinél milyen arányban van jelen a nevetés és a szörnyülködés.
A film alapja egyébként egy képregény volt. A képregénynek megvan az az előnye, hogy a történelmi alakok tényleg hasonlítani fognak az eredeti mintáikra külsőleg is, és hozzáad a poénokhoz és a képek viccességéhez az alakok karikatúraszerűsége. Film esetében viszont az, hogy a szereplők valóban mozognak és beszélnek, adja meg annak az élményét, hogy most átélünk egy részben valós, de ami ennél sokkal fontosabb, vicces történelmi szituációt. (Az ajánló egyébként azt hirdette: a film némileg megtörtént eseményeken alapul. De ez csak afféle szerénykedés volt: meglepően pontosan követik a valós események menetét, és ahogy több szereplő is megjegyezte: gondos kutatómunka előzte meg a filmet, és amit a legabszurdabbnak gondolsz benne, az sokszor tényleg megtörtént.)
Nézzük milyennek ábrázolja a film ezeket a valós történelmi alakokat! (Mint mondtam, vagy ilyenek voltak, vagy nem, de a köztük lévő viszonyok tényleg gyaníthatóan ilyenek lehettek.)
Lavrenti Beria* szerepében Simon Russel Beale. A legsötétebb karakter ábrázolására egy ismert „Shakespeare-színészt” hívtak, aki színházi munkáiról is jól ismert. Az igazi Beria, az "Acélos Szoszó" (Sztálin) honfitársa, egy véreskezű, perverz mészáros volt, tényleg a történelem legundorítóbb alakjainak egyike. A filmbeli karaktere is sokkal inkább vérfagyasztó, mint vicces. Beria tér a leghamarabb magához abból a sokkból, amit a legfőbb kapaszkodó, azaz a Diktátor (a „Nagy Egyes”) elvesztése okozott, és hamarosan ő kezd a legcéltudatosabban törni a célja, a legfőbb hatalom felé. A színész kellőképpen sokoldalú, most éppen elég ijesztő tud lenni. Tényleg többnyire Beria alakja okozza a döbbent szörnyülködést a film közben. Idővel amilyen arányban ő dominálni kezdi a különböző szituációkat, olyan mértékben kezd apadni az egészben a humor, hogy a gyomorszorító félelemnek adja át a helyet. A néző egy idő után már ezért is Beria ellen kezd drukkolni, mert remélni kezdi, hogy ha Beria valahogyan elbukik, akkor megint a hasraesős, felhőtlen humor veszi át az uralmat a filmben. (Azóta találtam egy kimaradt jelenet-gyűjteményt is. Mint ebből kiderült, az alkotók eredetileg még inkább rá akartak menni Beria perverzitásának ábrázolására.)
Azt is megérthetjük a film alapján egyébként, hogy Beria hol követte el a legnagyobb hibát. Miközben Sztálin annak idején afféle senki által észre nem vett háttéremberből fokozatosan vált legfőbb vezetővé, az ellenfelei lassú, szívós kiiktatásával, addig Beria egyszerre akart mindent, illetve legalábbis túl sokat. Nem érzett rá arra, hogy Sztálin eltűnése a porondról a hatalmas bizonytalanság mellett mekkora megkönnyebbülést is jelentett a KPSzSz-vezetőség minden tagjának; hogy nem akartak megint egy ugyanakkora hatalmú vezetőt maguk fölé, nem akartak ugyanolyan rettegésben élni. Bár Beria eleinte taktikusan el akarta játszani a jó fiút, a türelmetlensége miatt… De nem akarom elspoilerezni a film végét, nézzétek meg. (Vagy ha mindenáron spoilert akartok, akkor üssetek fel egy Kun Miklós-könyvet!)
(*A grúz ლავრენტი ბერია névhez valószínűleg közelebb áll ez az átírás. A „Lavrentyij Berija” már a név oroszosított változata.)
(Amúgy kiderült, hogy a Beriát játszó színész egyszer valahol már Sztálint is eljátszotta.
Nem tudom, mikor meg hol volt ez, csak most találtam ezt a képet a Neten...)
Nyikita Hruscsov szerepében Steve Buscemi. Hruscsov is olyan figuraként indult, akiről valószínűleg nem sokan gondolták, hogy egyszer még egy világbirodalom legelső embere, egy új „Nagy Egyes” lesz. Bár a II. világháború alatt Sztálingrádnál azért nem kis határozottságról és kemény szívósságról tett tanúbizonyságot, (ez, ha máshonnan nem, az Ellenség a kapuknál filmből ismerős lehet), a mostani film alapján úgy tűnik, a háború után Sztálin stábjában leginkább az udvari bolond szerepét játszotta. Steve Buscemitől pedig nem szokatlan, hogy ilyen dilisnek tűnő, de közben nagyon is ravasz és kompetens figurát játszik. Szemmel láthatóan nagyon élvezi is ezt a szerepet. (Ez amúgy minden színészről elmondható. Úgy néz ki, imádhatták a forgatást.)
Emlékszem, egy orosz lánytól (aki Putyinnal szemben is kritikus volt, de Jelcint is keményen szidta) egyszer megkérdeztem, kit tart a hazája legjobbb vezetőjének XX-XXI. századi vonatkozásban. És ő Hruscsovot mondta. Namost ebben a filmben nem egy jelenet van, amikor Hruscsovból nagyon erősen bohócot csinálnak, olyan módon, ami lehet, hogy már neki, Darjuskának is sok lenne. Meg is kérdezném tőle, ha nem lenne a hazájában a film betiltva.
Georgij Malenkov szerepében Jeffrey Tambor. A film szerint Malenkov a legszerencsétlenebb, leghatározatlanabb ember volt a KPSzSz-vezetésben. Hogy eleinte mégis mindenki beleegyezett, hogy ő legyen Sztálin halála után a legfőbb, első számú vezető, az pont annak volt köszönhető, hogy senki nem vette őt komolyan. Mindenki azt gondolta, maga felé tudja hajlítani, illetve amíg Malenkov előtérbe van tolva, addig az ő határozatlanságát kihasználva a többiek majd elérhetnek mindenféléket a háttérben. Ez megint csak vicces szituációkat teremt, főleg, amikor egy idő után maga Malenkov is hinni kezd a saját tehetségében és vezető szerepében. Ez csak tovább bonyolítja a már amúgy is hatalmas káoszt. Amit én még Malenkovról tudtam, hogy a szovjet Párton belül ő volt Nagy Imre legfőbb támogatója. (Lehet, hogy már az is neki (is) köszönhető, hogy Nagy Imrét nem akasztották fel már 1949-ben Rajk László mellé vagy akár helyette.) Így az elején még arra is gondoltam: lehet, hogy nekem, mint magyarnak a filmet nézve neki kell majd szurkolnom, hiszen ő érheti el, hogy Magyarország élére is egy normális vezető kerülhessen a kopasz mini-Sztálin helyett. Nade ennek a Malenkovnak elég nehéz szurkolni, annyira röhejes figura.
A vékony Jeffrey Tambor amúgy nem igazán hasonlít az igazi, kerek arcú, nagy hasú Malenkovra. Sokkal inkább mintha Kun Miklós professzor úrhoz próbálták volna hasonlóvá maszkírozni. (Ha már itt tartunk, nem tudom, csak én látom-e így, de Steve Buscemi Hruscsovja meg mintha a másik magyar főszovjetológusra, Krausz Tamásra akarna hasonlítani….)
Itt egy kép a film díszleteiből
Amit úgy tűnik, megpróbáltak úgy megfesteni, hogy a rajta lévő alak egyaránt hasonlítson Mr Tamborra és az igazi Malenkovra. Az eredmény elég érdekes...
Georgij Zsukov marsall szerepében Jason Isaacs. Leginkább ez a figura viszi a showt az egész filmben, már amikor éppen szerepel. Ő a legstílusosabb, legpofátlanabb szereplő, minden beszólása és minden mozdulata a helyén van, mindig jó ránézni, ha felbukkan, mert csak úgy árad belőle a férfias karizma. Az ijedt pártvezetőknek küldött cinikus oltásai mind remekül célba találnak. Nem afféle karót nyelt mintakatona ő, sokkal inkább emlékeztet valamelyik Marvel-film laza szuperhősére, mint egy katonai vezetőre. (Ha valamiért, akkor éppen ezért lehetett hiba orosz részről betiltani a filmet: ha a II. világháború hőseinek a mostani orosz vezetés kultuszt akar csinálni (márpedig, hogy akar, az nem kétséges), akkor ehhez nem is lehetne jobb alapanyagot találni, mint Jason Isaacs Zsukov-alakítása. Szerintem maga Putyin is valószínűleg ilyen figura szeretne lenni, illetve ilyen képet akar magáról sugallni, amilyennek a kemény Georgijt ez a film bemutatja.)
Zsukov volt a II. világháborút Európában befejező hadműveletek fő vezetője, így sokszoros hős, akit mindenki tisztelt. Ebben a filmben pedig ő a legmagabiztosabb figura a Nagy Egyes halálát követő hatalmas káoszban. Tökéletesen tisztában van saját jelentőségével, sokáig kívülről, magában jól szórakozva nézi a politikai vezetők között uralkodó zűrzavart, miközben tudja, hogy mindenki arra vár, hogy ő lépjen közbe, és foglaljon állást a hatalmi harcban. Naná, hiszen ő az, aki mögött tényleges fegyveres erő áll. Közben látszik az is, hogy Zsukov nagyon be van sózva, és alig várja, hogy végre újra akcióba lendülhessen: olyan katona ő, aki nem sokáig bír nyugton megülni a babérjain. Örülne, ha puccsot kellene levezényelnie, és ehhez akár ismét személyesen fegyvert fognia. Magabiztosságához persze hozzájárul az is, hogy tudja: egyrészt mint háborús hősre, senki nem nagyon merne kezet emelni rá (talán mert a háború eléggé összekovácsolta és mellé is állította a tábornoki kart), másrészt Sztálin után senki nem is érzi magát annyira nyeregben, hogy egy újabb nagy koncepciós persorozatot indítson a katonai vezetők ellen.
A fentieknek megfelelően Jason Isaacs az, aki a legnagyobb élvezettel lubickol a saját szerepében, de hát ez érthető is: ez számára egy jutalomjáték, egy ilyen szerep minden férfi színész álma. Ki ne szeretne egy ennyire tökös, határozott, bátor és stílusos figurát játszani?
Vjacseszlav Molotov szerepében Michael Palin. Sejthető volt, hogy egy ilyen angol fekete humoros vígjátékba jó ötlet behozni egy Monty Python-színészt is. Bár Molotov itt, ebben a filmben speciel nem annyira komikus figura, sokkal inkább tragikus, de az ő tragédiája megfelelően abszurd ahhoz, hogy groteszkül lehessen bemutatni. Molotov, „Sztálin pörölye” (мoлoт=kalapács), a Szovjetunió külügyminisztere volt, nevéhez és a többi szovjet vezetőhöz képest (akik mindig megőriztek valamit a „forradalmi” nyugtalanságból) egy kifejezetten higgadt, hűvös figura lehetett, tipikus diplomata. Amellett Sztálinnak feltétel nélküli híve és kiszolgálója, aki képes volt saját ártatlan felesége letartóztatása felett is napirendre térni (bár bizonyára elképzelhetetlenül nagy belső önmarcangolás árán). Így ő az, akinek az alakján keresztül be lehet mutatni, mennyire skizofrén dolog tud lenni, amikor valaki akkor is ki akar tartani a Vezér mellett, amikor már a saját bőrén kezdi érezni, hogy az, amit követ, annak semmi köze nincs az igazságossághoz. (Bár valószínű, hogy Molotov ezzel sokkal régebb óta tisztában volt.) A történelemkönyvek úgy emlékeznek meg Molotovnak a Sztálin halála utáni szerepéről, hogy ő volt a „legkonzervatívabb” a KPSzSz vezetői közül, ő volt az, aki a legkevésbé akarta lazítani azt az egész elnyomó struktúrát, amit Sztálin kiépített. Mindezek fényében Molotovot akár egy cinikus figurának is lehetett volna ábrázolni ebben a filmben, de Michael Palin alakításában inkább rezignált, keserű, érzéseit és gondolatait elfojtani igyekvő alak. Ez adja a tragikumát. És szerintem ez az ábrázolás is hihető vele kapcsolatban. Érdekes látni, hogyan győzködi magát még mindig Sztálin nagyságáról, akkor is, amikor a többiek ezen már régen túlléptek, és a temetés technikai részleteinek kimunkálása meg a hatalmi machinációk sokkal jobban érdeklik őket, mint a Sztálin alakjáról való tényleges megemlékezés. (Ami Molotovot érdekeltté teszi abban, hogy beszálljon a hatalmi harcokba, az az, hogy ő is iszonyúan tart Beriától.)
Szvetlana Sztalina (Allilujeva) szerepében Andrea Riseborough. Sztálin lányára ugyanaz a rezignáltság jellemző, mint Molotovra. Sztálin, egy rövid időszakot leszámítva nem sokat törődött a saját gyerekeivel, amikor mégis, akkor leginkább megalázta őket, így aztán mindegyikük (mind a négyen) elég megkeseredett emberek lettek. (A filmben csak ketten szerepelnek, az idősebb fiú, Jakob/Jakov (aki még grúznak született) meghalt a német hadifogságban a háború alatt, a negyedik, házasságon kívüli gyerek, Konsztantyin Kuzakov pedig sosem volt olyan magas pozícióban, hogy labdába rúghatott volna a filmben ábrázolt hatalmi sz**keverésekben.) Persze mindent megtehettek, amit akartak, de nem volt egy kellemes életük. A filmnek megint egyik érdekes szála, hogy hogyan, milyen eltérő módon próbál a diktátor két gyereke valami boldogságot találni mégis az életében, kihozni valami pozitívat a helyzetükből. Szvetlana inkább afféle csendes, visszahúzódó szürke kisegér lesz, próbál nem ártani senkinek. Nagyon nem akar részt venni az egész politikai játszmában, viszont, mivel van annyira okos, tudja, hogy ezekbe mégis bele fogják keverni. Így viszont valami óvatos lavírozásba mégiscsak belekezd, nem a hatalomért, hanem hogy a személyes boldogságáért mégiscsak tenni tudjon valamit.
(Szvetlana egyébként később sikeresen kivonult a szovjet felső vezetés politikai intrikáiból: előbb Szvetlana Allilujevaként (az anyja vezetéknevén) diplomata lett, távol a Központtól, majd emigrált Amerikába, és igyekezett végleg szakítani a múltjával. Talán egy külön filmet is megérne az ő élete.)
Vaszilij Sztálin szerepében Rupert Friend. Teljesen mást kezd a helyzetével Vaszilij, mint a húga, Szvetlana. Ebben a filmben Vaszilij egy nagyhangú aranyifjúnak van ábrázolva, aki tudja, hogy bármit megtehet, de leginkább csak a sport és a pia érdekli. Előnyére válik viszont, hogy annyira mégsem száll el „a Főnök fia” szereptől, hogy azt higgye, hogy akár utóda is lehet az apjának, új egyeduralkodóként. Teljesen tisztában van vele, hogy alkalmatlan egy egész ország, sőt egy egész világbirodalom vezetésére, és nem is nagyon erőlteti a dolgot. Persze aztán helyzeténél fogva nem nagyon tudja elkerülni, hogy ő is belesodródjon az egész mocskos intrikálásba, de Szvetlánával ellentétben ő végig tényleg sodortatja is magát, nem igazán próbál irányítóvá válni.
Az Interneten keresgélve akadtam rá arra, hogy 2013-ban az oroszok Vaszilij Sztálinról is készítettek egy minisorozatot, Vaszilij, a népek atyjának fia címmel. (Az utóbbi időben egyébként számos híres XX. századi történelmi személyiségük kap saját sorozatot, én például meglepődtem róla, hogy már Leonyid Brezsnyevről is van.) És állítólag ez nagyon népszerű is lett Oroszországban.
Ebben Vaszilij Sztálint Gela Mesi játszotta, aki külsőre talán jobban hasonlít az eredetire, mint Rupert Friend.
Nem láttam ugyan azt a sorozatot, de az előzetes alapján azt gyanítom, hogy az inkább azt mutathatja be, hogy hogyan lett Vaszilijból az apja felé irányuló bizonyítási vágyból fakadóan a II. világháború egyik sikeres, eredményes, bátor pilótája. Azt pedig el tudom képzelni, hogy ha az oroszok azt a figurát szerették, mert együtt tudtak érezni vele, akkor nem fognak örülni annak a képnek, amit Armando Iannucci filmje sugall Vaszilij „cárevicsről”. Pedig valószínűleg mindkét képben van igazság, csak itt élete egy teljesen más szakaszában mutatják be Vaszilijt az alkotók. Valószínűleg ő is csak a háború után kezdett a piához menekülni, mikor már nem tudott mit kezdeni magával, és vitézség helyett is csak harsányságával tudta kompenzálni keserűségét. (És itt persze nem ő a főszereplő, csak egy mulatságosnak szánt mellékkarakter.)
Marija Jugyina szerepében Olga Kurylenko. Nem tudtam, hogy ez a figura és az ő történetszála miért kellett a filmbe, azt hittem, csak azért, hogy a csinos Olga Kurylenko is kapjon benne egy szerepet. (Őt sosem tartottam nagyra színészként, úgy tűnt, a modellből lett színésznők minden típushibáját reprezentálja.) De aztán megtudtam, hogy ez az eset, amit a film elmesél a zongorista őszinte leveléről Sztálinnak tényleg megtörtént. Ráadásul a valóság annyival durvább, hogy a történet nem a Sztálin halála körüli napokban játszódott le, hanem jóval (évekkel) korábban, Sztálin tehát rengetegszer lecsukathatta és kinyírathatta volna Jugyinát, ha akarta volna. De nem akarta. Így a történet megint arra példa, milyen kiszámíthatatlan egy diktatúra: egy diktátor szeszélyeskedése nem csak emberek halálához járulhat hozzá, hanem egy-egy esetben életben maradásukhoz is, mikor minden logika szerint meg kellene halniuk. Örömmel számolhatok be viszont emellett arról, hogy Olga Kurylenko fejlődik mint színész. Jó, nem nagy szerep, amit itt visz, de még előfordulhat az is, hogy egyszercsak beletanul a szakmába.
Joszif Sztálin (Joszeb Dzsugasvili) szerepében Adrian McLoughlin, de ő végül is csak a címszereplő, nem pedig a főszereplő. Elég hamar kinyiffan a karaktere, aztán a film további részében a színészi alakítás mindössze annyi, hogy hanyatt fekszik.
Itt van még aztán
Anasztasz Mikojan szerepében Paul Whitehouse
Nyikolaj Bulganyin szerepében Paul Chahidi
és Lazar Kaganovics szerepében Dermot Crowley,
akik szintén tagjai a KPSzSz Központi Bizottságának. Bár ezeket a szerepeket is elismert komikusok játsszák, de az ő szerepük a filmben nem olyan nagy, mint a többieké, leginkább az ijedt rohangálásban nyilvánul meg. Ezt azonban nagyon szórakoztatóan csinálják ők is. És egy-két jó beszólás azért nekik is jut, különösen Mikojannak, aki pár évvel később majd végleg megszabadítja Magyarországot a kopasz mini-Sztálintól.
Erről jut eszembe: már a film első előzetesének megtekintése óta az jár a fejemben, hogy lehetne akár egy Sztálin halála 2-t is készíteni, ami azt mutatná be, milyen hatása volt az egyes eseményeknek a Keleti Blokk többi országában, hogyan buktak el sorban az ottani diktátorok, a k-európai kis Sztálinok.
Rákosi szerepét játszhatná mondjuk Danny DeVito
Szóval: a Sztálin halála egy kiváló film, megtudhatjuk belőle mi vár ránk, ha majd a mi Nagy Egyesünk is eltűnik majd a rendszerből (nem feltétlenül úgy, hogy meghal). De aki nem tanulságot akar a filmtől, csak egy kis felhőtlen kikapcsolódást, szerintem azoknak is be fog jönni.
