Kapcsolatok hálójában (beszámoló egy konferenciáról) III. rész

A Kapcsolatok hálójában. A magyar-lengyel együttműködés ezer éve című történészkonferencia második napjáról szóló beszámoló harmadik, befejező részéhez érkeztünk. (A hosszúsága miatt szedtem az egészet háromfelé.) A beszámoló az én véleményeimet és tudásomat tükrözi, nem csak a benyomásaimat. Az illusztrációkat is én választottam, nem az eredeti előadások előadói.

Tadeusz Kopyś (a krakkói Jagiełło Egyetem Európa-történeti Intézetének munkatársa) előadása Magyarország és Lengyelország kapcsolatairól szólt az 1970-es években. Ez a korszak mind a két országban a konszolidálódott államszocializmus kora volt, bár ez természetesen Magyarországra sokkal inkább igaz volt. (Lengyelországon 1970-ben és 1976-ban is végigsöpört egy nagy munkástüntetés-hullám.

(Fent: egy híressé vált felvétel 1970-ből Gdyniából: barátai egy ajtón viszik a katonaság által lelőtt 18 éves tüntető Zbigniew (Zbyszek) Godlewski testét az utcán. Lent: a gdyniai véres eseményeket feldolgozó film, a Fekete csütörtök részlete. Erről már volt szó itt.)

Előbbi az akkori pártvezetés lemondását, utóbbi a társadalmi ellenzék újraszerveződését segítette elő.) A két ország kapcsolatát az előadás szerint az óvatoskodás és az enyhe gyanakvás jellemezte. Lengyelország túl volt az 1956 utáni optimizmuson az államszocialista rendszer megjavíthatóságáról és az ezt követő csalódáson, az 1968-as diáklázadásokon és az 1970-es munkáslázadásokon, amelyeket több városban sortüzekkel fojtott el a hatalom. Az 1956-ban olyan nagy reményekkel induló Władysław Gomułkát a Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR) élén Edward Gierek váltotta, aki igyekezett a magyar mintából tanulni, és különböző népjóléti intézkedéseket bevezetni akár az ország teljes eladósítása árán is. Nem mondható, hogy CsehSzlovákia közös lerohanásának emléke (1968-ban) jót tett volna a két ország kapcsolatának, és erősítette volna a lengyel-magyar fegyverbarátságról a köztudatban élő képet.

(Harcostársak: a CsehSzlovákia megszállásában résztvevő magyar és lengyel katonák.)
A két ország állampártjai mindkét helyen kétfrontos harcot hirdettek egyrészt a „jobboldali” (nacionalista), másrészt a „baloldali” („revizionista”, azaz a Párt és a Szovjetunió vonalától eltérő szocialista) elhajlások ellen, ezzel is hangsúlyozva a maguk mérsékelt, konszolidált, szélsőségeket visszatartó hozzáállását. Ugyanakkor mind a PZPR, mind a MSzMP fórumain fontos szerepet kaptak ekkor a „szocialista hazafiság” mibenlétéről folyó viták, amelyek éreztették hatásukat a két ország kulturális életében is.
A hivatalos kapcsolatok formalitásain túl változatlanul élt az egymás iránti nem hivatalos kulturális érdeklődés. A Lengyelországba utazó magyar stopposok az előző évtizedhez hasonlóan változatlanul a korszak jellegzetes figurái voltak. Érdekes példa volt az érdeklődés felkeltésére

Spiró Györgynek Az ikszek című regénye, amely Wojciech Bogusławskiról, a nagy lengyel színész- és színházszervező-egyéniségről szólt, és nagy siker lett Magyarországon. Később Spiró György mintegy ennek folytatásaként írta meg Az imposztor című drámáját is, amely lengyelre fordítva is sikert aratott.

(Major Tamás Az imposztorban Wojciech Bogusławski szerepében. Jobbra az igazi Wojciech Bogusławski. Spiró György szerint az egész dráma (illetve vígjáték) azért keletkezett, mert Major Tamás nagyon el akarta játszani színpadon is a lengyel színészkirályt, akinek a figurája Az ikszekben olyannyira megtetszett neki.)
(Egyébként az 1960-as években maga Spiró György is stopposként járta be Lengyelországot, és így tökéletesítette lengyel nyelvtudását.)


Ehhez kapcsolódott a következő előadás is Jerzy Kochanowskitól (a Varsói Egyetem oktatójától), aki a magyar és a lengyel informális kereskedelmi kapcsolatokról beszélt a ’60-as, ’70-es és ’80-as években, meglehetősen laza stílusban, számos korabeli karikatúrával illusztrálva a referátumát. A jelenséget összefoglalóan „szürke kereskedelemnek” vagy „merkanturizmusnak” nevezte. Megállapította, hogy a korban az államszocialista hatalom, mint annyi minden máshoz, ehhez a jelenséghez is eléggé felemásan állt: egyfelől a külkereskedelem állami monopóliuma miatt hivatalosan tiltotta, másrészt valamennyire mégiscsak eltűrte, abból a megfontolásból, hogy amennyire lehet, maradjon a kereskedelemnek ez a formája a Keleti Blokkon belül. Az 1960-as évek elején még főleg a magyarok mentek tömegével szürke kereskedelem céljából a Lengyel Népköztársaságba, de ez aztán hamarosan megfordult. Az 1960-as évtizedben egyébként is jóval könnyebb lett az utazás a Keleti Blokk országain belül, nem csak a bürokrácia lazulása miatt, hanem azért is, mert egyre többen rendelkeztek saját autóval az ilyen utakhoz. A lengyel turisták esetében jellegzetes, hogy nem csak árut hoztak be és árut vittek ki Magyarországról, hanem legalább ennyire fontos volt a magyar forint beszerzése is, aminek illegális beváltásából aztán jól lehetett nyerészkedni Lengyelországban.

A lengyel seftelők legfontosabb célpontjai Budapesten kívül Miskolc, Debrecen és Szolnok voltak (utóbbi kettő természetesen a nehezebben elérhető román piac felé is közvetítő helyet jelentett).


A következő előadó Lagzi Gábor (jelenleg a varsói Magyar Nagykövetség munkatársa, szintén a lengyel-magyar és a lengyel-ukrán kapcsolatok régi szakértője). Előadása

Jerzy Giedroyc párizsi emigráns köréről és annak magyar kapcsolatairól szólt.

Jerzy Giedroyc, az 1906-ban született író a II. világháború alatt kényszerült elhagyni hazáját. A brit haderő mellett szolgáló lengyel Anders-hadsereg katonájaként volt ott a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Később Rómában, majd Párizsban telepedett le, az ottani lengyel kulturális intézetekben dolgozott. Párizsban alapította meg a

Kultura (Paryska) nevű lengyel nyelvű folyóiratot, amely számos politikai emigráns írásait közölte, és erős hatással volt a hazai demokratikus ellenzékre is. Olyan szerepet töltött tehát be a lengyel irodalmi, politikai és történeti-tudományos életben, mint magyar esetben a Párizsi Magyar Füzetek. Természetes tehát, hogy a két folyóirat között élénk kapcsolat is kialakult. A Párizsi Magyar Füzetek is gyakran foglalkozott lengyel témákkal

(különösen 1980 után, főleg a Solidarność kapcsán). Az egyik legfontosabb kapcsolattartó

Gömöri György irodalomtörténész volt, aki 1956-ban Budapesten lengyel szakos egyetemistaként fontos szerepet játszott az október 23-ai, lengyelek melletti szimpátiatüntetés megszervezésében, majd a későbbi, forradalmi eseményekben is. Emiatt emigrálni kényszerült. Főként Angliában élt (de az 1970-es évektől néha azért hazalátogatott). Sokat fordított a Kultura Paryska cikkeiből, az ott publikáló szerzők írásaiból, illetve már a rájuk való gyakori hivatkozással is fenntartotta a lengyel téma iránti érdeklődést az emigráns és az ellenzéki magyarokban.

Jerzy Giedroyc viszont rajta kívül is számos fontos magyar figurával állt kapcsolatban. Például Fejtő Ferenccel vagy

Karig Sárával, akit a Szociáldemokrata Párt tagjaként hurcoltak a szovjetek a GULag-ra nem sokkal azután, hogy 1947-ben leleplező írásokat közölt a kékcédulás választási csalásokról.

Vagy Gosztonyi Péterrel, aki 1956-ban Maléter Pál mellett szolgált a Magyar Néphadseregben, majd emigrációba kényszerülve Svájcban nemzetközi hírű hadtörténésszé képezte magát. A fiatalabb magyarok közül pedig Giedroyc főleg

Bojtár Endrével és Kiss Gy. Csabával állt levelezésben, nekik számos fontos lengyel nyelvű kötetet juttatott el fordításra.
A Kultura Paryska folyóirat közölte először lengyelül Déry Tibor Niki című regényét, illetve

Fekete Sándornak Az 1956-os felkelés okairól és tanulságairól címmel megjelent esszéjét is. Ezt Fekete Sándor közvetlenül a forradalom leverése után, az Október Huszonharmadika című illegális lapban jelentette meg, eredetileg Bos Hungaricus (azaz: Szürkemarha) álnéven, ezért később Hungaricus-kéziratként vált ismertté. Miután a hatóságok kinyomozták a szerző kilétét, Fekete Sándort 9 év börtönbüntetésre ítélték érte (illetve más 1956-os cikkeiért is), amelyből 4 évet le is töltött. (Az, ahogyan ennek történetét elmesélte, éppen olyan szórakoztató, mint amilyen tanulságos maga a cikksorozat. Kár, hogy befejezetlenül maradt, és így inkább az okokról szól; a tanulságok levonására már nem hagytak neki időt.) Közben a kézirat egészen hamar kijutott nyugatra és már a szerző bebörtönzése előtt is megjelent francia és olasz nyelven is. Az első lengyel fordítást a francia változat után

Czesław Miłosz, a későbbi Nobel-díjas író és költő készítette.
A téma kapcsán Lagzi Gábor a további tervekről is beszélt: folyamatban van egy kötet kiadása a Kultura és a szintén Jerzy Giedroyc szerkesztésében megjelenő

Zeszyty Historyczne (’Történelmi Füzetek’) magyar témájú cikkeiből. Reméljük, hamarosan megjelenik.


Az utolsó előtti, rendkívül érdekes előadást

Mitrovits Miklós (a MTA Történeti Intézetének kutatója), az egész konferencia fő szervezője, a magyar-lengyel kapcsolatok történetének jelenleg talán legismertebb népszerűsítője tartotta. Témája az államszocialista idők ellenzéke és ellenkultúrája volt Magyarországon és Lengyelországban. A két országban jelenlévő ellenzéki csoportokat szisztematikusan, témák szerint haladva hasonlította össze. Felhívta a figyelmet egy igen fontos tényre: arra, hogy míg a lengyel ellenzéknek igen nagy szakirodalma van, addig a magyar ellenzékről az egyre nagyobb hozzáférhető forrásanyag mellett is jóval kevesebb a feldolgozás. Csizmadia Ervin háromkötetes nagy összefoglalója (A demokratikus ellenzék története), azaz 1995 óta hasonló nagy átfogó igényű mű nem is keletkezett a témáról.
Ezután az előadó a két ország ellenzékeinek struktúráját tekintette át. A lengyel ellenzéki tevékenységet három részre osztotta, és mindhárom esetben megadta ezen tevékenységek, jelenségek intézményesült formáit is:

a) a politikai ellenzék (KOR – Munkásvédelmi Bizottság, ROPCziO, Solidarność), amely határozott intézményesült formát 1976-ban kapott,

b) a társadalmi ellenállás: ennek intézményesült formái a diákbizottságok valamint a szabad szakszervezetek

c) a meglévő legális szervezetek, intézmények ellenzéki tevékenysége: ez elsősorban a Katolikus Egyházat jelenti, illetve az ahhoz kapcsolódó egyéb szervezeteket és lapokat (mint a Więż nevű katolikus folyóirat köre, balra) (Jobbra: Jerzy Popiełuszko atya)


Az 1980-ban létrejövő Solidarnośćról (amely elsősorban a szabad szakszervezetek ernyőszervezete kívánt lenni) azt mondta: ez volt a politikai és a társadalmi ellenzék összefogása (hiszen a Solidarność szervezetei a végén már nem csak szakmai alapon szerveződtek), ez teremtette meg sikeresen azt az egységet, amelynek igénye már a KOR létrehozásakor megmutatkozott.
A magyar ellenzéket viszont két részre osztotta:


a) a demokratikus („tiltott”) ellenzékre (pl. szamizdat-kiadók) és

b) a kulturális („tűrt”) ellenzékre, azaz a független értelmiségre (pl. az Írószövetségben, a Bethlen Alapítványban, stb.)
Ennek kapcsán Mitrovits Miklós végre (velem egyetértésben) azt hangoztatta, hogy helytelen és kifejezetten megtévesztő az államszocialista idők kapcsán „urbánus” és „népi” ellenzékről beszélni, mivel ez az 1930-as évek ellenzékének két kategóriája, az akkori helyzet és az akkori csoportok pedig egyáltalán nem feleltethetők meg az 1970-es és az 1980-as években meglévő helyzetnek és a résztvevőknek. Már csak azért sem, mert a demokratikus rendszer-ellenzék és a kulturális (félrevezető módon „népinek” nevezett) ellenzék teljesen más típusú tevékenységet végzett, másképpen bírálta a rendszert.
Ami persze magyar esetben feltűnő, hogy a hiányzik (jobban mondva alig észrevehető) a társadalmi ellenállás a rendszernek, a kétféle ellenzékiség a társadalom jóval szűkebb rétegét fedi le, mint lengyel esetben. Pont emiatt volt jóval nehézkesebb az ellenzék, illetve az ellenállási formák intézményesülése is. Az 1980-as évekig inkább beszélhetünk az ellenzék fórumairól, találkozóiról, vitáiról, mint intézményeiről. Az intézményesülés csak 1987-ben indult meg a Magyar Demokrata Fórum létrejöttével, majd 1988-ban folytatódott a Szabad Kezdeményezések Hálózatával és a Fiatal Demokraták Szövetségével.
Természetesen a magyar és a lengyel ellenzék igyekezett tartani egymással a kapcsolatot. Ebben is megfigyelhető, hogy mindegyik csoport a maga megfelelő szervezeteivel kereste elsősorban az összeköttetést. A magyar demokratikus ellenzék elsősorban a Munkásvédelmi Bizottsággal (KOR), a kulturális ellenzék a katolikus körökkel, a fiatal radikálisok (például a Bibó-kollégisták) pedig a lengyel diákcsoportokkal, például a Wolność i Pokój (Szabadság és Béke) nevű szervezettel
Az ideológiában illetve a kérdésfelvetésekben és a módszerekben is megfigyelhetők, párhuzamosságok, megfelelések.

A demokratikus ellenzék elsősorban a Charta ’77-re, Adam Michnik „új evolucionizmusára” és Jacek Kuroń elméleti és gyakorlati munkáira alapozta az elképzeléseit, gyakran adott ki szamizdat-kiadványokat, illetve felváltva alkalmazta a konspiratív módszereket és a nyílt tüntetést. A kulturális ellenzék főleg a kulturális problémákat, a „nemzeti sorskérdéseket” igyekezett felvetni, gyakran folytatott vitát a közép-európai identitásról (Czesław Miłosz, Zbigniew Herbert, Jerzy Giedroyc és Wacław Felczak hatására), és a hatalomra való mérsékelt nyomásgyakorlás eszközeit tartotta legcélravezetőbbnek. A fiatal radikálisok pedig az ifjúsági szerveződés ügyeit és a környezetvédelem témáját vetették fel sokszor, és gyakran szerveztek közös ellenzéki konferenciákat, és ha kellett, szintén éltek a tüntetés eszközével.

(Adam Michnik és Jacek Kuroń, a két cserkész-haver, a lengyel ellenzék két emblematikus alakja, a különböző irányzatok összefogói. Jacek műveinek magyarra fordítása szerintem különösen fontos lenne, és ebbe én is szívesen beszállnék.)


A nap utolsó előadója Andrzej Sadecki (a prágai Karel Egyetem doktorandusza, korábban a Keleti Tanulmányok Központjának munkatársa Varsóban) volt, aki pedig a lengyel és a magyar emlékezetpolitikáról, az állami intézmények emlékezetformáló hatásáról beszélt az 1989-es rendszerváltás utáni évtizedekben. Szóba hozta, hogy milyen hullámok figyelhetők meg a történeti kérdések iránti érdeklődés felfokozódásában, majd lanyhulásában a közvéleményben, illetve néhány szóval kitért az emlékezetpolitika utóbbi években megfigyelhető polarizációjára is, de ezt összességében nem fejtette ki részletesen. Általában ez az utolsó előadás mintha kissé túlságosan is általánosságokban beszélt volna, kevésbé volt érezhető az a fajta elemző és bátor kritikusság, amire ehhez a témához, és a történeti emlékezetben megjelenő torz jelenségek vizsgálatához szükség lenne.* Ezt azonban az is okozhatta, hogy az előadó úgy érezte, a közönség már nagyon fáradt, és a kései időben már nem akarta hosszan elhúzni az előadást, és nagyobb vitákat kelteni. Kérdés, mennyire lesz részletes az előadás írott változata.

(*Ez a konferencia-összefoglaló eredetileg nem a blogra készült, ezért, diplomatikusan kellett fogalmaznom. Itt, a blogon nem kell udvariaskodnom, nyíltan kimondhatom: Magyarországon a narancsos rezsim/a neogörénykurzus, Lengyelországban pedig

a Hörcsög-rezsim egyaránt szisztematikus történelemhamisítást folytat. (Ennél még sokkal durvábban is.) Szakmánk érdekében is fontos, hogy kitaláljuk, hogyan lehet ezellen védekezni. De azért is, mert a történelemhamisításnak egyenes folytatása a kortárs valóság hamisítása. A múlt manipulálása előkészíti az álhírgyártást, a folyamatos hazudozást. Ezért kellene megvédeni a Tudományos Akadémia becsületét is.)

Összességében a konferencia egy rendkívül hasznos esemény volt, a magyar-lengyel kapcsolatok felfutásának egy rendkívül látványos megnyilatkozása, amely reméljük, más kutatókra is inspirálóan hat majd.

Kapcsolatok hálójában (beszámoló egy konferenciáról) II. rész

Folytatódik a beszámoló a Kapcsolatok hálójában. A magyar-lengyel együttműködés ezer éve című történészkonferencia második napjáról.


Ring Éva (az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékének professzora) előadása a nagy formátumú történész,

Oskar Halecki Európa-képéről és magyarországi hatásáról szólt.Oskar Halecki elsősorban annak a makrorégiónak az országaival, közös történelmükkel foglalkozott, amelyhez a Visegrádi Országokat is számítani szoktuk, és amelynek elnevezéséről sokszor olyan heves viták dúlnak a történészek, az írók és a közgazdászok között. (Közép-Európa? Kelet-Európa? Közép-Kelet-Európa? Kelet-Közép-Európa? Köztes-Európa? „K-Európa”?) Így Halecki ezekben a vitákban Szűcs Jenő, Bibó István, Pach Zsigmond (vagy akár Czesław Miłosz és Milan Kundera, hogy két szépírót is mondjak) mellett megkerülhetetlen figurának mondható. Természetesen már az is fontos hatással lehetett rá, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként, félig lengyel, félig horvát családban született és sokáig élt Bécsben is. A térség szakértőjeként jelentős része volt az 1918 utáni béketárgyalások előkészítésében. Élete második felében pedig ő is emigrációba kényszerült, és az Amerikai Egyesült Államok legnevesebb egyetemein tanított történelmet. Egész életében mindig a nemzetközi tudományos együttműködések jelentős ösztönzőjének számított.
Oskar Halecki többnyire a Kelet-Európa megnevezést használta a térségre, amelybe beleértette a Visegrádi Országokat, a Balti-államokat és általában a Balkánt is. Oroszországot viszont nem, azt egy másik, sajátos (sok elemében „ázsiai” típusú) despotikus rendszer képviselőjének tartotta. (Cseh kollégái, mint Jaroslav Bidlo ezzel vitába szálltak.) Haleckinek ez a szemlélete erősen hatott a magyar

Lukinich Imrére is, aki ennek szellemében alapította meg a két világháború között a Pázmány Tudományegyetemen (ma ELTE) a Kelet-Európa Története Tanszéket. (Magyarországon ekkor időről időre felbukkanó mém volt a Dunai Konföderáció gondolata, amely remek alátámasztásra talált Halecki írásaiban.) Valószínűleg Teleki Pál és az általa alapított tudományos intézet is sokat merített Halecki gondolataiból. A II. világháború után Oskar Haleckinek sikerült a maga Kelet-Európa-elméletét a Columbia Egyetemen is elterjeszteni, ami nagy szó volt abban az időben, amikor a kétpólusú világrend szemléletében Kelet-Európa fogalma (főként az amerikai közönség tudatában) összemosódott a Szovjetunióval és a szovjet befolyás alatt álló „Keleti Blokkal”. Mivel a K-Európáról folyó viták manapság is időről időre változó intenzitással fellángolnak, mindenképpen fontos lenne, hogy Haleckinek minél több írását a magyar közönség is megismerhesse.


Egy hasonlóan fontos (és hasonló témákkal foglalkozó) nagy történész-alakról szólt a következő előadás is: Maciej Janowski (a Lengyel Tudományos Akadémia Történeti (Manteuffel) Intézetének munkatársa, a CEU vendégoktatója) referátuma

Marceli Handelsmanról. Handelsman írta meg például a korábban már említett Adam J(erzy) Czartoryski (másképpen: ifj. Adam Czartoryski) életrajzát, amelyben természetesen foglalkozott a magyar-lengyel együttműködés kérdéseivel is. De nagyon fontos műveket hagyott az utókorra a modern nemzettudat kialakulásáról és annak későbbi torzulásairól is. Több művében elemezte a három részre szakított Lengyelország XIX. századi fejlődésének párhuzamosságait és különbözőségeit, így fontos része lehetett az arról szóló diskurzusban, hogy a korábban különböző birodalmakhoz tartozó részek hogyan tudnak integrálódni egy új Köztársaságban. Sajnos Marceli Handelsmannak nem volt olyan szerencséje, mint Oskar Haleckinek: nem tudott a náci megszállás elől elmenekülni, így végül életét koncentrációs táborban fejezte be. Maciej Janowski fontos adósságként említette a magyar-lengyel kapcsolatok történetének kutatásában Marceli Handelsman és Lukinich Imre levelezésének kiadását, amely remélhetőleg hamarosan megvalósul.


Gerencsér Tibor, a Felczak Alapítvány igazgatója az 1934-es magyar-lengyel kulturális egyezményről tartott előadást. Hangsúlyozta, hogy ez az egyezmény nem egy hosszú, átgondolt folyamat eredménye volt, hanem kicsit ötletszerűen jött létre, bár előzményei kétségtelenül voltak. Az 1930-as években

Divéky Adorján tevékenységének köszönhetően Varsóban létrejött a Magyar Könyvtár, majd a magyar lektorátus az egyetemen, Varsóba látogatott Klebelsberg Kunó oktatási miniszter, majd megindultak a diákcsere-programok is. 1933-ban pedig a magyar és a lengyel cserkészeknek a Világ-jamboree-n nyílt alkalmuk a találkozásra,

illetve ekkor zajlott a Báthory- és Sobieski-emlékév, és ekkor avatták fel

Józef Bem szobrát is Budapesten.Ekkor már Varsón kívül Krakkó, Poznań, Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) egyetemein is működtek magyar lektorátusok, illetve Budapesten és Debrecenben lengyel lektorátus. Viszont nem volt még használható magyar-lengyel szótár, sem pedig történeti összefoglaló a másik ország történetéről.
Magához az egyezményhez azonban mégiscsak hozzájárult valamiféle fenyegetettség-érzés is, főként magyar részről. Az előző évben jutott hatalomra Németországban a NSDAP, majd 1934-ben Ausztriában alakult ki polgárháborús helyzet. Magyarországot vádak érték, hogy része volt az Aleksandar Karađorđević jugoszláv király elleni merényletben, ezenkívül megkötötték a lengyel-német megnemtámadási szerződést is. A Marseille-i merénylet következménye volt, hogy a lengyel diplomácia elutasította, hogy a Magyarországgal megkötött egyezmény politikai jellegű együttműködésről szóljon, ehelyett maradt a kulturális megállapodás. 1934-ben Gömbös Gyula magyar miniszterelnök Varsóba látogatott, ennek apropóján jött létre, és ekkor írta alá a magyar delegáció a kulturális egyezményt Józef Beck lengyel külügyminiszter magánlakásán (mivel a Külügyminisztérium épületét éppen felújították).

Az egyezmény tartalmazta tudományos vegyesbizottságok létrehozását, közös történeti kutatások és fordítások támogatását, illetve a további cserekapcsolatok kialakítását. Az előadás végén megemlítette még Gerencsér Tibor, hogy a következő években hasonló kulturális egyezményeket kötött Magyarország Olaszországgal, Ausztriával, Észtországgal, Japánnal és Finnországgal, Lengyelország pedig Svédországgal és Bulgáriával. Ezek a szerződések összességében jóval több konkrétumot tartalmaztak, mint a magyar-lengyel egyezmény.


Molnár Imre (diplomata, a Pozsonyi Magyar Intézet korábbi igazgatója) Esterházy Jánosról, a mostanában sokat emlegetett szlovákiai magyar politikusról és az ő magyar-lengyel kapcsolatokért kifejtett tevékenységéről adott elő.

Esterházy János maga is félig lengyel volt, édesanyja ugyanis ElżbietaTarnowska, az egyik legrégebbi kis-lengyelországi arisztokrata család tagja volt. (Így Esterházynak távolabbi rokona volt Jan Szembek a budapesti lengyel követ is.) Esterházy János sok formális és informális fórumon igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar és a lengyel diplomácia mi mindenben lehet segítségére egymásnak: a csehszlovákiai magyarok és szlovákok érdekeinek képviseletében, a még mindig feszült lengyel-csehszlovák kapcsolatok javításában, a nyugati (német) és keleti (szovjet-orosz) imperializmusok elleni védekezésben. 1939-ben Esterházy János vállalta a Szlovákiában maradt magyarok érdekeinek képviseletét, és közben a háború kitörése után számos lengyel menekültnek segített Magyarországra jutni. Köztük például

Kazimierz Sosnkowski tábornoknak (aki később, Franciaországba jutása után a Nyugat-Európában működő lengyel csapatok vezérkari főnöke lett). Esterházy még azt is elintézte, hogy a tábornoknak alkalma nyíljon találkozni és tárgyalásokat folytatni Horthy Miklóssal. A gróf ezenkívül számos zsidó vagy zsidónak bélyegzett lengyel és szlovák állampolgárt is megmentett. Mint ismeretes a háború után mindezekért nem sok elismerésben volt része.


A következő előadás Seres Attiláé (az Országos levéltár munkatársáé) volt, aki egy izgalmas levéltári nyomozás történetét mutatta be Márton Áron püspök elveszett lengyel kitüntetéséről. A témára Attila teljesen véletlenül talált rá Márton Áron életét tanulmányozva. Előadásával azonban nem csak a levéltári forrásokkal folytatott munkát, hanem a két világháború közötti lengyel diplomácia működését is szemléltetni tudta.

Márton Áront 1939 júniusában Tadeusz Stapiński kolozsvári lengyel konzul terjesztette fel a Polonia Restituta kitüntetésre.

A kolozsvári lengyel konzulátus anyagában több ilyen kitüntetési javaslat megtalálható, így a kutató ezek megvizsgálása révén képet kaphat arról, hogy egy ilyen javaslatnak a lengyel diplomáciai protokoll szerint milyen úton kellett végigmennie az államfői jóváhagyásig. Ezután Attila azt vizsgálta meg, lehetett-e a kitüntetés elmaradásának az oka a román állam tiltakozása. Ez nem tűnt valószínűnek, mert Márton Áron előde, Mailáth Gusztáv püspök is megkaphatta a Polonia Restitutát 1929-ben még Józef Piłsudskitól. Semmilyen jel nem utalt egy harmadik állam tiltakozására sem. Így a legvalószínűbb, hogy Márton Áron lengyel kitüntetése végül azért maradt el, mert a javaslat a hosszú diplomáciai úton végül nem jutott el Ignacy Mościcki köztársasági elnökig 1939 szeptemberéig, Lengyelország német lerohanásának idejéig.


Jámbor Orsolya, a Bevándorlás- és Menekültügyi Hivatal munkatársa a II. világháború alatt Magyarországra érkező lengyel menekültek befogadásáról tartott előadást. A témának ma már nagy szakirodalma van,
Pl.
sokmindent meg lehet tudni a magyar állam tevékenységéről és a lengyelek önszervezéséről is. A mostani előadás az eseményeket kifejezetten magyar szempontból a magyar menekültügy akkori működését szemléltetve vizsgálta, külön szólva a polgári és a katonai menekültek ügyéről, és befogadásuk folyamatáról. Fontos részét képezte az előadásnak az ún. złoty-ügy ismertetése is.

A háborús körülmények közül érkező lengyel menekültek a határ átlépése után természetesen nem rendelkeztek magyar pénzzel, ezért az állam a határ menti települések kereskedőit kötelezte a złoty átmeneti elfogadására is, azzal, hogy a beérkező idegen pénzmennyiséget később kedvezményesen magyar pengőre lehet majd váltani. Az így beáramló hatalmas mennyiségű idegen valuta azonban átmeneti inflációs problémákat okozott Magyarországon.


Ehhez kapcsolódott Lagzi István (egykori diplomata, korábban a Szegedi Egyetem tanára) előadása is. Ő a témát lengyel szemszögből, a katonai menekültek szempontjából vizsgálta. (Lagzi István a lengyel menekültek témájának régi szakártője, könyvet is írt a kérdésről.) Ez az előadás azonban nem annyira a lengyel menekültek elhelyezéséről, hanem inkább a továbbjuttatásukról szólt, Franciaországba, később Angliába, ahol a nyugati lengyel haderő gyülekezett. Míg a menekültek befogadása természetesen a nemzetközi jog szerint is legális volt, addig a kicsempészésük az országból (illetve annak eltűrése a magyar hatóságok részéről) már olyasmi volt, ami Magyarország egyik formális katonai szövetségesének, Németországnak a katonai érdekét sértette, hiszen a lengyel katonák egy Németországgal ellenséges állam hadseregébe léptek be.
A levéltári források szerint 1939-ben kb. 40 ezer lengyel katona jutott Magyarországra.

(Edward Rydz-Śmigły marsall, a hadsereg főparancsnoka a lengyel kapituláció után parancsba is adta katonáinak a Magyarországra távozást.) Állítólag kb. 30 ezer katonának sikerült el is hagynia Magyarországot és tovább jutnia Nyugat-Európába. Az emigráns Sikorski-kormány egy idő után saját kezébe vette katonái kiszöktetését, és ennek érdekében Budapestre juttatta nem hivatalos képviselőjét.

A magyar katonai internálótáborokból viszonylag szabadon lehetett kijárni, ezután pedig már a lengyel hatóságokon múlt, hogy a katonákat kivigyék a zöld határon át Jugoszláviába. Ehhez a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezése mellett nyilván a magyar lakosság aktív segítsége is kellett. Érdekességként megemlítette az előadó, hogy 1943-ban a magyar lakosság nagyon hasonló módon állt hozzá a németek által lefegyverzett vagy átállt, de német fogságba esett, és Magyarországon keresztül szállított olasz hadifoglyokhoz is: nagyrészt az ő szökésüket is aktívan segítették. Lagzi István szerint a hol aktív, hol passzív magyar segítség közvetve 3 lengyel hadosztály felszereléséhez járult hozzá. A nyugatra juttatott lengyel katonák között volt például

Stanisław Mikołajczyk („Stem”) népi párti politikus is, aki 1939-ben térképész-katonaként szolgált, Londonba érkezése után azonban leszerelték, és az emigráns kormányban belügyminiszteri címet kapott, majd Władysław Sikorski tábornok halála után miniszterelnök lett. Szintén az aktív magyar közreműködések volt köszönhető Edward Rydz-Śmigły kijuttatása is Romániából, bár a „leszerepeltnek” tekintett, népszerűségét vesztett marsall a további háborús eseményekben már nem játszhatott szerepet. (Helyét, pozícióját a már említett Sikorski miniszterelnök és Sosnkowski tábornok vették át.)


Egy harmadik szempontból vizsgálta ugyanezt a témát Kapronczay Károly (az Orvostörténeti Múzeum és Levéltár volt igazgatója), akinek szintén számos írása jelent már meg a lengyel menekültek kérdéséről. Ő a Magyarországon tartózkodó lengyelek oktatásügyéről beszélt. A Magyarországon a II. világháború alatt működő lengyel középiskolák általában ifjúsági táboroknak álcázva végezték a tevékenységüket.

Ilyen álcázott középiskolák működtek Balatonbogláron, Egerben, Zamárdiban, Nagykanizsán, Kiskunlacházán és Ráckevén. Ezek néha kénytelenek voltak helyet változtatni; tulajdonképpen a Boglári Gimnázium volt az egyetlen, amely elejétől a végéig működött, ebbe aztán más intézményeket is beleolvasztottak. Mint ismeretes, jelentős támogatást kaptak a helybeli plébánostól,

Varga Bélától, a későbbi kisgazda országgyűlési képviselőtől. A középiskolai képzésen kívül számos menekült iratkozott be magyar egyetemekre is. Ennek érdekében sokan leszereltették magukat a katonaságtól. Bár ez, a katonák civil állományba helyezése és magyar egyetemre küldése sokszor csak eszköz volt arra, hogy a lengyeleknek szabad mozgást biztosítsanak, és ezáltal könnyebben alkalmazzák őket futárszolgálatra, titkos megbízásokra.

(Maria Kaliska-Hulewiczowa, a lengyel ellenállás egyik ravasz futárja. Titkos tevékenységét ő is úgy folytatta, hogy közben álnéven a Pázmány Egyetem hallgatója volt.)


Innen folytatta a témát a következő előadó, Wojciech Frazik is, aki talán a leghíresebb futár, a magyarul is kiválóan beszélő és író

Wacław Felczak részletes életrajzának szerzője (egyébként a Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa). Mostani előadása azonban nem csak Felczakról, hanem általában a magyarok és lengyelek közötti konspirációs együttműködésről szólt a II. világháború alatt. A titkos munka irányítására a Lengyel Földalatti Állam két bázist hozott létre Budapesten, a katonai hírszerzést irányító Romek-bázist és a civil W-központot. (W mint Węgry, Magyarország neve lengyelül.) A W-központ történetéről és problémáiról Wojciech Frazik részletesen írt a Wacław Felczakról szóló könyvében is.

(A kiváló életrajz magyarul is olvasható, csak sajnos a fordító külön az én bosszantásomra kihagyta belőle a forrásszövegeket és a bibliográfiát. Na mindegy, hamarosan úgyis megyek vissza Warszawába, majd akkor megkeresem az eredetit...)
Sajnos a W-központ munkáját gyakran hátráltatták a vezetők közötti, régről meglévő politikai ellentétek (a hozzáállás Piłsudski és utódai autokrata rendszeréhez, az irántuk való ellenszenv vagy rokonszenv) és a személyes pozícióharcok is. Ezért van, hogy a központ vezetője, a népi párti

Edmund Fietz-Fietowicz sohasem vált olyan kultikus figurává, mint Wacław Felczak vagy az ő jó barátja, a másik legendás futár,

Tadeusz Chciuk („Celt”).

(Celt hamis magyar útlevele, 'Varga Andor' álnévre. Egy időben az előbb említett boglári plébános, Varga Béla öccsének adta ki magát, természetesen Béla atya tudtával, beleegyezésével és falazásával.)

Edmund (aki Stem gyerekkori jó barátjaként került ebbe a fontos pozícióba) igazság szerint sok hibát elkövetett, amelyeket nagyobb körültekintéssel és a munkatársai iránti több bizalommal elkerülhetett volna. (És ami azt illeti, az előbb emlegetett nagy intrikus, Mańka Kaliska sem volt rá jó hatással. Legalábbis Wacek Felczak szerint.)  De végül is később mégiscsak az életét adta a hazájáért. A W-központot 1944-ben, Magyarország német megszállásakor számolta fel a GeStaPo, a fogságba esett Edmund Fietowiczot pedig később Mauthausenben akasztották fel. Wacław Felczaknak azonban sikerült a szlovák felkelőkhöz szöknie. A számos alkalmi magyar ellenálló segítő mellett volt a W-központnak egy állandó magyar ügynöke is: Klement Lajos („Hun” álnéven). Ő viszont szovjet fogságban halt meg a háború után. (A szovjet csapatok megérkezése után az NKVD vadászott minden olyan magyar ellenállóra, aki bármit tudhatott a katyńi mészárlásról készült vizsgálatról és annak dokumentumairól, valószínűleg emiatt tüntették el Raoul Wallenberget és több magyar segítőjét is.)

(Folytatjuk...)