Találkozás Adam Michnikkel

Nemrég egy kötetbemutatóra Magyarországra érkezett Adam Michnik. Így végre személyesen is alkalmam nyílt találkozni azzal az emberrel, akit, mint láttátok olyan gyakran emlegetek és akire olyan szívesen hivatkozom.
Azt már biztos tudjátok róla, hogy ő a Gazeta Wyborcza című napilap főszerkesztője, esetleg azt is, hogy az államszocializmus alatt nagy szellemi ellenálló volt, az ellenzék egyik szimbolikus legendássá lett alakja. Idén pedig főleg azzal vonta magára a magyar közfigyelmet, hogy mind gyakrabban nyilatkozik Magyarországról, élesen kritizálva a narancsos Főnököt és a médiatörvényt. (Tegyük hozzá: amellett, hogy élesen, azért egyben a tőle megszokott udvariassággal is.)
Egyszer már majdnem találkoztam vele. Krakówban a Klub pod Jaszczuramiban (Gyík Klub) volt egy író-olvasó találkozó vele. De akkor még nem nagyon tudtam róla mást, mint hogy ő a Gazeta Wyborcza szerkesztője, és hogy amellett valamiféle író is, és hogy köze volt a Solidarnośćhoz. De gondoltam, mint a lengyel irodalomban épp elmerülni akaró valakinek, érdeklődő magyar krakkóinak ott a helyem egy ilyen találkozón. Sajnos azonban, mikor odaértem láttam, hogy nem fogok már beférni: akkora volt az érdeklődés, hogy jónéhányan kiszorultunk a Klubból. (A különös az, hogy alig pár méterre tőlünk, kiszorultaktól, eközben egy szélsőjobb szervezet demonstrált éppen Michnik ellen. Mondom, csak pár méter volt a távolság, és rendőrök sem álltak a két csoport között. Mégsem kezdett senki balhézni, sőt egyetlen hangos szó sem hangzott el a két csoport között. Különös látvány volt.) Egy darabig még vártam, hátha mégis beengednek minket, aztán hazamentem.
Azóta nemcsak a Gazeta Wyborcza sok számán rágtam át magam, hanem megismertem Michnik életrajzát is, olvasni kezdtem az írásait is. És egyre nagyobb rokonszenvet éreztem iránta, már nemcsak mint gondos szerkesztő, hanem mint politikai gondolkodó iránt is. Manapság már azt lehetne mondani, hogy nagy rajongója és tisztelője vagyok.

Megtudtam, hogy ő szervezte annak idején Warszawában az ellenzéki vitakört, a Görbe Kör Klubot, majd 1968 márciusában a nagy egyetemi diáktüntetéseket, amiért kirúgták az egyetemről, és becsukták másfél évre. Kiszabadulva hegesztőként kezdett dolgozni, de nem úgy fogta fel ezt, mint büntetést. Jó haverokat szerzett a munkások között, és megőrizte humorát. A ’70-es években aztán újrakezdte az ellenzéki tevékenységet. Egykori cserkészvezetőjével, Jacek Kurońnyal, és egyik történész mesterével, Karol Modzelewskivel megalapították a Munkásvédelmi Bizottságot (Komitet Obrony Robotników-KOR), a munkásság, a szakszervezetek és az értelmiségiek közötti együttműködés elősegítésére. És Adam, akit otthon marxista szellemben neveltek, de egyúttal nyitottságra is, érdeklődni kezdett a vallás az egyház kérdései iránt is. Erről született aztán az Egyház, baloldal, párbeszéd című könyve. Persze ekkor is többször elvitte a rendőrség, de csak rövidebb időkre.
A Solidarność megalapításánál nem volt ott, de hamarosan mégis ő lett ennek a mozgalomnak az egyik szellemi vezetője. (Bár mindig hangsúlyozza, hogy azt a mozgalmat nem ő kezdte, nem volt köze a sztrájk megszervezéséhez Gdańskban, és az elnevezést is Karol Modzelewski találta ki.) Így aztán 1981 decemberében, mikor Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot, őt, mármint Michniket az elsők között csukták le. Újabb négy és fél évre börtönbe került. Igaz, ez egy termékeny időszaknak bizonyult számára: rengeteget írt a börtönben, bár máig is rejtély, hogyan sikerült a kéziratokat mindig kicsempésznie. Így azonban a szamizdatban megjelenő írásai külföldön is híressé, sőt legendássá tették.
1989-ben a Párt (a PZPR) végre hajlandó lett tárgyalni az ellenzékkel, aminek eredményeként ebben az évben félszabad választások voltak Polákországban, amin a Solidarność is elindulhatott. Michnik ekkor alapította a Solidarność hivatalos és immár legális lapját, a Gazeta Wyborczát (szó szerint: ’Választási Újság’), amelynek főszerkesztője lett. A Solidarność abban a szakszervezeti szövetségi formájában amely eredetileg volt, már nincs meg, de a Gazeta Wyborcza máig is létezik, Polákország legnagyobb, és talán kijelenthető, hogy a legszínvonalasabb napilapjaként. Liberális szemléletű, rendkívül sokoldalú, részletes, elemző sajtótermék, ugyanakkor pártoktól független, önálló véleményalkotó tényező, amellyel mindenképpen számolni kell. Pan Adam pedig továbbra is ennek a főszerkesztőjeként dolgozik, közben pedig a lapban megjelenő esszéiből és interjúiból időnként kiad egy-egy kötetet. Továbbra is rendületlenül harcol az emberi jogokért, kérdez, kutat, elemez, próbálja több szempontból megérteni a dolgokat. Ha kell, ironizál, de sohasem mocskolódik vagy személyeskedik, mindig igyekszik megőrizni szokott udvariasságát és derűjét.
Amiket ír, azok néha vitát keltenek Polákországban. Például sokan megharagudtak rá amiatt, hogy a rendszerváltás után a megbékélést hirdette, nem volt híve a tisztogatásoknak. Nem akarta, hogy egy esetleges bosszúállás új sebeket vágjon. Még Jaruzelski felelősségre vonása ellen is szót emelt, azzal érvelve, hogy egyrészt a tábornok az adott helyzetben szovjet nyomásra nemigen tehetett mást, ha el akarta kerülni azt, ami 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban CsehSzlovákiában történt. Másrészt, hogy Wojciech Jaruzelski 1989-ben viszont mégiscsak leült tárgyalni az ellenzékkel, és igyekezett megkönnyíteni, hogy a változások minél zökkenőmentesebben és fájdalommentesebben folyjanak le. Ezek után pedig nem lenne fair, ha azok, akikkel megegyezett, börtönbe csuknák.
Adam Michnik az idei évben Magyarországon is újra széles körben ismertté vált. Felhívta magára a figyelmet azzal, amit a Főnökről és a médiatörvényről mondott, meg persze a Gazeta Wyborcza magyar nyelvű címlapjával:

illetve azzal, hogy megjelent és beszédet mondott a március 15-ei sajtószabadság-tüntetésen. És azóta is gyakran nyilatkozik Magyarországról.
http://www.nol.hu/kulfold/a_magyaroknak_nincs_a_genjeikbe_irva__hogy_kovessek_orbant
http://hvg.hu/itthon/20111130_michnik_orban_bukas
Persze ezzel nagy vitákat vált ki itthon is. Történtek kísérletek arra is, hogy lejárassák. A legtöbbekhez talán a Magyar Demokrata ilyen célú kísérlete jutott el.
http://demokrata.hu/ujsagcikk/mediaegyensuly______adam_michnik_es_baratai/
Ez azonban eléggé gyenge egy próbálkozás volt. Az rendben, hogy ha valaki megtámadja a politikánkat, akkor válaszolni akarunk. Az azonban finoman szólva gáz a Demokrata és a kormányzathoz lojális publicisták számára, hogy ha már vissza akarnak vágni, akkor a művelt, intelligens, udvarias és alapos Adam Michnikkel szemben csak egy ilyen elvakult, idegbeteg, szánalmasan bunkó figurát tudnak szembeállítani, mint Kerényi Imre, akit a háta mögött talán még a saját „hívei” is kiröhögnek. És aki nemigen tud mással érvelni, mint hogy elkezdi elősorolni Michnik zsidó és kommunista rokonait. Végül magát Michniket is kommunistának nevezi. Nem szeretem az „Ezt te mondod, aki…” kezdetű mondatokat, nade mégis mit mondjak erre, hogy valaki, aki a Párt tagja volt, és a régi rendszerben ugyanúgy állami megrendelésre készített propagandacuccokat, mint most, egy ilyen ember nevez kommunistának valakit, aki hat évet ült az államszocializmus börtönében?
Röviden: mondhatnám, hogy Kerényi cikke undorító, de teljesen felesleges, mert ugyan ki veszi ezt a riadt öklendezést és íróját egyáltalán komolyan?
Idén március óta azonban megnéztem néhány magyar-lengyel barátsággal foglalkozó portált is. És azt láttam, hogy amit Michnik mond, az megosztja még az ilyeneket is. Vagyis mi, a lengyel barátságot ápoló magyarok mintha kicsit két pártra szakadtunk volna: vagyunk mi, akik szerint Michnik kiállása a magyar sajtószabadság mellett nem más, mint mai megnyilvánulása a lengyel-magyar barátság évszázados történelmi hagyományának; és vannak a lojális narancsuralmisták, akik azt mondják ez az újságíró „lejáratja a mi országunkat”. Szerintem pedig arról vitatkozhatunk, hogy a médiatörvény jó vagy rossz, arról is, hogy mennyi igaz abból, amit Michnik mond róla, de hogy ő Magyarországot lejáratni akarná, azzal tényleg nem vádolhatja senki. Lejárató lenne az a külföldi, aki március 15-én elfárad Budapestre, kitűzi a magyar kokárdát, és a magyarokkal szimpatizáló, barátságos beszédet tart rengeteg magyar ember előtt? Aki az általa szerkesztett újság fejlécét piros-fehér-zöld szalaggal díszíti? Aki esszéiben ennyire gyakran idéz okos, intelligens, gondolkodó magyar emberektől? Aki a lapjában megemlékezik '56-ról? Aki Polákországban Márai Sándort népszerűsíti? (És nemcsak őt, más magyar írókat is.)

Szerintem igazából nem. Legfeljebb azt mondhatnák róla, hogy a kormányt járatja le, de egyrészt a kormány nem azonos az országgal (bármennyire is ezt hiszik magukról), másrészt őket sem lejáratni akarja, csak vitába szállni velük.
Ami azt illeti, így is túl sok szót vesztegettem a témára. Lényeg a lényeg, amiről mesélni akartam, hogy pan Adam ide jött Magyarországra, a kötetbemutatóra.

A kötet pedig nem más, mint egy magyar nyelvű válogatás Michnik 2005 és 2010 között a Gazeta Wyborczában megjelent kisesszéiből, különböző témákról. A könyvet a pozsonyi magyar Kalligram Kiadó jelentette meg, akik mindig élen jártak a lengyel és a szlovák irodalom magyar nyelvű kiadásában. Az esszéket a híres műfordító ás irodalmár, Pályi András és fia, Pályi Márk fordították. Magára a rendezvényre pedig természetesen a Lengyel Intézetben (Instytut Polskiban) került sor. A kötetet Kornai János közgazdászprofesszor méltatta, az azt követő beszélgetést pedig Szigeti László, a Kalligram igazgatója vezette. Pászt Patrícia pedig bebizonyította, hogy nemcsak irodalmi fordítónak, hanem szinkrontolmácsnak is kiváló.
Az est pedig igazán jó hangulatú volt. Pan Adam egy jó kiállású, kedves ember. Amikor közönség előtt kell beszélnie, eleinte egy kicsit akadozva, dadogva beszél, de aztán ez hamar eltűnik. Az ember egyébként is inkább figyelni akar arra, amit mond, mint arra, ahogyan mondja.
Természetesen a beszélgetés során olyan témák kerültek szóba, amikről a kötetben is szó van. Leginkább az újpopulizmusról. Az újpopulizmus természetesen nem egy eszmerendszer, hanem egy retorikai mód, amit ezen a részén Európának sajnos sokan alkalmaznak. Lényege az, hogy sokan a magukatt jobboldalinak és/vagy konzervatívnak tartó politikai erők képviselői közül nemzeti és vallási jelszavakkal igyekeznek minél több szavazatot szerezni maguknak, miközben konkrét programjuk és ötleteik nincsenek. Ez még talán önmagában nem lenne baj, de mindez sokszor kiegészül egy erőteljes bűnbankkereséssel és bűnbakképzéssel is. Az ilyen pártok publicistái pedig mindennek szellemében egyre tahóbb hangnemet engednek meg maguknak. Sőt néha egyenesen kultuszt teremtenek a bunkóságnak (lásd pl. lábtörlőt árulnak a Bűnbak képével bizonyos könyvesboltokban). Természetesen sem Michnik, sem én nem állítjuk azt, hogy mindenki ilyen lenne, aki magát jobboldalinak nevezi. Mégis, mivel az utóbbi két évtizedben én is Magyarországon éltem (nagyrészt) ezért kénytelen vagyok látni, hogy a jelenség, amiről Michnik beszél valóban aggasztó méreteket ölt. (Szerintem pont az a baj, hogy a magukat jobboldalinak és konzervatívnak nevezők között kevés a valódi jobboldali és konzervatív. Vagyis az olyanok akikben megvannak azok az erények, amiket a jobboldali és/vagy konzervatív politikusokban hagyományosan az ellenfeleik is becsülni szoktak: a jó értelemben vett arisztokratizmus vagyis az előkelőség, elegancia, udvariasság és a távolságtartás képessége.)
Az újpopulizmus bűnbakkeresésének pedig bárki áldozatul eshet bármi alapján. Michnik emlegette, hogy miket mondanak néhányan a mostani lengyel köztársasági elnökre. Bronisław Komorowski egy konzervatívnak mondható jóvágású úr, három gyermek apja, egyesek mégis hangosan lekommunistázzák és lebuzizzák.
Magyarországon sajnos a jelenlegi hatalom a hivatalos propaganda szintjére emelte az újpopulizmust. (Azt ugyanakkor talán Michniknek sem kellene elfelejtenie, hogy nem ez a retorika segítette őket hatalomra, hanem az ellenfeleik bénázása és töketlenkedése.) Polákországban is egy darabig hatalmon voltak, aztán kiestek. Azóta sem tudnak visszamászni, és ez Michnik szerint egy részről jó, mert hátborzongató volt az az új rendszer, amit fel akartak építeni. Másrészt a vereség frusztrálja őket, és emiatt készek egyre durvább jelszavakat bedobni, az országban meglevő ellentéteket egyre fokozni, míg a végén túlfeszítik a húrt. Szóval Michnik nem szűnik meg kritizálni a Kaczyński-testvéreket. Pedig valamikor a Solidarnośćban harcostársak voltak, de 2005-ben kezdődő kormányzásukkal és azt követő retorikájukkal nincs kibékülve. Becsületére legyen mondva, hogy a személyeskedést ebben is kerülni igyekszik. 2010-ben pedig, amikor Lech Kaczyński meghalt a szmolenszki katasztrófában, maga Adam Michnik is szomorúan nyilatkozta, hogy Lechre, mint a régi szép idők remek barátjára és vitapartnerére igyekszik emlékezni.
Ennek kapcsán persze rögtön szóba kerültek a novemberi lengyel választások is. (Kaczyńskiék pártja a PiS ezen látványosan alulmaradt.) Fura, de Michniknek valahogyan tetszik, hogy a Sejmbe bejutott a masszívan antiklerikális és bombasztikusan liberális Janusz Palikot pártja is. (Palikotot néhány jobbra (Kaczyńskiékhoz) húzó lengyel ismerősöm elmondása alapján kicsit afféle „liberális Torgyánnak” tartottam, de lehet, hogy csak afféle ember, aki az elveit fontosabbnak tartja, mint a pártfegyelmet, ezért nem cövekelt le eddig senki mellett. Amellett persze egy ravasz üzletember, aki tudja, mivel lehet hatni az emberekre.) Michniknek ez azért tetszik, mert Palikot bejutása (és az, hogy főleg fiatalok szavaztak rá), megtöri az „aki lengyel, katolikus” sztereotípiát a külföld szemében is. Mert (és ez nyilvánvalóan kiderült számomra eddigi írásaiból), Michnik a vallásosságot jó dolognak tartja, és az egyház ellen sincs kifogása, amíg az nem tör túlzott hatalomra. Márpedig Palikot pont azért lehet sikeres, mert sokaknak van elegük bizonyos katolikus egyházi körök politikai frázispuffogtatásaiból. Ez rendben –teszem hozzá én – de miért olyan jó ez, ha Palikot is populista közben?
Pan Adamot aztán a közönség a történelmi hagyományok megőrzéséről kérdezte, mint történészt. Ő pedig természetesen hangsúlyozta ezek fontosságát, hiszen ez lenne a munkája eredetileg. Nem szabad hagynunk, hogy bizonyos hagyományokat kisajátítsanak. Ugyanakkor –teszi hozzá – nagyon sokféle történelmi hagyomány létezik egy nemzeten belül, és nem mindegy melyikhez nyúlunk vissza. Például az ONR-nek is van egy történelmi hagyománya. Márpedig ez, az Obóz Narodowy Radykalny (Nemzeti Radikális Tábor) a két világháború között egy fasiszta szervezet volt, amely aztán 1939-ben harcbaszállt ugyan a német megszállókkal, de a zsidókat is kegyetlenül üldözte. Mégis vannak most valakik, akik ezen a néven, ennek a szervezetnek a jelvényeivel vonulnak fel. Ez is egy hagyomány továbbvitele. Aki a Solidarność eszmeiségét akarja továbbvinni, az nyilvánvalóan más történelmi hagyományt képvisel.
Ennek kapcsán elhangzik a kérdés, hogy mi a véleménye a nemrég alakult Magyar Szolidaritásról. Ez engem is érdekel, mert bár a mozgalom alapításánál (az október 1-jei tüntetésen) ott voltam, éljeneztem az első sorban, és ott vonultam közvetlenül az újonnan kibontott zászló mögött, valami hihetetlen eufórikus lelkesedéssel; utólag meggondolva mégis azt mondtam (szintén történészként), hogy nem feltétlenül szerencsés egy mozgalomnak egy már létezett történelmi mozgalom nevét adni, és még a logóját is egy az egyben átvenni. Ettől még, ha a céljaink hasonlóak, azt deklarálhatjuk az alapító okiratban, hogy szellemi elődünknek tekintjük valamelyik mozgalmat. Pan Adam azonban semmi kivetnivalót nem talál ebben. Inkább azt mondta, örömöt és meghatottságot érzett, mikor megtutdta, hogy vannak Magyarországon, akik ennyire fontosnak érzik közös történelmünknek ezt a szeletét és ehhez akarnak visszanyúlni. Hiszen az államszocializmusnak való szellemi ellenállás, ellenzékiség közös történelmi hagyományunk itt Közép-Európában, nemde? Szóval –mondta– ő ezt inkább megtisztelőnek érzi.
A végén még elmondott néhány viccet a Brezsnyev-kori Szovjetunióból. (Valószínű, hogy ezeket a mai időkre vonatkoztatva Belarusziában ma is sokan mesélik, de lehet, hogy nem sok idő, és nálunk is fogják.) Ebben a gesztusban pedig volt némi biztatás is: „Ne féljetek és ne hagyjátok magatokat!”
Úgy általában ez az egész est tele volt biztatással. Azzal a csendes derűvel, amivel pan Adam nézi a világot nem tűnik a mai helyzet olyan nagyon borzalmasnak.
Összességében pont ezért tetszett nekem olyan nagyon ez az egész találkozó. Nem azért, mert itt szabadon lehetett szidni a kormányt, különben sem erről szólt az egész. Hanem emiatt a baráti, családias és optimista légkör miatt, a magasröptű szellemi igényesség miatt. Jó lett volna még egy kicsit tovább beszélgetni, de sajnos az idő véges volt. Reméljük viszont, hogy még sokszor lesz alkalmunk pan Adamot itt, Magyarországon látni és vele beszélgetni, könyvekről, filmekről, történelemről és jelenről, a Visegrádi Országokról és a Világról.

Szekfű és a bázisdemokrácia

A megoldást, a biztosítékot, „az egyéniség feletti diktatúra”, a demokratikus rendszerben is meglévő kis zsarnokságok (a közvélemény zsarnoksága, a többség zsarnoksága, stb.) ellen az előző bejegyzésben emlegetett kötet szerkesztői az önkormányzatiságban látják. Azaz a társadalmi élet nagyobb demokratizálásában: abban, hogy nagyobb jogok adassanak a helyi önkormányzatoknak, hogy megerősítessenek a civil szervezetek, a kisközösségek. Ez az elv sokszor, sok helyen felbukkan, különböző elnevezések alatt (legtöbben példának talán Hannah Arendt filozófust és 1968 teoretikusait hozzák fel „elemi köztársaságokról”, „bázisdemokráciáról” beszélve). Ami viszont feltűnő, a magyar művelődés és társadalomfilozófia történetében is gyakran találkozunk ezzel az elképzeléssel, sőt nemegyszer felbukkan politikai követelésként is a demokratizálás, az alulról építkezés igénye a társadalomban. Tulajdonképpen ide sorolható a magyar szociáldemokrata hagyomány is (amely egy gazdag és bizony impozáns hagyomány), amely, mint a szociáldemokrata hagyomány általában, a szakszervezetekre, mint elemi összefogásokra, kisközösségekre kíván alapozni. Ide sorolható Bibó István, aki szintén több tanulmányában (például Az európai társadalomfejlődés értelmében) jut arra a következtetésre, hogy a demokrácia ilyen típusú megnövelése a társadalomban (mint ő fogalmaz: „az uralom szétszórása”) sokmindenre megoldást kínálna. Többek között (kissé leegyszerűsítve) úgy vezeti ezt le, hogy ha már a munka nagyfokú mechanikussá, automatikussá válása miatt nem lehet meg az ember öröme munkája alkotó jellegében, legalább lehessen ez meg az öröme munkakörülményei alakításában. És ez nem csak az örömről szól, hanem az alapvető jogról is, hogy a dolgozók saját érdekeikért közösen kiállhassanak.
Nem véletlen, hogy Bibó a Nemzeti Parasztpárt tagja volt, noha ő maga nem volt paraszt. A(z) NPP-t azon kívül, hogy markánsan kiállt egy társadalmi csoport érdekeiért, pontosan ez tette jellegzetessé a korabeli pártok között: az elemi, közvetlen demokrácia követelése helyi szinten, a falusi és járási önkormányzatok megerősítése.
A nagy magyar pedagógus és filozófus, Karácsony Sándor pedig egyenesen a magyar lélekből és észjárásból vezette le az önkormányzatiság követelését. Felhívta a figyelmet a magyar nyelv „mellérendelő” voltára (szemben az alárendeléseket szívesebben használó nyelvekkel), de arra is, hogy a nemzeti identitás mindig viszonyulást jelent, közösséget a másik emberrel. Ebből a közösségigényből és a mellérendelés igényéből vezette le a magyar ember önkormányzatiságigényét, amit szerinte a történelemben többnyire nem hagynak kifejlődni.
Tudom, hogy arra gondoltok: nem egészen szerencsés kizárólagosan magyarnak bemutatni egy olyan célt, amelyben bizonyos mértékig egyetemes emberi igények bukkannak fel. Nem is erről van szó. Csak azt akartam bemutatni, hogy igenis van a magyar szellemtörténeti hagyományban olyan irányzat, amely 1. nem az egyéniség kizárólagos szerepét hangsúlyozza a történelemben, hanem a közösségét 2. önkormányzatiságot, több közvetlen demokráciát követel a magyar embereknek.
Manapság azonban, a politikai pártok zsarnokságának korában ezek az irányzatok eléggé el vannak hanyagolva, helyettük mások vannak előtérbe tolva, olyanok, akik a nemzeti közösség lényegét nem az egymásért való kiállásból vezetik le, hanem az egy uralkodó, egy uralma alá való tartozásból. Ez az „uralkodó” lehet, király, párt, miniszterelnök, bölcs vezér, arisztokrácia, vallás, ideológia vagy akár egy élettelen tárgy, például egy korona. (Vannak ugyanis, akik a Szent Korona tanát már-már szó szerint értelmezik, vagyis a Koronának való engedelmességre szólítanak fel.)
Szóval nem lehet egyik irányzatot sem kizárólagossá tenni: nem lehet mondani, hogy a magyarok mindegyikének kisközösségekben megélt magyarságra és önálló cselekvésre van igényük, de azt sem lehet mondani, hogy minden magyar készen állna saját gőgös elitjét kiszolgálni, hogy „genetikusan alattvaló” lenne. (Ez utóbbit persze csak pillanatnyi végletes elkeseredésében mondja illetve írja le az ember.)
De még az is veszélyes lenne, ha a magyar történelmet rögtön egy „önkormányzati irányzat” és egy „elitista irányzat” küzdelmének ábrázolnánk. (Ez nem állna messze egyébként a „bal-jobb” felosztástól.) Az ilyenfajta téves dualizálás ellen éppen az előző bejegyzésben próbáltam érvelni.

Nade. Nem gondoltam, hogy az önkormányzatiság hagyományának ezt a fajta hangsúlyozását olyannál is megtalálom, akit általában másról szoktak, szoktunk ismerni. Mégpedig Szekfű Gyulánál!
Szekfű Gyulát legtöbben valószínűleg a Három nemzedék írójaként ismerik, még azok is, akik nem is olvasták a Három nemzedéket. Ezt úgy értem, hogy sok embernél, aki éppen az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Trianonról és hasonló dolgokról mond véleményt, felbukkanni látom a Három nemzedékben megfogalmazott gondolatokat, akkor is, ha nem olvasta a könyvet. Ami egyébként a reformkor és Trianon közötti magyar politikusok három nemzedékéről szól; arról, hogyan deformálódtak az egykori nemes célok, szorult háttérbe a mérsékelt, eszes Széchenyi, és foglalta el a helyét a heves harcos Kossuth a magyar közgondolkodásban. Ugye ismerős ez a vélemény? Hát persze, hogy az, ha máshonnan nem is, a Hídemberből. De a többiek is megkapják a magukét. Mivel manapság központilag a Horthy-rendszer retorikájának feltámasztására történik kísérlet, ezért persze, hogy a Három nemzedékben leírtak újra népszerűek lesznek, de persze leegyszerűsítve, sőt néha bunkósítva, gyakran arra redukálva, hogy „mindent-a-liberálisok-szúrtak-el”.
Én magam elsősorban mint kora újkori és újkori történészt ismertem Szekfű Gyulát. Iszonyúan tiszteltem, mert tényleg zseniális történész volt, remek ráérző képességgel minden problémához, azonkívül alig találni olyan történészt, aki ilyen lendületesen, energikusan írt volna, miközben szakmája szigorú követelményeit is igyekezett messzemenően betartani. Mégis, én elsősorban olyasvalakinek tekintettem, akivel jól lehet vitatkozni, akit annak ellenére lehet tisztelni, hogy kevés dologban értek egyet vele. A kora újkorról leírt nézetei (pl. Bethlen Gábor; A száműzött Rákóczi) alapján én leginkább a Habsburgok és a labancok mentegetőjét véltem felfedezni benne. De még így is nagy szellemi élmény volt sorait olvasni. Legalábbis sokkal kellemesebb, mint azokét, akikkel több dologban értek egyet, de a véleményüket bunkón fogalmazzák meg. Szekfű egész életművével mindig a történészi szakmai igényességre figyelmeztetett.
Rá kell döbennie az embernek egy idő után arra is, hogy Szekfű Gyula életműve rendkívül szerteágazó. Egy dolog, hogy az egyetemen az igényesség példaképe, más dolog, hogy mit olvastatnak tőle. A Három nemzedéket biztosan. Aztán utána mellesleg megjegyeznek valami olyasfélét, hogy „nézeteit később, a Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában felülbírálta”, de ez kevesekben marad meg, ha nem olvassák el a kérdéses cikksorozatot. Persze azt már egy másik korszakban írta, a háború alatt (1941-1942-ben), mikor már látszott, hogy Magyarország számára tényleg rossz irányba mehetnek a dolgok.
Hát én most elolvastam ezt az írást. Kiderült belőle számomra az is, hogy Szekfű Gyula nem csak vitapartner lehet, hanem egyik képviselője is annak az irányzatnak, amit az előbbiekben felvázoltam. Eléggé utat vesztünk, ha Szekfűre csak a Három nemzedék írójaként és a Habsburgok apologétájaként gondolunk rá.
A Valahol utat vesztettünkben ugyanis többek között azt mutatja ki, hogy az önkormányzatiság, az önszervezés hangsúlyozásának hagyománya már ott van a reformkorban is. Ott kezdődik a centralistáknál, Eötvös Józsefnél és Szalay Lászlónál, Csengery Antalnál és Lukács Móricnál. Akik ezek szerint megint egy másik hagyományát jelentik a magyar liberalizmusnak, mint Kossuth Lajos és Széchenyi István. Ha belegondolunk, ezt a centralistákról sem szokták hangsúlyozni a mai magyar oktatásban. Azt igen, hogy ők valami… izé… mást képviseltek (így!), de hogy pontosan mit, arról kevesebb szó esik. Azt megjegyzik, hogy a vármegye szerepét akarják korlátozni, de hogy ez miben állt… Hát pontosan abban, hogy az eddigi nemesi vármegyéből, a rendi ellenzékiség fellegvárából egy demokratikusabb intézményrendszert próbálnak alakítani, amely az alulról szerveződő közösségek együttműködésén alapul.
Szekfű Gyula ki meri mondani: igenis szükség van az alulról jövő kezdeményezésekre, például az egyesületekre. Ha ezek nincsenek, nincs demokratizálás és nincs demokrácia. Csak parlamenttel és pártokkal nem sikerülhet.

„…az egyesülési jog egészen más mint a politikai pártszervezés, mely utóbbi már az államra és annak hatalmi eszközei megszerzésére irányul, nem pedig az ember tehetségeinek egyesülés útján való szabad kifejtésére. Parasztok gazdasági célú szövetkezése, ha alulról indul meg, kifejleszti bennük a gazdasági célokon, a jobb termelésen és jobb értékesítésen túl az önállóságot, a világ őket érdeklő részének kritikus ismeretét, sőt továbbmenve, magasabb műveltséghez és annak igényléséhez segíti őket, amely előnyök természet szerint mind megszületetlenül maradnak felülről megalakított és irányított, többé-kevésbé etatisztikus munkaszervezetek esetén.
A demokrácia apró munkát jelent, kisemberek örök apró munkáját, mely sohasem lesz képes olyan kirakati eredményeket elérni, amilyenek az államtól eltartott vagy támogatott egyesületek büszkeségei. De a kisemberek önkéntes és szabad szervezetei megmaradnak akkor is, ha a felépítményeket krízis fenyegetné.
A baj csak az, hogy az utat valahol elvesztve az egyesülési jognak a nemzeti társadalmat szervező erejéről és ennek nagy lehetőségeiről éppúgy lemondottunk, mint a szabad községekben rejlő erőkről. Negyvennyolc előtt a hazafiak többszázados rendiség terhét cipelték vállukon; a mi helyzetünket most hasonlóképpen száz esztendő elveszett alkalmai nehezítik.”

Írta mindezt Szekfű Gyula 1941 végén. De az elveszett alkalmak azóta is elveszettek maradtak. Még a legutóbbi rendszerváltás sem segített. A mostani hatalom pedig mindent az ellenőrzése alá akar vonni, nem érdeke hát a helyi, alulról jövő kezdeményezések támogatása. A szakszervezetek ellehetetlenítése napirenden van. A civil egyesületek? Majd meglátjuk. Mindenesetre azoknak már korábban megindult az igába fogása, ezzel együtt az elhiteltelenítése. Emlékeztek 2002-re? Jön egy pártvezér, aki arra szólítja fel híveit, sőt az egész ország népét, hogy alakítsanak helyi egyesületeket, szabad tárulásokat. Ezeknek az egyesületeknek azonban nem az lesz a céljuk, hogy az emberek kiálljanak helyi érdekeikért, aktuális céljaikért, egymásért. Kizárólag az, hogy az aktuális kormánypártot a hatalom átadására szólítsák fel, vagyis az, hogy az emlegetett pártvezért a hatalomba juttassák. Igen, igen, a polgári körökre gondolok! Így kezdődött a civilmozgalom agyoncsapása. Más szóval a pártok rátenyerelése az elvileg pártfüggetlen szervezetekre.
Akkor mi lesz most? Szerintem az, amit Tétényi Éva mondott, a Heteknek adott interjújában:

„A tehetetlenség inspiráló is lehet, és ha az állam nem segít, akkor majd a nyomorúság viszi rá az embereket az önkéntes segítségnyújtásra.”
(Tétényi Éva; Hetek 2011/17)

Talán most van esély erre, hogy kormányzati felhatalmazástól függetlenül vagy éppen az ellenében épüljenek ki a helyi összefogások. Az igazán fontos azonban az lenne, hogy azok, akik majd annak idején döntéshelyzetben lesznek, ne feledkezzenek meg ezekről, ha a mostani hatalmat már leváltották és újra kell majd kezdeni elölről az ország megszervezését, az alkotmányozást stb. Ne feledkezzenek meg a kis összefogásokról, „az egyesülési jognak a nemzeti társadalmat szervező erejéről és ennek nagy lehetőségeiről”, és egyáltalán arról, hogy létezik ez a hagyomány is a magyar történelemben.

Közvélemény?

Sok okos ember mondja –és ezt a véleményt többnyire példákkal is tudják igazolni–, hogy a zsarnokság többnyire úgy próbálja bebiztosítani magát, hogy miközben hangsúlyozza a társadalom egységét, igyekszik szeparálni egymástól a társadalom különböző csoportjait, nehogy összefogjanak ellene. Azaz titokban, fű alatt felerősíteni próbál néhány történelmi ellentétet. Például ellentéteket szít (vagy megpróbál a meglévőkre ráerősíteni) a munkások és az értelmiség között, az egyház és a liberálisok között, a diákok és munkások között, stb.
Polákországban például egy idő után rájöttek erre. Sokszor szokták hangsúlyozni, talán nem minden leegyszerűsítés nélkül, de alapvetően mégis találóan, hogy ott 1968-ban a diákok mentek az utcára, és a munkások nem tartottak velük, 1970-ben és 1976-ban bizonyos üzemek munkásai lázadtak fel, és a diákok (illetve más üzemek munkásai) nem tartottak velük. Ha valaki látta a Vasembert (nem ezt a mostani sci-fit, hanem az 1980-as Andrzej Wajda-félét, a Człowiek z żelaza-t), ott eléggé a néző szájába is van rágva mindez. De a folytatás is: hogy a Solidarność épp azért lehetett sikeres, mert tanult ezekből, és nem állt meg a munkások szakszervezeteinek összefogásánál, hanem ennél szélesebb alapra helyezkedett. Így történhetett, hogy 1980 augusztusa és 1981 decembere között a taglétszáma 10 millióra emelkedett. Tegyük hozzá, hogy a Solidarność keletkezését egy évekig tartó titkos ellenzéki párbeszéd is megelőzte Polákországban. Adam Michnik például megírta az Egyház, baloldal, párbeszéd (Kościół, lewica,dialog) című könyvet; azonkívül régi barátaival Jacek Kurońnyal és Karol Modzelewskivel létrehozták a Munkásvédelmi Bizottságot (Komitet Obrony Robotników –KOR), annak érdekében, hogy az értelmiség is kiállhasson a munkások szempontjai és követelései mellett.
Az államszocializmus elnyomó rendszere Magyarországon is megszűnt 1989-ben, de különböző kis zsarnokságok a demokráciában is létezhetnek. Krausz Tamás és Márkus Péter az Önkormányzás vagy az elitek uralma? című könyvükben Alexis de Tocqueville-től és John Stuart Milltől sűrűn idézve hívják fel a figyelmet olyan jelenségekre, mint a többség zsarnoksága, a közvélemény zsarnoksága, a politikai állam zsarnoksága, és még néhány ilyesmi.
Talán nem olyan nehéz észrevenni, hogy Magyarországon a kétezres években a közvélemény zsarnoksága bizony elég erős volt. Nevezhetnénk a pártok zsarnokságának is, mivel elsősorban a politikai pártok formáltak igényt arra, hogy a közvéleményt befolyásuk, uralmuk alatt tartsák. Előre meghatározott sémákat adtak a gondolkodásra, és a közvéleményben elültették a kategorizálás igényét, annak meghatározását, hogy ha valaki erről és erről ír, akkor ehhez és ehhez a csoporthoz tartozik, ezzel és ezzel a párttal szimpatizál, stb. Ez az előítéletes gondolkodás olyannyira elterjedt, hogy a különböző publicistákban tényleg öncenzúrázó folyamatok kezdtek megjelenni. Ez nagyban akadályozta az eredeti gondolatok megjelenését.
Márpedig John Stuart Mill azt írta:
„Minden társadalomban kevés a zseni, de ha a középszerűség uralma miatt kevesen mernek eredetiek lenni, teljesen megszűnhet az a talaj, amelyen a zseni megteremhet.”
(Ezt az idézetet is az Önkormányzás vagy az elitek uralmából szedtem.)
Ez, a közvélemény zsarnoksága készítette elő a mostani helyzetet, amit én leginkább a képviselet zsarnoksága kifejezéssel jellemeznék. Amelynek lényege: ha leszavaztál, akkor utána kussolj. Nevezhetjük a parlamenti többség zsarnokságának is, nem kell magyarázni miért.

Emerkával Gdańskban ismerkedtem meg. Emerka velem egyidős magyar lány, szociológiát tanult Budapesten, a Hármasvárosba (így hívják a polákok a Gdańsk-Gdynia-Sopot tengerparti sávot) önkéntes munkára érkezett. Gyerekekre vigyázott egy napközis otthonban, közben a szakdolgozatát is írogatta.
Jó kis beszélgetéseket folytattunk egymással, magasröptű, intellektuális stílusban (többnyire). Sokat kérdezgettem őt a szociológiáról is, és arról, hogy a szociológia és a történelem, mint végső soron rokon tudományok szerinte felhasználhatják-e egymás módszereit a maguk területén, ha igen hogyan, illetve igaz-e, hogy a szociológia az alkalmazott történelem. Emerka sokmindent mondott erről, de volt, ami nagyon szíven ütött.
- Nézd, az a helyzet, hogy a történészek és szociológusok együttműködését nagyon megnehezítik a mostani sztereotípiák. Mármint, hogy ha valakiről megtudják, hogy szociológus, egyből levonják a következtetést, hogy liberális, szabadelvű gondolkodású, urbánus és balra szavaz. A történészről ugyanígy, hogy konzervatív, magát keresztény-nemzeti értékrendűnek és népinek mondó valaki és jobbra szavaz. Ezek a sematizálások egyszerűen lehetetlenné teszik a közös munkát egy-egy kérdés fölött. Pedig például egy újfajta falukutatáshoz (amit mindkét nemlétező „oldalon” szeretnének felújítani, a régi falukutatások mintájára) szükség lenne a szociológusra, aki felméri a falut a társadalmi, gazdasági viszonyok szempontjából és szükség lenne a történészre is, aki a hely történetét kutatja, és ebből von le következtetéseket. Régen még tudták, hogy a falukutatás csapatmunka. Egyébként azt veszem észre, hogy minket, szociológusokat manapság már az állásfoglalástól is gondosan óvnak. Problémákat kell felvázolnunk egy-egy helyen, de hogy megoldási javaslatokat is tegyünk, na arra már nem biztat senki. Óvatoskodásba átmenő korrektség van.

Fura volt ezt hallani. Holott tudtam, hogy így van, szemem előtt zajló folyamatokról van szó, de mindig próbáltam ezek felett elsiklani. Ha igaz, hogy a történész és szociológus hallgatók tényleg ilyen bizalmatlanul tekintenek egymásra, akkor tényleg nagy gáz van. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy nemcsak a közvélemény zsarnokságának nemcsak az egyes társadalmi osztályokat, hanem még ennyire közeli rokonszakmák, testvérszakmák képviselőit is sikerült egymástól elszigetelniük. Furcsa ellentmondás, de úgy néz ki, így van: közvélemény zsarnoksága két véleményalkotási sémát vázolt fel, mire a társadalom ezer meg ezer darabra esik szét. Atomizálódik, ahogy manapság mondják.
És közben persze ott van a számomra ijesztő jel, hogy a közvélemény eddigi zsarnokságától én magam sem tudom függetleníteni magam. Mihelyt megtudtam ugyanis, hogy Emerka szociológiát tanult, alternatív suliba járt, és ősei között zsidók is voltak, egyből levontam a következtetést, hogy vele valószínűleg beszélhetek ilyen témákról is, kritizálhatom a mostani kormányt, véleményt mondhatok a magyar politikai életről stb.. Ha mondjuk ő is történész hallgató lenne és egyházi suliba járt volna, és katolikusnak mondaná magát, akkor egyáltalán nem biztos, hogy szóba mernék hozni előtte ilyen témákat, akkor sem, ha ugyanilyen szimpatikus lenne nekem, mert jobb a békesség.
Én a magam részéről egyébként továbbra is bízom benne, hogy egy nagy változás közben vagyunk: hogy mindaz, amiről Emerka beszélt, az most, a szemünk láttára változik meg, az elmúlt hónapok eseményeinek hatására. Azaz pont most kezdenek széttörni a régi sémák; a képviselet zsarnoksága kezdi akaratlanul is szétzúzni a közvélemény zsarnokságát, és kezdenek új együttműködések kialakulni a társadalomban.
Én bizakodom. Emerka továbbra is kételkedik, és lehet, hogy jogosan.

Alkalmazott történelem?

Egy kedves ismerősömmel beszélgettem, aki kulturális antropológus. Mondtam neki, hogy érdekelne a kulturális antropológia, mert szerintem a történettudománynak is nagy szüksége lenne arra, hogy ilyen szempontokat, amikkel az antropológia dolgozik bevigyen a maga szempontjai közé. Azaz, hogy emberközelibbé váljon. Vagy gyakorlatiasabbá. (De fogalmam sincs még, hogy ezt konkrétan hogyan lehetne megvalósítani.)
Ő erre megkérdezte:
-Van olyan, hogy alkalmazott történelem?
A kérdés meghökkentett, és zavarba hozott. Valóban azon agyalok már régóta, hogy hogyan lehetnék társadalmilag hasznos történész, olyan, aki nem csak afféle elvont tudós. Sokat vitatkoztam is ilyesmikről mindenféle kollégákkal. De ilyen kereken még nem fogalmazódott meg bennem a kérdés. Hirtelen ötlettel azt válaszoltam:
-Lesz. Csinálunk.
De mint mondtam, egyelőre fogalmam sem volt, hogy hogyan.
Később megkérdeztem egyik történészi és újságírói mesteremet, Bagoly Tihamér Tivadart a dologról. Ő azt mondta:
-A szociológia az alkalmazott történelem.
Később, mikor Białystokban meglátogattam Śnieżannát (aki szintén kulturális antropológiát tanult) újra eszembe jutott ez a kérdés. Együtt ültünk Śnieżanna gimnáziumi barátaival az Alchemia nevű kocsmában. (Bizony, Białystokban is van egy Alchemia, nemcsak Krakówban.) Ott volt Iza is, aki szociológiát tanult. Őt is megkérdeztem.
Ő azt mondta:
-Szerintem a szociológia inkább az alkalmazott filozófia.
Szóval a kérdésre még nem kaptam biztos választ. Továbbra is próbálok a dolog végére járni. Eddig az az érzésem, hogy ezek erősen rokon tudományok, és nehéz közöttük a határokat megvonni. Illetve az, hogy a történészeknek, kulturális antropológusoknak és szociológusoknak szorosan együtt kellene működniük, és minél többet tanulniuk egymástól.

Dualizmus?

Azt a szemléletet viszont mindig is elutasítottam, hogy a mi országunkban csakis két szemlélet lenne lehetséges, például a kuruc és a labanc, amik egymással örök harcban állnának, és amelyek között mindenkinek valahogyan állást kell foglalni. Nem. Mindig is úgy gondoltam, hogy mind a labanc, mind a kuruc álláspont csak egy-egy magyar gondolkodásmód, egy-egy hagyomány a sok közül. Úgy általában nagyon bosszant az, hogy az országban jelen lévő számtalan véleménykülönbséget és konfliktust egyetlen ellentétből, illetve két „tábor” álláspontjából le lehet vezetni, sőt két történelmi hagyományra ezeket a jelenlegi konfliktusokat évszázadokig vissza is lehet vezetni. Az ilyen leegyszerűsítés nagy szellemi lustaságra vall.
Azért beszélek erről, mert ez is egy klasszikus tévedésen alapuló közhely, olyan amit egymástól függetlenül sok embertől visszahallok. És egyik célom ezzel a bloggal éppen az, hogy szembeforduljak az ilyen közhelyekkel.
Kétségtelen, hogy voltak a magyar történelemnek olyan szakaszai, amikor tényleg két pártra szakadtunk, és az ország lakóinak kényszerűen állást kellett foglalniuk a két tábor között. Rákóczi kora pedig ilyen kor volt. A kuruc-labanc ellentét kora. Azonban azt már jeleztem, hogy az a fajta kurucság, amit én magamnak megfogalmaztam, nem elsősorban valami ellen készült, nem a valami (például a labancok, a legitimisták) elleni harcról szól, hanem valamiért, valami érdekében, aminthogy Rákóczi állama bár egy szabadságharc mellékhatásaként alakult ki, céljaként nem a labancok elpusztítását tűzte ki, hanem egy keret biztosítását az országlakosok érdekében. Éppen ezért békés időben, amikor a hazám nem áll háborús állapotban senkivel (márpedig manapság nem állunk háborúban senkivel, ismétlem, nem állunk háborúban senkivel), nincs akadálya, hogy az egyes politikai-ideológiai irányzatok (például a „kuruc” és a „labanc” jelentsenek ezek bármit is, meg a száz másik ilyen irányzat) egymással párbeszédet folytathassanak. Vagyis békés időben a „kurucság” még kevésbé kell hogy valaki ellen irányuljon.

Szóval a történelmi tévhitek az ősidők óta meglévő két táborról. A leggyakrabban elhangzó ilyen téves közhely, az ún. „népnemzetiek vs idegenszívűek” ellentét. Ez ezek szerint azt jelentené, hogy a magyarság minden időben az egész történelem folyamán két csoportra volt osztható: azokra, akik a saját (akár „népi”, „nemzeti”) tradíciókat tartották mindig is a legfontosabbnak, politikai téren pedig az állami önállóságot, és azok, akik magukat európainak vagy kozmopolitának tartván készek voltak a saját hagyományokon túllépni, politikai téren pedig ennek nevében akár egy idegen hatalmat kiszolgálni. Ez a szemlélet szerintem nem csak azért téves, mert amit mond az nem igaz, hanem azért is, mert összemos egymással kulturális és politikai fogalmakat. Azonkívül, aki komolyan foglalkozik eszmetörténeti problémákkal, látni fogja, hogy ez a felosztás a legtöbb magyar szellemi irányzat vizsgálatánál egyszerűen csődöt mond. Egyébként volt már olyan magát jobboldaliként meghatározó gondolkodó, akinek a teóriáit nagy érdeklődéssel olvasni kezdtem, mert úgy láttam, hogy okos gondolatokat találok nála, ha nem is értek vele egyet, de jó vitapartner lehet. Aztán megláttam, hogy beveszi a tézisei közé ezt a „népnemzeti-idegenszívű” közhelyet, és ekkor egyből tudtam, hogy ezzel az emberrel nem fogok szót érteni.

Akik ezt a fajta kettős felosztást elhiszik, általában azzal kezdik, hogy „hiszen már István és Koppány is…”, de már itt tévednek. István és Koppány persze jelképpé emelkedett, különösen nagy „nemzeti” rockoperánk, az István, a király óta.

De nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy a helyzet mégsem az volt a maga idejében, amit hirdetni annyira szeretnek róla, hogy István és Koppány csatájában dőlt el annak idején, hogy Kelet leszünk-e vagy Nyugat, és hogy ebben a küzdelemben a „nemzet” minden tagjának állást kellett foglalnia. (Akár pogányságát, akár bizánci rítusú keletiségét értjük Koppány „keletiségén”. Bár hivatalosan az egyházszakadás a római és bizánci egyház között csak később, 1054-ben keletkezett.) Először is: abban az időben még sehol sem volt semmiféle nemzet, nem volt egységes magyar öntudat. A nemzeti öntudat (akár elfogadjuk, hogy ennek mai fogalma a XIX. században keletkezett, akár nem) mindig valamiféle államhoz kötődik. A nemzet olyan közösség amelynek önálló állama van, vagy amely saját államot akar létrehozni. Márpedig a kérdéses időben állam a mai Magyarország területén még nem volt. Egy laza törzsszövetség volt, és István, mint a legnagyobb törzs feje és formális nagyfejedelem elérkezettnek látta az időt, hogy ebből a törzsszövetségből egységes vezetésű államot kovácsoljon. Ehhez azonban le kellett számolnia a többi törzsfővel, akik persze sokszor távoli vagy közeli rokonai voltak, hiszen a vezéri családok sokszor egymás közötti házasságokkal erősítették a törzsek szövetségét. Azonban ebből is látszik, hogy már ekkor sem csak két nagy vezére volt a magyarságnak, akik között az akkori magyarok állást foglaltak. Az akkori magyarok valószínűleg nem is vallották magukat magyarnak, hanem inkább valamilyen törzsbélinek. És nyilván mindenki a saját törzsével harcolt a többiek ellen, nem ideológiai alapon döntött.

Azt nem tudjuk pontosan, mi lehetett Koppány célja. A jóval későbbi krónika- és legendaírók állítják, akik persze a szentté avatott Istvánt igyekeznek fényezni, azt állítják, hogy Koppány kezdte a harcot, mert ő akart a nagyfejedelem lenni.

Nem tudni így volt-e vagy ezt csak utólag, önigazolásként találták ki, és azt sem tudni, hogy Koppánynak nagyfejedelemként célja lett volna-e valami Istvánéhoz hasonló egységesítés, államalapítás. A tény csak ennyi: István, mint törzsfő sorban egymás után legyőzte a többi törzsfőt, elsőként Koppányt. Aztán jöttek sorban a többiek. (Akikről a krónikák is megemlékeznek, azok Ajtony, a Maros-menti vezér, aki csatában esett el és Gyula, István anyai nagybátyja, aki fogságban halt meg.)

Aztán jött az egységesítés, a törzsi keretek megszüntetése, amihez a kereszténység jó ideológiai keretnek bizonyult.

Ugorjunk egyet. A következő korszak, ahol a „két ideológiai szekértábor” problémája felbukkan az elmélet hívei szerint, az az ország három részre szakadásának kora. Itt az történt, hogy Magyarország két nagyhatalom, az Oszmán-Török Birodalom (a továbbiakban: OTB) és a Habsburg Birodalom közé szorult. Bizonyos szempontból mindkettő agresszív, hódító birodalom volt, de más-más módszerekkel. Aszerint, hogy melyik birodalmat tartották veszélyesebbnek, a magyar nemesek két királyt választottak: Ferdinand Habsburgot és Szapolyai Jánost. Azonban azután, hogy megvolt a két király, a nemesség korántsem valamiféle elvont elvek szerint foglalt állást közöttük. Hanem mindig úgy, ahogyan azt az aktuális helyzet diktálta, nem valamiféle elvont ideológiák alapján. Egyfelől mindenki az életét és egzisztenciáját mentette, másfelől mindenki kicsit meg is akart gazdagodni. Száma nem volt a hűségesküknek és átállásoknak minden részről. (Tipikus példának erre az elvtelen helyezkedésre Balassa Menyhértet szokták felhozni, akinek még a sírkövére is azt vésték fel: „Hodie mihi, cras tibi” (Ma nekem, holnap neked).

Azonban mind a Szapolyai-, mind a Habsburg-híveknek is volt mire hivatkozniuk állásfoglalásukban. A Habsburg-híveknek a török fenyegetésre és az eddigi területvesztésekre. Valamint emellett a kereszténységre, a keresztény Európára úgyszintén. A Szapolyai-hívek pedig arra, hogy Habsburgok veszélyes és sunyi ellenfelek, ezt bizonyítják Mátyás háborúi is III. Friedrich német-római császárral. De konkrét éles helyzetekben egyik fél sem vette ezeket túl komolyan, ha úgy gondolta, hogy egy átállás pillanatnyilag előnyös lenne.
Az, hogy a „török-párt” valamivel „nemzetibb” lett volna, mint a másik, a „szulejmáni ajánlat” elmélete miatt terjedhetett el nagymértékben. Hogy tudniillik Süleyman szultán nem akarta eredetileg Magyarországot meghódítani, csak átvonulni rajta, és ezt jelezte is többször II. Lajosnak és Szapolyai Jánosnak is. Tehát az elmélet hívei szerint át kellett volna engedni a török sereget Magyarországon, és ki lehetett volna harcolni egy olyan lazább függést az OTB-tól, mint amit az Erdélyi Fejedelemség elért később. A „szulejmáni ajánlatot” azonban még soha senki nem tudta dokumentumokkal, hitelt érdemlően bizonyítani. A törököknél sem találtak utalást rá.
Aztán a Szapolyai-hívek egy csoportja létrehozta az Erdélyi Fejedelemséget, amelyet, mivel nem volt útban Bécs felé, az OTB hódítása némi rendszeres sarc fejében megkímélt. Ezzel az ország területi megosztottsága több mint száz évre állandósult. De mert Erdély egyben az önálló magyar politizálás lehetőségét is jelentette, és mert a reneszánsz és barokk magyar kultúra szépen fejlődött ott, ezért Erdélyre máig is romantikus nosztalgiával tekintünk. Az Erdélyi Fejedelemség valamiféle alternatívának tűnik a korszak más államszervezeteihez képest és főleg a Habsburg-függéshez képest. Ez talán így is van. Az azonban nyilvánvalóan látszik, hogy a Királyi-Magyarország sem tekinthető ebben a korszakban az „idegenszívűek földjének”. A magyar kultúra itt is szépen fejlődött. A két Magyarország lakói pedig az időszakos háborúk dacára sosem tekintették egymást ideológiai ellenségeknek, hanem egy szerencsétlen szituáció által szétválasztott magyaroknak. Nem vitatták egymástól, hogy mindegyikük a magyar kultúra letéteményese. (Erre meg Bethlen Gábor és Pázmány Péter levelezését szokták példának hozni.)

Egyébként ebben a korban meg, hogy ki hogyan foglalt állást, az nagy mértékben földrajzi helyzetétől is függött. Egy dunántúli nemes, akinek otthonát törökök fenyegették, védelmet pedig csak a Habsburg-kormányzattól remélhetett, nem vallotta magát világnézeti okokból az erdélyi fejedelem hívének, ez teljesen abszurd lett volna. (Hacsak nem keveredett olyan ügybe, mint Gyulaffy László veszprémi várkapitány,

akit ártatlanul vádoltak meg felségárulással, ő ezért kénytelen volt Erdélybe szökni, és innentől kezdve a fejedelmeknek szolgálni.)

Azonban ekkor, a XVI-XVII. században jött be egy másik ellentét, ami viszont a korszak szellemi életét, vitáit meghatározta, és elmondható, hogy a későbbi korszakokra is tényleg hatással volt. Ez pedig a katolikus-protestáns ellentét. Ez fontos volt, és érdekelte is a korabeli embereket. Számtalan szóbeli és írásbeli hitvita, hogy úgy mondjam szellemi viadal kezdődött a korszakban. A Habsburgok erőszakos katolikus valláspolitikája miatt azonban egy idő után még ez is politikai kérdéssé vált: elterjedt a sztereotípia, hogy aki katolikus, az a Habsburgok híve, aki protestáns, az meg lázadó vagy Erdélyhez húz. Persze ez sem teljesen volt igaz. Az Erdélyi Fejedelemségben sok volt a katolikus; ők nyilván egyetértettek a Fejedelemség politikájával de hitéleti kérdésekben vitába szálltak a többségében protestáns vezetéssel. Vagy például: Zrínyi Ilona katolikus volt, Thököly Imre evangélikus, mégis nagy szerelemben éltek együtt.
Tulajdonképpen a kuruc-labanc sztereotípia is ebből, a katolikus-protestáns ellentét félreértelmezéséből származik. (Már ha a kuruc-labancon ezúttal tényleg a sztereotípiát értjük és nem a valós kuruc-labanc politikai ellentétet a XVIII. század elején.) Van egy olyan sejtésem, hogy minden ilyen típusú sztereotípia, tévhit innen származik, amely egy-egy konkrét történelmi szituációban zajló politikai küzdelembe hosszabb távú, korszakokon átívelő ideológiai jellegű küzdelmet akar belelátni. Továbbmegyek: szerintem az István-Koppány ellentétet minden nemzeti sorskérdés ősévé és kiindulópontjává tevő szemlélet is a katolikus-protestáns hitvitákban gyökerezik, illetve azok kivetítése korábbi és későbbi korokra.

A Rákóczi-szabadságharcról már beszéltem ilyen szempontból. Mondanivalóm lényege akkor is az volt: a labanc magyarok akkor sem tagadták meg magyarságukat, nem öltöttek német ruhát háromszögletű kalappal, mint a filmekben látjuk, és nem kezdtek el egymással német nyelven beszélni.

(Labanc, azaz császári oldalon küzdő magyar huszár, Ebergényi László huszárezredéből)

Az ellentét tehát itt is tisztán politikai jellegű.

A reformkort nézve persze már elmondható, hogy az udvarhű arisztokraták között voltak olyanok, akik magyar nevük ellenére nem tudtak magyarul, de nem ők voltak a többség. Meg aztán ez annyira nem is nagy csoda: egy többnemzetiségű birodalom arisztokráciája mindig kevert nemzetiségű és identitású, sokkal inkább, mint az alávetett rétegek. A magyar arisztokrata családok szívesen keveredtek az osztrák és horvát arisztokráciával, és az a gróf, akinek az anyja is német volt és a felesége is, nem biztos, hogy a magyar nyelvet használta otthon leggyakrabban. Hogy az udvarhoz közelebb állók a magyar államnyelv helyett a latint szorgalmazták annak egyszerű oka volt: az akkori Magyarország rendkívül soknemzetiségű volt, és ők egy semleges nyelv használatát a törvényalkotásban korrektebbnek érezték.
Itt azonban megint van egy lényeges pont: az „idegenszívű” kifejezés pont ezért tökéletesen értelmezhetetlen, ha az egyes magyar vezetőknek a korszak egyik fontos kérdésében, a nemzetiségi kérdésben megfogalmazott álláspontjait nézzük.

Az Osztrák-Magyar Monarchia (mondhatjuk úgy is: a dualizmus) korában a parlamenti pártok között megint voltak, amelyek a kettős rendszer fenntartását szorgalmazták, voltak, amelyek a függetlenséget. Rájuk sem lehet azonban a „nemzeti-idegenszívű” ellentétet ráhúzni. Arról nem is beszélve, hogy rajtuk kívül már megjelentek a korszakban más politikai erők is, amelyek esetében a megint csak értelmezhetetlen az ellentét. A szociáldemokraták vagy a létrejövő első agrárpártok másodlagosnak tartották a külföldhöz és benne Ausztriához való viszonyt a különböző vitákban. Ők egy-egy társadalmi réteg (az ipari munkásság és a parasztság) helyzetének javítása érdekében emeltek szót.

Ha kulturális szempontból nézzük a dolgokat, akkor azonban másra juthatunk, észrevehetjük, hogy hol van még annak a fajta dualizálásnak az alapja, amit egész eddig cáfolni próbáltam. A Monarchia korában indul ugyanis egy folyamat, ami aztán a Horthy-korban csúcsosodik ki: az elitkultúra, a polgári kultúra és a népi azaz parasztkultúra szétválása. Tény, hogy előbbiek kevésbé tradicionálisak és jóval „nemzetközibbek”, kevésbé jut hely bennük a magyar jellegzetességeknek, azonkívül viszont sok bennük a giccs is.
Mint említettem, mindez a Horthy-korban teljesedett ki, amikor a dzsentri és a polgárság összeolvadása létrehozott egy új „úri középosztályt”, amelynek a kultúráját igyekezett a hatalom a nemzeti kultúra rangjára emeli. Sok értékes dolog volt ebben is, de a népi, paraszti kultúra hiányzott belőle. Hogy ezt is a nemzeti kultúra részévé kellene tenni, azt a rendszer baloldali ellenzékéhez sorolt népi írók vetették fel. Ehhez azonban sokáig nem számíthattak kormányzati támogatásra. A rendszer baloldali ellenzékéhez tartoztak azonban például a szociáldemokraták is, akik egyfajta munkás-öntudatot és munkás-műveltséget próbáltak létrehozni. Valahol itt lehetett, az ún. népi-urbánus vita gyökere, amelynek néhány részletét ismerem, de lényegét nem igazán értem, hogy őszinte legyek. Abban azonban biztos vagyok megintcsak, hogy erre sem lehet ráhúzni, hogy az urbánusok idegenszívűek, a népiek nemzetiek lettek volna. Mindkettő hangsúlyozta a magyarságát, ugyanakkor szemben álltak a hivatalos „nemzeti” frazeológiával és politikával. Ugyanakkor a népiek sem voltak a provincionális bezárkózás hívei. Itt van például ez az idézet, ami szerintem nem csak kiragadott példa, hanem legtöbbjükre általánosan is jellemző:

„Ha elolvasod és megfigyeled a nagyvilág irodalmából mindazt, ami erre érdemes, kinyílik előtted a világ. Nem sznob leszel és nem is gőgösen hencegő vadmagyar, nem is szégyenkező, szomorú magyar, hanem harcos, öntudatos és mértéktartó, igaz ember.”
(Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? – Levelek egy parasztfiúhoz)

Bizony, ezt egy egyszerű balmazújvárosi parasztgazda írta le, aki autodidakta módon lett íróvá.
Azt végképp nem értem, hogy a népi-urbánus ellentét mit jelentett a rendszerváltáskor, illetve mit jelent ma, ha még létezik. Márpedig többen erősítgetik, hogy még létezik, nemcsak elborult, hanem okos emberek is, akiknek én is adok a véleményére. Mit jelent a népi-urbánus ellentét egy olyan korban, amelyben a parasztság, mint szervezett társadalmi osztály csaknem teljesen megszűnt, és az egykori parasztzene és paraszttánc őrzése is nagyrészt egy városi szubkultúra keretei között valósul meg? (A Táncházmozgalom ugyanis leginkább egy városi szubkultúrának nevezhető manapság.)

Ott van aztán az államszocialista idők kultúrpolitikája. Ezt az általam cáfolni igyekezett elmélet hívei azzal intézik el, hogy az idegenszívűség tipikus megnyilvánulásának tartják, olyan állításokkal, hogy „a hazafiság helyébe a proletár internacionalizmust állították” vagy „a szovjet orosz kultúrát a magyar fölé emelték”. Ez azonban megint nem fedi a teljes valóságot. Ha jobban megvizsgáljuk ugyanis a kérdést azt fogjuk látni, hogy a magyar függetlenségi tradíciót ez a kultúrpolitika is magává tette. Azaz azt a történetírói hagyományt, hogy évszázadokon keresztül a legfontosabb magyar cél az önálló magyar állam létrehozása volt, ennek legfőbb akadálya pedig a Habsburg-hatalom volt, érdemes tehát kultiválni minden Habsburg-ellenes harcot, mint magyar függetlenségi háborút. Nem véletlen, hogy a Hősök terén az ’50-es években került a Habsburg-királyok helyére Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos szobra. Nem véletlen, hogy az államszocializmus idején igyekeztek kuruc-kultuszt teremteni (ez az ami a mai legitimistákat annyira bosszantja). Nem véletlen, hogy állami pénzen olyan nemzeti kultfilmeket forgattak, mint az ’50-es években a Feltámadott a tenger és a Rákóczi hadnagya, a ’60-as években A kőszívű ember fiai és A Tenkes Kapitánya. (Ez a fajta „nemzeti kommunista” kultúrpolitika egyébként nem csak Magyarországra jellemző, hanem a többi közép-kelet-európai országra is. Hogy a filmes példáknál maradjak: érdemes megnézni, micsoda eposzokat forgattak ezekben az időkben Romániában Mihai Viteazulról

vagy Ştefan cel Maréról,

Jugoszláviában a rigómezei csatáról,

stb.)

Szóval belátható, hogy ez a fenti ellentétpár mennyire irreleváns.
Vannak, akik ezt érzik is, viszont beleragadnak egy másik erőltetett történelmi ellentétpár kényszeres keresésébe. Mégpedig a baloldal-jobboldal ellentétpáréba. De erről már volt szó. Történelmi vonatkozásban ennek egyik jellemző megnyilvánulása volt (megint filmes példát hozva) a Hídember, amely úgy mutatja be a reformkori magyar politikai életet, mintha az csak Kossuth Lajos és Széchenyi István küzdelméből állt volna.

Ők vitatkoznak, a többiek meg csak nekik tapsolnak, éljeneznek vagy fújolnak. Pedig a reformkorban a reformtáboron belül sem csak két irányzat létezett.

És főleg nem csak két vezér, nem csak két egyéniség volt ott. Ott voltak a maguk önálló gondolataival a centralisták (Eötvös József, Lukács Móric), ott volt Batthyány Lajos és Deák Ferenc, ott volt Teleki László és még lehetne sorolni. Egy Széchenyiről szóló filmben ezt legalábbis finoman jelezni lehetne.
De, mint azt már írtam, lehet, hogy éppenséggel most jött el az idő, hogy a ’90-es és a kétezres évek keserű tapasztalatai után túllépjünk ezen a baloldal-jobboldal ellentéten. Mikor a kormányzat-ellenzék ellentétpárja fontosabb lesz, mint a hagyományos huzakodások, akkor az ellenzéki összefogáson belül létrejöhet egy sokszínűség, és a sokféle irányzat képes lehet egymással párbeszédet folytatni. Ilyen volt a helyzet a reformkorban, ilyen a ’80-as évek végén. Meglátjuk most is ez lesz-e, illetve sikerül-e.