III. rész Muharay Elemér és tanítványai
Muharay Elemér (1901-1960)
Jászberény mellett született, vasutas családban. Ifjú korában végigcsavarogta Európát, alkalmi munkákból élve, valahogy úgy, mintha Rejtő Jenő valamelyik regényének hőse lett volna. De azért erről az időszakról nem tudni minden részletet. Rejtély például az is, hogy az eredeti nevét, a Muhoray Vendelt miért változtatta Muharay Elemérre. Hazatérve mindenesetre megkezdte néprajzi gyűjtéseit és színházszervező tevékenységét.
A néphagyományról egyrészt azt gondolta, hogy a nemzeti kultúra teljes jogú részévé kell válnia, másrészt azt, hogy a megváltozott életkörülmények között a hagyományokat is másképpen kell továbbadni, mint a régi időkben. A színházról pedig azt: a statikus, addig szövegközpontú színházat meg kell kicsit mozgatni, dinamikát és hangot kell bele vinni mozgásművészet, tánc és dalok formájában. Ezekhez a célokhoz a néptánc alapú színház mind jó eszköznek látszott. Elemér bácsi szerint ugyanis ezzel lehet a paraszti hagyományokat más társadalmi rétegek számára is népszerűsíteni, és így továbbélésükhöz hozzájárulni, másrészt a színházművészetet új ötletekkel inspirálni.
Az együttesek, amelyeket Elemér bácsi vezetett: a Fóti Faluszínpad, Levente Együttes, (Muharay) Népi Ének-, Tánc és Játékegyüttes
A későbbiekben, bár írt még színpadi mesejátékokat, de leginkább művelődésszervezőként lett ismert. Létrehozta a Népművészeti Intézetet, amely elsősorban amatőr népi együttesek szervezését segítette, emellett néprajzi gyűjtéseket is végzett.
Fóti Faluszínpad
1938-ban alakult. Kezdetben úgy tűnhetett, egy lesz a Gyöngyösbokréta együttesei közül. (A Gyöngyösbokréta mint mozgalom a saját falujuk táncainak és hagyományainak előadására szerveződött paraszti hagyományőrző csoportok összefoglalója és fellépéseik megszervezője volt.) Elemér bácsi azonban szélesíteni akarta a kereteket: nem elégedett meg egy falu hagyományainak változatlan bemutatásával. Hamarosan dramatikus népmese-feldolgozásokat is kezdett előadni a csapattal. Míg Molnár István a maga csapataival inkább tragikus történetű balladákat adott elő, lehetőleg minél erősebb drámai hatással, addig Muharay Elemér inkább a játékosságra és a humorra helyezte a hangsúlyt. (Lehetne azt is mondani, hogy Muharayék előadásai „gyerekelőadások” voltak, a Molnár-csoportoké pedig felnőtteknek szóltak.)
A Fóti Faluszínpadban a Gyöngyösbokréta kitalálója, Paulini Béla is láthatott fantáziát, mert ha jól tudom, eredetileg nekik írta a Háry Jánost, amihez aztán Kodály Zoltán szerzett zenét. 1939-ben aztán a Faluszínpadot váratlanul betiltották. Nem tudni, mi volt ennek az oka, lehet, hogy az, hogy Elemér akkoriban már eléggé jóban volt a falusi nyomort kíméletlenül feltáró népi írókkal is, és támogatta az ő tevékenységüket, szóval egy vidám műfaj képviselőjeként sem akart úgy tenni, mintha Magyarország falvaiban „minden rendben lenne”. De az is lehet, hogy simán csak személyes féltékenységből mószerolta be őt a csendőrségnél (az akkori politikai rendőrségnél) valamelyik rosszakarója. Mindenesetre nekem az az erős benyomásom, hogy az, hogy Fót egy művészeti központ lett, hogy ott ma egy erős Népművészeti Szakgimnázium működik, ahonnan ma is nagy táncos egyéniségek kerülnek ki, mindennek a gyökerei valahová Muharay Elemér tevékenységéhez nyúlnak vissza.
Levente Együttes
A Levente-mozgalmat az 1920-as években szervezte a magyar államhatalom, mikor Magyarországnak, mint az I. világháborúban vesztes államnak megtiltották a sorkatonai szolgálat előírását. Így ehelyett a diákoknak, iskolai keretben szerveztek honvédelmi foglalkozásokat, kiszolgált katonák vezetésével. Ez tehát olyan volt, mint a cserkészmozgalom, csak sokkal katonásabb, célzottabban harciasabb, és (mivel kötelező volt), jóval népszerűtlenebb. Megmaradt a sorkatonai szolgálat visszaállítása után is, csak már kicsit lazább volt, és nagyobb hangsúly került a Levente-csoportok kulturális tevékenységére. Így a leventéknek lett egy külön központi színjátszócsoportja is. Ennek a vezetését kapta meg Muharay Elemér, aki az egészet egy komplex művészeti csoporttá alakította, amely egyszerre volt színjátszókör, kórus és táncegyüttes. A legtöbb tag református diákkörökből és cserkészcsapatokból került az együttesbe, de voltak közöttük kifejezetten ipari munkás tanulók is. Tánctanárnak és koreográfusnak Elemér bácsi is Molnár Istvánt hívta meg először, de idővel a két erős egyéniség nem bírta egymást. Így a Levente TE új tánckarvezetője Szabó Iván lett, akiről hamarosan szó lesz. 1942-ben a Levente Együttes is ott volt Weimarban a Györffy Kollégium Balladaegyüttese mellett. Utána viszont hazatérve a Györffy-kollégistákhoz hasonlóan a Levente Együttes tagjai is bekapcsolódtak a német megszállók és magyar kiszolgálóik elleni titkos tevékenységbe, az ellenállási hálózat építésébe. Fegyverhez csak kevesen juthattak, így a harcban való részvételük meglehetősen korlátozott volt. A háború vége után az Együttes már új néven szerveződött újra.
Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes (Muharay NÉTJE)
Ez egy az egyben az újjászerveződött Levente együttes volt, de így 1945 után már ezen az új néven léptek fel. (A változás emellett még annyi volt, hogy megszabadultak a szigorú katonatisztek felügyeletétől és gyanakvó tekinteteitől, tehát talán szabadabban alkothattak.) Tánckarvezetőjük végig Szabó Iván volt. Főleg most is mesejátékokat adtak elő, de Bartók Béla kórusműveit és autentikus tánckoreográfiákat is, sok improvizációval.
A műsoraikban a modern mozgásművészet és a pantomim elemeit is felhasználták. Gondolkodó, intellektuális, sokat elmélkedő, egymással mindent megbeszélő közösség voltak. (Néha úgy érzem, ez a fajta szellemi pezsgés a mai együttesek közül kevésben van meg. De hát lehet, hogy ez általában a korból következik, amelyikben élünk.) 1946. március 4-én volt a legnagyobb önálló műsoruk a Budapesti Városi Színházban (ma: Erkel Színház).
Kifejezetten intellektuális, gondolkodó banda volt ez a csapat, nagyszabású vitákat, beszélgetéseket folytattak olvasmányokról, filozófiáról és az akkori idők politikájáról is. 1947-ben aztán az együttes feloszlott, valószínűleg azért, mert jelentős részük a mesejátékok felől már komolyabb irányba akart továbblépni, de erről már kicsit nehéz volt tárgyalni Elemér bácsival. A csapat egy része mégis együtt maradt, és folytatta a táncot, amint arról hamarosan majd szó lesz.
Muharay Elemér néhány híres tanítványa:
Szabó Iván (1913-1998)
Mivel ő maga egy külön táncos mester, tánckarvezető és koreográfus, ezért róla majd külön szólunk a következő bejegyzésben. Addig is ideteszek egy idézetet a Muharay NÉTJE-ben való működéséről.
„Egy szabad csavargó és egy protestáns prédikátor lelke lakott egyszerre benne. (…) Kivételes érzéke volt ahhoz, hogyan lehet az ember egyszerre beül, kívül és felül. Belül volt, mert mindenestül részt vett és mindenestül vállalt minket. Kívül, mert volt egy másik élete, a képzőművészet, amelyben szintén mindenestül benne volt. (…) És végül felül is volt, mert koránál, tapasztalatainál fogva ő kész ember volt, mi pedig gyerekek. (…) Pedagógiájának az volt a legfőbb erény, hogy nem volt pedagógia. Amit csinált – és jól csinálta – nem nevelői, hanem emberi megfontolásból tette. (…) Mindig felfigyelt arra, ha valaki a táncban valami újat hozott, és rögtön be is illesztette a koncepciójába. (…) Nem akarta, hogy ugyanazt álmodják, de meg tudta keresni, ami az álmokban közös.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom)
És ha már itt tartunk…
Vitányi Iván (szül. 1925)
Az általam nagyon tisztelt és sokat emlegetett polihisztor, író, művelődésszervező, szociológus, kultúrakutató volt a Muharay NÉTJE krónikása, nagy idők élő tanúja. Az együttesről írt visszaemlékezése, önéletrajza volt az egyik, ami arra indított, hogy elkezdjek a Táncházmozgalom előtti néptáncmozgalommal is foglalkozni. (Ennek a regényes önéletrajznak a címe meglehetősen fura: Öt meg öt az tizenhárom. Az Áprilisi Front története.
Mint kiderül belőle, az Áprilisi Front egy rendkívül izgalmas beszélgetéseket folytató kocsmai asztaltársaság neve, amelyben az együttes tagjain kívül a „fényes szelek korának” sok más ifjú és idősebb nevezetes és legendává lett figurája megfordul akárcsak egy VITÁNYI időre is.)
Maga Iván tanárcsaládból származott, Sárospatakon volt diák, ekkor kezdett a néptánc iránt érdeklődni. 1943-tól Budapesten párhuzamosan végezte a Pázmány Tudományegyetemen (PPTE-n) a történelem szakot és a Színiakadémiát (végül egyiket sem fejezte be), de közben időt szakított a táncra is a Levente Együttesben. A német megszállás alatt futárszolgálatot vállalt a magyar ellenállásban, de hamar elkapták, és börtönbüntetésre ítélték. 1945 első hónapjaiban Sopronkőhidáról szabadult. Résztvett az Együttes újjászervezésében, afféle titkári teendőket is ellátott Elemér bácsi mellett. Közben, mint filozófiailag rendkívül olvasott ember, az egyik motorja volt a Muharay NÉTJE-ben folyó izgalmas intellektuális vitáknak.
A táncot az Együttes feloszlása után is folytatta, de a NéKOSz Központi Táncegyüttesébe végül nem került be. Viszont a táncélet és az amatőr színjátszás egyik fontos figurája lett a NéKOSz-ban (Népi Kollégiumok Országos Szövetségében). A Magyar Táncszövetség és az első Kodály Tánc- és Kórusművészeti Kollégium megalapításában is szerepe volt. (Ez utóbbi nem működött sokáig a NéKOSz feloszlatása miatt.) A későbbiekben is mint művelődésszervező játszott fontos szerepet. (Egy rövid időszakot leszámítva, amikor az 1956-os forradalom melletti kiállása miatt mindenhonnan kirúgták; akkor esztergályosként dolgozott. De hamar visszatérhetett a közéletbe újságíróként és művelődésszervezőként.) Mindenkit ismert, mindenkivel jóban volt, így mindig tudott közvetíteni a hatalom és az aktuálisan segítségre szoruló művészek között. Kutatóként, íróként rengeteg különböző témával foglalkozott, de mindig vissza-visszatért a tánctörténethez is. A politikába is belefolyt. (Hogy rendes szociáldemokrataként mit keres jelenleg egy fura liberális pártban, azt én sem értem, de mindegy. Az amit élete során letett az asztalra így is úgy is, mindenképpen tiszteletreméltó, és tisztességes szándékaiban szerintem ma sem lehet kételkedni.)
A Muharay NÉTJE-ben ismerte meg
Haden Editet, akivel később összeházasodtak.
Jancsó Miklós „Nyika” * (1921-2014)
A szintén legendává lett filmrendező is a Levente Együttes tagja volt (a többieknél idősebben, és már egy jogi diplomával), majd a II. világháború és a hadifogság után visszatért a Muharay NÉTJE-be. Akkor már a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, hogy rendező lehessen. Az 1950-es években, amíg el nem készítette első játékfilmjét, dolgozott a Honvéd Együttesnél is: régi barátai táncos fellépéseit dokumentálta filmesként. Egyébként mind színházi, mind filmrendezőként sokat átvett mestere, Elemér bácsi stílusából: ő is a dinamizmust, a mozgást tartotta fontosnak, és a szimbolikus gesztusok, a tánc is fontos szerepet kaptak az alkotásaiban. (Tulajdonképpen filmekben is színpadi műveket készített, csak hatalmasra tágította az akció terét.) Van két kifejezetten néptáncos műve is:
az egyik az 1968-as Fényes szelek a népi kollégisták nemes céljairól és azok félresiklásáról. (Vitányi Iván pedig előszeretettel meséli, hogy a vörösinges figurát (akit Balázsovits Lajos játszik) róla mintázták, bár a szereplő neve Fekete Laci, ami elsősorban Kardos Lacira és Fekete Sándorra a NéKOSz két vezetőjére utalhat.)
A másik az 1972-es Még kér a nép, amiben többek között a Táncházmozgalom alapítói, Halmos Béla, Sebő Ferenc és Éri Péter játsszák az 1890-es évek agrárszocialista harcosait. Táncházmozgalom és agrárszocializmus: képzelhetitek, mennyire imádom a koncepciót, pontosabban mennyire örülök, hogy más is észrevette a gondolati kapcsolatot a kettő között, még akkor is, ha a film egésze egyébként elképesztően zavaros. Nade, erről már volt szó.
(*Manapság leginkább a fiát, ifj. Jancsó Miklóst nevezik Nyikának, de fiatal korában állítólag id. Jancsó Miklóst is így becézték.)
Papp Oszkár (1925-2011)
Festő és díszlettervező, de korábban lelkes táncos is volt. Ő is Molnár István tanítványaként kezdte, a Szent Imre Kollégium Együttesében, de meghatározó mesterei mégiscsak Elemér bácsi és Szabó Iván voltak (ezért itt írok róla). A Muharay Együttesről azt mondta: komplex alkotóműhely volt, amelynek képlete: „Népi kultúra x Avantgárd” („Szorozva, és nem összeadva!” –valami miatt ezt is fontosnak tartotta hangsúlyozni.) Szó szerint pedig ilyeneket is mondott:
„Állásfoglalás volt minden, amit csináltunk. (…) Mi a népi kultúrával, népművészettel éltünk, de úgy interpretáltuk, hogy a konkrét mának szóljon. Értelmeztünk, véleményünk volt ezzel a formával. (…) Úgy értelmeztük, hogy a népi kultúra, a népművészet természetes továbbélése a modern művészet. (…) Nem múzeumot, hanem élő művészetet akartunk, sőt életbe kapcsolt művészetet. (…) Mai szóval a kultúra demokratizmusának pozitív oldalát tartottuk hivatásunknak. (…) És a zsoltárt éppúgy énekelte a kommunista munkásifi, mint a Madrid határán-t a (…) regöscserkész. Hiszen együtt énekeltük közös értékeinket.”
(Papp Oszkár: Népi kultúra x Avantgarde. A Muharay-együttesről. In: Táncművészeti Dokumentumok 1985.)
A Muharay NÉTJE feloszlása után Oszi a NéKOSz Központi Táncegyüttesének a tagja volt, de a Honvéd Együttesbe már nem követte Szabó Ivánt. Ekkorra már elsősorban festőnek tekintette saját magát, és a kötelező „hurráoptimizmus” valahogyan sokkal jobban zavarta a színpadon, mint a kötelezővé tett „szocreál” festészet a vásznon. (De a díszlettervezésben talán még inkább megvalósíthatta kreatív avantgárd ötleteit is.) Foglalkozott tűzzománcfestéssel, alkotott illusztrációkat könyvekhez, de készített animációs filmet is. Festőként Kossuth-díjat is kapott.
Körtvélyes Géza (1925-2011)
Lelkes tagja volt a Levente Együttesnek és a Muharay NÉTJE-nek is. A néptánc mellett a balett is nagyon érdekelte, de a Muharay NÉTJE feloszlása után, több sérülésen és betegségen túl végül le kellett mondania a profi táncos karrierről. Annál aktívabb lett viszont művészettörténészként, szakújságíróként és a tánctörténet egyetemi tanáraként. Sokáig szerkesztette a Táncművészet folyóiratot, és segítette az újabb és újabb megalakuló együtteseket. Színikritikusként is nagy nevet szerzett. (Róla valamikor találtam egy fényképet az Interneten, de nem tudom, az hová lett. Ha van képetek róla, küldjétek el azt is. Legjobb persze, ha táncos kép.)
Kaposi Edit (1923-2006)
Ő is a Soli Deo Gloria nevű református diákszövetségben kezdett a néptánccal ismerkedni, ahonnan neki is egyenes útja vezetett a Levente Együttesbe. A PPTE-n történelem-földrajz szakos tanárnak tanult, de végül a néprajz szakot is elvégezte. Közben pedig a Muharay NÉTJE-nek is fontos és lelkes tagja volt.
(Edit a képen jobbra, az Egyszer egy királyfi darabban)
Itt jött össze Vass Lajossal, a későbbi híres zeneszerzővel, akiről hamarosan még lesz szó.
Edit a Muharay Együttes feloszlása után is együtt dolgozott Elemér mesterrel, méghozzá a Népművészeti Intézet néprajzkutatójaként. Sok könyvet írt a néptáncról is, főleg az amatőr csoportok munkájának segítésére. Tudósként pedig korát megelőzve hangsúlyozta, hogy a táncot nem csak önmagában (pl. motívumok alapján) kell vizsgálni, hanem környezetében, társadalmi funkciójában is. Ezzel a gondolattal annak a kutatási irányzatnak adott alapot, amit ma táncantropológiának neveznek.
Benedek Árpád (1925-2008)
Kecskemétről jött, orvostanhallgatóként 1943-ban került a Györffy Kollégiumba. Így pont lekéste azt, hogy a Györffy Balladaegyüttes tagjaként még felléphessen. (A Balladaegyüttes 1943 végétől már nem adott új műsort.) A táncot viszont szerette, így a Levente Együttes tagja lett. 1944-ben ő is beállt a németek ellen tevékenykedő, diákokból álló Görgey-zászlóaljba. Szerencséjére nem abban a részében volt, amelyiket a szovjetek két évre hadifogságba hurcolták. Így 1945-ben visszatérhetett az újjászerveződő Muharay Együttesbe. Az énekkarvezető, Vass Lajos a kórusszervezésben is számított Árpádra. Ő közben feladta azt a tervét, hogy orvos legyen: talán ő is részben Elemér bácsi hatására jött rá, hogy a színház jobban érdekli.
(Kaposi Edittel a színpadon valamelyik Muharay-darabban)
Tagja volt a NéKOSz Központi Táncegyüttesének is. Később évekig a Szovjetunióban tanulta a színházi rendezést. (A NéKOSz feloszlatása körüli időkben, úgy tűnik, a kommunista pártvezetőknek egy kedvelt módszere volt a csalódott és kritikus hangadó népi kollégistáktól való megszabadulásra, hogy pár éves ösztöndíjjal a Szovjetunióba küldték őket. Ezzel úgy tudták őket eltávolítani az országból, hogy azt jutalomként adhatták elő, miközben a pártvezetők talán abban is reménykedtek, hogy a KomSzoMol-ban ezek a kritikus kollégisták majd megtanulják meghúzni magukat. Nem tudni, hogy Árpád esetében is erről volt-e szó, hiszen ő sosem tartozott a NéKOSz fontos vezetői közé.) Az orosz színházakban gyűjtött értékes tapasztalatokkal (és egy Ariadna nevű orosz feleséggel) tért haza, pont mikor a diktatúra enyhülni kezdett. Jelentős színházi rendező lett (néha színészként is fellépett), és fordított is színdarabokat. Rendezett a Néphadsereg Színházában is, így valószínűleg sok alkalma volt együtt dolgozni azokkal a régi barátaival, akik a Honvéd Együttesben folytatták a táncot.
(Ez a kép mondjuk nem onnan van, hanem egy filmből, amiben szovjet katonát játszott.)
László-Bencsik Sándor (1925-1999)
Békésszentandrásról jött. Az egyetemet Kolozsváron kezdte, abban az időben, amikor az újra Magyarországhoz tartozott, de a háború miatt nem tudta befejezni, később pedig kiutasították Romániából, így aztán Budapesten tanult tovább történelem szakon. Már erdélyi diákévei alatt végzett néprajzi gyűjtéseket, és valószínűleg foglalkozott tánccal is, de táncosként igazán ismertté ő is a Muharay NÉTJE-ben vált. Nagy tehetség lehetett, mert rögtön bekerült a Vitányi Iván által szervezett Kodály Kollégium vezetőségébe is. Különböző helyeken szervezett és vezetett amatőr együtteseket, majd Szabó Iván lemondása után meghívták a Honvéd Együttes élére. Sokáig ott koreografált, még az Együttes 1957-es feloszlatása és újraalapítása után is visszatért. Később, az 1960-as évek közepétől gyári munkásként (csomagolóként) dolgozott. Ekkoriban kezdett feljegyzéseket készíteni a gyári munkások életéről, ami később egy híressé vált szociográfiává nőtte ki magát. A munkások életének kutatását és a szociográfiák írását később is folytatta, mikor a Népművelési Intézet munkatársa lett. Emellett írt fikciós regényeket és történelmi ismeretterjesztő műveket is. De a néptáncról is akad egy-két műve. Például az Egy tánccsoport útnak indul, amit a blogon is többször idéztem. Remek elmélkedés a néptáncról sok tanulsággal (ha az 1950-es évek ideológiai vonalasságát levonjuk belőle). A legjobb benne az, hogy az elmélkedések kerete egy történet egy néptáncegyüttesről, amelynek különböző háttérből érkező tagjai beszélgetnek itt arról, mit jelent számukra a tánc és miért érdemes foglalkozni vele. Ezért a könyvet bátran ajánlom mindenkinek.
Köte Sándor (1925-2003)
Hajdúszoboszlóról jött, ő is a Györffy Kollégium tagja volt. A Muharay NÉTJE-be jó barátjával, Csizmadia Gyurival együtt érkezett. Gyuriból később profi táncos lett, Sándor viszont maradt a tanári pályánál később is. A NéKOSz feloszlatása után Benedek Árpádhoz hasonlóan) több éves ösztöndíjjal őt is a Szovjetunióba küldték (az ő esetében már valószínűbb lehet, hogy tudatosan meg akartak szabadulni tőle), ahol Anton Makarenko reformpedagógiai módszereit és közösségi nevelési elveit tanulmányozhatta. Hazatérve tanár lett, és a neveléstudomány egyre elismertebb szakembere. Tanított a Testnevelési Főiskolán és dolgozott a Tudományos Akadémia pedagógiai kutatócsoportjánál. Idősebb éveiben egyetemi tanítványai már morcos öregúrként ismerték, de ez a morcosság inkább csak a kollégáknak szólt. A tanítványokkal, a gyerekekkel valahogy sokkal jobban megtalálta az őszinte és hiteles hangot. Sokat írt a reformpedagógiai törekvések történetéről, nagy kár, hogy abból a rengeteg dologból, amit az évek során erről összegyűjtött, a mai „hivatalos” (?) pedagógia olyan kevés dolgot hajlandó hasznosítani.
Erdei Sándor (1915-1984)
Kertész, szobrász és újságíró. Erdei Ferenc (a szociológus író) öccse. Szobrásznövendékként barátkozott össze Szabó Ivánnal, az ő révén került később a Muharay NÉTJE-be. Nem lett az együttes állandó tagja, de időről időre fellépett velük, citerásként kísérve a tánckart. Később a Művelt Nép folyóirat újságírója, majd az Írószövetség vezetőségi tagja. Fontos szerepe volt abban, hogy az Írószövetségben 1953 után egyre inkább megjelenhettek a bátor ellenzéki vélemények. 1956-ban kiállt a forradalom törekvései mellett, a szovjet támadás után pedig minden követ megmozgatott a letartóztatott írók szabadonbocsátásáért. Sokat azonban nem tudott elérni, az írók elleni koncepciós pereket nem tudta megakadályozni. Maga Sanyi viszont elkerülte a rendszer bosszúállását. Megelégedtek azzal, hogy újságíróként nem hagyták dolgozni, így Sanyi visszament kertésznek, és a későbbiekben is jódarabig inkább csak mezőgazdasági szakcikkeket írt.
Jónás Pál (1922-1998)
Kalandos életű, hányatott sorsú figura. Egy darabig úgy tűnt, hasonló nagy kulturális szervező lehet belőle, mint a haverjából, Vitányi Ivánból, de végül (Ivánnal ellentétben) a rendszer üldözöttjévé vált. Közgazdaságtant és jogot is tanult az egyetemen, közben csatlakozott a Levente Együtteshez. A német megszállás alatt az ifjúsági ellenállási mozgalmak egyik fontos szervezője volt, valószínűleg fontos része volt abban, hogy a Görgey-zászlóalj és a Táncsics-zászlóalj létrejöhetett. Magát Palit elfogták a németeket kiszolgáló hatóságok, de neki sikerült megszöknie. 1945-ben egy darabig katona volt az új Magyar Honvédségben, de hamar leszerelt. Visszatért a Muharay NÉTJE-be is, de kissé rendszertelenül járt már a próbákra, mert közben az ifjúsági mozgalom különböző szervezeteit szervezte (amiknek viszont szintén fontos szerepük volt az ország néptáncos eseményeinek és amatőr néptáncegyütteseinek létrejöttében). Különböző pártállású haverjaival először MaDISz (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) néven alapítottak egy pártok feletti szervezetet. Később ez több részre szakadt szét, mikor a különböző pártok mind megalapították a saját ifjúsági szervezeteiket. Egyedül a Magyar Kommunista Párt (MKP) nem, így az eredeti nevet megőrző szervezet, a MaDISz megmaradt nekik. Pali azonban kilépett, mikor nyilvánvaló lett számára, hogy gyakorlatilag már a MaDISz is egy párt szervezete lett. Megpróbált egy új pártonkívüli szervezetet alapítani, ez lett a MEFESz (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Később ebben is az egyre erőszakosabban nyomuló kommunisták vették át a vezető szerepet, így Pali végül innen is kilépett. A kialakuló diktatúra azonban valami miatt továbbra is veszélyesnek érezte. 1948-ban letartóztatták, és ítélet nélkül a legkeményebb internáló táborba került Recskre. Innen Sztálin halála után 1953-ban szabadult, formális felmentéssel. Ezután gázszerelőként dolgozott, majd később egy edényboltban lett vezető. 1956-ban a forradalom alatt tagja lett a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának, amely feladatának tekintette, hogy közvetítsen Nagy Imre és a felkelő csoportok között. A forradalom leverése után legtöbbjükre börtön várt ezért. Pali ezt nem várta meg, hanem elhagyta az országot.
(Magyar emigránsok megemlékezése a forradalmi eseményekről 1958 körül Strasbourgban. Jónás Pál elöl jobbról a harmadik. Mellette középen a szónok Király Béla, az egykori szabadságharcos tábornok.)
A továbbiakban az Egyesült Államokban élt. A nemzetközi jog és a gazdasági kapcsolatok szakértőjévé képezte magát, több egyetemen tanított, illetve egy darabig Indiában az USA követségén is dolgozott. De megélte a történelmi igazságtételt: jelen lehetett Nagy Imre újratemetésén.
Nagy Balázs (1927-?)
Izsákról jött, Kecskeméten járt középiskolába, de már Budapesten érettségizett. A Györffy Kollégium „kistestvérének” számító Petőfi Kollégiumban volt népi kollégista, miközben az egyetemen történelmet tanult. Később a NéKOSz országos titkára is lett.
(A NéKOSz vezetőségében a képen jobbra Nagy Balázs, balra Mérei Ferenc, a híres pedagógus, akivel később, 1956-ban ismét együtt szervezkedtek. A hátul lévő figurát megint nem tudom, kicsoda.)
A Muharay NÉTJE-ben jött össze Surányi Lenkével (aki korábban Szabó Ivánnal járt). De a NéKOSz Központi Táncegyüttesének is tagja volt egy darabig. Az egyetem elvégzése után töritanár lett, amíg váratlanul le nem tartóztatta az ÁVH. Viszonylag rövid ideig tartották benn, nem került börtönbe, de ezután sokáig csak sofőrként dolgozhatott. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején viszont a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság Munkatársa lett. 1956 tavaszán régi barátaival és kollégáival megszervezte a Petőfi Kört, amely egy nyitott vitaklub volt Budapesten. Hosszú ideje tulajdonképpen az első szabad vitafórum, ahol a társadalom és a közélet fontos kérdéseiről lehetett beszélgetni és még a pártvezetést is nyíltan lehetett bírálni. Ezzel a forradalom egyik szellemi előkészítője volt. (Ehhez azért nagy bátorság is kellett, mert amíg Rákosi Mátyás 1956 júliusában nem távozott Magyarországról, benne volt a pakliban, hogy a pártvezetés egyszercsak megsokallja a nagy szólásszabadságot, és lecsukatja a Petőfi Kör szervezőit.)
A forradalom alatt Balázs is közvetített Nagy Imre és különböző felkelőcsoportok között, sokszor a veszélyes helyzeteket is vállalva, mindegyik felet igyekezvén meggyőzni a többiek jószándékáról. Mint tudjuk, nem is eredménytelenül. A forradalom leverése után még megpróbálkozott a fegyvertelen ellenállás szervezésével, ott volt az Október Huszonharmadika című lap szerkesztői között. Végül azonban a letartóztatás elől külföldre távozott. Ha jól tudom, a továbbiakban Franciaországban élt, egy könyves- és papír-írószer-boltot működtetett. Főként kelet-európai demokratikus szocialistákkal barátkozott, a magyar emigránsokat is mindig segítette. 1990 után visszatért Magyarországra, de az új rendszerrel szemben is rendkívül kritikus volt.
1956-os emlékeit megírta egy rendkívül izgalmas, de mégis kifejezetten tárgyilagos könyvben,
de ebben sajnos a korábbi időkről csak érintőlegesen szólt, néptáncos emlékei egyáltalán nincsenek benne. Jó lett volna arról is kikérdezni egyszer.
Zimányi Tibor (1922-2007)
Törökszentmiklósról jött. Élete sokban hasonlít a legjobb barátjáéhoz, Jónás Páléhoz. Ő is közgazdaságtant tanult, közben tagja volt a Levente Együttesnek is, a német megszállás alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, de ő nem bukott le olyan gyorsan, részt tudott venni fegyveres akciókban is, a Demokrata Diákfront nevű szervezet kereteiben. A háború után rendőr lett. Közben azért, amikor tudott, ő is részt vett az Együttes munkájában továbbra is. 1947-ben leszerelt. 1948-ban Palival együtt őt is letartóztatták, és ő is megjárta a kemény internálótáborokat Kistarcsán, majd Recsken. Palival egy időben szabadultak. 1956-ban Tibi is Nagy Imre és a felkelőparancsnokok közötti közvetítésen dolgozott. Ő maga Dudás Józseffel, a Blaha tér parancsnokával tartotta a kapcsolatot. Viszont a forradalom leverése után nem tudott elmenekülni, így 1957-től 1960-ig börtönbe csukták. Később fizikai munkásként, majd könyvelőként dolgozott különböző helyeken. 1989-ben viszont fontos szerepet játszott Nagy Imre és társai ártatlanságának elismertetésében, az 1956-os hősök rehabilitálásában.
És ha már ennyi 1956-os résztvevőről beszéltünk, érdemes megemlíteni még valakit, jeléül annak, hogy Magyarországon egy korai néptáncegyüttesből, egyáltalán egy baráti társaságból mennyifelé vezethetett út a viharos XX. században, és milyen emberi drámák származhattak ebből.
Schubert Antal „Suba”
Ipari munkástanuló volt Budapesten. Az ő munkásköreikben is megszervezték a Levente-mozgalmat, így került Suba is több társával a Levente Együttesbe. A német megszállás alatt ő is bekapcsolódott a magyar ellenállási harcba, de nem azokban a diákszervezetekben, amiket Jónás Paliék szerveztek, hanem Fehér Lajos „Nasi” (a későbbi kommunista agrárpolitikus) egyik robbantó csoportjában. A háború után pedig Nasi az embereivel együtt belépett a Belügyminisztérium Politikai Rendészeti Osztályának nyomozói közé, amelynek eredetileg kijelölt feladata volt a háborús bűnösök, honfitársgyilkosok, népirtók felkutatása lett volna. Mint tudjuk, a PRO aztán egész más dolgokat csinált, a Kommunista Párt hadseregévé vált, és felvette az Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd később az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) nevet. Nasi megúszta, hogy ebben kompromittálódjon, őt Nagy Imre viszonylag korán kikérte a PRO vezetőitől, hogy agrárszakemberként dolgozhasson, amihez világéletében jobban értett. Suba azonban nem tudott ilyen egyszerűen távozni. Maradt az ÁVO-nál, még akkor is, amikor nyilvánvalóvá lett számára, hogy a „Cég” tevékenysége nagyon nem arról szól, amire ő eredetileg szerződött. De akkor már késő volt kiszállni. Vitányi Iván a könyvében nagyon érzékletesen követi nyomon az egyébként érzékeny, barátságos és jó humorú Suba fokozatos mentális leépülésének a folyamatát, ami az ÁVO-nál eltöltött időnek volt köszönhető. Suba ugyanis még ebben az időben is bejárt a Muharay NÉTJE-be, még ha a fellépéseket ritkán tudta is vállalni. De amit a munkahelyén csinálnia kellett, attól egyre inkább meghasonlott, és egyre inkább csak az alkohol segített neki elviselni a feszültséget, amiben élt. Idővel persze az együttesből is kimaradt. Végül mégis sikerült elhagynia az ÁVO-t: állítólag összeverekedett egy másik tiszttel, vagy talán rá is lőtt, de mivel nem sérült meg senki, az ügyet inkább eltussolták, és nem kreáltak belőle egy újabb összeesküvési pert. (Talán azért, mert féltek, hogy ez ártana az ÁVO tekintélyének.) Subát leszerelték, és elhelyezték valamilyen vezető irodai munkára egy gyárba. Ez némi megkönnyebbülést jelentett neki, de az alkoholproblémái miatt később több munkahelyéről is távoznia kellett.
Subáról talán eszünkbe juthat Sors Iván is A Napfény Íze filmből. Van azonban egy lényeges különbség. Sors Iván 1956-ban teljesen szembefordul régi életével, és a forradalom oldalára áll. Suba ugyanerre nem volt képes. Kiábrándult az Államvédelemből, de úgy látszik nem ábrándult ki teljesen az akkori kommunisták fő szentségéből, a Pártból, ezért 1956-ban résztvett az újjászerveződő diktatorikus hatalom új politikai rendőrségének, a pufajkásoknak a szervezésében. Ennél többet azonban nem sikerült megtudnom az életútjáról. Nem tudom, vállalt-e valamilyen szerepet a Munkásőrségben, és azt sem, hogy hol dolgozott, mit csinált később, és hogy Sors Ivánhoz hasonlóan megbékélt-e valaha önmagával. Története mindenesetre keserű példája annak, hogy hogyan barmolhatott szét Magyarországon baráti társaságokat és egyéni életeket a diktatúra. (Soha ne legyetek önként politikai rendőrség tagjai!)
Arról nem tudok, hogy Suba tagja lett volna az ÁVH Táncegyüttesének is, lehet, hogy már nem is volt a „Cégnél”, mikor azt a művészeti csoportot szervezték.
„Hiába akartok bármit, hiába futkároztok össze-vissza, a történelmileg kialakult viszonyokat nem lehet ráolvasással, sem népdallal, de még politikai demonstrációkkal sem megváltoztatni. Mit tehettek, mit tehetünk hát? (…) Futni kell tovább, amerre tudunk, és ameddig bírjuk. Mert Isten könyörül azon, akin könyörül, de nekünk előbb magunkon kell könyörülni.”
- Subának ezeket a szavait (1947-ből) is Vitányi Iván idézi az előbb említett könyvében emlékezetből. Vagy így hangzottak el a valóságban, vagy nem...
Hamarosan folytatjuk a tablónkat. A következő bejegyzésben ismét Szabó Ivánról és csapatairól lesz szó, de akkor elsősorban azokra a táncosokra koncentrálva, akik a profi néptáncos karrierbe is követték mesterüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése