IV. rész. Szabó Iván és tanítványai
Szabó Iván (1913-1998)
Budapesten született, de a szülei válása után a gyerekkora az anyjával folyamatos vándorlásban telt. Több főváros-környéki településen is laktak, a legtovább Tápiószelén, legalábbis Iván ezt említette, mint ami a legnagyobb hatással volt rá, mert itt találkozott leginkább az élő néphagyományokkal. A gimnáziumot már újra Budapesten végezte el, az angoltanára például a híres író, Szerb Antal volt. Az érettségi után Iván először közgazdaságtant tanult az egyetemen, de aztán 1934-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, szobrásznak. Bekerülve a művészeti élet pezsgésébe, hamar érdekelni kezdték a különböző mozgásművészetek, a balett és a modern tánc is. Emellett összebarátkozott a népi írókkal is, leginkább az Erdei-testvérekkel: Ferivel és Sanyival. Azoknak a művészeknek a köréhez tartozott, akik a Márciusi Frontban próbáltak kiállni a parasztság sorsának javítása mellett. Így logikus fordulat volt, hogy hamarosan a parasztság táncaira is rátalált. Így természetesen hamar találkozott az akkoriban ebben a témában megkerülhetetlen figurának számító Molnár Istvánnal is, de rajta kívül megtalálta azt a néhány székely egyetemistát is, akik Budapesten is tanítani kezdték másoknak a saját néptáncaikat. Iván tudására felfigyelt Milloss Aurél, a klasszikus balett mestere is, akinek szintén célja volt egy újfajta mozgásművészet megteremtése, amelyhez fel akarta használni a néptánc elemeit is. 1938-ban összeállított egy műsort a magyar karácsonyi hagyományok bemutatására, ebben pedig Szabó Iván és Molnár István is szerepeltek, mind táncosokként, mind a hagyományos táncok betanítóiként is. Ezután kerültek mindketten a Muharay Elemér által vezetett Levente Együttesbe. István viszonylag rövid ideig maradt itt, így Iván lépett elő tánckarvezetővé, ahogy arról már a múltkor szó volt.
Ismereteit még a háborúban és a hadifogságban, katonatársaitól tanulva is bővítette. Mikor kiszabadult, visszatért Elemér bácsihoz és az ő együtteséhez.
Profi együttesvezető pedig Iván már a Muharay NÉTJE-ben és a NéKOSz KTE-ben elért sikerei után lett, a Honvéd Együttes élén. 1950-ben aztán felhagyott a koreografálással, mert úgy érezte nem jut elég ideje mindenre, amivel foglalkozni szeretne.
Innentől szobrászként dolgozott, és ma is leginkább szobrászként ismerik a nevét. De a néptánc-életet továbbra is figyelemmel kísérte.
(Ilyen szobrokat is készített például)
Koreográfusi módszeréről két dolgot tartott fontosnak elmondani: az egyik, hogy a képzőművészeti szemlélet milyen nagyban hatott arra, ahogyan a színpadi képeit megkomponálta. A másik, hogy mindig nagyon igyekezett odafigyelni a táncosai egyéni tudására, képességeire, és amennyire lehetett mindenkinek lehetőséget adni, hogy megmutassa a maga tehetségét.
„A táncosra komponáltam egy sereg dolgot. Arra vigyáztam, hogy a csoportomban egyéniségek legyenek. (…) Mindenki azt érezte, hogy itt most ő a szólista. (…) A műsorok is így készültek.” –mondta régi tanítványának, Kővágó Zsuzsának adott interjújában a Táncművészet folyóirat 1984/1. számában. (Sokak szerint éppen ez volt az előnye Molnár Istvánnal szemben, aki sokkal inkább megkövetelte, hogy a tanítványai pontosan az általa mutatott dolgokat adják vissza, amik persze sok esetben szintén a néptánc saját értelmezései voltak.) Szabó Iván együttesei tehát: Levente Együttes, Muharay Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes, a NéKOSz Központi Táncegyüttese és a Honvéd Együttes
Levente Együttes
Ahogy arról már szó volt, a Levente-mozgalom hivatalos együttese volt, de elég más szellemiséget képviselt, mint amilyen szerepet annak a mozgalomnak a kitalálói szántak. A cél ugye az volt, hogy engedelmes, katonás állampolgárokat neveljenek a diákokból, ehhez képest a Muharay Elemér által létrehozott együttes egy kifejezetten rendszerkritikus, vitatkozó, intellektuális, önmagáról és a világról sokszínűen gondolkodó csapat lett, amelyet nehéz lett volna valamiféle feltétlen engedelmességre rászorítani. Nem véletlen, hogy sokan a csapat tagjai közül részt is vettek a német megszállók elleni harcban. (Magának Szabó Ivánnak erre nem volt lehetősége.) A tagság jelentős része református diák-vitakörökből és rendszerkritikus munkásifi-körökből került ki, úgyhogy volt honnan hozniuk ezt a szellemi pezsgést.
Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes (Muharay NÉTJE)
Erről is volt már szó az előző bejegyzésben. Muharay Elemér egy újfajta úttörő jellegű komplex magyar színházi modellt akart létrehozni, és Szabó Iván lelkesen adta ehhez a tánctudását, illetve ösztönös koreográfusi és pedagógiai érzékét. Bár már a Levente Együttes is sok helyen fellépett, a Muharay NÉTJE-nek még több lehetősége volt az országot járni, így valószínűleg Iván is ezzel lett igazán ismert és elismert tánckarvezető. Ezért kaphatott aztán felkérést egy profi együttes szervezésére is. 1947-ben a Muharay NÉTJE feloszlott, illetve részben átszerveződött a Kodály Zoltán Tánc- és Kórusművészeti Kollégiummá, amely a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének első olyan intézménye volt (lett volna, ha hagyják tartósan működni), amelyik már profi táncosok és karvezetők képzésével is foglalkozhatott (volna).
NéKOSz Központi Táncegyüttese
Többször volt már szó arról, mi volt a NéKOSz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége): egy társadalmi vállalkozás, ami szegény sorsú fiataloknak biztosított lakhelyet, megőrző közösséget, önművelési lehetőséget, és egyfajta közéleti iskolát is, ahol a felelős közösségi viselkedést és döntéshozást, a közéletben való aktív polgári részvételt és az önkormányzat elveit tanulhatták meg. (Csupa olyan dolgot, ami ma nagyon hiányzik.) A NéKOSz kollégiumaiban kiemelt szerepet kapott a néptánc, részben azért is, mert a kollégisták elsöprő többségükben parasztgyerekek voltak, de általában is: a NéKOSz számára egy társadalmi réteg kulturális kincseinek beemelése a nemzeti kultúrába az adott társadalmi réteg egyenrangú elismerését is jelentette. (Megintcsak olyasmi, ami ma hiányzik.) A NéKOSz országos vezetősége idővel elhatározta, hogy a sok kollégiumi együttesből létrehoz egy válogatott csapatot, amellyel a szervezet külföldön is reprezentálhat. Ez lett a NéKOSz Központi Táncegyüttese, amelynek a vezetését Szabó Ivánra bízták.
(Szabó Iván a jobbra elöl guggoló alak.)
Ő hozta magával a legjobb tanítványait a formálisan már feloszlott Muharay NÉTJE-ből és a Kodály Kollégiumból. De azért természetesen új arcok is bekerültek, akik a korábbiakban kiemelkedően tehetségesnek bizonyultak. 1947-ben rendezték az első Világifjúsági Találkozót (VIT) Prahában (Prágában). A NéKOSz-KTE itt mutatkozott be először a nemzetközi közönségnek. Majd a következő egy évben végigturnézták Franciaországot, Bulgáriát és Suomit (Finnországot) mindenütt nagy sikert aratva. De ott voltak az 1848-as forradalom és szabadságharc 100. évfordulóját ünneplő ünnepségeken is sok helyen. 1948 végén viszont az egyre inkább kizárólagos, diktatorikus hatalomra törő Magyar Dolgozók Pártja (MDP, a Kommunista Párt utódpártja) már egyre kevésbé nézte jó szemmel a NéKOSz önálló mozgolódását. Igyekeztek a törekvéseiket mindenben korlátozni, őket elbizonytalanítani, és ennek volt része, hogy végül elérték a NéKOSz KTE feloszlatását is (maga a NéKOSz még 1949 őszéig létezett). A csapat egy része azonban most is együtt maradt, csak már nem egy társadalmi szervezet, hanem a hadsereg biztosította művészetük kereteit.
Honvéd Együttes
A Honvédség már 1948 tavaszán felkérte Szabó Ivánt egy profi együttes szervezésére (amelyben majd szintén lehetne énekkar, zenekar és tánckar is), amelyet a maga a Honvédség működtetne és szponzorálna, és elsősorban a magyar katonák szórakoztatását szolgálná. (Nem lehetett mellékes, hogy a pártok egymás közötti játszmáinak köszönhetően, a honvédelmi miniszter akkoriban a Nemzeti Parasztpárt (NPP) vezére, Veres Péter volt, a kiemelkedően művelt balmazújvárosi parasztgazda-író, akinek szívügye volt a paraszti kultúra kincseinek megőrzése. Eredetileg nagyon nem akart honvédelmi miniszter lenni, de ha már így esett, igyekezett lelkiismeretesen elvégezni a feladatát, és ha már lehetőség adódott rá, kihasználta az alkalmat a népművészet támogatására is.) Szabó Iván elkezdte az új együttes tánckarának tervét kidolgozni, de természetesen ehhez is elsősorban a Muharay NÉTJE-ben és a NéKOSz KTE-ben már bevált emberekre, régi jó barátaira számított, akiknek mind felkínálta a lehetőséget a profi táncos karrier folytatására. 1948 késő őszén a NéKOSz KTE hivatalosan már Honvéd Együttes néven szerepelt Lengyelországban. De a végleges Honvéd Együttes azért nem egészen egy az egyben ugyanaz lett, mint a NéKOSz KTE volt. Voltak, akik inkább az amatőr néptáncos pályát választották másféle foglalkozásuk mellett, ugyanakkor a Honvéd Együtteshez sokan csatlakoztak Molnár István tanítványai közül is, akiket az előző bejegyzésekben már megismerhettetek. (Pl. Pesovár Ernő, Vásárhelyi László, Böröcz Gabriella, Lami István Štefan, Böröcz József, Pesovár Ferenc, Vadasi Tibor). És megint voltak teljesen új emberek is. Az együttes a hazai közönség előtt hivatalosan 1949. április 29-én mutatkozott be egy új nagyműsorral, így ez lett az alapítás hivatalos dátuma a Honvédség szerint.
Ez volt az ország első hivatásos (profi) néptáncegyüttese, még jóval az Állami Népi Együttes előtt. A tagok hivatalosan civilként a Honvédség állományába kerültek, de kaptak egyenruhát, a vezetők tiszti rendfokozatot is (Szabó Iván őrnagy lett), és alaki kiképzést is. Iván maradt ugyanaz a jófej vezető egyenruhában is, de azért azon igyekezett, hogy a táncosok képzése még sokoldalúbb legyen zeneileg is, illetve hogy megtanulják a klasszikus balett alapjait is. Ugyanakkor a rendszer annyiban változott pl. a Muharay NÉTJE-hez képest, hogy az énekkar az együttesen belül ekkor már teljesen különvált a tánckartól.
Iván, mint már szó volt róla, 1950-ben távozott az Együttestől. Helyére László-Bencsik Sándor lépett, majd 1953-ban Aszalós Károly (akiről később még szó lesz), majd Böröcz Jóska.
Közben 1951-ben a Magyar Honvédséget is átnevezték Magyar Néphadseregre, így az együttes is új néven működött tovább: Magyar Néphadsereg Központi Művészegyüttese (a továbbiakban: MaNHaKME), de azért a köznyelvben fennmaradt a „Honvéd Együttes” elnevezés is.
Az együttestől a Honvédség elvárta, hogy készítsenek olyan koreográfiákat is, amelyek valahogyan a magyar katonaság dicső múltjáról szólnak.
Ugyanakkor mindig voltak olyan műsorszámaik is, amelyeket (a fiúk legalábbis) kortárs katonaruhában adtak elő; 1951 után természetesen már ezek is az akkori teljesen elszovjetesített egyenruhában mentek.
Az ilyen koreográfiák egy része persze igyekezett viccesen bemutatni a katonaéletet, amit a közönség általában nagyra értékelt. (A politikai tisztek már nem mindig.)
1956-ban a MaNHaKME több hónapig Kínában turnézott. Itt érte őket az otthoni forradalom híre. Mivel (Magyarországon élve) ők is érzékelték, milyen dolgok érlelődtek az elmúlt években, ezen kívül Kínában is meg tudták szervezni különböző rádióadók hallgatását, így az otthoni vezetőség minden törekvése ellenére nagyjából tisztában voltak vele, mi történt. És gyakorlatilag ők is megvívták a maguk forradalmát.
A velük küldött politikai tiszteknek ellentmondva megválasztották a maguk forradalmi tanácsát, az együttes legtekintélyesebb embereiből. Ami viszont még inkább feldühítette a pártállami rendszer buzgó híveit, az az volt, hogy november közepén, mikor a MaNHaKME visszaindult Kínából, a tagok teljesen érthető módon megtagadták, hogy újra fellépjenek a Szovjetunióban, abban az országban, amely nem sokkal korábban hadüzenet nélkül lerohanta Magyarországot. Ennek az lett a vége, hogy mikor december közepére hazaértek, a szovjetek által hatalomra juttatott, ellenforradalmi rendszer kimondta az együttes feloszlatását, és majdnem mindenkit kirúgtak a Néphadseregből. De ennyivel meg is úszták. (A teljes történet egyébként itt olvasható, a tánckarvezető fia, ifj. Böröcz József elbeszélésében.)
(Na, ezek nem ők, ez már a mai együttes, amint az 1956-os forradalom előtt tiszteleg egy másik külföldi turnén, kb. 2016-ban. De azért nem tud nem eszembe jutni: milyen menő lenne már egyszer ezt a kínai turnét is feldolgozni színpadon vagy filmen! Ha valaki belevágna, szóljon, jövök én is.)
Aztán végül is (állítólag Kodály Zoltán személyes közbenjárására) már 1957 folyamán mégis újjászervezték a MaNHaKME-t Vadasi Tibor vezetésével. Igaz, a régi tagok közül kevesen tértek vissza. Azóta zavartalanul működik is az Együttes, természetesen 1989 után ismét Honvéd Együttes néven (és az 1960-as évektől jódarabig Novák Ferenc „Tata” vezetése alatt, kifejezetten kreatív törekvéseknek helyet adva). Jelenleg Zsuráfszky Zoltán a vezetője, és Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek hívják őket. Szép, jó és megnézésre mindig érdemes, amit csinálnak. Mivel az átmeneti feloszlatás ellenére a jogfolytonosság megmaradt, ezért büszkén és nyilván jogosan vallják magukat ma is Magyarország legrégibb profi néptáncegyüttesének.
(Mondjuk nekem azért a Honvéd Együttes név jobban tetszett. Azt értem, hogy az Állami Népi Együttes azért Állami, mert azt az állam tartja fenn, mert az az ország központi nagy reprezentatív izéje. De a nemzet az azért ennél egy tágabb fogalom, egy közösség, nem egy jól körülhatárolható intézmény, amit csak egy hivatalos együttes képviselhet. Hát elvileg mi mind magyar nemzeti táncegyüttesek vagyunk valahogyan, nem? Na de mindegy, ez legyen a legnagyobb bajom…)
Szabó Iván néhány híres tanítványa
(Megjegyzés: akiket az előző bejegyzésben Muharay Elemér tanítványaiként mutattunk be, természetesen ők is Szabó Iván tanítványai is voltak egyben. De a mostani bejegyzésben főleg azokat igyekeztünk előszedni, akik profi pályára is léptek.)
Pálfi Csaba (1928-1983)
Az időszak egyik legtehetségesebbnek tartott táncosa szintén a református diákmozgalomban, regöscserkészként indult. A Levente Együttesbe a nővére, Györgyi hatására kezdett járni, és gyorsan megmutatkozott az ügyessége.
A Muharay NÉTJE-nek is fontos alakja maradt, és egyenes útja vezetett innen a NéKOSz KTE-be, majd a Honvéd Együttesbe, ahol a MaNHaKME-időszakban is maradt. 1953-ban aztán mégis váltott és átment az Állami Népi Együttesbe, ahol szintén voltak szép sikerei.
A kritikusok a MÁNE táncjátékaiban a színészi képességeit is dicsérték.
(Ripka Ilonával az Állami Népi Együttesben egy saját kamaradarabjában)
Eközben a néprajz szakot is elvégezte az egyetemen.
(Gyűjtőúton Maácz Lászlóval és Martin Györggyel)
1956-ban ő is besegített régi haverjának, Nagy Balázsnak a Petőfi Kör nevű ellenzéki vitaklub szervezésében. Ez viszont a forradalom leverése után nem törte meg a karrierjét. Az 1960-as években a MÁNE-ből a KISz Együttesébe ment át, és itt fejezte be profi karrierjét, de állítólag egyéni műsorral később is fellépett még. Illetve több egyetemen is tanított néprajzot és tánctörténetet külföldön is, így élete sok utazással telt. Néprajzkutatóként igyekezett összegyűjteni és rendezni a Gyöngyösbokrétáról fennmaradt felvételeket, megírta a mozgalom történetét, és támogatta a falusi hagyományőrző együtteseket, mintha ezzel kicsit az eredeti Gyöngyösbokrétát akarta volna tovább éltetni, illetve feltámasztani. Sajnos neki sem adatott hosszú élet: ugyanabban az évben halt meg, mint Pesovár Ferenc és Martin György. Régi jó ismerőse, Maácz László (akiről szintén lesz még szó később) azt írta róla: mindig tele volt ötletekkel, és „neki mindig (…) korábban jutott eszébe, ami másnak csak később. (…) Okos taktikussággal mindig megtalálta a módját, hogy ötlete mégis megvalósuljon.”
(Maácz László: Pálfi Csaba. In: Táncművészet: 1983/12.)
Keszler Mária (szül.: 1925)
Olaszliszkán született, de Budapesten nőtt fel. Ő is regöscserkészként kezdte a táncot a Soli Deo Gloria nevű református diákszervezetben. Itt barátkozott össze Kaposi Edittel, és valószínűleg az ő révén került aztán a Levente Együttesbe, ahol új barátokat is szerzett. A háború után a Muharay NÉTJE-ben már nem csak a színpadon alkottak egy párt Pálfi Csabával. Együtt tartottak a NéKOSz KTE-be, majd a Honvéd Együttesbe is, közben pedig össze is házasodtak. 1953-ban mindketten az Állami Népi Együttesben folytatták. Marika előbb befejezte a profi táncot, mint Csaba, viszont továbbra is tanított amatőr együttesekben. Ő is elvégezte a néprajz szakot is, és ő is a Népművészeti (majd: Népművelési) Intézet Néprajz Osztályán dolgozott tovább, ahol Edit is, újra Muharay Elemér irányítása alatt. Sajnos a régi mester ezután nem sokkal meghalt. Marika maradt az Osztályon, majd 1956 után a tevékenységét a Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében folytatta. Főleg a népi gyermekjátékok összegyűjtésében és terjesztésében játszott fontos szerepet.
Gyalog Márta
Sokak szerint minden néptáncegyüttesben, sőt minden osztályközösségben is van egy lány, akit mindenki bombanőnek lát, ő azonban ezt nem tudja magáról, és kifejezetten félénk, bizonytalan, önbizalomhiányos módon viselkedik. A jelek szerint a Muharay Együttesben Gyalog Márta volt ez a lány. Amúgy keveset tudni róla azon kívül, amit Vitányi Iván leírt. Abban az időben, amikor a Muharay NÉTJE tagja volt, már volt egy vőlegénye, akivel azonban nem igazán akart összeházasodni, de jó ideig szakítani sem, aztán végül mégis sikerült. Egy darabig járt Vitányi Ivánnal, majd valamikor az együttes történetének utolsó napjaiban mégis Szabó Ivánnal jött össze. Mellette aztán végre felszabadult, a NéKOSz KTE-ben és a Honvéd Együttesben már egy egészen kiváló szólótáncosként szerepelt. Írt néhány tánccal kapcsolatos ismeretterjesztő kiadványt Ivánnal (mármint Vitányi Ivánnal) közösen. Később tanárnőként dolgozott, de egy idő után mégis elhatalmasodott rajta a depresszió, és viszonylag fiatalon (valamikor az 1950-es években) öngyilkos lett: levetette magát egy emeletes ház ablakából. Érdekes módon Vitányi Iván a maga könyvében csak addig meséli Márta történetét, hogy összeházasodtak Szabó Ivánnal, szóval mintha happy endet akarna kihozni a végére, a későbbi depresszióról és az öngyilkosságról hallgat. Arról már Márta egyik jó barátnője, Bozóky Éva visszaemlékezéseiből értesültem. (Éva egyébként Donáth Ferenc felesége volt.) Éva ezt írta Mártáról:
„Beteg lélek volt ez a mezei virágcsokor szépségű kislány; olykor könnyed és vidám, máskor súlyos, mázsás fájdalmat hordozó kőszobor, rettegő, félő üldözött vad, mely menekülni is képtelen.”
(Bozóky Éva: Zord idők nyomában)
Így mindent összevéve Márta továbbra is eléggé egy titokzatos egyben tragikus alakja marad a néptáncmozgalomnak. De lehet, hogy idővel majd még sikerül róla többet megtudni. (Képet róla sem találtam, és azt sem tudom biztosan, hogy Iván tényleg róla mintázta-e ezt a szobrot. Szóval most is, ha van, küldjetek képet róla, és ha többet is tudtok az életéről, írjátok meg kommentben.)
Vass Lajos (1927-1992)
A későbbi híres zeneszerző Poroszlóról származott, Debrecenben a Református Tanítóképző tanulója volt, majd 1946-tól Budapesten a Zeneművészeti Főiskolán tanult. Ekkor lett a Muharay NÉTJE tagja. A kezdet kezdetén valószínűleg még táncosként is fellépett, de az együttes arra is terepet biztosított neki, hogy a karvezetést gyakorolja. Miután Balla Péter távozott Muharayéktól, Lajos lett az együttes egyik karnagya. Így 1949-ben Szabó Iván rögtön rábízta, hogy szervezzen a Honvéd Együttesbe egy énekkart is a tánckar mellé. Lajos így a továbbiakban a Honvéd Együttes, majd a MaNHaKME főállású karnagya lett, természetesen ő is egyenruhában, tiszti rendfokozattal.
Ugyanezt a szerepet töltötte be egészen 1956-ig (akkor már őrnagy volt). A kínai úton az együttestagok őt választották a MaNHaKME forradalmi tanácsának élére, mint a csapat legnépszerűbb emberét. Emiatt aztán a hazaérkezésükkor Lajost rögtön ki is rúgták a Néphadseregtől. A karvezetéstől azonban nem tiltották el. A későbbiekben egy darabig vezette az Állami Népi Együttes Énekkarát is, de igazán nagy hírnevet az Acélhang Férfikórussal (amit Vasshangnak azért mégse hívhattak) és a róla elnevezett Vasas Együttes Kórusával szerzett. Sokan ismerték az arcát és ízes beszédét a Röpülj Páva! vetélkedőkről (a mai Felszállott a Páva előzményéből), amelyen műsorvezető is volt, de rendszeresen megénekeltette a közönséget is.
Emiatt nevezték néhányan „Páva bácsinak”.
(Talán lehet az egésznek némi összefüggése azzal is, hogy 1956-ban Kínában a MaNHaKME az ottani fellépéseit a Felszállott a páva közös eléneklésével fejezte be, aminek akkor ott nagy forradalmi ereje volt.)
Mint már szó volt róla, még a Muharay NÉTJE-ben jött össze Kaposi Edittel,
akivel aztán egész életükben kitartottak egymás mellett.
Béres Ferenc (1922-1996)
Gagybátorból jött, módos parasztcsaládból. (Az apja kiváló kovácsmesterré képezte magát, aki olyan jól keresett, főként cséplőgépek javításával, hogy végül a helyi kocsmát is megvette.) Feri a középiskolát Sárospatakon végezte. Érdekes módon először a szobrásztehetségére figyeltek fel, ezért támogatták a taníttatását. Végül mégsem vették fel az Iparművészeti Főiskolára, ezért egy faipari technikumot végzett el, és erdész lett Besztercén. A II. világháború után aztán egy időre visszatért Gagybátorba (és megszervezte ott a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezetét), majd Budapestre ment, ahol csatlakozott a Muharay Együtteshez, ahol táncosként, énekesként és furulyaművészként is hírnevet szerzett. (Hasonlóan nagy furulyaművész volt Feri öccse, János is, de ő csak rövid ideig volt a Muharay Együttes tagja, mert ő Miskolcon végezte a középiskolát. Később híres hangszerkészítő lett.) Feri is követte Ivánt a NéKOSz KTE-be, majd a Honvéd Együttesbe. Mindegyik helyen a furulyázás mellett énekes szólista is volt. 1956-ban, a kínai turné során ő volt a MaNHaKME-ben a „forradalmi irány” fő hangadója, ami miatt később ő sem térhetett vissza az együttesbe. De az előadóművészi karrierje neki sem szakadt meg. Az Országos Rendező Iroda Munkatársa lett, és továbbra is sikeres népdal- és nótaénekes maradt. Később gyakran lépett fel Jani öccsével is.
Seregi László (1929-2012)
Ő pont ellentétes utat járt be, mint Galambos Tibor (akiről Molnár István tanítványai között olvashattatok), azaz néptáncosból lett balettművész. Eredetileg az Iparművészeti Főiskolán tanult grafikusnak, de 1948-ban, 18 évesen hirtelen ötlettől vezérelve különösebb táncos előképzettség nélkül jelentkezett a Honvéd Együttes válogatásán. (Bár saját elmondása szerint ahhoz, hogy tényleg bemenjen a próbatáncra, az kellett, hogy Béres Feri a szó szoros értelmében belökje a próbaterembe.) Iván pedig hiányos technikai tudása ellenére is felvette, mert azt látta, hogy Lacinak nagyon jó a ritmusérzéke, és viszonylag gyorsan meg tud tanulni másoktól egyes táncfolyamatokat. És mint kiderült, Iván jól döntött: Laci ügyes táncosnak bizonyult. És már egészen hamar megmutathatta, hogy koreográfiai ötletei is vannak. Már Iván távozása után, a MaNHaKME-korszakban alkotta meg a Reggel a táborban című humoros táncszínházi darabot egy kiskatona csetléseiről és botlásairól.
Ez pedig aztán az együttesnek az egyik évekig sikerrel játszott száma lett. Emellett Laci azok közé tartozott, akik a balett-órákat is nagyon élvezték, és nem csak a néptánc melletti szükséges rossznak tartották. Így történt, hogy a MaNHaKME 1956 végi átmeneti feloszlatása után az Operaházba jelentkezett balett-táncosnak. Így aztán ma már elsősorban balett-koreográfusként ismert, sokáig ő volt az Operaház tánckarának vezetője is. Kossuth-díjat is balett-koreográfusként kapott. Az életéről (többek között arról, hogyan maradt életben a háború alatt) például ebben az interjúban is mesél.
Merényi Lea (1914-?)
Ő is egy univerzális táncművész, akinek élete során alkalma volt többféle műfajban is kipróbálnia magát. Családja sokáig Németországban, Hannoverben élt (bár időről időre hazalátogattak). 1933-ban tulajdonképpen a náci hatalomátvétel miatt visszamenekültek Magyarországra. Lea és a húga, Zsuzsi ekkor álltak be az akkori modern mozgásművészet magyar nagyasszonyának, Szentpál Olgának az együttesébe (Olga egyébként az anyai nagynénjük volt). Olga néni klasszikus balett-alapokról indult, de kereste az új utakat, és néhány számához felhasználta magyar folklór elemeit is. (Molnár Istvánnak ő segített még modern táncosként Párizsba jutni, de később is állandó kapcsolatban álltak, figyelték egymás munkáit, és Olga bizonyára megnézte és használhatta István gyűjtéseit is.) A II. világháború végén Lea és Zsuzsi is Mauthausenbe kerültek koncentrációs táborba, de mindketten túlélték. (Eléggé a végén kerültek be ahhoz, hogy a nácik, saját irhájukat féltve már ne akarják őket is megölni, de azért így is eleget szenvedtek.) Szüleik nem élték túl a vészkorszakot. A háború után Szentpál Olga is újjászervezte az együttesét, és a két Merényi-nővér vissza is tért hozzá, de Leát később Iván (akivel szintén már régről ismerték egymást modern táncos-művész körökből) elhívta a Honvéd Együttesbe. Lea viszonylag rövid ideig maradt itt, de a jelek szerint nagyon élvezte, hogy a néptáncban is kipróbálhatja magát. Az Együttesnek is jót tett, hogy volt ott egy viszonylag tapasztaltabb táncos, akinek balett-előképzettsége is volt, és egy csomó szakmai dologban segíthetett a többieknek, akik esetleg még kevésbé otthonosan mozogtak a színpadon. Későbbi életében Lea is tanárként dolgozott, gyerekeket segített értékes mozgásművészeti tudásával. Élete részletes történetét itt olvashatjátok.
Tablónkat hamarosan még folytatjuk, és ígérem, előbb-utóbb eljutunk majd a Magyar Állami Népi Együtteshez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése