2012. július 17., kedd

Mocskos háború, szent küzdelem?

76 éve tört ki a spanyol polgárháború. Az a háború, amely különös jelentőségre tett szert Európa történetében, lévén, hogy nem csak egy helyi konfliktus volt, hanem sokak számára két ideológia vagy inkább két uralmi forma összecsapását reprezentálta: azét amely alapvetően felszabadítani igyekszik az embert és a közösséget, és azét, amely ugyanennek az embernek, és egy nagyobb közösségnek szilárd, kívülről megfogalmazott, de épp ezért jól követhető rendet akart adni. Sokak szerint ennek a két eszmének a huzakodása, leplezett vagy nyílt összecsapása és néha egymásbajátszása határozta meg a szomorú XX. század első felének történetét. De bizonyos szinten még talán a végképpen összezavarodott második feléét is.
Sokszor úgy emlegetik a spanyol polgárháborút, mint a közelgő második világháború előjátékát, de szerintem nem érdemes itt leragadni. Főleg mert nem lehet egy eseményt kizárólag az utána történt események alapján megítélni, hiszen résztvevői nem láthattak a jövőbe, legfeljebb a múltat (a maguk múltját) mérlegelhették.
España azaz Spanyolország története sok kacskaringót vett a XIX-XX. században. Kicsit hasonlít Magyarországéra is: itt is sokáig napirenden voltak bizonyos társadalmi változások, a folyamatosan konfliktussal fenyegető hatalmas vagyoni különbségek kiegyenlítése (például a nagy földbirtokok szétosztásával a parasztok között), egy demokratikusabb társadalmi rendszer megteremtése, az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás biztosítása… Napirenden voltak, és csak húzódott, húzódott és halasztódott a megvalósításuk évtizedről évtizedre. (Éppen mint Magyarországon a XIX-XX. század folyamán. Ebből is látszik, hogy kár azon siránkozni, hogy a diktatúra elleni reménytelen küzdelem valami előre elrendeltetett közép-kelet-európai jelenség lenne.) 1923-ban aztán egy Miguel Primo de Rivera nevű tábornok szerezte meg puccsal a hatalmat, és lett az ország miniszterelnök-diktátora a király jóváhagyásával. De ő sem tudta felülről erőltetett módon a szükséges reformokat kieszközölni (még ha igyekezett is kevésbé agresszív és kemény módszereket használni). Halála után 1931-ben valóságos békés forradalom zajlott rengeteg demonstrációval. XIII. Alfonso király végül is nem akart a változások útjába állni: le nem mondott, de távozott az országból. A spanyolok kikiáltották a köztársaságot (República Española).
A República zászlója ilyen volt:
(Megjegyzés a címer ma is majdnem ugyanilyen, de zászló színeit a polgárháború után visszaállították a Királyság (Reino) hagyományainak megfelelően.)
1934 és 1936 között több kormány váltotta egymást az országban. A feszültségek ekkor csak növekedtek. A katolikus egyháznak nem tetszett, hogy az állam a társadalmi viszonyok javítása érdekében az egyházi javakhoz is hozzá akar nyúlni, ezért ellenállásra szólította fel híveit. Így növekedett a feszültség a reformisták és a fanatikus katolikusok között. Egyre több lett a fasiszta is. Az egykori diktátor fia, José Antonio Primo de Rivera létrehozott egy fasiszta szervezetet Falange (“Falanx”) néven. (Ez Mussolini olasz fasizmusát tekintette példának tehát nem rasszista, náci, „csak” soviniszta, szélsőjobbos ideológiájú volt.) Közben más részről erősödtek a mindenféle baloldali szervezetek is: a mérsékelt republikánusok, a szociáldemokraták, a kommunisták és az anarchisták is. Őket meg idegesítette egyfelől az egyház és a monarchisták merevsége, másfelől a szélsőjobbosok erőszakossága. Sokan azon a véleményen voltak, hogy az agresszióra agresszívan kell válaszolni. Az utcák nemritkán nagy verekdések helyszínévé váltak. Az ellentétek éleződtek, egyre kisebb volt az esély a megegyezésre. Közben a Köztársaság vezetői azért lépéseket tettek a nagy nehézség közepette a szükséges reformokért: a munkásvédelemért, a szakszervezetekért, az oktatás kiszélesítéséért, és általában a kulturált demokratikus gondolkodásért is.
1936-ban a köztársaságpártiak egy választási összefogást, Népfrontot alapítottak, amelynek programjában olyanok szerepeltek, mint: Amnesztia az 1933 után politikai bűncselekmény vádjával bebörtönzött foglyoknak a megbékélés érdekében. Javítják a szegényebbek földbérlethez jutásának feltételeit. Hatékonyabb munkás- és munkavédelmet biztosítanak. Még hatékonyabbá és elérhetőbbé teszik az oktatást. Stb. Meg is nyerték modernizációs programjukkal az 1936-os választásokat. (Állítólag olyan 60:40 % arányban az ellenfeleikkel szemben. Tehát azért jelentős volt azok száma, akik a reformok ellen szavaztak.) Ez volt 1936 februárjában. A győzelmet nagy ünneplés és lekesedés fogadta, de úgy látszik sokan voltak, akiknek az egész nem tetszett. Akik fontosabbnak tartották volna pl, hogy a katolikus egyház ne veszítse el a befolyását és ezért földjeiről se mondjon le. Akik azt akarták, hogy ne kelljen hatalmas földbirtokokról lemondani a szegényebbek javára. Akik szerint egységes központi irányításra és fegyelemre lett volna szükség az önkormányzatok és autonómiák helyett.
1936 július 17-én katonatisztek egy csoportja összehangolt puccsot kísérelt meg. Remélték, hogy az egész ország csatlakozik hozzájuk, de csalódniuk kellett. Az ország jelentős részét sikerült hatalmukba keríteni, de sok helyen a helyi lakosság ellenállásán, vagy az alsóbb tisztek illetve a kiskatonák szembefordulásán bukott meg a hatalomátvétel.
Olyan váratlan pillanat lehetett ez, akkor 76 évvel ezelőtt, amikor minden és mindenki összezavarodott, és a pillanat esetlegességében nagyon sokminden dönthette el, hogy hirtelen ki melyik oldalra áll. Simán lehet, hogy csomó helyen voltak parasztgyerekből lett kiskatonák, akik szerették volna, ha a családjuk földhöz jut, és kikecmereg a nyomorból, de az adott pillanatban jobban féltek puccsista parancsnokaiktól, minthogy ezt végig tudták volna gondolni. Simán lehet az is, hogy sok mélyen katolikus hívő volt, akit bántott, hogy a kommunisták és anarchisták hogyan mocskolják az egyházat, de az adott pillanatban, mikor azt látták, hogy egy csoport ki-tudja-honnan idekerült marokkói katona meg akarja rohanni a helyi városházát, akkor kész voltak fegyvert fogni a Köztársaság védelmében. Volt ahol az egyes katonai alakulatok tagjai is egymás ellen fordultak, volt ahol a parancsnok részt vett volna a puccsban, de a legénységi állomány leszerelte. Volt ahol pont fordítva: a parancsnok maradt volna hű a Köztársasághoz, de a beosztottjai ellene fordultak. Szóval a kezdő pillanatban ezt sokminden alakíthatta. (És persze akkor még azt sem tudhatta senki, hogy a dologból egy nagyon véres, három évig elhúzódó háború lesz.)
Idővel aztán kialakult a két harcoló tábor, akik aztán jódarabig nem bírtak egymással. A Wikipédia vonatkozó szócikke igen szemléletesen veszi sorra, hogy kik alkották a szembenálló feleket.

Tehát: egyfelől ott volt az az oldal, amelyet neveztek lázadónak, nacionalistának, sovinisztának, tekintélyelvűnek, jobboldalinak. Nem tudom, minek nevezzem őket, mert mindegyik nevet leegyszerűsítőnek érzem.

Mindenesetre ebben a táborban voltak ott a hadsereg merev gondolkodású tisztjei. A falangisták vagyis a Falange tagjai. A szélsőséges katolikusok. A monarchisták, akik a királyságot akarták visszaállítani. Egy csomó kiskatona, akik véletlenül odakeveredtek. És rengeteg gyarmati katona főleg marokkóiak, akik szintén zsoldosok voltak, és nemigen lehetett fogalmuk a spanyol társadalmi viszonyokról, csak mentek, amerre parancsolták nekik. Ez az oldal, amelynek nem tudok nevet adni (de ha akarjátok nevezhetjük „jobboldali”-nak), hamar meg is találta a maga tehetséges katonai vezérét
Francisco Franco tábornok személyében, akinek nem maradt „vetélytársa”, miután Primo de Riverát a köztársaságiak hamar főbelőtték, José Sanjurjo tábornok, a puccs kiötlője pedig már a legelején lezuhant a gépével, és szörnyethalt.


És másfelől ott volt a köztársaságiak tábora, amit nevezhetnénk baloldalinak, de ez nem fedné a valóságot.

Ebben pedig ott voltak a Népfront (Frente Popular) erői. A republikánusok két pártja, a szociáldemokraták, a kommunisták, a nem-kommunista marxisták, akiket a szovjetek „trockistáknak” neveztek, a szakszervezeti szövetség, az anarcho-szindikalista szakszervezeti szövetségek. Szóval a jómunkásemberek. És ezekhez csatlakoztak még az ország etnikai kisebbségei is: a katalánok, az euszkerák (baszkok) és a galegók (galíciaiak). Ők autonómiát követeltek, és úgy gondolták ezt csak egy demokratikusan vezetett Köztársaság tudja biztosítani, nem egy központosított katonai diktatúra. Szóval a közös veszély és fenyegetettség egymástól ideológiában, gondolkodásban nagyon távol eső embereket hozott itt össze.
Afelől kétség nincs, hogy itt a Köztársaság védekezett, csapatai egy törvényesen megválasztott kormány védelmében harcoltak. Amely kormány eddig még csak nem is vitt végbe semmi olyan erőszakos cselekményt, ami indokolta volna az ellene való sürgős katonai fellépést.

Az erők kezdetben kiegyenlítettnek látszottak. De a lázadó-soviniszták ereje akkor is ijesztőbbnek látszott, hiszen előre kitervelten, többnyire szervezett zsoldosokkal támadott, precíz haditerv alapján. Ellenük pedig sokszor a helyi lakosság volt kénytelen fegyvert fogni, illetve a különböző pártok elkezdték szervezni saját szabadcsapataikat, milíciáikat, amelyek tevékenységét azonban kezdetben nehéznek látszott összehangolni.
(Főleg az anarchistákat, akik idegenkedtek a merev katonai fegyelemtől.) Megnőtt az igény a hadsereg egységesítésére.
A másik probléma ott kezdődött, hogy az akkor Németországot és Olaszországot irányító szélsőjobboldali diktatúrák hirtelen egy nagy szövetséges lehetőségét látták meg Francóban, és nyíltan támogatni kezdték, először csak a legmodernebb fegyverekkel, aztán segédcsapatokkal is. Így már bajban lett volna a Köztársaság hadserege, főleg, hogy Európa többi országa benemavatkozást hirdetett a spanyol konfliktusba. Ezért kezdték el szervezni az ún. nemzetközi brigádokat.

Vagyis bátor önkénteseket toboroztak különböző országokból, akikből aztán új dandárokat kezdtek szervezni. (A dandárt idegen szóval brigádnak hívják.)
Önkéntesek pedig igen sok helyről érkeztek, egy újabb hivatalos adat szerint 53 nemzet képviseltette köztük magát. (Talán franciák voltak legtöbben, de jöttek szép számmal angolok, németek, bolgárok, lengyelek, magyarok, olaszok, oroszok, stb. is.) Mivel nem egyforma számú emberek érkeztek az egyes országokból, ezért az egyes dandárokat már eleve nemzetközinek szervezték. Az egyes nemzetek fiait egy zászlóaljba illetve századba sorolták, ha elegen voltak hozzá. Öt ilyen nemzetközi brigád volt (XI., XII., XIII., XIV., XV. sorszámmal). Mivel az önkéntesek folyamatosan jöttek, nem volt idő, mindig rendszerezni, hogy ki hova kerül. Később aztán egy nagy átrendezéssel igyekeztek ezt megoldani: lehetőleg úgy, hogy a XI. dandárban legyenek a németek és a rokon nyelvűek, a XII.-ben az olaszok és a latin nyelvűek, a XIII.-ban a polákok és a közép-kelet-európaiak, a XIV.-ben a franciák, a XV.-ben az angolok. A magyaroknak, akik addig elszórva voltak mindenfelé, ekkor külön zászlóaljat szerveztek a XIII. dandárban.
(A magyar önkéntesek egy csoportja, rákattintva kinagyítható)
Az önkéntesek nagy része egyébként jellemzően különböző kommunista vagy anarchista szervezeteken keresztül jutott Spanyolországba. Ezen persze lehet idegesen fejet csóválni, de nem árt figyelembe venni, hogy a ’30-as években nem ugyanazt jelentette kommunistának lenni, mint az ’50-es években. A ’30-as évek a népfrontok kora volt, az az időszak, amikor a különböző országok kommunista pártjai mindenhol az összefogást, a szövetséget hirdették a demokratikus erőkkel (elsősorban a szélsőjobb, a fasizmus ellen).. Ez sokak számára vonzó lehetett. Nem sokan tudhatták akkor, hogy húsz év múlva milyen elnyomó rendszerek eszközei lesznek a kommunista pártok, abba meg végképp nem sokan láthattak bele, hogy milyen terror folyt mindeközben a Szovjetunióban Sztálin alatt.

Hivatalos statisztika szerint kb 1200 magyar fordult meg a spanyol polgárháború hadszínterein. Legtöbben franciaországi emigránsok voltak, kevesebben hazulról vagy a Szovjetunióból jöttek. A leghíresebb közülük kétségtelenül Zalka Máté volt, aki egy igen érdekes, kalandos életpályát befutott ember volt.
Tehetséges katona, és közepesen tehetséges író. (Bár a Doberdó című regényét szerintem nagyon érdemes elolvasni annak, akit érdekel az I. világháború.) Eredeti neve Frankl Béla volt, aztán később ifjúkora városára, Mátészalkára emlékezve változtatta meg a nevét. A tunyogmatolcsi kocsmáros fiaként kezdte, az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia katonája volt. Orosz fogságba esett, és egy transzporttal Szibériáig hurcolták. Aztán kitört az orosz polgárháború, és ő a hazatérés egyetlen lehetőségének azt látta, ha több társával beáll a vörös hadseregbe, és szervez egy magyar egységet, amely aztán majd hazaverekszi magát valahogy. Ez nem sikerült, Zalka Máté Oroszországban ragadt, igaz mindenki mint a polgárháború hősét tisztelte. 1936-ban jelentkezett önkéntesnek Spanyolországba, hátrahagyva családját a Szovjetunióban. Ki tudja, lehet, hogy inkább biztonságban érezte magát a fronton, mint Oroszországban, ahol minden katonatiszt retteghetett akkoriban, hogy mikor jelentik fel, és kap golyót a tarkójába. Mint minden szovjet katonai tanácsadó, ő is álnevet használt Spanyolországban (a hivatalos benemavatkozási politika miatt): Lukács Pál, szlovákiai magyar könyvkereskedőnek nevezte magát.Egyébként kiválóan helytállt, például fontos része volt a guadalajarai köztársasági győzelemben, ahol egyébként is sok magyar harcolt.
De soha nem tért vissza a spanyol frontról. Ez valószínűleg az utolsó fényképe:
a képen látható autóban utazott, amikor az ellenséges tüzérség lőni kezdte az állásait. Egy fejébe fúródó repeszdarabtól halt meg.

Mit lehet még mondani a spanyol polgárháborúról? Minden polgárháború egy mocskos dolog. (Minden háború egy mocskos dolog.) Mint minden polgárháborúban, ebben is meghalt rengeteg civil is, és ne áltassuk magunkat: mindkét részről sok kegyetlenséget követtek el a harcoló felek. De hozzá lehet tenni, mert történelmi tény: Franco katonái sokkal-sokkal több civilt öltek meg, mint a köztársaságiak. (Sokan haltak meg a német és olasz gépek bombázásaiban is.) Sőt a lázadó jobboldaliak parancsnokai néha egyenesen eszköznek tekintették a terrort, a megfélemlítést, és sokszor a harcok végeztével sem hagyták abba a kegyetlenkedést. A Köztársaság vezetői inkább gátat igyekeztek szabni az értelmetlen vérengzésnek. A köztársasági csapatok részéről elkövetett kegyetlenkedések inkább spontán dühkitörések voltak, és főleg hadifoglyok illetve papok estek nekik áldozatul. Jópár templomot is leromboltak vagy meggyaláztak a kommunisták és az anarchisták. A köztársasági politikusok azonban a háború vége felé ennek megfékezésére is szankciókat hoztak, a vallásszabadság elveire hivatkozva.
A háborút egyébként nagy nemzetközi érdeklődés kísérte. Sok híres külföldi haditudósító működött az események alatt Spanyolországban. Ott volt Friedmann Endre (Robert Capa), Koestler Artúr, Ernest Hemingway, George Orwell, Ksawery Pruszyński… csupa nagy nevű író. És tegyük hozzá: valamennyien a köztársaságiakkal szimpatizáltak.

Hogy miért kezdett engem annyira érdekelni hirtelen ez az egész? Nem tudom. Néha az az érzésem, az, ami körülöttem van, sokban emlékeztet a spanyolországi helyzetre. Nem hiszem, hogy túl nagy esély lenne egy polgárháborúra. De a törésvonalakat, amik szétválasztanak minket, sokszor érzem hasonlónak, mint amik Spanyolországban voltak a polgárháború előtt. (Na persze Magyarországon ma már nincsenek területi autonómiát követelő nemzeti kisebbségek.)
(Itt egy elemzés a témáról Ratius magistertől, ajánlott olvasmány a témához:)
http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/04/22/polgarhaboru_7
Akárhogy is nem szeretném, ha odáig fajulnának a dolgok, mint Spanyolországban. Mégis, valahogy muszáj tisztelettel gondolnom azokra, akik 1936-ban (és utána) fegyvert fogtak azért, hogy megvédjék közösségüket, földjüket a katonai agressziótól. Akik soha nem akartak hős harcosok lenni, mégis hős harcosok lettek, akik soha nem akartak másokra lövöldözni, de magukat és szeretteiket sem akarták hagyni lelövöldöztetni. És igen, megértem azokat, akik máig is ápolják az emléküket, és máig is felidézik szerte a világon a Köztársaság védőinek ökölbe szorított kezét és jelszavát:
¡No pasarán! (Nem törnek át!)
(Bizony, még Polákországban is találkoztam olyanokkal, akik bizonyos különleges alkalmakkor használták ezt a köszöntést.)
Valahogy sok helyen máig is nagyon tisztelik ezeket a harcosokat. Legutóbb egy amerikai blogger írta, hogy a zsarnokság ellen küzdő líbiai felkelők elszánt, fiatal, bátor arcai a spanyol köztársasági katonákat juttatják eszébe.
http://meridiancollective.org/2011/03/29/libyan-rebels-and-the-spanish-loyalist-photos-they-remind-me-of/
Hogy mi lett a spanyol polgárháború vége? 1939-ben végül is Franco seregei győztek, nem utolsósorban a német és olasz haditechnika biztosította fölénynek köszönhetően.
A nemzetközi brigádok megmaradt tagjai nagyrészt Katalóniáig hátráltak, fedezve a köztársaságiak visszavonulását. A Köztársaság vezetősége Barcelonában egy szomorú de méltóságteljes ünnepség keretében búcsúzott el sokfelől jött harcosoktól, óvva őket a további felesleges áldozatoktól.
(A nemzetközi brigádok búcsúja)
Ezután a nemzetköziek átkeltek a francia határon, és hazatértek vagy szétszóródtak Európában. De a spanyol polgári lakosság közül is sokan menekültek Franciaországba vagy Mexikóba.
Spanyolországban egy 1975-ig tartó diktatúra következett ezután, élén az állam első számú vezetőjével Francisco Franco tábornokkal. Hozzá kell tenni: Franco diktátor volt, de nem a véreskezű, inkább a felelősségteljes fajtából. A maga módján igyekezett jó vezére lenni az országnak. Mégis kis fellélegzés következett, mikor 1975-ben meghalt, és egyfajta demokratikus átalakítás kezdődhetett az országban.
A mai España rendszere valamiféle kibékítése akar lenni a Républicának és a Reinónak. Királyság van (XIII. Alfonso leszármazottja, Juan Carlos a király), de alkotmányos királyság, parlamentáris rendszer. A katalánoknak valamiféle autonómiát is sikerült kivívni, ha nem is olyan széleskörűt, mint eredetileg szerettek volna. A zászlóban egyaránt benne vannak a királyság és a köztársaság szimbólumai. És hivatalos forma szerint minden polgárháborúban elesettre kegyelettel emlékeznek. (Az ártatlanul megölt papok közül sokat boldoggá avattak, viszont a nemzetközi brigádok még élő tagjait is tiszteletbeli spanyol állampolgárokká fogadták 1996-ban.) Mondjuk nem tudom, az átlag spanyol mit gondol manapság a polgárháború résztvevőiről, kíváncsi vagyok van-e erről manapság valamiféle közvéleménykutatás.

Érdekes lenne azt is végignézni, hogy a különböző művészeti alkotások, például filmek hogyan dolgozzák fel a spanyol polgárháborút. (Ami azt illeti, én még a Csillagok háborújában is felfedezni véltem a spanyol polgárháború hatását:
(rajz: Fazekas Attila)
...végül is egy autonóm egységek demokratikus (azaz néha nehezen irányítható) szövetségén alapuló Köztársaság-i oldal küzd benne egy központosított, tekintélyelven szigorú hierarchián és egyszemélyi vezetésen (és megfélemlítésen) alapuló Birodalom struktúrája ellen.)
A legutóbbi ilyen témájú film, amit láttam A Faun labirintusa volt. Igaz ott elsősorban díszletként szolgált a történelmi esemény egy emberi drámához, de az egész ábrázolása olyan volt, hogy azt aki látta, nem egyhamar felejti el. (Egyébként az is a köztársaságiakkal rokonszenvez, a Franco-hadsereg tisztje, Vidal kapitány egy nagyon gonosz alak benne. Érdekes, hogy katalán színész játssza.)
Itt van egy új film is, amit már alig várok, hogy eljusson Magyarországra. Addig is ajánlom figyelmetekbe:
http://www.youtube.com/watch?v=z17OEqbrOOQ

A bejegyzés végén még emlékezzünk meg a háború leghíresebb halottjáról is: a neve Federico Borrell García, egy anarchista szabadcsapat tagja volt. És hogy miről lett híres? Arról, hogy halála pillanata jelkép lett.
Igen ő az, akinek a haláláról a XX. század egyik legmeghökkentőbb, és ha nem lenne morbid azt mondanám, egyik legjobban elkapott fényképét készítette Friedmann Endre „Cápa”.
és Friedmann Endre (Robert Capa), aki a képet készítette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése