2019. szeptember 7., szombat

Történelemhamisítás egy kerítésen

A Magyar Nemzeti Múzeum a jelek szerint egy ravasz és alattomos történethamisítás terjesztéséhez járult hozzá.

Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén egy kiállítás függ, amely a Gdański II. Világháború Múzeumának kiállítása magyarra fordítva. Maga a kiállítás egésze még akár korrekt is lehetne, csak ne lenne az az első tabló.

Egy háború történetének bemutatását illik a háború okainak bemutatásával kezdeni. Azaz normál esetben: a geopolitikai viszonyokkal, a harcoló felek helyzetével és céljaival, azzal, hogy milyen politika folytatása volt a háború. Erről itt semmit nem tudunk meg. Ehelyett egy zagyva ideológiai bevezetőt kapunk, ami az egész kiállítás hitelességét agyoncsapja.
Az első tabló így néz ki:

Ami miatt pedig ez elsősorban egy hazug propaganda lesz, az az,

hogy azt sugallja, a háború oka pusztán ideológiai jellegű volt, és a "háborús ideológia" kitalálói XIX. századi filozófusok.

Így, Marxot és Engelst Sztálin mellé téve (ami persze eredetileg a szovjet kommunisták történelemhamisítása, a kiállítás alkotói csak kritikátlanul átveszik ezt a hülyeséget)

és Nietzschét Rosenberg és Hess mellé téve azt a képet sugallják, hogy ezek az emberek a fő felelősei Lengyelország lerohanásának. Ez orbitális baromság. (Mindjárt kifejtem miért, habár a kép annyira alapjaiban hibás, hogy azt sem tudom, hol kezdjem az ijesztő agygubanc kibogozását.)

Tévedések rétegei
Szóval: Ez az első tabló azt sugallja, hogy Lengyelország német és szovjet lerohanásáért valahogyan felelőssé tehető Karl Marx, Friedrich Engels és Friedrich Nietzsche is. Hogy honnan szedik ezt a képtelenséget?
Amit mondani akarnak, az valami olyasmi, hogy ezek az emberek találták ki azokat az ideológiákat, amelyek alapján lerohanták Lengyelországot.
Az állításban három egymásra rétegződött súlyos tévedés van.
Az egyik: hogy Nietzsche találta ki a nácizmust, Marx és Engels pedig a sztálinista államszocializmust és a szovjet birodalmi gondolatot. Ez az állítás annyira alul van minden szellemi és műveltségi színvonalon, hogy legszívesebben nem is foglalkoznék vele. Egy magát történeti múzeumnak nevező intézménynek, amelyben valószínűleg diplomás történészek is dolgoznak, ezen a színvonalon azért illene túllépnie, és nem hülyét csinálnia magából ilyen állításokkal.
A másik: az, amelyik a kipécézett személyek felelősségét veti fel Lengyelország német és szovjet megtámadásában. Ezt viszonylag könnyű megcáfolni, és a kiállítás alkotóinak már-már röhejes tudatlanságára rámutatni. (De a helyzet az, hogy már ez az első tévedés sem mondható pusztán tudatlanságból eredő tárgyi tévedésnek, hanem szándékos rosszindulat eredménye.)
A harmadik téves gondolat, amit sugallni akarnak: Lengyelországot tulajdonképpen nem is agresszívan terjeszkedő birodalmak rohanták le 70 évvel ezelőtt, hanem ideológiák. Vagyis az üzenet burkoltan: minden konfliktus ideológiai jellegű, még az agresszív birodalmi terjeszkedő politika is. Ez nem egyszerűen téves, hanem veszélyes gondolat is. De erre még később visszatérünk.

Első tévedés: ideológiák alapítói
Fárasztó már mindig ismételgetni, de ha kell, megteszem: Friedrich Nietzsche nem a nácizmust találta ki, hanem egy saját filozófiai rendszert. Lehet, hogy bizonyos gondolatai hatottak a nácik ideológusaira is, de Nietzsche emiatt a maga személyében nem tehető felelőssé a nácizmus bűneiért (mint ahogyan például Pál apostol sem a Szent Inkvizíció tömegmészárlásaiért).
Karl Marx és Friedrich Engels nem a totalitárius kommunizmust, nem a pártdiktatúra-ideológiát találták ki, és pláne nem a szovjet imperializmust, hanem egy társadalomtudományi elemző módszert (amelynek számunkra lényege, hogy mindig a gazdasági változások következnek be először, ezeket követik a társadalmi, majd a politikai változások). Bizonyos gondolataik hatottak a kommunista diktatúra és a szovjet politikai rendszer kidolgozóira és működtetőire, de ők ezért nem tehetők egy az egyben felelőssé a kommunizmus bűneiért. Pláne nem a szovjet birodalmi terjeszkedésért.

A XX. század totalitárius ideológiái a maguk formájában az I. világháborút követő káoszból, dühből és elkeseredettségből nőttek ki.

Friedrich Nietzsche 1900-ban meghalt. Alfred Rosenberg első művei a zsidó világösszeesküvésről, amelyek a valóságban megalapozták a náci ideológiát, az 1920-as években jelentek meg. Karl Marx 1883-ban halt meg. Friedrich Engels 1895-ben halt meg. Vlagyimir Lenin Állam és forradalma, amely a valóságban megalapozta az államkommunista proletárdiktatúra-ideológiát 1917-ben jelent meg

(de még abban sincs szó az egyetlen Párt kizárólagos szerepéről).

A birodalmi gondolatoknak persze voltak előzményei. De Nietzsche az egyéni tökéletesedés hirdetője volt, és nem a porosz militarizmusé, nem a német birodalmi terjeszkedésé. Ahogyan Karl Marx és Friedrich Engels sem mondták sohasem, hogy Oroszországnak küldetése lenne meghódítani a Világot. (Sőt Karl Marx ennek az ellenkezőjét mondta, mint erre mindjárt rátérek.)

Második tévedés: a lengyelellenesség vádja
Nézzük a másik tévedést: a lengyelekkel szembeni rosszindulat vádjának tévességét.
Friedrich Nietzsche, Karl Marx és Friedrich Engels mindhárman németek voltak. Egy olyan korban éltek, amelyben a lengyel államiság megszűnt, és egyik megszüntetője éppen az ő hazájuk, a Német Császárság volt. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyikük kiegyezett volna ezzel az állapottal, hogy lenézték volna a polákokat, és valami gyarmatosítói szemmel tekintettek volna rájuk, hogy azt hangoztatták volna, hogy helyes hogy a polákokat alattvalójává teszi egy német vagy egy orosz birodalmi gépezet.

Nietzcshénél hirtelen nem találtam nyomát annak, hogy írt volna bármit a lengyel államiságról magáról. Arról viszont igen, hogy Nietzsche kifejezetten szimpátiával tekintett a régi Lengyel-Litván Köztársaság nemesi ethoszára, a szarmata/szarmatista eszményre.

Azaz nemhogy lenézte volna, hanem éppen nagyra becsülte a lengyel kultúrát, legalábbis annak egy nagyon fontos szeletét, amely a lengyel állameszményre és nemzettudatra is olyan nagy hatással volt.

Karl Marx viszont egy másik fontos lengyel hagyománnyal, a lengyel szabadságharcos eszményével foglalkozott sokat, és ennek kapcsán ő viszont állást foglalt a lengyel államiság kérdésében is.

A XIX. század folyamán az államiságuk helyreállításáért küzdő lengyel szabadságharcosok lettek Európa nagy forradalmi serege.

Ott voltak mindenütt, ahol a zsarnokok és elnyomó birodalmak ellen lehetett harcolni (eleinte csak a három felosztó hatalom, Porosz-Németország, az Orosz Birodalom és az Osztrák Császárság ellen, de később más helyeken is, például a Párizsi Commune Nemzetőrségében). És mint az ismert, 1848-1849-ben ott harcoltak Magyarországon is

a Wysocki-légióban. Zászlójukra majdnem minden helyszínen azt írták:

„Za Waszą a Naszą Wolność” (A Ti Szabadságotokért s a Mienkért).
Pontosan ezzel a „világforradalmi” lelkesedéssel szimpatizált Marx és Engels is.
Karl Marx azt írta:
„A munkásosztály Lengyelország iránti rokonszenvének fő oka mégis a következő: a lengyel (…) az egyetlen európai nép, amely a forradalom katonájaként harcolt és harcol. (…) 1848-ban kimagasló részt vállalt a magyarországi, németországi és itáliai forradalmi harcokban.”


A két hosszúszakállú haver, ahol tudott, segített is a száműzetésbe kényszerült lengyel szabadságharcosoknak: például az 1863-as lengyel szabadságharc egyik fontos katonai parancsnokának, a párizsi Commune mellett is harcoló

Walery Wróblewskinak, akit az 1890-es években Engels húzott ki az érdemtelen nyomorból.

De nem csak arról volt szó, hogy a két elméleti közgazdász egy jövendő, valószínűleg csak az ő álmaikban megvalósítható világforradalom, „végső nagy harc” katonáiként számítottak a polákokra. Marx és Engels konkrétan állást is foglaltak Lengyelország függetlensége mellett is. Abba is beleegyeztek volna, hogy ennek érdekében a Német Birodalom lemondjon lengyel területeiről. Marx ezt hangoztatta 1848-ban is amikor egy köztársasági német egység mellett szállt síkra, a porosz Hohenzollern-diansztia által vezetett Német Császárság modelljének ellenében. Majd később egy befejezetlen tanulmányában azt fejtegette, hogy egy önálló és újraegyesített Lengyel Köztársaság létrejötte érdeke lehet egy egyesített Német Köztársaságnak is, ugyanis Lengyelország jó szövetséges lehet az egész Európát fenyegető Orosz Birodalom ellen.
Ennek szellemében 1863-ban Marx támogatta volna egy Német Légió létrejöttét a lengyel szabadságharcosok mellett. A Légió a köztársasági fekete-piros-sárga (fekete-vörös-arany) német lobogó alatt küzdött volna. De végül ez nem valósult meg. (Küzdöttek viszont a polákok mellett magyar és olasz önkéntesek, utóbbiak Garibaldi csapatának veteránjai.)
Marx kapcsolatával a lengyel emigránsokról részletesen írt például Adam Ciołkosz, a száműzött lengyel szocialista teoretikus, akinek műveit otthon, Lengyelországban a kommunista hatalom betiltotta. Az ő tanulmánya itt olvasható lengyelül, ezt ajánlom a mostani kiállítás alkotóinak szíves figyelmébe. (Tájékozódjanak, mielőtt hülyeségeket beszélnének.)
Legjobb barátjához hasonló szellemben fogalmazott a kérdésről Friedrich Engels is:

„Ameddig az osztrák és a német burzsoázia és kormányzat mögött az oroszok állnak, az egész német munkásmozgalom lendülete megtörik. Nekünk tehát mindenkinél inkább érdekünk, hogy az orosz reakciót és az orosz hadsereget lerázzuk a nyakunkról.
És ebben a munkánkban csak egyetlen (…) minden körülmények között megbízható szövetségesünk van: a lengyel nép. (…)
Azt, hogy Lengyelországot nem lehet megölni, ez az ország megmutatta 1863-ban, és megmutatja most is nap mint nap. Igénye arra, hogy az európai népek családjában önálló léte legyen, elvitathatatlan. De restaurációja különösen két nép számára szükséges: a németek és maguk az oroszok számára.
Az a nép, amely más népeket elnyom, nem szabadíthatja fel önmagát. Az a hatalom, amelyre más népek elnyomásához szüksége van, végül mindig saját népe ellen fordul. Ameddig Lengyelországban orosz katonák állomásoznak, addig az orosz nép sem politikailag, sem társadalmilag nem szabadíthatja fel magát.”
(Friedrich Engels: Egy lengyel proklamáció)

Mint látható tehát: mi sem állt távolabb Marxtól és Engelstől, mint az önállóságát visszanyert Lengyelország oroszok általi lerohanásának ideológiai megalapozása. Sőt, éppen ennek az ellenkezőjét igyekeztek ideológiailag megalapozni: Lengyelország önállóságát és biztonságba helyezését a német és orosz agressziótól. A fentiek egyben tehát cáfolják azt az általános tévhitet is, hogy Marxék valamiféle vörös homályba burkolózó és „vörös rongyokba öltözködő” elvont nemzetköziségen, az országhatárok teljes eltörlésén és a nemzettudatok elfelejtésén törték volna a fejüket. Mindezek megint csak az I. világháború okozta káosz folyományai voltak. Még egyszer érdemes elismételni: Marx és Engels nem a bolsevizmust találták ki, hanem egy társadalmi-történeti-közgazdasági elemző módszert.

Természetesen a mostani kiállítás első tablója nem kizárólag Marx, Engels és Nietzsche személyének ronda lejáratása akar lenni. Az ő képükkel sugallt másik állítás az, hogy az 1939-es támadás bizonyos eszmék következménye.
A náci eszmék esetében valóban elmondhatjuk, hogy egy másik ország lerohanása azok következménye is lehetett. Hiszen a nácizmusnak már eleve a lényegéhez tartozik az az állítás, hogy bizonyos emberek magasabbrendűek másoknál, és nekik joguk van kiterjeszteni az életterüket. Ily módon tehát a náci eszmék eleve azért készültek, hogy megindokoljanak egy agresszív, birodalmi terjeszkedő politikát. (De, még egyszer mondom, ezt az agresszív birodalmiságot nem Nietzsche találta ki. Nietzsche az ember egyéni tökéletesedésének lehetőségeiről és azok elmulasztásáról beszélt.)

Az nyilván egy nagy hazugság, hogy Lengyelország megtámadása, állami létének fenyegetése a szocialista eszmék következménye lenne. Láttuk, hogy a lengyel ügy, többek között Marx és Engels propagandatevékenységének köszönhetően éppen egy csomó külföldi szimpatizánst köszönhet a szocialista eszmének. Maga az I. Internacionálé alapítása is egy polákok melletti szimpátiatüntetés kapcsán született.

Valamint a szocialista mozgalomnak köszönhet a lengyel nemzet egy csomó önfeláldozó harcos hazafit, többek között magát Józef Piłsudskit is.

(Balra: a szabadságharcos Lengyel Szocialista Párt (PPS) jelvénye. Jobbra: a PPS küldöttsége 1896-ban Londonban a II. Internacionálé I. kongresszusán. Állnak: Bolesław Miklaszewski és Witold Jodko-Narkiewicz („Jowi”), ülnek: Ignacy Mościcki (a későbbi köztársasági elnök), Bolesław A. Jędrzejowski („Baj”), Józef Piłsudski („Ziuk”, a későbbi hadvezér), Aleksander Dębski. Ma valamennyien a nemzeti szabadság tiszteletreméltó harcosainak és a független állam ideológiai előkészítőinek számítanak a lengyel történeti emlékezetben. És méltán.)
Még ha a PPS nem is számíthatott akkora szimpátiára a II. Internacionálétól, mint Wróblewskiék az I. Internacionálétól.

Igaz, a kiállítás tablója nem a szocializmusról, hanem a kommunizmusról beszél. De hogy ennek eredetét elintézi annyival, hogy egy XIX. „vallásellenes” ideológia, és nem beszélni arról, hogy mi lenne az eszme eredeti célja, hogy az egész a nyomor miatti elkeseredésben gyökerezik, elég durva hiba. Mert nemcsak arra ad alkalmat, hogy a néző majd elmossa a kommunizmus és a szocializmus közötti különbségeket, hanem további tévedésekre is.

A harmadik tévedés: ideológiák káosza
Mi mindent lehet leszűrni az első tablónak ebből a pongyolán megfogalmazott mondatából:
„Gyökereik abba a XIX. századba, az ún. ’ideológiák századába’ nyúlnak vissza, amelynek során számos, gyakran vallásellenes, ezen belül pedig keresztényellenes filozófiai politikai fogalom született.”?
Az nincs leírva, hogy a XIX. század ideológiái közül pontosan mivel van probléma, csak az, hogy „számos ideológiával”, és hogy a XIX. század az ideológiák százada. Mintha azt akarnák (csak nem mernék) kimondani, hogy 1. a XIX. század minden ideológiája vallásellenes, tehát rossz, 2. minden ideológia rossz úgy általában. Nem kell ideológiákat, „filozófiai-politikai fogalmakat” kitalálni, elég a kereszténység, és kész. Ez elég ijesztően hangzik...

Már a szóhasználat is elég zavaros itt. Mi az, hogy vallásellenes „filozófiai-politikai fogalom”. Fogalmak nem valami ellen születnek, hanem valami létezőnek a leírására. Egy fogalom még nem ideológia. Azzal, hogy kimondjuk, hogy létezik olyan dolog, hogy fasizmus (fogalom), még nem állítottuk azt, hogy ez helyes is és ennek szellemében kell cselekedni. Az előbbi fogalom az utóbbi már ideológia. Hogy milyen eszméletlen zavarokat tud okozni, ha egy fogalom használatát önmagában ideológiának minősítünk, azt láttuk az utóbbi években. (Ha valaki a ’társadalmi nem’ fogalmát használta, rögtön rásütötték, hogy a „dzsenderideológia” híve, holott csak jelenségeket akart leírni, nem értékítéletet alkotni.)

Ha valaki úgy gondolja, hogy egy háború történetének elbeszélését egy ilyen zagyva ideológia szövegeléssel kell kezdeni, akkor elég valószínűnek látszik, hogy azt hiszi, a háborúnak ideológiai okai voltak. Jelen esetben: ha a két ideológia „keresztényellenes”, akkor nyilván azt akarják sugallni, hogy a két birodalom, aminek hivatalos ideológiája volt a két totalitarizmus, azért támadta meg Lengyelországot, mert az keresztény ideológiájú volt.
Hát ez nagyon nincs így. Kezdve ott, hogy a két világháború közötti Lengyelország rendkívül sokszínű volt: ideológiák, eszmék, vallások, politikai filozófiák és elképzelések vitájának és összecsapásaiknak rendkívül változatos terepe. Nem lehet egy szóval („keresztény”) elintézni az egészet. De lehet, hogy a kiállítás ezt nem is akarja. (Nem tudni, mert mint mondtam, elég zavaros a szöveg.)
Azt viszont állítja a kiállítás ezek szerint, hogy az 1939-es támadásnak tisztán ideológiai okai voltak (bármilyen ideológiát is képviselt ebben a harcban Lengyelország). Pedig nem úgy tűnik, hogy ez lett volna a helyzet: sokkal inkább úgy tűnik, az egész egy kíméletlen birodalmi terjeszkedési politika következménye volt, mind német, mind szovjet részről. Az ideológiák csak ennek utólagos megmagyarázására szolgáltak.
Ha valóban tisztán ideológiai okok miatt támadtak volna, hogy lehet, hogy a németek nem kímélték a fasiszta ideológiájú lengyeleket sem? (Akik ugyanakkor nemritkán vallották magukat egyúttal hitbuzgó „keresztényeknek” is.) Hogy lehet mellesleg, hogy saját országukban nem tiltották be a keresztény istentiszteleteket?
Ha tényleg tisztán ideológiai előkészítésen múlik egy-egy ország megtámadása, nem lett volna indokoltabb az első tablóra Friedrich Nietzsche helyett mondjuk

Roman Dmowskit, a lengyel soviniszták (az endekek) fő ideológusát, a hitbuzgó katolikust is odatenni, aki egy időben szimpátiával írt Hitlerről is? (Mondjuk meghalt, mielőtt a német támadás bekövetkezett volna, szóval nem tudjuk, mit csináltak volna vele a nácik, de gyanítom, hogy ő nem állt volna neki kiszolgálni a hazáját megszálló idegeneket, azok pedig nem kímélték volna.) Ja, hogy az ő személye nem képes igazolni a totalitárius-keresztény ellentétpárt, amit a kiállítás annyira sugallni akar? Pedig sajnos az eszméi sokkal közelebb állnak a fasizmushoz, mint Nietzsche filozófiai rendszere...
(Amúgy volt olyan katolikus pap Lengyelországban (Dmowski pártjában), aki 1938-ban kijelentette, hogy Jézus nem volt zsidó, és hogy a német nácik jól teszik, hogy verik a zsidókat. Ez az illető pap, aki azt hiszem nem érdemli meg, hogy leírjam a nevét, később, a német megszállás alatt feljelentette az állítólag „keresztényellenes” náci hatóságoknál egy zsidó származású katolikus paptársát. A fogoly papot szerencsére a lengyel ellenállók megszöktették, bár így sem sikerült megérnie a háború végét. A történelem groteszk tréfája, hogy a varsói felkelés alatt a feljelentő pap is áldozatul esett egy németek által civil lakosok ellen bosszúból elkövetett tömegmészárlásnak. Mindenesetre felvetődik a kérdés: ez az antiszemita pap nem érdemelné meg még Dmowskinál is jobban, hogy ott legyen a képe az első tablón a  „keresztényellenes” ideológusok között?)

Sajnos tapasztaltam Lengyelországban, amíg ott voltam, hogy terjed az az ostoba szemlélet, nem csak a történelemre, hanem a mára vonatkozóan is, hogy ami nem keresztény, az valami szélsőséges, totalitárius ideológia. Ha nem vagy megkeresztelve, az olyan, mintha sztálinista lennél. Ez elég veszélyes, mert ez maga a szélsőséges ideológia.

(Senki nem várta, mégis visszatértek...)

A Harc és szenvedés kiállítás első tablója erősen sugall valami ilyesmit. Ki konkrétan nem mondja, ezért nem lehet az alkotók szemére vetni, de erősen sugallja, így egy eléggé torz történelemszemlélet szolgálatába áll. Mivel ugyanez terjed itt, Magyarországon is, nem hiszem, hogy túl jó hatása lenne annak, hogy ez a történelmi torzítás pont Magyarország fő múzeumának, a Nemzeti Múzeumnak a kerítésén jelenik meg.

Végszó
Már kiderülhetett párszor, hogy mekkora rajongója vagyok a lengyel kultúrának, hogy mennyire érdeklődéssel figyelek mindent, ami ott történik. Bizonyos rálátással arra, ami ott történik, talán ki merhetem mondani: akármennyire is jó barátaink a polákok úgy általában, elvárható lenne némi kritikus szakmai igényesség azzal kapcsolatban, hogy mit veszünk át tőlük, és mit fordítunk le a magunk nyelvére. Különösen elvárható lenne ez az igényesség a Magyar Nemzeti Múzeumtól, ami a történelem bemutatására vállalkozik, sőt ez a fő megfogalmazott feladata. A polákok mesterei az igényes és ötletes utcai plakátkiállításoknak. Annyi érdekes dolgot lehetne a II. világháborúval kapcsolatban is átvenni tőlük, nem lenne muszáj pont az indulatból megfogalmazott, hatalmi érdekeket kiszolgáló vonalas szennyhez fordulni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése