2021. március 21., vasárnap

150 éve Párizsban II. rész

Két hazafiság harca

(Jacques Tardi rajza)

Folytatjuk a Párizsi Commune-ről szóló bejegyzést. (Ha az első részét nem olvastad, mindenképpen pótold, mielőtt ennek nekifogsz.) A mai részben a Commune és a Thiers-kormányzat harcáról lesz szó (Párizs és Versailles harcáról), és arról, milyen két eszme harcát jelentette ez.

 

Katona-hazafiság és nemzetőr-hazafiság

A Thiers-kormányzat április elejétől egyre nagyobb fegyveres rohamokkal próbálta bevenni a Párizst. Úgy látszik, valami miatt egyszerűbbnek tűnt számukra rommá lövetni saját fővárosukat, civilek tömegeinek életét feláldozva egy idegen nagyhatalommal való fegyverszünet érdekében, mint elismerni a nép által választott vezetőséget és tárgyalni a háború miatt sokat szenvedett nép sorsán könnyítő bizonyos intézkedésekről. Úgy látszik, igencsak féltek attól, hogy az a fajta önkormányzatiság, ami Párizsban megvalósult esetleg példát adhat Franciaország más városainak és falvainak is. (Aminthogy arra mutatkoztak is példák, például Lyonban.) Persze bizonyára a győztes poroszok vezetői is nagy nyomás alatt tartották Thierséket, hogy „csináljanak rendet”, ugyanakkor hajlandóak voltak olyan engedményekre is, mint hogy az általuk fogva tartott francia katonák egy részét elengedjék, és számukra fegyvereket biztosítsanak. Az ő szempontjukból végül is kedvező volt, ha a franciák csak egymással harcolnak és tovább gyengítik egymást. 

 

Versailles pirosnadrágos katonái támadtak és Párizs sötétkék ruhás nemzetőrei a fegyvert fogott nép egyéb elemeivel együtt keményen védekeztek. Mint látható, mindez a honvédelem kétféle koncepciójának összecsapása is volt. A központi államhatalmat képviselő katonák küzdöttek itt a közvetlen lakóhelyüket és saját családjukat, közösségeiket védő nemzetőrök ellen. Az államhatalom pirosnadrágos képviselői egy meglehetősen elvontan értelmezett szolidaritás és szabadság nevében jöttek, mely a gyakorlatban az állami hatalom képviselőinek szabadságát, az ő szavuknak való behódolást engedélyezte csak, és kegyetlenül eltaposta a helyi érdekeket, a helyi közösségeket. A nemzetőrök egy nagyon is konkrét szolidaritást és szabadságeszményt védelmeztek. Konkrét emberek egymással való gyakorlati közösségi szolidaritását és gyakorlatban megvalósított, konkrét dolgokat jelentő szabadságát, egyenlőségét és testvériségét.

Az államhatalom persze már akkor is ugyanazzal a hazug propagandával próbálta lejáratni a helyi érdekek és helyi közösségek védelmezőit, amivel a mai magyar pártállami hatalom is bárkit, aki helyi ügyekben cselekedni próbál: hogy aki helyi ügyeket védelmez, az nem is lehet más, csak egy nagy nemzetközi összeesküvés résztvevője, amely az állami szuverenitások megdöntésén fáradozik. Helyi ügyeket nem lehet helyben intézni, minden kis ügynek az elintézését csakis az államtól, a Központtól lehet várni. A hazafiság pedig csak engedelmes katona-hazafiság lehet, nem a polgárok önálló cselekvése.
(Ezt persze a Versailles-ban fészkelő kormány propagandája nem mindig ilyen szofisztikáltan fejezte ki. Néha megelégedtek azzal is, hogy a párizsi népet egyszerűen alvilági alakoknak, csőcseléknek férgeknek, ember alatti ösztönlényeknek, tudatlan és öntudatlan zombiknak bélyegezték. Ahogyan ezt a mai magyar pártállami hatalom szintén megteszi.)


És könnyű egyesek számára utólag ennek a propagandának bedőlni azt látva, hogy a Commune védelmezői inkább a vörös zászlót lengették, mint a francia trikolórt. Ez azonban megint egy utólagos tudás visszavetítése a régi időkre. Egy következő bejegyzésben még majd visszatérek arra, hogyan változott a vörös zászló szimbolikája az évek és évszázadok folyamán. Erről egyelőre annyit: ekkor, 1871-ben, mikor még nem volt „világforradalom-koncepció”, mikor még nem volt Szovjetunió és nem létezett a „kommunista állam” fogalma, de még annak gondolata sem, mikor még híre-hamva sem volt egy orosz forradalomnak, ebben a korban a vörös zászló még nem egy nemzetközi jelkép volt, hanem egy teljesen francia jelkép, egy francia forradalmiságnak, forradalmi hagyománynak a jelképe, nem volt tehát benne semmiféle „nemzetietlen nemzetköziség”. (Az Internacionálénak pedig ekkor még nem volt központi jelképe, ahogyan, mint arról már szó volt, igazi központi, dogmatikus ideológiája sem volt.)

Való igaz, hogy a Commune harcosai között sok külföldi is volt, akik azonban szintén akkori lakóhelyüket, Párizst védelmezték.


Elsősorban lengyelek, az 1863-as lengyel szabadságharc veteránjai, akik már megküzdöttek saját hazájuk szabadságáért a cári önkényuralom ellen, és éppen ezért kellett menekülniük és egy idegen földön menedéket keresniük. Azonban éppen emiatt, üldöztetésük és bujdosásuk miatt érezték át új lakóhelyük szegényeinek ügyét is. Valamiféle nemzetközi forradalmár-szabadságharcos szolidaritás tehát mégiscsak létezett, aminek a képviselői ebben a korban, a XIX. században éppen ezek a „hazátlan” (államuktól megfosztott) lengyel bujdosók voltak.


Aztán voltak ott olaszok is, akik Giuseppe Garibaldi egykori harcosai voltak. (Garibaldi résztvett egy csapattal a francia-porosz háborúban a franciák oldalán, de a fegyverszünetkor hazatért. Voltak azonban olyanok, akik az ő csapatából Franciaországban maradtak és résztvettek a Commune védelmében.

Mielőtt azonban erre a nemzetközi szolidaritásra rásütjük a „bűnös kommunista internacionalizmus” bélyegét, ne feledkezzünk meg a barikád másik oldalának vizsgálatáról sem. Nemzetközi szolidaritás a XIX. században ugyanúgy létezett a zsarnokságok között is, amelyek magukat az „örök törvényes rend” (vagy mi a csoda) képviselőinek hirdették. Mi más volt a Szent Szövetség, amely 1849-ben a magyar szabadságharcot is leverte, ha nem egy másik nemzetközi szolidaritás, egy „Ultrakonzervatív-Monarchista Internacionálé”?

A Thiers-kormányzat sem tett mást, mint hogy kiegyezett egy idegen megszálló hatalommal saját népe, saját állítólagos védencei ellen, saját honfitársai legyilkolására. Mindezt egy „rendpárti” nemzetközi szolidaritás jegyében, amelyet úgy látszik a porosz vezetők is tökéletesen megértettek.

És hát az sem véletlen, hogy a Párizsban elvégzendő „tisztogatásra” a Thiers-kormányzat a legelső sorban az Idegenlégiót küldte, amely már akkor is mindenféle szintén nemzetközi alvilági elemmel volt tele, akik számára túlélésük egyetlen lehetősége a hatalomnak való feltétlen engedelmesség volt, és akikben kevésbé ébredhetett szánalom mindenféle francia polgárok iránt. (Hasonló történt 1936-ban a spanyol polgárháború kitörésekor is: a saját nemzetükre rárontó kegyetlen katonatisztek egy „nemzetközi” métely megfékezéséről beszéltek, miközben német náci fegyverekkel, a Spanyol Idegenlégió csapataival és a gyarmatokról hozott fegyveresekkel gyilkoltatták halomra saját honfitársaikat.) Ennyit tehát a „nemzetköziségről”!

Legyünk tehát tisztában vele: a nemzetközi szolidaritás nem ideológia, nem eszme, hanem egy gyakorlat, amely sokféle formát ölthet, és sokféle cél szolgálatába állhat.

 

A véres hét

 Visszatérve tehát a Commune történetére: Párizs 1871. áprilisa és májusa folyamán eredményesen védekezett saját áruló kormányzatának fegyveres támadásai ellen. Tartalékai azonban végesek voltak. Végül május 21-én a pirosnadrágosoknak sikerült bejutniuk a Saint Cloud kapun át a város falain belülre. És innentől vette kezdetét Párizs történetének egyik legszörnyűbb időszaka, a „véres hét”.

 (Jacques Tardi rajza)

Szinte házról házra folyt a harc, iszonyú rombolással és rengeteg civil halottal. Tény, hogy a kommünárok is agyonlőttek ekkor jónéhány begyűjtött túszt, illetve Párizs számos régi műemléképületét felgyújtották vagy aláaknázták végső elkeseredésükben, de azért összehasonlíthatatlanul és aránytalanul nagyobb volt az a tömegmészárlás, amit a pirosnadrágosok követtek el Párizs fegyvertelen civilei, illetve a magukat megadó hadifoglyok ellen. Pontos adatok a halottak számáról máig sincsenek, de több tízezren lehettek, közöttük sokan kiskorúak és nők. (Ide vezet, ha a katonákat az „emberalatti csőcselék” szövegével hergelik támadás előtt.)

 
Az ellenállás egyik utolsó helye a Père Lachaise temető volt. Máig megvan a fal, ahol a legenda szerint az utolsó kommünárokat is agyonlőtték.

 A valóságban az itteni tömeges kivégzés után is napokig folyt még a vérengzés, másrészt viszont számos harcosnak sikerült távoznia a városból. Ez talán leginkább a kigyulladt épületek okozta káoszos helyzetnek köszönhető, hogy volt olyan rész, ahová a hadsereg keze végül mégsem ért el.

 A nagy mészárlások befejezése után is voltak még kivégzések, csak ezután már jogerősen, bírói ítélettel. Viszont, mivel a Commune alatt a páriszi nép összezúzta, elégette, elpusztította az összes nyaktilót, ezért a Commune vezetőinek nagy részét szintén agyonlövéssel végezték ki. Szintén nagyon sokan kaptak börtönbüntetést vagy hosszú száműzetést valamelyik távoli gyarmatra, kényszermunkával kiegészítve.
Csak 1880-ban hirdettek amnesztiát a Commune egykori harcosainak (ezt nem sokkal azután mondták ki, hogy először engedélyezték hivatalosan az elesettekre való emlékezést a  Père Lachaise-ben). Ekkor a brötönökből, a gyarmatokról és az emigrációból (legtöbben Angliából vagy Amerikából) is sokan visszatértek.

 

A  Commune nem kommunizmus!

A Párizsi Commune tehát mint az elején is írtam nem volt egy mai értelemben vett kommunista kísérlet, legalábbis abban az értelemben semmiképpen nem, amilyen jelentéstartalommal az a szó meg van terhelve a Világnak ezen a felén. Hogy szerintem miért nem? Összefoglalom most itt a végén megint:

-          - A Commune spontán népmozgalom eredménye volt, nem egy felülről, hatalmilag szervezett kísérlet (amilyen pl. a Tanácsköztársaság).

-          - Nem volt része semmiféle élcsapat-ideológia, vagy más néven bolsevizmus (egy többség nevében fellépő kisebbség ideológiája), amelyet Vlagyimir Lenin vezetett be a kommunista ideológiába, később nehezen kimozdíthatóan. Ebből következően

-          - A Commune nem akart semmilyen pártot hatalomra juttatni. Éppen nem a hatalom koncentrálása volt a célja (valamilyen társadalmi változ(tat)ás érdekében), hanem a hatalom szétosztása (amely már maga a társadalmi változás).

-          - A Commune-nek nem volt központi dogmatikus, kötelező ideológiája. (Bár ekkor még az Internacionálénak sem. De nem is az Internacionálé volt a Commune kizárólagos szervezője.)

 Mindezzel együtt: a Párizsi Commune igazán tiszteletreméltó emberek, hősök, igazán tiszteletreméltó, hősies erőfeszítése volt. Nekünk, akik nem tudjuk egyetlen szóval meghatározni az ideológiánkat, de a fentiek alapján az állami-katonás hazafiság helyett egyfajta népi, nemzetőri hazafiságot akarunk követni, és ez alapján példaképeinket nem a kommunistákban látjuk, hanem például Nyugat-Kurdisztán (Rojava) hőseiben, a mexikói zapatista majákban, a brazil földnélküliekben (a MTRST-ban), a lengyel Solidarnośćban, 1956 magyar munkástanácsaiban, a népi kollégistákban (NéKOSz-ban) és az 1848-asMárciusi Ifjakban, nekünk erős fenntartásokkal bár, de talán valamennyire a PárizsiCommune is beilleszthető a pozitív példák sorába. (Ugyanezt szerintem például aMagyarországi Tanácsköztársaságról már nem mondhatjuk el. Az nem példa, amiről megemlékezni kell, hanem érdekes történeti kérdés, amivel foglalkozni kell.) Persze ebben az esetben is fontos, hogy elmondjuk a Commune hibáit, és bűneit is, és feltárjuk, ezek miért és milyen okokból történtek, és pontosan kik követték el őket. 

Arról, hogy a későbbi marxizmus különböző változatai hogyan próbálták (és próbálják részben ma is) maguk felé hajlítani a Commune örökségét, már részletesen és elég érdekesen szólt Balázs Gábor. De azért majd én is írok róla pár sort, szólván arról is ami abból a cikkből részben kimaradt: a jelképekről. Előbb még azonban, folytatva a megemlékezést az eredeti eseményről, megemlékezek a Commune néhány nevezetes résztvevőjéről akiknek személyes sorsa talán alkalmas az esemény sokszínűségének bemutatására.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése