2021. március 24., szerda

150 éve Párizsban IV. rész

Dugudus tablója (Közharcosok, híres emberek)

Dugudus nem csak a Commune Tanácsának tagjait és az események vezető egyéniségeit festette meg, hanem olyanokat is, akik talán nem a legelső sorban álló vezetők voltak, de valami miatt emblematikussá váltak, vagy pedig egész másról híresek, de amúgy a Commune eseményeiben is részt vettek. Néhány ilyen szereplő következik.

 

Louise Michel, a Montmartre „Szent Johannája” (1830-1905)

Talán a Commune leginkább emblematikussá vált női harcosa. Reformpedagógus tanárnő, anarchista és feminista aktivista. Rengeteget tett a legszegényebbek oktatásáért már a Commune előtt is. Kialakult körülötte egy barátnői kör, akik a női emancipációért küzdöttek, és szinte mind résztvettek a Commune felépítésében és működtetésében valamilyen formában. De Megismerkedett Auguste Blanqui tanítványi körével is, és összejött a nála jóval fiatalabb Théophile Ferrével. A Commune idején kifogyhatatlan energiával vett részt az oktatás szervezésében, majd a sebesültek ápolásában, de végül a Montmartre védelmében is, ahol energikusságával sokakban tartotta a lelket, valószínűleg valahogyan tényleg úgy, mint annak idején Jeanne d'Arc Orléans-nál. Végül fogságba esett. Párját, Théophile-t agyonlőtték, őt pedig gyarmati száműzetésre ítélték. Mindez nem akadályozta meg, hogy a börtönben meséket írjon gyerekeknek. Őt is Új-Kaledóniába szállították, ahol folytatta a száműzöttek gyerekeinek tanítását, de közben megtanulta a helyi kanak törzs nyelvét és kutatta a néprajzukat társadalmi viszonyaikat is. Tökéletesen megértette, amikor a kanakok lázadni próbáltak a francia gyarmati elnyomás ellen. 1880-ban ő is visszatérhetett Franciaországba. Ekkor már meggyőződéses anarchista volt. Állítólag ő terjesztette el a fekete zászlót, mint az anarchizmus jelképét. Kidolgozta új pedagógia módszerét és gyakran szólalt fel azért, hogy az európaiak hagyják végre békén a gyarmatosított népeket.

 

Anna Korvin-Krukovszkaja, a romantikus hősnő (1843-1887)

Szintén a női emancipáció egyik teoretikusa. Orosz arisztokrata családból származott. Egy darabig Fjodor Dosztojevszkijjel is járt, sőt szakításuk után is jóban maradtak. 1869-ben Anna Párizsba költözött, ahol összejött Victor Jaclard-ral, az Internacionálé tagjával, Blanquiék és Bakunyinék hívével. Közben pedig Loiuse Michel körének tagja lett, és elhatározta, hogy küzdeni fog a nők szavazati jogáért. Anna és Victor is résztvettek a Commune-ben, Annának sikerült az utolsó napokban kijutnia a városból, de Victor fogságba esett. Anna sógora, a francia körökben is otthonosan mozgó Vlagyimir Kovalevszkij volt az, akinek végül sikerült az őröket megvesztegetve kiszabadítania Victort. Anna és Victor végül Svájcban házasodhattak hivatalosan is össze. 1874-ben egy merész fordulattal Oroszországba költöztek, ahol főleg nyelveket tanítottak, és franciára fordították Fegya Dosztojevszkij műveit, de kapcsolatban álltak az ottani narodnyik-szocialista szervezkedőkkel is. 1880-ban aztán újra Franciaországba tértek vissza. Folyamatosan leveleztek Karl Marxxal és az Internacionálé vezetőségével is. (Anna persze feminista publikációi nagy részét már férjezett nevén, Anna Jaclard-ként írta, de itt most a Commune idején használt nevét írtam ki.) Anna és Victor története nagyon egy hősi romantikus regénybe kívánkozik, főleg ha még a Fjodorral való érdekes barátságukat is behozzuk a képbe... Egészen érdekes dolgot lehetne kihozni belőle.

 

Jelizaveta Kuseleva-Dmitrijeva, a titokzatos

Egy másik orosz feminista aktivista Louise Michel köréből. Régóta aktív volt az Oroszországban szerveződő első szocialista szervezetekben, majd többedmagával Svájcba költözve az ottani orosz szocialistákkal is. Szintén belépett az Internacionáléba. 1871-ben viszont már Párizsban volt, segítette az ottani szövetkezetek szerveződését, újságíróként dolgozott, és a Commune védelmében megsebesültek ellátását és segélyezését szervezte, és ennek érdekében megalapította az első tisztán nőkből álló munkásszervezetet, Union des Femmes pour la Défense de Paris et les aux Blessés (UFDPSB) néven. De a barikádharcban is volt része. Az utolsó napokban ő mentette ki a városból a sebesült Frankel Leót. Sőt, állítólag egy darabig egy párt is alkottak Leóval, de Jelizaveta nem vette annyira komolyan a kapcsolatot, és idővel lepattintotta Leót. A Commune leverése után Jelizaveta visszatért Oroszországba és innentől kezdve keveset tudni az életéről. Férjezett neve Jelizaveta Tomanovszkaja volt. De még a férjéről sem sokat tudni. Hosszú ideig Szibériában éltek száműzetésben, majd visszatértek Moszkvába. De még Jelizaveta halálának pontos dátuma sem ismert. Úgy látszik teljesen megszakadt a kapcsolata egykori francia harcostársaival.

 

 

Gustave Courbet, a művész (1819-1877)

A kor egyik leghíresebb festője és nagy sztárja, a realista festészet egyik úttörője. A Commune Tanácsa rábízta a művészek támogatását. Ő támogatta a magángyűjtemények közkinccsé tételét, és javaslatot tett I. Napoléon császár Vendôme téri emlékoszlopának eltávolítására. Az oszlopot végül a Commune egy látványos akcióval ledöntötte. Később mindezért megpróbálták elverni Courbet-n a port, azt is kivizsgálták, volt-e köze műemléképületek felgyújtásához. (Nem volt; kifejezetten vissza akarta tartani ettől Delescluze-t is.) Végül hat hónap börtönt kapott. Szabadulása után azonban irigyei és rosszakarói néhányan újra felvetették, hogy vele kellene megfizettetni a Vendôme téri emlékmű helyreállításának költségeit, ami még az unokáit is eladósította volna. Gustave ezért végül is lelépett Svájcba, és ott festegetett tovább. Franciaországba már nem tért vissza élete utolsó éveiben. A Vendôme téri emlékoszlopról végig állította, hogy nem ledöntetni akarta, hanem áthelyeztetni, de itt mégis úgy van megfestve, mintha ő döntötte volna le.

 

 

Élisée Reclus, a tudós (1830-1905)

Elsősorban földrajztudósként lett híres. Kifejezetten anarchista nézeteket vallott akkor is és később is. 1871-ben ő is a Nemzetőrség tisztje volt, és résztvett a védelmi harcokban, de már április folyamán a pirosgatyások fogságába esett. Először őt is gyarmati kényszermunkára ítélték, amit aztán a Franciaországból való kiutasításra módosítottak. Svájcban majd Belgiumban talált otthonra, Bruxelles-ben az egyetemen tanított. Száműzetése ellenére publikálhatott francia tudományos folyóiratokban, és kapott számos francia elismerést is a munkáiért. 1880 után ő is visszatérhetett Franciaországba, de mivel számos cikket írt a házasság, mint intézmény hátrányos és képmutató voltáról, végül újra beperelték, mire ő újra emigrált. Sok furcsa szokása és nézete volt, sokan talán inkább tarthatták egy mókás, polgárpukkasztó csodabogárnak (akinek egyes megnyilvánulásait a hatalom túlreagálta), mint valódi társadalmi felforgatónak.

 

Jean-Baptiste Clément, a Commune költője (1836-1903)

Újságíró, híres ellenzéki aktivista és ismert költő volt régóta. A Commune alatt a Cri du Peuple-nél dolgozott. Megírt jónéhány olyan dalt, amik a Commune jelképeivé váltak, például a Cseresznyék idejét, amelyben nincs politikai tartalom, de pont a Commune idején volt népszerű, sokan énekelgették a barikádokon is, így mégiscsak jelképpé vált. De itt van ez a dal, amit már célzottan a Commune-ről és a kommünároknak írt Jean-Baptiste kifejezetten lelkesítő szándékkal, a régi ismert forradalmi dal, a Carmagnole dallamára. Vagy ez és ez, amik már a végső harcokról és a megtorlás kegyetlenségéről szólnak. A Commune leverése után ő is Londonba menekült, és ő is 1880-ban tért haza. Később is aktív maradt a szocialista mozgalomban.

 

Eugène Pottier, az Internacionálé költője (1816-1887)

Takács, az Internacionálé tagja, költő. Tagja volt a Commune Tanácsának, de utólag nem erről lett híres, hanem verseiről és dalairól, amiket a Commune-ről írt. Szintén a Commune napjaiban írta leghíresebb dalát is, amit viszont a kommünárok még nyilvánvalóan nem ismerhettek és nem énekelhettek, legalábbis nagy tömegben biztosan nem. (Főleg, hogy a zenéje jóval későbbi.) De nem is elsősorban a Commune-ről szól, hanem a Nemzetközi Munkásszövetségről. Ez a dal aztán Az Internacionálé indulója lett, illetve ma csak Internacionálé néven ismert. Nem mindenki szereti, mert sokaknak rossz emlékei vannak róla, illetve azokról, akik gonosz célokra használták.

De valljuk be, elég béna is a magyar szöveg. Aki őszintén használni szeretné még (én mondjuk nem ragaszkodom hozzá, de hát nem is vagyok marxista), annak ki kellene találni hozzá egy új magyar fordítást, mert a mostani tényleg csak ostoba tévhiteket éltet tovább.

Még csak nem is kell nagy francia tudás hozzá, hogy észrevegyük: az eredeti másról szól, mint amit tanítanak nekünk:

Du passé faisons table rase”

Itt nem arról van szó, hogy a múltat végképp eltöröljük, legalábbis biztosan nem olyan értelemben, hogy el akarjuk taposni régi hagyományainkat, hanem arról, hogy szeretnénk a múlt után egy tiszta lapot indítani, azaz új esélyt kapni.

L'Internationale
Sera le genre humain”

Micsoda marhaság ezt úgy fordítani, hogy nemzetközivé lesz a világ?! A világ eleve nemzetközi, nem is lehet más, mert rengetegféle nemzet él rajta. De lényeg a lényeg, itt sem arról van szó, hogy régi szép hagyományokat akarunk elsöpörni, hanem, hogy az egész emberi nem része lesz majd az Internacionálénak, azaz „Testvér lészen minden ember”. Szóval: Bresztovszky Ernő szövege nem a legjobb, de persze a szándékos félremagyarázások is megtették a magukét (amiken persze nem lehet csodálkozni azok után, hogy akár a magyar szocdemeknek és kommunistáknak milyen elborult vezetői is voltak a múltban).

Na mindegy, mondom, mint mondtam, nem ragaszkodom az Internacionáléhoz, egyrészt nem tartom magam marxistának, másrészt az évek során kb. 16 nyelven gyűjtöttem össze menő és lelkesítő forradalmi és motiváló inspiráló dalokat, amik ennél sokkal jobbak. Ha szeretnétek, majd megmutatom őket, és egyet-kettőt le is fordíthatunk.


Egy kicsit elkalandoztam... Hol is tartottunk? Ja, igen! Még néhány emberről akartam beszélni, de arra majd a következő bejegyzésben kerítünk sort.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése