2021. március 20., szombat

150 éve Párizsban I. rész

(Jacques Tardi rajza)

 150 éve annak, hogy lezajlott Párizsban az újkor egyik izgalmas európai önigazgatói kísérlete, amelyet Commune-nek szoktak nevezni. A commune tulajdonképpen az önkormányzatot jelenti franciául, de ma már persze az esemény elnevezéseként is használják ezt a szót. Úgy is fordíthatnánk: az önkormányzat kora.
 Maga az esemény szerintem érdemes a megemlékezésre (persze árnyaltan, nem kritikátlanul), elsősorban mint önkormányzati, önigazgatói kísérlet. Érdemes beszélni róla részletesebben is, mert nagy az emlékezeti zavar az eseménnyel kapcsolatban még Franciaországban is. Hát még attól távol, nálunk.
 A zavar oka pedig nagy részben az, hogy a kommunista mozgalom megpróbálta a maga számára kisajátítani és meghamisítani a Commune emlékét, és ennek különösen káros hatásai vannak egy olyan országban, mint nálunk, ahol hosszú ideig egy magát kommunistának nevező párt zsarnokoskodott a nép felett, és a „kommünre” való hivatkozását pontosan a Commune-nel, a népi önigazgatással ellentétes célokra használhatta fel.A zavart még csak tetézi, hogy a kommunista diktatúra/autokratizmus elődjének tekintett Tanácsköztársaság rendszerét is sokan még ma is „kommünnek” nevezik, szerintem eléggé helytelenül. A Magyarországi Tanácsköztársaság (amely szintén egy érdekes, de nem feltétlenül követendő kísérlet volt) legfeljebb külsőségeiben próbálta másolni a Párizsi Commune-t, lényegét és felszabadító örökségét meg sem próbálta továbbvinni, vagy ha igen, akkor azt kifejezetten erőszakosan, elidegenítő módon.

A Párizsi Commune maga azonban egyáltalán nem volt egy kommunista kísérlet. „Lenini” értelemben legalábbis biztosan nem. (De még Marx értelmezésében sem, amint arról Balázs Gábor, a téma szakértője egy friss cikkében megemlékezett. Nagyon érdemes az írását elolvasni.)

(Jacques Tardi rajza) 

Ami 1871-ben Párizsban történt, annak magyar megfelelői sokkal inkább az 1956-os, mint az 1919-es események. 1956-ban (és 1871-ben Franciaországban) ugyanis sokkal inkább egy spontán népfelkelés következtében alakult meg egy alulról szerveződő új hatalmi rendszer (amelyben az egész élére álló központi vezetésnek is számolnia, egyeztetnie kellett a különböző helyi vezetésekkel). Ezzel szemben ami 1919 márciusában történt, nem forradalom vagy népfelkelés volt inkább palotaforradalom (a vezetésen belül lezajló változás) vagy puccs, és ennek következtében egy felülről irányított pártállami rendszer jött létre. (Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az ilyen rendszereknek is legyenek szimpatikus népjóléti intézkedéseik.)

 

Önvédelemből forradalom 

 A párizsi nép ráadásul részben egy idegen megszállás elleni védekezés céljából kezdte megszervezni saját magát. Idegen megszállás elleni harcot, szabadságharcot, partizánháborút egyébként mindenhol a világon csak bizonyos mértékig a helyi öntevékeny erőkre alapozva lehet folytatni, tehát egy idegen megszállás elleni védekezés mindig együtt jár progresszív társadalmi folyamatok, célok előtérbe kerülésével. Másképpen, teljesen felülről szervezve nem is működne az egész. Pontosan ez volt az, ami miatt a Párizsi Commune is egy idő után szembekerült saját állami kormányával.
 
Az események előzménye a III. Napoléon császár által megindított porosz-francia háború volt. Ez francia vereséggel végződött.
 1870. szeptember 2-án III. Napoléon császár Sedannál megadta magát Wilhelm porosz királynak. A porosz csapatok és szövetségeseik ezek után elárasztották egész Franciaország területét, és a császári rendszer közigazgatása igen sok helyen csődöt mondott abban, hogy megszervezze ellenük a védelmet, ha nem is a fegyveres védekezést, de legalább a civil lakosság védelmét.

Miután a császár kiesett, hatalmi vákuum keletkezett. Idővel azért Párizsban szerveződött egy ideiglenes kormány Louis-Jules Trochu tábornok vezetésével. Bár nem akarták, de a tömeges tüntetések hatására Trochuék végül arra is hajlandóak voltak, hogy kimondják a csődöt mondott és népszerűtlenné vált császár trónfosztását és Franciaországot újra Köztársasággá (République) kiáltsák ki. Ez azonban önmagában sem a poroszok támadásának, sem a nép társadalmi és egzisztenciális gondjainak nem vetett véget a vészhelyzetbe került országban. A poroszok körülzárták és több hónapon keresztül bombázták Párizst, a főváros azonban hősiesen kitartott.

A Trochu-kormány helyét idővel

 Adolphe Thiers kormánya vette át, amely ideiglenesen Bordeaux-ban tartotta székhelyét, majd később Versailles-ban. Párizsba az ottani tömegek elégedetlensége miatt nem mertek visszatérni, inkább engedélyezni akarták a poroszoknak a főváros ideiglenes megszállását (és így kifosztását).
 
 
1871. január 18-án Versailles-ban a poroszok által elfoglalt egykori francia királyi palotában több addig egymástól független német állam képviselői kimondták az egységes Német Császárság (a „Második Német Birodalom”) létrehozását, amelynek I. Wilhelm, az addigi porosz király lesz a császára. Csak ezután, februárban vonultak ki a poroszok Versailles-ból és adták azt át Thiers kormányzatának. Párizs kifosztásáról azonban továbbra sem mondtak le, és a fegyverszüneti feltételeket ennek szellemében fogalmazták meg.

A párizsi nép viszont nem mondott le lakóhelyének megvédéséről.

 

Garde Nationale

Az önvédelmének legfőbb eszköze a Nemzetőrség (Garde Nationale) volt. Ez a fegyveres testület az első francia forradalom (1789-1793) óta létezett. Lényege, hogy a civil állampolgároknak a maguk lakóhelyén időről időre rendvédelmi feladatot is el kellett látniuk, azaz mindenki felváltva volt rendőr és civil. De az ebben való részvételt még Franciaországban is bizonyos vagyoni helyzethez kötötték: vagyis csak azt kötelezte a nemzetőri szolgálat, aki a törvényben meghatározott vagyonnal rendelkezett. A francia-porosz háború és a haza fenyegetettségének következménye volt, hogy a nemzetőri státuszt kiterjesztették, és már szegényebbek is tagjai lehettek e fegyveres testületnek.

Ezek után viszont talán az is érthető, hogy a megnövekedett számú és jelentőségű nemzetőrség ezek után tényleg meg is akarta védeni saját lakóhelyét, és nem viselte el könnyen, hogy bizonyos felső vezetők csak úgy megegyezzenek a feje felett a fegyverei átadásáról és lakóhelyük kiszolgáltatásáról az ellenségnek.

Mert 1871-ben tulajdonképpen ez történt. A kormány megegyezett egy idegen megszálló hatalommal az ország fővárosának átadásáról. Ez a nép feje feletti megegyezés volt az, amit Párizs lakossága nem volt hajlandó elfogadni, és ez az idegen megszállás az, amit a Nemzetőrség meg akart akadályozni.

Március 1-jén a poroszok meg is próbáltak bevonulni Párizsba, de a városnak csak kis részét tudták megszállni.

A kerületek nagy részét a Nemzetőrség egységei barikádokkal zárták le, felkészülve a harcra. A poroszok nem merték megkockáztatni a nagy vérveszteséggel járható utcai harcokat. Pár napig farkasszemet néztek a nemzetőrökkel aztán kivonultak.


A Nemzetőrség azonban ezután sem volt hajlandó feladni pozícióit. Társadalmi követelései voltak (a legszegényebbek helyzetén való javítás) amelyeknek teljesültéig nem akarták letenni a fegyvert. Úgy gondolták, a főváros megvédéséért ennyit mégiscsak elvárhatnak a kormányzattól. A Thiers-kormány azonban nem volt hajlandó engedményekre a népnek.

 A szakítás kormány és nép között 1871. március 18-án vált véglegessé, amikor katonai küldöttség érkezett, hogy a várost védő nemzetőröktől elkobozzák az ágyúikat. Ezt nem csupán a nemzetőrök tagadták meg, hanem a helyszínen egy nagy tüntető civil tömeg is felvonult, amely meg akarta gátolni, hogy városát megfosszák önvédelmének legfőbb eszközeitől.

(Ez is Jacques Tardi rajza)

Az odaküldött katonák nem akartak vagy nem mertek a tömegbe lőni. Két parancsnokuk azonban ragaszkodott ahhoz, hogy akár erőszakkal is elvontattattják az ágyúkat. Végül elsöpörte őket a népharag: a tömeg félig agyonverte őket, majd néhány nemzetőr megadta nekik a kegyelemlövést. Valami ilyesmi zajlott tehát le itt is, mint ebben a híres jelenetben, ami még mindig a "forradalom" szó legjobb illusztrációja.

Párizs élén ekkor ideiglenesen a Nemzetőrség ún. Központi Bizottsága állt, amely az egyes kerületi nemzetőralakulatok küldötteiből állt össze, tehát nem felülről kinevezett, hanem választott szerv volt ez is. Hamarosan azonban ez a testület is átadta a helyét a teljes szavazókorú lakosság által megválasztott új városi önkormányzatnak. Tulajdonképpen ennek az önkormányzati testületnek a neve volt a Conseil de la Commune de Paris (Párizsi Önkormányzati Tanács). Ez tehát egyfajta városi tanács volt.

 

A Commune Tanácsának szervezete


A Commune-Tanács tehát választott testület volt. Egyáltalán nem csak egy párt vagy politikai irányzat képviselői kerülhettek bele. Persze ott voltak benne a Nemzetközi Munkásszövetség (Internacionálé) tagjai is, azonban ekkor még maga az Internacionálé sem egy ideológiailag egységes párt vagy szigorú rendű pártcsalád volt, és Karl Marx sem az egyszemélyi vezetője volt a szervezetnek. (Voltak persze benne nagy egyéniségek, ideológusok, akik körül különböző irányzatok, csoportok, ideológiák kezdtek kialakulni, az egyik ilyen volt Karl Marx, de mellette még ott volt pl. Auguste Blanqui vagy Mihail Bakunyin is.) Nem igaz tehát sem az, hogy a Commune az Internacionálé helyi, párizsi szervezete volt, sem az, hogy a Commune-t megválasztó nagy népmozgalmat az Internacionálé titkos összeesküvése szervezte volna. (Ugyanis maguk az Internacionálé tagjai sem értettek egyet abban, hogy milyen eszközökkel lehet a nép sorsán javítani, nem is mindegyikük figyelte szimpátiával a párizsi eseményeket.)

Magában a Commune-ben a különböző szocialista és anarchista irányzatok képviselőin kívül ott voltak különböző polgári (liberális) forradalmárok is, és közöttük is voltak, akik a régi francia forradalmak mérsékeltebb irányzatainak (pl. a Gironde-nak), és voltak akik a radikálisabbaknak (a „jakobinusok”/”hegypártiak”) hagyományait tekintették a sajátjuknak. Abban egyetértettek, hogy a poroszok elleni védekezésen kívül sokféle népjóléti intézkedést is végre kell majd hajtaniuk, és hogy ennek eredményeit akkor is meg kell védeniük, ha azt esetleg a saját központi köztársasági kormányuk akarja majd semmissé tenni.

Való igaz, hogy a nagyon szélsőséges konzervatívok, azaz királypártiak és ultraklerikálisok nem képviseltették magukat a Commune-ben, de hát ezen irányzatok képviselői akkoriban még nem is igen voltak a tárgyalásos, parlamentáris munka hívei inkább parancsolgatni és lövöldözgetni szerettek, ezért eddigre vagy elmenekültek Párizsból vagy igyekeztek láthatatlanul meghúzni magukat.

A Commune (Tanácsa) kiadott kiáltványaiban igyekezett három dologról biztosítani a lakosságot (és ezeket tényleg igyekeztek is betartani):

1.     -  Hogy az alulról jövő népi kezdeményezéseknek és a helyi közösségek önigazgatásának továbbra is helye lesz a nagyváros életében.

2.      - Hogy a tisztviselők nem abszolút uralkodók, hanem az őket választó közösség akaratának végrehajtói lesznek, ennek érdekében visszahívhatóak lesznek.

3.      - Hogy a Párizsi Commune nem törekszik átvenni az államhatalmat, nem kíván pártként fellépni, nem követel magának jogokat Párizs városán kívül, nem kíván más területek önkormányzatainak ügyeibe beleszólni.

A Commune-nek összesen kb. 90 tagja volt (nem mindenki volt végig benne), akik kilenc szakbizottságban és egy Végrehajtó Bizottságban dolgoztak. A szakbizottságok: a Hadügyi, az Igazságügyi, a Közbiztonsági, az Élelmezési, a Munka- és Kereskedelemügyi, a Közigazgatási, a Külügyi, az Oktatási és a Pénzügyi Bizottság. (A Munka- és Kereskedelemügyi Bizottság volt az egyetlen, amelynek az élére egy külföldit választottak: a magyar Frankel Leót, akiről még lesz majd szó.)

Idővel létrejött egy tizenegyedik bizottság is, a város védelmének hatékonyabb megszervezésére, Közjóléti Bizottság (Comité de Salut Public) néven. Ez nem tett jót a Commune-nek. Már a nevével is visszatetszést keltett, hiszen az első francia forradalom véres torzszülöttének, az 1793-1794-es jakobinus (hegypárti) diktatúrának a vezetőségét hívták így. De mint kiderült, ennek a Bizottságnak a módszerei sem voltak szimpatikusak: igyekezett az összes többi bizottság felett átvenni az ellenőrzést, azaz tulajdonképpen egy szűk kör kezébe átjátszani az irányítást, de ami ennél is aggasztóbb volt, terrorisztikus módszereket akart alkalmazni a Commune-nek nem csak a nyílt, hanem a potenciális ellenségeivel szemben is. Így bezáratott templomokat, letartóztatott ártatlan papokat. Ez sokaknak nem tetszett a Commune-ön belül. Sokan emiatt mondtak le vezető pozíciójukról, és inkább visszatértek a „terepre”, azaz az őket megválasztó kerületbe, hogy szervezzék tovább az ellátást, az oktatást, vagy éppen részt vegyenek a nemzetőrség védekező harcában.

 

Az erőszak kérdése

A Commune rendszere mindezek ellenére sem vált modern értelemben vett diktatúrává. Legalábbis totális diktatúrának semmiképpen nem nevezhető. Nem vezetett be egy kötelező ideológiát, amit mindenkinek nyilvánosan vallania és hirdetnie kellett. Nem vezették be egy párt vagy más szervezet uralmát. A kerületek még vissza is hívhatták a képviselőiket. A Közjóléti Bizottság nem próbált kegyetlenül leszámolni a saját ellenzékével, bár olyanok ültek benne, akik az ellenséggel szemben alkalmazott kemény módszerek hívei voltak. Betiltottak jónéhány konzervatív újságot, ugyanakkor sokat könnyítettek addig elnyomott tömegek, munkások, nők és gyerekek helyzetén például a nyolcórás munkanappal, az ingyenes oktatással, a válás megkönnyítésével, a háborús károk helyreállításához nyújtott segítséggel, stb. Tény, hogy szigorúan szétválasztották az egyházat az államtól, és bevezették a világi oktatást, amit sok egyházi személy az oktatási jogai kegyetlen korlátozásának élhetett meg.

De ezzel együtt a városvezetés nem próbált a legapróbb részletekig beleszólni a lakosság életébe, sem a vallásába (bár ezen a területen akadtak helyi túlkapások), sem a mindennapi szokásaiba. Szerintem az a dalszöveg is marhaság, hogy „Száz éve Párizsban (…) a Kommün ezért kötelet adott”. Amennyire én tudom, a Commune idején nem az akasztás, hanem a főbelövés volt a hivatalos kivégzési mód, de az is az árulásért (az ellenséggel való összejátszásért) járt, nem pedig olyan pitiáner kihágásokért, mint a részegeskedés. (Arról sem találtam eddig semmit, hogy lett volna a Commune idején szesztilalom, bár lehet, hogy egyes kerületek vezetősége bevezette a saját hatáskörében, de szerintem általános ez nem lehetett.)

Az viszont tény, hogy a Commune-nek volt sok ártatlan áldozata is. Előfordultak lincselések és az árulás gyanúja is sokszor elért olyanokat is, akik nem szolgáltak rá, így ártatlanul végezték ki őket. Kegyetlen gyakorlat volt a túszszedés is, de ez is tulajdonképpen inkább az ellenség kegyetlenségére adott válasz volt. A dolog lényege az volt, hogy mikor a kormányerők katonái a Commune oldalán harcoló elfogott felkelőket elkezdték a hadijogot semmibevéve tömegesen legyilkolni, Párizsban válaszul rengeteg olyan embert becsuktak, akiket potenciálisan a régi rendszer híveinek és az új ellenségeinek véltek, még ha az illetők nem is követtek el semmi konkrétat, és azzal fenyegetőztek, hogy a hadifoglyok további tömeges halála esetén ezeket a túszokat fogják kivégezni. A kormányerők ezek ellenére sem hagytak fel hadifoglyaik kinyírásával, így a Commune oldalán is több helyen megkezdődött a túszok agyonlövése. Nagyon sok pap lett így a Commune ártatlan áldozata, többek között

Georges Darboy, Párizs érseke is.

Igaz, hogy a Commune vezetői a rövid fegyvernyugvások alatt elég sokszor ajánlották fel a túszok kicserélését a fogságba esett kommünárokra, amit Thiers és a hadsereg vezetői mindig visszautasítottak. Tehát sokak halálához megint az államhatalom érzéketlensége is hozzájárult valamilyen mértékben.

Ugyanakkor sok felkelő kommünár, illetve nemzetőrparancsnok volt, aki igyekezett megakadályozni ezt a gyakorlatot, és megmenteni az ártatlan túszok életét.


A bejegyzés hosszúságára való tekintettel holnap folytatjuk.

Addig is néhány korábbi idekapcsolódó írás:

Az 1956-os önigazgatásról

A forradalmi hagyományról

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése