(A Citadella makettje keleti irányból. Mármint: a Wisła keletre folyik az erődtől. A X. pavilon az északi épület)
Ahogyan Budán az 1850-es években, úgy Warszawában is az elnyomó idegen (orosz cári) hatalom emeltette az itteni Citadellát az 1830-as években azért, hogy szemmel tarthassa és szükség esetén akár innen lövethesse is a lázongó tartomány fővárosát. A Varsói Citadella azonban sokkal nagyobb, mint a budai épület.
Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy Budán jó magasra került a fellegvár, ahonnan könnyedén el lehetett látni és be lehetett lőni a fővárost. Warszawa maga laposabb helyen fekszik, ezért egy jóval nagyobb alapterületen húzták fel ezt az építményt.
(A falakat körbesétálni beletelik vagy háromnegyed órába.) A cél nem is csak az egyes városrészek belátása volt, hanem az is, hogy az erődből a Wisłán elhaladó hajókat is lehessen látni.
Az épületnek egy része ma is katonai használatban van, más része azonban múzeumként látogatható. Az egyik részében például Katyń-emlékmúzeumot rendeztek be.
Ide is szeretnék majd ellátogatni egyszer, de nem most. Most máshová tartottam.
(A bejárat, amit olyan nehezen találtam meg. Rosszfelé indultam, így majdnem a teljes épületet megkerültem, mire ideértem. De legalább fogalmat alkothattam ennek a szörnyetegnek a méreteiről)
A Citadella leghíresebb részéhez, ahhoz az épülethez, amelyik elsőre beugrik a legtöbb varsóinak, sőt a legtöbb poláknak, ha a „Cytadela” szót hallja.
A hírhedt X. pavilonhoz, az erőd északi oldalán.
(A X. és XI. pavilon makettje. Utóbbi a kisebb raktárépület)
Itt működött a cári rendszer legrettegettebb börtöne politikai foglyoknak.
A lengyel függetlenségért orosz területen tevékenykedő politikusok jelentős része ült itt hosszabb-rövidebb ideig.
Azokat is itt helyezték el átmenetileg, akiket szibériai száműzetésre vagy kényszermunkára ítéltek. Innen szállították őket aztán a kijelölt helyükre.
(Rabszállító)
Így aztán magától értetődik, hogy a hely fontos nemzeti emlékhely, a hazájukért szenvedő polákok helye. Az itt berendezett múzeum elég érdekes (bár lehetne még érdekesebb is), számos tiszteletre méltó ember élettörténetét lehet itt megismerni. Igaz, a kiállítás sokszor nem időrendben, hanem témák szerint halad (pl. illegális sajtó, szabadságharcok, száműzetés, kényszermunka, kivégzések, szabadságharcok, 1905-ös forradalom, PPS, stb.), ezért a lengyel történelemben kevésbé járatos látogató bizonyos pontokon elveszítheti a fonalat. Sok cellánál igyekeztek rekonstruálni az eredeti berendezést.
Hogy annak idején melyik helyen ki raboskodhatott, utólag néha nehéz kinyomozni, de a kiállítás összeállítói sok cellára kiírták egy-egy híres rab nevét, tehát mondhatjuk, hogy egy-egy cella egy-egy híres rab emlékszobája lett. Még az olyan rossz emlékezetű történelmi személyeknek is van ilyen emlékcellája, mint Feliks Dzierżyński, akiről majd még szólok, a maga helyén.
(Konkrétan ez Dzierżyński cellája)
Némelyik cellában pedig érdekes művészi animációk vannak a polákok szenvedéseinek és hősiességének illusztrálására.
Külön emlékhely van az udvaron, aminek nagy jelentősége van, mert ez egy olyan „nemzeti Golgota” a polákoknak, mint nekünk, magyaroknak az aradi vár udvara.
Ugyanis itt akasztották fel 1864. augusztus 5-én a titkos lengyel szabadságharcos kormány öt tagját.
A szobraik ott állnak az udvaron, lehet, hogy pontosan azon a helyen, ahol az akasztófáik is álltak. (Bár ebben nem vagyok teljesen biztos, mert a Citadella egyik másik részén van egy Vesztőhely-kapu nevű hely.
És logikus is lett volna, ha a kivégzéseket nem a többi rab szeme láttára végzik el. Na mindegy.) Ezek a nemzeti mártírok a következők:
Romuald Traugutt, aki a felkelés utolsó főparancsnoka és a titkos kormány miniszterelnöke, más szóval a szabadságharc dictatora volt. (Itt természetesen a ’dictator’ szót római értelemben kell érteni, mint ideiglenes teljhatalmú főparancsnokot, és nem modern értelemben, mint zsarnokot.)
Rafał Krajewski, a titkos kormány belügyminisztere,
Jan Jeziorański, a közlekedési miniszter,
Roman Żuliński, a titkos külügyminiszter és
Józef Toczyski, a titkos pénzügyminiszter.
Közülük az emlékezet mindmáig Romuald Trauguttot tartja a legnagyobb hősnek. Róla, itt, a blogon is volt már szó. Élettörténete rendkívül érdekes. Mint szegény nemes család sarja a katonai karrierben látott jó lehetőséget, így az orosz cári hadsereg aknásztisztje lett. Szerencsétlenségére éppen a lengyelek jó barátai, a magyarok ellen vetették be 1849-ben. Ennek bizonyára nem örült, de teljesítette katonai kötelességét. (Aknászként bizonyára nem tapadt sok vér a kezéhez egyébként.) Később még a krími háborúban is szolgált, majd leszerelt, és az örökölt birtokain gazdálkodott. 1863-ban aztán ő is újra hadbaszállt, de már nem orosz egyenruhában, hanem a titkos lengyel partizánsereg egyik egységének vezetőjeként. 1863 októberében kérték fel a szabadságharc fő vezetőjének (addig több titkos kormány váltotta egymást a felkelők élén változó eredményességgel). És Romuald igazán tehetséges szervezőnek bizonyult: ügyesen szedte ráncba a harcoló alakulatokat (amennyire lehetett), de még inkább a földalatti titkos irányítást. Természetesen a lengyel felkelők segítségére érkező magyarokkal is örömmel működött együtt. 1864. márciusában esett orosz fogságba.
Utolsó hónapjait itt, a Citadella X. pavilonjában töltötte.
Rafał Krajewskiről találtam még nemrég egy érdekes adatot, amiből kiderül, hogy egyrészt mennyire széles látókörű ember volt, másrészt, hogy mennyire fontos volt neki népe ügye. (És ezen a ponton kapcsolódik ahhoz az eszmeiséghez is, amit blogunk is képvisel.) A jó Rafał ugyanis börtönében azt még megtudta, hogy a cár, miközben a lengyelek szabadságharcát, felkelését legtöbb helyen már leverték, már a megtorlás mellett elkezdett óvatosan engedményeket is tenni a polákoknak: engedélyezte a helyi, falusi önkormányzatok (gminák) jogkörének kibővítését. És Rafał örült: felismerte, hogy ez részben a teljesülése annak, amiért harcolt: egy nagyobb társadalmi szabadságnak, ami jelentősen javítani fog a lengyel parasztok helyzetén, és majdan segíteni fog, hogy a polákok egykor majd a cári igát is lerázzák magukról. Rafał megértette a társadalmi (népi) és a nemzeti szabadság összefüggését. Abban a biztos tudatban ment az akasztófa alá, hogy áldozata nem volt hiábavaló. A börtönből kicsempészett utolsó levelében ezt írta:
(Fordítás: Tőlem. Idézi: Bolesław Limanowski: Historia demokracji polskiej)
Ezért én Romuald mellett Rafał előtt is külön tisztelegtem.
Külön érdekes a kiállításnak az a része, amelyik a száműzöttekről szól. Itt őrzik például Aleksander Sochaczewski (eredeti nevén Lejb Sonder) híres festményének, a Búcsú Európától-nak az eredetijét is.
Ez talán a leghíresebb kép, amit a Szibériába száműzött polákokkal kapcsolatban mindig elő szoktak szedni. Internetről már ismertem, de azt nem tudtam például, hogy ezen a képen majdnem mindenkiről név szerint lehet tudni, hogy ki kicsoda. A festmény története ugyanis az, hogy a festő, akit szintén 1864-ben száműztek, szibériai tartózkodása alatt számos rajzot készített rabtársairól és őreiről. Ez a nagy festmény tulajdonképpen ezeknek a kis portréképeknek az egy helyre gyűjtése, összeállítása egy nagy, jelképes erejű festménnyé. Élőben tényleg még nagyobb ereje van.
Számos más híres és érdekes ember van, aki ebben a börtönben raboskodott, és a kiállításon sok újat lehet róluk megtudni. Itt van például a négy száműzött jó barát, akik elhatározták, hogy az elsőre olyan sivárnak tűnő Szibériában is a lehető leghasznosabban és legtartalmasabban fogják tölteni az idejüket, és tudományos kutatásokat kezdtek. Ha már nem lehettek egy szabadságharc mártírjai, lettek a tudomány elkötelezett szolgái. (Ők az én hőseim):
Benedykt Dybowski, Wiktor Godlewski és Aleksander Czekanowski mindhárman a harmincas éveikben jártak az 1863-1864-es szabadságharc idején. Romuald Traugutt különleges helyi megbízottai voltak, ezért a szabadságharc leverése után a cári bíróság mindegyiküket hosszú száműzetésre ítélte. (Benedykt esetében csak kicsin múlt, hogy fel nem akasztották a felkelés vezetőivel együtt.) Szibériai tartózkodásuk alatt főleg a Bajkál-tó környékének állatvilágát kutatták, sok fajt figyeltek meg, írtak le, és rengeteget publikáltak orosz lapokban is. Benedykt volt közöttük a legképzettebb biológus, így ő irányította a munkát. De a biológiai kutatások mellett néprajzi leírásokat is készítettek főleg a burjátokról, a mongolok szibériai rokonairól. Közben csatlakozott hozzájuk még fiatalabb társuk, Jan Czerski is, aki a geológia és a paleontológia területén is nagy érdemeket szerzett. Mindegyikük számos elismerést kapott az Orosz Geográfiai Társaságtól.
Benedykt Dybowski 19 év kutatás után (mely során a Bajkál környéke mellett Kamcsatkát is bejárta), 1883-ban térhetett haza, illetve léphetett ismét lengyel földre. Igaz, akkor nem az orosz uralom alatt álló Kongresszusi Királyságba tért vissza, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiába: a Lwówi Egyetem Zoológia tanára lett. Megérte Polákország függetlenségét, és még utána is hosszú ideig aktív maradt. A Néprajzi Társaságnak is tagja volt.
Wiktor Godlewski (akiről több általa felfedezett fajt is elneveztek) 13 év után, 1877-ben tért haza. Családi birtokain gazdálkodott, és számos lengyel társadalmi szervezetben is aktív maradt haláláig (1900-ig).
Aleksander Czekanowski már nem tért vissza lengyel területre. Száműzetéséből 12 év után, 1876-ban szabadult, ekkor Petyerburgba ment, magával hozva hatalmas geológiai és paleontológiai gyűjteményét. Bizonyára még sok tudományos és oktatási terve lett volna, akár Petyerburgban (ahol szintén nagy lengyel közösség élt ebben az időben), akár Kongresszusi Királyságban, de még ebben az évben meghalt.
Jan Czerski 20 év után 1885-ben kapott amnesztiát. Ekkor átmenetileg ő is Petyerburgba ment, de aztán úgy döntött: folytatja a megkezdett tudományos kutatásait. Még évekig járta Szibériát, végül 1892-ben, a távoli Kolimában halt meg.
Egészen hasonló figura volt még
Bronisław Piłsudski is. Ha a név ismerős, az nem véletlen: egyrészt igen, ő Józef Piłsudski bátyja, másrészt igen, róla is volt már szó itt. Őt már az 1880-as években száműzte a cári hatalom Szibériába egy cár elleni összeesküvés vádjával (ugyanabban a perben, amiben halálra ítélték és felakasztották Alekszandr Uljanovot, a későbbi Lenin, azaz Vlagyimir Uljanov bátyját.) Bronek Szibéria legtávolabbi pontjára, Kamcsatkára került, ahonnan azonban megszökött. Japánba hajózott. Itt neves néprajzkutató lett; az ajnu népről készített részletes leírásokat. Sőt, összejött egy ajnu lánnyal, és még ma is élnek leszármazottai Japánban.
Bizonyára része volt abban, hogy az orosz-japán háború idején az öccse is Japánba jöhetett, hogy egy Japánnal szövetséges Lengyel Légió létrehozásáról tárgyaljon. A dolgok azonban másképpen alakultak. 1906-ban Ziukkal (Józeffel) együtt Bronek is visszatért Európába. Krakówban lakott (ahol Ziuk is), de ellentétben az öccsével, inkább a néprajzi munkáját folytatta, nem a politikait. (Hogy Ziuk közben mit csinált, arról mindjárt részletesen szó lesz.) Később Bronek Svájcba, majd Franciaországba távozott. 1918-ban, még azelőtt, hogy az öccse nemzetmentő hőssé vált volna, Bronisław Piłsudski öngyilkos lett: a Szajnába ugrott. Ennek pontos okát ma sem tudni, de állítólag már régóta depressziós volt. Az ajnukról írt munkáit máig is számontartja a néprajztudomány.
A száműzetés belőle egészen mást hozott ki, mint az öccséből. De mára ennyi elég. A Citadelláról való mesélést Ziuk és harcostársai történetével majd holnap folytatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése