2019. október 20., vasárnap

Rojava zászlóját lobogtatva


Írtam már egy cikksorozatot egyszer arról, hogy micsoda Rojava (Rozsava), azaz Nyugat-Kurdisztán (Rojavayê Kurdistanê), a minimum államhatalmú többnemzetiségű állam, és miért tartom fontosnak: itt, itt és itt olvasható. Hogy megértsétek, amit most mondani akarok, ahhoz érdemes elolvasni ezeket a korábbi cikkeket is.

Rojava jelenleg veszélyben van. Török támadás érte.

(Carlos Latuff rajza)
Pontosabban az egyre diktatórikusabbá váló Erdoğan-rezsim támadta meg a terrorveszélyre hivatkozva.

A helyzet Kurdisztánban
Az, hogy a szíriai kurdok pártja,

a PYD (Partiya Yekîtiya Demokrat - Demokratikus Konföderáció Pártja) és a törökországi kurdok betiltott pártja, a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê azaz Kurdisztán Munkáspártja) szervezetei között van kapcsolat, eléggé valószínű. Azonban: a PKK az utóbbi időben éppenséggel kerülni igyekezett a terrorcselekményeket, a fegyveres harcot a törökökkel, és éppen a békés legális eszközökkel való jogvédelmet tekintette céljának. A PKK maradéka jelenleg

a HDP-PDG (Halkların Demokratik Partisi-Partiya Demokratîk a Gelan - Népi Demokrata Párt) nevű legális pártban tevékenykedik. Mind a PYD, mind a HDP-PDG elfogadta a PKK egykori bebörtönzött vezérének,

Abdullah Öcalannak („Apónak”) azokat a téziseit, amelyek a békés együttélésre és az autonómia kivívására vonatkoznak. Tehát kinyilvánították: nem akarják elszakítani a kurd területeket Törökországtól. Még úgy sem, hogy az önálló Kurdisztán már gyakorlatilag létrejött Irak területén, igaz, eddig el nem ismert államként. A szíriai és törökországi kurdok azonban eddig egyelőre ehhez a Kurdisztánhoz sem akarnak csatlakozni az ottani vezetőkkel meglévő politikai különbségek miatt.
Tehát: az Erdoğan-rezsimnek az az érve, hogy Rojavát megtámadva preventíven lép fel a „kurd szeparatizmus” ellen, nem állja meg a helyét. Az Erdoğan-rezsim ezzel a lépésével csak tönkreteheti a békés párbeszédet, és kiprovokálhatja a fegyveres harc és a terrorizmus kiújulását. Most arról talán nem is kell külön beszélnem, hogy ha nem akarunk egy újabb menekültválságot, akkor nem lenne célravezető egy újabb közel-keleti háború diplomáciai igenlése.

Menet Rojaváért
Több barátommal és harcostársammal tegnap tüntetést szerveztünk Budapesten átvonulva Rojaváért különböző zászlókat lobogtatva és elénekelve, hogy Awazek tê ji Rojava, hogy Şervano és hogy Rîzgariyê soza me, valamint hogy Bijî berxwedana YPG! és hogy Lêde û Lêde és kiáltozva:
„Bijî Rojava! Bijî YPG! Bijî YPJ! Bijî Kurdistan!”
Budapest városházához érve láttuk, hogy annak egyik ablakába Karácsony Gergely főpolgármester kitűzte Rojava zászlóját. Ezt külön is megéljeneztük. A híradásokban az szerepelt, hogy Karácsony Gergely a kurd zászlót tűzte ki a városházára. Ez nem igaz. Bár a kurd zászló is piros-fehér-zöld, de ilyen:

Amit Karácsony Gergely kitűzött az Rojava zászlója:

Rojava pedig nem csak a kurdoké, mint már erről szó volt. (Noha az talán jogos kritika lehet, hogy egész Rojavát eléggé a kurdok szemszögén keresztül látjuk. De az is látszik jelenleg, hogy a mostani támadás is éppen arról szól, hogy a kurdok elleni gyanakvást mások is megszívják.)

A tüntetésen én magam is Rojava sárga-piros-zöld (arany-vörös-zöld) zászlóját lobogtattam.

Tudatosan választottam ezt. Azért mert Rojava eszméje, a demokratikus konföderalizmus eszméje miatt jöttem én ma ide.
Amelynek csak egy eleme a nemzetiségi és vallási megbékélés. Emellett: több szinten felépülő emberek közötti együttműködés. Alapszinten: szövetkezet: emberek közötti, alulról szerveződő szabad együttműködés, közös munkán alapuló kisközösség. Eggyel magasabb szinten: autonóm közösségek hálózati együttműködése. A másik véleményének, értékeinek tiszteletben tartása saját közösségi értékeink és hagyományaink fenntartása mellett. Egyben a tanulás, fejlődés, a kreativitás kibontakoztatásának képessége, lehetősége, illetve e lehetőség megadása magunk és mások számára is. Ebben ér össze a népi írók és a népi kollégiumok szellemisége az 1956-os munkás-önigazgatás szellemiségével, egyben a saját emberi méltóságukért küzdő kis népek szellemiségével mindenhol a világon. (Ez nem "internacionalizmus". Nem multikulti. Ez új kooperatizmus: ez az egymást ismerő tagokból álló, saját ügyeiket helyben maguk intéző kis közösségek tiszteletben tartása. Ez nem új világrend: ez egymást tisztelő helyi rendek rendszere. Ez nem anarchia: ez pánarchia. Ez nem "világideológia". Ez nem ideológia úgy általában, nem dogma. Ez az önkormányzatiság szellemisége, illetve most még csak annak reménye.) Rojava mellett nem csupán azért állok ki, mert egy megtámadott nép mellé szeretnék állni, amely ugyanazt szenvedi most el, mint az én népem 1956-ban. Nem is egy európai posztkoloniális bűntudatot kompenzáló kiállás. (Nekem személy szerint nincsen bűntudatom más országok gyarmatosítása miatt, miért kellene, hogy legyen?) A Rojava melletti kiállás egy társadalmi kísérlet melletti kiállás is, egy olyan kísérleté, amelyen (ha élni hagyják) talán felépülhet egy igazságosabb, emberibb, barátibb és ökologikusabb társadalom is. Ezzel a szellemiséggel szeretném megtölteni a magam piros-fehér-zöldjét is. Pontosabban, mivel szerintem eredetileg is benne volt: szeretném felszínre hozni, láthatóvá tenni.

Vagy ahogyan maga Apo Öcalan írta:
„A demokratikus konföderalizmus nem egy államellenes, de nem is egy állami ellnőrzésnek alávetett paradigma. A demokratikus konföderalizmus ugyanakkor egy nemzet szervezeti és kulturális alapja.”
(Abdullah Öcalan: Democratic Confederalism. Fordítás: Tőlem)


Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így végiggondolta. Mindezt azért mondom el, mert látom, hogy az egyik érv mai demonstrációnk ellen (most mindegy is, hogy éppen rosszindulatból, gyáva megalkuvásból és félelemből vagy a jelenlegi narancsos rezsim, a neogörénykurzus iránti vakhitből hangoztatják ezt, akik ezt hangoztatják), hogy mi ilyen magukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok vagyunk, aki nem tudjuk miért és mi ellen lázadozzunk, csak úgy lázadozni akarunk, mert az menő. Ezért választottunk magunknak egy éppen aktuális háborút, kiválasztottunk egy megtámadott népet, akik mellett most kiállhatunk. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy egy eszme mellett állunk ki, amit Apo Öcalan szavaival nevezhetünk demokratikus konföderalizmusnak is. A kisközösségi autonómia, a helyi önkormányzatiság mellett a közösségi cselekvés mellett és ezzel egy autonóm közösségek hálózatán alapuló demokratikus nemzeteszme mellett is.
Meglehet, hogy vannak olyanok, akik tényleg olyanok, amint mondtátok: nyugtalan és nyughatatlan lázongó fiatalok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. Na és? Ez ok arra, hogy feloszlassuk az egészet? Nem, éppen ellenkezőleg! Amit ebben az esetben látni kell, hogy ezekben a fiatalokban, akik szerintetek „nem tudnak mit kezdeni magukkal” hatalmas jószándék és segíteniakarás van és egy hatalmas aggodalom közös jövőnk miatt. Az hogy Rojava kapcsán összegyűlünk és találkozunk velük, éppen arra alkalom, hogy beszélgessünk egy kicsit a társadalmi felelősségvállalásról és minden szempontból a tudatosabb cselekvés felé tudjuk terelni egymást helyi ügyekben is. Szóval éppen az a cél, hogy aki „nem tud mit kezdeni”, az megtalálja a megfelelő terepet a cselekvésre, ahol segíthet másokon.

Lehet, hogy tévedünk Rojavával kapcsolatban? Hogy nem is az a szép, romantikus harcos hely, aminek elképzeltük, nem is egy új társadalmi modell kísérleti terepe, hanem egy új Szovjetunió kicsiben? Igen, az lehet, hogy a Rojaváról alkotott képünk, többé-kevésbé torz. Lehet, hogy ott sem akkora az önkormányzatiság, mint azt gondoljuk. Az viszont egyelőre nem látszik, hogy ez a kis ország-szerűség egy mindenkit megtámadó és bekebelező világbirodalommá akarna válni. Amit eddig tudunk róla, az szimpatikus. És Rojava sokfelé fejlődhet még tovább. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy új Szovjetunió legyen belőle a jövőben, már csak azért sem, mert Apo apó szavaiból éppen az tűnik ki, hogy a kurd vezetők tanultak abból, amit a Szovjetunióban végletesen elszúrtak, és mindezeket nem akarják újra megismételni. Ha most ezt az egész egyelőre békés társadalmi kísérletet porig rombolják azzal, hogy egyszer talán valami szörnyűség is lehet belőle, akkor sosem derül majd ki, hogy mi minden lehet belőle.
Az eddigiek alapján valami olyan pozitív kísérletet látok Rojavában, mint a már emlegetett brazil parasztszervezetben, a MTRST-ban.

Brazíliában a MTRST is megpróbált egy másfajta választ adni arra, hogy jelenleg mit tudunk kezdeni globális problémáink kezelésére.

Ha elismerjük, hogy a klímaváltozás probléma (márpedig azt hiszem, ezt a legtöbben már elismerjük), akkor arra ki kellene találni valami választ.

Ellenérvek és kétségek
Úgy általában azt látom, hogy akik ellenzik a Rojava melletti kiállást, azoknak az egyetlen, amit ajánlani tudnak ehelyett, az nem más, mint a teljes passzivitás. Az a bajuk, hogy egyáltalán foglalkozunk a Világ különböző helyein (nálunk is) felbukkanó problémákkal.
Sajnos túl mélyen verték bele ennek az országnak a népébe, hogy 1990-nel véget ért a történelem. Hogy ezután már semmi probléma nem merülhet fel, ami mégis az vagy csak illúzió, vagy abból ered, hogy a múlt (mármint a veszélyes kommunista múlt) vissza akar térni. Nagyon sokan kétségbeesetten kapálóznak minden olyasmi ellen, ami ezt a világképet megbontja. Ezért nem akarnak a fiatalok aggodalmaival mit kezdeni, és ezért akarják a szovjet veszélyt vagy a „kommunista veszélyt” rávetíteni az égvilágon mindenre, és mindenkire, aki és ami felveti, hogy a társadalmi rendszerünkben némi változások szükségesek, ha nem akarjuk, hogy mindenki megdögöljön a saját hulladékában. És mindenkit arra biztatnak, hogy inkább tökéletesen passzív legyen, mert különben megvan a kockázata, hogy egy Sztálin, egy Beria vagy ilyesmi váljon belőle. A mai fiatalokban a beszennyeződéstől való rettegést akarják elültetni a cselekvéstől való rettegéssel. ("Inkább ne csinálj semmit, mint hogy rosszul csináld." -az egész oktatás ezt sugallja.) Pedig a nem-cselekvéssel az ember ugyanúgy beszennyeződhet, leginkább gyilkosok néma cinkosa lehet.
De hát egy ilyen álszent kettős mércés társadalomban élünk, amely látja Che Guevara véres kezét és Pinochet tankjainak véres lánctalpait is, mégis valahogy csak Che Guevarán jut eszébe számon kérni, hogy hogyan tapadt vér a kezéhez, Pinochet előtt szemérmesen lesüti a szemét...

Látszólag más, de lényegileg ugyanez a reakció az, amelyik azt mondja, hogy minek tüntetünk egy ennyire távoli ország fiaiért és leányaiért, hiszen annak a mi életünkre nézve nincs jelentősége. Inkább a magunk környezetében kellene tennünk az élet jobbításáért.
És hát hazudnék, ha az mondanám, hogy nekünk nincsenek ilyenfajta kétségeink.
Azt a kérdést mi is feltettük magunknak: segítünk ezzel Rojavának?
A tehetetlenség érzése rossz, nem csak a szolidaritás miatt, amit a YPG és a YPJ harcosaiért érzünk, hanem azért is mert saját helyzetünk visszatükröződik az egészen: ahogyan nekik a földrajzi távolság miatt nem tudunk konkrétan segíteni, néha mintha ugyanilyen hatalmas távolságban lennénk a saját életünktől is: a saját zsarnokainkkal szembeni cselekvésben megbénít minket valami.

Mindenesetre, amikor mindezeket a kétségeinket félretesszük, és mégis kimegyünk az utcára

a YPG, a YPJ és Rojava zászlóit lobogtatva a mi nemzeti zászlóink mellett, akkor éppen ebben reménykedünk, amit már mondtam: hogy ennek kapcsán talán el tudunk kezdeni egy beszélgetést másokkal olyan dolgokról, mint a közösségi felelősségvállalás és a közvetlen cselekvés közvetlen környezetünkben. De ha el sem kezdjük, biztosan nem fog sikerülni, biztosan nem indul el semmi.

Rojava messze van?
Igen, messze van.

De ha nem vesszük észre, hogy a YPG fiatal harcosai ugyanolyan fiatalok mint mi vagyunk ugyanazokkal a vágyakkal mint mi a jobb életre, akkor megette a fene a mi egész életünket is, nem csak az övéket.
A mostani rendszer éppen azt igyekszik kiölni az emberekből, hogy merjék megtalálni az analógiákat, hogy merjék észrevenni a különböző formák mögött a mindenhol emberi mivoltunkból fakadó hasonló mozgatórugókat. A rendszer igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy Rojava forradalmának semmi köze az 1956-os magyar forradalomhoz, rendszerének a magyar munkástanácsokhoz, stb.

(Lehet egyébként, hogy tényleg kevesebb köze van mint mi hisszük, de abban biztos vagyok, hogy több köze van annál, mint amit a rendszer propagandája sugall.)

Miközben sokan felismerik, hogy globális problémákról van szó (maga a „globalizáció” szitokszóként való használata már elismerése ennek a problémának), mégis engednek magukban annak a gondolatnak, hogy a világ darabjaira, sőt atomjaira esett szét, hogy semminek semmi köze semmihez, semmilyen jelenség nem függ össze semmivel. Tehát hagyjuk békén egymást, magunkat védjük, másokat meg hagyjunk szabadon pusztítani, garázdálkodni és kegyetlenkedni. Hogy ne is próbáljunk másokkal, a pusztítások, garázdálkodások és kegyetlenkedések áldozataival és kárvallottjaival összefogni a pusztítók, garázdálkodók és kegyetlenkedők ellen. Hogy cselekedjünk csak egyénileg, és hárítsunk is minden bajért minden felelősséget az egyénekre.

Hogy most sokan összejöttünk a Rojava melletti demonstrációra, az azt a reményt élteti, hogy vannak, lehetnek olyan közösségek, amelyek láthatják még az összefüggéseket és az együtt-cselekvések értelmét. Megértik a sárga-piros-zöld zászló üzenetét. És talán egyszer megértik a piros-fehér-zöldét is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése