Nem tudom ma már, ki, hol és mikor mondta, de nagyon megragadt bennem egy mondat egy régi ünnepi beszédből:
„Talán nem is volt fiatal, aki nem akart márciusi ifjú lenni.”
Végtelenül összezavarodott és szomorú vagyok a mai felfordult világban, amikor azt látom, hogy olyan sok fiatal van, akik nyughatatlan mozgó, eszményi-lelkesülő fiatalságukat a visszájára fordítják, és a mozdulatlan, unalmas eszmények nélküli aggkor felé törekszenek. A lázadás elleni lázadásban találják meg a maguk újítását, azaz a fennálló rossz védelmében a maguk (ellen)forradalmát. És ekként büszkék magukra. Inkább akarnak főúri kadétok lenni, mint forradalmárok. Fiatalként nem a Márciusi Ifjak az eszményeik, hanem valamiféle Császári Gárda ifjú tisztjei, nem Luke Skywalker, hanem a „rendteremtő” Palpatine császár és Tarkin admirális, nem a Tenkes Kapitánya, hanem Eckbert von Eberstein ezredes. (?)
De most nem erről akartam beszélni. Igazából látom azt is, hogy mi a gond a Márciusi Ifjakkal a mai fiatalok számára, ha nem is mindenkinek (mert általánosítani nem szeretnék), de sokaknak. Az, hogy láthatatlanok.
Elvesznek abban a szoborcsoportban, amit minden évben unottan meg kell koszorúzni, ugyanazokkal az elcsépelt, ma már semmitmondó szónoklatokkal. Az ünnepen csak mint kőfiúk látszanak, nem mint lelkes, tüzes cselekvők.
Vagy látszanak, mint kollektív cselekvő, hiszen megtanultuk a suliban, mi mindent csináltak együtt ezen a napon.
De nem látszanak, mint egyéniségek. Egy csoportnak egy masszának látszanak, ami egyfelé tart, egy akarattal, ezért tud erős, átütő lenni. De nem látszik, mennyiféle egyéni vélemény, vita, beszélgetés, izzás, egymás közötti véleménycsere alakíthatta ki ezt a kollektív akaratot. Menetelő seregnek tűnnek, és nem érdekes egyéniségek baráti társaságának.
Esetleg látszik valami belőlük, mint egyénekből is, hiszen tudunk róluk dolgokat, adatokat az életükről, arról hogyan harcoltak, és miket írtak, arról milyen vitézek és lelkesek is tudtak lenni. Egyenként. De mégsem látjuk közöttük a kapcsolatot, azt, hogyan működtek együtt, milyen lehetett közöttük a dinamika, milyen szerepet tölthetett be egyikük-másikuk a csapatban, milyen szerepet töltöttek be egymás életében.
Történelmi kollektív cselekvőként: szoborcsoport, amiből hiányoznak az élő arcok, amiben nem látjuk az egyéniségeket. Egyéniségekként: lexikoni életrajz-adatok, amikben nem látjuk az összefűzött csapatot. Összefűzött csapatként: harcos sereg, katonai alakulatnak tűnő valami, amiben nem látjuk a barátságot.
Pedig elsősorban ez az, ami őket Márciusi Ifjakká teszi, azokká, akik a történelem egy szerencsés pillanatában jókor jó helyen tudtak együtt cselekedni. A barátság. Persze kellett hozzá az eszme is, annak eszméje, hogy a barátságot talán szélesíteni is lehetne, és több ilyen közösséget, majd egy egész nemzetet is meg lehet ezen az alapon szervezni. A barátság alapján.
Bárki, aki fiatal volt, fel tudja idézni ezt a fiatalos lelkes barátságot, még az is, aki mindezt főúri kadétként egy császári gárdában élte át. És ha felidézzük az együtt cselekvő barátságot, már közelebb is értünk ahhoz, hogy megértsük a Márciusi Ifjakat, akármilyenek is a politikai nézeteink.
Olyanok a Márciusi Ifjak, mint az apostolok.
Egy csapat nyughatatlan, gondolkodó fiatal, akik bármivel is keresték egyébként a kenyerüket, lehetett bennük valami titokzatos igény, vágy, valami többre, szellemre és lélekre, tudásra és érzésre, bölcsességre és spiritualitásra. Emiatt találkoztak. Összegyűltek egy ember köré, aki a maga tisztaságával világító fáklyát jelentett nekik. De bizonyára nem csak szolgálni akartak, hanem tudatosan cselekedni is, nem csak utasításokat hajtottak végre, hanem beszélgettek is.
Barátok lettek, csapattá váltak. Mindegyikük helye meg lehetett a csapatban, mindegyikük előzetes tudása és képessége hozzáadhatott valamit a közösséghez, aminek részei voltak. Vezető nélkül maradva barátságuk volt az, ami előhívta a tüzes Szent Lelket (Szent Szellemet), amire a bátorság megszerzéséhez is szükségük volt, hogy megkezdhessék nagy munkájukat.
Mára azonban sokak számára ők is láthatatlanná váltak. Kőszobor-csoporttá egy templom tetején. Egyéniségükből csak annyi látszik, hogy hol és milyen eszközzel érte őket a mártírhalál. Egykori beszélgetéseikből, csapatuk dinamikájából, csak az oltárképpé merevített tűz látszik. De látszik-e hogy ez a tűz metafora? Látszik-e, hogy ez a tűz Lélek, hogy ez a tűz a Barátság? Ha nem, akkor az egész nem lesz egyéb, mint babona…
Ha azonban fel tudod idézni a magad Csapatát, a magad Barátságát, nemcsak Március 15-ének megértéséhez kerülsz közelebb, hanem a Pünkösd megértéséhez is. Pünkösd ugyanúgy a barátság ünnepe, a közös bátorság megszerzéséé, mint Március 15-e.
Nem tudhatjuk pontosan rekonstruálni, mi zajlott le a Márciusi Ifjak között és az apostolok között. Némileg fantáziánkra vagyunk utalva. Éppen ezért nagyon kellene egy regény, ami a Márciusi Ifjakról, mint csapatról szól, és az apostolokról, mint csapatról szól. Különböző egyéniségekről.
Arról, hogy hogyan váltak csapattá, kinek milyen helye volt közöttük a csapatban, mit adott hozzá egyéniségével, gondolataival, szellemével, erejével a közös lelkesedéshez. Miről beszélgettek, miről vitatkozhattak? Milyen poénjaik voltak? Ilyeneket hozzá tehetünk a fantáziánkra építve és saját életünkből merítve. (Mert az viszont hazugság lenne, ha azt mondanánk: az amit ma már nem látunk belőlük, nem is létezett. Hogy nem beszélgettek másról, mint a Mesterről és a forradalomról, hogy nem voltak poénjaik és emberi vágyaik. Ronda hazugság lenne azt mondani, hogy mindezekről mai követőiknek is le kellene mondaniuk, csak azért, mert belőlük, a régiekből ezt nem látjuk.) Csak ezen a ponton nem szabad visszariadni attól, hogy megsértjük a történeti hitelességet. (Mármint azzal, hogy valakit másnak írunk le, mint amilyen volt, vagy más szerepet tulajdonítunk neki, mint amilyent a közösségben valóban elfoglalt.) Ez szükségszerű ott, ahol a tények ismerete hiányos. Abból kell kiindulnunk, amit tudunk, de aztán azt néha ki kell pótolnunk a saját fantáziánkkal. Nem a történeti, hanem az emberi hitelesség érdekében. És ehhez akár felhasználhatjuk a saját barátságaink tapasztalatait, emberi mintáit is.
Az, hogy mennyire tudunk hasznosítani egy történelmi eseményt, mint tapasztalatot (vagy mint példát, emléket, mintát), azon múlik, hogy mennyire tudjuk valódi élő embereknek azokat az alakokat, akik abban résztvettek.
Van, amikor tényleg csak szobroknak látjuk őket: egy színű élettelen márványnak vagy bronznak. De akinek van fantáziája, már ebbe is beleláthatja az élőket, és segíthet ebben azoknak, akik őket még nem látják.
És a márványnak, bronznak egyszercsak színei lesznek.
Majd az egykor élt embereknek arca lesz, esetleg ma élő emberek segítségével.
De ez még mindig kevés: hiába van egyéni arcuk, ha nincsenek tulajdonságaik, cselekedeteik, véleményeik.
Amikor már tulajdonságaik vannak, hirtelen elkezd az egész mozogni. Történések, cselekmény, dinamika, interakciók kezdenek kialakulni az állóképek helyett. Mégha téves, ha nem teljesen hiteles, ha nevetséges, ha túl kevés is, akkor is százszor élőbbnek fogod érezni, mint eddig.
És aztán
Mi lesz a következő lépés? Lehet, hogy a Márciusi Ifjakról és az apostolokról a regényeket majd nekem kell megírni? Egyelőre nem tudom.
Addig is, a Márciusi Ifjak csapatának felidézéséhez segítségül hívom egy nagy író fiktív csapatát, hogy lássátok, mire gondoltam, illetve, hogy mi indította el bennem az egész gondolatmenetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése