Az álarcos sereg

A mostani nehéz időkben, mikor mindannyiunknak falak és maszkok mögé kell húzódnunk egy darabig, miről is írhatnék? Írhatnék például a maszk kultúrtörténetéről egy érdekes esszét, de nincs ehhez sem elég kapacitásom.

Észrevettétek például, hogy az amerikai fantasy-filmekben milyen gyakori visszatérő elem az, hogy a gonosz seregeinek katonái olyan sisakokban harcolnak, amelyek az egész arcukat elfedik, hogy így a néző számára szinte elembertelenítsék, szinte öntudatlan és érzelemmentes robot-szolgáknak ábrázolják őket?

Nálam ez az elem mégsem tudta mindig elérni a kívánt hatást. Inkább mindig azon kezdtem gondolkozni, vajon ki lehet a maszk mögött. Valahogy most is sokszor inkább ez a gondolat jut eszembe az utcára kilépve, hogy milyen izgalmas azt találgatni, vajon milyenek lehetnek a velem szembejövő emberek, mi mindent rejtettek a maszkjuk mögé. Ennek kapcsán sokszor eszembe jut mostanság egy álarcos sereg és álarcos vezére, akik biztosan nem a gonosz csapatai. Bár első pillantásra talán néhányaknak eszükbe juthatott róluk a Kobra Kommandó, mivel ők is részben az Amerikai Egyesült Birodalom hatalma ellen szálltak harcba, ennélfogva sokan próbálják kíméletlen terroristának feltüntetni őket. Az azonban biztos, hogy ők nem egy veszedelmes elnyomó birodalom hadserege, hanem éppen a szabadság és az autonómia harcosai, akiknek célja leginkább az, hogy a nagy birodalmak hagyják őket békén a saját földjükön.

 

Maják a világvége után

Ez a sereg Mexikó legdélebbi államában, Chiapasban, az ottani őserdőben szerveződött. A neve: Nemzeti Felszabadítás Zapatista Hadserege (Ejército Zapatista de Liberación Nacional, a továbbiakban EZLN).

Névadójuk Emiliano Zapata, aki az 1910-1919-es mexikói forradalom alatt Morelos államban vezette harcba a mexikói földművesek seregét, meszticeket, fehéreket és indiánokat vegyesen, új földosztást követelt a legszegényebbeknek, és valamiféle parasztdemokrácia megvalósításáról szőtt terveket. Nem volt hajlandó a forradalom félsikerébe belenyugodni, vagyis nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen leváltották a régi rezsimet: követelte a társadalmi reformok végigvitelét. Végül ez okozta, hogy a kormányzat őt is félretette az útból, és egy szövetségesének gondolt, hozzá hasonló helyi, de vele ellentétben megalkuvó lázadó vezérrel 1919 áprilisában csapdába csalatta és agyonlövette.

Az EZLN tagjai maja indiánok, egyszerű földművesek, akik saját kis családi és közösségi földjeiket akarták megvédeni a harácsoló nagybirtokosoktól, multinacionális cégektől és helyi kiskirályoktól. (A maja törzsek egymással rokon, de nem mindig azonos nyelvet beszélnek, ezért a különböző közösségek és a sereg egyes részei között sokszor a spanyol a közvetítő nyelv. Ezért van, hogy az egész szervezetet is a spanyol nevéről ismerjük, bár a harcosoknak általában nem ez az anyanyelvük.) Ha él benned a romantikus kép a természettel valami spirituálisabb kapcsolatot tartó indián harcosokról, akik nem adták fel szabadságukat, és továbbra is őrzik közösségeiket a betolakodóktól és az őserdőbe visszahúzódva vívják magányos harcukat, akkor el kell mondanom, hogy igen, ilyen indiánok ma is léteznek, és ott, Mexikóban így néznek ki:

(Persze ők nem halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytató indiánok, mint némely brazíliai törzs, amely szintén dacol az államhatalommal. A maják földművesek, de ők is szoros kapcsolatban állnak az őserdővel.)

 

Pártállam és állampárt Mexikóban 

Amikor a chiapasi maják szervezni kezdték magukat Mexikóban már évtizedek óta egyetlen párt, az PaRInst (Partido Revolucionario Institucional, azaz Intézményes Forradalmi Párt, más rövidítés szerint PRI) volt hatalmon. Ugyanaz a fajta begyöpösödött egykor tényleg forradalmi, de eszméitől évtizedek alatt nagyon messze került szervezet ez is, mint a mi Narancsos Pártunk. Ez is korrupt oligarchák hatalmas gazdasági birodalmaival bástyázta körbe, és a népet kiéheztetve, tömegeket függőségbe taszítva, minden lehetséges ellenfelet túlkiabálva tette választási úton leválthatatlanná magát. Annak a forradalomnak az örököseként kerültek hatalomra, amelyért maga Emiliano Zapata is küzdött, de hozzáállásuk a társadalomhoz inkább hasonlít ahhoz a kormányzatéhoz, amely végül magát Zapatát is csapdába csalta.

(Míg a mi Narancsos Pártunk ma sem hajlandó lemondani „Fiatal Demokrata” elnevezéséről, amelyről már mindenki tudja, ők is bevallják, hogy hazugság, addig a PaRInst még nevében is jelzi az ellentmondást. Egy egykorvolt forradalmat, hirtelen változásokat akarnak intézményesíteni, a folytonos dinamika, az egészséges változás helyett bebetonozni azokat, akiket egy forrdalom hatalomra juttatott. Országosan intézményesített forradalom – ez éppen olyan önellentmondás, contradictio in adiecto, mint volt a Lenin agyából kipattant „permanens forradalom” képtelen elmélete, vagy ennek folyománya az államszocializmus a Szovjetunióban. És mégis, ott is: amilyen képtelen és önellentmondásos elmélet az „államszocializmus”, amely állami nyomorgatással akarja megszabadítani a népet az állami zsarnokságtól, olyannyira sokáig kitarthatott és uralkodhatott Kelet-Európában, ahogyan az „intézményesített forradalom” önellentmondása is évtizedeken át sanyargathatta a népet Mexikóban.)

 

Fegyverrel vagy anélkül 

Amíg lehetett, a maják békés jogi eszközökkel és állampolgári engedetlenséggel védték magukat a hatalmaskodóktól, de egy ponton úgy látták, hogy ez lehetetlenné vált, ezért elkezdtek fegyvereket gyűjteni.

1994. január 1-jén aztán önálló sereggé kiáltották ki magukat és megszállták San Cristóbalt, Chiapas fővárosát, vigyázva arra, hogy civileket ne öljenek meg. Igazság szerint a város egy jelentős része még örült is nekik; úgy látták, ők lesznek azok, akik véget vethetnek a helyi maffiafőnökök uralmának a vidéken. Mi volt az eredeti céljuk? El akartak szakadni Mexikótól? Nem úgy tűnik. Inkább valami országos forradalmat akartak kirobbantani, remélve, hogy sokan csatlakoznak hozzájuk, akiknek elegük van a PaRInst-ból. Legalábbis ezt lehet kivenni ekkor megfogalmazott kiáltványukból. De hogy milyen terveik voltak a jövőre nézve, milyen rendszert akartak létrehozni utána? Erről nem szóltak, ami hibának bizonyult. Chiapason kívül ugyanis nemigen csatlakozott hozzájuk senki. A mexikói hadsereg hamar odacsapott, hogy visszafoglalhassa a maják által elfoglalt San Cristóbalt. Az EZLN nem akarta szétlövetni a várost, sem egy szálig legyilkoltatni tagjait, ezért visszavonult a lacandonai őserdőbe, gerillaharcot hirdetve. Érdekes módon a hadsereg és a PaRInst ezek után nem vetett be minden erőt, hogy a viszonylag kis veszteséggel visszavonult ellenfelet levadássza és végleg felszámolja. Talán túl kockázatosnak és veszteségesnek gondolták, ha folytatnak egy polgárháborút, talán féltek, hogy a PaRInst ebbe végleg belebukhat. Talán az is szerepet játszhatott a dologban, hogy a PaRInst, bár az állampárt szerepét játszotta Mexikóban, azért mégsem volt olyan egyközpontú, személyi kultusztól vezérelt, minden más véleményt kíméletlenül eltaposó szervezet, mint Magyarországon a Narancsos Párt, vagy a Magyar Dolgozók Pártja. Inkább afféle hullámzó, hol tiltó, hol tűrő, hol támogató, és belső ellentétektől, különböző klikkek harcától feszített túlméretezett tömegpárt lehetett, mint Magyarországon a MSzMP. Ebben a korban, az 1990-es években a PaRInst már gyengülni és bizonytalanodni kezdett. De az azóta eltelt negyedszázadban az EZLN is taktikát változtatott. Nem kezdett többet támadó hadműveletbe. A maszkok és a géppisztolyok már egyre inkább csak a saját tagjai és saját területük védelmének biztosítékát jelentették, annak biztosítékát, hogy a külső erők ne nagyon háborgassák a maja földművelőket többet, ne próbálják földjeiket lenyúlni, és őket kinyírni.

1996 februárjában az EZLN-nak sikerült békét kötnie a kormánnyal: a San Andrés Larráinzarban kimondott megegyezés garantálta az őslakos (indián) közösség jogait Mexikóban. Az EZLN ekkor már feloszlatását fontolgatta, hogy átalakuljon tisztán érdekvédelmi szervezetté. De mivel a PaRInst-kormányzat többször is megszegte a megállapodásokat, megpróbálta elszedni az őslakosok földjeit, és több helyen előfordultak az őslakosok elleni atrocitások, gyilkosságok, mészárlások is, az álarcos hadsereg sohasem tette le véglegesen a fegyvert. Még ha ma már a militáns imázs inkább csak forma, illetve figyelmeztetés is.

(Carlos Latuff rajza)

Azonban az EZLN mégsem elégedett meg annyival, hogy egy kvázi autónóm maja terület őre legyen. A fegyvertelen civil ellenállás és egy ökologikusabb, közösségibb gazdálkodás mintáját kívánta létrehozni (szemben a kapitalizmussal, a globalizációval, a multinacionális cégbirodalmakkal, az oligarchiával és a pártok uralmával). Keresni kezdte a kapcsolatot szerte a világon az ezen dolgozó és ilyen eszméket valló civil szervezetekkel. Nem határozta meg célként az államrendszer lebontását, sem az elszakadást Mexikótól (gyűléseiken azóta is mindig kitűzik a nemzeti zászlót is), hiszen nem a formális politikai-jogi rendszert akarják átalakítani papíron, hanem elsősorban a mindennapi életet közvetlenül befolyásoló gazdasági-társadalmi változásokat a gyakorlatban. Tehát valami hasonló elképzeléseket alakítottak ki a Világról, és hasonló szellemben próbáltak cselekedni, mint Abdullah Öcalan, a kurd ideológus elméletben, és az ő szíriai kurd követői a gyakorlatban.

A dolgok annyiban kedvezően alakultak a számukra, hogy 2000-ben, 71 év után végre sikerült választással leváltani a PaRInst-(o)t a hatalomból. Bár a párt megmaradt, azóta Mexikóban is egyféle „váltógazdaság” létezik a pártok között. Ez egy szabadabb légkört, és szabadabb működést jelentett az EZLN számára is, amelyet immár nem tekintettek állambiztonsági kockázatnak és terrorista szervezetnek, és amely számára a maszkok és a géppisztolyok már egyre inkább csak a harcos imázs fenntartását szolgálták a valódi célok, a társadalmi építkezés mellett. Az EZLN nem akar választásokat nyerni és egész Mexikó felett átvenni az uralmat. A különböző pártokkal tárgyalásos viszonyt akar kialakítani, ugyanakkor törekszik egy globális szolidaritás kialakítására a globalizáció károsultjai, a szegények megalázottak és megszomorítottak, kizsákmányoltak és üldözöttek között. Nem tartják magukat kommunistának, mert nem akarják megragadni a politikai hatalmat, és nem tartják magukat anarchistának, mert nem akarják megszüntetni az államot. Ugyanakkor mindenkit szövetségesüknek tekintetnek, aki valamilyen formában a társadalmi igazságosságért küzd. Az EZLN egyik nyilatkozatában ezt olvashatjuk:

„Amit mi ajánlunk, nem egy új világ, de valami, ami előkészíthet egy új világot. (…) Ennek a forradalomnak a vége, nem egy új osztály (…) vagy egy új csoport hatalomra kerülése lesz. Ennek a vége egy szabad és demokratikus hely lesz az új politikai küzdelmek számára.”

(Ezt angolból fordítottam, mert spanyolul még nem tudok jól. Aki tud, kérem segítsen be, hátha jobb fordítást is összehozhatunk.)

1996 augusztusában a zapatisták (akkor éppen fegyverszünetben, nem háborgatva a hivatalos hadseregtől) egy világtalálkozót szerveztek az ökologikusabb és igazságosabb gazdaságért tevékenykedő civil szervezeteknek, La Realidadnak nevezett központjukban. (Az eseményen azért nem volt kötelező mindenkinek maszkban megjelenni, de a zapatistáknak ez már szinte védjegyükké vált.) Ezen Mexikóval együtt 43 ország szervezetei képviseltették magukat. (Vagy 44 ország, ha Euskadit („Baszkföldet”) is külön országnak számoljuk. És miért ne számolhatnánk annak…) Magyarországról nem volt ott senki, mert itt akkor éppen mindenki a Honfoglalás évfordulóját ünnepelte.

Ezen a találkozón hangzott el, hogy a résztvevő szervezetek a következő dolgok ellen harcolnak: a háború globalizálódása, diktatúrák és autokratizmusok, az éhínség, a szegénység, a rablás, a korrupció, a patriarchátus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció, a rasszizmus, a környezetpusztítás, a militarizmus, az ostobaság, a hazugságok, a rabszolgaság, az intolerancia, az igazságtalanság, a marginalizálás, a felejtés.

Amiért pedig harcolnak, ami mellett pedig szót emelnek: remény, méltóság, demokrácia, szabadságjogok, igazság, élet, a munka méltósága, civil társadalom, nők jogai, öregek jogai, ifjúság jogai, gyerekek jogai, környezetvédelem, intelligencia, kultúra, oktatás, igazságkeresés, szabadság, tolerancia, befogadás, emlékezet, emberség.

2001-ben megszervezték az Őslakos Méltóság Menetét számos más őslakos szervezettel összefogva.

 

Vélemények 

A La Realidadi Találkozó résztvevői között volt az ír Andrew Flood is, aki később is figyelemmel követte a zapatisták tevékenységét. Egy 2001-es cikkében azt írta:

„Céljuk nem az volt, hogy megszerezzék a hatalmat a nép nevében, - sokkal inkább az, hogy egy olyan teret teremtsenek, amelyben a nép definiálhatja a maga hatalmát. (…) Akiket nemzetközi szinten vonzott a zapatisták szolidaritása, azok nem gondolták, hogy Mexikó egy aránytalanul elnyomó az állam. Sok ország van, amelyekben sokkal rosszabb a helyzet. (…) Ők [a szimpatizánsok] azt remélték, hogy van valami a zapatisták módszereiben, amit fel tudnak használni a saját városukban vagy régiójukban.”

(Fordítás: Tőlem)

Elmondhatjuk, hogy a zapatisták nemzetközi marketingje elég jó volt. Sokan felfigyeltek rájuk, szimpátiát nyilvánítottak mellettük, cikkek, tanulmányok születtek róluk. Egy 1998-ban megjelenet cikkben, amely remekül összefoglalja az EZLN addigi történetét, Patrick Cuninghame és Carolina Ballesteros ezt írták:

„Az EZLN nemzet-koncepciója sokkal inkább az autonóm közösségek hálózatán alapul, mint a történelmileg központosított, hierarchikus nemzetállamon.”

(Fordítás: Tőlem)

Vagyis nem feltétlenül teljesen új, amit feltaláltak. Ők is csak a saját közösségükben alkalmaztak olyan dolgokat, amiknek mára azért kialakult bizonyos hagyománya. És mindezt be tudták illeszteni a maguk hagyományai közé.

Ami nekem, magyarként különösen szimpatikus az EZLN-ban, hogy bár büszkék maja identitásukra, örökségükre és nyelvükre, náluk ez nem csap át valamiféle „irredentizmusba”.

Nem akarják feltámasztani a Maja Birodalmat, nem lobogtatnak régi térképeket a fejük felett, nem akarnak egy új, szakrális uralkodót választani maguk fölé.

Nem esnek abba a csapdába, amibe sok honfitársam beleesik, vagyis nem hiszik azt, hogy attól, hogy régi dicsőségüket a nagy hódítások jelentették, nekik is le kellene igázniuk másokat, és nem állítják, hogy identitásuk, függetlenségük megmaradását csak régi hierarchikus társadalmi rendjük visszaállítása biztosíthatja. Elnyomottságukból azt tanulták meg, hogy elnyomottnak lenni rossz, ezért az elnyomás megszüntetésére törekednek általában, nem pedig arra, hogy újra ők lehessenek az elnyomók. Népük megmaradásának biztosítékát népük jólétének biztosításában és közösségi érzékük fejlesztésében látják. Nem egy szakrális uralkodó nyája, hanem egy szent összetartozás-érzés érzés közössége akarnak lenni.

Ezzel pedig céljaik iránt szimpátiát tudnak kelteni a Világ legkülönbözőbb részein. És erre törekszenek is: az elnyomottak közötti szolidaritásról és összefogásról, az egymás iránti kiállásról beszélnek, nem pedig arról, hogy az egész világtól el kell zárkózniuk és az egész világ ellen harcolniuk kell.

 

Az arctalan ideológus

Míg a zapatista falvakban erős részvételi demokrácia működik, az ma is elég rejtélyes, hogy az EZLN pontosan hogyan épül fel, hogyan vezetik, ki a parancsnoka. (Ma már persze az EZLN inkább afféle „nemzetőrsége” a zapatista közösségnek.) Van azonban az álarcos seregnek egy szimbolikus álarcos vezetője, akit az egész világ megismert.

Ő Subcomandante Marcosnak, azaz Marcos Alparancsnoknak nevezte magát. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő csak az EZLN szóvivője, nem a parancsnoka. Karizmatikus kiállása, és rengeteg megjelent írása azonban többet sejtet ennél. Nem csupán szóvivője, hanem egyfajta ideológusa is ő az EZLN-nak. (Ugyanakkor az, hogy valaki ideológus, teoretikus, nem feltétlenül kell, hogy azt jelentse, hogy egyedül neki vannak egy csoportban önálló gondolatai, amiket mindenki más átvesz. Optimális esetben az ideológus/teoretikus nem parancsnok, nem despota, nem diktátor, hanem tényleg szóvivő, aki szavakba tudja önteni, és rendszerbe tudja foglalni egy közösségben, mozgalomban megfogalmazott gondolatokat, célokat, érzéseket. Ugyanakkor, ha valaki elég karakteres, kialakulhat nemcsak valamiféle tekintélye, hanem valamiféle kultusza is. Kérdés ilyenkor, hogy mennyire törekszik tudatosan arra, hogy ne szálljon el magától.)

(Marcos egyik ismertetőjele a maszkja alól kilógó pipa) 

Annyit tudni lehet, hogy ez az ember nem maja, hanem fehér (kreol) ember, spanyol anyanyelvű, tanult és sokoldalúan művelt mexikói. Állítólag valamikor Ciudad Méxicóban, az UNAM-on (Universidad Nacional Autónoma Metropolitanán, vagyis a Fővárosi Autonóm Egyetemen) is dolgozott, mint tanársegéd. (Ebből már azért nagy valószínűséggel sejthető a személyazonossága, de biztosat sohasem volt hajlandó mondani, ő-e az, akinek mondják. Hogy ki ő valójában? Íme...) Társadalmi érzékenysége és tenni akarása vitte a maja harcosok közé. Viszont nem zárható ki, hogy részben neki köszönhető, hogy az indulatból lázadó gerillaszervezetből egy nemzetközi kitekintéssel és komplex ideológiával rendelkező nagyhatású civil szervezet lett. Persze ebbe, hogy pontosan milyen folyamatok és hogyan zajlottak le az EZLN-ban, mi alakította ezt a szervezetet azzá, aminek ma is ismerjük, kívülről nehezen láthatunk bele. Ami viszont egészen biztosan subc. Marcos érdeme, az az, hogy az EZLN nyilatkozatai irodalmilag is szépek és szívhezszólóak. Amennyire tudom, ezek közül az írások és beszédek közül eddig csak egy, a VI. Selva Lacandona-i nyilatkozat jelent meg magyarul. Következzen most ebből néhány idézet.

„Ez a mi keresetlen szavunk, amellyel számot adunk minden becsületes és nemes szívnek arról, amit szeretünk Mexikóban és a világban. (…) Mélyen a szívünkbe néztünk, (…) és az első, amit ott láttunk, hogy már nem ugyanaz, mint volt korábban, amikor megkezdtük a harcunkat, hanem már jóval nagyobb, mert sok-sok jó ember szívével gyarapodott. És azt is láttuk, hogy mennyivel elgyötörtebb, mennyivel sebzettebb a mi szívünk. Éspedig nemcsak attól, hogy becsaptak minket a rossz kormányzatok, hanem mert (…) mások fájdalmaival is érintkeztünk. Vagyis olyan, mintha tükörbe tekintettünk volna. (…) Amit tenni szándékozunk, annyi, hogy összegyűjtjük az egyszerű és szegény emberek gondolatait, és talán megleljük bennük ugyanazt a szeretetet, amit mi is érzünk országunk iránt. És talán egyetértésre jutunk azokkal, akik ilyenek, mint mi: egyenes beszédű szegény emberek. És összefogva megszervezzük magunkat országszerte, és összehangoljuk küzdelmeinket. (…) Megpróbálunk létrehozni, vagy visszahozni egy másfajta politizálást, olyat, amelyet megint a többiekért való szolgálat szelleme hat át, (…) áldozatosan, odaadón, becsületesen, szavatartón. (…) Megyünk a demokráciáért, szabadságért, igazságosságért azok számára, akiktől ezt megtagadták.”

(Hatodik Selva Lacandona-i nyilatkozat. Csala Károly fordítása)

2014-ben subc. Marcos egy kicsit hátrébb lépett, mondhatni a maszk mögött álló ember „visszavonultatta” Marcos figuráját. Azóta ritkábban nyilatkozik, és most már Insurgente Galeanónak (Galeano, a felkelő-nek) nevezi magát. Volt egy látványos és furcsa visszavonulási ünnepsége is, amelyen fél szemén ő is és harcostársai is kalózjelvényes kendőt viseltek, és amelynek végén a Galeanóvá változó Marcos az alábbi gesztussal pózolt az őt fényképezőknek:

Marcos mellett az EZLN-ban fontos volt a tekintélyes női vezetők szerepe is (mert a szervezet, akárcsak a kurd PKK és PYD, sokat tett a női egyenjogúságért is),

amilyen ez a Comandante Ramona álnéven szereplő asszony volt. Igazi nevét neki sem ismerni. Ő azóta már meghalt.

Sokat gondolok mostanában a chiapasi majákra (ahogyan a brazil földnélküliekre és a rojavai bátor emberekre is). Vajon mi lehet velük, hogyan próbálják átvészelni a járványt? Valójában nem csak a maszkviselés miatt jutnak ilyen sűrűn eszembe. Azt bebizonyította ez a Világot felforgató esemény, hogy az a gazdasági társadalmi rend, amelyben élünk, és amely egyre nagyobb eséllyel el fogja pusztítani bolygónk élővilágának jelentős részét, nem fenntartható ebben a formában. A chiapasi maják és szimpatizánsaik, szövetségeseik megpróbáltak erre egy választ és megoldási kísérletet kínálni. Vajon mi lesz velük? Meg tud-e maradni a reménynek ez a szigete a mostani válságos időkben? A kérdés nyitott, de a bizakodás talán mégiscsak indokolt.

 

Hasonló írások:

Zumbi királyról és a quilombókról (Brazília)

A brazil földnélküliek mozgalmáról

A kurdokról és Abdullah Öcalanról 

Rojaváról (Nyugat-Kurdisztánról)

Rojava külföldi oroszlánjairól 

Osceoláról és a szeminóle szabadságharcról

Saját szimpátiánkról