Már írtam, hogy a capoeira kapcsán kezdett érdekelni a rabszolgaság elleni küzdelem története is. És ebben Zumbi és Besouro mellett van még egy nagyon fontos szimbólummá növő hős, akinek a történetét el akartam mesélni. (Igaz, rá már egyszer jóval korábban, a varsói blogomban is utaltam.)
Ő Osceola, a szeminóle indiánok főnöke. A mostani bejegyzés azonban nem csak róla, hanem az egész Szeminóle törzsről fog szólni, mert Osceola csak egyetlen harcosa egy nála nagyobb küzdelemnek.
A Szeminóle viszonylag fiatal törzsnek számított az indián törzsek között Észak-Amerikában a XIX. században. Tulajdonképpen a Muszkogi (Maszkóki) vagyis a fehérek által Creeknek nevezett törzs egyik leszakadt (Floridába vándolorlt) csoportja voltak.
A muszkogik a mai USA Alabama, Georgia és Tennesee államaiban, éltek. Békés földművelő nép voltak, sajátos, nyitott kultúrával. (Színpompás viseletük igencsak különbözik azoktól a bőrcuccoktól, amelyeket az ún. „síksági” indiánok (a préri lakói, a sziúk, asszinibojnok sajenek) viseltek, akiknek a képe elsőre beugrik a legtöbb európai embernek, ha az „indián” szót hallja.)
A muszkogik békében éltek a fehér telepesekkel egészen 1812-ig, a II. brit-amerikai háború kitöréséig (amit sokan úgy emlegetnek, mint az 1776 és 1781 között zajló amerikai függetlenségi háború „visszavágóját”). Ebben a II. brit-amerikai háborúban (1812-1815) a muszkogik két pártra szakadva harcoltak. Az „europizáltabbak” vagyis azok, akik inkább együtt éltek a fehér telepesekkel, átvették szokásaikat, életmódjukat és gondolkodásmódjukat, az USA oldalán harcoltak. Akik meg akarták őrizni a muszkogik nagyobb önállóságát, azok a távolról jövő britektől várták, hogy megszabadítják őket a helyi fehér telepesek és az amerikai állam hatalmaskodásától.
1814-ben a britek oldalán harcoló Lamochatta (’Vörös Sas’) maszkógi főnök megadta magát Andrew Jackson amerikai tábornoknak, a későbbi elnöknek. Ennek következtében nem is esett semmi bántódása. Emberei nagy része azonban nem bízott a kegyetlen katona hírében álló Jacksonban (és némileg joggal: Jackson sem katonatisztként, sem elnökként nem mutatott megértést vagy lovagiasságot az őslakos indiánok iránt), és elmenekültek. A délebbre, Floridába húzódó muszkogikból lett a Szeminóla törzs.
Florida területéért akkoriban az USA, a Brit Birodalom és Spanyolország is versenyzett, és az ebből következő bizonytalanságot a szeminólék remekül ki tudták használni. Főleg azt, hogy az egymással versengő nagyhatalmak mindegyike kész volt a helyi lakosság egy-egy csoportját a másik ellen felfegyverezni.
Amellett a szeminólék Floridában is törekedtek a helyi telepesekkel való békés egymás mellett élésre. Úgy fogták fel, hogy sokat tanulhatnak tőlük. Volt viszont egyvalami, ami egyre inkább felbőszítette az amerikai telepeseket: a szeminólék mind befogadták a telepesek szökött fekete rabszolgáit, és törzsük teljes jogú tagjainak tekintették őket.
Emiatt aztán tényleg tömeges lett az elszökdösés az ültetvényekről. Emellett, mivel egyre több fehér telepes érkezett, egyre inkább meg akarták szerezni a szeminólék földjeit is.
Az I. szeminóle háború 1816-1819-ig tartott. A szeminólék a spanyolok segítségével védekeztek, míg az USA csapatait (tragikus módon) éppen muszkogi segédcsapatok támogatták. Ez utóbbiak vezetője volt egy híres főnök
Taskanugi Hatke (’Fehér Harcos’), aki magát fehérek között William McIntoshnak nevezte. (Őt egyébként 10 évvel később saját vérei verték agyon, és a házát is felgyújtották, mert akkorra már elegük lett abból, hogy Taskanugi Hatke túlságosan kiszolgálja a fehéreket.) Az I. szeminóle háború békekötéssel ért véget: a szeminólék területe ugyan kissé összeszűkült, de még mindig nem lehetetlenedett el az életük.
Az 1830-as években aztán (a Jackosn-kormányzat idejében) az USA újra megpróbálta a szeminólék területeit szűkíteni. Végül felajánlották a törzsnek, hogy települjenek vissza északnyugatra, maszkóki rokonaik mellé. A szeminólék többsége egyáltalán nem hajlott az ajánlat elfogadására, mivel sejtették, hogy a fehérek egyenlőtlen üzletet akarnak kötni: a szeminólékat túlzsúfolt területekre és amúgy sem jó földekre akarják letelepíteni, ahol a megélhetés egyáltalán nem lesz biztosítva, ezenkívül semmi sem garantálja, hogy a szeminólékhoz csatlakozott feketéket nem próbálnák visszataszítani a rabszolgasorba. A főnökök tanácsában a leghevesebben a fiatal Osceola kelt ki a gyarmatosítók ajánlatának elfogadása ellen.
Osceola vagy Asiyahola egyébként még maga is a muszkogi területen született egy fehérekkel együtt élő településen. Maga is egy vegyes házasság szülötte volt: anyja muszkogi, apja fehér telepes (walesi, angol vagy skót), így neki magának is volt angol neve is: Billy Powell. A szeminólék délre vándorlásaokr anyja magával vitte a fiát Floridába, így Osceola már ott nőtt fel.
Osceola egy heves vérmérsékletű ember (ebből következően pedig bátor harcos) lehetett. Úgy tűnik, nemigen tűrte, hogy az útjába álljanak. Az egyetlen szeminóle főnök, aki a törzs elköltözése mellett foglalt állást, Emathla volt. Az ő vitája Osceolával olyannyira elmérgesedett, hogy a végén Osceola leszúrta Emathlát. De így legalább a szeminóle főnökök egységesen tudtak állást foglalni a költözés kérdésében. Állítólag Osceola volt az, aki a fehérekkel tett utolsó tárgyalási kísérletnél az USA képviselői által a szeminólék elé tett ultimátumba szimbolikus gesztussal belevágta a kését.
Ekkor már semmi nem akadályozhatta meg, hogy újra megkezdődjön a harc. Az USA csapatokat vezényelt a területre.
Közben az egyik katonatiszt, Ethan Hitchcock őrnagy maga is elismerte:
„A bennszülöttek mindent megtettek, hogy elkerüljék ezt a háborút, de kormányunk zsarnokoskodása belekényszerítette őket.”
A II. szeminóle háború hét éven át, 1835-től 1842-ig tartott. Nem Osceola volt a szeminólék egyetlen vezére. Voltak többen is, akik különböző vérmérsékletükkel és képességeikkel jól kiegészítették egymást. A legfőbb vezető
Hulbutta Hajo (’Heves Aligátor’) volt, aki aztán a Micanopy (kb. ’Főfőnök’) nevet kapta.
És mellette ott voltak még
Kowakoochee (’Vadmacska’) és Holata Micco (’Aligátor Főnök’) is.
Mégis Osceola vált a leghíresebbé merész haditetteivel. Több nagy csatában vezette győzelemre a szeminólékat, kihasználva a jó búvóhelyeket nyújtó erdős-lápos-mocsaras vidék adottságait. A háború leghíresebb csatája 1835 decemberében zajlott le, mikor Osceola és társai rajtaütöttek Francis Dade őrnagy emberein.
A 110 fehér katonából összesen kettő menekült el élve, ők is sokkot kaptak. (Egyik sem Dade volt egyébként.)
A szeminólék javára fordította az események menetét az is, hogy az ültetvényesek fekete rabszolgái most már nem csak egyszerűen átszökdöstek hozzájuk, hanem az indián győzelmek hírére sok helyen maguk is fellázadtak a sápadtarcúak ellen. Persze a legtöbb esetben ugyanolyan kegyetlenül bántak el egykori gazdáikkal, ahogyan a tömegével fellázadt rabszolgák általában szoktak: nemigen kegyelmeztek senkinek. Azért a dolognak ezt az oldalát is látni kell.
A szeminólék helyzete 1837-ben fordult némileg válságosra. Ekkor Osceola újra megpróbált tárgyalni: fehér zászlóval a kezében személyesen ment át a fehérekhez.
Thomas Jesup tábornok azonban a tárgyalás közben elfogta, és Moultrie erődjébe záratta a szeminóle harcost. Osceola itt halt meg 1838 januárjában hivatalosan tüdőgyulladásban. De hát tudjuk, hogy ha valakiről azt írja a börtönjelentés, hogy „tüdőgyulladásban halt meg”, az nem mindig értendő szó szerint. Mindenesetre halála előtt fogsásában Osceola még megengedte, hogy lefessék, így a fenti portré elég hitelesnek tekinthető róla.
A szeminóle ellenállás még hosszan kitartott, de közben a törzs harcosai igencsak megfogyatkoztak. 1842-ben végül megadták magukat.
A kormány végül nem mindegyiküket telepíttette át, egy részüknek rezervátumot jelöltek ki Floridában. Másoknak viszont menniük kellett. Így Osceola társainak, a többi nagy főnöknek a sorsa is sokféleképpen alakult.
Micanopy sokáig raboskodott, majd embereivel a muszkogik mellé telepítették. A muszkogik és a szeminólék között azonban nem mindig alakultak jól a dolgok, mert a muszkogik nem mindig fogadták el a fekete szeminólékat is a törzs teljes jogú tagjainak. Előfordult, hogy elrabolták a feketéket és eladták őket rabszolgáknak. Emiatt Micanopy végig azon igyekezett, hogy a szeminólékat önálló törzsnek ismertethesse el a muszkogiktól különállóan. 1849-ben halt meg Oklahomában.
Kowakoochee szintén Jesup fogságába került még 1837-ben, de ő akkor meg tudott szökni. A háború végén őt is Oklahomába telepítették át, ahonnan ő az összes emberével együtt átszökött Mexikóba, és felajánlotta szolgálatait az ottani kormánynak.
Holata Micco (akit a sápadtarcúak Billy Bowlegsnek is neveztek) lett a Floridában maradó szeminólék vezetője. 1855-ben, mikor a gyarmatosítók nagy erdőirtásokba kezdtek, Holata Micco újra felvette a harcot ellenük. Így kezdődött a III. szeminóle háború, amely 3 évig, 1858-ig tartott. A végén Holata Miccót Arkansasba telepítették át, ahol azonban nem volt rossz élete. Fiai (muszkogi barátaikkal együtt) az amerikai polgárháborúban is résztvettek: az északi (unionista) oldalt támogatták a déli (konföderációs) oldallal szemben, ami elég merész cselekedet volt, mert a háborúban Arkansas állam a Konföderációhoz csatlakozott.
A szeminóle törzs azonban ma is él, részben Oklahomában, részben Floridában. Múltjukra és hőseikre ma is rendkívül büszkék, és őrzik Osceola emlékét is.
Érdekes egyébként, hogy Osceolát, mint a rasszizmus elleni harc egyik lehetséges szimbólumát még alig-alig fedezték fel Hollywoodban. Talán készítettek róla már filmet, de még jóval a Martin Luther King-féle nagy fekete polgárjogi mozgalom előtt. Észrevették viszont a figurájában rejlő lehetőséget a Keleti Blokkban. Így aztán az egyik legismertebb film Osceoláról végül is kelet-német-jugoszláv koprodukcióban készült el, Gojko Mitić főszereplésével.
Ez a film főleg a rabszolgaság kérdésére koncentrál, teljesen kimarad viszont belőle a szeminólék belső konfliktusa (pedig Osceola és Emathla halálos kimenetelű vitája izgalmas drámai elem lehetne). Belső konfliktusuk itt a gyarmatosítóknak van: egyes fehér szereplők természetesnek találják a rabszolgaságot, mások vitába szállnak velük. Általában az indián szereplők ábrázolása jóval szegényesebb nem is pompáznak olyan színes ingekben, mint amiket a fenti képeken láttatok. Inkább az apacsokra emlékeztetnek. És még valami: a történet ma már olyannak hat, mintha egy trilógia első része lenne: végetér a II. szeminóle háború kitörésénél, ami egy csomó látványos akciójelenet lehetőségétől fosztja meg a nézőt.
Mindenesetre: reméljük, ez a mozi megér még egy remake-et vagy akár egy folytatást.
Dicsőség a bátor szeminóle harcosoknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése