Találkozás Adam Michnikkel

Nemrég egy kötetbemutatóra Magyarországra érkezett Adam Michnik. Így végre személyesen is alkalmam nyílt találkozni azzal az emberrel, akit, mint láttátok olyan gyakran emlegetek és akire olyan szívesen hivatkozom.
Azt már biztos tudjátok róla, hogy ő a Gazeta Wyborcza című napilap főszerkesztője, esetleg azt is, hogy az államszocializmus alatt nagy szellemi ellenálló volt, az ellenzék egyik szimbolikus legendássá lett alakja. Idén pedig főleg azzal vonta magára a magyar közfigyelmet, hogy mind gyakrabban nyilatkozik Magyarországról, élesen kritizálva a narancsos Főnököt és a médiatörvényt. (Tegyük hozzá: amellett, hogy élesen, azért egyben a tőle megszokott udvariassággal is.)
Egyszer már majdnem találkoztam vele. Krakówban a Klub pod Jaszczuramiban (Gyík Klub) volt egy író-olvasó találkozó vele. De akkor még nem nagyon tudtam róla mást, mint hogy ő a Gazeta Wyborcza szerkesztője, és hogy amellett valamiféle író is, és hogy köze volt a Solidarnośćhoz. De gondoltam, mint a lengyel irodalomban épp elmerülni akaró valakinek, érdeklődő magyar krakkóinak ott a helyem egy ilyen találkozón. Sajnos azonban, mikor odaértem láttam, hogy nem fogok már beférni: akkora volt az érdeklődés, hogy jónéhányan kiszorultunk a Klubból. (A különös az, hogy alig pár méterre tőlünk, kiszorultaktól, eközben egy szélsőjobb szervezet demonstrált éppen Michnik ellen. Mondom, csak pár méter volt a távolság, és rendőrök sem álltak a két csoport között. Mégsem kezdett senki balhézni, sőt egyetlen hangos szó sem hangzott el a két csoport között. Különös látvány volt.) Egy darabig még vártam, hátha mégis beengednek minket, aztán hazamentem.
Azóta nemcsak a Gazeta Wyborcza sok számán rágtam át magam, hanem megismertem Michnik életrajzát is, olvasni kezdtem az írásait is. És egyre nagyobb rokonszenvet éreztem iránta, már nemcsak mint gondos szerkesztő, hanem mint politikai gondolkodó iránt is. Manapság már azt lehetne mondani, hogy nagy rajongója és tisztelője vagyok.

Megtudtam, hogy ő szervezte annak idején Warszawában az ellenzéki vitakört, a Görbe Kör Klubot, majd 1968 márciusában a nagy egyetemi diáktüntetéseket, amiért kirúgták az egyetemről, és becsukták másfél évre. Kiszabadulva hegesztőként kezdett dolgozni, de nem úgy fogta fel ezt, mint büntetést. Jó haverokat szerzett a munkások között, és megőrizte humorát. A ’70-es években aztán újrakezdte az ellenzéki tevékenységet. Egykori cserkészvezetőjével, Jacek Kurońnyal, és egyik történész mesterével, Karol Modzelewskivel megalapították a Munkásvédelmi Bizottságot (Komitet Obrony Robotników-KOR), a munkásság, a szakszervezetek és az értelmiségiek közötti együttműködés elősegítésére. És Adam, akit otthon marxista szellemben neveltek, de egyúttal nyitottságra is, érdeklődni kezdett a vallás az egyház kérdései iránt is. Erről született aztán az Egyház, baloldal, párbeszéd című könyve. Persze ekkor is többször elvitte a rendőrség, de csak rövidebb időkre.
A Solidarność megalapításánál nem volt ott, de hamarosan mégis ő lett ennek a mozgalomnak az egyik szellemi vezetője. (Bár mindig hangsúlyozza, hogy azt a mozgalmat nem ő kezdte, nem volt köze a sztrájk megszervezéséhez Gdańskban, és az elnevezést is Karol Modzelewski találta ki.) Így aztán 1981 decemberében, mikor Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot, őt, mármint Michniket az elsők között csukták le. Újabb négy és fél évre börtönbe került. Igaz, ez egy termékeny időszaknak bizonyult számára: rengeteget írt a börtönben, bár máig is rejtély, hogyan sikerült a kéziratokat mindig kicsempésznie. Így azonban a szamizdatban megjelenő írásai külföldön is híressé, sőt legendássá tették.
1989-ben a Párt (a PZPR) végre hajlandó lett tárgyalni az ellenzékkel, aminek eredményeként ebben az évben félszabad választások voltak Polákországban, amin a Solidarność is elindulhatott. Michnik ekkor alapította a Solidarność hivatalos és immár legális lapját, a Gazeta Wyborczát (szó szerint: ’Választási Újság’), amelynek főszerkesztője lett. A Solidarność abban a szakszervezeti szövetségi formájában amely eredetileg volt, már nincs meg, de a Gazeta Wyborcza máig is létezik, Polákország legnagyobb, és talán kijelenthető, hogy a legszínvonalasabb napilapjaként. Liberális szemléletű, rendkívül sokoldalú, részletes, elemző sajtótermék, ugyanakkor pártoktól független, önálló véleményalkotó tényező, amellyel mindenképpen számolni kell. Pan Adam pedig továbbra is ennek a főszerkesztőjeként dolgozik, közben pedig a lapban megjelenő esszéiből és interjúiból időnként kiad egy-egy kötetet. Továbbra is rendületlenül harcol az emberi jogokért, kérdez, kutat, elemez, próbálja több szempontból megérteni a dolgokat. Ha kell, ironizál, de sohasem mocskolódik vagy személyeskedik, mindig igyekszik megőrizni szokott udvariasságát és derűjét.
Amiket ír, azok néha vitát keltenek Polákországban. Például sokan megharagudtak rá amiatt, hogy a rendszerváltás után a megbékélést hirdette, nem volt híve a tisztogatásoknak. Nem akarta, hogy egy esetleges bosszúállás új sebeket vágjon. Még Jaruzelski felelősségre vonása ellen is szót emelt, azzal érvelve, hogy egyrészt a tábornok az adott helyzetben szovjet nyomásra nemigen tehetett mást, ha el akarta kerülni azt, ami 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban CsehSzlovákiában történt. Másrészt, hogy Wojciech Jaruzelski 1989-ben viszont mégiscsak leült tárgyalni az ellenzékkel, és igyekezett megkönnyíteni, hogy a változások minél zökkenőmentesebben és fájdalommentesebben folyjanak le. Ezek után pedig nem lenne fair, ha azok, akikkel megegyezett, börtönbe csuknák.
Adam Michnik az idei évben Magyarországon is újra széles körben ismertté vált. Felhívta magára a figyelmet azzal, amit a Főnökről és a médiatörvényről mondott, meg persze a Gazeta Wyborcza magyar nyelvű címlapjával:

illetve azzal, hogy megjelent és beszédet mondott a március 15-ei sajtószabadság-tüntetésen. És azóta is gyakran nyilatkozik Magyarországról.
http://www.nol.hu/kulfold/a_magyaroknak_nincs_a_genjeikbe_irva__hogy_kovessek_orbant
http://hvg.hu/itthon/20111130_michnik_orban_bukas
Persze ezzel nagy vitákat vált ki itthon is. Történtek kísérletek arra is, hogy lejárassák. A legtöbbekhez talán a Magyar Demokrata ilyen célú kísérlete jutott el.
http://demokrata.hu/ujsagcikk/mediaegyensuly______adam_michnik_es_baratai/
Ez azonban eléggé gyenge egy próbálkozás volt. Az rendben, hogy ha valaki megtámadja a politikánkat, akkor válaszolni akarunk. Az azonban finoman szólva gáz a Demokrata és a kormányzathoz lojális publicisták számára, hogy ha már vissza akarnak vágni, akkor a művelt, intelligens, udvarias és alapos Adam Michnikkel szemben csak egy ilyen elvakult, idegbeteg, szánalmasan bunkó figurát tudnak szembeállítani, mint Kerényi Imre, akit a háta mögött talán még a saját „hívei” is kiröhögnek. És aki nemigen tud mással érvelni, mint hogy elkezdi elősorolni Michnik zsidó és kommunista rokonait. Végül magát Michniket is kommunistának nevezi. Nem szeretem az „Ezt te mondod, aki…” kezdetű mondatokat, nade mégis mit mondjak erre, hogy valaki, aki a Párt tagja volt, és a régi rendszerben ugyanúgy állami megrendelésre készített propagandacuccokat, mint most, egy ilyen ember nevez kommunistának valakit, aki hat évet ült az államszocializmus börtönében?
Röviden: mondhatnám, hogy Kerényi cikke undorító, de teljesen felesleges, mert ugyan ki veszi ezt a riadt öklendezést és íróját egyáltalán komolyan?
Idén március óta azonban megnéztem néhány magyar-lengyel barátsággal foglalkozó portált is. És azt láttam, hogy amit Michnik mond, az megosztja még az ilyeneket is. Vagyis mi, a lengyel barátságot ápoló magyarok mintha kicsit két pártra szakadtunk volna: vagyunk mi, akik szerint Michnik kiállása a magyar sajtószabadság mellett nem más, mint mai megnyilvánulása a lengyel-magyar barátság évszázados történelmi hagyományának; és vannak a lojális narancsuralmisták, akik azt mondják ez az újságíró „lejáratja a mi országunkat”. Szerintem pedig arról vitatkozhatunk, hogy a médiatörvény jó vagy rossz, arról is, hogy mennyi igaz abból, amit Michnik mond róla, de hogy ő Magyarországot lejáratni akarná, azzal tényleg nem vádolhatja senki. Lejárató lenne az a külföldi, aki március 15-én elfárad Budapestre, kitűzi a magyar kokárdát, és a magyarokkal szimpatizáló, barátságos beszédet tart rengeteg magyar ember előtt? Aki az általa szerkesztett újság fejlécét piros-fehér-zöld szalaggal díszíti? Aki esszéiben ennyire gyakran idéz okos, intelligens, gondolkodó magyar emberektől? Aki a lapjában megemlékezik '56-ról? Aki Polákországban Márai Sándort népszerűsíti? (És nemcsak őt, más magyar írókat is.)

Szerintem igazából nem. Legfeljebb azt mondhatnák róla, hogy a kormányt járatja le, de egyrészt a kormány nem azonos az országgal (bármennyire is ezt hiszik magukról), másrészt őket sem lejáratni akarja, csak vitába szállni velük.
Ami azt illeti, így is túl sok szót vesztegettem a témára. Lényeg a lényeg, amiről mesélni akartam, hogy pan Adam ide jött Magyarországra, a kötetbemutatóra.

A kötet pedig nem más, mint egy magyar nyelvű válogatás Michnik 2005 és 2010 között a Gazeta Wyborczában megjelent kisesszéiből, különböző témákról. A könyvet a pozsonyi magyar Kalligram Kiadó jelentette meg, akik mindig élen jártak a lengyel és a szlovák irodalom magyar nyelvű kiadásában. Az esszéket a híres műfordító ás irodalmár, Pályi András és fia, Pályi Márk fordították. Magára a rendezvényre pedig természetesen a Lengyel Intézetben (Instytut Polskiban) került sor. A kötetet Kornai János közgazdászprofesszor méltatta, az azt követő beszélgetést pedig Szigeti László, a Kalligram igazgatója vezette. Pászt Patrícia pedig bebizonyította, hogy nemcsak irodalmi fordítónak, hanem szinkrontolmácsnak is kiváló.
Az est pedig igazán jó hangulatú volt. Pan Adam egy jó kiállású, kedves ember. Amikor közönség előtt kell beszélnie, eleinte egy kicsit akadozva, dadogva beszél, de aztán ez hamar eltűnik. Az ember egyébként is inkább figyelni akar arra, amit mond, mint arra, ahogyan mondja.
Természetesen a beszélgetés során olyan témák kerültek szóba, amikről a kötetben is szó van. Leginkább az újpopulizmusról. Az újpopulizmus természetesen nem egy eszmerendszer, hanem egy retorikai mód, amit ezen a részén Európának sajnos sokan alkalmaznak. Lényege az, hogy sokan a magukatt jobboldalinak és/vagy konzervatívnak tartó politikai erők képviselői közül nemzeti és vallási jelszavakkal igyekeznek minél több szavazatot szerezni maguknak, miközben konkrét programjuk és ötleteik nincsenek. Ez még talán önmagában nem lenne baj, de mindez sokszor kiegészül egy erőteljes bűnbankkereséssel és bűnbakképzéssel is. Az ilyen pártok publicistái pedig mindennek szellemében egyre tahóbb hangnemet engednek meg maguknak. Sőt néha egyenesen kultuszt teremtenek a bunkóságnak (lásd pl. lábtörlőt árulnak a Bűnbak képével bizonyos könyvesboltokban). Természetesen sem Michnik, sem én nem állítjuk azt, hogy mindenki ilyen lenne, aki magát jobboldalinak nevezi. Mégis, mivel az utóbbi két évtizedben én is Magyarországon éltem (nagyrészt) ezért kénytelen vagyok látni, hogy a jelenség, amiről Michnik beszél valóban aggasztó méreteket ölt. (Szerintem pont az a baj, hogy a magukat jobboldalinak és konzervatívnak nevezők között kevés a valódi jobboldali és konzervatív. Vagyis az olyanok akikben megvannak azok az erények, amiket a jobboldali és/vagy konzervatív politikusokban hagyományosan az ellenfeleik is becsülni szoktak: a jó értelemben vett arisztokratizmus vagyis az előkelőség, elegancia, udvariasság és a távolságtartás képessége.)
Az újpopulizmus bűnbakkeresésének pedig bárki áldozatul eshet bármi alapján. Michnik emlegette, hogy miket mondanak néhányan a mostani lengyel köztársasági elnökre. Bronisław Komorowski egy konzervatívnak mondható jóvágású úr, három gyermek apja, egyesek mégis hangosan lekommunistázzák és lebuzizzák.
Magyarországon sajnos a jelenlegi hatalom a hivatalos propaganda szintjére emelte az újpopulizmust. (Azt ugyanakkor talán Michniknek sem kellene elfelejtenie, hogy nem ez a retorika segítette őket hatalomra, hanem az ellenfeleik bénázása és töketlenkedése.) Polákországban is egy darabig hatalmon voltak, aztán kiestek. Azóta sem tudnak visszamászni, és ez Michnik szerint egy részről jó, mert hátborzongató volt az az új rendszer, amit fel akartak építeni. Másrészt a vereség frusztrálja őket, és emiatt készek egyre durvább jelszavakat bedobni, az országban meglevő ellentéteket egyre fokozni, míg a végén túlfeszítik a húrt. Szóval Michnik nem szűnik meg kritizálni a Kaczyński-testvéreket. Pedig valamikor a Solidarnośćban harcostársak voltak, de 2005-ben kezdődő kormányzásukkal és azt követő retorikájukkal nincs kibékülve. Becsületére legyen mondva, hogy a személyeskedést ebben is kerülni igyekszik. 2010-ben pedig, amikor Lech Kaczyński meghalt a szmolenszki katasztrófában, maga Adam Michnik is szomorúan nyilatkozta, hogy Lechre, mint a régi szép idők remek barátjára és vitapartnerére igyekszik emlékezni.
Ennek kapcsán persze rögtön szóba kerültek a novemberi lengyel választások is. (Kaczyńskiék pártja a PiS ezen látványosan alulmaradt.) Fura, de Michniknek valahogyan tetszik, hogy a Sejmbe bejutott a masszívan antiklerikális és bombasztikusan liberális Janusz Palikot pártja is. (Palikotot néhány jobbra (Kaczyńskiékhoz) húzó lengyel ismerősöm elmondása alapján kicsit afféle „liberális Torgyánnak” tartottam, de lehet, hogy csak afféle ember, aki az elveit fontosabbnak tartja, mint a pártfegyelmet, ezért nem cövekelt le eddig senki mellett. Amellett persze egy ravasz üzletember, aki tudja, mivel lehet hatni az emberekre.) Michniknek ez azért tetszik, mert Palikot bejutása (és az, hogy főleg fiatalok szavaztak rá), megtöri az „aki lengyel, katolikus” sztereotípiát a külföld szemében is. Mert (és ez nyilvánvalóan kiderült számomra eddigi írásaiból), Michnik a vallásosságot jó dolognak tartja, és az egyház ellen sincs kifogása, amíg az nem tör túlzott hatalomra. Márpedig Palikot pont azért lehet sikeres, mert sokaknak van elegük bizonyos katolikus egyházi körök politikai frázispuffogtatásaiból. Ez rendben –teszem hozzá én – de miért olyan jó ez, ha Palikot is populista közben?
Pan Adamot aztán a közönség a történelmi hagyományok megőrzéséről kérdezte, mint történészt. Ő pedig természetesen hangsúlyozta ezek fontosságát, hiszen ez lenne a munkája eredetileg. Nem szabad hagynunk, hogy bizonyos hagyományokat kisajátítsanak. Ugyanakkor –teszi hozzá – nagyon sokféle történelmi hagyomány létezik egy nemzeten belül, és nem mindegy melyikhez nyúlunk vissza. Például az ONR-nek is van egy történelmi hagyománya. Márpedig ez, az Obóz Narodowy Radykalny (Nemzeti Radikális Tábor) a két világháború között egy fasiszta szervezet volt, amely aztán 1939-ben harcbaszállt ugyan a német megszállókkal, de a zsidókat is kegyetlenül üldözte. Mégis vannak most valakik, akik ezen a néven, ennek a szervezetnek a jelvényeivel vonulnak fel. Ez is egy hagyomány továbbvitele. Aki a Solidarność eszmeiségét akarja továbbvinni, az nyilvánvalóan más történelmi hagyományt képvisel.
Ennek kapcsán elhangzik a kérdés, hogy mi a véleménye a nemrég alakult Magyar Szolidaritásról. Ez engem is érdekel, mert bár a mozgalom alapításánál (az október 1-jei tüntetésen) ott voltam, éljeneztem az első sorban, és ott vonultam közvetlenül az újonnan kibontott zászló mögött, valami hihetetlen eufórikus lelkesedéssel; utólag meggondolva mégis azt mondtam (szintén történészként), hogy nem feltétlenül szerencsés egy mozgalomnak egy már létezett történelmi mozgalom nevét adni, és még a logóját is egy az egyben átvenni. Ettől még, ha a céljaink hasonlóak, azt deklarálhatjuk az alapító okiratban, hogy szellemi elődünknek tekintjük valamelyik mozgalmat. Pan Adam azonban semmi kivetnivalót nem talál ebben. Inkább azt mondta, örömöt és meghatottságot érzett, mikor megtutdta, hogy vannak Magyarországon, akik ennyire fontosnak érzik közös történelmünknek ezt a szeletét és ehhez akarnak visszanyúlni. Hiszen az államszocializmusnak való szellemi ellenállás, ellenzékiség közös történelmi hagyományunk itt Közép-Európában, nemde? Szóval –mondta– ő ezt inkább megtisztelőnek érzi.
A végén még elmondott néhány viccet a Brezsnyev-kori Szovjetunióból. (Valószínű, hogy ezeket a mai időkre vonatkoztatva Belarusziában ma is sokan mesélik, de lehet, hogy nem sok idő, és nálunk is fogják.) Ebben a gesztusban pedig volt némi biztatás is: „Ne féljetek és ne hagyjátok magatokat!”
Úgy általában ez az egész est tele volt biztatással. Azzal a csendes derűvel, amivel pan Adam nézi a világot nem tűnik a mai helyzet olyan nagyon borzalmasnak.
Összességében pont ezért tetszett nekem olyan nagyon ez az egész találkozó. Nem azért, mert itt szabadon lehetett szidni a kormányt, különben sem erről szólt az egész. Hanem emiatt a baráti, családias és optimista légkör miatt, a magasröptű szellemi igényesség miatt. Jó lett volna még egy kicsit tovább beszélgetni, de sajnos az idő véges volt. Reméljük viszont, hogy még sokszor lesz alkalmunk pan Adamot itt, Magyarországon látni és vele beszélgetni, könyvekről, filmekről, történelemről és jelenről, a Visegrádi Országokról és a Világról.