A nagy lengyel parasztsztrájk (I. rész)

A Zöld Lobogó gyermekei

80 éve kezdődött Lengyelországban az a véres eseményekbe torkolló tüntetéshullám, amit ma mindenki csak „a nagy parasztsztrájk” néven emleget. Régóta tervezek erről egy írást a Népiblogra, de mivel az megszűnt ezért ezt most itt teszem majd közzé.

A két világháború közötti Lengyelország, az ún. „II. Lengyel Köztársaság” politikai élete egy nagyon viharos izgalmas téma, amiről ma Magyarországon sokszor még azok is keveset tudnak, akiket a hagyományos „szablya és pohár melletti barátság” („i do szabli i do szklanki”) miatt érdekel a lengyel történelem. Pedig érdemes ezzel foglalkozni, mert az ott felmerülő problémák és konfliktusok nekünk, magyaroknak is sok fontos tanulsággal szolgálhatnak.
Az első és talán legfontosabb: nem szabad azt hinnünk, hogy ez valamiféle aranykora lett volna az ország történetének. Az, hogy 1918-ban, 123 év hősies és sokszor elkeserítően reménytelennek tűnő küzdelem után a polákoknak végre újra lett önálló független államuk, természetesen egy hatalmas dolog, ami nagy eufóriával is járt a maga idejében. De hamar kiderült: a saját nemzeti állam önmagában még nem old meg minden nehéz, problémás emberi kérdést. Nem szabad azt hinni, hogy egy ország függetlenségének kikiáltásával beköszönt a Nagy Nemzeti Egyetértés, vége a történelemnek, és innentől aztán mindenki kényelmesen elterpeszkedhet a maga megszerzett pozíciójában. Bizonyos társadalmi kérdésekkel foglalkozni kell, különben a körmünkre égnek. Többek között erre figyelmeztet a két világháború közötti Lengyelország története. (Márpedig nem ártott volna, ha erről annak idején a magyar rendszerváltóknak is szólt volna valaki.)
Ezt az időszakot persze maguk a polákok is azért hajlamosak romantizálva, „boldog békeidőkként” szemlélni, mert a végén, tudjuk, jött egy minden addiginál nagyobb katasztrófa, egy mindent szétbarmoló, mindent elsöprő rettenetes sokk: a II. világháború. Amelynek a Lengyel Köztársaság volt az első áldozata. És amelyben 6 millió (!!!) lengyel állampolgár halt meg. Persze, hogy ehhez képest minden jobbnak tűnik.

De a háborúközi két évtized korántsem volt a boldog békeidők kora. Egy forrongó, sokféle ellentéttől szabdalt, sok megoldásra váró problémával küzdő sokszínű ország rendkívül izgalmas kora volt ez. Aztán azt, hogy ezután milyen mindent elsöprő katasztrófa következik, senki nem látta előre. (Ezt mindig, minden történelmi írásnál el kell mondani, mert sokszor nem egyértelmű visszatekintve: senki sem látja egy az egyben előre a jövőt. Számítottál 10 éve a mai helyzetre? Most tudod, milyen lesz a világpolitikai helyzet 10 év múlva? Na látod!)

A rendszer

A korszak kulcsfigurája a kalandos, fordulatos életutat bejárt Józef Piłsudski, akiről már volt szó. Egykori szocialista harcos, majd terroristavezér, bombagyártó és bankrabló, aztán sikeres hadvezér, az új lengyel haza létrehozója és megmentője (a bolsevik támadóktól, akiket persze valójában ő támadott meg), szóval a nemzet hőse, aki 1922-től jól megérdemelt pihenését töltötte… majd 1926-ban visszatért.

Az addigi lengyel kormányok korruptságán és tehetetlenségén felbőszülve maga köré gyűjtötte régi tisztjeit, és egy véres puccs keretében megdöntötte egykori harcostársai kormányát, és magához ragadta a hatalmat… amivel aztán nem tudott mit kezdeni. Piłsudski igyekezett korrekt diktátor lenni, betartani az alkotmányos formákat, de ahogy az lenni szokott, egyrészt egyre türelmetlenebb lett, egyre kevésbé hallgatott bárki másra, másrészt (ami részben ebből következik), ahogy egyre szenilisebb és akaratosabb lett, a valóban tehetséges szakemberek egyre inkább hátat fordítottak neki, és csak a fanatikus bálványozók, a törtető karrieristák és az inkompetens, de lojális hülyék maradtak mellette. A ’30-as évek elejétől a Piłsudski-rendszer egyre merevebb, egyre autokratább (most mondjuk így: egyre antidemokratikusabb-illiberálisabb?) lett. És méginkább ez következett 1935 után, mikor Piłsudski meghalt, és az ország a tisztelt Fővezér-Marsall örökségéért marakodó katonatiszti maffiák vezetése alá került. Tetejébe jött még ehhez a gazdasági világválság, amit Lengyelország is erősen megszenvedett.

Az ellenzék
A Piłsudski-rendszer túlkapásaival szemben fellépő demokratikus ellenzék legfőbb ereje két párt volt: az egyik az ipari munkások, a másik a parasztok pártja volt.

Az előbbi volt a PPS (Polska Partia Socjalistyczna azaz Lengyel Szocialista Párt), a hazafias szocdemek pártja, akik közül régen Piłsudski is indult.

A másik a PSL (Polskie Stronnictwo Ludowe azaz Lengyel Népi Párt), amely ebben a formában hosszú évek vitái és egyeztetései után alakult meg több korábbi parasztpárt összefogásából. Hozzájuk csatlakozott még a SChD (Stronnictwo Chrześcijańskiej Demokracji azaz Kereszténydemokrata Párt vagy egyszerűen a „chadekek”). A PPS, a PSL és a SChD együtt (több más erővel) alkotta a Centrolew („Középbal”) szövetséget. Az 1930-as évek elején a Szanációs Rendszer (ahogyan Piłsudski rendszerét nevezték) koncepciós perekkel igyekezett megfélemlíteni a Centrolew vezetőit.

Bár ezek korántsem voltak annyira durva perek, mint amik pár évvel később a Szovjetunióban folytak: a lengyel politikusok legfeljebb egy-két év börtönbüntetést kaptak, nem főbelövést. Ettől persze ez még igazságtalan volt.

A Népi Párt, a ZMW és a parasztok

A Népi Párt (SL vagy PSL), mint már említettem több rivális párt egyesüléséből jött létre. Elnöke a ravasz parasztgazda,

Wincenty Witos lett, akiről már szintén volt szó. 1933-ban a Piłsudski-rendszer tőle is egy koncepciós perrel akart megszabadulni. Másfél év börtönre ítélték, de ő ennek letöltése helyett lelépett Cseh-Szlovákiába, és onnan irányította tovább a pártját egy Rozsnyó melletti kis földecskén szántogatva. A vele szemben elkövetett igazságtalanság csak növelte a népszerűségét.
Ugyanakkor az 1930-as években egy új csoport is felbukkant a PSL keretein belül: a ZMW

(Związek Młodzieży Wiejskiej azaz a Falusi Ifjúság Szövetsége) fiataljai. Ez a szervezet eredetileg egy pártfüggetlen kulturális ifjúsági szervezet volt, amely a falusi fiatalok művelődésének elősegítésére jött létre parasztfiatalokból és paraszti származású egyetemistákból, főiskolásokból is. Színjátszóköröket, kórusokat, hagyományőrző együtteseket, népfőiskolai tanfolyamokat, olvasó- és vitaköröket szerveztek a falvakban fiataloknak.

Hagyományápolók és progresszívek voltak egyszerre: sokat tettek a népművészet fennmaradásáért, ugyanakkor azért is, hogy a parasztlányok is tanulhassanak és véleményüket is elmondhassák, a férfiak, fiúk mellett.

A ZMW a ’30-as években már gyakorlatilag a PSL ifjúsági szervezeteként is működött. A kiöregedett tagok közül sokan átkerültek a párt vezetőségébe is. Ami jót is tett a PSL-nek, mert a kezdeti lendület az évtized közepére alábbhagyott, a párt kezdett volna megint a frakciózásba süllyedni. És akkor jöttek a ZMW fiataljai és beszélni kezdtek olyan dolgokról amiket akkor sok öreg parasztember is magáénak érezhetett: a gazdasági válság hatásainak lehetséges enyhítéséről, a kisparasztok összefogásáról, a kölcsönös segítségnyújtásról, azaz a szövetkezeti alapú munkáról, a nagybirtokos főurak aránytalanul nagy birtokainak felparcellásáról, az egymás melletti kiállásról és a társadalmi szolidaritásról. (Néhányan pedig a megbékélésről is lengyel, ukrán és belorusz parasztok között).
("Harcra fel a Népi Lengyelországért!")
A PSL és a ZMW tevékenysége egy új mozgalmi öntudatot, paraszt-öntudatot teremtett. Ennek külső szimbolikus jelei is voltak: ahogyan az ipari munkások (főleg a PPS szervezése alatt) május 1-én vörös zászlók alatt ünnepelték a munka méltóságát, úgy a PSL és a ZMW parasztjai a Parasztünnepnek kinevezett pünkösdvasárnapon zöld zászlók alatt vonultak fel.
("Harcon át a győzelemhez")
A zöld zászlót (és részben a négylevelű lóherét is) amúgy nemzetközi jelképnek is tekintették: azt akarták jelezni vele, hogy, ahogyan az ipari munkásoknak van egy nemzetközi pártszövetsége, azaz Internacionáléja, ugyanúgy lehetséges a különböző nemzetiségű parasztok és a különböző országok parasztszervezeteinek, pártjainak összefogása is egy úgynevezett Zöld Internacionáléban.

Amúgy ha megnézzük, a PSL követelései is nagyrészt klasszikus szociáldemokrata követelések voltak: munkaidő- és munkabérszabályozás, munkakörülmények javítása és munkavédelem, nyugdíj és betegbiztosítás, szakszervezeti érdekképviselet, stb. Ennek megfelelően a PSL vezetői is nagyrészt jó kapcsolatokat ápoltak a PPS vezetőivel (már csak szolidaritásból is, hiszen többen közülük együtt ültek a vádlottak padján ártatlanul a Szanációs Rezsim által kreált perekben) és sokan beszéltek a „vörös és zöld” összefogás szükségességéről.

(Nota bene: Észrevettétek ezalapján, hogy a mi magyar nemzeti zászlónkban egyszerre van benne a nemzetközi munkásmozgalom és a nemzetközi parasztmozgalom (vagy akár a nemzetközi környezetvédő mozgalom) zászlója? Na csak ezért mondom, hogy ne szégyelljétek magatokkal hozni az ellenzéki tüntetésekre. Csak szólok…)

Kérdezhetitek, hogy Magyarországon, ahol a parasztság hasonlóan nagy rétegét alkotta a társadalomnak miért nem alakult ki annyira erős parasztmozgalom, mint a lengyel vidéken. (Mármint kialakult, csak nem olyan erős.) Ennek szerintem sok minden más mellett van egy fontos oka, ami a Horthy-rendszer és a Piłsudski-rendszer között egy lényeges különbségnek mondható. A Szanációs Rendszerben nem létezett egy külön vidéki politikai rendőrség. A Horthy-rendszerben igen. A Csendőrség, ami tényleg nem csak rendvédelmi szerv, hanem politikai rendőrség is volt: feladata volt a falvakban minden „túlságosan” kritikus szervezkedést akadályozni.

Az 1937-es év
1937-ben Józef Piłsudski marsall már nem élt. Mint már szó volt róla, örökségéért különböző középszerű vezetők és katonatiszti csoportok fúrták egymást. Akik ráadásul (ellentétben szeretett Marsalljukkal) nem igazán igyekeztek gátat szabni a nemzetiségi gyűlölködésnek és az antiszemitizmusnak sem. A választási csalások is mindennaposak voltak, minden szinten. Az immár kedvezőbbnek látszó gazdasági mutatók mellett is a Szanáció egyre jobban bekeményíteni látszott. Hiába javultak a termelési statisztikák, a parasztok helyzete nem sokkal lett jobb. Az elégedetlenség egyre nagyobb lett. Mindeközben az országra már rávetült a szovjet és a német fenyegetés árnyéka is…
Ebben a helyzetben határozták el a PSL vezetői, hogy a parasztság követeléseinek egy országos sztrájk keretében adnak hangot. Nem ment ez minden vita nélkül. Az öregebbek sokszor óvatosságra intették a fiatalokat. A sztrájk mellett legharciasabban érvelő fiatal politikus a ZMW vezetéséből a PSL vezetésébe kerülő

Stanisław Mikołajczyk volt, aki akkor egyszerűen „Stem” néven írta alá a cikkeit.
Stem határozottsága azonban sokaknak nem tetszett, másokat magával ragadott. Többek között a távol lévő (de hatalmas tekintéllyel bíró) Wincenty Witost is, aki kezdte Stemben egy lehetséges utódját látni. Végül hosszas viták után a PSL vezetése elfogadta a sztrájk tervét.

(Ez a cikk is kicsit hosszúra sikerült, ezért kettébontom. Végül is a nagy parasztsztrájk 10 napig tartott, ezért még holnap is évforduló lesz. Úgyhogy holnap folytatjuk.)