Október 3-án és 4-én zajlott a Kapcsolatok hálójában. A magyar-lengyel együttműködés ezer éve című történészkonferencia a Magyar Tudományos Akadémia székházában. Erről természetesen én sem hiányozhattam, a téma és a sok régi jó ismerős okán.
Vagy mégis?
Sajnos az a helyzet, hogy a kétnapos konferenciának csak a második napjára tudtam odaérni, mert a szolgálat megint elszólított. Így sok nagyon érdekes előadásról lemaradtam.
De amiket láttam és hallottam, azokról most azért beszámolok Nektek is. (A másik, ami kár, hogy én most nem adtam elő. De legalább mint megfigyelő, annál aktívabb tudtam lenni.)
Az esemény megszervezése most is elsősorban
Mitrovits Miklós érdeme volt, aki a magyar-lengyel történész-kapcsolatok egyik legbuzgóbb ösztönzője jelenleg, és nagy érdemeket szerzett a lengyel-magyar közös múlt eseményeinek, kérdéseinek népszerű formában történő előadásában is. Talán az előkelő helyszín is hozzájárult, hogy a mostani konferencia egy még nagyobb szabású esemény benyomását keltette, mint a három évvel ezelőtti hasonló alkalom (amikor előadóként is jelen voltam), de az is igaz, hogy most az akkorinál jóval több előadó beszélt kutatási témájáról, jóval több szempontból lehetett megismerni a magyar-lengyel kapcsolatokat, és a két ország történetének párhuzamosságait.
A pénteki nap első előadását Tefner Zoltán (a Corvinus Egyetem oktatója) tartotta az Osztrák-Magyar Monarchia lengyel politikájáról az I. világháború alatt.
Bár ugyanerről a témáról beszélt a három évvel ezelőtti hasonló témájú konferencián is (és a témáról egy könyvet is megjelentetett), azóta nyilván új adatokkal is sikerült kiegészítenie azt, amit akkor elmondott. Nagyrészt a Monarchia különböző fontos politikusainak, elsősorban külügyi szakértőinek és diplomatáinak koncepcióiról volt szó (Leopold Andrian, Agenor Gołuchowski, Karl von Stürgkh, Bogdan Czapski, Burián István); arról, hogy a háború után a Központi Hatalmak győzelme esetén milyen formában adható autonómia a lengyel területeknek, és a létrejövő lengyel területhez milyen más területeket lehetne odacsatolni még az orosz és esetleg a német birodalmi lengyel földek közül. A háborús helyzetben természetesen gyorsan változtak az események, és összességében mindig az derült ki, hogy a felülről jövő, hosszas egyezkedést követően kidolgozott javaslatokon hamar túlhaladt az idő. Valójában már az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán a háború kezdetén Lengyel Légiót szervező
Józef Piłsudskinak sem tudtak egy teljesen elfogadható megoldást felajánlani a Monarchia vezetői. Piłsudski azonban bízott abban, hogy az idő neki dolgozik, és ebben igaza is lett. (Bár az elején nyilván nem számított az eseményeknek annyira szerencsés alakulására, mint ami tényleg bekövetkezett, a Lengyelország felosztásában egykor résztvevő összes hadviselő fél teljes összeomlásával.) Ugyanígy az események után kullogtak az osztrák-magyar politikusok, miután a német és osztrák-magyar csapatok kiszorították az oroszokat a Lengyel Kongresszusi Királyság területéről 1915-ben. Egy elfogadható javaslat kidolgozása azonban azért is fontos lett, mert a háború embervesztesége elképesztő méretű volt, így egyre fontosabb lett a Központi Hatalmak számára, hogy a „felszabadított” (általuk megszállt) lengyel területekről is sorozhassanak újoncokat. Ehhez azonban a terület közjogi státuszát is rendezni kellett, másrészt pedig szükség volt a lengyel újoncok hűségének biztosítására is. A Lengyel Királyság 1916 novemberi kikiáltása sem sok konkrétumot tartalmazott a jövőre nézve, és a dolognak már csak azért sem volt nagy relevanciája, mert a Lengyel Királyság formálisan már előtte is létezett. Így hívták ugyanis az Oroszországhoz csatolt lengyel területeket (a „Kongresszusi Királyságot”); azt azonban a novemberi nyilatkozat nem tisztázta, hogy ennek területe a központiak győzelme esetén mennyire és milyen irányba bővíthető még ki. A lengyel kérdés végig a háború alatt olyan probléma volt, amely megmérgezhette a két szövetséges, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság viszonyát, nem csak a Kongresszusi Királyság megszállási övezeteinek kijelölésénél. Sokkal inkább amiatt, hogy egy új autonóm (ha nem is független) Lengyelország létrehozása esetén mindkét nagy birodalomnak le kellett volna mondania a maga valamelyik területéről, legalábbis az afeletti közvetlen ellenőrzésről. Hamarosan az is kiderült a két nagyhatalom hadvezetése számára, hogy ha kivonják is Piłsudskit a forgalomból (mint ahogy azt meg is tették, a legendás légiós vezér becsukásával 1917-ben), Piłsudski marad a tárgyalások kulcsfigurája (nem pedig a Lengyel Királyság élére átmenetileg kijelölt konzervatív és kompromisszumkészebb Régenstanács), mivel a lengyel katonák nagy része szeretett parancsnokához lojális.
Sajnos azonban az idő, ugyanúgy mint három éve, megint kevésnek bizonyult, hogy Tefner Zoltán a kérdés minden részletét legalább vázlatosan áttekinthesse. (Mondhatjuk úgy is: az előadó kevéssé tudott sűríteni és távolról áttekinteni, ehelyett egy teljes tanulmány minden részletét el akarta mondani. Vagy akár még úgy is fogalmazhatunk: az idő Józef Piłsudskinak dolgozott, de Tefner Zoltánnak ezúttal nem.) Mindezek miatt lehet, hogy az előadás írott változata még sokkal érdekesebb lesz.
Andrzej Kowalak (tolmács és fordító, egykor a Varsói Egyetem Magyar Tanszékének tanársegéde) a lengyel-magyar kapcsolatok egyik kevésbé ismert építőjéről, Tadeusz Stamirowskiról beszélt. Tadeusz Stamirowski a „boldog” békeidőkben elsősorban a kulturális kapcsolatok építésén dolgozott, azon, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia lengyel és magyar polgárai jobban megismerhessék egymást, amire kiváló alkalmat jelentettek az egymás nemzeti ünnepeiről történő megemlékezések Krakkóban és Budapesten. Az I. világháború alatt azonban azt is sikerült elintéznie,
hogy a Piłsudski-légióba magyar önkéntesek is beléphessenek. 1918 novemberében fontos szerepe volt abban, hogy a Lengyel Köztársaság és a Magyar Népköztársaság felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot, és tárgyalni kezdett Árva és Szepes megye egyes területeinek hovatartozásáról. Stamirowski a Tanácsköztársaság alatt is végig Magyarországon tartózkodott. Mikor a lengyel kormány hivatalos képviselője, Jan Szembek 1919 júniusában Bécsbe távozott, Stamirowski akkor is kitartott; Miskolcon lett lengyel konzul. Mellesleg itt ismerte meg magánál jóval fiatalabb magyar feleségét is. 1920-ban pedig a magyar lőszerszállítmányok Lengyelországba juttatásában is fontos szerepe volt.
Ez át is vezetett a következő előadáshoz, amelyet Varga E. László (a Szegedi Tudományegyetem és a Károli Egyetem egykori oktatója) tartott a Lengyelországnak küldött magyar fegyverszállítmányokról. Az első lőszerszállítmány, amit Magyarország Lengyelországnak küldött, nem 1920-ban indult útnak, hanem még 1918-ban, mikor Magyarország lefegyverezte és internálta August Mackensen visszavonuló német csapatait. Nem mondható teljesen, hogy már az ekkori fegyverszállítás is a magyarok „önzetlen segítsége” lett volna „lengyel barátaiknak”. Ez sokkal inkább egy kényszerűség volt. Végül is szerencsétlen esemény volt, hogy Magyarország az ekkor megszerzett német fegyvereket nem tudta a maga védelmére felhasználni: az Antanttal (illetve annak budapesti képviselőjével, Fernand Vix ezredessel) való megállapodás értelmében a Mackensenéktől lefoglalt fegyvereket Lengyelországnak kellett elküldeni. (További tragikus fordulat, hogy Magyarországnak ez a gesztusa nem állította meg a román csapatok előrenyomulását az ország területén.) A Mackensen-hadsereg fegyvereinek elszállítása több szakaszban történt. Az első küldemény megérkezett a rendeltetési helyére
és a Lwówért/Lvivért/Lembergért folyó lengyel-ukrán harcokban kapott szerepet. A szállítmány más részeit a cseh kormány foglalta le a maga hadserege részére. De végül is maradt a fegyvereknek egy kis része, amit a Tanácsköztársaság vezetőségének sikerült visszatartania, és a későbbi magyar honvédő harcokban felhasználnia.
1920 tavaszán-nyarán egy újabb nagy magyar lőszerszállítmány érkezett Lengyelországba.
Varga László véleménye szerint ennek a küldeménynek döntő jelentősége volt abban, hogy a lengyel csapatok Varsónál meg tudták fordítani a „lengyel-bolsevik” háború kimenetelét.
Amellett ugyanis, hogy JózefPiłsudski és stábja egy ravasz haditervet dolgozott ki az ellenség erőinek megosztására, fontos tényező volt, hogy a vörös orosz csapatok parancsnoka, Mihail Tuhacsevszkij alábecsülte a lengyelek utánpótlását.
A következő előadás Ewa Jędrasé (a krakkói Jagiełło Egyetem nemzetközi tanulmányok szakos doktori hallgatójáé) volt, aki a korabeli lengyel sajtó és közvélemény reakcióit vizsgálta a trianoni békekötésre. Az előadásban bemutatott vélemények alapján elmondható, hogy bár Magyarország az I. világháború legnagyobb vesztese,
Lengyelország pedig a legnagyobb győztese volt (mármint azzal, hogy újra létrejöhetett), a lengyelek többsége megértéssel és együttérzéssel viszonyult a magyarok súlyos veszteségéhez. Ugyanakkor a Budapesten tartózkodó lengyel megfigyelők, amellett, hogy a levert, szomorú hangulatról tudósítottak, törekedtek arra, hogy a tragikus események okait is feltárják. Érdekes, hogy pont a konzervatív nacionalista („endek”) ideológus, Roman Dmowski egy kissé félreértette a helyzetet: azt írta, várható volt, hogy Magyarország előbb-utóbb az etnikailag magyar területekre szorul vissza. A szocialista Robotnik (’Munkás’) lap elemzője viszont észrevette, hogy a béke éppen azért igazságtalan, mert nem veszi figyelembe az etnikai határokat. A magyaroknak a trianoni igazságtalansággal kapcsolatos fájdalma később, a következő évtizedben is foglalkoztatta a lengyeleket (már csak ennek háborús kockázata miatt is). Részletesen foglalkozott a kérdéssel például
Konrad Wrzos, a kor népszerű újságírója Európa vulkánjai című külpolitikai elemzésében. De szépirodalmi művekben is gyakran felbukkant a reflexió a trianoni kérdésre.
Ábrahám Barna (az ELTE Román Filológiai Intézetének adjunktusa, korábban a Pázmány Egyetem tanára) előadása azt a rendkívül izgalmas kérdést vetette fel, hogyan kapcsolódhatnak, illetve hogyan kapcsolhatók történelmileg a legendás lengyel-magyar barátsághoz a szlovákok. Manapság Magyarországon is sok szó esik történész körökben a középkori Hungarus-identitásról, azaz a soknemzetiségű hazához, a régi Magyar Királysághoz (Hungáriához) kötődő öntudatról. A szlovák nyelv erre régóta reflektál: náluk megkülönböztetik a történelmi (Nagy-)Magyarországot, „Uhorskót”, amibe magukat is beleértik, és a mai, „etnikai” Magyarországot, azaz „Maďarskót”. (Ez a különbségtétel egyébként eredetileg alighanem a horvátoktól származik, és nem is XX. századi találmány.) A különbségtétel egyesek szerint valamikor a lengyel nyelvben is meglehetett, hiszen a ma használt „Węgier” népnéven kívül a régi lengyelben még sokszor felbukkant a „Madziar” szó is. Mindenesetre a Hungarus-tudatra tekintettel elmondható, hogy a régi lengyel-magyar barátság korábban jelentős részben lehetett lengyel-szlovák barátság is. A XIX. századi magyar országgyűléseken is rendszerint a szlovák többségű (és a lengyelekkel sokkal inkább kapcsolatban lévő) határmenti vármegyék (pl. Trencsén, Turóc) interpelláltak a lengyel szabadságharcosok érdekében. 1849-ben felvetődött a gondolat, hogy a hazájuk újraegyesítéséért és függetlenségéért küzdő lengyelek lehetnek a közvetítők a magyarok és a nekik alávetett elégedetlen szláv népek között. Konkrétan: a Dunai Konföderáció egyik első tervezetét a Párizsba küldött magyar követ,
Teleki László az ottani lengyel emigráció vezetőjével, Adam J. Czartoryskival együttműködve (és valószínűleg nagy mértékben az ő inspirációjára) dolgozta ki.
Az Osztrák-Magyar Monarchia magyar elitje a dualizmustól kapott előnyökkel nemcsak a szlovákokkal, hanem a lengyelekkel szemben is ellentmondásos viszonyba került. Andrássy Gyula közös külügyminiszter gyakran nyilvánította ki személyes szimpátiáját a (galíciai) lengyelek felé, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a kis szláv népekben ellenséget lásson, és jó viszonyt igyekezzen fenntartani a németországi lengyelekkel szemben ellenséges Otto Bismarckkal is. Mindemellett az egész mögött egy olyan gondolat is állhatott, hogy a lengyelek nagy része pontosan attól az orosz cári elnyomástól szenved, amely a magyarországi kis szláv népeket a „pánszlávista ideológiával” próbálja a maga oldalára állítani a magyarok ellen. Így tehát érdemes lehet a lengyeleknek minél kedvezőbb pozíciókat kiharcolni az Osztrák-Magyar Monarchián belül, mert fontos szövetségesek lehetnek az orosz veszély ellen. Mindezek ellenére a lengyel emigráns sajtóban időről időre jelentek meg reflexiók a szlovákokat érő igazságtalanságokról az erőszakos magyarosítási kísérletekről is.
Nagyon érdekes jelenség ugyanakkor a szlovák és a lengyel állam versengése a tátrai határvidéki néprajzi csoportért, a gurálokért.
Ez a versengés, annak eldöntésére, hogy a gurálok szlovákoknak vagy lengyeleknek tekinthetők-e máig érezteti a hatását. Szimbolikus ahogyan szlovák és lengyel részről is támogatják a legendás XVIII. századi betyár,
Juraj Jánošík kultuszát, mintha ezért a figuráért is a két nemzet „versenyezne”.
(Jurko Jánošík, mint a lengyel fociválogatott drukkere egy lengyel sörreklámban. Ha szlovák lennék, lehet, hogy bosszantana ez a kép.)
(Egy szimbolikus hely: a Betyárugrás, ahol Jurko üldözői elől menekülve állítólag átugrotta a Magyarország és Lengyelország határának számító Dunajec folyót (beállítva ezzel a távolugrás 13 méteres világrekordját), ezzel egy időre átkerült Lengyelországba)
Én azért a magam részéről inkább mondanám szlováknak Jurkót. Elvégre Trencsén megyében született, harcolt a Rákóczi-szabadságharcban, és amennyire tudni lehet, élete nagy részét a történelmi Magyarország területén élte le, és ott is halt meg, Liptószentmiklóson (akasztófán). Persze meglehet, hogy egy időben tényleg tevékenykedett az akkori Lengyelország területén is. Bár tudjuk,hogy akkoriban még nemigen beszélhetünk a mai értelemben vett nemzettudatról, de biztos vagyok benne például, hogy az a nyelv, amit Jurko anyanyelvként beszélt elég messze állt az akkori lengyeltől is. (Végül is már az is egy állásfoglalás, hogy szlovák helyesírás szerint írtam le a nevét...)
A XX. század elején több magyar megfigyelő is arra jutott, hogy érdemes lehet a gurálok lengyel identitásának építését támogatni, mert ez megintcsak a „pánszláv”, illetve később a cseh-szlovák agitáció ellen jelenthet szövetségest.
Jerzy Roszkowski (a Krakkói Testnevelési Főiskola, korábban pedig a zakopanei Tátra Múzeum munkatársa) előadása a Magyarországnak zálogba adott szepesi és árvai területek Lengyel Köztársasághoz való(vissza)csatolásáról szólt.
A téma (már csak a gurálok kérdéses identitása miatt is) szorosan kapcsolódott az előző előadáshoz is. Közvetlenül az I. világháború után ez, a szepesi és árvai területek kérdése lehetett az, ami leginkább konfliktusforrást jelenthetett a magyar és a lengyel érdekek között. Azonban, mint kiderült, ennek megoldására Magyarországnak a háború veszteseként már nem sok hatása lehetett, így a probléma inkább a Lengyelország és a Cseh-Szlovák Köztársaság közötti konfliktus részeként vetődött fel. A két ország viszonya az I. világháború utáni években (de tulajdonképpen még az utána következő húsz évben is) amúgy is ellenséges volt Těšín-Cieszyn (Teschen) és környéke hovatartozása miatt is.
(A lengyel-cseh határ Cieszyn és Těšín között ma már csak szimbolikus. Az Európai Unió gyakorlatilag újraegyesítette a két várost.)
A konfliktus rendezése során azonban megmutatkozott az is, hogy a gurálok körében folytatott lengyel propaganda mennyire ért be: a vidék lakossága jelentős részben vallotta lengyelnek magát. Ugyanakkor a nagy nemzetközi diplomáciai konfliktus itt is sajnálatos módon kis helyi polgárháborús összeütközés formáját öltötte. A végső rendezés inkább Lengyelországnak kedvezett, mégis elmondható, hogy egyik fél sem volt maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, és ez további hosszú évekre mérgezte meg a lengyel-csehszlovák viszonyt. A magyar-lengyel kapcsolatokra azonban nem volt ilyen súlyos hatással.
A térség területének és az itt felvetődő nemzetiségi kérdések történetének folytatása volt a következő előadás, amelyet Janek István (a MTA Történettudományi Intézetének munkatársa) tartott az 1938-1939-es szlovák-magyar-lengyel tárgyalásokról. A CsehSzlovákia felosztása körüli tárgyalások ekkor megint jelentős magyar-lengyel közeledéshez vezettek, főleg a két ország katonai hírszerzése között, nagyrészt a csehek elleni éllel. A szlovákokhoz való viszony azonban mindkét fél számára kérdéses, bonyolult, és a nemzetközi fejlemények függvényében gyorsan változó volt. Abban ugyanakkor még mindegyik tárgyaló egyetértett, hogy a túlzottan erős német terjeszkedésnek is gátat kellene vetni. A szlovákokkal való tárgyalás kulcsfigurája, azaz a legtekintélyesebb szlovák vezető
Andrej Hlinka volt (akit persze a Horthy-rezsim sok vezetője nem szívlelt a korábbi (még a világháború előtti) magyarosító törekvések ellen kiálló magatartása miatt). Hlinka azonban beteg volt, hamarosan meg is halt, és nehezen lehetett kiszámítani, hogy az utána maradt űrt ki tudja betölteni: Jozef Tiso (aki Hlinkához hasonlóan katolikus egyházi vezető volt) vagy Karol Sidor, esetleg a magyarok felé korábban kétértelmű gesztusokat tevő Vojtech Tuka. Az 1938-ban Budapesten megrendezett Eucharisztikus Kongresszus jó alkalmat teremtett Tiso számára, hogy mint ide érkező egyházi személy feltűnés nélkül tárgyaljon a magyar külügyi vezetőkkel, például Kánya Kálmánnal is. Az azonban, hogy a magyar vezetésben erősödött a német orientáció, Tisót is egyre inkább a németekhez való alkalmazkodás felé sodorta. Ez később végzetesnek bizonyult sok (zsidónak bélyegzett) szlovák állampolgár, de hosszú távon személyesen Tiso számára is,
akit 1946-ban mint kollaboráns háborús bűnöst végeztek ki.
Ugyanennek a történetnek újabb részleteit bontotta ki a következő előadás is, melyet Dariusz Dąbrowski (a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa) tartott a magyar-lengyel közös határ létrejöttéről és kiépítéséről 1939-ben.
Az előadásból azt lehetett levonni, hogy a csehszlovák területen megjelenő lengyel diverziós egységek tevékenysége minden előzetes egyeztetés ellenére meglepetésként érte a magyar hírszerzést, azonban a megváltozott helyzetre gyorsan reagáltak. Ezután pedig az új közös határ létrehozása jó alkalmat teremtett a lengyel-magyar barátság demonstrálására.
(Az egymással haverkodó magyar és lengyel határőrökről ekkor készült fényképek máig is jó alapanyagot szolgáltatnak a legendás „ezeréves barátság” vizuális megjelenítéséhez.) Az akkori hangulatnak igen jellemző kifejezője egy korabeli propagandaszöveg, amely így szólt: „Dolgozzunk a békéért és a közös hatalomért.” (más lehetséges fordításban: nagyhatalmiságért).
(Folytatjuk...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése