Visszatérés Szárszóra IV. (Kommunikáció)

Ilyenekről vitatkoztunk mi ott a Velencei-tó partján. És mit látott mindebből a külvilág? Igazából a maga idejében talán nem sokat. És utólag?
Egyszer betévedt egy nagyhasú, és eléggé nagyhangú, beképzelt ember a kemping területére, és faggatni kezdte az embereket, a fiatalokat, mi is folyik itt. Elmondták neki. Sajnos nem én beszéltem vele, így nem tudom, pontosan mit mondott, de akik elmesélték azoknak a szavaiból úgy vettem ki, hogy fontoskodva és kioktatóan kérdezett vissza, hogy minek ilyenfajta útkeresés nekünk. Minek a mai fiataloknak utat keresni, miért nem jó az, ami van?
Hát igen. Ha tényleg ezt mondta, akkor ez megint az a fajta rosszindulatú értetlenség amivel ilyen ifjúsági kezdeményezéseknek mindig meg kell küzdenie. Hogy az ifjúság ne „politizáljon”, legalábbis ne önállóan, inkább kövesse a „bölcs öregek” tanácsait, illetve utasításait és kioktatásait, és akkor minden oké lesz.

Sipos Gyula, a Györffy-kollégista költő 1941. november 1-jén több barátjával megkoszorúzta Táncsics Mihály sírját. A koszorúzás után két csendőrnyomozó lépett oda hozzá. Egyikük, egy Okos Ottó nevű nyájasan, de azért félre nem érthető fenyegetéssel a hangjában ezt mondta neki:
„ -Maga még fiatal. Járjon a lányokhoz, üljön be a könyvtárba, de ilyesmikkel ne foglalkozzon. Ha egyszer ide [a csendőrnyomozók noteszébe] bekerül a neve, innen ki nem törli semmi változás. Itt megmarad a priusz, mert miránk minden rendszernek szüksége van.”

Sipos Gyula nem hagyta abba, amit addig csinált. Utólag így foglalta össze akkori gondolatait:

„A Szabó Ervin Könyvtár – akkor Fővárosi – ugyanolyan aranyozott és csábító csöndű volt mint ma. Soha nem jártam annyit oda, mint éppen a negyvenes évek elején. A lányok? Talán szebbek voltak, mint ma. És mit jelent az, hogy az ember ott van-e az utcán egy tüntetésen, amikor az eminens kollégiumok bölcsei majdnem az Okos Ottó szavával gúnyolódnak: mi nem törődünk semmivel, megszerezzük a diplománkat, és ránk szükség lesz…?”
(Sipos Gyula: Akkor voltunk fiatalok)

Ami furcsa még: nem messze tőlünk egy másik kempingben meg éppen a Narancsos Párt ifjúsági szervezetének a tagjai táboroztak. Vajon ők miről beszélgettek esténként? Vajon ők is keresik a tért a cselekvésre, vagy elég keretnek érzik a szervezetet, amiben benne vannak? Mit gondolhatnak a mai oktatás helyzetéről? Vannak róla gondolataik? Vannak céljaik?
Szerettük volna megtudni. De nem sikerült őket áthívni a mi megbeszéléseinkre, vitatkozni velük. Mintha semmi híd, semmi közös fórum, mégcsak közös beszédtéma sem lenne köztünk, pedig egy országban élünk.
(Később mikor összefutottunk velük, ahogyan mentek narancssárga egyenpólóban egy „nemzeti” dohánybolt felé, nem álltam meg, hogy oda ne szóljak nekik, azzal a rigmussal, amivel kisgyerek koromban a köztisztasági dolgozókat bosszantottuk:
„Megjöttek a kukások, narancssárga ruhások.”
Jó poénnak tűnt, bár utólag nem feltétlenül vagyok rá annyira büszke.)

Szóval nem tudom, hogyan sikerül kommunikálnunk mindenkivel. Remélem, hogy akik tudják, legalább szétviszik a hírét az ilyen alkalmaknak, találkozóknak, konferenciáknak. Talán sikerül még néhány jó vitát összehozni. Talán sikerül néhány jó tettet is összehozni.