Visszatérés Szárszóra I. (Test, kultúra, testkultúra)

Szóval ott tartottunk, hogy hetven éve zajlott a nagy jelentőségű Szárszói Konferencia (azaz az 1943-as Magyar Élet – Soli Deo Gloria-tábor). Megemlékeztünk róla, ez oké. De mi a helyzet ma? Ma is van bizonyos helyzet, és bár a hazánk éppen nem vesz részt egy világháborúban, azért van sok jelenség, ami aggasztó a „magyar jövő” (ha van ilyen) szempontjából. Szóval logikusan jött agondolat: ha mi, mai fiatalok akarunk valami fontosat, relevánsat mondani a mai korunkról, helyzetünkről magyarságunkról, akkor nem elég hogy megemlékezünk a hetven évvel ezelőtt vitatkozó okos emberekről, hanem nekünk is kellene valami hasonló ifjúsági tanácskozást szerveznünk.
Az ötlet persze nem az én fejemből pattant ki, én megelégedtem volna a sima megemlékezéssel is. Szerencsére itt van Bronzi, aki ennél azért nagyobb igényű ember, és irodalmi szerkesztőként elég kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik ahhoz, hogy élére álljon egy ilyen kezdeményezésnek. Milyen jó hogy vannak ilyen embereink is, nem csak afféle magányos elmélkedőink, meg szellemi közlegényeink!
Na szóval gondolatot tett követett, és megkezdődött egy mai ifjúsági tábor és tanácskozás szervezése. Mint hetven évvel ezelőtt, most is a vízparton, strandon és kempingben, a vitákat időnként kellemes úszkálással és csónakázással szakítva meg.

Nem tudtuk persze az eredeti tábor helyszínét lefoglalni erre a célra, de ez nem is baj. Elvégre nem feltétlenül a hely a lényeg, hanem a szellemiség.
(Ady Endre írta:
„Betlehem, a megváltásnak e térképen föl nem lelhető, földhöz nem kötött hazája, néma.”
Na pont ez jutott eszembe, hogy a magyar nemzeti mitológiában miért ne lehetne ugyanilyen, földrajzi helytől különvált fogalom a „Szárszó” vagy a „Pilvax” szó. Ahogyan idén tavasszal úgy éreztem, hogy a „Pilvax” eljött hozzánk, mert megpróbáltuk megcsinálni az Egyetem elfoglalt termében (mégha az ott megfogalmazott dolgokat nem is sikerült az utcára vinnünk utána), ugyanígy most megcsináltuk a magunk „Szárszóját” a Velencei-tó partján.)

Mindenesetre a dicséret és a köszönet Bronzit illeti azért, hogy ez a nagy találkozás idén létrejött.
A konferencia három napos volt, és én csak a második nap végén futottam be, pedig nagyon szerettem volna például Hodállyal, az egykori Nótakocka Akadémia vezetőjével találkozni, és az ő előadását meghallgatni. Hogy milyen szerencsétlenségek tartóztattak fel az utamon, és mi minden akadályozta meg, hogy én egyenesen a Konferencia helyszínére jussak, az teljesen lényegtelen, ezért most nem is mesélek róla. Amikor odaértem, mindenesetre már este volt, és lezajlottak az aznapi előadások, de még a meghívott előadók és vitapartnerek részvételével lefolytatott kerekasztal-vita is. Nade a programoknak ezzel még nem volt vége, folytatódott az egész egy fórummal, amelyen már én is részt vettem. Hogy mi volt itt a téma, arról majd megemlékezem egy külön bejegyzésben.

Lényeg a lényeg: már hajnalodni kezdett, mikor aludni mentünk. Csak pár órám maradt alvásra, mert másnap én voltam a nap első előadója. De úgy mentem aludni, hogy úgy éreztem: a lehető legjobb helyre kerültem, a lehető legélvezetesebb szellemi pezsgésbe, a lehető legjobb vitapartnerek közé. Megérte eljönni. Emellett volt még egy meghökkentő tapasztalatom: az hogy vannak még ma Magyarországon olyan korombeli, sőt, nálam fiatalabb (!) emberek, akik családi hagyományaik miatt, vagy ki tudja mi miatt, kommunistának nevezik magukat. (És még engem, a „radikális népit”, az „újjászervezett-szociáldemokratát”, a „népi balost”, a „bibóistát”, a „vitányistát” neveznek kihaló dinoszaurusznak?!) A másik meghökkenés akkor ért, amikor magamon láttam, hogy én nem is haragszom rájuk emiatt, megértem, hogy mire gondolnak, és csak néhány apróbb (adott pillanatban kevésbé lényegesnek tűnő) dologban megyek neki az ilyen embernek és nem is próbálom az álláspontját szétzúzni, csak itt-ott finomítani. (Amúgy semmi olyan nem hangzott el a mi akkori vitánkban, amit ne írtam volna már le korábban ezen a blogon.)

Szóval a másnapi napon én voltam kijelölve megnyitó előadónak. A nap témája: közösségeink. Az én témám: a magyar néptáncmozgalom. Hogy miért pont ezt választottam? Igazából a 70 évvel ezelőtti Szárszói Konferenciáról kellett volna előadnom, de arra gondoltam, ha így ennek szellemiségére van meghirdetve ez az egész ifjúsági tanácskozás, akkor biztosan nyüzsögni fognak a téma szakértői. (Hát tévedtem.) Így inkább egy olyan témát választottam, ami sokakat érdekelhet, de nem tudnak vele mit kezdeni. A magyar művelődéstörténet egy fontos eleméről van szó ugyanis, aminek a mai ellenzékiséghez való viszonya nem egészen tisztázott. Na ezt a viszonyt akartam én egy kicsit helyretenni. Megint nem sok olyat mondtam, amit ne írtam volna már le korábban a blogon. (De majd, ha meglesz az előadás teljes szövege, akkor lehet, hogy közreadom itt is.) Egyelőre legyen elég annyi, hogy Vitányi Iván, a NéKOSz és Jancsó Miklós nyomdokain járva közelítettem a magyar néptánchoz, mint kulturális kincshez, éppen ezért nem a ’70-es évektől, hanem a két világháború közötti időszakról kezdtem a történetet. Felvázoltam, hogy milyen társadalomképe lehet a Gyöngyösbokréta és a Muharay Együttes (illetve a NéKOSz) hagyományőrzésének és mi ezek között a lényeges különbség. Állást foglaltam a NéKOSz-féle iskola mellett, és megpendítettem, hogyan lehetne mindezt továbbvinni, hogy a mai néptánc ne a „cifra nyomorúság” mai megfelelője legyen.
(Most látom, hogy ezeket mégsem mind írtam le ezen a blogon. Hm, muszáj lesz az előadás szövegét ide kitennem. Sor fog erre kerülni, csak kis türelmeteket kérem.)

De már jött is a következő előadó: Carmen. Ő félig kubai, félig magyar lány, itt született, itt is nőtt fel, de egyetemre már Dániába ment. Olyasmivel foglalkozik, ami itt. Magyarországon még kevésbé kidolgozott tudomány, Dániában viszont az egyetemen oktatják: pszichomotorikával. Azaz a mozgás, a testtudat és a psziché összefüggéseivel. Az előadásának is ez volt a témája. Vagyis a test-tudat és a közösségi öntudat (mondanám, hogy politikai öntudat, ha nem húzódoznátok ennyire még mindig a „politika” szótól) összefüggéseiről. Sajnos néha kicsit belezavarodott abba, mit is akar mondani, így az egész előadás nem nagyon jutott tovább annak megfogalmazásán, hogy a két dolog között összefüggés van. Mert én is érzek igazságtartalmat az egészben, és ez a témámhoz is kapcsolódik. (Hiszen miről szólnak Vitányi Iván filozófiája és László-Bencsik Sándor írásai, ha nem erről? Jancsó Miklós filmjeiben mi fejezi ki a szabadságot, ha nem a dinamikus mozgás; például a Még kér a népben vagy a Fényes szelekben? Gyanítom, hogy Körtvélyes Géza is foglalkozott a kérdéssel. És ezek mind mesterüktől, Muharay Elemértől hozták az alapokat az ilyen dolgok megfogalmazásához.) Másrészről viszont: a Harmadik Birodalom is propagálta a sportot, és a jelenlegi nerista neogörénykurzus is propagálja a táncot, mint szórakozási formát. Akkor mi a különbség? Nyilván az, hogy az emberi érzelmeket, a felszabadultságot, a spontaneitást ki mennyire akarja, korlátozni, irányítani, keretbe terelni. De hogy ez pontosan hogy van arról még egy részletesebb tanulmány kellene. Carmen szakdolgozata pont ezekkel fog foglalkozni. Kíváncsian várjuk.

(-Madzsarné Jászi Aliz és Dienes Valéria” –súgja a fülembe közben Őzike.
-Mi van velük? –kérdezem.
-Ők is ilyenekkel foglalkoztak, a mozgás, a test-tudat és az öntudatosság, illetve a felszabadultság összefüggéseivel. Csak ők még a XX. század elején.
-Hm, akkor őket is fel lehetne a továbbiakhoz használni. Csodálkoznék, ha Vitányi és Körtvélyes nem utaltak volna vissza rájuk is.)

(Kitérő: Ugyanakkor, ha belegondolok, mennyi testi hibás, sérült ismerősöm van, akiknek a szellemével és demokratikus öntudatával semmi baj nincs. Sőt, annál inkább igyekeznek fénylő szellemükkel példát mutatni szabadságszeretetből, ha már futásukkal és táncukkal nem tudnak. Talán mégsem ilyen egyértelmű az összefüggés. Bár abban biztos vagyok, hogy az öntudat is visszahat, mégpedig pozitívan hat vissza a test-tudatra.)

Nos, összességében úgy gondolom, olyan volt ez az előadás, mint egy útjelző tábla, ami egy út kezdetét jelzi. Még nem látjuk be az egészet, de látjuk, hogy erre az útra izgalmas rálépni, mert még sok izgalmas meglepetést fog tartogatni.

Mindenesetre mind én, mind Carmen izgalmas kérdéseket kaptunk a hallgatóságtól, és az sem utolsó dolog, hogy mindketten felfedeztük magunknak a másik témáját is. Lehet, hogy ez egy gyümölcsöző együttműködés kezdete lesz? Lehet. Azért kíváncsian vártuk azt is, hogy milyen kérdések jutnak eszébe a hallgatóságnak a továbbiakban, mit fognak az esti fórumon felvetni.

(Folytatjuk)