Nos hát, a második altéma a „közösségeink” témakörén belül úgy látszik a … másféle nemi identitásúak. (Vagy hogy kell ezt mondani?) Van erre mostanában egy négybetűs rövidítés, úgymint LMBT, azaz: leszbikus + meleg + biszexuális + transzvesztita.
Engem ez a téma engem sokáig nem nagyon érdekelt (persze mondhatnám úgy is, hogy „hidegen hagyott”). Úgy értem, nem nagyon gondoltam, hogy nekem bármi közöm lenne bármelyik másik ember szexuális viselkedéséhez, amíg az illető partnere is beleegyezik mindabba, amit az illető csinál. Miért nem lehet ezzel mindenkit békénhagyni? –kérdeztem. Még akkor is így álltam a dologhoz, amikor megismertem Emerkát illetve Seprőt. Mindketten harcos képviselői az egyenlő elbánásnak, és a másféle nemi identitásúak, illetve szexuális viselkedésűek jogainak, pedig egyikük sem sorolható be a fenti csoportokba. (Amennyire tudom. De mit foglalkozzak én ezzel?) Mégiscsak tisztelni illene azokat akik szeretik egymást –ez az elvem. A részletekről meg heteroszexuális párok esetében sem feltétlenül akarok tudni. (Ez persze azt jelenti, hogy sokszor én is hátrányosan megkülönböztetek. Egy heteroszexuális pár esetében nem tolerálom, ha megfogják az utcán egymás seggét, míg egy homoszexuális pár esetében már azt sem feltétlenül, ha egymás kezét fogják meg. Ezzel kénytelen voltam szembesíteni magamat, de mindeddig nem tudtam mit kezdeni vele.) Azt sem értettem, hogy ha én a társadalmi különbségek csökkenttéséért, az esélyegyenlőségért akarok harcolni, akkor miért kellene nekem a homoszexuálisok és heteroszexuálisok egyenlőségért is kiállni? Elfogadom őket, és kész. Az meg külön idegesített, hogy ha valakinek elkezdek a társadalmi igazságosságról és méltányosságról beszélni, akkor az illető egyszercsak nekem szögezi a kérdést: „Szóval te a buzik pártján állsz?” Mi köze ennek az egészhez? (Ez még rosszabb, mint amikor valaki azt hisz, hogy aki a magyar progresszió hagyományaira akarja felhívni a figyelmet, az csak „zsidó” származású lehet.) Egyébként sincs annyi meleg arányaiban a társadalomban, amennyi éhező, elnyomott, megalázott, kizsákmányolt heteroszexuális.
Azért idővel be kellett látnom, hogy a téma mégiscsak fontos. Egyrészt az emberek ma már szabadabban beszélnek a szexualitásról általában, hát természetes, hogy igényük van arra is, hogy ennek a különböző formáiról beszéljenek. Ha pedig igény van erre, akkor mégiscsak az a jó megoldás, hogy erről beszélünk. Nem pedig az, hogy úgy teszünk, mintha a jelenség nem is létezne. Inkább vezessük rá az embereket, hogy ez nem is olyan szörnyű dolog. (Valamikor én is homofób voltam; még azelőtt, hogy úgy gondoltam volna, hogy ez az egész nem nagy ügy. Engem is rá kellett vezetni néhány okos szóval, hogy ez az egész egy természetes jelenség, amit nem kell utálni. Engem például sikerült meggyőzni.) Egy jó meggyőzési forma a pozitív „meleg” szereplők szerepeltetése a filmekben, bár az utóbbi időben talán egy kicsit ezzel is túllövünk a célon: arányaiban mégsincs annyi homoszexuális ember, mint amennyi a mai idők filmjeiben felbukkan. Másrészt, ha mindig csak humorforrásnak használjuk ezeket az embereket, és az ő irányultságukat, akkor a nézőnek mégiscsak az fog lejönni az egészből, hogy a homoszexuálisok valójában nevetséges, esetleg szánalmas figurák. Miközben nem. (A humorérzékük azért általában jó, legalábbis azoknak, akiket én ismerek.)
A mai, itteni előadások mindenesetre izgalmasak voltak. Elsőként Bogoly Berti beszélt a LMBT társadalom nyelvi megnyilatkozásairól. A hatáshoz azért az is hozzátette a magáét, hogy Berti egy rendkívül jó előadó és kedves, mosolygós lány, aki folyamatosan kommunikált a hallgatósággal, így aztán az egész összességében egy nagyon jó kis előadás lett. Legmeghökkentőbb megállapítása talán az volt, hogy a transzvesztiták tulajdonképpen előadóművészek, az amit művelnek pedig tulajdonképpen egy performansz. Érdekes gondolat és elsőre tetszik is nekem, bár nem valószínű, hogy ha egy most erre járna, akkor az lenne az első reakcióm, hogy megtapsolom.
Az előadás végén még feltettem a kérdést, ami régóta nem hagy nyugodni: hogyan kell nevezni a homoszexuálisokat? A leszbikus az rendben van, de milyen elnevezés illik a férfiakra? A „meleg”-re nem áll rá a szám, az egy olyan szó, amit túl gyakran kell használnom más értelemben, tehát egy hőmérsékleti szintet és nem szexuális viselkedést jelent számomra. A „homoszexuális” túl hivatalos, hosszadalmas, és túl idegenül, tehát erőltetetten hangzik, márpedig amit elfogadsz a mindennapi élet részének, azt nem egy nehézkes-hivatalos névvel akarod illetni. A „buzi” sértő, a „homokos” meg még sértőbb. Van-e egyáltalán jó szó erre? Berti sem tudott mást javasolni, mint a „meleget”, tekintve, hogy az illetők is ezt használják magukra. A „buzit” csak akkor használják magukra, ha önironikusak akarnak lenni, bár van olyan heteroszexuális is, akitől elfogadják.
A következő előadásban bemutatkozott a Queer Kiadó. Ez egy igazán különleges könyvkiadó, amit fiatalok hoztak létre saját erejükből, többek között saját műveik kiadására. A queer szó eredetileg a „másféle nemi identitású” embereket jelenti. Ennek megfelelően a Kiadó maga is eleinte a szexuális orientáció szempontjából kisebbségnek számító emberekkel foglalkozott, ma már sokkal több szempontból igyekszik körüljárni az általa kiadott művekkel a „másság” fogalmát. (Mielőtt bárki a mostanában felkapott, előregyártott sémákkal akarna beszólni: Nem, nem „kultuszt akarnak teremteni a másságnak”, nem reklámozni, nem terjeszteni és népszerűsíteni akarják a másságot, csak ábrázolni akarják azt. Többek között azt, hogy sérültnek, homoszexuálisnak, leszbikusnak, etnikai kisebbségnek, betegnek, családon belüli erőszak áldozatának stb. lenni egyáltalán nem könnyű és nem vidám.) A Kiadó vezetője azt mondta: „A különbözőség nem téma.” Azaz az emberek egymástól való különbözősége természetes dolog. Az irodalmi téma, a kiadó által preferált irodalmi anyag ott kezdődik, ahol valami túlmutat a különbözőség puszta ábrázolásán, deklarálásán.
A magam részéről a Queer Kiadót egy bátor kísérletnek tartom, noha a koncepciójukból sokminden nem világos számomra, más dolgokat pedig eléggé következetlennek tartok. Például azt, hogy ha ilyen témákról akarnak könyveket kiadni, miért csak szépirodalmi könyveket adnak ki. Miért nem közelítik meg a kérdést a szociológia felől is? Miért nem próbálnak riportokat, szociográfiákat készíteni az ilyen „kirekesztett”, vagy magukat ilyen-olyan formában kívülállónak érző emberek csoportjairól? Azok, akik Szárszón hetven évvel ezelőtt összegyűltek, pont azért tudtak némi hatással lenni a társadalomra, mert nem ragadtak le csak a szépirodalomnál, sem csak a száraz szociológiai adatoknál, hanem mertek valami újat, újszerűt valami sokaknak szólót kitalálni (az irodalmi-szociográfiai riportot), amivel felhívhatták a magyar parasztság problémáira a figyelmet.
A másik: nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerző olyasmit mondott: „Miért csak hetero-irodalom [így!] van a könyvesboltok polcain?” Az, hogy valaki bizonyos fajtáját műveli az irodalomnak, nem ok arra, hogy az irodalom minden más fajtáját, műfaját és hozzáállását egy kalap alá vegye. (Történészeknél sem szerettem sosem, ha valaki, aki a nők társadalmi helyzetével foglalkozik különböző történelmi korokban, minden másfajta történeti felfogást és narratívát „férfi-történelemnek” nevez.) Ugyanakkor ha belegondolok, valamennyire igazuk is van. Milyen képet alakítanak ki ma a társadalomban a „melegekről” például? (Bocsánat, még mindig nagyon nehezen áll rá a billentyűzetem ennek a szónak az ilyen értelemben való használatára.) Ma már kötelező például, hogy a legtöbb emberhez eljutó népszerűnek szánt filmekben mindig legyen legalább egy „meleg” szereplő, így hát legtöbbször van is. De ezeket a szereplőket legtöbbször humorforrásnak használják, vagyishát úgy mutatják be őket, mintha valamilyen egyéb szempontból is mások lennének, mint a társadalom egyéb tagjai, azaz, mintha kicsit ilyen-olyan szempontból deviánsok lennének. Holott ez nem így van, szellemi képességeikben, érzelemvilágukban ugyanolyanok (illetve ugyanolyan sokszínűek) lehetnek, mint egy heteroszexuális ember. Így aztán igenis szükség lehet az olyan művekre, amik az ilyen emberek belső világát, érzelmeit, vívódásait, nehézségeit mutatják be, és nem komikus mellékszereplőknek használják a „melegeket”.
A Queer Kiadó bemutatását és a róla való interaktív beszélgetést természetesen felolvasás is követte. El kell ismerni, hogy a Queer állandó szerzői között vannak olyanok, akik igazán tehetséges modern írókká nőhetik még ki magukat.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése