A film forrásvidékét több helyen is lehet keresni. Egyrészt ha valaki megkérdezné, hatottak-e a népi írók a magyar filmművészetre, akkor Kósa Ferenc mellett Szomjas Györgyöt tudnám említeni igenlő válaszom igazolására. A Talpuk alatt fütyül a szél a nagy magyar Alföldet akarja bemutatni, csikósokkal, gulyásokkal és gémeskutakkal, de némileg azért elszakadva a külfödieknek feltálalt betyárromantikától, jóval „földszagúbban” és életszerűbben, mint azt a pesti Váci utca kirakatai teszik. (A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a fajta idilli-romantikus eelképzelés nagyon sokszor megtéveszti magukat a magyarokat is, tehát egy ilyen film nagyon-nagyon hasznos nekünk is.) A hangulatról eszünkbe juthatnak a pásztorköltő, Sinka István novellái és versei, de még inkább Móricz Zsigmond: Barbárok című elbeszélése. Az is egy erősen népballadaszerű történet, de olyan, ami mentes a stilizáltságtól, nagyon kemény már-már naturalista valószerűségre törekszik. Tulajdonképpen a Talpuk alatt fütyül a szél is egy ballada, egy ének, aminek a története kevés mondattal összefoglalható, de igazi íze, zamata a hangulatteremtésben van.
Nem mellékes, hogy az 1970-es években megindult a Táncházmozgalom, amelynek szintén volt ilyesmi célja: a szirupos mű-folktól térjünk vissza az eredeti falusi paraszti zenéhez és tánchoz. Nyilván maga ez a törekvés is meghozta az érdeklődést a paraszti és pásztori élet más aspektusai iránt is. Ez az érdeklődés is segíthette a film létrejöttét. És hát az sem véletlen, hogy a film zenéjét eredeti népdalokból maga a Táncházmozgalom atyja, Sebő Ferenc állította össze.
A Talpuk alatt fütyül a szél illeszkedik ugyanakkor az 1970-es évek második felének egy jellegzetes magyar filmművészeti trendjébe. Ez is egyfajta romantikus illúziókkal leszámoló trend volt a maga idején, valamilyen szinten ez is kapcsolódik a Móricz Zsigmond-féle kőkemény realizmusigényhez. Lényege röviden összefoglalható: csináljunk olyan filmet, ami valahogyan valami nagy történelmi eseményünkhöz (például az 1848-as szabadságharchoz) kapcsolódik, de vessük el belőle az emelkedettséget és a pátoszt, ábrázoljuk a kisember szemszögéből („alulnézetből”) és lehetőleg minél naturalistábban, szenvedéssel, vérrel, csúnya halállal, hogy megtudja a néző: harcolni és hősi halált halni nem is olyan romantikus dolog, mint hinni lehetne.
Mielőtt rátérnék a mostani elemzésünk tárgyául szolgáló filmre, mondok néhány példát, a teljesség igénye nélkül.
Sára Sándor: 80 huszár. Ez talán a legismertebb ilyen darabja ennek a trendnek. Egy külön bejegyzésben majd részletesebben szólok róla.
Rényi Tamás: Élve vagy halva. Az 1849 utáni évek ellenállási kísérleteiről szól. A főszereplő, a valóban létezett Noszlopy Gáspár (Balázsovits Lajos) szabadcsapatot szervez, és ahol lehet, fegyveres partizánakciókkal próbál bosszút állni az osztrákokon. A film az első magyar akciófilmek egyike is lehetne tele lövöldözéssel és robbantgatásokkal, néhol már-már öncélúan. Lehet, hogy erről is írok majd egy külön bejegyzést, és ha be tudom szerezni a felvételt, készítek hozzá egy „kill-countert” is. (Ilyesmit.)
Rózsa János: A trombitás. Ez talán a lebrutálisabb, legerőszakosabb magyar film, amit valaha láttam. Ez a kuruc-romantikával számol le. Kibelezés, karóbahúzás, ilyesmik is vannak benne, de nem öncélúan. Magáról az emberi brutalitásról és annak önigazolásáról, szóval az elaljasodásról mondanak el egy történetet. (Amúgy zseniális benne az ifjú Koltai Róbert mint ártatlan arcú rablógyilkos haramia és Szörényi Levente filmzenéje is egészen rendkívüli, kicsittalán Ennio Morricone-utánérzés, de ez senkit nem zavar.)
Szóval a Talpuk alatt fütyül a szél illeszkedik is ebbe a trendbe, de azért kicsit még visszatér a romanticizáláshoz (vagy mihez) is. Nem akar még annyira fejbevágóan mítoszromboló lenni, mint amennyire Szomjas György másik, későbbi betyárfilmje, amiről majd a következő bejegyzésben lesz szó. Például: a betyár itt még sokkal közelebb áll a népmesék igazságtevő hősének alakjához, és csak részben veszélyes bűnöző. Majd látni fogjuk, hogy ez hogyan változik később.
És van egy harmadik forrása is a Talpuk alatt fütyül a szélnek, az eddigiekkel egyébként szoros összefüggésben: ez tulajdonképpen egy western-film, magyar környezetre átültetve. (Nem véletlenül nevezték el a kritikusok azonnal easternnek.) Az általános hangulat és a történetvezetés mellett a klasszikus westernfilmek egy-két tipikus eleme konkrétan is benne van. Pl.: a kocsmaajtón kizuhanó ember vagy az ún. Mexican standoff.
(Mexican standoff: (egyeseknél szó szerinti fordításban, „mexikói felállásként” is előfordul): minden olyan feszültségteremtő jelenet, aminél a fő kérdés (és a feszültség forrása): ki fog először lőni, és mikor?)
A történet maga a Sergio Leone-filmekre annyiban is utal, hogy sokszor emlegetik a szereplők, hogy bizony más világ van már, mint régen volt, nem olyan vad, szabad, kezdünk elfogyni mi régivágású fickók stb. (Ugyanaz a hangulat, mint ami a Volt egyszer egy Vadnyugatból árad…) Pedig a történet szerint még csak 1837-ben járunk, korántsem a végén, hanem éppenséggel a kellős közepén a magyarországi betyárvilágnak. Amúgy állítólag ennek a filmnek az alakjai is állítólag legalább részben léteztek, mert a forgatókönyv alapját a néprajzi gyűjtések mellett levéltári kutatások is képezték, ott találták az alkotók a betyárok és csendbiztos neveit. És akkor végre rátérve a történetre:
Karcag környékén megszökik a börtönből a rettegett betyárvezér, Farkos Csapó Gyurka (Đoko Rosić), akinek célja, hogy bosszút álljon azokon, akik annak idején a törvény kezére adták, másrészt, hogy újra átvegye az uralmat a pusztán. A pásztorok örülnek Gyurka visszatértének, de a földet nyugiban művelni akaró parasztok nem igazán. És persze a vármegye sem, ezért megbízzák az elfogásával Mérges Balázs csendbiztost (Bujtor István). A csendbiztos pedig őrlődik két malomkő között: szeretne is eleget tenni kötelességének, de valahogy mégsem akarja komolyan elkapni az általa nagyon tisztelt Gyurkát. Kettejük ellentmondásos viszonya egy igen érdekes (vicces) üldözési jelenetben jut kifejezésre, aminek poénját/ kimenetelét most nem
A szereplők: a Szomjas György-filmek jellegzetessége (ezt mindig elmondom) sosem a bonyolult/ kifinomult színészi játék, hanem a hiteles arcok felvillantásának igénye. Ez itt is igaz. A színészek mély tekintetükkel maguk is hozzájárulnak a film atmoszférateremtéséhez. (Nem, nem olyan semmintmondó, hosszú közelikre kell gondolni, mint Koltay Gábor Honfoglalásában. Itt minden tekintetnek (mint ahogy minden szónak is) súlya, mondanivalója van.)
Đoko Rosić mint Farkos Csapó Gyurka: a félig szerb, félig bolgár színész nagyon keresett volt a magyar filmesek körében, különösen a ’70-es és ’80-as években. Minden rendező bele akarta tenni a filmjébe, különösen, ha történelmi filmről volt szó. Ő volt a kemény, hiteles magyar arc, pedig nem is tudott magyarul. (Később azért megtanult.) Itt, erre a szerepre telitalálat volt. A hangja Bessenyei Ferenc, aki egészen biztosan nem tudott volna saját személyében ekkorát alakítani, de szinkronhangnak tök oké. (Amúgy Gyurka elég keveset beszél a film során, így sok rontanivaló nem volt.)
Bujtor István mint Mérges Balázs csendbiztos: hát ő azért szerintem vehette volna egy kicsit kevésbé merevebbre a figurát. Mint mondtam, a karakterek túlbonyolítása helyett a hitelesség volt a cél, de Bujtor színészi játéka néha már-már túl minimalistára sikeredett. Azért a csendbiztos vívódása, belső küzdelme így is remekül átjön a vászonról.
Vladan Holec mint Jeles Matyi: egy másik szerb színész. Az ő esetében kevésbé világos, hogy a Gyurka helyére törő ambiciózus ifjú betyár szerepére miért kellett egy külföldi színművész. Tök jól eljátszhatta volna akár Cserhalmi György is (aki a hangját kölcsönözte hozzá). De azért nem rossz, bár ő is lehetne egy fokkal karakteresebb.
Bordán Irén mint Parti Bözse (csaplárosné): az egyetlen komolyabb női szereplő. Intrikus, veszedelmes végzet asszonya, de lehetne még több szerepe.
Szilágyi István „Pityi” mint pandúr: mivel Szilágyi István valamikor zsoké volt, korábban gyakran kapott lovas szerepeket. Mint itt is. De neki is juthatna kicsit több szerep is. Ha lenne ebben a filmben comic relief, akkor azt rá lehetne bízni. De nincs. És nem tudom, hogy szándékosan nincs-e vagy akartak bele tenni, csak aztán nem sikerült viccesre. Mindenesetre Pityi bácsinál mindig az volt az érzésem, hogy nagyon ügyes színész, csak a filmesek sosem hagyják az ügyességét kibontakoztatni, mindig csak egy kicsivel bíznak kevesebb szerepet rá, mint amivel kellőképpen felvillanhatna. (Kivéve A rab ember fiai című filmet). Na de ez másik téma.
Reviczky Gábor mint Babák Ferkó: ez egy nagyon rövid, és igazából nem is túl fontos szerep. Csak gondoltam, megmutatom, hogy Reviczky Gábor ilyen is volt valamikor. Nem mondtátok volna meg, hogy ez ő, igaz-e?
Összességében a Talpuk alatt fütyül a szél egy kellemes kis film. Vannak, akik szerint megöregedett, túlságosan a ’70-es években gyökerezik, de szerintem ez nem akadály. (Főleg mert a ’70-es évek nem volt egy rossz kor, ami a magyar szellemi életet illeti. Sőt szerintem egy kifejezetten pezsgő kor lehetett.) Úgy tud meríteni a western-műfajból, hogy nem válik erőltetetté, gagyi utánérzéssé. Nagyon magyar film, méghozzá a lehető legjobb értelemben vett nagyon magyar. Egy haverom szerint: ezt a filmet minden „népi arcnak” (értsd: népzenésznek és néptáncosnak) látnia kellene, hogy fogalma legyen az „autentika”, hitelesség mibenlétéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése