2015. június 13., szombat

Közkívánatra: magyar filmek a szenvedésről

Még mindig az előző filmajánlók tematikájához kapcsolódva. A múltkor valaki a Facebookon felvetette, hogy miért nem készülnek ma olyan filmek, amelyek a magyarokról szólnak a II. világháború idején. Mondtam neki, hogy éppen most kapott Nagydíjat Cannes-ban egy egészen friss (tavaly forgatott) film ilyen témában. A címe: Saul fia. Az illetőt kielégítette a válaszom; megegyeztünk, hogymegnézzük a Saul fiát a moziban, és majd meglátjuk, mit tudunk mondani róla. Ez rendben is lett volna. Hanem a kommentek, amik beszélgetésünk alá érkeztek…!

Hát szóval még a legudvariasabbakról is csak azt tudom mondani, hogy nem hagyták ennyiben a dolgot. Vagyis arra akartak kilyukadni, hogy miért nem készülnek olyan filmek, amik a magyarok szenvedéseiről szólnak a II. világháborúban, de nincsen bennük szó a holocaustról. Egyesek elkezdtek finoman és távolról valami hülye összeesküvéselméletekre célozgatni, miszerint szándékos elhallgatásra kellene gyanakodnunk.
Rosszindulatúnak tartom a feltételezést, hogy a történelem legnagyobb magyarirtásának áldozatai nem is voltak magyarok. (Ha polákok vetnék fel ugyanezt, azaz megkülönböztetnék a zsidókat a lengyelektől, akkor nem látnék itt rosszindulatot, mert a lengyelországi zsidók a két világháború között nem mind asszimilálódtak nyelvileg, azaz volt zsidó illetve helyesebben jiddis nemzetiségi kisebbség is Polákországban. De Magyarországon, ahol a zsidóság csak vallást jelentett, meg egy magyarságon belüli speciális szubkultúrát, ott nincs értelme zsidókat és magyarokat megkülönböztetni. Bár lehet, hogy volt, akik megtették magukkal, de ez egyéni probléma.) Nade eltekintve a rosszindulattól úgy gondolom, hogy a „zsidó” magyar népesség és a nem zsidó magyar népesség II. világháborús szenvedéseit nem lehet különválasztani egymástól.

Ennek ellenére a múltkori nyavalygó, és szándékos elhallgatást sejtő rosszindulatú kommentelőknek szeretném megmutatni, hogy a ’70-es és ’80-as években készültek dokumentumfilmek és játékfilmek is a magyarság II. világháborús szenvedéseiről, olyanok is, amelyek nem kifejezetten a holocaustot tolták előtérbe. Néhányat mindjárt be is mutatok. Hogy ma miért nem készülnek, arra van egy elméletem, de azt majd csak a végén mondom el. Nem biztos, hogy örülni fogtok neki, de arra is esetleg választ kaphattok belőle, hogy miért gondolom, hogy nem különválasztható „zsidó” és „nemzsidó” szenvedés.


Hószakadás
Kósa Ferenc filmje 1974-ből. Egy gyimesi csángó katonáról, Csorba Mártonról (M. Szabó Imre) szól, aki szabadságra tér vissza az otthonába, ahol nagyanyja (Mária Markovičová) várja. Marci úgy dönt, hogy mivel a háborúnak hamarosan vége, és egyébként sem lenne nagyon értelme lelövetnie magát, inkább meghúzódik az általa jól ismert nagy hegyek között, és megvárja, amíg vége lesz az egésznek. Csakhogy hamarosan Gyimesbe érkezik egy elég kíméletlen tábori csendőrtiszt (Haumann Péter) az alakulatával. (Haumann Péter egyébként Kósa Ferenc minden filmjében gonosz hatósági embert, csendőrt, ÁVH-tisztet, ilyesmiket játszik, és meglepően jól áll neki ez a negatív karakter.) A csendőröknek feltett szándékuk, hogy katonaszökevényeket fogjanak, mindegy, hogy kiket és hányat, ezért nemcsak Marcit kezdik keresni, hanem a falu egyéb lakóit is piszkálni kezdik. Fellépésükből sugárzik az úri gőg, a parasztok mélységes lenézése.


A másik ember
Szintén Kósa Ferenc filmje tizenhárom évvel későbbről (1987-ből). A történet tulajdonképpen majdnem ugyanaz, mint a Hószakadásnál (a különbség annyi, hogy az hegyek között, ez meg az Alföldön játszódik): 1945-ben egy katona, Bojtár Antal (Jakab Csaba), aki végigverekedte a II. világháborút, egy barátjával, Torda Józsival (Méhes László) önhibáján kívül elszakad az alakulatától, de ha már így esett, úgy dönt, hogy inkább hazamegy. Antit otthon a felesége (Ráckevei Anna) és kisfia, az ifjabb Anti várja.

A kiégett katona elhatározza, hogy soha többet nem öl meg senkit. Ez azonban azért ütközik akadályokba, mert tanyája környékén feltűnik egy nyilas pártszolgálatos tiszt (Holl István) és egy őt csahos kutyaként követő, és szavait szentírásként leső tábori csendőr (Kovács Lajos). További veszély, hogy ha Józsit elkapják, vajon lesz-e benne annyi lelkierő, hogy hallgasson arról, hogy legjobb barátja is a közelben van.
Na, azért ez a film mégsem ugyanaz, mint a Hószakadás: annál sokkal összeszedettebb, átgondoltabb. Mintha itt is az lenne a helyzet, mint Ken Loach esetében a Föld és szabadságnál és a Felkavar a szélnél, hogy Kósa ugyanazt a történetet még jobban, még tökéletesebbe nakarta elmesélni. Sikerült. A film kifejezetten lírai (még realizmusában, sőt naturalizmusában is), lassú tempójú, és a játékidő nagy részében inkább atmoszférát teremt, mint történetet mesél. De azt aztán eszméletlen erővel és mélységgel, az emberi pszichológiát, de a környezetet is nagyon érdekesen bemutatva. A karakterek sokkal kidolgozottabbak, mint a Hószakadásban (Bojtár Antal ugyanakkor félig paraszt, félig értelmiségi: tanyai tanító). További érdekesség a hozzám hasonló táncházrajongóknak, hogy a filmben több népzenész is felbukkan. Az egyik katona például Anti és Józsi alakulatában nem más, mint Berecz András, Antiék egyik szomszédja pedig Ökrös Csaba.
Külön említést érdemelne a film második része (A másik ember II.), amely az ifjabb Bojtár Anti (Varga Zoltán) vergődését meséli el 1956 Budapestjén.

Amellett, hogy nem annyira erős, mint az első rész, szerintem a legjobb 1956-ról szóló filmek közé tartozik. (És 1987-ben forgatták, tetszik érteni?) De erről majd egy másik alkalommal szólok. Illetve, most látom, hogy már szóltam is.


Krónika; Pergőtűz
Sára Sándor dokumentumfilm-sorozata 1982-ből. (A Pergőtűz a sorozat rövidebbre vágott változata). Semmi másból nem áll, mint abból, hogy a Don-kanyart megjárt katonák mesélnek háborús élményeikről. (Azaz egy rendkívül értékes oral-history-forrásgyűjtemény az egész). A maga idején bombaként hatott, és egy rendkívül régóta esedékes társadalmi párbeszédet indított el a témáról. (Pedig, régi törikönyveket látva, nem arról volt szó addig se, hogy hivatalosan tagadni kellett volna azt a tényt, hogy Magyarországot egy elképesztően súlyos veszteség érte 1942-1943 fordulóján, hogy történelmének legsúlyosabb katonai vereségét szenvedte el.)

Az interjúalanyok között az egykori közhonvédtől és munkaszolgálatostól a főtisztig, parasztembertől a híres íróig sokféle ember van. De minél tovább nézi az ember annál inkább elképed azon, hogy a hadsereg mennyire felkészületlenül és gyengén felszerelve ment oda a kemény orosz télbe, és hogy a hadvezetés (a német és a magyar is) milyen mérhetetlen arroganciával állt ehhez hozzá, mennyire félvállról vette, hogy a magyar katonák éheznek, fáznak, sőt megfagynak és nincs mivel lőniük, de még visszavonulniuk sem. Aki ezt megnézi, annak, ha van esze rá kell jönnie, hogy ennyi sok magyar ember halála nem elsősorban a szovjetek gonoszságának vagy a kommunizmusnak vagy más effélének köszönhető, hanem jelentős részben az akkori magyar döntéshozók hülyeségének.


Októberi vasárnap
Kovács András filmje 1979-ből. Az 1944. október 15-ei kiugrási kísérletről szól, arról, hogy hogyan próbálta Horthy Miklós kormányzó úr Magyarországot a II. világháborúból kivezetni. Hát elég bénán és töketlenkedve próbálta, mármint saját akkori és mai kultuszához képest főleg nagyon bénán. Mintha saját népében sem bízott volna. A filmben a legjobb egyébként, hogy semmi kommunista propaganda nincs benne, mármint olyasmi, hogy a kommunisták bezzeg tudták volna, mit kell csinálni. Nem, a kommunisták meg sem jelennek a filmben, az egész tényleg a Horthy-féle elit szempontjából van ábrázolva, elejétől a végéig.

A főszereplő, Géza (Bács Ferenc) is a Kiugrási Iroda egyik tisztje. Aki szintén elkövet egy hibát: túlságosan megbízik egy német diplomata barátjában, az ártatlan arcú Hoffmanban (Klaus M. Brandauer), SPOILER akiről a néző is csak fokozatosan tudja meg, hogy a GeStaPo embere. SPOILER VÉGE. De ez még kis tévedésnek tűnik ahhoz a rengeteg alapvető hibához képest, amit a Kormányzó környezetében lévő tisztek elkövetnek. Legtöbbjük azért ráébred erre, de akkor rendszerint már késő. A mesteri az egész filmben tényleg az, hogy a néző ennek ellenére szorít a magyar szereplőknek (én legalábbis nagyon drukkoltam), pedig tudja, mi lesz a vége. Amúgy egy korrekt feldolgozása az eseményeknek, amennyire én meg tudom ítélni, de valószínűleg sok fikció is van benne, már csak azért is, mert a szereplők nagy része kitalált. (Horthy maga viszonylag kevésszer tűnik fel, akkor is csak rövid időre. Mellette a valódi szereplők közül még a menyének, Edelsheim-Gyulai Ilonának van viszonylag fontosabb szerepe az egészben.)


Végjáték a Duna mentén
Bokor Péter dokumentumfilm-sorozata az 1944-1945-ös egy évről Magyarországon. A sorozat elkészítéséhez bejárta egész Európát és interjúkat készített, szinte minden szóbajöhető fontos szereplővel, akit megtalált. (Akkori idők magyar és német katonatisztjeivel és diplomatáival, de még Eichmann munkatársai is hajlandóak voltak nyilatkozni, megszólal a filmben Angelo Rotta bíboros pápai nuncius, sőt, bár nem engedte, hogy filmre vegyék néhány információt még Edmund Veesenmayer is hajlandó volt mondani.) Az interjúk egy részét külön kötetben is kiadták. Amellett rengeteg korabeli felvételt is látni. De igazán az hatott újdonságként, hogy egy-egy beszélgetés, helyzet rekonstruálására a készítők még játékfilmes elemeket is beemelnek a sorozatba. (Horthy Miklóst például Tyll Attila játssza, Kállay Miklóst Tordy Géza, Sztójay Dömét Kun Vilmos (?!?), Angelo Rottát Kállai Ferenc, Ion Antonescut Horváth Sándor, Hitlert pedig Iglódi István (??!?)). A sorozatból csak két részt láttam végig, de azoknak láttán így kiáltottam fel: „Így kell dokumentumfilmet csinálni!” Ami ugyanis egy elsőrangú ismeretterjesztő sorozattá teszi ezt az egészet, az a remek ritmizálás: nagyon jó ütemben követi egymást a narráció, az interjúk és a játékfilmes szituáció-rekonstrukciók. Még egy mai nézőnek, aki a Discovery Channel pörgősségéhez van szokva, annak is remek élmény lehet (de a Discovery legtöbb sorozatával ellentétben ez a sorozat még iformatív is).

A narráció bizonyos kérdésekben (pl. hogy mi tekinthető elhibázott, és mi jó húzásnak) nem fél határozottan állást foglalni. Ugyanakkor ez sem propagandisztikus: a nézőt intelligens, önálló ítéletalkotásra és vitatkozásra képes emberként kezeli. (Vesd össze a prosztó propagandanyelven „hülyéknek-magyarázok”-stílusban készült mai Szabadság tér ’89-sorozattal!) Mint már említettem, én két részt láttam és a könyvet olvastam el, de ezektől úgy érzem sokkal kerekebb lett a képem a II. világháborúról. (Ehhez még az sem kell, hogy a narrációból mindennel egyetértsek.)

A következtetés
Az elméletet, hogy ma ilyenek miért nem készülnek ugyanakkor nem kizárólag ezek alapján a filmek alapján alkottam meg, hanem a korszak dokumentumainak és szakirodalmának hosszas tanulmányozása alapján. Szóval, hogy miért nem készülnek manapság ilyen filmek, akár dokumentumfilmekre akár játékfilmekre gondolunk? Lehet, hogy részben azért, mert abban az esetben szembe kellene nézni azzal a körülménnyel (és reflektálni kellene rá), amivel a fenti filmek igenis szembenéztek, hogy a magyarok II. világháborús szenvedéseit jelentős részben más magyarok okozták. Tökkelütött politikusok, akik felkészületlenül belenyomták az országot egy esélytelen háborúba, mert úgy gondolták, hogy területek visszaszerzése jóval fontosabb lehet, mint magyarok százezreinek életét megvédeni. Rosszindulatú politikusok, akik tehetséges mérnököket, orvosokat, tudósokat és más rendes (és adott esetben akár lelkesedni is hajlandó) embereket küldtek el a frontra árokásásban meggebedni, mert nem volt elég jó a „pedigréjük”. És azok, akik családokat, azaz magyar nőket, gyerekeket adtak át a náciknak deportálásra, szintén az ország területi épségének (esetleg gyarapodásának) védelme érdekében. Kegyetlen tisztek és altisztek, akik a frontvonalon fontosabbnak gondolták az alárendeltjeik szívatását, mint hogy élve hazahozzák őket. Más tisztek akiket egyszerűen nem érdekelte, hogy a magyar katonák éheznek és megfagynak a fronton, és nemhogy harcolni, de sokszor őrségben állni sincs erejük, mert tisztjeik úgy gondolták, a munka oroszlánrészét úgyis a németek végzik el. És akkor a saját népüket direkt irtó hazaárulókról még nem is beszéltem. Nem,, ennek végiggondolását például nem lehetne megspórolni. Ezért mondom, hogy a magyarok különböző típusú szenvedése szorosan összefügg egymással. Mindennek a holocaust csak egy része, bár az kétségtelen, hogy a legszörnyűbb és a legembertelenebb. De még mindig az a része, amit a legkönnyebb másokra (a németekre) fogni.
Persze lehet, hogy nem így van, de elég sok tényező erősíti bennem ezt a benyomást mostanában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése