(Mai filmkritikánk megjelenését a varsói felkelés kitörésének évfordulójára időzítettük. A szerk.)
Ez a film állítólag az eddigi legdrágább lengyel szuperprodukció, és azt kell mondjam, méltó a hírveréshez, amit körülötte csaptak. (Bár azért korántsem hibátlan.) Elég kár, hogy Magyarországon csak a Lengyel Filmtavasz rendezvény keretében játszotta néhány budapesti mozi, és aztán kész. Szerintem, ha jól hirdetik, fel lehetett volna kelteni iránta az érdeklődést.
A történet a bevált recept alapján készült – fiatalok szerelmi történetén keresztül mutat be egy megrázó történelmi eseményt. Talán ezért is voltak eleinte kétségeim vele kapcsolatban. Szemem előtt a Szabadság, szerelem vérlázító sematikusságának, kevésbé udvariasan fogalmazva ostobaságának példája lebegett. Szerencsére a lengyel filmkészítőkben azért még lehet bízni. Itt ugyanis nemcsak a látványvilág lenyűgöző, hanem magának a történetnek is van íve és tartalma.
Mégis hadd kezdjem az elemzést a látványvilággal, ami egyszerűen elképesztő, minden dicséretet és tiszteletet megérdemel, csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Ahogy mondani szokás, keresgéltem a padlón a leesett államat utána. Az alkotóknak nagyon jól jött a greenscreen-technika, amelynek segítségével rekonstruálhatták a régi, mára már nem létező, mert porig lerombolt Warszawát, másrészt a rombolás, a pusztulás képeit is még döbbenetesebbé (és hitelesebbé) tudták tenni.
Az előbbire (a rekonstrukcióra) példa rögtön a film nyitójelenete, amely egy régi varsói villamoson játszódik. Utólag tudtam meg, hogy ennek a felvételéhez 300 méter hosszan kellett greenscreent kifeszíteni egy városi utcán, hogy a háttér, amely előtt elhalad a villamos, tényleg a ’40-es évek látványvilága legyen.
De ebből a filmet nézve semmit nem fogsz érzékelni, olyannyira valósághű az egész.
Utóbbira példa a film fennmaradó része: a legtöbb csatajelenetet egy omladozó régi gyár területén vették fel, amit megintcsak greenscreenes hátterekkel kombináltak… És megint lenyűgöző az eredmény. Az emberek viszont, akik megjelennek a filmben, mind élő szereplők, tehát nem számítógéppel odamontírozott figurák.
A harci jelenetek kellően izgalmasak és megrázóak is. Azaz csak a látványért is megérné megnézni ezt a filmet, de annál jóval többről szól az egész. Erre a filmre is igaz, amit a Téli háború kapcsán írtam: egyszerre tisztelgés a háborús hősök előtt, de azt is megmutatja egyúttal, hogy miért ne akarjunk háborúzni. Spoiler Ami nekem feltűnt: Sok a filmben a robbanás, és valaki, általában valamelyik fontos női szereplő mindig odébbrepül a légnyomástól pár métert – ez egy visszatérő elem. Spoiler vége. Amúgy valószínűleg egyénfüggő, hogy kinek melyik rész a legdurvább, nekem például az, amikor a város bombázásakor a házak emeletéről vér kezd esőként hullani az utcán futó emberek fejére. Illetve a másik ilyen nagyon durva elem, az a háborús kórházak ábrázolása. Nagyon kemény.
A realista és naturalista képeket meglepő, de nagyon élvezhető ritmikussággal váltogatják az expresszionista részek, azaz amikor a szereplő belső időérzékelése vetül ki a jelenetre. Ilyenkor az alkotók a gyorsításokkal és lassításokkal, de a fényviszonyokkal is egészen kreatív módon játszanak. És egy külön ötletes dolog a merész zeneválasztás. A zene rendkívül sokféle: madrigáltól a kemény rockig van itt minden, és hol erősíti, hol éppen ellenpontozza a látványt. Két példa:
1. A leghevesebb közelharc képei alatt egy német madrigál szól, amelynek visszatérő sora: „Ich liebe dich...” Hú azt a mindenit…! És a kedvenc részem:
2. A férfi főszereplő lassításban fut át a szemünk előtt a németek pergőtüzében, miközben Czesław Niemen klasszikusan ütős és modern slágerét, a Dziwny jest ten świat–ot ("Furcsa ez a világ"-ot) halljuk…
Nade: mi a helyzet a szereplőkkel és a történettel, meg a drámai szituációval?
A film plakátját
és előzetesét végignézve azt gondoltam, hogy a film ezek szerint: vagy a plakáton látható két főszereplőre fog koncentrálni, ezesetben viszont könnyen válhat unalmassá vagy erőltetetté vagy akár nyálassá (de lehet az is, hogy átugorja ezt az akadályt). Vagy pedig egy csapat fiatalról fog szólni, akik háborúzva is próbálják a maguk fiatal életét élni – na ez már egy izgalmasabb lehetőségnek tűnik számomra. Viszont ezesetben magasak az elvárásaim, mert azt fogom méricskélni, tud-e a film olyan ügyesen és olyan érzékenyen megrajzolni egy csoportdinamikát, mint Ken Loach filmje, a Föld és szabadság.
A kész film végül is egy átmenetet valósít meg az én két előzetes feltételezésem között. Nem jut el olyan mélységekig és magasságokig a csoportdinamika ábrázolásában, mint Ken Loach, de nem is csak két szereplőre koncentrál. Eleve megtévesztő a plakát, mert valójában nem két főszereplő van, hanem három.
Szerelmi háromszögről van szó, de az nem tipikus vagy sematikus. Viszont kicsit szimbolikusnak van szánva, de ezt csak a rendezővel készített interjúból tudom, a film közben nem annyira tudatosult bennem. Ugyanis: a rendező koncepciója az volt, hogy az egyik lány, az ártatlan szőke szépség
Alicja (mozgalmi álnevén: „Biedronka” azaz Katicabogár) (alakítója: Zofia Wichłarz) óvni igyekszik a szeretett fiút, Stefant (Józef Pawłowski) mindentől, és távoltartani a harctól, míg a másik lány,
Kama (Anna Próchniak) inkább bevonni akarja a harcba. Ugyanakkor a maga módján mindkét lány nagyon bátor és önfeláldozó. A rendező azt is hozzátette, hogy ezt csak kiinduló szituációnak tekinti, ahogy halad előre a film, a helyzet már nem ennyire egyértelmű.
Mondom, ez a rendezői elgondolás nekem nem jött le ilyen tisztán, de az biztos, hogy a két női főszereplő nagy mélységet tud adni a maga karakterének, nagyon szép és drámai, amit nyújtanak.
A főszereplő fiú (Józef Pawłowski) már valamivel halványabbnak tűnik, de ez nem csak a színész hiányossága, hanem a forgatókönyvíróké is; már úgy értem, Stefant és az ő történetét eleve nem sikerült olyan izgalmasra írni. Van például a filmnek egy fontos része, ami alatt jelentős események történnek, de Stefan ezalatt sokkos állapotban van, és beszámíthatatlan, így teljesen passzív szemlélője minden történésnek. (Később fokozatosan visszatér belé az élet, az öntudat és a cselekvőképesség, és tébolyult álmából egy kemény harcosként ébred fel.) Érteni vélem, hogy miért volt erre szükség, de így, hogy nincs tudatában a körülötte történő eseményeknek erre az időre elvész a karakter drámaisága és érdekessége. Úgy értem, sokkal izgalmasabb lenne, és sokkal átélhetőbb, átérezhetőbb a helyzete, ha azt mutatják meg, hogyan tartja vissza a természetes félelem, aztán hogyan kezdi mégis ezt kezelni, vagy ilyesmi. De lehet, hogy ez azért van, hogy újra lehessen nézni a filmet – a későbbiek fényében sokminden letisztul.
Éppen ezért zavar viszont engem némileg az, hogy a mellékszereplőknek, a csapat többi tagjának, például nekik
(Beata - Karolina Staniec, „Góral” - Maurycy Popiel, „Beksa” - Antoni Królikowski)
vagy neki
(„Kobra” hadnagy - Tomasz Schuchardt)
kicsit kevesebb szerep és hangsúly jut. Ezért mondtam, hogy kicsit szívesebben láttam volna több csoportdinamika-kibontást a műben. De azért az benne van, amit minden egykori fiatal felkelő szeret hangsúlyozni, ha régi emlékeiről kérdezik: hogy ezek a fiatal emberek hogyan igyekeztek minden szörnyűség mellett is élvezni az életüket és összetartásukban keresni menedéket, egyszóval: teljes életet élni egymás mellett.
A fő szerelmi szál mellett sok kis mellékes szerelmi szál is van, és ezek kapcsán sok dráma és egyéni sors is fel van villantva, ami megintcsak nagyon ütőssé teszi a filmet.
A szereplők egyébként majdnem egész Warszawát végigjárják a felkelés alatt. Ennek kapcsán érdekes, hogy az alkotók mindig kiírják, hogy melyik városrészben vagyunk. De ennek egy idő után semmi jelentősége nincs, mert mindenütt csak romokat és romokat látunk. Én amúgy a felkelés történetét csak nagyvonalakban ismerem, nem tudom apróra, hogy augusztus 1-jétől októberig mikor melyik kerületben milyen fontos esemény történt. Így aztán sokkal informatívabb lett volna számomra, ha az időt írják ki mindig, hogy például még augusztusban vagyunk-e vagy már szeptemberben, és azon belül mikor. De lehet, hogy éppen ez a lényeg: a szereplők ismerik a várost, mint a tenyerüket, de az idő a halálos forgatagban elmosódik, és az események közkatonái sincsenek mindig tájékozódva róla, hogy mi a helyzet az egész fronton végig.
Összességében, amit mondani tudok: le a kalappal a film minden alkotója előtt!
Jan Komasa, a fiatal rendező és a tehetséges, jórészt még ismeretlen fiatal színészek előtt is, de stáb minden más tagja előtt is: hatalmas csapat hatalmas és összehangolt munkája kellett ahhoz, hogy ez az elképesztő eposz megszülessen. Méltó rá, hogy minél többen megismerjék. (Ja, természetesen a II. világháborúról szóló kedvenc filmjeim listájára is feliratkozott, kár hogy csak május 9-e után tudtam megnézni.) Aki még nem tud semmit a varsói felkelésről, annak is ezt a filmet tudom elsőnek ajánlani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése