Szépen éltek (miért haltak?)

November 4-e az 1956-os forradalom és szabadságharc összecsapásaiban elesettek és a megtorlás során kivégzettek illetve bebörtönzöttek emléknapja. Ez alkalomból emlékezünk most meg két szimpatikus emberről, akik a megtorlásban vesztették életüket. Közös bennük, hogy mindketten tehetséges, mélyen humanista emberek, akik a forradalom alatt nem bántottak senkit, sőt, életeket mentettek, illetve azon igyekeztek, hogy minél kevesebb vérontással valósuljon meg a forradalmi változás, ami az ország életében olyan fontos lett volna. Éppen ezért is érthetetlen és felháborító későbbi halálos ítéletük.

A színész

Földes Gábor 1923-ban született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult színésznek és színházi rendezőnek; közben a NéKOSz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) által működtetett Horváth Árpád Színészkollégium tagja volt. Tehát egyike annak a népi kollégista generációnak, akik a II. világháború utáni években „a világ megforgatásának” azaz egy igazságosabb társadalom felépítésének igényével vágtak neki az életnek, és adtak egy alternatív demokratikus oktatási-nevelési modellt a magyar történelemnek. Reményeikben aztán csalódniuk kellett, mikor a népi demokrácia helyett a Rákosi-diktatúra kezdődött 1949-ben többek között a NéKOSz feloszlatásával. Ennek a generációnak a tagjai különböző értelmiségi pályákon helyezkedtek el, és a diktatúra sötét éveiben is igyekeztek szakmailag helytállni. 1956-ban harmincas éveikben jártak, és a forradalomban többnyire az újrakezdés, társadalmi terveik megvalósításának új lehetőségét látták.

Maga Földes Gábor 1956-ban éppen Győrben a Kisfaludy Színház színésze és rendezője volt, megbecsült, tisztelt, szeretett ember. Így történhetett, hogy a forradalom után létrejövő új helyi önkormányzati szervbe a Győri Nemzeti Forradalmi Tanácsba is beválasztották. Ebben a Nemzeti Tanácsban egyébként is elég érdekes és tehetséges emberek gyűltek össze.
- Az elnök Szigethy Attila volt, aki már a Horthy-korszakban is Kapuvár főjegyzője volt, de a nép bizalmából a II. világháború után is a helyén maradt. A Rábaközben ő volt a Nemzeti Parasztpárt szervezője. 1956-ban, mikor a NPP újjászerveződött, beválasztották a párt országos vezetőségébe is.
- Ott volt aztán Kéri József, egy másik korábbi népi kollégista, Lajosmizséről származó parasztfiú, egykor a NéKOSz alapító és vezető intézményének a Györffy Kollégiumnak a tagja. (Szintén egykori NPP-tag is) Ő az ’50-es években Nagy Imre mellett dolgozott, 1955-ben a miniszterelnök leváltásakor helyezték át Győrbe, az ottani ügyészség élére.
- A Nemzeti Tanács tagja volt még Tihanyi Árpád is, aki szintén még a két világháború között kezdte közéleti pályafutását.

(Balról jobbra: Szigethy Attila, Földes Gábor, Tihanyi Árpád és Kéri József)

Mikor 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron a határőrlaktanyából tüzet nyitottak az épület előtt gyülekező fegyvertelen tömegre, aminek száznál is több halálos áldozata volt, Szigethy Attila Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte ki a sortűz felelőseinek letartóztatására, és a további vérontás megakadályozására.

Gábornak a helyszínre érve sikerült bejutnia a laktanyába, és igyekezett rávenni a parancsnokot, hogy adják magukat az igazságszolgáltatás kezére. Ekkor azonban az épületbe benyomult a civil tömeg, és több tisztet is meglincseltek. Azt viszont sikerült megakadályozni, hogy újabb lövöldözés kezdődjön, és Földesnek így is sikerült az autóján több (a sortűzben valószínűleg vétlen) határőrtisztet kimentenie. Összességében tehát végül is megakadályozta, hogy az események még jobban elfajuljanak.
„Ha én nem tétetem le a fegyvert, nem tudom, mi történt volna, de így sokkal kevesebb vér folyt. Ez a laktanya nem tudta volna tartani magát november 4-ig.” –mondta később Földes Gábor a bíróság előtt.

A szovjetek november 4-én Győrt is megszállták, de fegyveres ellenállással nem találkozván a vezetőket nem bántották. A Nemzeti Tanács egykori tagjai még kiadták a Hazánk című lapot, illetve megfogalmaztak egy kiáltványt, amelyben követelték a többpártrendszer általános fenntartását, és az általános választások megtartását. Vagyis a szovjet beavatkozástól függetlenül a Kádár-kormány jóindulatában még bíztak. Ezt az is jelzi, hogy bár lehetőségük lett volna, sem Szigethy, sem Földes, sem Kéri, sem Tihanyi nem próbáltak átszökni a határon Ausztriába. (Akik viszont féltették az életüket, azokat nem akadályozták az ország elhagyásában.)
1957 tavaszáig nem is volt mindenhol egészen tisztázott, hogy a fegyveres ellenállás felszámolásán túl az új hatalom (amelyben a Rákosi-rendszer fenntartói, és annak Párton belüli ellenfelei is ott voltak) fog-e megtorlásokat alkalmazni a forradalmi események résztvevőivel szemben. Így történt, hogy ez év májusáig még Földes Gábor is gond nélkül dolgozhatott tovább a Kisfaludy Színházban, áprilisban még bemutatták egy rendezését. Május elején viszont letartóztatták. A mosonmagyaróvári lincselések miatt akarták rá hárítani a felelősséget. Meghökkentő, hogy a vádiratban egészen nyíltan megírták, hogy még Gábor Mosonmagyaróvárra érkezése előtt, október 26-án több mint 100 ember halt meg a határőrség és az ÁVH sortüzében, mégsem vetette fel senki, hogy ennek a vérengzésnek a végrehajtóit is felelősségre kellene vonni. Még meghökkentőbb az ítélet: Tihanyi Árpádot és Földes Gábort felmentették a gyilkosságra való felbujtás vádja alól, viszont az államrend megdöntésére való szervezkedés vádjával ítélték halálra őket! (!!!) Hiába jártak közben az érdekükben az ország híres színészei is, mindkettejüket felakasztották (Tihanyi Árpádot 1957 decemberében, Földes Gábort 1958 januárjában.) Mint már említettük a volt népi kollégisták közül elég sokan tevékenykedtek a forradalomban, amiért később különböző büntetéseket kaptak, de tudomásunk szerint Földes Gábor volt közöttük az egyetlen, akit ki is végeztek. (Bár egészen biztosan voltak olyanok is, akik harcban estek el.)

A letartóztatás elérte a Győri Nemzeti Tanács többi tagját is. Szigethy Attila 1957 augusztusában a győri katonai kórház ablakán kiugorva lett öngyilkos, még mielőtt elítélhették volna. Így nevét általában meg szokták említeni a megtorlás áldozatai között. (Bár mellesleg megfigyelhető tendencia az egyébként teljesen logikátlanul működő megtorlásban, hogy parasztpártiakat általában nem ítéltek halálra, de ki tudja, mit tettek volna Szigethy Attilával, ha életben marad.) Kéri József 7 év börtönbüntetést kapott, valószínűleg ő is 1963-ban szabadult ki.

A tanár úr

Brusznyai Árpád tanár. Ő 1924-ben Derekegyházon született. Tehetséges, sokoldalú ember volt. A ’40-es évek közepén a magyar tudósképzés központjában, az Eötvös József Collegium tagja volt. A magyar klasszika-filológia egyik jövőbeli nagy alakját látták benne. Az ELTE-n egyetemi katedra várt volna rá, de mivel az apja egy időben csendőr volt, végül nem lehetett az ógörög és a latin nyelv professzora. Először Vácon lett kántor, majd Veszprémben, a Lovassy László Gimnáziumban magyar- és latintanár. Egykori tanítványai szerint rendkívül barátságos, jófej tanár volt, amellett műveltségével mindenkit ámulatba ejtett. Egy időben a gimnázium kórusát is ő vezette.
1956-ban ő lett a Veszprémi Forradalmi Munkástanács vezetője. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a város megúszta véres események és lincselések és nagyobb lövöldözések nélkül a forradalmat.
A forradalom leverése után egy időre szovjet fogságba került, de nemsokára elengedték, és 1957 tavaszáig még őt sem bántották. Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban taníthatott tovább (ahová ő maga is járt egykor). 1957 áprilisában aztán őt is letartóztatták. Életfogytiglani, azaz bizonytalan idejű börtönbüntetést kapott (amelyből, mint utólag tudjuk, legkésőbb 1963-ban, de lehet hogy már 1961-ben szabadulhatott volna általános amnesztiával). Halála személyes bosszú eredménye volt (és még azt sem tudni, miért): a veszprémi párttitkár kérte, hogy az ítéletét változtassák halálra, nem törődve az általános tiszteletnek örvendő tanár családjával sem. Brusznyai Árpádot 1958 januárjában akasztották fel. 1994-ben, mikor rehabilitációja után felvetődött az őt halálba küldők felelősségrevonása is, az illető párttitkár öngyilkos lett.
Brusznyai Árpád nevét azóta egy díj is őrzi, amelyet minden évben ketten kapnak meg: Veszprém egy kiemelkedő tanára és egy kiemelkedő diákja.

Tehát (vigyázat, nem PC!!!)
Nem, nem foglak megkímélni titeket attól, hogy levonjam a következtetést a mára nézve, hiába próbáltok megint azzal leállítani, hogy „segítségatyaúristennepolitizálj!”. Miért kellett Brusznyai Árpádnak, Földes Gábornak, Szigethy Attilának és Tihanyi Árpádnak meghalni? Nem azért esetleg, mert minden humanista magyar hagyomány mellett úgy látszik már akkor is volt egy ilyen tendencia is: hogy akik másokon segítenek, azok biztosan összeesküvők, és meg kell büntetni őket? Illetve, hogy fegyvertelen emberek tömegébe (amelyben nők és gyerekek is vannak) belelőni adott esetben oké dolog? Vajon azok, akik ma is ezen az állásponton vannak, ráadásul a magyar kultúra kincseit is hagyják veszendőbe menni, méltó örökösei az olyan embereknek, mint Brusznyai Árpád és Földes Gábor?

Nem kell válaszolni… Én mindenesetre azt szeretném, ha életük példáját is szemünk előtt tartanánk, nemcsak halálukét. Vagyis nem arra koncentrálnánk, hogyan lehet a múltért bosszút állni, hanem arra, hogyan lehet a jelenben szépen, barátságosan emberien és művészien élni. Mert ők, akikre ma emlékezünk, nem tehettek arról, amilyen halált kiszabtak rájuk (az más kérdés, hogy azzal is példát mutattak, amilyen méltósággal fogadták a méltatlan halált), arról azonban igen, ahogyan éltek. Nem hóhéraik gonoszsága, hanem az ő emberségük az, ami nekünk irányt, példát kell hogy mutasson.

Gondolatok a legnagyobbak próbáján

Nemrég Budapesten volt alkalmam kalauzolni néhány polákot illetve sziléziai „slonzákot”. Néptáncosok ők is, és a magyar táncház-módszert tanulmányozzák, de a magyar néprajzi gyűjtések rendszerét is.
Ami nekem nagy élmény volt, hogy engedélyezték, hogy beüljünk velük, megfigyelőként az Állami Népi Együttes (MÁNE) próbájára is.

Érdekes, hogy a próbát nézve mennyire más és más volt az, ami feltűnt nekünk.

Ők:

- Nagyon tetszett nekik a MÁNE táncosainak kitartása és erőnléte.
- Még inkább a párcsere praktikus rendszere: hogy mindig a lányok mennek körbe vezényszóra a következő fiúhoz, így minden lány táncolhat minden fiúval.
- De legjobban az tetszett nekik, hogy még egy ilyen profi együttesnél is van a próbán improvizációs rész is, vagyis amikor a táncos szabadon használhatja azokat az elemeket, amiket megtanult, szabadon kombinálhatja őket, építkezhet belőlük. Ezáltal sokkal jobban megismeri a táncot, meg sokkal jobban élvezni is fogja.

Nekem mindezek természetes dolgok voltak. Én más dolgokat figyeltem meg. Nevezetesen...
Én:

- A próba módszerei alapvetően az Állami Népi Együttesnél sem mások, mint bármelyik profi vagy amatőr együttesnél.
- A különbség abban van, hogy ők jóval gyorsabban felfognak és elsajátítanak minden mozdulatot. (Nyilván. Mivel ők a legjobbak az országban. Meg mint valaki megjegyezte: ez a dolguk.)
- Ezenkívül tényleg az erőnlétük az, ami legjobbá teszi őket, vagyis az, hogy mindenkinél jobban bírják szusszal. Amikor másnak már ivó- és pisiszünet kellene, akkor nekik elég két perc szünet, amíg megmasszírozzák egymás hátát. (Nyilván külön is rágyúrnak az állóképességre. Nyilván.)
- Ha már itt tartunk: sok együttes tagja voltam már (igaz, profi együttesé még soha), de sosem láttam még olyan helyet, ahol a „két perc szünet” tényleg szó szerint két perc szünetet jelentett volna.
- Ugye szokatlan, hogy egy néptáncpróbán több a fiú, mint a lány. Gyanítom, hogy itt sem mindig van így, de most így volt. Aki viszont épp nem táncolt, az mindig megtalálta a módját, hogy a lehető legmegfelelőbb módon nyújtson és lazítson, figyeljen és pihenjen.
- A próbát nem feltétlenül a tánckarvezető/ koreográfus vezeti hanem a tánckar egyik tagja; nyilván az aki az adott anyagból a legjobban felkészült. Szóval valahogyan mindenki taníthat mindenkit.
- A próba hangulata barátságos, laza, vidám. A táncosok örömmel viccelődnek egymással, amikor éppen nem táncolnak. Mégis fegyelmezettek. Ha valami, akkor ez az, ami megintcsak az ország legjobb táncosaivá teszi őket: hogy megtalálják az egyensúlyt a hülyéskedés és a fegyelmezettség között.

(Mert hülyéskedés is kell, ne legyen kétségünk, mármint megfelelő arányban persze. Enélkül nem is lehet semmilyen művészi próbát vagy edzést tartani. Ha nekem nem hisztek, higgyetek mondjuk Kassai Lajosnak, a nagy lovasíjász kagánnak:

„A kívülről jövő fegyelem olyan, mint egy tojás héja, keretet és biztonságot ad mindaddig, amíg a benne fejlődő fióka csontváza meg nem erősödik. A csontváz pedig olyan, mint a belső fegyelem, ha már elég erős, nincs szükség többé a héjra. (…) Nehéz lenne felsorolni azokat a dolgokat, amiktől a tanítás sikeres, de van valami, ami sosem hiányozhat, és ez a humor. Bármennyit is küzdött a tanítvány, ha legalább naponta egyszer nem fogja a hasát a nevetéstől, nekem hiányérzetem támad. Nincs szánalomra méltóbb látvány, mint azok a szellemi iskolák, ahol az ember hosszas keresgélés után sem talál egy olyan arcot, amely mosolyogna. Vigyázzunk, a komolyság betegség!”
(Kassai Lajos: Lovasíjászat))

Az utóbbiakból én két következtetést vonok most (a mostani próba hatására) le:
1. Még egy profi együttesben is fontos a jó közösség, a haveri légkör.
2. Sokszor sokkal jobb egy profi együttes, mint egy amatőr, amelyik profinak akar látszani. (Akinek inge, vegye magára…)

(Amiket fent elmondtam, talán banálisnak tűnhetnek annak, aki mint én, már régóta foglalkozik néptánccal, és tagja együttesnek. De biztos van az olvasók között olyan is, aki még újabb a műfajban, hát talán nem felesleges mindezt elmondanom.)

Na és hogy mit próbál a MÁNE mostanában? Remélem nem baj, ha elárulom… (Végül is tudták, hogy újságíró vagyok.) A próba első felén egy szatmári vagy nyírségi táncanyag tanulása volt, de a második felében, huhú!
Egy táncszínházi darabot próbálnak, amiben kaukázusi táncokat fognak használni.

Jaj, imádom a kaukázusi táncokat!
Ez biztos ხორუმი (ejtsd: khorumi) –gondoltam magamban látva a táncot. De aztán elmondták, hogy nem a kártuliktól (grúzoktól) szedték a mozdulatokat, hanem az irisztoniaktól (oszétektől), akik ugye közismerten (mint iráni nép) rokonságban vannak a jazigokkal (alánokkal), vagyis a jászok őseivel.
Kíváncsian várjuk, mi lesz ebből...

Dokumentum (1956. MÉFB)

És még egy dokumentum 1956-ból. Ez pedig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívása.
Most persze azt hiszitek, hogy a MÉFB egy afféle okoskodó-teoretikus szervezet volt a forradalom idején, de valójában egy fontos információs központ volt, amely segítette a kapcsolattartást az egyes munkástanácsok és felkelőcsoportok és Nagy Imre kormánya között. Szóval egy közvetítő szerv volt. Hogy pontosan hány tagja volt, azt nehéz megmondani. Mindenesetre a tagok egy jelentős része egykori népi kollégista cimbora volt, akik korábban a NéKOSz-t működtették, 1956-ban pedig a 30-as éveikben járó tanárok, újságírók, szakemberek voltak. Legtöbbjük 1944-1945-ben a németek és a nyilasok ellen harcolt. 1956-ban viszont már nem fegyverrel harcoltak, hanem az eszükkel. (Tavasszal és nyáron a forradalom eszmei előkészítésében, az őszi napokban, pedig mint már mondtuk, információtovábbítóként.)

A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívása

1956. október 28.

Október 28-án az Eötvös Loránd Tudományegyetem központi épületében megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. A bizottság magába tömöríti valamennyi értelmiségi szervezetet, írókat, művészeket, tudósokat, egyetemistákat egyaránt. A bizottság megalakulása után az alábbi felhívással fordul a lakossághoz:

Magyarok! Polgártársak!
A magyar nép hősi szabadságharca kivívta első győzelmét. Mint a rádióból már hallottátok, Nagy Imre miniszterelnök bejelentette legfőbb követeléseink teljesítését: az ÁVH feloszlatását és a szovjet csapatok kivonulását Budapestről. Hiába mesterkedett körömszakadtáig Gerő Ernő bűnös klikkje, hiába próbálta meg elszigetelni a forradalmi tömegektől Nagy Imrét, aki hosszú évek óta és elsőként szállt szembe a nemzetvesztő Rákosi-féle politikával: hiába rágalmazta ellenforradalmároknak, fosztogatóknak a hős felkelőket, hiába adott parancsot az ÁVH-nak a tömeggyilkolásra, hiába hozott nyakunkra idegen csapatokat, a nép ereje nagyobbnak bizonyult a terrornál és győzött. Halottaink vére nem hullott hiába. Egyszer s mindenkorra véget ért hazánkban az a szégyenletes korszak, melyben egy néptől idegen bűnszövetkezet bitorolhatta a hatalmat és tarthatta rettegésben az igaz hazafiakat, párttagokat és pártonkívülieket egyaránt. Véget ért az a korszak, amelyben büntetlenül lehetett zülleszteni és kiárusítani gazdaságunkat, természeti kincseinket. Véget ért a Rákosi-, Gerő-, Farkas-féle hazaárulók sztálinista politikája, mely ki akarta ölni a hazafiságot a nép és az ifjúság szívéből.

A győzelem e perceiben legelső kötelességünk, hogy meghajtsuk lobogónkat a hősök előtt. Dicsőség a szabadságharcos elődeihez méltó magyar ifjúságnak, dicsőség az elszántan harcoló munkásoknak, parasztoknak és értelmiségieknek, dicsőség derék hazafias honvédeinknek és rendőreinknek, akik az első perctől kezdve a nép mellé álltak, dicsőség mindazoknak, akik fegyverrel kezükben védték hadállásaikat a túlerővel szemben, és dicsőség az utca népének, mely halált megvető bátorsággal, fegyvertelenül vonult tüntetni a tankok és géppisztolyok elé. Köszönetet mondunk a szovjet hadsereg azon tagjainak, akik nem voltak hajlandók fegyverüket a magyar szabadság és a nép ellen fordítani.

Magyarok!
Büszkén állhatunk ismét a világ elé. Elszánt szabadságharcunkkal kivívtuk az egész világ haladó közvéleményének rokonszenvét és támogatását. Nemzeti becsületünk ismét teljes fényében ragyog.

Polgártársak!
A szovjet csapatok kivonulására ígéretet kaptunk. Ebben az országban most már a magyar népé a hatalom. A harcoló ifjúság mellé állt néphadseregünk, a rendőrség és a munkástanácsok, s a falvak népe. Együttvéve elég erőnk van ahhoz, hogy megteremtsük független és szabad demokratikus életünket. Ezért a Budapesti Értelmiség Forradalmi Bizottsága arra kér minden hős felkelőt, minden fegyveres csoportot, valamint a munkás- és parasztifjúságot, az egyetemistákat, a Petőfi Kör tagjait és a volt népi kollégistákat, hogy jelentkezzenek a nemzeti őrségbe, s a honvédséggel, a rendőrséggel és a munkástanácsokkal közösen biztosítsák az egész országban az áhított békét és nyugalmat. Reméljük, hogy további követeléseinket már békés úton, a kormánnyal egyetértésben vívhatjuk ki, a nép egységes erejével, a munkástanácsok intézkedéseivel, a falvak lakosságának demokratikus fejlődésével, a nemzetőrség és a többi hazafias fegyveres alakulat védelme alatt. Mindennemű - sztálinista vagy ellenforradalmi - restaurációs kísérletet visszautasítunk és visszaverünk.

Magyarok!
Lehetnek köztünk véleménykülönbségek, de a legfontosabb követelésekben egyetértünk, s javasoljuk a kormánynak, hogy a következőket tűzze ki programul:

1. A kormány haladéktalanul rendezze viszonyunkat a Szovjetunióval az egyenjogúság alapján. A szovjet csapatok kezdjék meg kivonulásukat az ország egész területéről.

2. Szüntesse meg a kormány a hátrányos külkereskedelmi szerződéseket. Hozza nyilvánosságra a már megkötött külkereskedelmi megállapodásokat, beleértve az uránércre és a bauxitra vonatkozókat is.

3. Általános titkos választásokat! A nép szabadon állíthasson jelölteket.

4. A gyárak, a bányák legyenek valóban a munkásoké. Gyárat, földet tőkéseknek, földbirtokosoknak vissza nem adunk! Üzemeink igazgatását a szabadon választott munkástanácsokra kell ruházni. A kormány biztosítsa a magánkisipar és a magánkereskedelem működését.

5. Szüntesse meg a kormány a kiszipolyozó normarendezéseket. Gazdasági lehetőségeinkhez mérten emelje fel az alacsony béreket és nyugdíjakat.

6. A szakszervezetek legyenek a munkások valóságos érdekvédő szervezetei, szabadon választott vezetőikkel. Alakuljanak meg a dolgozó parasztok saját érdekvédelmi szervezetei.

7. Biztosítsa a kormány a mezőgazdasági termelés szabadságát és biztonságát az egyéni termelés és az önkéntes szövetkezetek támogatása révén. Töröljék el a parasztokat kirabló, gyűlöletes beszolgáltatási rendszert.

8. Szolgáltassanak igazságot és adjanak anyagi kárpótlást a tagosítással és egyéb törvénytelen intézkedésekkel sújtott parasztoknak.

9. Teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot!

10. Október 23-át, nemzeti felszabadító harcunk kezdetének napját nyilvánítsa a kormány nemzeti ünneppé.

Budapest, 1956. október 28-án

A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága nevében:
Egyetemi Forradalmi Diákbizottság: Pozsár István, Molnár József, Varga János
Magyar Írók Szövetsége: Erdei Sándor főtitkár
Magyar Újságírók Országos Szövetsége: Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Boldizsár Iván, Fekete Sándor
Magyar Képzőművészek Szövetsége: Bencze László, Somogyi József
Magyar Zeneművészek Szövetsége: Szervánszky Endre, Járdányi Pál
Az egyetemek tanárai részéről: Nagy Tamás, Major Máté, Kádár Iván, Markos György
Népi kollégiumok: Kardos László, Tőkés Ottó
Petőfi Kör: Tánczos Gábor, Nagy Balázs
MEFESZ [METESZ]: Liebik György


(Jegyzet az aláírókról:

Erdei Sándor: a híres szociológus és népi író, Erdei Ferenc öccse, ebben az időben újságíró és az Írószövetség elnöke. (Nem, nem ő a Rokker Zsoltti.)

Haraszti Sándor: újságíró, Nagy Imre egyik tanácsadója, mellesleg Losonczy Géza apósa.

Vásárhelyi Miklós: itt volt szó róla. (Nagy Imre sajtófőnöke)

Boldizsár Iván: a népi írók jó barátja, a Márciusi Front egyik szervezője. Ebben az időben újságíró és könyvkiadó, a Magyar Nemzet szerkesztője.

Fekete Sándor: itt volt róla szó. (Egykori Györffy-kollégista, remek író és újságíró.)

Kardos Laci: egykori Györffy-kollégista, a NéKOSz egykori legendás vezetője. Itt és itt volt róla szó.

Tőkés Ottó: egykori Györffy-kollégista, Kardos Laci és Fekete Sandi jó barátja. Egy időben Rajk László titkára volt. (1949-ben, mikor Rajk Lászlót felakasztották, Ottót 4 évre börtönbe csukták.) Ebben az időben közgazdász.

Nagy Balázs: ő is egykori NéKOSz-vezető, de ő Petőfi-kollégista. Ebben az időben a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat történésze és a Petőfi Kör nevű vitakör szervezője.

Tánczos Gábor: tanár, ő is egykori Györffy-kollégista (Lacinál, és Ottónál jóval fiatalabb nemzedék). 1956-ban a Petőfi Kör fő szervezője.

Sipos Gyula: költő és újságíró, szintén egykori Györffy-kollégista. Ebben az időben az Irodalmi Újság munkatársa. Verseit és egyéb írásait, mint észrevehettétek szeretem és szívesen idézgetem. (+A fiát, Misit a Muzsikás Együttesből ismerhetitek.) Állítólag ő volt az egyik fogalmazója ennek a kiáltványnak, de az aláírása nem szerepel alatta.

Szervánszky Endre és Járdányi Pál: híres zeneszerzők.

Nota bene: ezért a kiáltványért magában senkit nem ítéltek el később. Akit elítéltek azt valami másért (Fekete Sándort egy híres röplapért, Haraszti Sándort és Vásárhelyi Miklóst azért mert Nagy Imre munkatársai voltak, Kardos Lacit azért, mert Nagy Imre iratait külföldre csempészte, stb.), viszont ez az irat gyakran súlyosbító körülménynek számított más vádpontokhoz.)

Dokumentum (1956)

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.
Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.
Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.
Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.
A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

1. Alakuljanak meg iparáganként-ha kell, alulról jövő kezdeménye­zés alapján -az egyes középfokú gazdasági szervek: a kamarák. Pl. a bányavállalatokat középfokon a bányászati kamara képvise­li, a kohászati vállalatokat a kohászati kamara.
Ezeknek a kamaráknak feladata a közös iparágban lévő vállala­tok anyagellátási, értékesítési, piackutatási, képviseleti kérdé­seinek összehangolása, a termelési volumenek felosztása, mű­szaki és gazdasági tapasztalatok kicserélésének megszerzése, szállítási keretszerződések kötése más iparágakkal, tárgyalások folytatása a kereskedelmi kamarákkal stb.

2. A különböző iparági kamarák egyesüljenek országos szinten mű­ködő Országos Iparkamarába.

3. A területi elv alapján alakuljanak meg a paraszttanácsok. A pa­raszttanácsok tájegységenként szervezett összehangoló szervei a mezőgazdasági kamarák. Végül a tájegységenkénti mezőgaz­dasági kamarák legfelsőbb gazdasági érdekképviseleti szerve az Országos Mezőgazdasági Kamara.

4. Az Országos Iparkamara és az Országos Mezőgazdasági Ka­mara szervezetéhez hasonlóan fel kell építeni az Országos Szö­vetkezeti, Kereskedelmi stb. kamarákat.

5. Az országos kamarák képviselői alkotják a magyar nép gazdasá­gi, önkormányzati testületét, az Országos Gazdasági Tanácsot.

6. Az Országos Gazdasági Tanács mellett szakértői szervként mű­ködik a Gazdasági Tervbizottság.

7. Az Országos Gazdasági Tanács, mint a népgazdaság, önkor­mányzati irányító szerve, meghatározott számú képviselőt küld az országgyűlésbe.

8. Az Országos Gazdasági Tanács képviselői a gazdasági törvény­hozás megfelelő befolyásolása érdekében hivatalból tagjai az országgyűlés „Közgazdasági és pénzügyi" és „Költségvetési" Bizottságának.

9. A gazdasági élet fenn ismerteteti önkormányzati szerve mellett párhuzamosan kiépítendő a közigazgatási hatalom végrehajtó szervezete. Ez a szervezet a minisztertanács, a minisztériumok és a területi igazgatási tanácsok rendszerén alapuljon.

10. A közigazgatási szervek feladata a törvények és a rendeletek végrehajtásának biztosítása, a gazdasági élet közigazgatási ré­szének szabályozása és ellenőrzése, annak megakadályozása, hogy a gazdasági szervek (vállalatok és kamarák) tevékenysé­gükkel az állampolgároknak, mint gazdasági alanyoknak érdekeit veszélyeztessék vagy megsértsék.

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)
A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

(1956. december 7.)

És még egy forrásdokumentum:

A közvetlenebb demokráciáért avagy Mit ünneplünk ma?

Szóval akkor ismét kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mit ünneplünk ma? Csak néhány csatát, egy fegyveres harc-sorozatot vagy a magyar nép megmozdulását, egy rövid ideig működő alternatív politikai rendszer létrejöttét és a magyar civil társadalmat?
Mint a fenti linken láthatjátok, azon az állásponton vagyok, hogy a lövöldözést (minden múltbéli lövöldözést) bizonyos kontextusba kell helyezni, egyszerűbben szólva, minden lövöldözésnek megvan a maga oka, és ha egy forradalmi megmozdulásról és/vagy népfelkelésről beszélünk, akkor megvan a célja is. És ezekkel talán még sokkal fontosabb tisztában lenni, mint azzal, hogy ki mikor kire lőtt.

1956 szerintem az önszervező magyar civil társadalom ünnepe (is). 1956-ban összeomlott a magyar állam addigi, egyébként hazug, rosszindulatú, hataloméhes és korrupt vezetése (ez a lényege egy forradalomnak), utána az következett, hogy a nép megszervezte saját helyi kis hatalmi szerveit. (Amihez egyébként az 1945-ben a németek eltakarodása után megalakuló helyi nemzeti bizottságok szolgáltatták a mintát.)

Azaz: a nép új vezetőket választott, új helyi önkormányzati szervek jöttek létre: forradalmi tanácsok. Ezek akadályozták meg legtöbb helyen azt, hogy az események irányítását mindenféle alvilági, bűnöző elemek vegyék kézbe. Nyilván nem mindenhol sikerült ezt megakadályozniuk, de ha nem lettek volna, nyilván jóval több lincselés történt volna.
Emellett megmaradtak a szakmai érdekképviseletek is: a falvakban nem oszlottak fel a termelőszövetkezetek, a városokban pedig az egyes szakmák szakszervezetei, legfeljebb a felülről, a Párt által a nyakukba ültetett vezetőket zavarták el, és választottak helyettük újakat.
Az egyes gyárakban, üzemekben, munkahelyeken pedig munkástanácsok alakultak hasonló módon. De mi is volt ezek lényege?

Képzeld el, hogy a munkahelyeden a vezetőket, vagy legalábbis a vezetők bizonyos részét te magad választhatod meg. Képzeld el, hogy a munkahelynek, amelyen dolgozol résztulajdonosa vagy. Képzeld el, hogy a fix béren felül osztalékot is kapsz a munkahely nyereségéből. Így még inkább érdekelt vagy a termelésben. Jól hangzik? Lehetetlennek hangzik? Pedig 1956-ban megvalósult, ha rövid időre is. Ha rövid időre valósult is meg, de íme van rá példa. Méghozzá pont az a forradalom hozta meg ezt a példát, amelyet most mindannyiunk elé példaként állítanak. Tehát akkor: nem következne ebből, hogy ez a minta is az elérendő célok közé kell hogy tartozzon?

Ezért is gyanús, hogy mindenhol azt tanuljuk, a forradalom története lezárult a fegyveres ellenállás leverésével, azaz november 4-ével és az azt követő napokban, utána pedig már csak elszigetelt utóvédharcok zajlottak. Holott a fegyvereken kívül más eszközök is voltak itt, amiket az emberek használhattak sorsuk jobbítása érdekében. Ehhez azonban össze kellett fogniuk, és vállalniuk kellett az ellenféllel való tárgyalást is. Kétségtelen, hogy kevésbé látványos, mint összevissza lövöldözni. De adott helyzetben nem tűnt reménytelennek, hogy ilyen fegyvertelen eszközökkel el lehet valamit érni, meg lehet valamit őrizni a forradalom vívmányaiból.
A munkások, az általuk választott vezetők, tanácsok vezetésével ugyanis sztrájkoltak. Azt pedig sem a szovjetek, sem a létrejövő új (törvénytelen, Kádár-féle ellenforradalmi magyar) hatalom nem vállalhatta, hogy minden gyár minden munkástanácsának vezetőit letartóztatja és mindenhol rálövet a munkásokra. Ekkor ugyanis megbénul az ország élete. A katonáknak éppúgy szüksége van a munkások munkájára, mint a munkásoknak a katonák védelmére, ezért lehet egy sztrájk hatékony fegyver engedmények kicsikarására.
A különböző mukástanácsok küldötteiből november 14-én (tehát már a fegyveres harc lezárulta után) megalakult a Budapesti Központi Munkástanács (BKMT), hogy legyen a munkástanácsoknak egy olyan küldöttsége, amely az egyes tanácsokkal folytonosan egyeztetve tárgyal a kormánnyal, és esetleg a szovjet csapatokkal is. (Bár a szovjetek a fegyveres ellenállás felszámolása után nem nagyon csináltak semmit, mivel nem látták át, hogy ki kivel van, és hogyan, a sztrájkoló munkások szervezeteit egyelőre nem álltak neki felszámolni.)

A BKMT élére Rácz Sándor asztalos és Bali Sándor szerszámkészítő kerültek (mindketten a Beloiannisz Gyárból). Egyelőre nem ismerték el a Kádár-kormányt, de hajlandóak voltak tárgyalni vele. A tárgyalások fő alapjának pedig azt tekintették, hogy a forradalom eredményei közül megmaradjon az a rendszer, hogy a gyárak nem kizárólag az állam, hanem az ott dolgozók közös tulajdonában is vannak. Ennek biztosítéke pedig többek között éppen a munkástanácsok fennmaradása, vagyis annak a fennmaradása, hogy az üzem dolgozói maguk választják az üzem vezetőségét. Emellett a BKMT megfogalmazta, hogy a szakszervezetek, a szakmai érdekvédelmi választott képviselőiből meg lehetne alakítani egy Országos Gazdasági Tanácsot, amelyet egy az egyben be lehetne emelni az Országgyűlés Költségvetési Bizottságába. Ily módon a dolgozóknak valamivel közvetlenebb beleszólásuk lehetne a termelés irányításába, mintha kizárólag a törvényhozókat választják meg, és azt nem írják elő nekik, hogy mivel foglalkozzanak.
Összefoglalva tehát: bár nincs tisztán képviseleti, sem tisztán közvetlen demokrácia, aazt mondhatjuk, hogy a munkástanácsok az Országos Gazdasági Tanács létrehozásának és parlamenti szerepének követeléséből a tisztán képviseleti demokrácia felől a közvetlenebb demokrácia felé tettek egy lépést. A munkástanácsok megmaradása és az üzemek dolgozói tulajdona pedig egy még nagyobb lépés lett volna a közvetlenebb demokrácia felé.


Az egész gondolat két fontos tényen alapul:
1. Tisztább helyzet és könnyebb is vezetőket választani olyanok közül, akikkel együtt dolgozol, akikkel ismeritek egymást, mivel tudhatjátok egymásról, hogy ki alkalmas vezetőnek, ki nem.
2. Ami pedig a termelőeszközök (például gyárak, üzemek) tulajdonviszonyait illeti: nem csupán állami tulajdon és magántulajdon létezik, hanem közösségi tulajdon is. Azaz az a helyzet, amikor az üzem azok tulajdonában van, akik dolgoznak benne. Ők ismerik ugyanis jól egymást, valamint a munkát, amit el kell végezniük.

De visszakanyarodva a történethez:
Sajnos az idő nem a munkástanácsoknak dolgozott. 1956 decemberére az ellenforradalmi hatalom kiépítette saját karhatalmát, amely helyi szinten el tudta kezdeni elvágni egymástól a munkástanácsokat. Illetve egyesek letartóztatásával rá tudott másokra ijeszteni, hogy feloszlassák a maguk tanácsát, és visszatérjenek a régi rendszerhez, amikor főnökeik engedelmes eszközei lesznek. Mindez nem gyorsan és látványosan következett be, hanem apránként, fokozatosan. Hogy lett volna-e esély arra, hogy többet érjenek el a munkástanácsok, és hosszabban megmaradjanak? Nem tudjuk. Mindenesetre a lengyel és a jugoszláv példát látva nem tűnt reménytelennek a dolog. És ezért mondom, hogy nem lehetünk biztosak benne a jövőre nézve sem, hogy minden ilyen önigazgatói kísérlet kudarcra van ítélve.
Mindenesetre 1956-1957 fordulóján végül is az államhatalom győzött a helyi forradalmi hatalmak hálózata ellen. A kemény diktatúra, (a Rákosi-rendszer) azonban nem tért vissza. Azt mondhatjuk, hogy az 1956 utáni megtorlás lehetett volna sokkal enyhébb és sokkal-sokkal rosszabb is. Ki tudja, ha a BKMT és a helyi munkástanácsok tovább kitartanak, talán egy sokkal jobb forgatókönyv valósult volna meg, de így is sokkal jobb volt a helyzet, mintha semmiféle helyi önszerveződés nem jött volna.
A BKMT-tagok mindenesetre börtönbe kerültek. Aztán kiszabadultak és dolgoztak tovább. Rácz Sándor megérte az 1989-es rendszerváltást, amikor is mindenféle szervezetek, pártok kezdtek kapkodni érte, hogy magukénak tudhassák, élve zászlójukra tűzhessék. Sajnos végül egy olyan szervezet kaparintotta meg magának, amely éppenséggel totálisan ellentétes elveket hirdet azzal, amit az öreg 1956-ban képviselt. (Azaz: hallani sem akarnak megbékülésről, az ellenféllel való tárgyalásról, és főleg nem dolgozói tulajdonról és helyi dolgozói önigazgatásról.)
Ha viszont egyszer egy ilyen mozgalmat kezdenénk az eddiginél közvetlenebb demokráciáért, az már rajtunk múlik, milyen lesz...

Száműzöttek Serege XVIII.

Nesztor apó és csapata

Mai bejegyzésünk tulajdonképpen egy személyre lesz kihegyezve. Ez az ember pedig szintén egy száműzött, azaz egy ténylegesen száműzetésre ítélt harcos, aki saját csapatát szintén száműzöttekből építette fel. Tulajdonképpen ő is egy Nemzetközi Légiót hozott létre. Éppen ezért a nagy Száműzöttek Seregében egy igen jelentős helyet kell elfoglalnia. Mellesleg a magyar-grúz barátságnak is ő lehetne az egyik legjobb szimbolikus alakja.

Ő Nesztor Kalandarisvili (ნესტორ კალანდარიშვილი). Kártuli azaz grúz harcos, az orosz polgárháború egyik legendássá vált hőse. 1876. április 26-án született Semokmediben, a mai Szakartvelo (Grúzia) Imereti nevű tartományában, Kutaiszi város közelében. Valószínű (életrajza alapján úgy tűnik), hogy izgága és nagyszívű ember volt. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Kutaisziben végezte, majd Tbilisziben katonáskodott. 1897-ben Tbilisziben tanult papnak. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg személyesen ismerte Joszeb Dzsugasvilit, a későbbi Joszif Sztálint is. Arról azonban nem tudni, hogy milyen viszonyban lehettek. (Állítólag már az ifjú Szoszó sem volt egy könnyen elviselhető ember, habár nem is volt egy nagyon feltűnő jelenség. De most nem is ő az érdekes.)
Nesztor még a tbiliszi szemináriumon tanult, amikor belépett a PSzR-ba (ПСР – Партия Cоциалистов-Pеволюционеров), azaz a Szociálforradalmárok Pártjába. (Rövidebben: az eszerek közé). Idővel emiatt csapták ki a szemináriumból. Ő ekkor Batumiban lett gyári munkás, majd tanító.
1905-ben, az első oroszországi forradalom idején a kártulik is megmozdultak, hogy kivívják szabadságukat a cári elnyomás alól (valószínűleg nem feltétlenül akartak akkor még teljes függetlenséget, elsőre megelégedtek volna az autonómiával is). Köztük volt Nesztor is. Akkoriban valószínűleg számára is szorosan összekapcsolódott a nemzeti eszme és a társadalmi kérdések megoldása, ez ekkor nem is lehetett másképpen. Az első oroszországi forradalom a forradalmárok szempontjából félsikerrel végződött. A cár ugyan alkotmányt és parlamentet (Dumát) adott az országának, de ez akkor már nagyon kevés volt az emberi szabadságjogokat, demokráciát és nemzetiségi autonómiát követelő népeknek. Ráadásul azt sem garantálták, hogy a forradalmi megmozdulásokban, tüntetésekben és sztrájkokban résztvevőket nem fogják később büntetni. Így sokakat elért a cári hatóságok keze. Maga Nesztor is kénytelen volt emiatt elhagyni Batumit. Visszament Kutaisziba, és ott lett egy helyi társulat színésze (feltehetően álnéven).

Közben meg anarchistákkal lógott együtt és velük, az ő közösségi eszméikkel kezdett szimpatizálni ez a nyughatatlan forradalmár. A következő időszakban hol Tbilisziben, hol Batumiban, hol Kutaisziban bukkant fel. Általában magára vonta a hatóságok figyelmét, de sehol nem került tartós letartóztatás alá. Vagy nem találtak ellene bizonyítékokat, vagy mindenhonnan kidumálta magát. Mindenesetre elég ügyes és ravasz lehetett.
1907-ben azonban fegyveres akciót készítettek elő a társaival. De elkapták és Szibériába száműzték őket. Nesztor felesége és két lánya Kutaisziban maradt.
A grúz kalandor tíz évet töltött Szibériában, méghozzá leginkább a Bajkál-tó és Irkutszk közelében lévő Cseremhovo helységben. Volt itt rajta kívül is mindenféle száműzött; a cári Orosz Birodalom sokféle népe képviseltette ott magát. Az I.világháború elindulása után aztán idegen hadifoglyok is kerültek melléjük. Közöttük jónéhány magyar is. Maga Nesztor eleinte egy bányában dolgozott, de aztán, hogy ne legyenek olyan keserűek a mindennapok, itt is színtársulatot szervezett a társaiból.
1917-ben, a második és a harmadik orosz forradalom idején aztán úgy nézett ki, hogy üthet a Szibériában veszteglő száműzöttek szabadulásának órája is. Erre pedig akkor mutatkozott a legjobb esélyük, ha maguk is bekapcsolódtak az események menetébe. Vagyis ha csatlakoznak a harcoló felek valamelyikéhez a hamarosan kitörő polgárháborúban is. És a rabok legtöbbje a szabadságjogokat, társadalmi igazságosságot, és nemzetek közötti szolidaritást hirdető vörösökben bízhatott inkább, mint az eddigi (őket fogságra illetve száműzetésre vető) cári rendszert fenntartani akaró fehérekben. Bíztak abban, hogy ezek alapján a szovjet rendszer majd hazajuttatja őket. (Talán felesleges hangsúlyozni, de a gyengébbek kedvéért megteszem: honnan tudhatták volna ők akkor, hogy mi lesz a szép eszmékkel és a szolidaritással a gyilkos sztálinista rendszer idejében? Honnan tudhatták volna, mi lesz idővel a Szovjetunióból?)
Ennek szellemében a remek szervezőnek bizonyuló Nesztor is ezúttal egy nagy szabadcsapatot szervezett mindenféle nemzetiségű száműzött társaiból (többek között a magyarokból). Eleinte csak 60-an voltak, aztán ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk, több százan lettek. Idővel Első Irkutszki Lovashadosztálynak kezdték nevezni magukat, noha közel sem voltak még egy hadosztálynyian.

A főparancsnok természetesen Nesztor Kalandarisvili volt, akit harcostársai Gyeduskának azaz Nagyapónak szólítottak. Pedig még csak negyvenes éveiben járt. Lehet, hogy a hosszú szakálla miatt szólították így, de valószínűleg szerették is. Azt nem tudni, hogy volt-e valami közös ideológiai platformjuk, de valószínű, hogy akkor éppen nem ezt tartották a legsürgősebbnek kidolgozni. Mindenesetre a fehérek ellen harcoltak, de mint szabadcsapat meglehetősen függetlenül mozogtak a vörös csapatoktól is. Nem vetették magukat alá senkinek. Ezért, és a parancsnok korábbi anarchista híre miatt a vörösök anarchista („fekete”) szabadcsapatként tartották őket számon.

Meglehetősen nagy területet jártak be, kalandozásaik során eljutottak a mongol határig is. (Akkoriban egyébként éppen Mongóliában is zajlott egy forradalom és egy szabadságharc a kínai uralom ellen, majd később a fehér kozákok ellen is.)
1921-ben, azaz már a polgárháború vége felé Nesztor apó aztán mégiscsak alávetette magát a vörös hadvezetésnek. (Valószínűleg tartott attól, hogy máskülönben teljesen egyedül marad és akármilyen vitézül és ügyesen harcolt Kolcsak és Szemjonov ellen, maga a szovjet hatalom fogja előbb-utóbb szétzúzni a haderejét.) Így azonban megkapta a távol-keleti főparancsnok hangzatos címét.
1921-re egyébként a nyugati frontokon végetért már az orosz polgárháború, de a Távol-Keleten a megmaradt különböző hadurak ellenállását még egy évbe telt teljesen felszámolni. Ebben résztvett a Kalandarisvili-csapat is. Maga Nesztor apó 1922 márciusában a harcban elesett. Így viszont a Szovjetunió legendás hőse lehetett belőle, közterek és közintézmények névadója. Pedig valószínű, hogy ha életben marad, előbb-utóbb vele is leszámolt volna az új hatalom, vagy ha nem, akkor sem valószínű, hogy Sztálin terrorját megúszta volna a ’30-as években pont ő, aki olyannyira besorolhatatlan és független volt mindenkitől. De ez persze utólagos spekuláció, talán nem is érdemes ilyeneken agyalni. (Tudjátok, jön a szokásos intelem: „Nem teszünk fel, mi-lett-volna-ha-kérdést, csak hogyan-dönthetett-volna-még-kérdést.”)

Mindenesetre elég sok még ennek az érdekes és legendák ködébe burkolt embernek az életrajzában a homályos elem. Például az is, pontosan milyen összetételű volt a csapata, hány magyar volt benne, és közülük hazajutott-e valaki, illetve van-e a csapatának olyan bármilyen nemzetiségű tagja, aki megírta a visszaemlékezéseit. (Mindenesetre Szibériában harcoló egykori magyar hadifoglyok visszaemlékezéseiben fel-felbukkan a neve, néha „Kalandarasvili” vagy akár „Kalarandasvili” (!?) alakban, de olyat még nem találtam, aki nála szolgált volna.) Arról sem láttam még bővebb adatokat, hogy csapatának életben maradt tagjaival mi lett a szovjet rendszer alatt.
Egyébként egy Müller Ernő nevű visszaemlékező azt állítja, hogy egyes magyarok a csapatában Ceruza bácsinak is nevezték Nesztor apót, de hogy miért, arra már senki sem emlékszik. Egy másik hadifogolyból lett magyar harcos, Müller Armand pedig A forradalom tüzében című visszaemlékezés-kötetében egy elég rossz minőségű képet is közreadott, amiről még az sem világos, hogy fénykép-e vagy rajz, de az Öregapót és stábját ábrázolja.

Balról a második alak pedig Zalka Máté. Róla tudjuk, hogy nem a Kalandarisvili csapatában harcolt, viszont ő is Irkutszk környékén portyázott. Simán lehetséges, hogy résztvett közös akcióban a Nagyapóval, és egyeztetett vele, esetleg közvetített közte és egy másik szabadcsapat között. Mindenesetre ezt a képet Zalka Máté egyik életrajzírója, Földes Péter is beleillesztette a maga könyvébe.

Nick Heath, az anarchizmus kutatója, akinek az adatait én is felhasználtam ehhez a bejegyzéshez, a végére még beillesztett egy kis összehasonlítást a két legendás harcos az ukrán Nesztor Mahno és a grúz Nesztor Kalandarisvili között:

- Két legendás anarchista vezér, mindkettejük keresztneve Nesztor.
- Egyik ukrán, másik kártuli (grúz), de mindketten valamiféle nemzeti szabadságharcosok, szabadsághősök is, amellett, hogy általában anarchistaként nevezik meg őket.
- Mahnót „Batykónak” („Atyának”) szólították a harcostársai, Kalandarisvilit „Gyeduskának” (Nagyapónak).
- Mahno nagyon kis termetű, szúrós tekintetű, sima arcú figura, Kalandarisvili magas, széles vállú, nagy szemű, hosszú szakállú.
- Mahno serege jórészt ukránokból állt, Kalandarisvilié mindenféle nemzetiségű emberekből.
- Kalandarisvili elesett, Mahno emigrált.
- Valószínű, hogy mindketten személyesen is találkoztak Leninnel. (Bár ez teljes biztonsággal csak Mahnóról állítható, az ő beszélgetése a nagy teoretikussal elég jól dokumentálva van. A linken magának Nesztornak a visszaemlékezése olvasható magyarul, a Világtörténet 1983-as számában, a 129. oldalon kezdve.)
- Mahno minden tisztelete mellett is megőrizte önállóságát, függetlenségét a vörösöktől (éppen ezért kellett végül is menekülnie), míg Kalandarisvili végső soron behódolt a bolsevikoknak, egyesek szerint a Bolsevik Pártba is belépett. (Azért tegyük hozzá, hogy elég más pozícióban voltak. Mahno mögött gyakorlatilag egy egész állam-szerűség, az Ukrán Szabad Terület állt, Kalandarisvili meg csak egy fegyveres szabadcsapat vezére volt, ha nyíltan szembeszáll a vörösökkel is, akkor lehet, hogy még addig sem tarthatta volna magát, mint Mahno.)
Azt például nem tudni, hogy ezek ketten mennyit tudtak egymásról. Főleg, hogy vajon Kalandarisvili tudott-e arról, hogy a szövetségesnek mutatkozó bolsevikok a fehérek legyőzése után milyen méltatlanul aljas módon számoltak le Mahno seregével. Ha tudott erről, ez vajon arról győzte meg, hogy ne akarjon a vörösök ellen is harcolni? Vagy éppen nem tudott az Ukrán Szabad Terület felszámolásáról, ezért merte együttműködését a bolsevikokkal szorosabbra fűzni?
Nem tudjuk, de talán egyszer megtudjuk. Addig is tisztelhetjük a két Nesztort, mint a szabadság hőseit, és Nesztor Kalandarisvilit mint a Száműzöttek Seregének előkelő tisztjét is.

Magamról (MBTI-teszten át)

Lelkes olvasója vagyok Eszternek, erre a témára is neki köszönhetően találtam rá. Az egyetemen tanultam némi pszichológiát is (mondjuk elég felületesen), de nem emlékszem, hogy ez szóba került volna az órán. Vagy ha igen, akkor tényleg csak futólag, részletekbe nem belemenve. Úgyhogy az újdonság erejével hatott rám.
Na szóval: teljesen rákattantam erre a Myers-Briggs-tesztre. Biztos sokan tudjátok, mi ez, akik nem azoknak elmondom, hogy egy személyiségteszt, amelyet Carl Gustav Jung szempontjai és ötlete alapján Katherine Briggs és lánya, Isabel Myers dolgozott ki. A lényege, hogy négy szempont alapján osztja 16 csoportba az embereket. (Jómagam, mint tudjátok, nem szeretem a duális ellentétpárokat, márpedig a teszt duális ellentétekkel dolgozik, amik így önmagukban nem is mindig tűnnek logikusnak. De legalább nem kettő, hanem 16 csoportba sorolja az embereket. Amúgy meg tisztában kell lenni vele, hogy az embert az ilyen kategorizáláson kívül is ezer meg ezer dolog határozza meg, és formálja azzá a komplex és nagyon izgalmas valamivé, ami ő. Nade, ez az egész mégiscsak izgalmas. Minden ilyen teszt izgalmas és ha más nem, jó játék. (Én horoszkópot is azért olvasok, mert érdekes magamat elképzelni abban a szituációban, amit leír. Más kérdés, hogy a horoszkópodért nem teszel semmit, beleszületsz, de az ilyen személyiségteszt eredményéért igen...)

A szempontok:
Extrovertált (E) vagy Introvertált (I)
Érzékelő-Sensing (S) vagy Intuitív (N)
Gondolkodó-Thinking (T) vagy Érző-Feeling (F)
Megítélő-Judging (J) vagy Észlelő-Perceiving (P)

A típusok meg:
INTP-Építész, ENTP-Feltaláló, INTJ-Stratéga, ENTJ-Hadvezér, INFP-Gyógyító, ENFP-Bajnok, INFJ-Tanácsadó, ENFJ-Tanító, ISFP-Alkotó, ESFP-Előadó, ISTP-Kézműves, ESTP-Vállalkozó, ISTJ-Felügyelő, ESTJ-Ellenőr, ISFJ-Oltalmazó, ESFJ-Gondoskodó.

A tesztek meg itt találhatók:
http://lelektanitipusok.net/
http://agartha.hu/

Na, nekem az jött ki: INFJ azaz Tanácsadó.
Nézzük, mit írnak róla!
Azt írják róla: ez a legritkább típus. (Ó, jaj! Az állandó beilleszkedési igényem, és örök különcség-érzésem!) Talán a legösszetettebb és legnagyobb kilengéskre hajlamos típus. Elmélkedő, rendszerező és türelmes, ugyanakkor nagyon heveskedő is tud lenni, ha megsértik az igazságérzetét. A türelem és a türelmetlenség között ingadozik. Ugyanakkor nagyon érzékeny más emberekre: nagy empátiára képes. Ebből két dolog következik. Egyrészt, hogy más emberekkel kapcsolatban sokmindenre rá tud érezni. (Magával kapcsolatban talán kevésbé, magamat látva legalábbis.) Másrészt valószínűleg ebből az intuitív empátiából származik az igazságérzet is, ami néha harciasságot is eredményezhet.
Egyszerre lehet az illető tudós és művész is. Cserébe örök magányra van kárhoztatva, hiába tűnik úgy, hogy könnyen teremt kapcsolatot. Más szóval: ugyan magányos, és ettől szenved, de éppen az INFJ-volta akadályozza meg, hogy ettől becsavarodjon.

(Mindezeket most a saját szavaimmal írtam le. Bízom benne, hogy jól értelmeztem, amit olvastam. Intuitíve. :-))

Azt mondja még: „maga sem érti az intuícióját olyan szinten, hogy el tudná magyarázni másoknak”.
Állítólag amit még rosszul visel az INFJ, az az, amit az angolok small-talknak neveznek, magyarra én felületes és közhelyes jópofizásnak szoktam fordítani, de lehet, hogy a bájcsevegés a helyesebb szó rá. Szóval: irtózom az olyan közhelyektől, amiket valaki azért mond, hogy úgy tegyen, mintha érdeklődne irántam, miközben baromira nem érdekli belőlem semmi. Ezeket én is csak akkor viselem el, ha egy izgalmas beszélgetés indításának tűnnek. Ha viszont valakivel csak ilyen jópofizó „small-talkot” lehet folytatni, attól én elmenekülök.

(Pl. Nem szeretem, mikor valaki azt kérdezi: „Hogy vagy?”. Legalábbis olyankor biztos nem, amikor azt várja, hogy azt válaszoljam: „Köszjól.” vagy „Köszmegvagyok.” Én erre képtelen vagyok. Nem is indítok így beszélgetést. Ha már közhely kell (mert másképpen tényleg nehéz beszélgetést indítani), akkor már inkább azt kérdezem: „Mi újság veled?”. Ez azért talán már inkább egy érdeklődő formula. És legyen tiszta: sosem azt várom erre, hogy azt mondd: „Semmi.”)

Sorolgatják itt aztán a híres személyiségeket minden kategóriához. Én is rögtön törni kezdem a fejem. Hm.
Az az érzésem, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre is INFJ volt, és lehet, hogy Oglán barátom is az. Ezenkívül akiket még mondanak: Obiwan Kenobi és Remus Lupin.
Hm, ez tetszik. Obiról nem mindig tudom, mit gondoljak, de Remus Lupin…

Azt írtam, olyan tanár szeretnék lenni, mint ő. Meg aztán: ő is egy szegény magányos alak, aki ugyanakkor nagy empátiával és ráérző képességgel rendelkezik (ezért lehet jó tanár), de saját magával nem mindig tud tisztába jönni. De éppen a másokkal való kapcsolat és a mások segítése segítik abban, hogy megnyugodjon és egyensúlyba kerüljön. Ezért Tanácsadó.
Én személy szerint ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segít nekem, hogy hasonlóan tisztába jöjjek magammal. (Igaz, ez a segítség legtöbbször akaratlan, illetve öntudatlan. A direkt segítséget sokszor nehezen viselem. Helyesebben: olyantól viselem el igazán a segítséget, aki úgy segít, hogy közben én is segítek neki.)

(Másfelől egyébként ez is igaz rám. A NF viszonylag stabilnak tűnik (márpedig állítólag a középső két betű az igazán meghatározó), de a másik kettő képlékeny. Hm!)

Amivel mindenesetre tisztában érdemes lenni: ez a teszt, illetve eredménye nem kötelez semmire. Nem követni kell, hanem szemlélni, megtalálni benne, mi lehet igaz rád. Talán új nézőpontokat adhat.