Szóval akkor ismét kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mit ünneplünk ma? Csak néhány csatát, egy fegyveres harc-sorozatot vagy a magyar nép megmozdulását, egy rövid ideig működő alternatív politikai rendszer létrejöttét és a magyar civil társadalmat?
Mint a fenti linken láthatjátok, azon az állásponton vagyok, hogy a lövöldözést (minden múltbéli lövöldözést) bizonyos kontextusba kell helyezni, egyszerűbben szólva, minden lövöldözésnek megvan a maga oka, és ha egy forradalmi megmozdulásról és/vagy népfelkelésről beszélünk, akkor megvan a célja is. És ezekkel talán még sokkal fontosabb tisztában lenni, mint azzal, hogy ki mikor kire lőtt.
1956 szerintem az önszervező magyar civil társadalom ünnepe (is). 1956-ban összeomlott a magyar állam addigi, egyébként hazug, rosszindulatú, hataloméhes és korrupt vezetése (ez a lényege egy forradalomnak), utána az következett, hogy a nép megszervezte saját helyi kis hatalmi szerveit. (Amihez egyébként az 1945-ben a németek eltakarodása után megalakuló helyi nemzeti bizottságok szolgáltatták a mintát.)
Azaz: a nép új vezetőket választott, új helyi önkormányzati szervek jöttek létre: forradalmi tanácsok. Ezek akadályozták meg legtöbb helyen azt, hogy az események irányítását mindenféle alvilági, bűnöző elemek vegyék kézbe. Nyilván nem mindenhol sikerült ezt megakadályozniuk, de ha nem lettek volna, nyilván jóval több lincselés történt volna.
Emellett megmaradtak a szakmai érdekképviseletek is: a falvakban nem oszlottak fel a termelőszövetkezetek, a városokban pedig az egyes szakmák szakszervezetei, legfeljebb a felülről, a Párt által a nyakukba ültetett vezetőket zavarták el, és választottak helyettük újakat.
Az egyes gyárakban, üzemekben, munkahelyeken pedig munkástanácsok alakultak hasonló módon. De mi is volt ezek lényege?
Képzeld el, hogy a munkahelyeden a vezetőket, vagy legalábbis a vezetők bizonyos részét te magad választhatod meg. Képzeld el, hogy a munkahelynek, amelyen dolgozol résztulajdonosa vagy. Képzeld el, hogy a fix béren felül osztalékot is kapsz a munkahely nyereségéből. Így még inkább érdekelt vagy a termelésben. Jól hangzik? Lehetetlennek hangzik? Pedig 1956-ban megvalósult, ha rövid időre is. Ha rövid időre valósult is meg, de íme van rá példa. Méghozzá pont az a forradalom hozta meg ezt a példát, amelyet most mindannyiunk elé példaként állítanak. Tehát akkor: nem következne ebből, hogy ez a minta is az elérendő célok közé kell hogy tartozzon?
Ezért is gyanús, hogy mindenhol azt tanuljuk, a forradalom története lezárult a fegyveres ellenállás leverésével, azaz november 4-ével és az azt követő napokban, utána pedig már csak elszigetelt utóvédharcok zajlottak. Holott a fegyvereken kívül más eszközök is voltak itt, amiket az emberek használhattak sorsuk jobbítása érdekében. Ehhez azonban össze kellett fogniuk, és vállalniuk kellett az ellenféllel való tárgyalást is. Kétségtelen, hogy kevésbé látványos, mint összevissza lövöldözni. De adott helyzetben nem tűnt reménytelennek, hogy ilyen fegyvertelen eszközökkel el lehet valamit érni, meg lehet valamit őrizni a forradalom vívmányaiból.
A munkások, az általuk választott vezetők, tanácsok vezetésével ugyanis sztrájkoltak. Azt pedig sem a szovjetek, sem a létrejövő új (törvénytelen, Kádár-féle ellenforradalmi magyar) hatalom nem vállalhatta, hogy minden gyár minden munkástanácsának vezetőit letartóztatja és mindenhol rálövet a munkásokra. Ekkor ugyanis megbénul az ország élete. A katonáknak éppúgy szüksége van a munkások munkájára, mint a munkásoknak a katonák védelmére, ezért lehet egy sztrájk hatékony fegyver engedmények kicsikarására.
A különböző mukástanácsok küldötteiből november 14-én (tehát már a fegyveres harc lezárulta után) megalakult a Budapesti Központi Munkástanács (BKMT), hogy legyen a munkástanácsoknak egy olyan küldöttsége, amely az egyes tanácsokkal folytonosan egyeztetve tárgyal a kormánnyal, és esetleg a szovjet csapatokkal is. (Bár a szovjetek a fegyveres ellenállás felszámolása után nem nagyon csináltak semmit, mivel nem látták át, hogy ki kivel van, és hogyan, a sztrájkoló munkások szervezeteit egyelőre nem álltak neki felszámolni.)
A BKMT élére Rácz Sándor asztalos és Bali Sándor szerszámkészítő kerültek (mindketten a Beloiannisz Gyárból). Egyelőre nem ismerték el a Kádár-kormányt, de hajlandóak voltak tárgyalni vele. A tárgyalások fő alapjának pedig azt tekintették, hogy a forradalom eredményei közül megmaradjon az a rendszer, hogy a gyárak nem kizárólag az állam, hanem az ott dolgozók közös tulajdonában is vannak. Ennek biztosítéke pedig többek között éppen a munkástanácsok fennmaradása, vagyis annak a fennmaradása, hogy az üzem dolgozói maguk választják az üzem vezetőségét. Emellett a BKMT megfogalmazta, hogy a szakszervezetek, a szakmai érdekvédelmi választott képviselőiből meg lehetne alakítani egy Országos Gazdasági Tanácsot, amelyet egy az egyben be lehetne emelni az Országgyűlés Költségvetési Bizottságába. Ily módon a dolgozóknak valamivel közvetlenebb beleszólásuk lehetne a termelés irányításába, mintha kizárólag a törvényhozókat választják meg, és azt nem írják elő nekik, hogy mivel foglalkozzanak.
Összefoglalva tehát: bár nincs tisztán képviseleti, sem tisztán közvetlen demokrácia, aazt mondhatjuk, hogy a munkástanácsok az Országos Gazdasági Tanács létrehozásának és parlamenti szerepének követeléséből a tisztán képviseleti demokrácia felől a közvetlenebb demokrácia felé tettek egy lépést. A munkástanácsok megmaradása és az üzemek dolgozói tulajdona pedig egy még nagyobb lépés lett volna a közvetlenebb demokrácia felé.
Az egész gondolat két fontos tényen alapul:
1. Tisztább helyzet és könnyebb is vezetőket választani olyanok közül, akikkel együtt dolgozol, akikkel ismeritek egymást, mivel tudhatjátok egymásról, hogy ki alkalmas vezetőnek, ki nem.
2. Ami pedig a termelőeszközök (például gyárak, üzemek) tulajdonviszonyait illeti: nem csupán állami tulajdon és magántulajdon létezik, hanem közösségi tulajdon is. Azaz az a helyzet, amikor az üzem azok tulajdonában van, akik dolgoznak benne. Ők ismerik ugyanis jól egymást, valamint a munkát, amit el kell végezniük.
De visszakanyarodva a történethez:
Sajnos az idő nem a munkástanácsoknak dolgozott. 1956 decemberére az ellenforradalmi hatalom kiépítette saját karhatalmát, amely helyi szinten el tudta kezdeni elvágni egymástól a munkástanácsokat. Illetve egyesek letartóztatásával rá tudott másokra ijeszteni, hogy feloszlassák a maguk tanácsát, és visszatérjenek a régi rendszerhez, amikor főnökeik engedelmes eszközei lesznek. Mindez nem gyorsan és látványosan következett be, hanem apránként, fokozatosan. Hogy lett volna-e esély arra, hogy többet érjenek el a munkástanácsok, és hosszabban megmaradjanak? Nem tudjuk. Mindenesetre a lengyel és a jugoszláv példát látva nem tűnt reménytelennek a dolog. És ezért mondom, hogy nem lehetünk biztosak benne a jövőre nézve sem, hogy minden ilyen önigazgatói kísérlet kudarcra van ítélve.
Mindenesetre 1956-1957 fordulóján végül is az államhatalom győzött a helyi forradalmi hatalmak hálózata ellen. A kemény diktatúra, (a Rákosi-rendszer) azonban nem tért vissza. Azt mondhatjuk, hogy az 1956 utáni megtorlás lehetett volna sokkal enyhébb és sokkal-sokkal rosszabb is. Ki tudja, ha a BKMT és a helyi munkástanácsok tovább kitartanak, talán egy sokkal jobb forgatókönyv valósult volna meg, de így is sokkal jobb volt a helyzet, mintha semmiféle helyi önszerveződés nem jött volna.
A BKMT-tagok mindenesetre börtönbe kerültek. Aztán kiszabadultak és dolgoztak tovább. Rácz Sándor megérte az 1989-es rendszerváltást, amikor is mindenféle szervezetek, pártok kezdtek kapkodni érte, hogy magukénak tudhassák, élve zászlójukra tűzhessék. Sajnos végül egy olyan szervezet kaparintotta meg magának, amely éppenséggel totálisan ellentétes elveket hirdet azzal, amit az öreg 1956-ban képviselt. (Azaz: hallani sem akarnak megbékülésről, az ellenféllel való tárgyalásról, és főleg nem dolgozói tulajdonról és helyi dolgozói önigazgatásról.)
Ha viszont egyszer egy ilyen mozgalmat kezdenénk az eddiginél közvetlenebb demokráciáért, az már rajtunk múlik, milyen lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése